Foxglove-nak, az ismeretlen olvasónak
1.
Hogy a feleségem vérszívó, régről tudom, talán ezért is szerettem belé,
s azt, hogy most ennek a ficsúrnak a vérét szívja, nem bírom elviselni. Elmúltam negyven, ám ötöt lazán letagadhatnék belőle, egyébként meg jó erőben vagyok, sokat mozgok, amikor csak tudok kilovagolok a város körüli mezőkre, vagyis karban tartom magam, noha írástudó ember vagyok, írástudó és az írástudást átadó, hiszen én vagyok a városunk tanítója. Ez a ficsúr azonban… Ez az írnokocska, aki nem tud mást, mint a bírónk, a nagy hasú Martin seggét nyalni, és látszik rajta, hogy még ízlik is neki. Hogy mit eszik ezen, vagyis milyen vért szív ki belőle asszonykám, el sem tudom képzelni. Vagyis nagyon is el tudom, s éppen ez döbbent meg igazán. Nem is döbbenet ez, inkább irtózat, mint amikor vérszívót lát az ember, olyat, aki nem a felesége, és remegés fogja el, keresné a keresztet a nyakában, de persze épp akkor tette le éjszakára és ottfelejtette az éjjeli szekrényen, a kenyerét pedig már megint nem fokhagymázta meg vacsorára, hogy legalább a szájbűzében bízhasson. Ilyen ez, ilyen ez az irtózat, ami elfogott, amikor a ficsúrt megpillantottam.
Ismertem persze, hogyne ismertem volna, azzal kérkedett, amikor a városunkba került, hogy egyetemet végzett valahol, és mondott egy germán városnevet, valami Arschburgot vagy Scheiswaldot, a fene se emlékszik rá, hogy mit, főleg, hogy nem nekem mondta, hanem Martinnak, akinek teljesen mindegy volt, létezik-e ilyen nevű egyetemi város, vagy sem, neki csak az kellett, hogy a ficsúr tudjon krikszkrakszokat rajzolni a papírra, amit ő írásnak nevez, s főként, hogy jó puha nyelve legyen, ne sértse föl Martin egész estés valagát. Hát az van neki, a sima szájúnak…
De hogy ezzel, az én egyetlen szerelmem, aki a környék legtisztességesebb vérszívója volt, legalább hitem szerint… Nem, én ezt nem viselhetem el. Nekem is van önérzetem, maholnap, ha a feleségem elhagy, már csak az van. Így hát elmentem a bíró házába, hogy megnézzem magamnak a ficsúrt.
A bíró háza a város legnagyobb épülete. Volt miből építenie Martinnak, elég sok garast zsebre tett ilyen-olyan léhűtőktől, sőt nagyobb halaktól is, hogy ne akadjanak az igazságszolgáltatás horgára, bár ha Martin az igazság, akkor én nem tanító, hanem utolsó tanulatlan inas vagyok – márpedig minden fennhéjázás nélkül állíthatom, hogy az egész Szentírás és az összes auktor a fejemben van, s akkor még nem beszéltem a számolás tudományáról és a természettanról. De egy bíróval nem húz ujjat az ember, mert könnyen Bart, a hóhér dutyijában találhatja magát. No, én sem Martinnal akartam újat húzni, hanem az írnokával, azzal az ócska kis szarrágóval (méghozzá Martin szarának a rágójával).
