A negyvenéves férfi

 A negyvenéves férfi (itáliai úti) naplója

Trieszt

A csatorna hídján szembe jött velem Joyce. Udvariasan köszöntöttem, mint fiatalabb kolléga az idősebbet, de rám se bagózott. Micsoda önteltség! És mindez holmi Odüsszeia-parafrázis miatt...

Trieszt

Italo Svevót azért mégiscsak Triesztben lehet megérteni igazán. Rilkét viszont Duinóban sem...

 A negyvenéves férfi (itáliai úti) naplója

Trieszt

Szombat délben esküvő a trieszti dómban. XI. századi freskók között álldogál a násznép egy része, a pap még csak üldögél az oltár előtt, várják a menyasszonyt. Egyszerre, mint egy Fellini-filmben, óriási kalapos, érett szépségű hölgy érkezik, olyan elánnal, mintha róla szólna az esemény (nyilván úgy is érzi, hogy miként az egész élet, ez is róla szól). Hangja betölti a templomot, lerohanja az egész násznépet, mindenkit végigcsókol, még az öreg papot is, akinek a szemében a csóktól egy pillanatra felébred a férfi, hogy aztán eltűnjék onnét, s visszaadja helyét Isten szolgájának.  A nő pedig, ahogy jött, úgy távozik.  Filmbe illő, vérbeli olasz színjáték.

Duino

A kastély, ahol Rilke az elégiákat. A szikla tetején, a tenger fölött, rózsalugasokkal körülölelve. Nem messzire, egy másik sziklán a régi kastély romjai, mintha Caspar David Friedrich festette volna. A kastély kertjében egy tengerre néző kőasztal, ahol Rilke a feliratok szerint az elégiákat írta, az egyetlen hely, ahol egész biztosan nem írta őket, mert egy normális költő nem a szabad ég alatt, durva kőasztalon költi a verseit.  Az egész együtt - kastély, rózsalugas, tenger és Rilke kőasztala – tömény giccs.  Az egész együtt - kastélyostul, rózsástul, tengerestül, Rilkéstül, giccsestül - csodálatos. Nagyjából az, amiért - többek között - élni érdemes.

 Gyász

Amikor a világ legjobb gitárosa meghalt,

asszonya és gyermeke elköltöztek a házból, ahol éltek.

Testvérei többé nem vettek a kezükbe gitárt,

s az ő gitárját vele együtt a földbe temették.

A nevét pedig, a nevet, mely csak az övé volt,

s nem lehet már senkié: nem ejtették ki többé.

Nem költözöm, maradok a lakásban, ahol együtt éltünk.

A cuccaidat vidd el, másként szemétre vetem őket.

Gyermekem nincsen, testvéreim folytatják az életüket.

De ígérem: ha olykor emlegetlek is,

úgy, ahogyan egykor tettem,

nem veszem többé számra a neved.

 Az esték

A nappalok még mindig elviselhetetlenek.

Visszább vonva: nehezebben elviselhetők.

A reggel, a fölkelés, s hogy úgy kell tenni,

mintha élet, mintha minden megy tovább.

S megy is tovább. Persze, ez is létezés.

Aztán az egész napi jövés-menés

(vagy tétova kóválygás, ami most vagyok),

az „úgy csinálok, mintha dolgoznék” karneválja,

az „úgy csinálok, mintha fontos lenne bármi”,

mindez van, történik, csak én nem történek vele.

Ám eljön az este. Az alkonyati órák, a valódi sötét.

 Elnyugszik minden, s legfőképpen benne nyugszom én.

 Elfáradok. Tudom, már vár az ágy. S tudom, hogy nélküled.

Tudom - s nem érdekel. A most van csak, az este van,

és az van, hogy vagyok, nem csak úgy teszek.

Tényleg létezem. Nélküled - egymagam.

Már nem fáj úgy. S még csak nem is semmilyen.

Van. S benne önmagam is végre meglelem.

 A negyvenéves férfinak volt egy barátnője.

Barát volt ez a barátnő, ami, mint tudjuk, nincs, még ha van is, férfi és nő között a testiség az egyetlen egyenes út. Megvolt az is köztük, sőt még érzelmeket is pazaroltak egy párkapcsolat lehetőségére, aztán elmúlt ez is. Elmúlt sok minden. A negyvenéves férfi például mélabús lett közben. Mármint nem a párkapcsolat lehetőségének felderítése közben, hanem később, amikor a lehetőségből lehetetlenség lett. Ült akkoriban a negyvenéves férfi a lakásában a telefon mellett, és várta a hívásokat. Nem, nem. Amikor mélabús volt, nem várt semmit. És mégis jött hívás. A barátjáé, aki korábban barátnője volt, pontosabban a barátnőjéé, aki barát lett. A telefonhívások hatására. Beszéltek, beszéltek órákon át, a negyvenéves férfi fokozatosan könnyebbült meg, a lelke kezdett kiürülni, mint egy pöcegödör, aminek végre kiszivattyúzzák a tartalmát, sőt a teste is, mert a beszélgetések, a barátja intenzíven női hangjának hatására még magömlése is lett egyszer, egészen spontán, na jó, némi segítséggel, de ami a léleknek kellett, azt meg kellett adni a testnek is, és a test aztán a lelken is könnyített, de mindkettőn valójában a barát, aki barátnő volt, és barát lett, holott ezt azelőtt nem gondolta volna, sőt el sem hitte volna a negyvenéves férfi. Na de azért tölti be az ember a negyvenedik életévét, hogy sok mindent másként lásson azután.

            Volt ez a barátnő, aki barát volt, volt, hosszasan volt, de aztán egy ideig kevésbé kellett, hogy legyen, mert a negyvenéves férfi talált magának egy másik nőt, no nem barátot, hanem feleséget. Egy feleség lehet barát, de akkor is feleség. Egy barátnő előnye viszont az, hogy csak barát. De ettől még eltűnhet egy időre, ha a helyét átveszi egy feleség. Így tűnt el ez a barát, ez a barátbarátnő, hogy aztán feltűnjék ismét. De addigra a negyvenéves férfi már külföldön élt.

            Csörgött a telefon egy nap a negyvenéves férfi külföldi lakásán, amelyet a feleségével osztott meg, s a vonal végéről a barátbarátnő jelentkezett. A negyvenéves férfi meglepődött, mert elszokott már ettől a hangtól, amelytől pedig annak idején még magömlése is volt. Elszokott tőle, de van hang, amelytől mégsem lehet elszokni. Egy perc múlva már úgy beszéltek ismét, mint barát a barátnővel, vagy inkább, mint barát a baráttal. Beszéltek erről, beszéltek arról, leginkább a negyvenéves férfi külföldi életéről, s aztán a végén, épp mielőtt letették volna, a barátnőbarát közölte, hogy rákos. Méhnyakrákja van. De nem kell aggódni, tette hozzá, egy műtét az egész. És lerakta a kagylót.

            A negyvenéves férfi akkor elsírta magát. Nem magában sírta el, úgy nincs haszna az egésznek, a feleségéhez ment a másik szobába, elmondta neki a barátbarátnő méhnyakrákját, és aztán sírva fakadt. Nagyon sajnálta a barátnőbarátját, akinek rákja van, s főként nagyon sajnálta sajátmagát, akinek rákos a barátbarátnője. Ám a felesége megnyugtatta. Nem kell aggódni, egy műtét az egész.

            A barátnőbarátot aztán meg is műtötték. Sikeres volt a műtét, mint a negyvenéves férfi a telefonból megtudta, mert akkor még mindig külföldön éltek. Aztán hazaköltöztek, és akkor találkozott is a barátbarátnőjével, aki jól volt, nagyon jól, szinte jobban, mint korábban, jót tesz az embernek egy sikeres rákműtét. Párkapcsolatot tervezett éppen egy férfival, mint azt megelőzően is állandóan, mert a barátnőbarát folyton kereste az igazit, néha meg is találta, volt, amikor éppen a negyvenéves férfiban, de aztán mindig kiderült az igaziról, hogy mégsem az igazi. Most azonban úgy tűnt, révbe ér, mert volt egy férfi, aki a rákban is kitartott mellette, és már éppen gyereket terveztek, mert olyan jól sikerült a műtet. Ezt mesélte el a barátbarátnő a negyvenéves férfinak, és együtt örültek az élet szép kiszámíthatatlanságának, és aztán megint nem beszéltek egy ideig, hiszen az egyiknek felesége volt, a másiknak pedig vőlegénye.

            Eltelt néhány hónap, és újra csengett a negyvenéves férfi telefonja. A barátnőbarát jelentkezett. Valahogy nem volt jó a hangja. Nagyon nem volt jó. A negyvenéves férfi tudta, érezte, hogy szakított a vőlegényével. Kiderült róla, hogy nem az igazi, ahogy mindig mindenkiről kiderül. És valóban. Már nincsenek együtt, mesélte a barátbarátnő. Most másba szerelmes. („Milyen meglepő”, gondolta a negyvenéves férfi, pedig még nem tudta, mennyire az.) A nőgyógyászába. Aki műtötte. („Ilyen nincs”, gondolta a negyvenéves férfi, „akkor nekem a belgyógyászomba kellett volna beleesnem, aki olyan beleérzéssel tükrözte a gyomromat annak idején.”) Pedig nem volt sikeres a műtét, tette hozzá a barátnőbarát. Vagyis sikeres volt, csak épp a páciens hal meg. („?!!!”, gondolta a negyvenéves férfi) Mert rákja van. Áttétes. Már a máját is elérte. Mondta a barátbarátnő, és letette a kagylót.

            A negyvenéves férfi nem sírt. Nem lett volna kinek, a felesége nem volt otthon, akkoriban nagyon ritkán volt otthon („marad a belgyógyásznő, a gyomortükrözés istennője”). De valahogy amúgy sem tudott volna sírni. Alapvetően azt érezte, hogy nincsenek érzései. Az élet kiszámíthatatlanságára gondolt, amit ezúttal nem látott annyira szépnek.

