24.
Aztán egy éjjel mégis visszajöttek a kísértetek. Pontosabban egy kísértet jött vissza, és talán nem is vissza-, hanem először, mert Bart nem ismerte fel.
Jól ismerte a kísérteteit, még ha egy ideje nem is látogatták. A vénasszonyt, aki elemésztette az unokáját, vagy legalábbis ezt terjesztették róla, s legfőképp ezt az ítéletet mondta ki Martin, a bíró. Igaz volt-e az ítélet, ki tudja, Bart nem firtatta, mindenesetre a vénasszony szelleme nem tudott megnyugodni, visszajárt hozzá éveken keresztül, régi ismerősként kopogás nélkül jelent meg éjfél után, hogy aztán csak álljon és motyogjon az ágya lábánál, s ne lehessen tőle aludni. Míg aztán Jolanda érkezése után nem jött többé.
Így jött hosszú ideig, aztán viszont nem jött többé Frank, a sírásó, aki a megszentelt földbe temethető halottakat ásta el minden temetés végén, a pap beszéde után, míg egyszer el nem ásta a saját feleségét, az iszákos Mathildát, akivel pedig oly nagy boldogságban éltek egy évtizeden át, egyetlen hangos szó nem sok annyi sem hallatszott ki a kunyhójukból, legfőképp talán azért nem, mert állandóan az ájulásig itták le magukat. Ám aztán egyszer csak eltűnt Mathilda, viszont feltűnt egy vadonatúj sír a temetőben, ami szabálytalan volt, hiszen kizárólag a pap szentelhetett új sírt, s amikor kérdőre vonták Frankot, ő csak nézett üveges tekintettel, mintha részeg volna, holott nem volt részeg, vagy nem jobban, mint máskor. S végül a felszólításra maga Frank ásta ki az új, szabálytalan sírt, s ásta ki Mathildát, a feleségét, akinek egy ásónyom csúfította el keresztbe vágva az arcát.
Hogy Frank mért jelent meg Bart éjszakáiban, rejtély. Talán azért, mert nem emlékezett arra, hogy megölte volna Mathildát, csak állt üveges szemekkel, amikor a felesége a sírgödörből előkerült. És aztán tagadott Frank, nem azt mondta, hogy nem ő volt, hanem azt, hogy nem tehette, hiszen nem emlékszik rá. Frank, a sírásó nagyon csúnyán került akasztófára, vonított, mint egy farkas a halálfélelemtől. És ezek szerint a sírban sem lelt nyugtot, mert kísérteni kezdte Bartot, megjelent a szobájában éjfél után, és az ásójával kapirgálta a földet, mintha valami bizonyítékot akarna előásni, ami az ártatlanságát jelentené. Jól befürdött Frankkal, a sírásóval is Bart, a hóhér. De aztán Frank sem jött többé.
És nem jöttek többé a többiek sem, mind az összes visszajáró lélek, akiket megszokott Bart, mert egy hóhért keményfából faragtak, de akiket nem lehetett megszokni, s a legkeményebb fát is rombolja az idő. Nem szokta meg őket, még ha ezt tagadta saját maga előtt is, s így amikor Jolanda feltűntével eltűntek az éjszakáiból, és ő Jolandát átkarolva békésen tudott pihenni, úgy ébredt reggelente, mintha újjászületett volna.
De aztán egy éjjel megjelent egy kísértet. Különös alak volt, fura bűzt árasztott magából, és egyszer csak ott volt, ám nem szólt, legalábbis első éjjel nem szólt még semmit. Csak állt az ablakon át beszűrődő holdvilágban, ami sápadt fénnyel rajzolta be halovány alakját, állt, és nézte a Jolandát átkaroló Bartot.
Bart is nézte őt, és nem tudta, ki lehet. De aztán egyszerre felismerte. A szagáról ismerte fel, amelyet először csak büdösnek érzett, ám hirtelen rájött, hogy mi ez a bűz: a rothadó hal szaga. És akkor döbbent rá, hogy a kísértet nem más, mint Lucas, a halász.
