80.
„Már csak azt kívánta, legyen, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, hasadjon meg a föld, dőljön össze a világ, csak legyen már valami, ne csak ez a kínzó semmi, ez a bűntudatos gyötrődés, ez a nem múló görcs a gyomrában. Tudjon végre aludni, enni, inni normálisan, ne öklendezzen vissza minden lenyelt falatot, merjen megállni a tükör előtt és szembe nézni önmagával, nem pedig lesütött szemmel elosonni, mintha rossz fát tett volna tűzre, és fél a büntetéstől.”
Ez Rennes. És mégsem. Már nem csak Rennes. Rennes-ből hazajött valami, amit nem tudott kirakni a bőröndből, amikor kipakolta a ruháit, könyveit. Ott maradt, előbb a bőröndben, amit betett egy sarokba, a nagyszobában, ahol azelőtt a nagymama élt, s még korábban a nagypapa is, aki most gyanakodva figyelte a díványról, hogy mit csinál itt ez a nő. A nagymama meghalt, amíg Rennes-ben volt, nem látta többé, az otthonban látta utoljára, még Rennes előtt amikor búcsúzni ment hozzá Máriaremetére. Ott ült az ágya szélén, valamit mondott halkan, amit ő nem értett pontosan, annyit értett belőle, hogy „vigyázzon”, de azt nem tudta, hogy mivel, mire vagy kire, hát elértette úgy, hogy majd az út során vigyázzon, s ezt megköszönte, megcsókolta a manósan ráncos arcot, amin volt egy hatalmas anyajegy, aztán azt mondta, „csókolom, Vali néni”, és már ment is, mentek a férjével ki a parkon át, a buszmegállóhoz. Aztán elment Rennes-be, s a férje ott hívta föl egyik este, hogy a nagymama meghalt. „Bárcsak ott lehetnék most veled”, mondta akkor, s ez volt az egyetlen pillanat Rennes-ben, amikor a kétezer kilométer dacára igazán közel érezte magához férjét.
Kipakolta a cuccait, eltette a bőröndöt, és élni kezdte az életét. Az új életet, az új munkahelyen. Napi nyolc órában. Majd tízben. Tizenkettőben.
Az új munkahely úgy szippantotta be, mint a porszívó a szöszt. A szösz sem veszi észre. Azt vette csak észre, hogy egyre később jár haza, s ez egyre kevésbé tűnik föl neki, a férjének viszont annál inkább. Neki az tűnt föl, hogy a férjének feltűnt. Viszont mivel csak az tűnt föl neki, képtelen volt megérteni a férjét. Legfeljebb nem vacsoráznak. Minek annyit enni. Legfeljebb nem nézik meg az esti filmet. Minden film egy kaptafára készül. Legfeljebb nem fekszenek le együtt. Erre nem volt érve, nem is gondolta így végig, csak nem ment haza. Amikor meg hazament, tovább dolgozott. Valahogy mindennél fontosabb volt a rengeteg munka, amit meg kellett csinálnia. És egyre kevésbé volt türelme a férje türelmetlenségéhez.
Közben pedig ott volt Rennes. Ott volt, amit nem pakolt ki. Ami benne volt a bőröndben, a sarokban. Aztán egyszer csak a szobában. Majd nála. Nem, dehogy Yohann. Yohann múlt volt, és jelen, amikor egyszer, nagy nehezen, rászánta magát, és eljött Pestre. Még hármasban is voltak együtt, a férjével, egy romkocsmában, a két férfi fociról beszélgetett, jól megvoltak, mintha ő ott se volna, de érdekes módon ez sem húzta föl a kelleténél jobban. Nem Yohann jött vele haza Rennes-ből. Valami más. És Yohann emléke vagy jelenléte ellen lehetett volna küzdeni, ez ellen viszont nem lehetett. Maradt az egyre erősödő bűntudat, egy bűntől, amit nem követett el, s amit éppen ezért bűnhődés sem követhetett. Csak az „akit megbüntettek bűntelen” értelmetlensége. Valami, ami nincs, de mégis inkább van, mintha lenne.
