3.
A szomszédomban lakik Lucas, a halász. Van egy kutyája. Farkaskutya, a szó igazi értelmében, farkas és kutya fattya, az erdőn találta, kölyökként, nyilván a horda kiközösítette, otthagyta. Lucas hazahozta, fölnevelte, háziasította, remek házőrzőt csinált belőle, engem ismer, nem morog rám, de nem lennék a tolvaj helyében, aki a kutyát nem ismerve bemászik Lucas kertjébe.
Lucas, a halász minden hajnalban elmegy a folyóra. A kutya ilyenkor egyedül marad, és sír. Nevezhetném vonításnak is, annak, amit teliholdkor hallat, s olyankor tényleg nehéz a közelében aludni, s ha meg is szoktam, teliholdas éjjeleken mindig lidérceseket álmodom. A hajnali vonítás, vagyis a sírás azonban más. A kutya sír, mert elment a gazdája, s bár minden reggel hazatér, a kutya nem ismeri a megszokást, neki minden hajnali elmenetel örökre szól.
Én nem tudom, mi vagyok. Tanító, persze, tanítócsaládból is származom, apám is tanító volt, apám apja is, az ő apja is. De talán anyai ágon volt a felmenőim között egy farkas, ki tudja, mert minden hajnalban vonítok én is a kutyával együtt. Az én vonításomat a kutya sem hallja, de vonítás az is, legalább olyan átható, mint Lucas kutyájáé. Az ő vonítására ébredek álmomból, de arra is, hogy sírok. És akkor csak hallgatom a szomszéd dög panaszát, és sokáig nem bírok elaludni, van úgy, hogy reggelig. Én sem bírom megszokni, hogy elmentél, édes kis vérszívóm, nekem is örökre szól, mint a kutyának, ám te nem jössz haza reggelente, mint Lucas, a halász a folyóról.