            Aztán találkoztak. A barátbarátnő arról beszélt, hogy milyen kezelések várnak rá. Kemoterápiáról beszélt, de arról is, hogy nem biztos, hogy akarja. Lehet, hogy alternatív gyógymódot választ. Van is egy ismerőse. Egy ismerősének az ismerőse. Egy ismerőse ismerősének az ismerőse. És az tud valamit, amitől nem hull ki a haj, és a daganattal egyetemben nem megy tropára a szervezet. A negyvenéves férfi kicsit megnyugodott. Annyira meggyőző volt, amit a barátnőbarátja mondott. Meggyőző, megnyugtató. Jó volt őt látni, amint arról beszélt, hogy nem hagyja, hogy kihulljon a haja, mintha nem is a rák, hanem a haj lenne a lényeg.

            Amikor két hónappal később újra találkoztak, nem volt haja. Az onkológiára ment be hozzá a negyvenéves férfi. Nem volt haja, és kiálltak a csontjai. Úgy nézett ki, mint egy deportált. Erre tett is egy óvatos célzást a negyvenéves férfi. És akkor nevettek. A barátbarátnő humoránál volt. És a negyvenéves férfi ettől egy kicsit megint megnyugodott. Kérdezte a nőgyógyászról. Mostanában nem beszélnek. Mondta a barátnőbarát. Azóta nem látta, hogy kiderült az áttét. Pedig ő az igazi. Most tényleg biztos benne. Na de majd ha felgyógyul.

            Eltelt a nyár. A negyvenéves férfi beszélt egyszer-kétszer telefonon a barátbarátnőjével, de többre nem volt ideje. Elsodorták az események. Nem, pont hogy nem voltak események. Elsodorta az eseménytelenség, hogy a felesége nem jár haza. Az eseménytelenségnek is van sodra. Lassú, de állandó áradás, mely partot mos. Mint egy áttétes rák. Először van a pánik, a sokk, aztán a reménykedés. És aztán jönnek az eseménytelen hétköznapok. Mert ahogy a koncentrációs tábornak, a ráknak is vannak hétköznapjai. Nem kell kemoterápia, nem, nem, alternatív kezelés kell, mert attól nem hull ki a haj. És akkor jön az alternatív kezelés, napi 10000 mg C-vitamin. Elvégre Szentgyörgyi Albert is megmondta. De aztán egyik nap jön a rosszullét, olyan szinten, hogy mentőt kell hívni. És a kórházban már nincs alternatív gyógymód. Ott kemoterápia van, meg hajhullás. Kemoterápia, amit nem visel el a test.

            A nyár végén a negyvenéves férfi meglátogatta a barátnőbarátot. Addigra már megint kórházban volt, de nem az onkológián, mert onnan kitették. Belgyógyászaton volt, egy ismerős orvosnál. Előbb belgyógyászatilag kell helyre hozni, aztán jöhet a daganat. Mondták neki. Már csak idő kérdése, napok vagy egy-két hét. Mondta a negyvenéves férfinak az ismerős orvos, akivel nem ismerték egymást, de úgy beszélt vele, mintha ismernék. A barátnőbarát olyan kicsi volt az ágyban, mint egy deportált csecsemő. Csak a feje volt normálméretű, és végtelenül ráncos. Az, hogy csont és bőr, nem mond semmit. Itt már nem volt se csont, se bőr, csak valami végtelenül meggyűrődött kicsinyke zsák, aminek a tetejére odagyömöszölték a barátnőbarát fejét. Nem, nem is a fejét, csak a tekintetét. Az még a régi volt. Azzal nézett a negyvenéves férfira. Halkan beszélgettek. Már amennyire a barátbarátnő beszélni tudott a szájszárazságától. Nem is volt szája, csak valami pikkelyes var a helyén. Hogy vannak a feleségével? Kérdezte a negyvenéves férfitól. „Jól”, mondta a negyvenéves férfi. „Olyan ritkán látom, hogy jól.”, ezt nem tette hozzá. Aztán a barátnőbarát azt mondta: „Képzeld, bejön hozzám.” A nőgyógyászról beszélt, akiről végleg bebizonyosodott, hogy az igazi. Majd hirtelen témát váltott. „Hallod? Gyerekek.”, szólt, és feszülten fülelt. A negyvenéves férfi is fülelni kezdett, de nem hallott semmit. Aztán egyszerre meghallotta. Valahol a távolban, az utcán, az életben, kisiskolások mentek hazafelé és csiviteltek.

            Még egyszer látta. Akkor már otthon volt. A negyvenéves férfi hosszan utazott ki a folyóparti házba, ahol egyszer, annak idején szeretkeztek. Abban az ágyban feküdt most is. És szeretkeztek most is, csak kicsit másként. Az a valami, ami egykor a barátnőbarát volt, azokkal a valamikkel, amelyek régen a karjai voltak, átölelte a negyvenéves férfi nyakát, és valamit suttogott a fülébe. Talán azt, hogy rájött, mégiscsak ő az igazi, de ezt nem lehetett érteni, mert már suttogni sem nagyon tudott. A negyvenéves férfi pedig csak ült az ágy mellett, és számolta a perceket. Nem az a hosszú, amíg kiér ide az ember, hanem az a hosszú, amit itt kell tölteni. „Mennem kell”, súgta a barátbarátnő fülébe, „Majd még jövök”. És nem volt bűntudata, amikor egy végtelenül hosszú fél óra után kilépett az ajtón.

            Aztán. Aztán. Aztán. Egyszer még tényleg el akart menni hozzá. De amikor telefonált, a barátbarátnő anyja azt mondta, hogy ne menjen. A lánya már nincs abban az állapotban. A negyvenéves férfi nem sírt, nem lett volna kinek. Viszont végtelen megkönnyebbülést érzett, hogy nem kell megtennie a hosszú utat.

            A barátbarátnő egy szombat hajnalban halt meg. A negyvenéves férfi sms-üzenetet kapott róla. „E. elaludt”, szólt az üzenet.

            Egy hónap múlva, a temetésen a negyvenéves férfi gyászbeszédet mondott.

Szerelmünk találkozik a végtelenben

                                                         a végtelen a végtelen

                                                                       minden más reménytelen

A végtelenben van egy hely.

Nem tudom, karosszék vagy fotel.

Nem tudom, ülő- vagy állóhely.

Csak azt tudom, hogy van ez a hely.

Biztosan tudom, mert lennie kell.

A végtelenben van egy hely.

A lassúságom ott nem ingerel.

Az ingerültséged nem ingerel.

Ott nincs is immár semmi inger.

Nincsen ott más, csak nekünk a hely.

A végtelenben van egy hely.

Biztosan tudom, hogy lennie kell.

Mert nélküle ugyan hová leszel?

Mert nélküle minket az ördög visz el.

Ugye, hogy ebben te is hiszel?

(Kell, hogy legyen, VAN ez a hely!)

 Két nő

Egyik megcsalt, másik meghalt,

s a kettő között én a földön.

 Napló

Végül, végül, végül az ember rájön, hogy tényleg az olvasás a legtöbb. Persze, van írás is, meg van az élet, hogyne, persze, persze, persze. De az olvasás többet ad, mint bármelyik. Amikor olyat olvasol, amiről érzed, hogy magát írta, a toll vezette az író kezét. Egy vers, amelyet lediktált az ihlet (mint W. S.-nek - állítólag - a Le Journal-t, éjszaka, amikor nem volt hova és mivel lejegyezze, hát fölhívott valakit, hogy segítsen neki, és csak mondta, csak mondta). Egy regény, amely megírta önmagát. Ez az igazi. Persze az is jó, amikor - felettébb ritkán - magad érzel ilyet. De nincs jobb, mint kezedbe venni egy ilyen könyvet, egy ilyen verset. Amikor érzed, hogy minden más tényleg csak füst és pára. Van az olvasás (na jó, még persze a zene - de az valahogy mégis más), és aztán van a többi. Például az élet.

 Napló

Megírtam a napi penzumot, lehet menni élni. Ööö... - lehet, hogy írok még egy keveset...

 aki el

            "aki elment többé nincs"

                               (Z. P.) 

aki elment soká van még

úgy él veled mint egy szomszéd

éjjel-nappal átdörömböl

gyerek ordít tévé bömböl

nincs már nálad semmi cucca

üres lakás üres utca

üres szekrény üres város

világod űrrel határos

mégis ott van mindig veled

épp csak kiontja a beled

épp csak folyton-folyvást rád néz

nincs más élet hova átmész

 Ha egy májusi napon

Ha egy májusi napon egy ifjú pár,

illetve nem is annyira ifjú már,

mert egyikük a középkort ostromolja,

s kapcsolatuk az öröklétbe nyúlik vissza,

így a jelzős szerkezet pontosításra vár,

kezdjük ezért újra:

Ha egy májusi napon egy férfi és egy nő,

vagy egy nő és egy férfi (így inkább illendő),

bár a nő még sokkal inkább lány

(miközben persze NŐ méghozzá igazán),

a férfi férfisége pedig ha meg nem is kérdőjelezhető,

de gazdájának nem legfőbb attribútuma,

kezdjük tehát újra:

Ha egy májusi napon két ember,

hisz emberségük ténye jól látható szemmel,

ám a májusi napé újabb kérdést vet fel,

mert megelőzte már egy áprilisi nap,

s ily módon kezdődhetne az egész ezzel:

Ha egy áprilisi napon két ember,

de így sem lenne pontosabb,

mivel az áprilisi napot egy márciusi,

a márciusit meg egy februári előzte meg,

s ki tudja (Isten útjai kifürkészhetetlenek),

ki tudja, hány nap előzte meg a februárit is,

ám tudván tudva,

hogy egy öt évvel későbbi májusi nap miatt

meghatározóbb ez a bizonyos májusi nap,

s tudván tudva,

(ámde a tudat mélyére dugva)

hogy ez a bizonyos nap

hány februári márciusi áprilisi

(és így tovább) nap miatt lett örök pillanat,

mégiscsak leírhatnánk, sőt le is írjuk:

Ha egy májusi napon két ember,

(egy ifjú pár egy nő/lány és egy férfi)

a többi pedig néma-néma csend,

egy hosszú éj utáni szédült virradat.

Mindaz, mi hátra van

Ne légy türelmetlen,

már megint eltelt egy nap.

S ha - némileg optimistán -

hetvenötöt veszünk alapul

(mért annyit? csak, mert jól hangzik),

durván számolva már csupán 11520 van hátra.

De ha - még optimistábban: emberélet fele,

és más dőreségek - mondjuk nyolcvanhatot,

akkor is mindössze 15480.

