HTML

A negyvenéves férfi

szövegek, versek, én magam

Friss topikok

  • Kollarik: @Foxglove: Köszönöm szépen :) (2015.04.01. 19:43) vers
  • Kollarik: @Foxglove: ;) (2015.02.03. 06:44) Felolvasás
  • Foxglove: Kár, mert lehet, hogy Álomkórásszal közben izgalmas dolgok történnek a Franzstadtban. :( (2015.01.23. 19:31) pár beszéd
  • Kollarik: @Foxglove: Boldog új évet neked is, Foxi! :) (2014.12.31. 23:11) BÚÉK
  • Foxglove: Javíthatatlan vagyok, nem? Akkor viszont: boldog karácsonyt! :) (2014.12.21. 20:24) karácsony

Címkék

A nyolcadik év

2012.07.25. 07:19 Kollarik

Párizs

Hol kezdődött?  Persze, márciusi hóban.

Elkezdődött ott is, nem vitás.

Ámde jött aztán valami más.

Valami. Mert sok volt az, hogy minden jól van.

S ez a valami tán ott jött el, Párizsban.

Ott kezdődött, pár hónap alatt.

Míg Pest várt téged, nem múló pillanatban,

neked kellett sok új pillanat.

Sok új hely, új élmény, új érzés.

Mert mindig új helyekre álmodod magad.

Mert mindig új élmény kell, hogy lehess szabad.

S nem tudtad, hogy van belső vérzés.

Elpattan egy ér, a vér meg elszivárog,

s hogy felszívódik, többé hiába várod.

7 komment

A nyolcadik év

2012.07.24. 07:18 Kollarik

Közjáték

Annyi mindent elmondtam már, annyi mindent!

S annyi mindenről tudnék még mesélni…

Ám egy makacs hang azt súgja folyton itt bent:

„Elég volt! Tessék már a tárgyra térni!”

Beszélhetnék még sok-sok pillanatról,

volt-utazásról, elmúlt boldogságról,

ám a kényszer bennem folyton ott dörömböl,

nincs más: ki kell törnöm végre bűvkörömből!

Mert  volt kezdet, volt szépség, volt boldogság is,

tehetnék sok-sok érzelmes utazást

a múltba, de meg kell mutatnom a mást,

ami rút, ami fáj, ámde rém banális.

Beszélnem kell arról, ami történt velünk.

El kell mondanom a teljes történetünk.

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.23. 07:50 Kollarik

Badacsonyörs

Örsön írom most, amiket írok.

Mert nekem Örs a „Béke szigete”.

(Kicsit giccses: barátom nevezte

el így. De igaz. Van rá számos ok.)

Most háborúé. Belső háború.

Tudjuk jól: „Akkor vagy, ha hiányzol.”

S most hiányzol. Rám borul a fátyol,

sötét fátyolként borul rám ború.

Hét év minden nyara. Inkább haté.

Az utolsón már messze indultál.

Hat év: egyetlen hosszú-hosszú nyár.

Egy hosszú nyár, mely elmúlt, s jött a tél.

A télre, tudjuk, mindig jön tavasz.

S míg Örs lesz, addig mindig lesz vigasz.

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.22. 07:07 Kollarik

Más utak

Mi is volt a hét év alatt? Annyi út még…

Megjártuk Párizst, Krakkót és Bécset,

Elraktároztunk sok emlékképet.

Lille-ről nem beszélek. Lille a kezdet és vég.

Lille-ben kezdődött egy új, más közös élet.

S bevégződött valamilyen formán.

Lille-ről lesz szó, most még nincs a során.

Most még lássuk, hogy a többi út mivé lett.

Mert mivé lett Párizs? (Amiről lesz még szó.)

Mivé lett Krakkó és mivé lett Bécs?

Mivé a sok közös városnézés?

Mivé, igen, mivé lett a tavalyi hó?

Mivé lett, Hercegnőm, a sok-sok utazás?

És maradt-e helyettük nekünk bármi más?

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.21. 07:50 Kollarik

Nászutak

Lillafüred, Hévíz, Marseille: emlékszel még?

Na meg Lyon. Nekem fájó ez az emlék.

Lyon nekem oly személyes, Lyon nekem…-

hogy is mondjam? Nem mondom: már emlékezem.

Négy év volt az életemből, négy év magány.

Négy év álom, hogy egyszer majd, egyszer talán…

S aztán eljött, eljöttél te, eljött Lyon.

Újra eljött. Emlékszem, álltunk a hídon,

az egyik Rhône-hídon álltunk, ábrándoztunk,

arról ábrándoztunk, hol fogunk majd élni,

én Lyonra vágytam, hogy ott együtt majd mi…,

ám te azt akartad, új helyeket lássunk.

Új helyre álmodtad mindig minden álmod.

Remélem, a helyed egyszer megtalálod.

Szólj hozzá!

Korompay kalandjai

2012.07.20. 07:14 Kollarik

„Ismertem egy nőt”, mesélte Korompay a nyolcadik nagyfröccs után, némileg akadozó nyelvvel, „aki csak azért ment vissza a férjéhez, hogy ne legyen belőle rossz mondat. Elhagyta a férfit egy másikért, de aztán egyszer csak, úgy fél év után, teljesen váratlanul visszaköltözött hozzá. Annyira váratlanul, hogy a férje, aki még a férje volt, mert nem váltak el, alsógatyában álldogált éppen a szoba közepén, tornához készülődött, mert az volt a rögeszméje, hogy fiatalosnak, sportosnak kell maradnia ahhoz, hogy egyszer a felesége esetleg visszajöjjön hozzá, nem is sejtette, hogy nem erre van szükség. Eszébe sem jutott, hogy a mondatok, amelyeket elkezdett papírra, pontosabban képernyőre vetni, fogják visszavezérelni hozzá a hűtlen asszonyt. Író volt, pontosabban író lett, miután a felesége elment tőle. Addig is írogatott, de nem túl nagy meggyőződéssel, és még kevesebb energia-befektetéssel. Nagy, de kis életművű írókkal példálózott, olyanokat mondott, hogy egy jó novella többet ér, mint egy közepes nagyregény, és írta a közepes novellákat, évente, kétévente egyet. Aztán elment a felesége, és valami történt vele. Egyszerre írni kezdett. Folyamatosan, mint egy grafomán, és egyre magasabb színvonalon. Viszont mivel író volt, nem becsülte sokra az irodalmat. Úgy gondolta, az is csak egy szakma, olyan mintha zöldséges vagy vállalati informatikus az ember. És eszébe sem jutott, hogy amit leír, hatással lehet másokra. Főként a feleségére. Ő csak írt, és mivel író volt, vagyis író lett végre, jó mondatokat írt. Márpedig egy jó mondat veszélyes jószág. Mert egy jó mondat nem attól jó, hogy hatást kelt, hanem éppen azzal kelt hatást, ha jó. Ha pontos. És ami pontos, az nem azért jó, mert tetszik, hanem mert igaz, ami benne van. Így aztán a felesége, noha a mondatok nem tetszettek neki, tudta, hogy igaz, ami bennük van. Azért igaz, mert neki nem tetszik. És ez nem tetszett neki. Mert egy nő csak azokat a mondatokat szereti magáról olvasni, amelyekben jó színben tűnik fel. Külsőleg is (még a tükörnél is elviselhetetlenebb látvány egy nőnek az olyan mondat, amelyben nem tökéletes külsővel van jelen, teszem azt karikásak a szemei vagy a kelleténél jobban kiállnak a csontjai, ne adj isten néhány kiló felesleg van rajta), de belsőleg még inkább. Ha elhagy valakit, először is nem szeretne erről olvasni, de ha már olvas, akkor szeretné a történetet, s benne saját szerepét minél fatálisabbnak látni.  A nő, elkövetheti bár a legkisszerűbb hűtlenséget, szereti azt hinni, és még inkább elhitetni magáról, hogy valami grandiózus cselekmény részese, minimum az istenek rendezték így a sorsát az Olümposzon. Márpedig ha már elkerülhetetlen az irodalmi ábrázolás (mert az embert, vagyis az asszonyt egy hülye íróférjjel verte meg a sors, aki ahelyett, hogy keserű könnyeket ejtene asszonykája után, mint minden normális mérnök vagy kazánkovács férj, keserű mondatokat ejt utána, mely mondatok aztán az irodalmi élet különböző orgánumaiban, mi több a világhálón is publikussá válnak!), akkor klasszikus tragédia legyen belőle, ne pedig holmi naturalista színmű. Ezt szeretné a nő. És erre mit tesz a férje, az a marha, aki írónak képzeli magát? Dokumentumregényt kezd írni, amelyben minden részlet azonosítható, és a feleség a jól megérdemelt Phaedra-szerep helyett ócska kis Bovarynéként jelenik meg. No nem, ezt rendes irodalmi ízlésű nő nem fogadhatja el!

