Hetedik út
5.
Kollarik anyja beszélt a délutánról, amikor szokás szerint eljött a nagymamához, ebéd után, az alvása után, és amikor ideért, akkor még beszélgettek is, a nagyi teljesen jól volt, legalábbis a maga módján, inni persze ma sem ivott semmit, de miután évek óta nem ivott már, ennek nem volt jelentősége, enni viszont, ahogy ő maga mesélte, egész jól evett, kelkáposzta főzelék volt ebédre, amit nagyon szeret, plutyka úgy hívja, úgy hívták a nagypapával, de hisz Kollarik ezt tudja, szóval plutykát evett ebédre, aztán aludt egy jót, sőt álmodott is, de hogy mit álmodott, arra már nem emlékezett, ahogy az utóbbi időben mindig álmodott valamit, bőségesen, áradóan álmodott az elmondása alapján, sőt mintha ezek az álmok elevenebbek lettek volna, mint az ébren töltött időszakok élményei, és mindig lelkesen beszélt az álmairól, amelyekből foszlányok maradtak meg, több nem, s kezdte mondani hamiskás mosollyal a nagyi, hogy „kislány voltam, volt az a fodros ruhám, emlékszem, ami Vásárhelyen, amikor a bálban”, eddig tartott a történet az álomról, aztán látszott a nagyin, hogy többre nem emlékszik, vagy csak nem akar többet mondani, nem akar, mert az egy másik élet, és így inkább Vásárhelyről és a fodros ruháról beszélt, a fodros ruháról, amelyet valamikor réges-régen valóban viselt, már ha nevezhető valóságnak Vásárhely és az egykori fodros ruha, amely azóta már régen az örök ruhamezőkön pihen, így mesélt most is az álmáról, vagy inkább csak arról, hogy álmodott, de aztán másra terelte a szót, pisilnie kellett, s ez, noha szobabudi volt a cellában, de a nagymama, hacsak tehette, nem használta, külön programot jelentett Kollarik anyjával, amíg kibandukoltak a vécére, ami ott volt a folyosó végén, alig néhány lépés, de a nagymamának, s így az őt kísérő lányának ez valóságos kirándulásnak számított, s úgy is tették meg, mint egy valóságos kirándulást, mintha a Vásárhely környéki hegyekben töltenék éppen a vasárnap délutánt, fák és bokrok között, nem pedig Böbe baba díszkíséretét próbálnák nem tudomásul venni, így vonultak most is ki a vécére, ahol ilyenkor nem volt Zoli bácsi, nyilván a folyosó végéről leste bánatos tekintettel, hogy most nem csapódhat rá az ujjaira a vécéajtó, kimentek a vécére, de a nagymama nem tudott pisilni, ez furcsa volt, de nem rendkívüli, előfordult már ilyen, visszatértek hát a cellájába, a nagymama lefeküdt az ágyra, bár inkább Kollarik anyja fektette le, mert fáradt volt, nagyon fáradt, mintha végletesen kimerítette volna a vécére tett kirándulás, de ez sem volt rendkívüli, sőt igazából a nagymamánál már semmi nem számított rendkívülinek, pontosabban persze, ha egy perc alatt egyedül megjárta volna a vécét, annak számított volna, no de erről nem volt szó, sőt fáradtságról volt szó, nagy-nagy fáradtságról, fekvésről volt szó és pihenésről, meg arról, hogy takarja be a lánya, mert kicsit fázik, és tegyen föl Mozartot.