Ennyit pedig ugyebár féllábon is...

ENNYI

Azért mert az ember ennyi,
ennyit lehet csupán tenni.
Többen megpróbáltak többet,
meghaltak vagy embert öltek,
megváltattak/megváltottak,
semmi nem lett jobb, se rosszabb.
Ezért hát a dolgod ennyi:
próbáljál meg ember lenni.

a legszebb verset magányos nőről lehet írni

nincsen benne semmi más csak ő

csendélet nővel és egy felfeslett élettel

egy élettel mely fölött elszállt az idő

egy élettel amely oly sok mindenről szólt

volt benne  csalás is meg megcsalatás

volt benne hit-remény-szerelem hit a reményben

remény a szerelemben s persze csalódás

ám ez oly banális nézzük tehát másképp

aki csalódik az csalódást okoz

aki nem csalódik nem él hát a magányos nő

csalt csalódott csalódott csalt s mint kit pandúr botoz

tűrte az életet mert nem volt neki másik

azt élte hát amit magának adott

 teremtő híján magát teremtette

sorsából a magány ekképp fakadott

 Könyörgés az idő elrejtéséért

Uram, rejtsd el előlem az időt!

Ne állítsd meg, az elviselhetetlen volna,

csak tedd láthatatlanná, olyanná, amiről tudok, de nincs.

Ne is tudjak róla, vagy csak úgy, ahogy a gyerek tud a halálról:

hallott valamit harangozni.

Igen, Uram, tedd, hogy harangkongás legyen az idő.

Harangkongás egy távoli templom tornyában.

Uram, legyen az idő bújócskázó kisgyerek, akiről tudom, hogy van valahol,

sőt azt is tudom, rálelhetnék könnyedén, de nem teszem.

Legyen az idő legenda, Uram, valami, amiről hallottam egy mesét,

„egyszer volt…”, hittem is, meg nem is, de főként nem, bár jó volna hinni benne.

Teljen az idő, Uram, de ne múljon. Múljon inkább, de múlása ne teljen ki egésszé.

Teljen ki, egye fene, de ne tudjak róla. Egyáltalán, Uram, ne tudjak az időről!!!

Legyen a térdfájás csak térdfájás, ne az elkopás jele.

Legyen a kopaszodás csak hajhullás, ne a múlandóság bélyege.

Legyen… - mindegy, sorolhatnám. Nem sorolom, érted, mire gondolok.

Rejtsd el előlem az időt, ahogy elrejted előlem magadat.

Rejtsd el előlem, hisz magad vagy: az idő.

 Köszönet

Az autó megpakolva zsúfolásig,

benne volt már az összes csomag,

minden készen állt az induláshoz,

csak nagypapa nem volt sehol.

Kerestük itt, kerestük ott,

végül én találtam rá a házban,

a belső szobában állt a sötétben

(spaletták zárva, kikapcsolva a villany),

állt a sötétben és beszélt.

Nem értettem, mit mond,

nem tudtam, kihez beszél,

(egyedül volt a szobában),

megálltam az ajtóban és hallgatóztam.

Ezt hallottam:

„Köszönöm ezt az utolsó nyarat.

Köszönöm, hogy még egyszer itt lehettem.

Köszönöm neked, köszönöm.”

És elhallgatott.

Csak akkor szóltam hozzá,

akkor mondtam, hogy indulni kell.

Kibotorkált a szobából,

elment mellettem szótlanul,

kilépett az ajtón,

lebotozott az autóhoz,

beült.

Egy pillantása sem volt már a házhoz.

Az autó elment,

és nagyapám is elment a következő tavasszal.

Maradt a ház, maradt a köszönet,

függetlenül tértől és időtől.

A könyv, melyet kezemben tartok.

A könyvben a gondolat.

Én meghalok, a gondolat halhatatlan.

Meghalok, elégetnek, szétszórnak a mindenségben,

vagy dobozkába zárnak, s eltesznek

emlékbe egy urnakápolna urnapolcára.

A könyv, melyet egy perce, két perce,

három órája, négy napja, öt hónapja,

hat éve kezemben tartottam, ott marad

a könyvespolcon, hacsak el nem égeti

egy diktatúra vagy egy kósza tűzvész szeszélye,

s pernyéi szét nem szóródnak a mindenségben.

A gondolatnak nincs pernyéje. A gondolat nem ég el.

A gondolat halhatatlan, én vagyok halandó.

Ám ha meghalok, ki lesz, aki a gondolatot gondolja?

A könyvből van másik példány. Kézirat nem ég el.

Ám aki a gondolatot gondolja, halandó.

Még egyszer, ugyanúgy, ugyanazt a gondolatot nem gondolhatja senki.

Kétszer nem gondolhatsz egyazon gondolatot.

Én meghalok. A gondolat velem hal. A gondolat sem halhatatlan.

Marad a pillanat: egy perce, két perce, három órája (így tovább),

a könyvvel a kezemben gondoltam valamit.

Csak a pillanat halhatatlan.

 Hasonlat

Nincs senkim és semmim.

Szabad vagyok, mint a templom egere.

 Az vagy nekem, mi…  – már nem is tudom.

Nincs hasonlat, az egészet unom.

Nincs hasonlat, nincs más, csak tények -

s a tények tükrében látlak téged.

 Temetés (befejező rész)

Már vagy félórája caplathatott, amikor hármas útelágazáshoz ért. Az országút, vonalában némileg megtörve, de egyértelműen haladt tovább, ám belőle két irányban, mint afféle csábító lehetőségek, mellékutak ágaztak el. A közgondolkodás azt követelte volna tőle, hogy járt utat ne hagyjon el járatlanért, és kövesse tovább a főútvonalat, de a negyvenéves férfi a bácsihoz méltatlannak vélte, hogy így besétáljon a közhelyek gondosan kikövezett csapdájába. Egy pillanatra megtorpant tépelődni, majd ráfordult a baloldali ösvényre, mely mintha egyenesen a hegy gyomrába vezetett volna. Nem volt semmiféle értelmes magyarázata ennek a választásnak, hacsak az ösztönös sugallat nem, hogy ez a kavicsos, földes mélyút jobban illett a bácsinak a negyvenéves férfi képzetében élő egyéniségéhez. Ebből a szempontból pedig teljesen logikus volt ezt követnie, hiszen semmi garancia nem volt rá, hogy már az állomásnál nem választotta-e a rossz irányt.

            A hepehupás utacska eleinte terméskőből rakott magas falak között kanyargott előre, majd egyszerre kiszélesedve házak közé ért, amelyek a lassan tisztuló ködben homályos jelenésekként bújtak meg az út két oldalán. Mert a köd mintha tényleg oszlani kezdett volna, egyre jobban föltárva a negyvenéves férfi előtt a világnak ezt az isten háta mögötti szegletét. A kavicsos mélyúton állt, ami úgy fúrta előre magát a hegyben, mint egy kacskaringós, ám töretlen gondolat, körülötte pedig nem is házak, mint először hitte, hanem borospincék gubbasztottak. Borospincék, amelyek sárral tapasztott vastag kőfalaikkal egy másik világból kandikáltak elő, letűnt korok roskatag tanúiként.

            A negyvenéves férfinak az egykori szüret jutott eszébe, a hosszú séta a bácsival a vasútállomástól a présházig, föl a szőlőhegy oldalában, melynek lábánál tompán fénylett a tó vize, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. A bácsi egész úton nem szólt egy szót sem, de némasága nem bántotta a negyvenéves férfit, sőt azzal a teljességérzettel töltötte el, amelynek a legkevésbé sincs szüksége szavakra. Előttük állt a hétvége, amelynek igazán csak mellékes részlete volt a szüret, az egész napos szőlőszedéssel és préseléssel, valamint a csalafinta mustkoktéllal, aminek a hatását csak akkor érezte meg az ember, amikor már késő volt, mert ott térdepelt zavaros fejjel és megnyugvást kereső gyomorral a szőlőtőkék között, de mindez valóban eltörpült amellett, hogy eljött a bácsi, és minden felelőtlen ígérgetése ellenére sem késte le a családi rendezvényt, és most ott baktatott a negyvenéves férfi mellett a szeptembervégi alkonyatban, kilátással a tóra és főként az előttük álló három napra, amikor még minden lehetséges. Az egész szüretből ez a kép maradt meg benne legélesebben, valamint a lehetőség korlátlannak tűnő érzete, ami a hétvége múltával sem szűnt meg kísérteni a tudatában.

            Erre gondolt a negyvenéves férfi a pincék között bandukolva, pontosabban az emlék elvegyült abban a hangulatban, amit a látvány váltott ki belőle, és kezdődő szorongása kezdte átadni a helyét egyfajta megkönnyebbült felszabadultságnak. Egyre könnyebben szedte a lábát, miközben az a csalfa benyomása támadt, hogy a kavicsos mélyút az egykori szüret felé viszi lépteit, és csak túl kell jutnia az emelkedőn, hogy újra a présház elé érjen. De az emelkedő után az ösvény ismét összeszűkülve kivezetett a hegyből, és beletorkollott az országútba, mintha ez az egész kitérő csak arra szolgált volna, hogy a negyvenéves férfit kiszabadítsa a terhes gondolatok útvesztőjéből.