Ekképp történetem hősnője sem”, folytatta Korompay egy újabb korty spriccer után, „ő sem. Holott nem volt ő bölcsész. Derék jogászlány volt, az eszemadta. A bölcsésznők nem veszik komolyan az irodalmat, mert azt hiszik, hogy értik. Irodalmi műveket boncolnak, analizálnak, rágnak meg és köpnek ki, és úgy gondolják, ennyi az irodalom. Valami, amit összehasonlítani lehet, elemezni lehet, és szakdolgozatot, esetleg doktorit írni róla. Vagyis nem komoly dolog. Komoly dolog egy többrészes romantikus tévéfilmsorozat, aminek tizedik megnézésekor is sír az ember lánya, meg a legújabb típusú okostelefon, ami annyival trendibb az ember lánya birtokában lévő eggyel korábbi modellnél. Ezek komoly dolgok, az irodalom nem az. Az irodalmon a bölcsészlányok átnéznek, mint egy frissen mosott ablakon. Bölcsészlányt verssel vagy prózával meghódítani, vagy visszahódítani nem lehet. Egy bölcsészlány kiröhögi a dokumentumregényt, mert tudja, hogy valósághűség ide vagy oda, úgyis csak fikció az egész. Ami bekerül az irodalmi ábrázolás világába, az fikcióvá válik. Na, de egy komoly jogászlányt meg lehet még rémíteni ilyen dolgokkal. Ő még elhiszi, hogy az a hűtlen perszóna, aki oly csúnyán elbánik a férjével abban a regényben vagy novellában, az ő maga. Jó-jó, kicsit papír-, vagyis monitorízű, na de akkor is ő az. És jaj istenem, akkor mi lesz! Akkor majd ráismernek…

            Abba nem gondol csak bele, hogy ettől függetlenül ismernek rá. Vagyis már ráismertek. Amikor otthagyta az urát. Aki akart, ráismert. Leginkább a férj hozzátartozói és barátai ismertek rá (a közös barátok közül azok, akik a férj oldalán maradtak a sorsolás után), de ők aztán irodalmi ábrázolás nélkül is konstatálták a konstatálnivalót. Dehogy kell nekik ahhoz dokumentumregény! A feleséget viszont páni félelem fogta el, mint egy vadembert egy földre szállt istenség láttán. Ő még hitt az irodalom szakralitásában. Könyvet nem hogy nem dobott ki, de még a kukából is kiszedte a mások által kihajítottat. Számára kezdetben volt az Ige, az Úr volt az első alkotó, s minden író az ő egyenes ági leszármazottja. Persze, hogy összeomlott, amikor a férje első regényrészletét elolvasta. Így aztán hagyott csapot-papot, s főként élettársat, akiért az urát otthagyta, s hazaköltözött.

            A dokumentumregényből pedig ilyen módon nem lett semmi. Sőt még azok a részletek is töröltettek a gépről, illetve a világhálóról (noha tudható, hogy nemcsak kézirat nem ég el, de az internetről sem lehet eltávolítani, ami egyszer fölkerült rá…), amelyek addig elkészültek. Így akadályozta meg egy paranoiás asszony egy potenciális remekmű megszületését. S hogy mi ebből a tanulság? Csak annyi, hogy kizárólag bölcsészlányt szabad feleségül venni, ha író az ember, mert ők jól tudják, mennyit ér, pontosabban mennyit nem ér az irodalom”, fejezte be Korompay, majd ráborult a kocsmaasztalra és hortyogni kezdett.

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.19. 07:26 Kollarik

Esküvő

És az esküvő! Ott fenn a várban.

Nem tudom, mióta erre vártam.

(Tudom, hogy mióta: már hét éve.

Hogy miért, most ne járjunk végére.)

Erre vártam: ha nem is a várra,

nem is az esküvőre, de másra,

az EGÉSZRE, arra, ahogyan lett,

hét szűk év, ahogyan semmivé lett.

Semmivé lett, lett végre valami,

valami teljes, valami, ami

bennem azt az érzetet keltette,

hét szűk évnek mégis volt értelme!

Talán volt. Most épp nem tudok semmit.

Újabb hét év majd tán ezen enyhít. 

Szólj hozzá!

Korompay kalandjai

2012.07.18. 07:19 Kollarik

Szereztél magadnak egy kurvát. Ezt nem Korompay gondolta, a lány mondta így. Szép lány volt, valóban. Magas, karcsú, Korompay ízlésének kicsit túl karcsú is, vagy inkább túl izmosan karcsú. Korompay a kicsi, filigrán, nem sportos alkatot szerette. Volt is belőle már kettő, mindkettőt elvette, hogy aztán huss. De persze ez nem ilyen egyszerű. A megszokás megszokás marad. Így aztán csak nézte ezt a nőcsodát, aki akár a lánya is lehetett volna, és ott állt a naplementében a gyorsétkezde előtt.

            Nem véletlenül oda beszélték meg a randevút. Korompay egyszer régen találkozott ott valakivel, aki kicsi volt és filigrán. Találkozott vele és aztán. No de ez már régen volt. Semmi esetre sem azért mondta ezt a helyszínt, mintha azt hitte volna. Nem, dehogy. Nem hitt semmit. Nem léphetsz kétszer egyazon légyottba. Meg hát egyébként is. A lány – aki egykor tanítványa volt – csak úgy a semmiből tűnt elő. Egyszer csak jelentkezett, és mivel Korompaynál akkoriban nem sűrűn jelentkeztek nők, főleg nem azzal a szöveggel, hogy „eszébe jutott” és „rá gondolt”. Volt ebben a „rá gondolt”-ban valami lefegyverző. Mert persze lehet gondolni az emberre, de azt valahogy nem így fejezi ki a billentyűt ütögető kéz. Ez a kéz azonban, egy közösségi oldal privátcsevejében, így fejezte ki. S ebben a „rá gondolt”-ban már benne volt, hogy találkozzanak. Amit persze ő mondott ki, Korompay, de a nő, a lány adta a szájába. Korompay csak a helyszínt választotta meg, a gyorsétkezdét, na meg az időpontot, amikor a naplementében oly hívogatóan várakozhat egy szép és magas lány.

