A negyvenéves férfi

12.

Ebben a helyzetben jött el a negyedéves kollégiumi buli. Anna és Mamadou kettőse annyira kaotikusnak tűnt, hogy egyáltalán nem kecsegtetett nagy reményekkel az egész, vagyis zűrzavarral kecsegtetett, és maximum totális lerészegedéssel. Ám Anna azt mondta, hogy pont erre van szüksége, elveszíteni a realitásérzékét, vagyis éppen hogy visszanyerni, hátha a teljes alkoholos lealjasodással, mondjuk egy nagy hányással, egyszerre visszahuppanna a valóságba, ahol nincs Mamadou, nincs Párizs, nincs semmi, csak Peti meg a habos-babos. És ezt annyira meggyőzően magyarázta, hogy még ő is reménykedni kezdett, mert hátha tényleg van csoda, vagyis nem csoda, hanem realitás, és a realitásban a régi, normális Anna. És ezért még a buli előkészületeiben is részt vett, segített Karimnak, a főszervezőnek, a kolesz kultúrosának.

            Aztán mire eljött az este 10, annyira fáradt lett hirtelen, az előkészületektől, az Annáért való idegeskedésektől és a rengeteg nem-alvástól, hogy le sem akart menni a közös helyiségbe, Annának úgy kellett érte jönnie, szinte rátörni az ajtót, kirángatni az ágyból, amin ruhástól, félájultan feküdt, és lecibálni a többiek közé, ahol már szólt a zene, viszonylag sokan is voltak már, de egyelőre csak tétova tengés-lengés jellege volt az egésznek.

            Nem volt kedve semmihez, nem volt kedve inni, sem táncolni, nem volt kedve a tömeghez, sőt Párizshoz sem volt éppen kedve, otthon szeretett volna lenni, vagyis otthon sem szeretett volna lenni, egyáltalán semmit nem szeretett volna, maximum bedőlni egy ágyba és megszabadulni a valóságtól. De aztán Anna hozott neki egy koktélt, és fecsegni kezdett, mint a régi Anna, „képzeldarragondoltamhogyelmehetnénkvasárnapvalahovapárizsonkívülremondjukaszajnamenténaholazthallottamhogynagyonhangulatoshelyekvannakésitthagynánkvégreegykicsiteztakurvakolesztmegaztakurvavárostmegeztazegészkurvavilágotamiittvanéskettesbelehetnénkmegilyesmi”, dőlt belőle a szó, és akkor neki eszébe jutott az Idegen emberek, amelyben a főhős egy ismerős francia párral elmegy Párizson kívülre, talán Meudonba, de ebben nem volt biztos, és akkor éjszaka egy szállodában kihallgatja a szomszéd szobában zajló veszekedést, a francia pár szakítós párbeszédét, és megfogalmazódik a fejében a gondolat, „ha egy ember el akar menni egy másik embertől, akkor elmegy”, és eszébe jutott az is, mennyire lenyűgözte ez az egyszerű, már-már banális megfogalmazás, hogy igen, ez így van, pedig nem volt semmi tapasztalata arról, milyen elmenni egy másik embertől, vagyis Danitól, sőt nemhogy tapasztalata nem volt, igazából el sem tudta képzelni, mert Danitól nem lehet elmenni, ahogy Dani sem mehet el tőle, de talán pont ezért volt az egész ennyire varázslatos, s ahogy most Anna ötlete nyomán erre gondolt, egyszerre zseniálisnak találta az egészet, azt, hogy itt lehet Párizsban, elmehet a hétvégén valahová a Szajna mentén, és egyáltalán azt is, hogy itt van a buliban, hogy itt van a Földön, a lehetséges világok legjobbikán. És akkor Pedro felkérte táncolni.

11.

Mivel Anna egyre többet volt Mamadouval, ő még többet volt Pedróval. Vele osztotta meg Annával kapcsolatos aggodalmait. Mert tudta, vagy legalábbis úgy tudta, hogy Annának nem szabad semmibe sem belegabalyodni a szép, fekete fiúval, mert ha belegabalyodik, akkor talán nemcsak a habos-babos esküvő valóságát, hanem egész saját addigi valóságát veszíti el. Az ember pedig nem veszítheti el a valóságát, mert akkor önmagát veszíti el. Legalábbis így gondolta ő. Mert Pedro másként gondolta. Pedro úgy gondolta, nincs olyan, hogy valóság, hanem különböző realitások vannak, amelyek különböző helyzetekben érvényesek az emberre. Pedro otthoni valósága (amiről szép lassan sikerült tisztázni, vagy még inkább rögzíteni, hogy Venezuelát jelenti) például ott maradt Caracasban, a mélygarázsban, a mélygarázs feneketlen mélyén egy kocsi csomagtartójában, amelynek kulcsát Pedro gondosan elvesztette, de nem gond, mert ha hazamegy (ha hazamegy egyszer), akkor tudni fogja, hol keresse, vagy ha nem, hát csináltat másikat, vagy feltöri egy pajszerral a csomagtartót (ezt a szót, „pajszer”, egyikük sem tudta franciául, Pedro spanyolul mondta, ő meg nem értette, elkezdtek rákeresni a neten, majd amikor nem találták, Pedro kézzel-lábbal magyarázni kezdte, és ő végül megértette, hogy valami vasrúd, de nem jutott eszébe magyarul, és aztán napok múlva ugrott be, hogy persze: pajszer). Itt viszont más valóság van, Párizsban, magyarázta Pedro, annyira más, hogy még esernyőt is képes volt venni, amikor már vagy tizedszerre ázott szarrá a haja. És akkor ő is elment és vett egy esernyőt a Monoprix-ban, és arra gondolt, hogy végül is nem baj, ha Anna sokat van Mamadouval, csak – másfajta valóság ide vagy oda – nehogy baj legyen belőle.

            Mert Anna most már komolyan megbolondult. Mamadou valamit nem csinált jól, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan jól csinált, mert Anna arra kezdett panaszkodni, hogy Mamadou nem akar tőle semmit. Ami rendjén is volt, hiszen Anna sem akart Mamadoutól semmit, ahogy mindig hangsúlyozta, de az, hogy Mamadou se akarjon tőle semmit, egyre jobban ingerelte. Mind vadabb sztorikat mesélt arról, hogy Mamadou szobájában mi minden történt, hogy Mamadou le akarta őt vetkőztetni, pedig neki vőlegénye van, és ezért csak a melltartóját hagyta kikapcsolni. És hogy Mamadou viszont anyaszült meztelen volt, és akkora van neki, hogy azt el sem hinné az ember, de ő megfogadta, hogy szűzen megy férjhez, és ha már nem is szűz, legalább a vőlegényétől nem az, és ehhez a tényhez hűnek kell maradnia. És amikor ő erre megkérdezte Annától, hogy a tényhez, vagy Petihez, a vőlegényéhez akar-e hű maradni, akkor Anna arról kezdett el idegesen hadarni, hogy mekkora egy féreg ez a Mamadou, mert hol meg akarja dugni, ami nagyon durva, hol pedig nem, ami viszont még durvább, mert mit képzel ez a majom magáról.

            Anna egyre inkább megbolondult, és ő egyre jobban aggódott érte, de egyre kevésbé tudott vele mit kezdeni. Pedro viszont azt mondta, ne aggódjon Annáért, mert aggódjon érte Peti (igaz, ő „pötinek” mondta, franciásan, ami elég vicces volt, különösen azért mert az egyik gimis osztálytársát juttatta az eszébe, akit „Pötyinek” becéztek, eléggé beszédes elnevezéssel), vagyis inkább ő se aggódjon érte, ha már egyszer kiengedte egyedül Párizsba, mire ő dühös lett, mert Dani jutott eszébe, és mi az, hogy „kiengedte”, próbálta volna meg nem kiengedni, az embernek szabad akarata van, mire Pedro azt a remek viccet sütötte el, hogy az embernek igen, ami franciául különösen egyértelműen hangzott, és ezért ő kiakadt, leidiótalatinmacsózta Pedrót, átrohant a saját szobájába, és legalább tízpercig nem álltak szóba egymással.

            Mamadou és Anna között egyre feszültebbé vált a viszony, egyre inkább a gyűlölök és szeretek határozta meg kettejük kapcsolatát, vagy még inkább a dugni vagy nem dugni, ahogy Pedro fogalmazta, de ez tipikus férfi-megfogalmazás volt, mert ennél sokkal komplikáltabb volt a helyzet, komplikáltabb vagy egyszerűbb, ki tudja, ő mindenesetre nem tudta, de maga Anna sem, vagy ő a legkevésbé, Anna csak azt tudta, amit épp a pillanat diktált neki, csak egy valamit nem diktált, hogy Petire gondoljon, még akkor sem, ha éppen vele csetelt vagy beszélt az msn-en. Anna nem gondolt Petire, mert nem gondolhatott Petire, illetve úgy gondolt Petire, mint aki a valósághoz tartozik, ám ő maga, Anna, nem tartozott éppen a valósághoz. Illetve ezt ő gondolta Annáról, vagyis Pedróval közösen gondolták, amikor éppen sikerült megegyezniük valamiben, egy közös gondolatban. Mert Anna leginkább nem gondolkodott. Nem gondolkodott, mert nem gondolkodhatott, mert akkor meg kellett volna bolondulnia. Minthogy azonban már megbolondult, a kör bezárult, és maradt Anna és Mamadou, valamint ő és Pedro, akik Anna helyett gondolkodtak Annáról és Mamadouról, bár ezzel Anna nem sokra ment.

