28.

Ott állt Lucas, a halász az ágy lábánál, nézte Bartot és Jolandát, zöldes fényt sugárzott magából, rothadó halszaga volt, és megszólalt. Azt mondta:

- Sose lesz a tiéd!

Lassan mondta, nehézkesen formálva a szavakat, Lucas, a halász nem volt a szavak embere, mindig is nyögvenyelősen, időnként dadogva beszélt, de most mintha még a szája is tele lett volna valamivel, alvadt vérrel, a föld alatt benyelt sárral, vagy semmi mással, mint egy másik létezési forma, a halál görcsös erőfeszítésével. Ki tudja, talán nem könnyű halottnak lenni, különösen, ha erőszakos halált halt az ember, nem könnyű halottnak lenni, és nem könnyű holtan beszélni. Ám van olyan közléskényszer, amely felülírja a nehézségeket. Lucason látszott, hogy nehezére esik a beszéd, de az is látszott rajta, hogy mindennél nagyobb szükségét érzi a beszédnek.

- Sose lesz a tiéd!

Ennyit mondott, és aztán elhallgatott, mint aki mindent elmondott ezzel a nyúlfarknyi mondattal.

Bart pedig feküdt az ágyon, izomtól dagadó, ám aggastyánmódra erőtlen karja csüggedten hevert Jolanda oldalán, és arra gondolt, hogy igaza van. Igaza van Lucasnak, a halásznak, bármit tehet, Jolanda nem lesz az övé. És ez egy pillanatra olyan indulattal töltötte el, hogy a legszívesebben felpattant volna, átrohan a tömlöcbe, soron kívül előrángatja a következő elítéltet, és darabokra tépi. De nem tette. Sőt azt sem tette, amit még szintén szíve szerint tett volna: kiugrani az ágyból, és nekirontani Lucasnak, vagyis Lucas, a halász szellemének. És azt sem tette, amit a legeslegjobban diktáltak az ösztönei: felrázni Jolandát, és üvöltve vonni kérdőre. Nem tette Bart, a hóhér, mert hiába tudott tudatosan alig valamit a világ dolgairól, annyit ösztönösen érzett, hogy ez az a kérdés, amire nincs válasz. Jolandától semmiképp. De hátha van valamilyen válasz Lucastól, a halásztól, Jolanda előző férjétől, akit Jolanda meggyilkolt. És ezért Bart, a hóhér Lucasra szegezte meggyötört tekintetét, és várt még tőle valamit, akár csak egy nyúlfarknyi mondatot, ám ami mindent megmagyaráz. De Lucas, a halász, pontosabban Lucas, a halász kísértete újra csak állt és hallgatott, mint aki mindent elmondott, ami lényeges. És aztán eltűnt az első hajnali fénysugárra.