            Olyan szép és magas volt, hogy Korompaynak rögvest elment tőle a bátorsága. Nem is a bátorsága, hanem a vakremény, hogy lehet valami. Sétáltak azon az útvonalon, amelyen egyszer régen egy kicsi filigránnal, és Korompay arra gondolt, hogy akkor most egy kis beszélgetés, vacsora, aztán elköszönés, és kész, ebben a kapcsolatban nincs több. Ilyen szándékkal ült le és ültette le a lányt egy kiülős hely asztalához. Beszélt hozzá, kérdezett tőle, s aztán óhatatlanul is a feleségéről kezdett el mesélni, mint mindenkinek az elmúlt két hónapban. A lány azonban nem figyelt, látványosan nem figyelt, vagy még inkább látványosan olyan arccal ült, mint aki arra gondol: „ezért jöttem ide?” Mire Korompay zavartan elhallgatott. Persze, mért is érdekelné a felesége? Egyáltalán, kit érdekel rajta kívül? Már azon volt, hogy fizet, véget vet ennek a kínos randevúnak, amikor a lány megszólalt: „Nem viszel fel magadhoz?”

             A kérdés annyira váratlanul érte Korompayt, hogy meg sem lepődött. Egyébként is, amióta a felesége bejelentette, hogy megcsalta, nem lepte meg semmi. Ám ahogy elindultak közeli lakása felé, mégis arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság, csak annak másolata, amiről percek alatt kiderül majd, hogy ócska hamisítvány. Otthon hellyel kínálta a lányt, megkérdezte tőle, kér-e valamit, vagyis házigazdát játszott, holott vendégnek érezte magát, a lány úgy ült a díványon, mint aki odaszületett. Így aztán Korompay minden látszólagos egyértelműség ellenére sem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Végül lehuppant a lány mellé, férfiasnak szánt esetlenséggel átkarolta és ráhajolt. A lány azonban elhúzta a fejét. „Ez nem erről szól. Ez rólad szól, kizárólag rólad.”Majd Korompay értetlenségét látva hozzátette: „Vedd le a nadrágodat!”.

            Korompay ott ült a lakása díványán, azon a díványon, amelyen egyszer régen egy kicsi filigránnal, akit később feleségül vett, s aki még mindig a felesége volt, ám két hónapja egy másik férfival élt, ott ült a díványon, a lába között egy lány fejével, akit alig ismert, noha egykor a tanítványa volt, ott ült a díványon, és nem érzett semmit. Annyira kívülről látta magát ebben a helyzetben, elhagyott férfiként, aki másról sem beszél két hónapja, mint a csalódásáról, s akinek két hónapja nincs teste, mert csak a fejében létezik, miként most is, amikor csak értetlenkedik a helyzeten, holott egy női száj próbálja visszarángatni a valóságba. És akkor a lány megszólalt: „Gondolj arra, hogy ő most ezt azzal a másik férfival csinálja.”

            Abban a pillanatban történt valami. Az összes keserűség egyszerre energiává alakult, Korompay hirtelen megérezte magában az erőt, érezte, amint feltámad a két hónapja halott teste, megtelik élettel, majd az élet a testén keresztül szétárad a világban. Arra tért magához, hogy a lány őt és saját magát törülgeti. Ült, és nem tudott, nem akart megmozdulni. Aztán ösztönösen hálás mozdulattal meg akarta simogatni a lány arcát, aki azonban megint elhúzódott. „Nem érted, hogy ez nem kettőnkről szól?! Ez csakis rólad szól. Hogy térj végre magadhoz, és értsd meg, mit csesztél el! De többet nem segíthetek. A többi a te dolgod. Az enyém itt véget ért.”

            Mondta a lány, fogta magát, és köszönés nélkül elment. Korompay pedig ott maradt, még mindig nadrág nélkül, a díványon, ahol egyszer régen egy kicsi filigránnal, az imént pedig egy magas sportossal, és arra gondolt, hogy igen. Ezentúl végre férfi lesz. És akkor még talán a felesége is visszajön.

 

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.17. 07:52 Kollarik

Eljegyzés

Aztán ott voltunk, tán egy hónap múlva,

vagy egy kicsit több, nem emlékszem már,

vidékre utaztál, a doktoridra

jelentkezni, én meg, ki erre vár-

tam sok ideje (több mint egy hónapja):

irány az ékszerész: gyűrűbazár,

a fehérarany jelkép kiválasztva

(jelkép: mely örökre magába zár),

az estét vártam, mire hazaérsz majd,

asztalon virág, mellette szöveg,

eljegyzési szöveg, mit neked írtam,

a szavaimból neked szőtt szövet.

Hazaértél. És volt egy pillanat.

Hogyha más nem, talán az megmarad.

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.16. 07:17 Kollarik

Az első szó

Ez még korábban volt. Egyik órán,

amit Dsida Jenőről tartottam én,

ott ültél, kistanár, és néztél rám,

míg számból elhangzott sok-sok költemény.

Véget ért az óra, kifelé mentünk,

teremből ki, a tanári fele,

és ahogyan egymás mellé kerültünk,

ezt mondtad: „Szereted, Dsidát, ugye?”

Ez volt az első szó, az első mondat.

Ami korábban volt, lényegtelen.

Mert ebben (nem amit, ahogyan mondtad)

benne rejtőzött már a szerelem.

Az első szót követte aztán sok más.

Míg el nem következett a hallgatás.

Szólj hozzá!

Korompay kalandjai

2012.07.15. 07:16 Kollarik

Korompay csöngetésre ébredt. Éjszaka volt, sűrű, sötét, bár Korompaynak az volt az érzése, hogy nappal van, hiszen az imént még beszélgetett valakivel, s ez a valaki ott feküdt mellette most is az ágyban, noha nem volt teljesen világos, nappal miért fekszenek, de ott feküdtek és kész, s méghozzá valami igazán érdekes dologról beszélgettek, érdekfeszítő dologról, legalábbis Korompay érdekeit igencsak feszítették azok a dolgok, amikről szó esett, ám az ébredés pillanatában, ami nem is ébredés volt, hanem felriadás, ezek a bizonyos érdekfeszítő dolgok úgy illantak tova, mintha soha nem is léteztek volna, pontosabban léteztek ugyan, de nem maradt belőlük más, mint valami hihetetlenül erős benyomás. Volt ez a benyomás, volt a szívdobogás, amit a hirtelen felriadás okozott és volt a sűrű, sötét éj. Pontosabban sűrű, sötét, és mindehhez a gondolat Korompay fejében, hogy nappal van. Aztán ez a gondolat tovatűnt. Maradt az, hogy valaki fekszik még az ágyban. Aztán ez a valaki is tovatűnt. Maradt az üres ágy és az éjszaka, no meg a tény, hogy valaki csöngetett. Pontosabban ez sem volt tény, mert Korompaynak először fogalma sem volt róla, mitől ébredt fel, de aztán újra csöngettek, és ettől Korompay fejében végre rend lett. Már csak azt nem értette, mért csönget valaki nála hajnali háromkor (mert közben ránézett az óra sötétben is világító számlapjára).

