Bőbeszédű vers az éjszakáról
Most elképzellek téged, ahogy jön az éjjel,
komótosan baktat, s lerakja batyuját,
a sötétet, majd kiteszi, kirakja belőle
mindazt, mi benne van, a csendet,
a nyugalmat, néhány csillagot, s
egyszerre kigyúl a sötét, mint a gondolat
bennem: mi lehet veled? Hol vagy most,
mit csinálsz? Alszol már talán? Ott a
Hargitán, vagy a Hargita alatt, a kisfaluban,
ahol a pillanat most körbefog talán téged,
mint alig múló álom. Egy kisszobában látlak,
körötted tárgyak, egy másik ház általam
belépakolt kellékei, képek a falon, korondi
vázák, s csergével borított bútorok. Mindez
volt egykor egy máshol búvó házban, egy házban,
amit akkor jól ismertem én. Ilyen, ahol vagy?
Nekem ilyen most, ma éjjel, és hogyha ilyen,
hát úgy is van, tudom. Ott fekszel az ágyban,
tán már szenderülten, a hosszú út s a pálinka
után. S főként mindazzal a sok beszélgetéssel,
ami zsong most álmaidban – vagy tán elpihent.
Elpihent talán a szó is, pihenj hát te is, pihennék
én is már, mert hosszú volt a nap. De visszatart
az érzés, hogy el ne múljon még a pillanat. Még ne.
Még itt időzöm benne, látlak álmaidban, látlak álmaimban,
melyek még éberek. Látlak, ahogy fekszel, nézlek,
csupán nézlek és ez békítő. Megnyugszom hát benne,
s lassan ébredek, hogy majd aludni térjek. Aludni én is,
és álmodni talán. Hogy miről, nem is fontos. Legyünk
tárgyilagosak, rögzítsük a tényt: eljött már az éj.
S ha itt az éj, hát itt a búcsúzás. Aludj jól, kisbogár,
álmodjál szépeket, bonne nuit princesse, szép jó éjszakát!