            A köd már teljesen fölszállt, és ahogy a negyvenéves férfi megállt az országút szélén, a távolban fölfedezhette a városka házait. Bár fogalma sem volt, merre keresse a temetőt, egyértelműnek tűnt, hogy még jókora út hátravan, ezért elhatározta, hogy kilép, bár arról, hogy a temetés kezdetére odaérjen már végképp lemondott. Alig tett azonban néhány lépést, amikor a háta mögül megszólította valaki: „A városba megy? Elvigyem?”, és ahogy megfordult, különös alakot pillantott meg. A férfi úgy nézett ki, mint aki a bácsi egyik történetéből bújt elő. Nem is azokból a történetekből, amiket a bácsi mesélt, hiszen a bácsi leginkább hallgatott, de úgy tudott hallgatni, hogy abból a negyvenéves férfi fantáziájában ezernyi történet kerekedett. Egy ilyen történetnek lehetett volna főszereplője ez a férfi, a maga özönvíz előtti kerékpárjával, ami leginkább arra a biciklire emlékeztetett, némileg kopottabb kiadásban, amelyet még a negyvenéves férfi nagyapja használt a maga ifjúkorában, hogy aztán egy világégést és főként orosz megszállást is átvészelve, kimustrált csatalóként elfoglalja méltó helyét a féltve őrzött családi ereklyék sorában, a dédnagymama parázzsal működő vasalója és egy üknagybácsi mélytengeri búvárruhája között. Tojásdad feje búbjára feltolt, keskeny karimájú kalapot viselt, füléből apró karikák lógtak, ráncoktól barázdált, koravén csecsemőarcát pedig többnapos borosta vadította. A legkülönb azonban a ruházata volt, amely mintha szándékosan lett volna úgy alakítva, hogy minél ötletszerűbbnek tűnjék. Pepitakockás zakója alatt mellközépig kigombolt, csupaszín hawaii inget hordott, és ezt a vásári eleganciát egy kanárisárga kordbársony nadrággal tette még választékosabbá. Mindehhez még hozzájárult az egész megjelenését meghatározó folyamatos dülöngélés, amit biciklijébe kapaszkodva próbált meg némiképp ellensúlyozni, miközben több alkalommal is közel állt ahhoz, hogy mindenestül az országút szélén húzódó árokba boruljon.

            A férfi tűrte egy darabig, hogy a negyvenéves férfi leplezetlenül bámulja, majd borízű hangjában csipetnyi ingerültséggel újra megszólalt: „Na most jön, vagy marad?! Mert nekem még oda kell érnem egy temetésre…”. Ez a váratlan egybeesés annyira meglepte a negyvenéves férfit, hogy szinte akarata ellenére lépett a kerékpárhoz. El sem tudta ugyanis képzelni, hogy ketten elférjenek rajta, s főként, hogy a férfi jelenlegi állapotában épen és egészségesen érjenek céljukhoz. Végeredményben temetőbe megyünk úgyis, gondolta játszi iróniával, miközben úgy-ahogy elhelyezkedett a csomagtartón, és még az jutott eszébe, hogy nem egészen ilyennek képzelte a baráti kör különjáratát.

            A temető kapujában annyian tolongtak, mintha valamiféle vásári mulatság készülődne. A negyvenéves férfit különösen az előzmények fényében lepte meg ez a temérdek ember, nem számított ekkora érdeklődésre, sőt valójában, tudat alatt, semmiféle érdeklődésre nem számított. Lelki szemei előtt az lebegett, hogy a bácsit egy kis hegyi sírkertben helyezik örök nyugalomra, fából ácsolt keresztek és mohos sírkövek között, és a szertartáson egyedül fog részt venni, egy reszketeg beszédű öreg pap és néhány kapatos sírásó társaságában. Némiképp giccses elképzelés volt, el kell ismerni, de a fantáziáiban nem mindig tud kellőképpen választékos lenni az ember. Ehhez képest azonban a temető már a méreteivel megbotránkoztatta. Valahogy túl nagynak tűnt az egész, sugárutakra emlékeztető sétányaival és tengernyi virágos sírhelyével. Ráadásul a sírkövek egytől-egyig valódi, de legalábbis műmárványból készültek, ízléstelen szobrokkal és aranybetűs feliratokkal díszítve, amelyek mind túlzófokban és negédes tirádákkal emlékeztek meg az elhunytakról, ami a negyvenéves férfiban már csak stiláris szempontból is a kegyeletsértés érzetét keltette. A bejáratnál termetes férfiú állt, aki minden egyes érkezőt, nemre, korra és felekezetre való tekintet nélkül biztosított együttérzéséről, és mindezt olyan hivatalos modorban és a saját fontosságának kijáró ügybuzgalommal, hogy a negyvenéves férfi biztosra vette, csak a múzeum igazgatóhelyetteséhez lehet szerencséje, aki egyben a megüresedett főigazgatói poszt legfőbb várományosa.

            A negyvenéves férfi annyira elveszettnek érezte magát, hogy percekig azon tűnődött, visszaforduljon-e. A tömeg azonban magával ragadta, így aztán nem volt más választása, mint sodrásirányban mind beljebb hatolni a sírhalmok között. A biciklista már a kapuban eltűnt mellőle, még arra sem maradt ideje, hogy megköszönje a szívességét, így aztán teljes elhagyatottságban vegyült el az áradatban. Kísérteties volt ez az arctalan tolongás, amely ismeretlen célja felé haladt, mert a negyvenéves férfi voltaképpen abban sem lehetett teljességgel bizonyos, hogy valóban a nagybátyja temetési menetébe sodródott-e. Mindenesetre furcsán vette volna ki magát, ha a mellette haladóktól kezd el érdeklődni, így aztán inkább kétségek közt lépegetett tovább. A gyászmenet lassan araszolt előre, és a negyvenéves férfi kezdte egyre abszurdabbnak érezni a helyzetet. Arra gondolt, hogy a bácsi, aki egyetlen családi temetésen sem jelent meg, amit a család még élő tagjai nem is bocsátottak meg neki soha, vajon ilyen körülmények között részt venne-e a saját temetésén? Vagy ezt is lekésné, mint annyi más rendezvényt, félöntudatlanul, csak azért, mert jól esne neki még egy utolsó kisgonosz a restiben, miközben az állomásról már kigördül a vonata. Nem tudta elképzelni a bácsit ebben a gyászmenetben, ami úgy kanyargott előre, mint egy izzadságszagúan kikínlódott, pokolian unalmas körmondat. Egy körmondat, amelyben ki tudja hányadszor akad el a szónok, egy politikai nagygyűlésen, ahol az egymásra taposó közönség csak arra kíváncsi, hogy visszahallja-e azokat a lózungokat, amiket már ezredszer rágnak a szájába. A negyvenéves férfi már-már hallotta is a szónok közhelyektől terhelt fahangját, amikor eszébe ötlött, hogy a bácsi már csak azért sem lehetne jelen a gyászmenetben, mert hiszen ott viszik valahol egy urnában, ha minden igaz, a sor elején. És ez a gondolat képtelenebbnek tűnt számára minden eddigi elképzelésénél.

            A tömeg közben megtorpant, és mintha egy láthatatlan karmester intett volna a pálcájával, egyszerre elhalt a monoton morajlás, ami a gyászolók egymáshoz intézett félszavai nyomán a menetet kísérte. A negyvenéves férfi megpróbált kissé ágaskodni, hogy valamennyire tájékozódhasson, de pillantása elakadt az előtte magasodó fejrengetegben. Már éppen azon volt, hogy lesz ami lesz, megpróbál utat törni magának, amikor hirtelen, a semmiből, dörgedelmes szózat hangzott föl. A negyvenéves férfi annyira meglepődött, hogy pár pillanatig nem is értette a dobhártyaszaggató szavakat, míg rá nem jött, hogy hangszórón keresztül, a kezdődő gyászszertartást harsogják a fülébe. Nem tudta, ki beszél, de az első gondolata az volt, hogy csakis a bejáratnál megismert termetes férfiú állhat a mikrofonnál, annyira az ő elképzelt személyiségéhez idomultak az elhangzó mondatok. A szónok éppen azt ecsetelte, mennyire nagy ember volt a bácsi, az ő legjobb barátja, akit ő testvéreként szeretett, és szerénytelenség nélkül állíthatja, hogy érzelmei viszonzásra találtak, mennyire nagy ember volt, és mégis mennyire szerényen viselte nagysága terhét, mondta az igazgatóhelyettes, és szavai nyomán a negyvenéves férfi maga előtt látta a bácsit, kezében egy üveg gyomorkeserűvel, amint éppen szerényen viseli a nagyság terhét, mint afféle lovagkori páncélt, mely alatt a gyengébb jellemek összeroskadnának, folytatta a szónok, de nem a bácsi, mondta, akit ő természetesen teljes nevén emlegetett, ami olyan benyomást tett a negyvenéves férfira, mintha valaki másról beszélne, különösen, amikor megtudta róla, hogy a vállán cipelte nemcsak a múzeumot, hanem a város egész kulturális életét, mert hiszen a negyvenéves férfi sohasem látta bácsit bármit is cipelni, nem volt az a kifejezetten cipekedő fajta, a szüretre is egy szál válltáskával érkezett, de nem volt ideje ezen morfondírozni, mert a szónok már ott tartott, hogy a múzeumot nevezte a bácsi valódi otthonának, és akkor a negyvenéves férfi elképzelte a bácsit fogmosó pohárral a kezében, derekán törülközővel slattyogni a vitrinek között, de addigra már a szónok a beszéde befejező részéhez érkezett, amit pontosan fel lehetett ismerni a retorika szabályai szerinti érzelmi megközelítésről, vagyis arról a különösen megkapó képről, miszerint a bácsi most fentről néz bennünket, és boldogan konstatálja a tiszteletére összegyűlt emberáradatot, mondta a szónok művészien elcsukló hangon, és közben a negyvenéves férfi arra gondolt, milyen szerencséje van a bácsinak, hogy mindezt nem kötelező fentről, vagy ki tudja honnét végighallgatnia.

            Az első szónok után újabbak érkeztek, mindannyian a bácsi legjobb barátai, és egyben annak a nagy családnak a tagjai, amit a város sokszínű kulturális élete jelentett, köztük egy helyi költő, a város közismert irodalmi lapjának szerkesztője, aki dohányfüstös torokhangján egy alkalmi versét is fölolvasta, amiből különösen az a kép maradt meg a negyvenéves férfiban, mely szerint az Istentől elhagyott Földön csak gyom nő, dudva terem és elszaporodnak a paraziták, és mindezt felező nyolcasokban, egy népdal közvetlenségével, a negyvenéves férfi pedig közben arra gondolt, hogy remélhetőleg nincs helyi szobrász, aki a bácsi ihlette új műalkotását itt helyben akarná leleplezni, de ezt a gondolatát már nem tudta kellőképp kiszínezni, mert közben új szónok érkezett, aki egy elképesztően körülményes és megfejthetetlenül talányos előadásba fogott, amitől a negyvenéves férfi kínjában forgolódni kezdett, és menekülési útvonalat próbált találni magának, amikor halkan és mégis áthatóan megszólalt mellette valaki: „Azt ugye tudja, hogy nincs senki a koporsóban?”