            Rég tovatűntek már azok az idők, amikor valaki hajnali háromkor csöngetett nála. Valamikor réges-régen, pályakezdő pedagógus korában még be-becsöngetett hozzá egy-egy barátja, bohém fiatalok a pesti éjszakából, akiknek kocsmatúrájuk befejeztével nem volt hova menniük, vagy éppen nem akaródzott máshová, mint Korompayhoz, aki ott lakott a belváros szívében, afféle Compostelaként a kocsmatúrák útvonalán. Olyankor csöngettek és jöttek nagy rössel föl a lépcsőn, ha az ital még hajtotta őket, vagy támogatták egymást, de olyan is volt, hogy idegenek hoztak egy-egy cimborát, s aztán arra kellett ügyelni, hogy az idegenek ne táborozzanak le Korompay lakásában. Daliás idők voltak ezek, daliásak és rém fárasztóak. Korompaynak ugyanis nemcsak az idegenek távozására kellett ügyelnie, hanem arra is, hogy a cimbora, aki ott maradt nála, ágyba bújjon, és lehetőség szerint ne tegyen kárt különböző szükségleteinek engedve a lakásban s annak berendezésében.

            Ezek az idők azonban már elmúltak, Korompay kocsmacimborái rég a semmibe vesztek, rendes családapák vagy még rendesebb anonim alkoholisták váltak belőlük. Nem volt, aki hajnali háromkor csengessen, s mégis csengetett valaki. Méghozzá újra csengetett, hogy véletlenül se legyen félreértés.

            Korompay lámpát gyújtott, papucsot keresett a lábával, majd az előszobába csoszogott. Annyira kába volt, hogy még az elővigyázatosságról is elfeledkezett, kitárta az ajtót. Aztán nézte azt a valakit, aki ott állt. A feleségét.

            Korompay egyből fölismerte, hogy a felesége áll az ajtó előtt, csak abban nem volt biztos, melyik. Korompaynak több felesége is lett az évek során, ám mindegyik elhagyta. Nem mintha Korompay sportot űzött volna abból, hogy a feleségei elhagyják, nem tört rekordokra, egyszerűen csak így alakult és kész. Persze a negyedik házasság és elhagyás után már lehetett volna gyanakodni, de Korompay nem volt gyanakvó típus. Ő elfogadta, hogy a nők jönnek-mennek az életben, az ő életében, jönnek, hozzájönnek, majd mennek, elmennek tőle, olyik még el is válik. Nem volt egészen biztos benne, hány felesége nem vált el tőle, de úgy rémlett neki, hogy nem mindegyik házassága végződött válással. Annyi bizonyos, hogy a nők rendre eltűntek a lakásából. És vissza még egyik sem jött. Mindeddig.

            Mert ennek a nőnek ott Korompay ajtaja előtt csomagjai is voltak. Nem is kevés. „Megszedte magát, amióta nem láttam”, gondolta Korompay, mert mintha a felesége kevesebb csomaggal távozott volna annak idején. „Még ki is gömbölyödött”, gondolta Korompay, mert sokkal girhesebb nőre emlékezett. Girhesebbre és harsányabbra, aki az egész házat föllármázta némely veszekedésük során. Most azonban csendesnek tűnt és alázatosnak. Még a szemét is lesütötte. Úgy mondta, hogy: „szerbusz”. „Szerbusz, drágám.” Ezt mondta, hogy „drágám”, holott Korompay tudomása szerint egy ideje már más volt a drágája. Bár lehet, hogy őt „kincsem”-nek szólította, ki tudja. „És akkor megmaradtam drágájának”, gondolta Korompay, de nem hatódott meg igazán. Inkább azt kérdezte: „Mit akarsz?”

            Ezt kérdezte volna Korompay, ha nem olyan lett volna, amilyen. Ám Korompay számtalan nősülése és válása ellenére sem tanulta meg, hogy kell egy nővel beszélni. Vagy ha meg is tanulta, rendszeres egyedülélései alkalmával mindig elfelejtette. Így aztán nem kérdezett semmit, csak állt tátott szájjal. Még talán könny is szökött a szemébe. Vagy ha nem is szökött, s ha kérdezett is valamit, az így hangzott: „Hát te?...” S ebben a „hát te”-ben benne volt mindaz a várakozás, ami ezt a kérdést hosszú hónapok kínlódása során megelőzte. Hogy egyszer majd, mondjuk hajnali háromkor, csöngetnek és ott áll az asszony az ajtóban.

            Ott állt az asszony az ajtóban és belekezdett valami vég nélküli monológba arról, hogy ő valójában soha nem felejtette el Korompayt, hiába hagyta el, költözött el tőle végleg, váltak el, nem felejtette el, hiszen annyi év (és mondott egy számot, ami hirtelenjében kicsit soknak tűnt Korompaynak, de nem akart kekeckedni), annyi év nem múlhat el nyomtalanul (valóban nem, gondolta Korompay, és ránézett a csuklóján lévő hegre), nem múlhat el nyomtalanul, és erre ő ráébredt (én meg fel, gondolta Korompay, hála neked), ráébredt ma éjjel, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy lássa az ő egyetlen férjét (mármint az elváltat, gondolta Korompay), s így aztán hazajött (vagyis vissza, gondolta Korompay), fejezte be hadarását az asszony.

            Korompay nézte ezt a nőt, aki valamikor a felesége volt, és arra gondolt, hogy mindez szép. Kár, hogy a valóságban nem így szokott történni. Hiába ábrándozik róla az ember, a valóságban nem jön vissza hajnali háromkor egy elvált feleség. Olyankor csak elmegy az embertől és beadja a válást. És ha egyszer mégis visszajön, különösen hajnali háromkor, annak oka van. Mondjuk az, hogy összeveszett a jelenlegi pasijával. Mert odáig jutott a kapcsolatuk, mint egy rendes házasság, hogy hajnali háromkor döbbentek rá, hogy már túlságosan megszokták egymást. És mielőtt belefásulnának ebbe a megszokásba, azon melegében, hajnali háromkor, egymásnak esnek, minden vélt vagy valós sérelmet egymás fejéhez vágnak, ha a kezük ügyébe akad, akkor néhány tárgyat is, majd egyikük, az, aki nem tulajdonosa a lakásnak, fogja magát meg a cuccait, és távozik. Mondjuk vissza az elvált férjéhez.

            Korompay nézte ezt a nőt, hajnali háromkor, átlátta a helyzetet, és mégis annak a határán állt, hogy beengedje az elvált feleségét a lakásba. Hiába, az emlékek… – pontosabban: hiába az emlékek. Hajnali háromkor nem lehet valakit kitenni az utcára (igaz, onnét jött, de akkor sem). Főleg nem olyasvalakit, akit az ember, vagyis Korompay szeretett egykor. Akit mindenek (megcsalás, elhagyás stb.) dacára még mindig szeret. Azon volt már-már Korompay, hogy félreáll az ajtóból, és azt mondja: „gyere be!”