Elmentem hát Martin házába, ami a bíróság épülete is a városunkban, van egy nagyterme, ott szokták tartani a tárgyalásokat. Martinnak pedig van egy dolgozószobája, ott rendezi a kihallgatásokat, előtte meg van egy afféle előszoba, ott ül az írnok, aki egyben Martin titkára, mindenese, és szerintem ágyasa is. Ott ült a sima szájú az ormótlan tölgyfaasztalánál, körmölt valamit éppen, vagy csak úgy tett, mintha körmölne. Köszönés nélkül léptem be, és egyből az asztalához mentem. Fölnézett rám, elsápadt, és azt hebegte, hogy a bíró úr nem fogad előzetes egyeztetés nélkül. Mondtam neki, hogy nem is Martinhoz jöttem, hanem hozzá. „Hozzád jöttem, te ganéj”, mondtam neki bensőségesen, ahogy egy írástudónak a másikkal illik beszélni. „Hozzám?”, dadogta, és még jobban elsápadt, holott már nem nagyon volt hova sápadnia. „Igen”, mondtam neki harciasan, „te ganéj, te…, te…”, valami nagyon ütőset kerestem, a ganéjnál is jobbat, de hirtelen nem jutott eszembe semmi, „te Martin szarcsimbókja”, vágtam ki végül. „Na de, kérem”, rebegte halálos zavarban, „még Martin úr meghallja”. „Szarok Martin úrra”, közöltem hetykén, noha tudtam, hogy összecsinálnám magam, ha Martin kijönne a szobájából, ám a vér elöntötte az agyamat, „szarok mindenkire. Azért jöttem, hogy megmondjam neked, micsoda csúszómászónak tartalak azért, amit a feleségemmel csinálsz.”
Valójában tudtam jól, hogy ez a kis ficsúr csak azt csinálhatja a feleségemmel, amit a feleségem akar, hogy csináljon vele, pontosabban a feleségem csinál vele bármit is, minden csak tőle függ, s ahogy pár éve megkívánta az én véremet, úgy kívánta meg most másét, de mérhetetlenül sértette az önérzetemet, hogy pont ezét kívánta meg. A város másik írástudójáét. Mintha a feleségem nemcsak vért, hanem írástudást is akarna szívni belőlünk. Ott volt a városban annyi daliás férfi: Peter, a pék, Frans, a kovács, Jan, az ács, vagy mind közül a legdaliásabb, Bart, a hóhér. Mind daliás férfiak, s egyikük se tud olvasni vagy írni, ahogy az egy igazán daliás férfihoz illik. Mért kellett az én feleségemnek egy ilyen kis írnokocskával kezdenie? Mért kellett megaláznia engem már ezzel is?
Ám hiába tudtam, hogy az egész csak az asszonykámon múlik, rajta nem vehettem elégtételt, mert egy vérszívón az ember nem tudhat elégtételt venni, s főként, mert szerettem. Igen, mindazok után, amit velem tett, szerettem ezt a vérszívót, az én édes kis vérszívómat. Maradt hát az írnok.
„Csöndesebben…”, dadogta a sima szájú, de engem csak ingerelt a csitítással, odaléptem az asztalhoz, és megragadtam az ingénél fogva. „Ide figyelj, te, te…”, ám nem fejezhettem be a mondatot, mert nyílt a súlyos tölgyfaajtó, Martin szobájának az ajtaja, és megjelent maga, a nagy hasú. „Mi folyik itt?!”, kérdezte vérfagyasztó hangon.
Hirtelen elpárolgott a magabiztosságom, és elengedtem a ficsúr ingét, ám már késő volt, Martin mindent látott. Az írnok nem szólt semmit, mintha neki is vaj lenne a fején, miként talán volt is, végigcsorgott az arcán izzadság formájában, talán igaz volt a feltételezésem és tényleg Martin ágyasa, s félt a lebukástól, hogy viszonya van egy vérszívóval. Nem tudom, nem derült ki. Ám Martin abban a pillanatban üvölteni kezdett, poroszlók rohantak be, rám vetették magukat, a földre tepertek és megkötöztek. „Vigyétek Barthoz!”, adta ki az utasítást Martin, miközben a ficsúr remegve simult a falhoz, ám vele nem törődött senki.
Úgyhogy most itt vagyok, Bart, a hóhér tömlöcében. Még nem tudom, mi lesz a sorsom, kezem vágják-e le, vagy tán a farkam, megbotoznak vagy felkötnek, majd kiderül. Holnap minden kiderül, amikor Martin elé hurcolnak. Az igazság az, hogy nem érdekel. Majd nyilván fog, ha éppen a kezem levágására készülnek, vagy ha megérzem a kötelet a nyakamon, de addig nem. Egyetlen dolog érdekel: mi van az én kis vérszívómmal. De az nagyon. Mert hiába kívánt meg új húst, új vért, az én kis vérszívóm marad mindaddig, amíg a kötél meg nem szorul a nyakamon.