            A kérdés annyira váratlanul érte a negyvenéves férfit, hogy bár a szavak eljutottak a tudatába, mégsem fogta föl a mondat értelmét. Csak megfordult, és rámeredt a tömegben mögötte álló férfira, aki úgy nézett ki, mint egy ünnepi díszbe öltözött hajléktalan, vagy még inkább, mint egy a modern kor maskarájába bújtatott ótestamentumi próféta: gyűrött zakót, színben hozzá nem illő nadrágot és kitaposott félcipőt viselt, amit csak úgy  zokni nélkül húzott a lábára, de az igazi ruházata  mellközépig lecsüngő szakálla és  vállát verdeső borzas sörénye volt. „Tessék?”, kérdezte a negyvenéves férfi. „Mondom, üres a koporsó, ugye tudja?”, válaszolta a próféta, és a negyvenéves férfi két bamba szemébe fúrta vizslató tekintetét. A negyvenéves férfinak időbe tellett, amíg összeszedte a gondolatait, és kinyögte a várt reakciót: „Az meg hogy lehet?”, és közben továbbra is azon járt az esze, hogy egyáltalán jól értette-e a másik szavait.

            A próféta beletúrt a szakállába, mintha onnan húzná elő szálanként a gondolatait, és suttogva, de jól érthetően egy történetet lehelt a negyvenéves férfi fülébe, ami a bácsi utolsó napjairól szólt. Arról az éjszakáról, amit aztán holtsápadtan mesélt el másnap a kocsmában a prófétának, amelyen hajnali háromkor egyszerre arra riadt, hogy összezavarodtak az érzékei, pontosabban egy álomból kászálódott elő, amelyben egyszerre úgy érezte, mintha egy nagy űr támadna a tudatában, és ő ebbe zuhan bele az egész valójával, és erre a zuhanásra riadt föl, ám az álom nem ért véget, illetve a fejében ott ragadt ez a zuhanás érzet, mintha egy hintára kötözve ülne, ami állandó mozgásban van, forgott vele a világ, de valójában nem szédült, legalábbis nem úgy, mint általában, hanem mintha az álom és ébrenlét közötti átjárón ragadt volna, ahol nem úgy működik az érzékelés, mint a valóságban, bármely mozdulatot tett, nem azt érezte, ami kellett volna, az egész tudata elzsibbadt, és közben a fejében folytonosan ott lüktetett ez a különös belső zuhanás, és akkor valahogy fölkelt, és odatámolygott a nyitott ablakhoz, hátha a friss levegő jót tesz, de nem volt friss levegő, sőt egyáltalán nem volt levegő, mintha egy búra alatt lenne, és akkor arra gondolt, hogy meg fog halni, de valahogy ez a gondolat is valószínűtlennek tetszett, mert egyszerűen nem volt más, mint ez a különös kábulat, és aztán visszavánszorgott az ágyába, de még órákig nem tudott elaludni, csak fetrengett ebben a hagymázos állapotban, míg végül el nem vesztette az öntudatát. Másnap pedig arra ébredt, hogy fáj a feje, folytatta a próféta, miközben már ki tudja hányadik szónok állt a mikrofonnál, de harsogó szavai sem tudták elnyomni a negyvenéves férfi fülébe suttogott történetet, arra ébredt, hogy fáj a feje és ez a fejfájás aztán mindvégig vele maradt. Úgy hordozta magával ezt a fejfájást az utolsó napokon, mintha hozzánőtt volna, mert olyan érzete volt, mintha ez a fejfájás külön életet élne, mintha egy új szerve volna, ami a koponyájában ütött tanyát, és valahányszor összefutott a prófétával valamelyik italmérésben, mindig új részleteket mesélt a fejfájásáról, mintha  szépen cseperedő és napról-napra változó gyermekéről beszélne, néha már szinte gyöngéden emlékezett meg róla, máskor viszont olyan heves felháborodással, mintha fejfájása valamiféle otromba merénylet volna, amit ismeretlen tettes követett el ellene.

              A próféta egy pillanatra elhallgatott, mintha hatásszünetet tartana a történet csúcspontja előtt, és arcán is az ennek megfelelő áhítat tükröződött, majd, miközben a hangszóróban ünnepélyes, lassú gyászzene kezdődött, így folytatta: „És aztán egyszer csak eltűnt. Senki nem értette, mi történt, annyira hihetetlen volt az egész. Állítólag az irodájában diktált a titkárnőjének, aztán kiküldte egy kávéért, és mire az asszony visszatért, nem volt senki a szobában. Ami lehetetlenség, hiszen nem távozhatott más ajtón, mint ami a titkárságon át vezetett, az ablakot pedig rács védte, és egyébként is nehezen képzelhető el egy múzeumigazgatóról, hogy kimásszon az ablakon, de mindez nem változtat a lényegen, hogy egész egyszerűen nyoma veszett. És azóta nem látta senki. A dolog pedig kezdett igazán kínossá válni a város vezetősége számára, mert hiszen mégsem árválkodhat sokáig egy kiemelt megyei múzeum igazgató nélkül, különösen, hogy a helyettese igencsak megkívánta a szobájában lévő puha bársonyszéket. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy eltemetik, ami még mindig egyszerűbbnek tűnt, mint bevallani, hogy nem találják. És így szervezték meg a temetést üres koporsóval, a lehető legnagyobb felhajtás és egyben titoktartás közepette.”

            A próféta arca a jól értesültség diadalmas vigyorába rándult a történet befejezéseképpen, és olyan kihívóan nézett a negyvenéves férfira, mintha kész lenne azonnal ringbe szállni az esetleges tamáskodása ellen. A negyvenéves férfi azonban nem szólt semmit, egyfelől, mert még mindig hatása alatt volt az elhangzottaknak, másrészt pedig a gyászzene különös révületbe ringatta, melynek foglyaként bármit lehetségesnek tartott. Elvégre a bácsi afféle népmesei figuraként mindig is hol volt, hol nem volt, és leginkább akkor volt, amikor nem volt, tehát a feltevés, hogy esetleg úgy temetik el, hogy ő maga nincs is jelen, egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek.

            Közben a zene véget ért, és elkezdődött a tényleges szertartás, melynek nyitányaként hangszórón keresztül közös imára szólították az egybegyűlteket. A tömeg fennhangon kezdett mormolni egy a negyvenéves férfi számára ismeretlen szöveget, melynek hatására olyan érzése támadt, mintha valami idegen kultúrába tévedt volna, az őserdő kellős közepén, ahol még nem tudhatja, hogy a különös rítusnak nem emberáldozat lesz-e a vége. Egyébként is egyre jobban kezdte ismét nyomasztani az emberáradat, mely úgy ölelte körül, mint egy komótosan, de halálos biztossággal rátekeredő óriáskígyó. A legjobban pedig az zavarta, hogy immár végképp nem értette, mi keresnivalója van itt. Az üres koporsó jutott eszébe, és a bácsi eltűnése, és arra gondolt, hogy talán a fantázia szüleménye csupán az egész, mégis több köze van a valósághoz, mint ennek a temetésnek álcázott ócska színjátéknak, ami még annyira sem szól a bácsiról, mint egy krémtortás családi összejövetel a valódi együttlétről. Visszavágyott az állomásra, hogy a bácsihoz egyedül méltó cselekedetként megigyon egy utolsó kisgonoszt a restiben, és aztán vonatra szállva mielőbb búcsút mondhasson ennek a városkának, ahol a bácsinak még hűlt helyét sem lelheti. Hogy hazatérjen, és megtegye jelentését a családnak egy kedvük szerint való tisztességes temetésről, aminek nyomán bűntudat fogja majd el őket, és attól kezdve minden halottak napján fölkeresik a bácsi sírját, hogy legalább holtában szépemlékű családtagot csinálhassanak belőle. De neki ahhoz már nem lesz semmi köze, és még ha el is kíséri majd néha a szüleit, akkor is olyan kívülállóként fog mozogni a temetőben, mintha az asztal végén bóbiskolna alvó macskaként.

             A negyvenéves férfi a negyedötös vonattal utazott vissza a fővárosba. 

Temetés (első rész) 

A negyvenéves férfi fél egykor érkezett a kisvárosba.

Pontosabban fél egy után hat-hét perccel, de ennyi késés bőven belefért. Ráadásul a vonat, amivel jött, inkább emlékeztetett játék vasútra, mint expresszre, noha a menetrendben annak volt feltüntetve, de úgy látszik, az országnak ebben az északi zugában („végvár-vidék”), ahol a határ közelsége miatt valóban nem léteztek távolságok, a gyorsaságot is ennek függvényében mérték. Errefelé talán minden lelassul, gondolta a negyvenéves férfi, aki még soha nem járt az északi tájakon, föl a nagy folyó mentén, ahol várromok búslakodnak az út fölé magasodó sziklákon, az erdei málnásokban medvék fosztogatják a termést, a falvakban román-kori templomokban mondják a misét, és mindig tél van, valódi havas tél, jéggel és fagyhalállal, de főként durranásig rakott cserépkályhával és disznótorral, hamisítatlan falusi disznótorral, ami kisüstivel veszi kezdetét  reggel hatkor, és hagymás vérrel folytatódik tízóraira, hogy végül este hurkával és friss pecsenyével koronázódjék meg, miközben egész nap folyik a sűrű vörösbor, és lefekvéskor az ember zavaros fejjel, de mérhetetlenül elégedetten állapítja meg, hogy az életnek mintha mégiscsak  volna valami értelme. Ezt gondolta legalábbis a negyvenéves férfi, aki soha nem járt errefelé, noha atyai nagybátyja, a városka múzeumigazgatója, évente rendszeresen hívogatta, hol kiállítás-megnyitóra, hol disznótorra, amit a városka legjobb hentesei celebrálnak, ahogy mondani szokta, miközben cinkosan hunyorított és ajkait tömött szakállába fúrta, de a negyvenéves férfi egyszer sem ment el. Talán azért nem, mert élete egyetlen disznótorán, még tizenöt évesen, úgy berúgott a testes vörösbortól, hogy anyja a mentőket akarta hívni, mert azt hitte, vért hányt; talán azért, mert azt olvasta valahol, hogy az utolsó medve, ami az északi hegyekben járt, egy vándorcirkusztól szökött meg, míg a túlbuzgó vadászok agyon nem lőtték, véget nem érő pereskedést szabadítva ezzel a vadásztársaságra; leginkább azonban azért, mert a negyvenéves férfi reménytelenül otthon ülő-típus volt, lehetőleg csak gondolatban utazott (gondolatban viszont már az egész világot bejárta, pontosabban Európát, és annak is csak egyes tájait, leginkább azokat, ahol román-kori templomokra lelhet az ember, ugyanis a negyvenéves férfi utazási fantáziáiban is menthetetlenül kultúrsznob maradt), és még az is nehezére esett, ha a közértbe kellett leugrania.