            Ám végül mégsem mondta. Hirtelen eszébe jutott a kézirat, amin dolgozott. Ami ott pihent gondosan elmentve a számítógépében, s ami már több száz oldalra rúgott. Egy kézirat, amelynek a témája megcsalás, elhagyás, válás volt, s mindez meglehetősen realista stílusban és részletekkel. Ne kerülgessük a forró kását: Korompay egy dokumentumregény hitelességével megírta megcsalatása, elhagyatása és válása teljes történetét. S most, amikor a szó szoros értelmében a küszöbön állt a mindezt okozó asszony, vagyis a dokumentumregény hősnőjének visszatérése, Korompay hirtelen elbizonytalanodott. Mit is akar valójában? Van egy tékozló asszony, aki visszatérne hozzá, s van egy szöveg, amely e visszatérés következtében eltékozolódna. Odavettetne a kutyáknak. Tűz nélkül is füstbe menne. Mert legyünk őszinték: ha ő most beengedi ezt a nőt, többet nem teszi ki a szűrét, ha csak el nem megy magától. Na de ha elmegy magától, ő azt nem éli túl. Viszont, ha itt marad, azt a kézirat nem éli túl. A felesége nem viselne el egy olyan regényt, amelynek ő a hősnője ugyan, de kifejezetten előnytelen szerepben. „Dönteni kell, Korompay”, gondolta Korompay, „dönteni kell. Asszony vagy kézirat?” S hirtelen döntött. „Bocs”, mondta határozottan, és rácsukta az elvált felesége orrára az ajtót. „Azért nősülök és válok, hogy elmesélhessem nősüléseim és válásaim történetét, nem pedig azért, hogy mindenféle elvált asszonyok az örök visszatérés mítoszának zavaros képzetével a fejükben tönkre tegyék az életművemet.”, gondolta, visszacsoszogott a hálószobába, lefeküdt, és az egészséges emberek szabályos lélegzésével azon nyomban álomba merült.    

2 komment

A nyolcadik év

2012.07.14. 07:56 Kollarik

Az első csókok

És aztán ott voltunk, immár nálam,

vagyis nálunk, amivé vált a lakás

kicsit később, oda került egy rakás

cuccod, majd az összes, én meg álltam,

s nem hittem szememnek annyi év után.

Na de ez csak lesz! Előbb a csókok!

Végnemlelők, számlálhatatlanok,

és kezem motozott egy női ruhán.

„Még ne, drága.”, mondtad, s mosolyod mondta:

„Ráérünk arra, az időnk tenger.”

„Egy élet”, gondoltam, s mint ki nem mer,

vagy nem akar mást, nem vágy csak csókra,

maradt a csók, s lett teljes az éjjel,

az első éj, telve szenvedéllyel.

Szólj hozzá!

A nyolcadik év

2012.07.13. 07:25 Kollarik

TALÁLKOZÁS

Ott álltál a márciusi hóban,

Múzeumkörút, a Burger King előtt,

tekintetem rögtön beléd ütközött,

s mint ki jelenést lát, megtorpantam,

majd indultam, mint kinek szárnya nőtt.

Álldogáltál telefonnal kezedben,

s kérdésemre: „Hozzám, vagy terrain neutre?”,

tündefény lobbant fel a két szemedben,

s mosollyal mondtad: „Inkább terrain neutre.”

Ezt mondtad, ám mosolyod azt is mondta:

„Rögtön hozzád? Tenger időnk lesz arra…”,

s e mosoly lebegett szemem előtt.

S lebeg azóta: örök ígéret,

noha tudom, mosolyod mivé lett.

Szólj hozzá!

Korompay tűnődései

2012.07.12. 12:25 Kollarik

Vonaton utazunk. Hosszú az út, külföldre megyünk, vagy csak ide a szomszédba, az országon belül, de a hazai vasutak állapotának hála órákon át zötyögünk. Ketten vagyunk egy fülkében: mi és az útitárs.  Nem. Amikor beszállunk, még üres a fülke, örülünk is neki, szeretünk egyedül utazni. Így amikor nem sokkal később útitársunk, aki akkor még csak egy idegen felszálló, megkérdezi, van-e szabad hely, udvariasan, de kelletlenül felelünk igent.

            Pedig útitársunk nem ellenszenves. Megköszöni, leül, barátságosan még ránk pillant, majd könyvébe mélyed. Olvas. Ez tetszik nekünk. Különösen, hogy a könyv, amit a kezében tart, ha nem is személyes kedvencünk, de jó emlékeink vannak róla. Gyermekkorunkban olvastuk egy nyáron, a hegy tetején, forró délutánok elől a szobahűsbe bújva. Nagyapánk ajánlotta, vagy talán bátyánk, mindenesetre egy hiteles családtag, akinek adtunk a szavára, és nem csalatkoztunk. A könyv nagyon tetszett, s bár azóta nem olvastuk újra, de talán épp ezért sértetlenül maradt meg emlékezetünkben. Az útitárs megnyerte az első csatát. Még csak néhány perce utazunk együtt, de a kezdeti csekély ellenérzés már a múlté.

            Aztán eljön a pillanat, a beszélgetésé. Ki kezdi, mi vagy ő, lényegtelen. Elindul, ez a lényeg. Apróságokról, az útról, talán az időről, vagy utazásunk céljáról. Igen! Ő már járt ott. Az élményeit meséli róla. A beszélgetés egyre bensőségesebb, egyre személyesebb témák kerülnek szóba. A rokonszenv nő, egyre inkább ismerősünknek tudjuk a szemben ülőt, holott még csak egy-két órája ismerjük.

            Így telik az út. Telik, de még mindig sok van hátra a megérkezésig. És akkor egyszerre pisilnünk kell. Természetes ennyi idő után, ráadásul a vizes palackunkból is sűrűn kortyolgattunk (s ne feledjük a fölszállás után megivott doboz sört sem). Szóval pisilni kell, nincs ebben semmi rendkívüli, a vonaton van vécé, olyan, amilyen, de van, csak ki kell menni. Éppen ez az. Nincs sok csomagunk, csupán egy kis hátizsák, rövid időre megyünk, talán csak hétvégére. Ám a hátizsákban nemcsak váltás fehérnemű, fogkefe, törülköző, de minden pénzünk, iratunk, kulcsunk, mobiltelefonunk. Mi legyen velük?

            Ha egyedül volnánk, nem lenne kérdés, bár kényelmetlen és idétlen hátunkra venni batyunkat, úgy menni a pár méterre lévő mellékhelyiségbe, de felelőtlenség lenne értékes holmijainkat az üres fülkében hagyni. Ám nem vagyunk egyedül. Megtehetnénk, hogy kivesszük a zsákból az értéktárgyakat, s a zsákot útitársunkra bízva lépünk ki a fülkéből. Megtehetnénk, de nem venné ki jól magát. Úgy tűnne, mintha nem bíznánk útitársunkban. Holott miért kéne bíznunk benne? Nem tudunk róla semmit. Persze, kialakult köztünk egy kapcsolat, rokonszenvet ébresztett bennünk, de elég-e ez arra, hogy rábízzuk értékeinket?