10.

És akkor elkezdődött valami. Elkezdődtek beszélgetések, amelyek nem csak számítógépes problémákról, nem pusztán egymástól távoli világok megidézéséről, s főként nem az idő szavakkal való kitöltéséről szóltak. Hanem szóltak Nerudáról, szóltak Marquezről, sőt Borgesről meg Vargas Llosáról, arról az irodalomról, amely részben annyira egzotikus volt, mint az általa ábrázolt mágikus valóság, másrészről viszont otthonos volt, mert felidézte a nagypapát, aki először adott a kezébe dél-amerikai könyvet, talán a Júlia néni és a tollnokot, és felidézte azokat a vég nélküli balatoni olvasásokat, amikor a nyári hőség elől elbújt a parasztház szobahűsébe, és egész délutánokon keresztül Limába, Buenos Airesbe vagy Macondóba álmodta magát. Mert Pedróval, bármilyen meglepő is volt egy szoftvergüzütől, végre lehetett irodalomról beszélgetni. Vagyis nem általában irodalomról, mert ahhoz azért nem sok köze volt, de azokról az írókról, a száz év magányok, elágazó ösvényű kertek és világvégi háborúk szerzőiről, akik Pedrónak nem is annyira írók voltak, mint inkább valóság, ahogy az ő számára is valóság volt, bármennyire álomszerű is, a Neruda-vers fordítója, a klasszikus arcélű, pocakos öreg bácsi, akit a nagyapja mutatott neki egyszer odahaza a villamoson.

            Talán ezzel kezdődött. De talán mással is. Annával, aki megbolondult. Annának ugyanis vőlegénye volt otthon, tisztes szándékú, becsületes érzelmű, derék magyar fiú (olyan, akinél nem kérdés, kokárdát tűz-e március 15-én, mert még a pizsamáján is azt visel), aki nemcsak a vőlegénye volt, csak úgy bele a vakvilágba, hanem feleségül akarta venni. Komolyan. Húszévesen. És ez Anna számára az első időkben, a megismerkedésük és a Párizs-felfedezős közös séták idejében úgy volt szilárd alap, amire minden épült, ahogy az ő számára Dani esti msn-bejelentkezései jelentették a viszonyítási pontot. Vagy még inkább úgy. Mert Dani tény volt, megkérdőjelezhetetlen, de csak múlt és jelen idő, mert a jövő az ő számára nem jelentett valóságot. Pontosabban jelentett, de nem gondolkodott róla. Anna viszont legkevesebb ezerszer mesélte el nekik az esküvőjük részleteit, az esküvőjükéit, ami még nemhogy nem történt meg, de még a szervezése sem kezdődött el. Anna hatalmas habos-babos esküvőt álmodott abba a dél-alföldi kisvárosba, ahol felnőtt, ahol ott lesz mindenki, aki számít, az egész kiterjedt rokonság és a még kiterjedtebb baráti kör, tehát ő is, az új, a párizsi barátnő, és magyarázta neki, hogyan kell majd leutazniuk oda Danival, az utazási módozatokat, átszállásokat ecsetelte, jó hogy a menetrendet nem kötötte az orrára, és azt külön hangsúlyozta, hogy majd náluk kell megszállniuk, mert akkora a szülői ház, mint egy kastély, és mindezt olyan megveszekedett határozottsággal, hogy látnivaló volt, ez nem terv Anna számára, hanem valóság, ahogy Annában minden azonnal valósággá vált, amit eltervezett, legyen szó a majdani esküvőjéről vagy egy másnapi sétáról a Luxemburg-kertben.

            Anna számára egyvalami nem volt valóság, a kapcsolata Mamadouval. Mamadou Maliból jött, informatikát tanult Párizsban, és szép volt, nagyon szép. Mintha az Ezeregyéjszakából lépett volna elő: fekete volt, mint az ében, magas és izmos, mint egy abesszin királyi testőr, és a fogai vakítottak, mint a csiszolt elefántcsont. Mamadou maga volt a két lábon járó testi tökély, egy Marquez-regényben biztosan megadták volna érte a testsúlya értékét színaranyban a rabszolgapiacon (de ez csak neki jutott eszébe, mert Pedrónak hála állandóan, vagyis amikor épp ráért a cseteléstől vagy egyéb annás és pedrós elfoglaltságaitól, Marquezt olvasott franciául - vagy Vargas Llosát vagy Borgest, de leginkább valamiért Marquezt). És egy idő után Anna is mindent megadott volna azért, hogy Mamadouval legyen.

            Ő ezt eléggé aggódva figyelte, mert jól látta, hogy Anna számára Mamadou nem valóság, hanem valami különleges hipnotikus állapot, amelyben az ember gátlástalanul léphet ki rendes önmagából. Valami, amibe Anna, a becsületes mélymagyar családi hagyományokon edződött dél-alföldi leányka (aki igen különös megjegyzéseket tudott néha tenni a kollégium különböző emberfajtáira – amiben az volt a legérdekesebb, hogy mindez a legkevésbé sem akadályozta meg abban, hogy bárkivel is barátkozzék) belegyömöszölhetett mindent, amitől ösztönösen irtózott, de ami épp ezért vonzotta is ellenállhatatlanul. Anna úgy mesélt eleinte a Mamadouval folytatott beszélgetéseiről, mintha éppen egy egzotikus országból érkezett volna vissza, ahol kígyópörkölttel etették, ami nem is volt olyan rossz, de meg nem próbálná még egyszer, mert ugyan már milyen dolog kígyópörköltet enni. De aztán hamarosan kiderült róla, hogy ellenállhatatlanul vágyik a kígyópörkölt különös ízére.

9.

Sokkal fontosabb volt, mi van Annával. Mi van Annával, és mi van Pedróval. A Pedrókkal: Pedro 1-gyel és 2-vel. A két… - hová valósival? Talán Peruba vagy Bolíviába. Vagy máshová, a világnak abba a túlfelébe, ami annyira egzotikus, mert dzsungelek meg indiánok meg kávé- és kábítószer-ültetvények meg annyi minden, ami olyan messze van és mégis közelebb, mint az „odahaza”, mert Pedro 1 és 2 minden este erről beszélt az egyetemi menzán. Vagyis nem erről, mert szinte másról sem adtak elő, mint az informatikai tanulmányaikról, ami persze rém érdekes volt, főleg mert ő annyit konyított az egészhez, hogy be tudta kapcsolni a gépet és föl tudott menni a netre, de a Pedrók szavaiban, teljesen függetlenül attól, amit mondtak, más világok nyíltak. És persze azért is jó volt a két Pedro, mert ha már századszor dobta le őt a hihetetlenül szeszélyes (komolyan: mint egy első kapcsolatát élő pesti bölcsészsrác) mobilinternet, akkor lehetett nekik szólni, főként Pedro 1-nek, aki – mily szerencsés véletlen – alig három ajtóval odébb lakott a koleszban, és máris megcsinálták. Vagy legalábbis elbeszélgettek vele. Főleg Pedro 1.

            Pedro 1 nem volt kifejezetten szép. De meg lehetett szokni. Persze Pedro 2-t is, aki olyan volt, mint egy kis robot. Artuditu. Nagyon helyes, olyan kis aranyos, csak nagyon más. Valahogy nem lehetett komolyan venni. Pedig egyébként annyira komoly volt. Pedro 1 viszont más volt. Vagyis ő is más volt, csak másként. Ő ha beszélt – azzal az elképesztő spanyol, vagyis perui vagy ecuadori akcentusával -, az tényleg olyan volt, mintha az Amazonas szólalna meg. Vagy az Andok. Vagy egy Marquez-regény hőse, Florentino Ariza vagy Aureliano Buendia, aki aztán a lehető legmágikusabb realizmust varázsolja elő a tarsolyából. Pedig Pedro 1 csak olyanokat mesélt, hogy nincs esernyője (neki sincs), mert minek, hiszen odahaza (ami egy kicsit más odahazát jelentett) csak autóval közlekedik. A házban lemegy a mélygarázsba, beül a kocsiba, elmegy valahová, ahol szintén mélygarázs van, aztán ennyi. Ez valahogy hihetetlen volt, de mégis hihető, mert abban a világban minden lehetséges. Abban a világban, ahol indiánok élnek a dzsungelek mélyén, akiknek semmi kapcsolata a valósággal, logikusnak tűnt, hogy mélygarázsok rejtekében is élnek egyesek, ha nem is indiánok, akiknek szintén semmi kapcsolata a valósággal. Főként az esővel. S attól kezdve sokkal gyöngédebb iróniával nézte, ahogy Pedro koromfekete haja szétázott a párizsi esőben.