            Leszállt a vonatról és a ködben megbúvó állomásépület felé tartott. Mérhetetlen csalódást érzett, mert egyáltalán nem így képzelte a megérkezést. Ha már az ember kimozdul otthonról, akkor legalább az idő elégítse ki a szeszélyét. Márpedig ő látni akarta a tájat, akármilyen legyen is, várrommal vagy anélkül, de legyen folyópart, legyenek fák meg domboldalak, legyen az, amit a nagybátyja látott valahányszor hozzájuk fölutazott, vagy csavarogni indult az országba (mert a bácsi sokat csavargott, sokkal inkább volt az országutak, vagy még inkább a vasútvonalak vándora, mint az íróasztala mögött elterpeszkedő vidéki múzeumigazgató). Most viszont semmi nem volt, csak köd, áthatolhatatlanul ragacsos köd, mintha enyvet zúdítottak volna le egy égi lefolyón. A negyvenéves férfi egész úton az ablakhoz nyomta orrát, hátha kivehet valamit az undokfehérbe burkolt világból, de csak azt érte el, hogy megfájdult a feje. Ezzel a tompa sajgással az agyában (mintha a köd oda is beszivárgott volna) nyitott be a restibe, hogy egy gyomorkeserűt rendeljen, vagyis egy „kisgonoszt”, ahogy nagybátyja a kedvenc italát becézte volt. Az értesítésből tudta, hogy az úgynevezett „baráti kör” busza (ami némileg idegenül hangzott számára, mert a bácsit nem olyannak ismerte, mint aki hivatalos baráti köröket tart fönn; de aztán belenyugodott, elvégre egy igazgatónak,  a kisvárosi elit vezéralakjaként, akár akarta, akár nem, sokféle bizarr kötelezettsége akadhatott, báli védnökségtől  nőegyleti tiszteletbeli tagságig, ráadásul tudta jól, hogy a halott emberek sírján a gyom mellett néha egész baráti körök nyílnak) fél kettőkor indul az állomás elől a temetőbe, úgyhogy addig még bőven volt ideje. Az itallal a kezében leült egy asztalhoz, és miközben kortyolgatni kezdett, megpróbálta fölidézni magában a nagybátyja alakját.

            Az emlékezés efféle szándékolt módszerét némileg megalázónak érezte, de mégis kötelességének vélte, hogy éljen vele. Elvégre a család azért küldte, hogy valaki mégiscsak jelen legyen a vérségi vonalról is, még ha a bácsi a viselkedésével ezt nem is nagyon érdemelte ki. A család nem tudta megbocsátani a bácsi teljességgel független életvitelét, amelyben az italnak, a csavargásnak és az alkalmi partnerkapcsolatoknak nagyobb szerepe volt, mint a név- és születésnapoknak és más hasonló krémtortás rendezvényeknek, amelyeken ha egyáltalán megjelent, akkor az mindig tetemes késéssel történt (a legbravúrosabb az volt, amikor egyszer karácsony harmadnapján állított be a negyvenéves férfi családjához, abban a meggyőződésben, hogy szenteste van), jócskán italos állapotban, és szinte azonnal elaludt az asztal végén. A negyvenéves férfinak mindez mérhetetlenül imponált, és nem egyszerűen a vagánysága miatt, hanem mert az volt a benyomása, hogyha egyszer igazán fontos lenne, akkor épp a megfelelő időben érkezne, és mindent cakkra megoldana. Arról pedig igazán nem tehetett, hogy ilyen pillanat (legalábbis családi vonatkozásban) soha nem következett el. A negyvenéves férfi nagyon szerette a bácsit, noha keveset találkozott vele. Úgy érezte, valódi kapocs van közöttük, nem vérségi, hanem valami, ami igazán számít. Emlékezett rá, hogy a bácsi úgy tudott beszélni, pontosabban kimondani szavakat, amelyekkel a beszéd lényegét testesítette meg, hogy egyszerre megelevenedett a világ. A dolgoknak neve lett. A többiek csak fecsegtek a krémtorta maradványai körül, amikor az asztal végén hirtelen megszólalt a bácsi, akiről mindenki meg volt győződve, hogy beszélni sem tud a részegségtől, miként a családi etikett értelmében nem is tudott, és bortól érces hangon azt mondta, hogy márpedig az igazságügy-miniszter le van szarva, és akkor döbbent csend támadt, mert családi körben így nem illett beszélni, különösen nem egy miniszterről (a család pártállástól függetlenül tisztelte a minisztereket), és egyedül a negyvenéves férfi értette meg, hogy pontosan erről van szó, és maga előtt látta az általa nem is ismert minisztert, amint nagyban csorog róla a barna kulimász, mert míg a többiek  ködképekben hebegtek, a bácsi mindig a valóságot fogalmazta meg. A negyvenéves férfi így tanult meg beszélni.

            A család felfogása szerint még a bácsi halálában is volt valami rá jellemzően illetlen.

Nem nevezték meg, hogy micsoda, de a negyvenéves férfi számára nyilvánvaló volt, azon háborodtak föl, hogy csupán a múzeumi gyászjelentésből értesültek a haláláról. Mintha a bácsinak előre szólnia kellett volna arról, hogy el szándékozik patkolni, és akkor a család félretéve a jogos ellenérzéseket, „elvégre mégiscsak rokonról van szó”, közfelkiáltással feketébe öltözött volna, és nagy dérrel-dúrral, koszorúval és virágcsokorral útnak indult volna az északi végek felé. Minthogy azonban a bácsi halálában is tett a formaságokra, így joggal maradt mindenki otthon, és csak a negyvenéves férfit delegálták afféle fekete bárány gyanánt.

            Negyed kettő elmúlt, fölhajtotta a kisgonosz maradékát, és kilépett az állomásépület elé. Az ajtó előtt azonban egy pillanatra megtorpant. A köd, ha lehet még sűrűbbé vált az eltelt idő alatt, és olyan benyomása támadt, mintha egy áthatolhatatlan fal tornyosulna előtte. Hiába meresztgette a szemét, az orra hegyéig sem látott, így óvatosan kijjebb merészkedett, a lábaival tapogatva a járást. A világ olyan volt, mintha félálomban lenne. Már eltűntek belőle az álomképek, de még nem nyitotta föl a szemét, bár a szemhéján már átdereng a hajnali világosság, de még hever begubózva a mozdulatlanságba, nem akaródzik megmozdítania a tagjait, mert fél, hogy akkor elillanna a jótékony lelki béke. A negyvenéves férfi nem akarta kiugrasztani a világot ebből a boldog öntudatlanságból, de attól tartott, hogy itt reked ebben a szürke valótlanságban, miközben a létezés egy merőben reálisabb színterén vakító napfényben lezajlik a temetés, ami nem is elsősorban azért tűnt riasztónak számára, mert lemaradhat róla, hanem mert a számára egyelőre teljességgel ismeretlen temető olyan fényben tűnt fel lelki szemei előtt, mint egy olyan hely, ahová mindig vágyott és ahová eljutni valódi megérkezést jelentene. Egyszerűbben fogalmazva kimondhatatlanul kínosan érezte magát ebben a valószínűtlen bolyongásban.

            Egyszerre a bácsi jutott eszébe, pontosabban ahogy óvatosan, nehogy orra bukjon, lépésenként helyezte egymás elé a lábait, és úgy nézett le rájuk, mint a létezés megnyugtató bizonyítékaira, amelyekkel minden látszat ellenére is az evilági evidenciák szilárd talaját tapodja, az a furcsa gondolata támadt, hogy igazából nem is a buszt keresi, amelyet falánk óriáskígyóként nyelt magába a ködnek álcázott képlékeny valóság, hanem a bácsit, aki nem azáltal tűnt el, hogy egy közhelyes és rá végképp nem jellemzően kisstílű gesztussal átosont a túlvilágra, hanem voltaképpen kezdettől fogva (mely kezdet a negyvenéves férfi számára egybeesett a születéssel, de legalább is az öntudatra ébredéssel) csak kérdőjelesen volt jelen, vagyis afféle árnyéklovagként, aki ha éppen betoppant is, azt érzékeltette, hogy valójában máshol jár, mert tényleg mindig máshol járt, és nem csak a szó képletes értelmében, ahogy ezt a család tekintette és tartotta a bácsit afféle nem e világra való habókosnak, hanem a negyvenéves férfi úgy képzelte (s ez egyet jelentett számára a tudással, mert úgy képzelte, képzelni annyi, mint az egyetlen lényeges tudást birtokolni), hogy miközben a bácsi egy krémtortás családi rendezvényen az asztal végén bóbiskol, valójában olyan tájakon csatangol, az északi végeken vagy más hasonlóan rejtelmes vidékeken, amelyek a család számára sosem lesznek megközelíthetőek, s ahová majd ő is csak akkor fog eljuthatni, ha már kellőképpen elsajátította a bácsitól az asztal végén bóbiskolás művészetét. Mert az asztal végén bóbiskolni nem annyit jelent, mint kába öntudatlanságba süppedni, hanem alvó macskaként kivonni magunkat az evilági dőreségek vonzásköréből, hogy a koncentráció az igazán érdemi dolgokra összpontosulhasson.