            Elég. Van valami egy közös utazásban, és ehhez elegendő egészen rövid idő, hogy sorsközösséget alakítson ki utastársak között. Nem más ez, mint az örök bizalom, az örök hit a jóban. Hiába a szemernyi kétely, sokkal lehetetlenebbnek tartjuk, hogy hátunkra vegyük a zsákunkat, vagy kiszedjük belőle az értéktárgyakat, mint azt, hogy megkérjük útitársunkat, figyeljen rá, amíg vissza nem jövünk. Talán fontosabb is a bizalom számunkra, mint személyes értéktárgyaink. Talán csak félszegek vagyunk.  Mindegy. A lényeg, hogy elhagyjuk a fülkét, és a vécébe megyünk.

            Aztán visszatérünk, és látjuk, hogy a zsákunk sértetlenül ott van, útitársunk pedig könnyed mosollyal nyugtázza köszönetünket.

            Vagy pedig visszatérünk, és látjuk, hogy zsákunk ott van, útitársunk pedig könnyed mosollyal nyugtázza köszönetünket, mert tudja rólunk, nem fogjuk a szeme láttára ellenőrizni, minden értéktárgyunk megvan-e, s csak leszállás után, amikor tőle már búcsút vettünk, és eltűnt a forgatagban, vennénk elő a pénztárcánkat, aminek hűlt helye.

            Vagy visszatérünk, és üresen találjuk a fülkét: zsákunknak útitársunkkal egyetemben nyoma veszett.

            Ezek mind lehetőségek, ám – bármily furcsa – legnagyobb valószínűsége az elsőnek van. És ilyenkor – vagyis általában – egy kellemes utazás emlékével gazdagodunk, és bizalmunk továbbra is töretlen marad útitársaink iránt.

            Ám ha netalántán mégis a második vagy a harmadik lehetőség valósul meg velünk, ha vonatra szállunk is a későbbiekben, minden bizonnyal kevésbé bízunk majd meg útitársainkban. De az is lehet – hisz örök naivak vagyunk -, hogy a bizalom továbbra is fontosabb marad számunkra a bizalmatlanságnál.

Szólj hozzá!

A la recherche d'une femme perdue

2012.07.12. 06:52 Kollarik

Párizsi eső

Te vagy a párizsi eső

Te vagy a néma házfalak

Te vagy a messze rejtező

Város ködébe bújt alak

 

Te vagy a három nap csoda

Te vagy a majd-lesz-ámulás

Álmaim féltett otthona

Te vagy a nincsen-elmúlás

 

Tu es le mur - la mer - l’amour

Tu es la soeur des sorcières

Szeretlek múlhatatlanul

Ahogy csak nőt szeretni kell.

12 komment

Korompay hümmögései

2012.07.11. 08:42 Kollarik

"A nő akkor a legboldogabb, ha mondat." (Szív Ernő)

Na, igen. Régi szép, irodalmi korokban, amikor még volt az irodalomnak becsülete. Ma már... A nő annak örül, ha... - minek örül egy nő? Egyik ennek, másik annak. Okostelefonnak, buta romantikus filmnek a moziban, vagy inkább otthon, a tévé előtt, hogy aztán azt mondhassa, miután kisírta magát: "Mert mi soha nem megyünk sehova...". Ennek sok nő örül. De vannak kalandvágyók is, akik vízi túrára várnak, és ha a férjük nem eléggé kalandvágyó (vagy nem is tud arról, hogy annak kéne lennie), akkor keresnek maguknak más férjet, vagy férfit, aki eléggé az (vagy csak jobban informált, hogy egy kapcsolat elején annak kell mutatkoznia). A nő ma már nem akkor a legboldogabb, ha mondat, hanem ha jó mondatot hall. Milyen a jó mondat egy nő számára? Ebből a párbeszédből kiderül: "Férfi: Menjünk el vitorlásozni. Nő: De hát te nem szeretsz vitorlásozni, drágám. Férfi: Majd megszeretek." (Ez egy filmben hangzott el. Igaz, később kiderült, hogy a férfi, aki mondta, szélhámos. No de meg is bűnhődött a végén, a felesége agyonlőtte. Így járnak azok, akik a nő számára üdvözítő mondatot hátsó szándékkal mondják ki. A nők pedig levonják a következtetést: nem a mondattal van baj, hanem a férfival, s miután agyonlőtték, új férfi után néznek.)

Igen, a nők ilyen mondatokat szeretnének hallani egész életükben. Mert nem elég az, hogy ők szeretnek valamit, hanem a másiknak, a férfinak is azt kell szeretnie - vagy legalábbis élethűen úgy tenni, mintha szeretné. S ha nem tud így tenni? Hát akkor, sajnos, egy másik férfié a pálma. S az egyik férfinak nem marad más, mint a mondat, amitől a nő már nem boldog. Mert nemcsak az számít neki, hogy mondat legyen belőle, hanem az is, hogy jó mondat. A nő számára az a jó mondat, amelyben ő jónak mutatkozik. S ha ilyen mondat nem lehetséges, marad a nem-olvasás. Mert egy mondaton, s azt leíró férfin úgy lehet bosszút állni, ha nem veszünk róla tudomást.

Szólj hozzá!

Air de Paris

2012.07.11. 06:42 Kollarik

17.

Becsukta az ajtót. Leült az ágyra. Ült az ágyon. Fölkelt az ágyról. Odament az ablakhoz. Kinyitotta az ablakot. Kikönyökölt az ablakon. Rágyújtott egy cigarettára. Elszívta a cigarettát. Becsukta az ablakot. Visszament az ágyhoz. Leült az ágyra. Ült az ágyon. Fölkelt az ágyról. Odament az ablakhoz. Ez így ment. Órákon át. Egy éjszakán át. Aztán egyszer csak észrevette. Hogy sír.

            De ez nem így történt. Már hajnalodott. Odakint felderengett a szomszéd ház tűzfala. A szobában is kezdtek kirajzolódni a tárgyak, mint a lázálom zűrzavarából előtűnő, tisztuló gondolatok. Pedro. Dani. Én. Dani. Én. Pedro. Pedro. Én. Dani. Én. Pedro. Dani. Dani. Én. És akkor egyszerre eszébe jutott Berta néniék könyvespolca. A kis konzervdoboz. Amit nem szabad kinyitni. Mert szuvenír. Mert elillan a csódálatos levegő. Mert ez már csak ilyen. Mint a szabad akarat. Csak dobozba zárva őrizhető. Különben elillan. Air de Paris. És ez volt a pillanat, amikor nem bírta tovább. Egy egész éjszakai nem alvás után. Egy teljes doboz cigaretta elszívása után. Hat-hét órával Pedro távozása után. Három-négy órával Dani érkezése előtt. Nézett ki az ablakon a ködös párizsi hajnalba. És hullottak a könnyei. Mint a párizsi eső.

Szólj hozzá!

Air de Paris

2012.07.10. 06:39 Kollarik

16.

Hogy bejöhet-e? Annyira meg volt lepve, hogy félreállt az ajtóból. Pedro leült az ágyra, ahogy azelőtt ezer meg ezerszer, és hallgatott. Hallgatott ő is, becsukta az ajtót, odament az asztalhoz, és lehuppant a székre. Csak akkor szólalt meg. Most mi van? Mit akarsz?

