Hetedik út
11.
Kollarik arra gondolt, hogy persze. Most majd hazamegy, lefekszik és alszik. Az kell most neki. Elvégre csak a nagyanyja halt meg. No meg éppen most megy el a felesége. A második. Mert dolga van. Ezeknek a feleségeknek mindig dolguk van. Egyiknek életre szóló egy ügyvéddel, aki följön érte vasárnap reggel, fölmarkolja, mint valami úti csomagot és viszi magával. A másiknak meg a főnökével, reggeltől estig, egyik rendezvénytől a másikig, egyik munkából ki, a másikba meg be. Csak neki nincs dolga, Kollariknak. Csak annyi a dolga, hogy elveszítse a nagyanyját meg a feleségeit. Ennyi a dolga, s ez nem kevés. Erre gondolt Kollarik, aztán arra, hogy nem. Ez nem lehet. Most nem mehet haza. Szüksége van a feleségére. Hirtelen lendülettel elindult a mozgólépcső felé, hátha még utolérheti őket. Aztán megtorpant. Volt egy látomása. A feleségét látta, amint megfogja a férfi, a főnöke kezét, és úgy mennek tovább. Olyan éles volt ez a látvány, hogy fájdalmat okozott, ahogy belehasított. És akkor arra gondolt, hogy rohannia kell utánuk, utol kell érnie őket, és visszaszereznie a feleségét. Ahogy egy férfihoz illik. Kollarikhoz, a férfihoz. Erre gondolt. Aztán a látomás szertefoszlott, és eszébe villant Juli arca. Hogy nézne most rá, ha utána menne. Hogy szűkülne össze a szeme. És hogy sziszegne, hogy ne csináljon hülyét magából, ne csináljon botrányt. Ez megállította. Nincs más, mint hazamenni és otthon megvárni. Aludni nem fog, de kivárja Julit és mindent tisztáznak. Mindent. Mert nem létezhet kétszer egyazon posvány.