            Pedróé, mert Pedro 1-ből lassan (vagy talán nagyon is gyorsan, ki tudja ebben a kaotikus időszámításban, amelyben már nemcsak, sőt nem is elsősorban Dani esti bejelentkezései, hanem Anna, sőt az egész kollégium chat- és egyéb jelenléte, valamint Pedro történetei jelentették a viszonyítási alapot) kizárólagos Pedro lett, Pedro 2-ből pedig valóságosan másodlagos Pedro, akit már csak Artudituként emlegettek, és nem is volt különösebb jelentősége, ott csipog-e mellettük. Pedro viszont… - hogy is volt Pedróval? Vagy inkább hogy kezdődött? Mert persze kezdődött valahogy, de aztán ténylegesen elkezdődött. Talán azzal a Neruda-idézettel.  Daninak akart kiírni valamit, kitenni az msn-profiljára, mert előző este megbántotta, amiben nem volt semmi rendkívüli, mert Dani mindig megbántódott, vagyis mindig megbántódtak egymásra, ez már bevált, normális kommunikáció volt köztük, de most, vagyis másnap mégis zavarni kezdte a dolog, lelkifurdalása támadt, mert érezte, hogy ő viszont nem bántódott meg eléggé, sőt voltaképpen egyáltalán nem, ahogy egy ideje már nem tudott igazán megbántódni, és ez most zavarni kezdte, mert úgy érezte, nem fair Danival szemben, aki talán tényleg, őszintén megbántódott, és egész nap az esti beszélgetésre vár, hogy újra megbántódhasson, és nyilván azt hiszi, ő is így van vele, és próbált is egy ideig tényleg haragudni rá a veszekedés miatt, valódi fájdalmat érezni, ám amikor nem ment, hiába is próbálkozott, egyszerre valódi fájdalmat érzett, hogy mért nem érez valódi fájdalmat, és elfogta a bűntudat, és úgy próbált vezekelni, hogy valami szép idézetet keresett a neten, amit kitehet Daninak, és akkor bukkant erre a Neruda-szonettra, ami úgy végződött, hogy „s azóta azért vagyok, mert te is vagy, / azóta vagy, vagyok, vagyunk mi ketten, / s leszek, leszel, leszünk most már örökre”, és ez megtetszett neki, beírta az msn-re, és reménykedett, hogy Dani minél előbb bejelentkezik. Helyette azonban Pedro jelentkezett be, rácsetelt, és megkérdezte, mit írt ki, mert a Neruda-név felkeltette az érdeklődését. És akkor ő lefordította neki franciára, mire kiderült, hogy Pedro ismeri Nerudát, ismeri a Száz híres szonettet, és tett valami megjegyzést a fordításra. És akkor szó szót követett, ő védte a fordítót, és próbálta megmagyarázni Pedrónak, hogy verset nem lehet fordítani, pontosabban csak úgy lehet, ha új verset ír a fordító, Pedro viszont a csökött, informatikus agyával ezt nem értette, kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig az eredetiben az nem úgy van, és mi az, hogy nem lehet lefordítani, akkor minek az egész, pedig spanyolul mennyire szép, és verte a mellét, már amennyire csetelés közben lehet verni a mellet, hogy ismeri az eredetit, csak úgy csöpögtek az önhittségtől a szavai, a francia szavai attól a gusztustalan bolíviai vagy venezuelai öntudatától, és ezen ő annyira fölhúzta magát, hogy hagyta a gépet és átrohant Pedro szobájába, ahol üvölteni kezdett, hogy mit képzel, ki a franc ő, hogy fikázzon egy nagy magyar költőt, aki mellesleg zseniális műfordító, és amíg ordított, Pedro pedig zavarában heherészett, azon gondolkodott, mi a franc történt vele, hogy csak úgy ukmukfukk ordítozni kezd egy majdhogynem vadidegennel.

8.

De gyakran nem is vágyott arra, hogy bárkivel beszéljen (na persze Annát nem számítva, akinél fel sem merülhetett, vágyik-e a társaságára, Anna jelentkezett magától, ha nem msn-en, akkor telefonon, vagy egyszerűen megérkezett, akár az éjszaka közepén, olyan természetességgel, mintha a saját szobájába tért volna haza), egyszerűen csak bekapcsolta a gépet, bejelentkezett, de „rejtve kapcsolódva”, hogy lássa, ki van fenn, de róla ne tudja senki, és aztán leült megnézni a postáját, vagy tanulni, vagy egyszerűen csak olvasni, és közben föl-fölpillantott a képernyőre, hogy lássa a többiek ki-bejelentkezéseit vagy folyamatos fönt tartózkodását. Ami egy kicsit olyan volt, mintha odahaza lett volna a saját szobájában, és kívülről beszűrődött volna hozzá a szülei neszezése.

            És így aztán, szépen lassan, anélkül, hogy valójában észrevette volna, az „otthon” fogalma is átalakult. Pontosabban az „otthon”-ból „odahaza” lett, homályos valami, aminek persze hogy volt realitása, hiszen a szüleivel rendszeresen beszélt telefonon, és Danin kívül a nővérével is rendszeresen csetelt, de valahogy ez egy másfajta realitás volt. Mintha ezzel az öntudatlan, „otthon”-ból „odahazá”-vá történt átalakulással az egész fogalom átkerült volna egy másik dimenzióba. Egy olyan dimenzióba, ahová neki is volt ugyan bejárása, de ahol, feltételezhetően időlegesen, mindennek – szülőnek, nagyszülőnek, nővérnek és barátnak egyaránt – kissé elmosódtak a körvonalai. Nem nagyon, csak mint a külvilágéi, amikor az eső áztatja az ablaküveget. Márpedig a párizsi eső mindennek elmosta kissé a kontúrjait, ami nem tartozott az Anna teremtette világhoz.

            És ez aztán még jobban megnehezítette a Danival folytatott esti beszélgetéseket. Mintha Dani megérzett volna valamit az egészből, és még hevesebben vetette bele magát ezekbe a kötelező gépi párbeszédekbe, még intenzívebben, sőt már-már követelőzően nyújtotta a lehető leghosszabbra az aznapra eső kapcsolattartási penzumot. Ami nyilván nem volt igaz. Mert olyan nincs, hogy igaz, csak érzések vannak, kósza érzések. Például, hogy Daniból „kapcsolattartási penzum” lehet. Belőle, aki nem is olyan régen (néhány évszázada) még az egyedüli véres, vagy még inkább könnyes valóság volt, akinek a szavaihoz minden este oda lehetett bújni (még akkor is, ha ezekből a szavakból szinte mindig szócsata, sőt nyelvi háború lett, ami azonban nem változtatott ezeknek a szavaknak a jelentőségén, és főként az egész napos várakozáson, ami őket megelőzte), neki lehetett támasztani a hátat és nyerni egy kevés túlélési kurázsit - most pedig néha már az is előfordult, hogy oda sem figyelt arra, amit Dani mondott. Dani beszélt, szavakba foglalt egy másik, nyelvivé zsugorodott valóságot, amely éppen ezért többnyire jelentés nélküli hangsor volt csupán. És ezért Dani gyakran hiába veszekedett, követelőzött a virtuális valóság másik dimenziójában, ő már szinte fel sem vette az egészet, valahogy megpróbálta leszerelni néhány ügyesen elhelyezett szóval, de ha nem ment, hát annyi baj legyen, majd kiengeszteli másnap.

7.

És ezután  elkezdődött valami, amit jobb híján új időszámításnak nevezhetnénk, és ez az új idő már számítógépen számítódott, nem mintha addig nem használta volna a gépét, persze hogy használta, minden este bekapcsolta, hogy várjon Dani bejelentkezésére, és végre jól összeveszhessenek és teljessé válhasson a napja a jól megérdemelt esti sírással, de Anna megismerése után már nem voltak gép nélküli üresjáratok, a gép, pontosabban az msn ezentúl úgy tartozott a mindennapjaihoz, mint korábban az esti sírás, ami feltűnés nélkül minden esti lázas izgalomnak adta át a helyét: minél gyorsabban elaludni, hogy minél hamarabb lehessen újra bekapcsolni a gépet. Sőt valójában nem is esti izgalom volt ez, hanem hajnali, hiszen addig tartottak a chat-csaták Annával.