            Pedro nem felelt, ült és bámulta a falat. Meg a padlót. Néha a plafont is. Aztán amikor újra sürgette, immár tényleg ingerülten, ami nem is ingerültség volt, hanem vihar előtti száraz villám, ha nem felel, ki fog törni, robbanni fog, üvölteni, torkaszakadtából, hangszálszaggatóan,

MI A FASZ VAN MÁÁÁR??????????????????????!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!..............- akkor egyszerre megszólalt. Halkan, higgadtan. Mint amikor valaki nagyon meggyőzőnek akar tűnni, leginkább talán azért, hogy saját magát győzze meg.

            Hogy ő gondolkodott, gondolkodott, és ennek nincs értelme, (minek?!, gondolta ő a vihar peremén), nincs értelme, mert ő venezuelai, ő pedig magyar, (Sherlock, gondolta ő, meg azt, hogy magyar vagyok, igen, te pedig venezuelai vagy, nem?, és biztosan állva hallgatod a szaros himnuszotokat szilveszterkor, már ha van nektek olyanotok, mindezt egyszerre gondolta, és közben itta Pedro szavait), nincs értelme, mert ő majd visszamegy Venezuelába, neki pedig ott van Dani, (ha tudnád, mennyire, gondolta ő, nemhogy ott van, hanem mindjárt itt lesz), nincs értelme, mert…, elhallgatott egy pillanatra, majd azt kérdezte, mert ugye nincs értelme?, és ránézett, és akkor ő azt akarta mondani, hogy valóban nincs, de akkor hirtelen az jutott eszébe, hogy mindez nem az értelemről szól, és nem mondott semmit, és akkor Pedro azt mondta, hogy megy, de ülve maradt, ő meg azt felelte, jó, és ülve maradt ő is, és csak ültek szótlanul, mert nincs értelme, csak van, de mi?, aztán Pedro mégiscsak felállt az ágyról, és felállt ő is, hogy ajtót nyisson, és akkor majdnem összeütköztek, Pedro ki is nyújtotta a kezét, mintha meg akarná fogni, de aztán mégsem fogta, hanem hirtelen elfordult, és kiment a szobából, a folyosón határozottan kopogtak a léptei, ahogy egy idióta latinmacsótól egy ilyen helyzetben elvárható, majd nyílt és csapódott az ajtaja, és aztán csend lett.

Szólj hozzá!

Korompay kalandjai

2012.07.09. 15:44 Kollarik

Válás


A bíró végül kéthetenkénti láthatást ítélt meg Korompaynak: minden második vasárnap találkozhat majd azontúl a(z elvált) feleségével. Korompay a végletekig elkeseredett: azt szerette volna, ha neki ítélik az asszonyt. A bíró azonban hajthatatlan volt, Korompay előélete (harminckét korábbi válása) miatt nem látta a feleségtartáshoz kellőképp biztosítottnak a helyzetet. "Sajnálom", mondta az ítélethirdetés végén, "pedig tényleg ideális férjnek tűnik. Ám a látszat, mint oly gyakran, csal. Azonban nyolc napon belül fellebbezést nyújthat be a Legfelsőbb Mennyei Bíróság Elnökéhez, hátha újrateremti Önt."

Szólj hozzá!

Air de Paris

2012.07.09. 06:38 Kollarik

15.

Mert volt Dani és volt Pedro. Volt Dani a gép túloldalán, egy másik világban, és volt Pedro, két ajtóval odébb, egy még távolabbi világban. Mert Pedróval attól kezdve nem beszélt. Pedro pedig nem kereste őt. Mintha összevesztek volna. És nyilván mindenki ezt gondolta a koleszban. Meg nyilván gondoltak mást is. De ez őt nem érdekelte. Pedro viszont érdekelte volna. Hogy mit gondol Pedro az egészről. És hiányoztak is a mindennapi beszélgetések, és igazából jó lett volna mindent tisztázni, és talán folytatni, vagy újrakezdeni, tiszta lappal. De nem volt tiszta lap, mert nem volt piszkos sem. Nem volt más, csak zűrzavar a fejben, és talán máshol is, lejjebb, abban a kis, ketyegő szerkezetben. Pedro pedig… Ki tudja, Pedro mit gondolt vagy érzett. Azzal az Amazonas-hömpölygésű, mindent magával sodró, ecuadori (venezuelai! venezuelai!) érzésvilágával. Igazából szerette volna tudni, mit érez. Majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy megtudja, mit érez. Volt-e bármi igaz abban a pillantásban? De ebből automatikusan következett a kérdés: volt-e bármi igaz az ő pillantásában? És ettől annyira megijedt, hogy még ha a büszkesége engedte volna, sem tesz egyetlen aprócska lépést sem Pedro felé.

            Ebben a helyzetben érte Dani látogatása. Teljesen váratlanul. Holott tudta jól, hogy jönni fog, hiszen együtt vették meg a jegyet annak idején, abban az időszámítás előtti, vagy inkább Dani-féle időszámítás szerinti időben…- de most már Pedro szerinti időszámítást írtak, és így őszinte döbbenetként érte, hogy Dani másnap érkezik. Márpedig érkezett, és ezt olyan diadalittasan jelentette be msn-en, hogy őszintén meggyűlölte érte. Vagy ha nem is gyűlölte meg, de olyan ellenérzéssel töltötte el, hogy a legszívesebben hagyta volna az egészet Danistul-Pedróstul, és ment volna világgá, de legalábbis ki Párizsból, a Szajna mentén, el Meudonig, hogy ott kihallgathassa egy idegen férfi és nő szakító párbeszédét. De nem mehetett. Dani pedig jött.

            Aznap este el sem ment vacsorázni a menzára, hiába hívta Anna, ottmaradt a szobájában egyedül, és el sem tudta képzelni, hogy másnap, ebben a szobában, két ajtóra Pedrótól, itt lesz Dani. És még kevésbé tudta elképzelni, miről fognak beszélni. Hogy mit mond majd neki. Hogy néz a szemébe. Így gyötrődött egész este, amikor egyszer csak, tíz óra felé, kopogtattak az ajtaján. Azt hitte, Anna az, bosszúsan tárta ki, ugyan már mit akar, megmondta, hogy nem éhes…- de Pedro állt ott.

Szólj hozzá!

Air de Paris

2012.07.08. 06:35 Kollarik

14.