            A bácsi voltaképpen a hiányában volt jelen igazán a negyvenéves férfi életében. Bizonyos emberek hiánya meghatározóbb, mint ezernyi más ember jelenléte. A bácsi úgy tudott hiányozni, ahogy a betegség kerülget valakit. Még nem érezni konkrétan semmit, de valami nem stimmel, még nem tört ki a láz, de már a test minden porcikája sajog a beléfészkelődött kór érintése alatt. Ilyen volt a bácsi hiánya, pontosabban ez a hiány volt a bácsi. Aztán egyszerre eljött, leginkább, amikor senki sem várta, és akkor is tetemes késéssel (a késéshez félelmetes érzéke volt; a késés olyan alaptulajdonságként tartozott a lényéhez, amely nélkül nem lett volna teljes a kép; nyilván a világra jövetele történhetett ezzel az időeltolódással, amelyhez attól fogva oly pontosan tartotta magát, mintha a csillagok járásához igazítaná), és szólt néhány meghatározó szót, amelyektől értelme lett egyszeriben a dolgoknak, de ez mégsem volt igazán lényeges. Sokkal fontosabb volt az a hatása, amit nem valóságos jelenlétével gyakorolt az emberre. Pontosabban ez a látszólagos távollét volt az ő igazi valósága. Arra gondolni, hogy van egy ember valahol (illetve mindenhol, mert ő mindenhol lehetett, nem úgy, mint az Úr, aki állítólag mindenütt jelen van, hanem lehetőségként, ez a lehetőség volt a bácsi), aki igazán tud hiányozni. De most egyszerre ez a hiány átalakult.

            Átalakult, és ez zavarba hozta a negyvenéves férfit; talán ezt a zavart érezte az egész vonatút során, ettől fájdult meg a feje, csak ez nem tudatosult benne. Most ahogy a ködben a busz után kutatott, ötlött fel benne először, hogy mit is keres itt voltaképpen. Természetesen eljött, mert a család küldte, és ő a családnak soha nem mondott volna ellent, hiába érzett gyakorta másként. De eljött azért is, mert szerette a bácsit, legalábbis mindig úgy gondolt rá, mint valakire, akit szeret, akihez közel érzi magát, de soha nem gondolt bele igazán, mit is jelent számára ez a szeretet. Szerette a bácsit, mert megtestesített számára valamit, ami más volt, mint amit megszokott, és amit tökéletesen jelképezett az asztal végi bóbiskolása és a helyenkénti, mindig a megfelelő pillanatban történő és kíméletlenül pontos megszólalásai, szerette, mert volt a lényében valami, amit ennek a másságnak az ellenére, vagy talán éppen ezért végzetesen rokonnak érzett magával, ahogy az ember ábrándjaiban gyakran vonzódik a különös felé. A bácsi pedig valóban különös volt, bár ebben a tekintetben a család és a negyvenéves férfi szóhasználata nem egyezett meg egymással. Szerette a bácsit, csak azt nem tisztázta soha magában, mit ért ezen a szereteten. S ez most merült föl benne először életében.

            Ahogy ezen morfondírozott, egyszerre mintha tülkölést hallott volna, nagyon messziről, a köd mélyéről, mintha vattán át szűrődve felé. Ijedten tért magához, hogy talán a busz jelzi indulását, és tett néhány önkéntelen lépést, mint egy dróton rángatott marionett figura, az orra után, merőben véletlenszerű irányban, de aztán megtorpant, mert sehonnét sem érzékelte jármű jelenlétét. Hallgatózott, hátha mégis felfedez valamit, de tompa csönd ölelte körül, mintha az előző zaj is csupán a belső világ kivetülése lett volna. Egyszerre elfogta a kilátástalanság érzete, az a fajta szorongás, amit vasárnap délutánonként  érez  az ember a szobájában, amikor odakint süt a nap, és a nagycsaládok a természetbe mennek kiélvezni az ünnepnap szabadságát. A negyvenéves férfi ebből a szabadságból mindig csak a szűkre szabottságot érezte, mintha valaki papucsban akarna hosszútávot futni, s ezért inkább papucsba sem bújt, hanem csak úgy meztéláb búslakodott a vasárnapi ablak előtt. Állt a ködben, és egy pillanatig kedve lett volna ott helyben lekuporodni és föladni mindent. Aztán mégis inkább arra gondolt, hogy visszamegy a restibe, és megpróbál valami információhoz jutni, vagy legrosszabb esetben (ami bizonyos szempontból a legkecsegtetőbbnek tűnt számára) iszik még egy kis- gonoszt. Elvégre jobb ötlete a bácsinak sem lehetne. Megfordult, és visszaoldalgott a tárva hagyott ajtón keresztül.

            Legnagyobb döbbenetére azonban a helyiséget üresen találta. Imént még, néhány perce (bár nem volt egészen bizonyos benne, hogy jól működik-e az időérzéke), telve volt az ivó, de legalábbis többen támasztották a pultot (még föl is tűnt neki egy hordóhasú szakállas, aki mintha fogadásból tenné, egy hajtásra itta ki a korsó söröket), és az asztaloknál is gornyadoztak néhányan, közülük az egyik úgy roskadva álmában az asztalra, hogy látszólag a végítélet harsonái sem keltették volna föl – és most láss csudát, hűlt helye volt az egész társaságnak, még a csaposnak is nyoma veszett a pult mögül, mintha az ajtón át beszivárgó köd nyelte volna el őket.

            Oly tanácstalanul álldogált a resti ajtajában, mint valamikor, nagykamasz korában a vasútállomáson, amikor a bácsival kellett egy családi szüretre utaznia, de öt perccel a vonat indulása előtt híre-hamva sem volt a nagybátyjának. Eszébe villant az akkori szorongása, amit nem is annyira a helyzet kínos bizonytalansága, mint inkább az a lehetőség váltott ki, hogy minden előzetes várakozása ellenére, ami már napok óta tartotta izgalomban, a bácsi nélkül kell végigélnie a szüretet. Aztán fölszállt a vonatra, mert nem tehetett mást, a kalauz már az ajtókat csapkodta, fásult csalódottsággal dobta le magát az első szabad ülésre, és tompa beletörődéssel hallotta az indulást jelző sípszót. És akkor nyílt a vagon ajtaja, és kezében két üveg sörrel belépett a bácsi, olyan tökéletes nyugalommal az arcán, mintha legalábbis a büfékocsiból tért volna vissza.

            De most nem jöhetett a bácsi, mert ezúttal tényleg lekéste az utolsó csatlakozást, s ezért a negyvenéves férfi sóvár tekintetet vetett a pult fölötti polcon hasasodó gyomorkeserűre, és arra gondolt, hogy bár egy korty biztosan útmutatóul szolgálna, nincs idő töprengeni, ha még egyáltalán oda akar érni a temetésre.

            A ködben csak nehezen lelt az országútra, és teljes egészében az ösztöneire hallgatva indult el az egyik irányban, amerre a városkát sejtette. Egyébként is próbált minél inkább az ösztöneire támaszkodni, és amennyire lehet kikapcsolni a gondolatait, mert egyre erősebben érezte magán elhatalmasodni azt a meghatározhatatlan állapotot, mely az utóbbi időben uralta a hétköznapjait. A negyvenéves férfi ezzel az utazással voltaképpen az ágyából bújt elő, ami akkor már hetek óta szolgált menedékéül a külvilággal szemben. Persze tisztában volt vele, hogy a külvilágnak vajmi kevés köze van az állapotához, minthogy az egész puccos maskarádé, amit külvilágnak csúfolnak, csak a lelkiállapot függvényében létezik, de ő mégis úgy élte meg az egészet, mintha valamiféle megoldást jelentene az, ha zárt ajtók mögött a fejére húzza a takarót. Hogy mi váltotta ki belőle mindezt, meg sem próbálta boncolgatni, csak azt tudta, hogy egy délután, amikor egyébként világmegváltó tervei lettek volna, de legalábbis dolgozni akart vacsoráig, mert sürgős határidő nyomasztotta, egyszerre azt érezte, hogy nemcsak ennek a munkának nincsen semmi értelme, de az egész eljövendő élete, hétköz-, vasár-és ünnepnapostul egyetlen hatalmas ólomgolyóvá préselődött össze, rágördült a mellkasára, és megpróbálta agyonnyomni. Annyi ereje maradt csak, hogy bevánszorogjon a hálószobába, és bebújjon a paplan alá, és ott is maradt mindaddig, míg meg nem jelent az édesanyja, roskadásig megrakodva jó tanácsokkal, amelyeket aztán olyan bőséggel halmozott rá, hogy már akkor sem tudott volna megmozdulni, ha valóban akar. Más kérdés, hogy nem is akart, az akarata akkorra már ott ücsörgött az ablakpárkányon, megközelíthetetlen messzeségben, és mint egy gonosz kis manó, csúfondárosan öltögette rá a nyelvét.

            Hetekig tartott ez az állapot, vagy talán évekig, mert a negyvenéves férfi akkor egy külön időszámítás foglyaként létezett, amely a szorongás kiteljesedésének és visszahúzódásának árapálya szerint működött, és még ki tudja, meddig tartott volna, ha egy reggel, valahonnan nagyon messziről, a túlsó partról, át nem szivárog hozzá a bácsi halálának híre. Eleinte nem is igen vett tudomást róla, mert csupán a belső valóság egyik zabolátlan és öncélú szólamának vélte, de aztán egyszerre arra riadt, hogy tisztán hallja a másik szobából átszűrődő párbeszédet, amit az apja folytatott telefonon a temetés részleteiről, és azon már meg sem lepődött, amikor nem sokkal később belépett hozzá az anyja, és azon a fátyolos hangon, amin akkoriban beszélni szokott hozzá, megpróbálta rábírni az utazásra. A negyvenéves férfit a legkevésbé sem foglalkoztatta, hogy afféle terápiás praktikáról van-e szó, amellyel az állapotát próbálják befolyásolni, azonnal igent mondott. És bár a takaróját legszívesebben a hóna alá csapta volna, nagyjából mégis úgy jutott el a vasútállomásig, mintha az elmúlt hetek ágyhoz kötöttsége afféle nevetséges pletyka volna, amit csupán a rossznyelvek duzzasztottak szaftos történetté.

