Második út
9.
Kollarik az elő- és a főétel alatt (ami szintén valamilyen hal volt, és a mikrohullámú sütőben melegítette meg az atya) egyfolytában arra várt, mikor kerül végre terítékre jövetelének oka. Jó volt az ebéd, kellemes volt a hangulat, ám egyre jobban feszélyezte, hogy délután, de legkésőbb koraeste vissza kell utaznia, és még azt sem tudja, mikor mennek vonatok. Az atya minden megszólalásánál azt hitte, eljött a pillanat, elmondhatja a mondókáját, amelyet annyiszor végiggondolt ideutaztában és ittléte alatt, és amely szigorúan csak a lényeget tartalmazta, minthogy az egész történet már voltaképpen a lényegre zsugorodott számára is. Eltűntek az egykori részletek, vagy legalábbis átalakultak. Éveken keresztül ezzel kelt és feküdt, de leginkább le sem feküdt, volt egy hosszú időszak, amikor alig tudott aludni. Aztán valahogy hígulni kezdett az egész, mintha apránként felvizezték volna, de még sokáig bódító maradt. Végül jött a második felesége (pontosabban jött egy nő, akiből második felesége válhatott), és akkor végleg átöltözött a valóság. Nem azonnal, inkább csak ruhadarabonként, mint akinek nem sürgős, illegeti még magát egy kicsit a tükör előtt - de megállíthatatlanul. Az első időben még voltak kényes pillanatok, amikor második feleségét az első nevén szólította, de aztán eljött az is (méghozzá gyorsabban, mint félte – eleinte voltak olyan rémképei, hogy még a halálos ágyán is megeshet vele ez a baleset, amikor az aggódó asszony föléje hajol, és akkor aztán biztos a kárhozat), hogy valami emlék felidézése közben a fordítottja történt ennek, és ebben – a komikum mellett, amelyet immár házastársi egyetértésben lehetett élvezni – volt valami megnyugtató. Ez az élet rendje. Az idő minden sebet begyógyít. Idővel minden seb begyógyul. Vagy ha nem, ott a szent Grál. Amelyet a második feleség szolgál fel a vacsoránál a pacalpörkölt mellé. És attól kezdve minden szép és jó. És ennyi az egész. Ennyi az egész? Na, ezt volt nehéz megszokni. Mert az rendben, hogy telik az idő (sőt múlik), de akkor mi marad? Persze a második feleségen és az árukapcsolással járó boldogságon kívül. Amikor már csak hanyatt kell dőlni és nézni a tájat, mert ennyi az élet. Ilyeneken gondolkodott néha Kollarik. Mert veszedelmes nagyúr az egykori szenvedés nosztalgiája.
Ám az atya nem szólt semmit. Pontosabban szólt, de semmit mondott, semmit kérdezett. Sőt már-már semmit sem. Még csak olyanokat sem, amelyek miatt készenlétben kellett volna lenni. Vagy talán a bor volt túl jó, túl bódító. És elkelt volna a kávé, most igazán elkelt volna, bár Kollarik ritkán élt vele. Ám kávé nem volt. Helyette volt a semmitmondás. A már-már elhallgatás. Amely mögött a püspök mintha el-elbóbiskolt volna. És ezért Kollarik is le-lehunyta a szemét. Amikor hirtelen meghallotta:
„Mesélj arról a nőről.”
Mintha álomból jött volna a hang, vagy mintha ő ugrott volna elő álomból. Mert előugrott. Mint akit kígyó csípett. (Egyszer azt álmodta egy éjjel, hogy kígyó veti rá magát a falból. Akkor ugrott ekkorát. Ki az ágyból, a szoba közepére.) Azonnal fölpattant a szeme, és jobb kezének önkéntelen mozdulatával földöntötte a poharát. A bor a terítőre ömlött. „Jesszus…- elnézést, atyám!”, bukott ki Kollarikból, és zavartan törölgetni kezdte az abroszt a szalvétájával. „Hagyd csak, fiam. Majd megszárad. Mesélj inkább arról a nőről.”
Kollarik első gondolata a pániké volt. Hogy ezt is tudja. Hogy mindent tud. Biztosan konzultált az Úristennel, aki előtt nagyanyja csak így hívja az elvált (de nem eléggé elvált) feleségét. Hogy akkor nincs titok. Isten szeme mindent lát, füle nyilván mindent hall, s akkor a püspöké is. Hogy akkor nem elég a lényeget mondania, pontosabban akkor már más a lényeg. De aztán ahogy jött, már ment is az első ijedtség. Nyilván az apjával beszélt. S akkor csak szóhasználat az egész, semmi más. A püspök számára ő egy senki (egy ismerőse fiacskája), s még inkább senki az ő egykori felesége. Vagyis aki Isten (de legalábbis az egyház, s így a püspök) előtt még mindig az.
Ezért aztán teljes általánosságban, vagy még inkább személytelenségben kezdett el beszélni. Egy arctalan fiatalemberről beszélt, akit elhagy a felesége alig néhány héttel az egyházi esküvő után, mert azt mondja (ezt a nagyanyjától kölcsönözte, ő nem emlékezett ilyenre, ami nem jelentett semmit, mert sok mindenre nem emlékezett, de valamit sem, mert a nagymama viszont néha túl sok mindenre emlékezett, ám jól illett az elmondandó érvelő szövegbe), hogy ő – mármint a feleség – hiába esküdött örök hűséget az oltár előtt, nem gondolta komolyan. Ezt a mondatot Kollarik afféle mindent elsöprő érvnek tekintette, ezért elismételte még egyszer. Ám akkor elakadt. Hirtelen annyira arctalannak tűnt ez a fiatalember, és annyira általánosnak a történet, hogy az egyes szám első személy ellenére sem ismert magára. Egy pillanatra zavarba jött, ám erőt vett magán és éppen folytatni akarta, amikor ezt hallotta:
„Az igazat mondd, fiam.”