            Anna egy másik kollégiumban lakott, egyazon kampuszban, de a hatalmas park egy túlsó pontján, a „Tunéziai házban”. Ő viszont a „Mexikói”-ban. A kampusz ugyanis házakra volt osztva, és mindegyik házat arról a nemzetről nevezték el, amely az építési költségeket fedezte. Ami azonban nem jelentette azt, hogy egy adott házban csak az építtető nemzet ösztöndíjasai lakhattak, mert egy rendkívül demokratikus rendelkezés szerint a lakók legalább ötven százalékának más országbelinek kellett lennie. Így kívánták biztosítani a népek minél teljesebb keveredését. Ez annyira sikerült, hogy neki például az egyik szomszédja kínai volt (vagy japán, vagy koreai, esetleg vietnámi - képtelen volt kiismerni magát a távol-keleti embertípusokban; ráadásul ezt a szomszédját is csak annyira ismerte, hogy egyszer kétszer óhatatlanul belefutott a zuhanyzóba menet), a másik pedig egy olasz lány, akit még sohasem látott, de annál többet hallott hajnalban hazajönni, amikor a tűsarkú cipőjének gátlástalan kopogása ébresztette, hogy aztán hosszú ideig ne tudjon visszaaludni az üvöltő mobiltelefonálásától. Hiába érezte magát elméletben mindig is nyitottnak az idegen kultúrák iránt, az első napokban egyáltalán nem találta elragadónak a nemzetiségek vegyítésének merész ideáját.

            De aztán jött Anna, és egyszerre minden megváltozott. Anna ugyanis öt perc alatt mindenkit ismert a saját házában, és ahogy betette a lábát az övébe, tíz perc múltán már ott is „spanjai” voltak. Mindig ezt a szót használta, „span”, és neki mindenki „span” volt, akivel egyszer szóba elegyedett, de való igaz, hogy nem lehetett vele úgy végigmenni a folyosón, hogy ne ütköztek volna ismerősbe. Hol egy algériai fiúba, hol egy cseh lányba, hol pedig egy mauritiusi testvérpárba. És akkor az algériai fiú meghívta őket egy couscous-partyra a harmadik emeleti közös konyhába, vagy a cseh lány javasolt egy mozizást, esetleg a mauritiusiak hívták ki őket egy pingpongmeccsre. Annával minden lehetséges volt.

            És ettől kezdve már nem csak Annával csetelt, még ha elsődlegesen vele is, hiszen az ismerkedés legfontosabb célja az msn-címek kicserélése volt, fölvenni egymást egymás címlistájára, és ilyen módon tartani a kapcsolatot. Mert jó volt, persze hogy jó bárkivel összefutni az előcsarnokban egy rövid trécselésre és forrócsokizásra az automatából, vagy együtt kirándulni a park túlsó felében lévő menzára, de az igazi az volt, amikor az ember az egész napi könyvtárazás után hazatért („haza”, mert gondolatban már így emlegette a néhány hét alatt mégiscsak belakott szűkös kis odúját), és első dolga volt (még a pisilést és a kézmosást is megelőzően), hogy bekapcsolja a gépet, csatlakozzon a netre, és megnézze, ki „van fenn”. Mert valaki mindig fenn volt az msn-en Anna spanjai közül, akik már legalább annyira az ő spanjai is voltak. És akkor lehetett néhány szót váltani Jannal, a svéd sráccal, aki minden elvárás ellenére sem volt magas és szőke, sokkal inkább barna és középtermetű, viszont jó humora volt, és szinte mindig meg lehetett találni az msn-en, mintha csak azért jött volna Párizsba, hogy egész nap a számítógépe előtt üljön. Vagy Annával, egy másik Annával, egy lengyel lánnyal, akit ezért az ő Annájával csak „a polka”-ként emlegettek, és akinek mézszínű haja volt, és egyébként is volt benne valami mézszerűen édeskés, a fiúk ragadtak is rá, vagy még inkább ő ragasztotta magára a fiúkat, ami eléggé idegesítő volt benne, mondhatni ki nem állhatták, folyton rajta köszörülték a nyelvüket, és mégis jó volt esténként néhány szót váltani vele, ha másért nem, hát azért, hogy meglegyen az aznapi kibeszélni való. De ugyanígy lehetett szóba elegyedni a török Okayjal, a holland Frankkal, a német Hansszal, nem beszélve a rengeteg tunéziairól, marokkóiról és algériairól, akik közül néhánynak nem is tudta a pontos nevét (mert a többségük valamiféle fantázianéven jelentkezett be az msn-re), de nem is volt fontos, csak az a néhány szó, amellyel megbizonyosodhatott arról, hogy tényleg nem ő az egyetlen hajótörött ezen az immár nem is annyira lakatlan szigeten.

6.

Ott állt mellette, még pontosabban fölötte, és beszélt. Első ránézésre nem is látta a külsejét, mert a vadidegen lányt teljesen eltakarták a szavai. Úgy beszélt, ahogy nyári viharban az orkán süvít, mindent elsöpörve az útjából, bevágva az óvatlanul nyitva felejtett ablakokat, üvegcsörömpöléssel kísérve vonulását. Ott állt ez a vadidegen lány, és a szavai keltette üvegcsörömpöléstől nem lehetett érteni, mit mond.

            „Tessék?...”, nézett fel rá kétségbeesetten, és aztán alig tudta elhúzni a fejét a léglökésszerű válasz elől. „Tudtamhogymagyarvagymárakkorkiszúrtalakamikorateremelőttvárakoztunkdenemtudtalakmegszólítanimertannyianvoltakkülönbenismegismerkedtemegyszimpatikushollandfiúvalmegkétlengyellánnyalésvelükbeszélgettemamikormegláttalakrögtöntudtamhogymagyarvagymertaztazonnallátjaazemberéskülönbenisegymagyarkönyvvoltakezedben…(Sherlock, gondolta magában, csak hogy megakassza a már nem annyira vadidegen, de még mindig nem ismerős lány szóáradatát, legalább gondolatban kifújja magát, és elátkozza óvatlanságát, hogy nem rejtette a táskája mélyére a magával hozott könyvet, a Párizsi esőt, amit már kívülről tudott, de idekint most feltétlenül újra kellett olvasnia – ám ez a szusszanás csak egy pillanatig tartott, mert mint rosszul rakott falat törte át a szóáradat)…devégignyomonkövettelekamikorbejöttünkaterembemertmindenképpmegakartalakszólítanihiszenmindkettenmagyarokvagyunknem?tehátösszekelltartanunkegyébkénténannavagyokésjogászharmadévesdemindenképpkiakartamjönnimertaztmondjákeztnemszabadkihagyniéskülönbenismárgimiótatanulokfranciáulbáregykicsittartoktőlehogynemtudokelegetdeeddigegészjólmentakommunikációmárbarátaimisvannak…", és így tovább, megállás nélkül. Ő pedig csak ült, és érezte, hogy a fejébe szép lassan belopakodik a fájás, ami odahaza annyiszor keserítette a mindennapjait, de ami itt Párizsban, minden nyomorúsága ellenére, egyszer sem jelentkezett, már el is feledkezett róla, ahogy az ember a bajban annyiszor feledkezik el más bajairól, de most itt volt megint, a jól ismert otthonossággal, Anna hadarása visszazökkentette a megszokás fejfájós biztonságába. És ez jó volt. Minden ellenérzése dacára egyszerre önkéntelen vonzalmat érzett a bőbeszédű lány iránt.

            Anna javaslatára indultak el. Illetve nem volt ez javaslat, hanem egy végtelen történet közepére besuszterolt, ellentmondást nem tűrő utasítás, „menjünkelebédelni”, mondta Anna szusszanás nélkül, egy hatalmas összetett mondat oda nem illő tagmondataként, miközben következő szavaival már folytatta is élete taglalását, ami nem állt másból, legalábbis elmondása szerint, mint valószínűtlen és a kívülálló számára tökéletesen követhetetlen események láncolatából. Legalábbis ő alig értett valamit a mondandójából. Aminek alapján gyorsan leszűrte maga számára a tanulságot, hogy Annának nem mondandója van, hanem beszélhetnékje. Ami kapóra jött számára. Ingatag lelkiállapotában képtelen lett volna befogadni bármilyen konkrét mondandót, viszont tökéletesen késznek érezte magát a mindennemű értelem nélküli hallgatásra. Hanyatt dőlni egy jelentés nélküli hangsor ismerős dallamán, és kipihenni az elmúlt néhány nap nyelvi elszigeteltségének fáradalmait.