És ezek után csak telt az idő, de nem múlt, és nem volt más, mint a gyötrő érzés, hogy legyen, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, hasadjon meg a föld, dőljön össze a világ, csak legyen már valami, ne csak ez a kínzó semmi, ez a bűntudatos gyötrődés, ez a nem múló görcs a gyomrában. Tudjon végre aludni, enni, inni normálisan, ne öklendezzen vissza minden lenyelt falatot, merjen megállni a tükör előtt és szembe nézni önmagával, nem pedig lesütött szemmel elosonni, mintha rossz fát tett volna tűzre, és fél a büntetéstől. Mert félt a büntetéstől. Nem Danitól félt, nem a családjától, nem valami kívülről jövő, objektív szankciótól, hanem valami megfoghatatlanul homályos és mégis tökéletesen konkrét dologtól. Már ha lehet dolognak nevezni egy világrend összeomlását. Mert egy világrend épült arra a szilárdnak és megbonthatatlannak tűnő alapra, amit nem önmagában Dani és nem is a család (amely Dani és az ő kapcsolatát megmásíthatatlan tényként könyvelte el, ahogy az anyja és az apja is első szerelem voltak egymásnak, és a nővére is úgy ment férjhez, hogy csak ő tudott egy-két korábbi kalandjáról) felfogása jelentett, hanem ő maga. Az ő döntése, amit meghozott, amikor Danival egy pár lettek. Ami nem olyan döntés volt, mint Anna habos-babos valósága, hanem valódi döntés, amelynek a lényege a szabad akaratban rejlik, az ő saját szabad akaratában, de amelynek lényege az is, hogy ha már szabadon döntöttünk, akkor azt nem másítjuk meg. A szabad akarat alapján hozott döntés nem fehérnemű, amit váltogat az ember. Márpedig ha ő úgy érezhet Pedro iránt, ahogy a tánc közben érzett – vagyis ahogy a tánc közben kiderült, hogy érez -, akkor megváltoztatta a szabadon hozott döntését. Olyan nincs, hogy az ember egyszerre két dolgot akarjon szabadon. Neki sincs két anyja vagy két apja, hanem szülei vannak, akik gyönyörűen élnek együtt már harminc éve. Vagy csak huszonöt? Elbizonytalanodott. Olyan volt ez a pillanatnyi kétség, mint az egész gondolatmenetének a cáfolata. Huszonöt vagy harminc? Aztán rájött, hogy egyik sem, hanem huszonhét, hiszen minden évben megünnepelték, ők pedig, a nővérével, mindig ajándékot vettek a szüleiknek, és olyankor Dani is ott volt, hiszen már családtag. És ezzel a gondolattal újra kezdődött az egész.

4 komment

A negyvenéves férfi

2012.07.07. 10:59 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


Ha valaki elhagy egy másik embert, és azt mondja neki, hogy eltéphetetlen szálak fűzik össze őket, nem tesz mást, mint szavaival is megpecsételi az elhagyás tényét. Az "eltéphetetlen szálak" annak, akit elhagynak, azt jelenti, hogy az elhagyás nem végleges. Annak számára viszont, aki elmegy, az "eltéphetetlen szálak" az elhagyás tényének súlyát vannak hivatottak enyhíteni: "elhagylak, de sosem foglak elhagyni teljesen, mert eltéphetetlen szálak fűznek össze kettőnket". "Hogy vissza ne térhess sosem, el sem hagyhatod teljesen, őrzöl belőle valamit, és továbbszökni kényszerít." (Tandori Dezső: A tékozló) Igen, ez van benne. De az, akit elhagynak, mást hall ki belőle.

12 komment

A negyvenéves férfi

2012.07.07. 09:52 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


"Ostobaságot követne el az író, ha azt akarná bebeszélni olvasójának, hogy regényalakjai valóban éltek." (Kundera) A regényalakok sohasem "éltek", akkor sem, ha léteztek olyan valós személyek vagy  valós élethelyzetek, akikből és amelyekből megalkotójuk az ihletet merítette. A regény akkor is fikció, ha nem "kitalált" történet, kapcsolat regényszereplők, regényhelyzetek és valóságos személyek, valóságos élethelyzetek között akkor is a "véletlen műve", ha jól informált olvasók egy része fölismerni véli a regény mögött a valóságot. Ahogy a festő új világot hoz létre a vásznon a valóságos világ kellékeiből, úgy az író új valóságot teremt írásában egy létező valóság alkatrészeiből. Hogyha nem, akkor nem író, hanem publicista, krónikás, dokumentarista, vagy bármi más. Aki ezt nem érti, az irodalmat nem érti.

2 komment

A negyvenéves férfi

2012.07.07. 08:58 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


Hálókocsin nem lehet a mennyországba menni, a poklot pedig egyedül kell megjárni. Olcsó tanulságok, de elkerülhetetlenek az emberélet egy bizonyos pontján. Egyvalamit nem szabad: megsértődni a világra, minden felelősséget áthárítani rá. A világ olyan, amilyen, te viszont olyan vagy, amilyenné hagyod, hogy a világ tegyen. Ne kuncsorogj hálókocsijegyért a mennyországba, és ne siránkozz azon, hogy egyedül kell pokolra menned. "Az élet emlékműve a semmi.", írja Z. T., kortárs költő. Nem igaz. Ez nem más, mint kapuzárási pánik, az élet elmúlása okozta frusztráció. Az élet emlékműve maga az ember mindazzal, amit átélt, mindazzal, ami történt vele és főként történt benne. És ez akkor sem semmi, ha az ember elmúlásával látszólag semmivé lesz.

2 komment

Air de Paris

2012.07.07. 06:34 Kollarik

13.

De ez nem így történt. Pedro egyszerűen csak behúzta őt is meg Annát is a már kialakult körbe, mert addigra már beindult a zene, beindult a tánc is, mindenki eggyel, egy mindenkivel, vagyis senki senkivel és mindenki mindenkivel, hát ő is Pedróval, de ugyanúgy Annával is, meg Karimmal, aki szintén ott mozgott már a jellegzetes sivatagi csábtáncával, ahogy az algériai öntudatával reklámozta magát, és még annyi mindenki, Mamadou is ott volt valahol a tömegben, de elkerülte őket, vagyis Annát kerülte el, de ezért őt is, és bohóckodni kezdtek, vagyis ő kezdett el bohóckodni, mert számára, legalábbis az elején, ezt jelentette a tánc, hogy oldja a zavarát bohóckodott inkább, amit aztán Anna is átvett, aztán Pedro is, és így bohóckodtak hárman a tömegben, és ahogy illegették magukat, különböző vicces figurákat csináltak, egyszerre úgy fordult, hogy szembekerült Pedróval.

            És akkor történt valami. De igazából nem lehet kifejezni azt, ami történt, mert nem a gondolatok szintjén történt, még csak nem is az érzések szintjén, hanem valahol az ösztönökben, a tudatalattiban, vagy ki tudja, hol. Talán kettejük szemében. Ahogy egymásba kapcsolódott a pillantásuk. Legalábbis ő meglátott valamit Pedro szemében, és nyilvánvaló volt számára, hogy Pedro is lát valamit, ugyanazt a valamit az övében. Valamit, amit nem kéne. Amit talán egyikük sem akarna látni. Legalábbis neki ez futott át az agyán. Hogy ezt Pedro sem akarhatja. Mert nem lehet, hogy ezt érezzék. Nem lehet, hogy bármit is érezzenek, ami így villan meg a tekintetben. S hogy főként az övében. Hogy megvillanhat. És ez hirtelen annyira elviselhetetlen volt, hogy ki kellett törnie a táncolók közül, kirohanni a teremből, és mivel érezte, hogy Pedro követi, úgy érezte, fölrohant a lépcsőn, át a lengőajtón, végig a folyosón, előráncigálta a zsebéből a kulcsát, és miközben a szíve zakatolt, mint valami rossz krimiben, csak nehogy az üldözője utolérje, kinyitotta az ajtót, és berontott a szobájába. Aztán, miután elfordította a kulcsot, csak várt dobogó szívvel az ajtónak dőlve, hogy mikor hangzik fel kívülről a dörömbölés, de nem volt dörömbölés, nem volt semmi, Pedrót a föld nyelte el, vagy talán el sem indult utána.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása