89.
Este nyolc felé járt. Az irodából már mindenki hazament. Nézte a monitort, nézte a levelezését, az újabb e-maillel. „Akkor mit csináljunk?” A hatodik vagy hetedik levelet váltották már aznap délután. Hogy mi legyen. Úgy volt, hogy a barátnőjénél alszik, aki válófélben volt, szüksége volt támogatásra. De most neki is szüksége volt. Mire? Nem is tudta pontosan. Azt tudta, hogy valami nem működik. Egész konkrétan az nem működik, hogy este nyolcig van bent mindennap, mert rengeteg a munkája, és közben a férje óránként telefonál rá, hogy mikor megy már haza. Az nem működik, hogy aztán hazatámolyog, de nagyjából úgy, mint annak idején a gimiben, amikor már sokkal szívesebben lógott volna a városban, barátnőzött volna, de mennie kellett, ebédelni, tanulni. Nagyjából így járt már haza esténként. Otthon apukával, a férjével, aki meleg vacsorával és szemrehányással várta. Amiből általában veszekedés lett. Ez nem működött.
Nézte a monitort, aztán annyit írt: „5 perc múlva, az épület előtt”, és kilépett a levelezésből. Sétálnak egyet. Ennyi. Szüksége van egy sétára. Hogy feltöltődjön. Hogy tudjon segíteni a barátnőjének, legyen elég türelme hozzá. Kikapcsolta a gépet, és elindult. Öt perc múlva tényleg az épület előtt volt.
- Egy órám van, max. másfél, aztán Helgánál kell lennem.
A férfi megértően nézett rá.
- Értem - mondta - persze. Nagyon kivan?
- Eléggé. A férje elkezdte a kisded játékait. Zsarolás a gyerekekkel. Ami igazán ocsmány, hogy elmondta nekik Gyurit.
- Nem tudtak még Gyuriról?
- Ne viccelj. Gyerekek. Amíg lehet, kímélni kellett volna őket.
- Igaz. Mihez lenne kedved?
- Járni egyet. Kiszellőztetni a fejemet.
- Ahogy akarod. Merre menjünk?
- Nekem mindegy. Csak menjünk.
A híd felé kanyarodtak, és aztán átsétáltak a Dunán. Majd le a lépcsőn, és tovább a rakparton, a Lánchíd felé. Semmiségekről beszélgettek, munkaügyekről, de ez most nagyon jól esett. Semmi komoly. Csak semmi komoly. Nem gondolni semmire, csak sétálni, lenni, élni. Észre sem vette, mikor értek a Batthyány térre. Akkor jutott csak eszébe az idő. A sötétben, séta közben, valahogy időtlennek tűnt minden. Most megnézte a telefonját. Három nem fogadott hívás: kettő a férje, egy Helga. Szent ég, mindjárt tíz óra! Már rég Helgánál kéne lennie. Még jó, hogy a férje nem tudja Helga számát.
Ekkor szólalt meg. Hogy itt lakik, egy köpésre. Nem így mondta, disztingváltabban. Azt mondta: „Itt lakom a közelben.” És hozzátette, hogy az a film, amiről már egy ideje áradozott, megvan dvd-n, a lakásán. Nem hosszú. Még másfél óra sincs talán. És tényleg nagyon jó film. Rég látott ennyire üdítően szellemeset és okosat.
Arra gondolt, hogy nem lehet. Pedig jó lenne. Helga várja. Mennie kell. De már tíz óra. Lehet, hogy Helga elaludt. Fölhívja, és…