            Ahogy kiléptek az épületből, és sétálni kezdtek egy irányba, amelyet Anna is talán önkéntelenül választott, egy új világ nyílt meg előtte. Ezt a világot úgy hívták: Párizs, de nem sok köze volt eddigi kintléte, de a korábbi nyaralás Párizsához sem. Ez a Párizs színes volt és vad, és főként élettel teli. Autók száguldoztak és dudáltak az utcán, emberek tolongtak és ricsajoztak a járdákon, és az egész olyan volt, mint egy film, és mégsem volt olyan, hiszen ő is a része volt. Valahol hallott vagy olvasott egyszer egy legendát egy kínai festőről, aki belépett a saját képébe, és eltűnt a tájban. Ő is úgy érezte magát, mintha belépett volna egy festménybe, amit Párizsról festett valamelyik festő, Utrillo vagy Pissarro (mindig keverte ezt a kettőt), és fölszívódott a tájban, ami nem más, mint ez a félelmetes és fantasztikus város, a maga összehasonlíthatatlan szagával (Esti Kornél szerint olvasztottvajszaga van, de ő ezt eddig nem érezte, ő mindeddig a metró porszagát azonosította Párizzsal, legalábbis amit ő porszagnak érzett, amikor a szüleivel itt járt, de amiről azóta kiderült, hogy a metrószerelvények gumikerekeinek égett bűze, és amit ő ki nem állhatott az akkor itt töltött egy hét alatt, de amire később odahaza hascsikarós nosztalgiával emlékezett vissza), ami az utcán most megütötte az orrát, valami korábban sosem érzett illat, amit hirtelenjében képtelen lett volna néven nevezni, miként a valódi érzések ritkán definiálhatóak teljes tudományos biztonsággal, legfeljebb becézhetőek, mint egy kisbaba, akire azt mondjuk: „Bubci”, és úgy érezzük, végre megtaláltuk az igazi helyét a világban. Csak ment ebben a vadonatúj érzésben, ami egyszerre adódott a látványból, a hallásból és a szaglásból, és abból a tényből, hogy mellette ment valaki, aki folyamatosan karattyolt, de akinek a karattyolására nem kellett odafigyelni, csak meg lehetett kapaszkodni benne, mint egy fogantyúban a zsúfolt és kiszámíthatatlanul zötyögő buszon. Ez a Párizs egyszerre volt az új tapasztalás érzéki valósága és Anna nyelvi jelenlétének otthonos biztonsága.

             Nem tudta, merre mennek, de nem is érdekelte. Nagy utcákat kisebbek követtek, tereket szeltek át, lépcsőkön mentek le és föl, míg végül elértek egy kis térre, ami tényleg olyan volt, mint egy filmdíszlet, és itt még Anna is elhallgatott egy pillanatra. És ez megint jó volt. Körbejárták a terecskét, és ő az egyik szomszédos ház falán fölfedezett egy táblát, amely azt hirdette, hogy abban a házban töltötte párizsi tartózkodása egy részét Hemingway, ami egyszerre tűnt tündérmesének (elképzelni Hemingwayt, amint kihajol az egyik ablakon) és magától értetődőnek, hiszen hol máshol? Csak körül kellett nézni, és itt minden, hangulat és helyszín egyaránt adta magát. Aztán csak el kellett indulni, és a tér túl felén egy keskeny és hosszú utcácskára lelni (amelynek a neve a „mustárra” emlékeztette őt), és ott leülni az egyik kis étkezde legszélső asztalához, a mosolygós töröktől vagy arabtól rendelni egy szendvicset meg egy kólát, evés közben beszélgetni (mert már neki is kedve volt megszólalni, és kiderült, hogy Anna – bármily meglepő – hallgatni is tud, sőt képes odafigyelni a másikra, vagy legalábbis úgy csinálni, mintha odafigyelne, ami egy adott pillanatban egy és ugyanaz), és azt érezni, hogy a világnak, ennek a lehetséges világok legjobbikának, lám, megint van egy pontja, ahol nem vadidegen az ember.

5.

Aztán ott állt a nagy múltú egyetem egyik meglehetősen közepes jelenű, vasbeton épületében, egy riasztó óriásterem előtt, nagytömegnyi izgő-mozgó, nyüzsgő, ezer nyelven karattyoló ösztöndíjas fojtogató gyűrűjében, és újfent elfogta az a számára egy ideje már ismerős érzés, hogy nemcsak szóba állni nincs kedve senkivel, de lehetőség szerint az első vészkijáraton keresztül surranna ki a szabadba, hogy aztán meg se álljon a repülőtérig. De nem volt mese, az emberáradat ellenállhatatlanul sodorta magával a terembe, ahol végül annak is örült, hogy megfogódzkodhatott egy padban, átvehette névre szóló dossziéját, amellyel – úgy érezte – öt hónapra végleg eljegyezte magát a magánnyal, és meghallgathatott egy általános tájékoztatót, amelyből alig értett egy szót is nagy zavarodottságában. Aztán pedig csak ült maga elé bámulva, miközben körülötte már mindenki szedelőzködni kezdett, de úgy érezte, hogy úgysincs hova mennie, minek kapkodjon. És akkor hirtelen megszólították.

            De ez nem így történt. Úgy történt, hogy ahogy ott ült, egyszerre a nővére hangját hallotta, aki már két éve férjnél volt, és egy távoli városba költözött, a nyugati határ szélére, és ezért ritkán látták egymást, havonta legfeljebb egyszer, ami nekik iszonyúan ritka volt, hiszen majd  tizennyolc évig laktak egy szobában, még ha a nővére az utolsó időkben sokat volt is távol, de most aztán tényleg távol volt, és a távolságot alig enyhítették a mindennapos telefonhívások, amikor órákat trécseltek, legalábbis az apjuk szerint, mert szerintük alig váltottak egy-két szót, és csakis a legfontosabb dolgokról, mint hogy melyikük milyen ruhát vett fel aznap, vagy milyet nézett ki éppen magának, mert mindig kinéztek valamit maguknak, amit aztán nem is biztos, hogy megvettek, hiszen az egészben a kinézés és a megbeszélés volt a fontos, hogy legyen mire vágyakozni és a vágyról beszélhetni, és aztán esetleg elfelejteni az egészet, mert a következő kirakatban már újabb vágyra nyílik a szem – mindenesetre a beszélgetéseik alkalmával mindig elhangzott a nővére szájából a kérdés, ami nem is kérdés volt valójában, hanem ironikus állítás, kettejük nyelvi összetartozásának alapköve, amit a nővére egykori barátjától csentek el, bár nem olyan formában, ahogy az egykori barát ezt gondolta, hiszen ő halálosan komolynak szánta, amikor egyik, pontosabban egyetlen közös szilveszterük alkalmával, amit szűk körben, néhány fős baráti társaságban töltöttek, éjfélkor, amikor bekapcsolták a tévét, hogy meghallgassák a himnuszt, rászólt a barátnőjére, hogy álljon föl ő is, amivel, már csak a felszólító mód önkéntelen gorombasága miatt is, annyit ért el, hogy a lány dacosan ülve maradt, és a további nógatásra csupán azt vetette oda, hogy ugyan már kinek mi köze ahhoz, hogy ő föláll vagy sem, mire a fiú száján kiszaladt az azóta, legalábbis kettejük között, klasszikussá vált megfogalmazás: „magyar vagy, nem?!”. „Érted?!”, magyarázta másnap a nővére, „azt volt képes kérdezni tőlem, magyar vagyok-e, mintha más is lehetnék, mintha nem eleve annak születtem volna, mintha attól függne az egész, hogy fölállok-e szilveszter éjjel könnyezni a közös balsorsunkon néhány italtól elérzékenyült idiótával, akik ugyanúgy magyarok, mint én, de semmi esetre sem magyarabbak”, és dúlt-fúlt a nővére, képtelenség volt kiengesztelni, és nemcsak a barátjával szakított még abban az évben (bár ennek a szakításnak más okai is voltak), hanem március 15-én kokárdát sem volt hajlandó kitűzni, mert neki senki se mondja meg, hogy miként és főleg mitől legyen magyar. Aztán persze a kokárda is visszakéredzkedett a kabátjára, és az ominózus mondás kiváltotta indulatot is fölszippantotta az irónia, és maradt a nyelvi fordulattá szelídült emlék. „Magyar vagy, nem?”, mondták mindenre a nővérével, lett légyen bárminemű oksági kapcsolat a párbeszédükben, akár a legabszurdabb is, teszem azt beszéljenek bár az anyjuk közelgő születésnapjáról, amire közös ajándékot vesznek, egy modern típusú kuktát, na de melyikük vegye meg, hiszen mindketten olyan mérhetetlenül elfoglaltak, „hát te”, mondta ilyenkor egyikük, és amikor a másik óvatlanul (bár ebbe az „óvatlanságba” minden alkalommal cinkos szándékoltság is vegyült) visszakérdezett, hogy mért pont ő, akkor jött az elkerülhetetlen válasz: „magyar vagy, nem?”, és erre az érvre sosem lehetett fellebbezés. Ezért amikor most meghallotta a nővére hangját, illetve a nővére hangját idéző kérdést, egy pillanatra tökéletesen megzavarodott. Aztán fölpillantott, és meglátott egy vadidegen lányt.

4.

Ez volt, amit a legkevésbé értett. És nem csak azért, mert a nyelvgyakorlásra nagy szüksége lett volna. Ha már kint van Párizsban, akkor beszéljen minél többet franciául. Nem, az efféle céltudatos stratégiák mindig is távol álltak tőle. Kint lesz, tehát beszélni fog, ennyi az egész. Minek ezt erőltetni. De pont, hogy az erőltetés föl sem merült benne. Sosem kellett arra törekednie, hogy bárkivel is szóba álljon. És erre most itt volt ez a helyzet, amelyben úgy érezte, mintha otthon felejtette volna önmagát: „Nem csak az esernyő maradt ott az asztal szélén.” És ez érthetetlen volt. Egyszerűen nem volt kedve szóba állni senkivel. És nem a nyelv miatt. Ami adminisztratív dolga volt, azt gond nélkül elintézte érkezéskor. Eredeti, százszázalékos franciákkal (bár némi gyöngéd iróniával gondolt a portásra, aki valamiféle sajátos közép-afrikai tájszólással morzsolgatta a szavakat). Miközben a kollégium tele volt mindenféle nációval, akik közül a többség nyilván annyira sem törte a nyelvet, mint ő a pesti kéttannyelvűs érettségijével. És mégsem. Nem a nyelvhez, a beszédhez nem volt kedve. Holott már csak nyelvészeti stúdiumaiból is jól tudta, hogy nem árt, ha a kettő együtt jár.

            Ő viszont az első napokban kizárólag egyedül járt. Már ha ment egyáltalán valahova. Le a sarki pékhez kenyérért, a legendás baguette-ért, amiről annyit ábrándozott odahaza, és ami itt mindig rászáradt másnap reggelre, mert egyedül sok volt neki, dobhatta ki, ami megmaradt. Meg egyszer elment sétálni az egyetemi szállás parkjába, vagyis egyre gyorsuló léptekkel rótt egy kört, majd úgy sietett vissza a szobájába, mintha várná ott valaki. Ami nem megy, minek erőltetni, gondolta magában, és egy pillanatig komolyan megfordult a fejében, hogy szégyenszemre hazakullog Pestre, és visszafizeti az ösztöndíját. De hát a hazakullogáshoz is akaratra lett volna szüksége, és pont annak volt kezdetben szűkében, ő, az „akaratos kis bestia”, ahogy az anyja becézte néha, s így aztán maradt Párizsban, vagyis inkább a diákszálló 123-as szobájában.

            De aztán volt egy nap (a negyedik vagy ötödik, ám az időnek addigra annyi értelme sem volt már, mint egy dadaista poémának), amikor nem volt mese, be kellett merészkednie a városba, az egyetemre, az ösztöndíjasok központi beiratkozására. Persze vegyült szorongásába némi megkönnyebbülés is. Végre nem volt választása, ki kellett bújnia a foltos takaró alól, az óvatossággal mit sem törődve kisietni a zuhanyzóba, kapkodva készülődni, mintha legalábbis várná más is, mint egy hosszú metróút végén egy adminisztratív marhaság kötelező aktusa. Úgy sminkelte ki magát, mintha randevúra indulna, és közben kezdte valóban úgy érezni, hogy találkája van azzal a homályos, némiképp ijesztő, de mégis ellenállhatatlanul vonzó valamivel, amit odahaza Párizsként dédelgetett az ábrándjaiban, és ami ide érkezvén mégis mindennél messzebb került tőle. Legalábbis eddig. Mert most, öltözködés közben egyszerre az ötlött a fejébe, hogy nincs is nagyobb kaland, mint egy ünnepélyes beiratkozás a Sorbonne-ra, amihez képest egy távol-keleti utazás nem több könnyed vasárnap délutáni sétánál.

A negyvenéves férfi naplója

"Egyik megcsalt, másik meghalt/ s a kettő között én a földön." Eredetileg nem Eszter vonatkozásában jutott eszembe. Eredetileg egy fényképet nézegettem, amely Lille-ben készült, amikor Györgyiék nálunk jártak. Györgyi Pesten született, de '56-ban, amikor ő négy éves volt, a szülei disszidáltak, és Franciaországban gyorsan elvesztette az anyanyelvét. Főként mivel a szülei az otthonról hozott traumából kifolyólag (antiszemitizmus) nem szóltak hozzá többé magyarul. Hogy milyen nyelven beszéltek vele, amíg nem tanultak meg mindnyájan franciául, nem tudom, de Györgyi színtiszta francia lett, már ha lehet valaki színtiszta francia ilyen előzmények után, s ha egyáltalán létezik olyan, hogy színtiszta francia vagy magyar (vagy akár zsidó). Már felnőtt volt, amikor eszébe jutottak a gyökerei, és elkezdett magyarul tanulni a lyoni egyetemen. Így ismertem meg, magyartanáraként. És megismertem aztán Laurent-t, a férjét is. S amikor Lille-ben éltünk, eljöttek hozzánk, Pünkösdkor. Együtt látogattuk meg Laurent unokatestvérét, a lille-i érseket, a püspöki palotában (nem tévedés: Laurent unokatestvére érsek a lille-i püspökség élén, és egyedül látott minket vendégül ebédre, mert a személyzetét szabadságolta az ünnep alkalmából). Másnap pedig nagyot sétáltunk együtt a városban. Erről a sétáról készült egy sor felvétel, amelyeknek egy részét én csináltam. Rajtuk Györgyi, Laurent és Zs. Aztán visszautaztak Lyonba. Mi pedig egy évvel később visszajöttünk Pestre. Rá egy évvel pedig levelet kaptam, pontosabban e-mailt Györgyitől. Nem, nem is tőle. Egy rokonától, akit jól ismerek. Ő írta meg, amit Györgyi akkor még nem volt képes megírni. Laurent egy este, szakadó esőben motorozott hazafelé az ügyvédi irodájából (nemrég vette a kismotort), megcsúszott a nedves burkolaton, és egy szembejövő busz alá esett. Azonnal meghalt. "Egyik megcsalt, másik meghalt.", jutott eszembe a lille-i fotót nézve, de aztán a versbe már Esztert írtam bele. Élet és irodalom.

"a boldog házasság egyetlen biztosítéka a testes női alkat" (Hrabal)

"hja, kérem, ha én ezt tudtam volna..." (Korompay)

3.

Az első napokban viszont szinte semmi másra sem gondolt, mint hogy miként tudna észrevétlen maradni. Ez azért volt számára furcsa, mert otthon mindig a társaság középpontja akart lenni. Illetve akart a fenét, az volt és kész. Egyszerűen úgy született (már a szülőasztalon is csak rá figyelt mindenki), öntudatlanul megkövetelte magának a megkülönböztetett figyelmet. Ha kellett, okos volt, ha kellett, szép, esetleg szellemes, de leginkább mindegyik, így ebben a sorrendben. Csak a tökéletességével (nyilván pedagógiai okokból) némi távolságot tartó, egyébként is rossznyelvéről híres édesanyja terjesztette róla családi körben, hogy szánt szándékkal tör erre a fényben úszó, középponti szerepre. Hogy szinte még be sem toppantak első nap az óvodába, a legtöbb gyerek még az anyja szoknyáját szorongatta, s ő már szabadcsapatot szervezett maga köré az erre kapható kis lurkókból, és rá sem hederített megszeppenten álldogáló, elvileg egész délelőttjét a beszoktatásra szánó, végül azonban megszégyenülten elsomfordáló édesanyjára. Ez a történet azonban nem volt több személyes bosszúnál az édesanyja részéről, aki egyszerre volt büszke és féltékeny a lánya sikereire, s ha ezt felemlegette a családi ebédek alkalmával, annak mindig viharos összeveszés, majd még viharosabb, egymás karjába omlós kibékülés lett a vége. Mindez azonban nem akadályozta meg az édesanyját abban, hogy a következő alkalommal újrakezdje. De őt sem abban, hogy valóban ő legyen minden potenciális társaság középpontja. Így volt ez az általános és középiskolában, és később az egyetemen is. Nem tett ezért a szerepért ő semmi gyanúsat, sosem próbálta szervezni az embereket, nem próbált diákönkormányzati vezető lenni, sőt messziről kerülte az efféle közösségi megnyilvánulásokat. Egyszerűen csak volt. Méghozzá olyan, amilyen. Aki köré odagyűltek az emberek. Ő pedig – elegánsan, mint egy grófnő – élvezte a helyzetet.

            A párizsi helyzetet viszont eleinte nagyon nem élvezte. És maga sem értette, miért. Elvégre ő akart mindenáron kijutni. Neki egyszer el kell mennie Párizsba. Hiszen már nyolcévesen kitalálta, amikor Berta néniék polcán föltűnt neki a kis konzervdoboz, rajta a felirattal, amit kibetűzött és hangosan ki is mondta a felnőttek nagy derültségére: „a-i-r-de-pa-ris”, és akkor Berta néni felvilágosította, hogy azt „ájrdöpárisz”-nak kell ejteni és párizsi levegőt jelent, mert az van a dobozban, annak a csódálatos, így mondta, csódálatos városnak a levegője, és akkor ő elképzelte, hogy felbontják a dobozkát és az egész szobát elárasztja a csódálatos levegő, de Berta néni azt mondta, nem szabad, ez szuvenír, kivette a kezéből és visszatette a polcra. És ő attól kezdve tudta, hogy el kell oda mennie: oda, ahol még a levegő is más. És nem csak úgy elmenni (ahogy egyik nyáron a szüleivel befizettek egy utazásra, egy hetet kint töltöttek, és az Eiffel- toronytól a Mona Lisáig mindent, értsd mindent láttak, vagyis valójában semmit), hanem ott lenni, megtapasztalni a várost – ahogy egy férfi és egy nő sem az első csókkal, sőt nem is az első szeretkezéssel tapasztalja meg egymást. Hanem azzal, ahogy felébrednek egymás mellett, kinéznek az ablakon és rágyújtanak egy cigarettára. Érezni akarta az első slukkot a szájában egy párizsi reggelen, amikor nem az jár a fejében, hogy hány műemléket vagy múzeumot kell bejárnia aznap. És erre itt volt ez a megérkezése utáni első időszak, amikor még a cigaretta sem esett jól. Fölébredt reggel, alig akaródzott kibújnia az ágyból, aztán persze rögtön rágyújtott, mert mi mást csinálhatott volna, de az egésznek nem volt semmi hangulata. Annyi maradt belőle, hogy húzza még egy kicsit az időt, mielőtt kimerészkedne a zuhanyzóba. Minél inkább surranva a folyosókon, nehogy észrevegye valaki, nehogy valakivel is szóba kelljen elegyednie.

2.

Aztán ott voltak a reggelek, amikor semmi kedve sem volt fölkelni, erőltette magát vissza az alvásba, hátha sikerül még egy negyedórácskát nyernie, de aztán nem volt mit tenni, csak elő kellett vackolódnia a takarók alól, amelyeket úgy kunyerált a portástól, mert a szobához járó két vékony kis rongydarab alatt majd megvette az isten hidege, az első éjszaka nemcsak az izgalomtól nem tudott rendesen aludni, hanem azért sem, mert hajnalban arra ébredt, hogy valakinek vacog a foga, és csak egy pillanat kérdése volt önmagával azonosítani ezt a valakit, úgyhogy másnap leküzdve a félelmeit megkereste a portást, és olyan szívhez szólóan rimánkodott neki azzal a különlegesen zamatos pesti franciaságával, hogy a nagydarab fekete ember végül nem tudott ellenállni, és szabályzat ide vagy oda, adott még két pokrócot, amiket úgy bányászott elő egy szekrény mélyéről, és akkor ő diadalmasan felvitte a szobájába, és csak amikor este szétbontotta, vette észre, hogy mindkét takarón gyanús foltok vannak, mintha rápisiltek volna, vagy valaki rajta lelte volna a kedvét, amibe rossz volt még belegondolni is, hányinger kerülgette, és először föl sem tette az ágyra, de amikor hajnalban megint fogvacogásra ébredt, leküzdve undorát végül csak magára húzta, de akkor meg egyfolytában azt próbálta elkerülni, hogy bármely testrésze hozzáérjen a takarókhoz, és ezért megint csak ájulásnyi pillanatokat tudott elcsenni az éjszakából. Persze aztán szép lassan hozzászokott a takarókhoz is, méghozzá annyira, hogy reggelente alig akart kibújni alóluk. Amikor meg végre fölkelt, akkor következtek a további próbatételek. Hogy lehet az embernek úgy magához térnie, hogy ehhez nem áll rendelkezésére jól lakottan pöfögő gázkonvektor és kellemesen agybutító televízió? Odahaza ugyanis mindig úgy ébredt fel vagy egyórányi szorgos munka eredményeként, hogy a fűtött konvektornak dőlve rágyújtott, és közben bámulta a tévéképernyőt. Itt viszont nem volt tévé, és a fűtés is csak bizonyos gyanús csövekből árasztotta el a szobát, már ha elárasztásnak lehet nevezni egy éppen csak langyos fémdarab hő-, vagy még inkább hideghatását. Így nem volt mit tenni, mint magára kapkodni minél több réteg ruhát, bekapcsolni a vízforralót, és aztán teával a kézben bambulni ki az ablakon, bele a vakvilágba, amit állítólag Párizsnak hívnak, de amiből nem látni mást, mint közönyös tűzfalakat, meg egy darabka örökszürke eget.

            Mert az ég kezdetben folyton szürke volt. És még jó, ha csak úgy szimplán szürke, nem pedig elmosódott, mint amikor az embernek elered a könnye. Az első napokban ugyanis szinte mindig sírt az ég. Jó, jó, tudta ő az egyik kedvenc regényéből, amit az a magyar író írt, aki aztán elesett a hadszíntéren Franciaországért, hogy Párizsban mindig esik, tudta ő, de azért mégsem gondolta volna. Hát ebbe aztán beletrafált, mert az esernyőjét meg otthon felejtette. Valahogy kimaradt a csomagból, biztos ott heverészett a kisasztal szélén az előszobában, és ő az utolsó pillanatok érzelmi viharában elfeledkezett róla. Hiszen még akkor is Danival kellett viaskodnia, aki nem akarta elengedni. Mint egy ovis. Már minden össze volt pakolva (kivéve az esernyőt), már megérkezett a taxi, és akkor Dani elkezdett hisztizni, hogy nem bírja ki nélküle. Na, több sem kellett neki! Pedig már éppen kezdett inába szállni a bátorsága, kezdett elmenni a kedve az egésztől, minek találta ki ezt a hülye francia ösztöndíjat, de erre jött Dani hülyesége, és ő bedühödött, az indulattól fűtve (esernyő nélkül) azonnal nekivágott a lépcsőháznak. Dani alig tudta utolérni a taxinál. Persze aztán a repülőtéren ő is sírt, de az már csak a búcsú kötelező része volt. Viszont így az ernyő ott sem jutott eszébe. Csak Párizsban, amikor kijött a metróból, kereste a diákszállóhoz vezető utat, és közben érezte, hogy a csendes, de annál állhatatosabb csapadék szép lassan eláztatja a haját. És akkor eszébe jutott, hogy „az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés”, és ettől egy pillanatra boldogság fogta el. S csak aztán gondolt az asztal szélén csücsülő esernyőre.

 1.              

Már csak azt kívánta, legyen, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, hasadjon meg a föld, dőljön össze a világ, csak legyen már valami, ne csak ez a kínzó semmi, ez a bűntudatos gyötrődés, ez a nem múló görcs a gyomrában. Tudjon végre aludni, enni, inni normálisan, ne öklendezzen vissza minden lenyelt falatot, merjen megállni a tükör előtt és szembe nézni önmagával, nem pedig lesütött szemmel elosonni, mintha rossz fát tett volna tűzre, és fél a büntetéstől. „Kit megbüntettek bűntelen, elhagyja azt az értelem”, jártak a fejében állandóan kedvenc költőjének szavai, és valóban úgy érezte, elhagyta az értelem, de nemcsak az övé, hanem mindené, minden egyes dologé, apróságé a világon. Azt a semmit érezte, amit oly gyakran lökött a telefonba, mintegy reflexszerűen, csak ne kelljen semmit se mondania, inkább semmit mondott, konkrétan, semmi, bukott ki belőle, ahogy elhangzott a törvényszerű „mi újság?” a vonal végén, amire már annak idején, iskolás korában sem volt felelet, bár most lett volna, és ki is kívánkozott belőle, ott volt a nyelve hegyén, küzdenie kellett ellene, nehogy kibukjon, így hát gyorsan, még mielőtt baj lett volna, mintegy köszönésképp már lökte is a „semmit”, amire csak sértődött hallgatás volt a válasz. Elvégre már nem volt iskolás. Vagyis már másként. És főként nem otthon. Több mint ezer kilométerrel odébb. Életében először. Tehát joggal bántódtak meg, hogy nem mond semmit, vagyis semmit mond. Igazán mondhatná legalább, hogy van. Mert az, hogy „jól”, ami nagy nehezen kipréselődött belőle, kevés. Attól még rosszul is lehet. Meg különben is, annyi minden történik vele biztosan, csupa újdonság. És kezdetben még mesélt is. Hogyan utazott, hogy cuccolt a szállásra, hogy rendezte be a szobáját, ami eleinte annyira idegen volt, hogy első este nem is bírta sokáig, bebújt a takaró alá, hogy ki se kelljen jönnie, az öt hónap majd csak eltelik magától. De aztán kiragasztotta a fényképeit, meg vett egy terítőt a kopott asztalkára, rá egy cserép virágot, a földre meg egy olcsó szőnyeget, és kezdte úgy érezni magát, mint a jóistenke a teremtés hetedik napján. Ő volt az új honfoglaló. Húszéves diáklány egy párizsi diákszállón, öt hónapos tanulmányi ösztöndíjjal.

            Kezdetben tényleg csak teltek a napok, de nem múltak. Olyan volt akkoriban az idő, mint egy durcás kisfiú, akit büntetésből beállítottak a sarokba, és már akkor sem mozdul, ha engedélyt kap rá. Nem érzékelte a napszakok változását. Vagy még inkább mindent az esti beszélgetéshez mért. Amikorra Dani előkeveredik az egyetemi zűrzavarból, és végre bejelentkezik az msn-en. De az is egy merő kínlódás volt. Folyton elment a hang, alig hallották egymást, újra kellett próbálkozni, mindketten csupasz idegvégződések voltak, mire sikerült normális kapcsolatot teremteniük, már ha normális kapcsolatnak nevezhető, hogy ezerötszáz kilométerre egymástól lógnak a gépen. Mert akkor meg ez volt a baj: egyszerre nem tudtak mit mondani egymásnak, mert annyi mondanivalójuk lett volna, így hát csak egymás szavába vágva hallgattak, és rendre az lett a vége, hogy összevesztek. Vagy egyikük, vagy másikuk sértődött meg, és szakította meg a kapcsolatot, hogy aztán kétségbeesetten próbáljon újra bejelentkezni. Az első napokban kivétel nélkül minden este sírva bújt ágyba, és órákba telt, míg álomba kínlódta magát.

A negyvenéves férfi naplója

"Bovaryné én vagyok." (Flaubert)

"Korompay nem én vagyok." (A negyvenéves férfi)

"Azért élek, hogy elmeséljem az életemet." (Marquez)

"Azért nősülök és válok, hogy elmeséljem nősüléseim és válásaim történetét." (Korompay)

„Hogy a feleségem megcsal, régóta tudtam”, mesélte Korompay a második fröccs után,

„de hogy ezzel? Elmúltam negyven, ám ötöt lazán letagadhatnék belőle, egyébként meg olyan vagyok, amilyen - de ez a szánalomhuszár… Ott ült a munkahelyén a lovagipáncélszerűen merev öltönyében, és olyan is volt, mint akit beleerőltettek egy páncélba, letették a számítógépe elé és otthagyták, s most ott izzad és görcsöl az irodai székén. Köszönés nélkül mentem be hozzá, csak annyit mondtam, ki vagyok. Zavartan nyújtotta a kezét, de nem vettem róla tudomást, és mondtam neki, hogy csak pár szót akarok vele váltani. A gépére szegezve a tekintetét azt válaszolta, hogy most nem lehet, mert dolgozik. „Értem, mert te komoly dolgozó ember vagy, persze, akinek csak arra van ideje, hogy elcsábítsa a más feleségét. Nem baj, én azért elmondom, amiért jöttem.”, és belekezdtem a mondókámba. Először is közöltem vele, hogy úgy terveztem, szétverem a képét, de végül nem teszem. Erre elsápadt, és azt makogta, hogy „még szerencse”, de nem hagytam, hogy nagyon beleélje magát a beszélő szerepébe, emelt hanghordozással folytattam, hogy viszont patkánynak tartom azért, amit csinált. Úgy pattant fel a székéről, mintha nem is lovagi páncélban roskadozna, és az ajtóhoz futott, hogy becsukja. Való igaz, elfelejtettem becsukni, amikor bejöttem, s így a titkárnő mindent hallhatott, s hallott is nyilvánvalóan. Szegény fiú, gondoltam magamban, szegény feleségem, most majd elindul a pletyka, ha ugyan el nem indult már korábban, elvégre én magam is pletykákból értesültem bizonyos részletekről. Szegény fiú, gondoltam magamban, és még hangosabban folytattam, hogy ne kelljen a titkárnőnek túlságosan az ajtóra tapasztania a fülét. Elmondtam, hogy nem érdekel, amit a saját feleségével és születendő gyerekével művel, de az, hogy az én feleségemet, akit mindenek ellenére is szeretek, de legalábbis aggódom érte, egyszóval, hogy az én feleségemet milyen zűrzavaros történetbe rángatja bele, az már érdekel. Erre valamit a feleségemről kezdett hebegni-habogni, mire én megjátszott indulattal – és valóban, őszintén mondom, hogy az élvezeten kívül más nem éreztem, élveztem a helyzetet, a feleségem szeretőjének kínlódását és a magam szerepét mindebben – kiabálni kezdtem, hogy a feleségemet csak bízza rám, ne szóljon bele, hogy miként viszonyulok hozzá. Erre láthatóan pánikba esett, és csillapítóan dadogta, hogy nem kell kiabálni, az nem old meg semmit, és ez különben is az ő munkahelye. „Ja, igen”, mondtam neki, „persze, el is felejtettem. Ez egy munkahely, amit tiszteletben kell tartani. Itt csak a más feleségét lehet elcsábítani. Értem. Ritka nagy patkány vagy. Csak ennyit akartam veled közölni.” Elfordultam tőle, és elindultam az ajtó felé. Közben hallottam, hogy nyílik egy másik ajtó, és visszanézve láttam, hogy a belső szobából kijött egy idősebb férfi, nyilván a főnöke, és kérdően nézett a feleségem szeretőjére, de nem foglalkoztam vele, lenyomtam a kilincset, majd az alig sem palástolt érdeklődéssel figyelő titkárnőre villantva lehető legmagabiztosabb mosolyomat, továbbmentem a kijárat felé.”, fejezte be Korompay, és rendelt még egy utolsó házmestert.

A negyvenéves férfi naplója

Aki egyszer fontos kérdésben hazudott már (például örök hűséget esküdött, és megszegte azt, vagy egyszerűen hosszú időn keresztül hallgatott valamiről, amit el kellett volna mondania - mert ez is hazugság!), annak hogy lehetne a továbbiakban bármikor is elhinni bármely szavát? A hazugság önmagát gerjeszti, és talán teljesen öntudatlanul, de képtelenné tesz az igazmondásra. Azt mondja fehér, de valójában feketére gondol, igent mond, és nemet ért alatta, azt állítja: "szeretlek", de igazából magát szereti, kizárólag saját magát. A hazugságból ki lehet jönni, akár egy mocsárból, de nagy erőfeszítés, tudatosság kell hozzá. És talán kegyelem is, ki tudja. Lehet, hogy aki egyszer, igazán fontos kérdésben, hazudott már - s ilyenkor elsősorban magának hazudik az ember! -, egy életre megpecsételte a sorsát. Attól még lehet "jó" élete, de hazug élet lesz, amely, így vagy úgy, leleplezi magát. Persze ehhez kell az, hogy az illető morális lény legyen. A baj az, hogy általában az a morális lény, AKINEK hazudnak. Márpedig a legfontosabb, hogy ha hazudtak neki, később mégis tudjon hinni abban, hogy nem csak hazugság létezik. Ez az igazi feladat. Mert a hazugság nemcsak a hazugot képes elemészteni hosszú távon, de azt is, akinek hazudtak. 

A negyvenéves férfi naplója

Márai azt írja 1959-ben, New Yorkban a naplójába (A teljes Napló 1959-60), hogy tervez egy regényt, Spleen de New York címmel. A regény nem készült el. Sajnos - mondja magában az ember ösztönösen. De van ebben valami Borges The unending gift című verséből, amelyben a festő egy képet ígér, de mielőtt a kép elkészülne, meghal. Viszont, ha a kép elkészült volna, egy lenne a sok jó festmény közül a falon, így viszont van benne valami határtalan és múlhatatlan, bármi beleképzelhető. Így van ez a Spleen de New Yorkkal is. Egy Márai-regény, amit az olvasó immár szabadon elképzelhet magának.

Vörösmarty azt írta: "A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely." Márai azt írja: "A nagyvilágon kívül nincsen számodra hely." A maga kontextusában mindkettő jogos, csak a kontextus rengeteget változott.

"Csak azt nem tudom, ki vagyok." (Villon)
"Én - az valaki más." (Rimbaud)
"Vagyok, aki vagyok (hiszen valaki, nemde, biztosan)" (Petri)
"Ööö, hát izé, hogy is mondjam..." (Én)

A negyvenéves férfi naplója

"Ami nem öl meg, az erősebbé tesz." Talán. De nem tudhatod, mennyi idő, amíg "nem öl meg". Lehet, hogy lassan öl meg. Nagyon lassan, de folyamatosan munkálkodva benned. Mint egy kifinomult méreg. Mint az élet.

 Róladálom

Álmomban téged láttalak,

és tudtam, nem engedlek el.

Fogtam erősen a kezed,

mint aki fuldoklót ölel.

Aztán reggel felébredtem.

Nem volt több álom, semmi volt.

Egy új nap volt, újabb reggel.

S egy hang belőlem ekképp szólt:

„Nincs mit tenni. Engedned kell.

Lehúz csupán a víz alá.

Aki elment, soká van még,

de átalakul álommá.”

 Eszterálom

Az álmomban Esztert láttam,

azt mondta, most engedem el,

de én megfogtam a kezét,

s éreztem, ahogy fölemel.

Aztán nem éreztem semmit.

Nem volt több álom, semmi volt.

Ébredés volt csak és reggel.

És őt hallottam, ahogy szólt:

„Isten veled. Elengedtél.

De én magammal vittelek.

Nem lesz több álom. Lesz majd más.

Eztán én álmodom veled.”

 Abélard panasza Héloise-ért

Megőrülök teérted

Remélem, ezt megérted

Nincsenek már miértek

Van viszont egy herélted

Ezt legalább elérted

 Sanzon

Egy régi-régi tájban

egy régi-régi nyárban

emlékszel? ottan álltam

boldogan rád találtan

hogy mikor volt?

még ezt kérded?

tényleg hogy tőlem kérded?

tőlem ki nem vagyok már

nem vagyok csak kísértet

hát pont akkor és ott volt

abban a pillanatban

mikor még nem feledtél

mikor még élő voltam

ott vagyok ott rekedtem

egy régi-régi percben

egy régi égi kertben

ott hagyva elfeledten