            Az országúton baktatott abban a sejtelmes összevisszaságban, amit egyre nyomottabb gondolatai és a mindent eltompító köd vontak köré. Az utazás elején már tovatűntnek remélt szorongás úgy kerülgette, mint a gyomormélyből feltörekvő hányinger, és ilyenkor minden ereje megfeszítésére szüksége volt, hogy ne engedjen a csábításnak, és ne kuporodjon le az út szélére, végképp magába gubózva. A külvilág fátyolba burkolózott megközelíthetetlensége cseppet sem segítette ebben az állapotában. A táj úgy rémlett fel körülötte, mintha emléke volna csupán önmagának, és valaminek, ami talán abból a még kifejtetlen benyomásból származott, hogy minden bizonnyal a bácsi is mindig erre kódoroghatott valahányszor az állomásról tartott hazafelé. Az ötlet, hogy ő is mindig ezt láthatta, különös tekintettel erre az átok szétfolyó valótlanságra, ami körülötte fölsejlett, és ami úgy kapcsolódott fantáziájában a bácsi nem e világból való lényéhez, mint valami személyéhez láncolt attribútum, egyszerre mégiscsak erővel töltötte el a negyvenéves férfit, és azt a váratlan kényszerképzetet keltette benne, hogy biztosan jó irányban halad. Ez a hirtelenjött motiváció kimozdította holtpontjából, és arra késztette, hogy folytassa az útját. 

 Kopogás (második, befejező rész)

Erre gondolt a negyvenéves férfi, a nő pedig úgy olvasott belőle, mintha könyvből tenné; egy a magas és a népszerű irodalom határán egyensúlyozó műből, mely jó tollú alkotót dicsér ugyan és nem szűkölködik emberi mélységekben, de a megengedettnél gyakrabban kacsingat a regényes félmegoldások és az olcsó hatásvadászat felé. „Ez nem lehet igaz,”, visította, „te tényleg azt képzelted, hogy én kiköltözöm a zöld övezetbe egy kacsalábon forgó vityillóba a dúsgazdag sztárügyvédhez, és gyereket szülök neki, csak azért mert pénze van?! Hogy ott élek majd, mint kikent-kifent kirakatfeleség, aki egész nap a lábkörmét lakkozza?! Hát te még mindig azt hiszed, hogy a pénz miatt hagytalak ott?!” És a negyvenéves férfi lehajtotta a fejét, mert szégyellte bevallani, hogy valóban ezt hitte, vagy legalábbis szeretett úgy gondolni rá, mint döntő tényezőre, ami őt afféle nem evilági hívságokat hajhászó irodalmi szegénylegényként  tűntetve föl, némileg megóvná az „örök vesztes” bélyegétől.

„Az a baj veled,”, folytatta a nő, „hogy nem akarod elfogadni a valóságot. Nem lehet úgy élni, mint egy megveszekedett kelta bárd, aki unos-untalan a tények zsarnoksága ellen lázong. Fogd már föl végre, hogy éppen ezért mentem el, nem pedig azért, mert beleszerettem egy sertés-nagykereskedőbe, aki havi ötszázezer nettót és örök boldogságot kínált. És azt is tudod, hogy én igazán mindent megpróbáltam, de nem lehet úgy együtt élni, hogy csak az egyik fél van jelen a kapcsolatban. Mert te mindig másutt jártál, és most nem arra gondolok, hogy az indokoltnál sokkal több időt töltöttél a tanítványaiddal, vagy hogy hajnalonta az idióta haverjaid szállítottak a hátukon haza, és nekem nemcsak a cipődet kellett kifűznöm, hanem arra is vigyázni, nehogy mámorodban a szekrénybe hugyozz. Nem, mindez mellékes, ha szeret valakit, megteszi az ember, különösen, ha asszony. A baj az, ha a másik nem engedi, hogy szeressék, mert akkor nincs mit tenni. És te nem engedted, hogy szeresselek, noha mérhetetlenül vágytál rá. Látom a szemeden, hogy közbevágnál, de engedd, hogy megmagyarázzam. Mérhetetlenül vágytál a szeretetre, úgy általában, de nem tudtad elviselni, hogy ez a szeretet egy valakiben konkretizálódjék. Nem tehetsz róla, nem azért mondom, ilyen vagy és kész. Ezért ideális számodra a gyerekek társasága, nem pedig holmi fellengzős pedagógiai elhivatottságból. Náluk ugyanis elérheted, hogy következmények és főként kötelezettségek nélkül tapicskolhatsz az olcsón mért szeretetben. Én viszont sok voltam neked, vagy kevés, oly mindegy. Mindenesetre nem engedtél közel magadhoz, és ezt nem zárják ki menetrendszerű gyengédségrohamaid sem, amikor úgy szorongattál, mintha meg akarnál fojtani. Ilyenkor éreztelek a legtávolabb magamtól, mert tudtam, hogy éppen magadat próbálod legyőzni, és ez úgysem sikerülhet. Mert legbelül, a több kilónyi sziruposan elfolyó kulimász alatt hihetetlenül erős vagy, erősebb önmagadnál, már ha érted, mit akarok mondani. Akkor már jobban szerettem a suliból bajsza alatt a „Mi újság?” kérdésre „semmi”-t dörmögve hazasomfordáló énedet, mert az legalább nem volt mesterkélt. Mégis azt hiszem, sokáig elviseltem volna az egészet, - azt akartam mondani, „örökké”, de rájöttem, mennyire komikusan hangzana ebben a kiábrándult kontextusban – ha te nem lettél volna képtelen elviselni saját magadat. De rá kellett ébrednem, hogy egy kapcsolatban valójában az önmagunkkal való együttélés a legnehezebb. Az ember mindig azt hiszi, amikor talál magának valakit, hogy megoldotta az életét. Pedig az életnek nem kell „megoldódnia”, az élet egyszerűen csak van, hagyni kéne békében, menjen a maga útján, nekünk meg elterülni nyugton az ülésen és figyelni a tájat. Én az utazásokban is ezt szerettem legjobban, amit te nem tudtál megérteni, mert nem vagy „nomád”: amikor megy az emberrel a vonat   és elsuhan a külvilág, és úgy érzed, bárhol leszállhatnál és ott, akkor jó lenne, de pont az a lényeg, hogy nem szállsz le, mert a „bárhol” nem azonos a „valahol”-lal, a „valahol” egy kicsit mindig megalkuvás a valósággal. A párizsi ösztöndíjakra is azért volt szükségem, hogy kipihenjem az állandó háborúskodást, amit magaddal folytattál, és amelyben én csak úgy vehettem részt, mint markotányos nő, aki a hadi kurva alkalmi szerepét is betölti, és miközben ételt-italt osztogat, illékony gyönyörben is részesíti a rászorulót. Nem sok köze volt tehát ezeknek az utaknak holmi könyvtárakban végzendő nagyképűen nevetséges kutatómunkához, amelynek csak díszlete ez a nagyszerű és félelmetes világváros, ami úgyis örökre mítosz marad számomra, koptassam bár ezer évig végtelen sugárútjait és porszagú metrófolyosóit. Nem, a lényeg az volt, hogy lehessek végre „sehol”, ha futólag is, félúton a valóság és a képzelet között. Hogy fölszabadulhassak egy rövid időre a teher alól, amit nem is a te elviselésed, hanem önmagad el nem viselése rótt rám. De most talán túlságosan fennkölt voltam, mondom hát másként.

Az utolsó párizsi utamon történt, amiről akkor még azt hittem, hogy csak abból a szempontból lesz utolsó, hogy többet nem utazom majd nélküled. Összeházasodunk, te megpályázod a lektori állást, és együtt megyünk ki néhány évre. Emlékszem, amikor ezt eldöntöttem magamban, és úgy éreztem, mintha megvilágosodás ért volna, egy pillanatra hihetetlen boldog lettem és fölszabadult, szinte lebegtem a valóság fölött, amit egy kis párizsi tetőlakás jelentett akkor számomra, amiben, ismerjük el, amúgy is van valami álomszerű; egyszóval azt hittem, a sors keze van a dologban, pedig egy utolsó, minden eddiginél hevesebb fellángolásban csupán a vésztartalékaimat emésztettem föl. Ismered azt a kis lakást a Bastille mellett, amely egérlyuggatta parkettájával, croissant-illatú mellékhelyiségével és az ülőkádas fürdősarokkal olyan, mintha eleve azért találták volna ki, hogy az érzelgős Párizs-imádók könyvek gerjesztette nosztalgiáját kielégítse. Nos, ott ültem az ablaknál, kilátással a rue Saint-Antoine-ra, amelyen nyüzsgött a nép a színpompás kirakatok előtt, azzal a tipikus párizsi nyüzsgéssel, aminek talán semmi más célja nincs, mint hogy pillanatonként magába szívja és újfent kibocsássa a város bódító légkörét; emlékszem, nem ment a munka, teljesen értelmetlennek éreztem az erőfeszítést, amit légből kapott áltudományos témámra pazarolok, egyszerre a napnál világosabban láttam, amit addig nem mertem magamban megfogalmazni, hogy nem a breton mondavilág tanulmányozása miatt vagyok ott, de még csak nem is Párizs miatt, hanem hogy ne legyek otthon. És ez a gondolat oly mértékben tűnt elviselhetetlennek számomra, hogy szerettem volna kinyitni az ablakot és kivetni magam a forgalmas főutcára. És akkor, ahogy lenni szokott, - vagy nem szokott, de jól hangzik – egyszerre kitisztult a kép, és rájöttem, nem nekem kell hazamennem, amihez semmi kedvet nem éreztem, hanem neked kell kijönnöd, és akkor majd minden megoldódik. És ettől boldogság fogott el, hagytam a fenébe a jegyzeteimet, és elmentem otthonról beleveszni a város forgatagába, és csak mentem órákon keresztül, már azt sem tudtam, hol járok, és vettem neked egy cd-t, nem is emlékszem, melyiket, látod hiába próbáltad fejembe verni annak a töméntelen szaxofonosnak, trombitásnak meg zongoristának a nevét, de abban a kegyelemszerű állapotban biztos voltam benne, hogy az a lemez nincs meg neked, és ahogy tartottam hazafelé, elhaladtam egy ház előtt a Szajna-parton, amelyen tábla jelezte, hogy ott lakott Camille Claudel, a szobrász, Rodin tanítványa és szeretője, aki aztán megbolondult és élete utolsó évtizedeit elmegyógyintézetben töltötte, és szerepelt a táblán egy idézet az egyik Rodinhez szóló leveléből, ami úgy hangzik: „Il y a toujours quelque chose d’absent qui me tourmente.”, örökké érzem valaminek a felkavaró hiányát, ugye jól fordítottam?, úgy értem, a lehetőséghez képest, hiszen úgysem adható vissza a többlet, ami egy másik nyelv kifejezésmódjában rejlik, és akkor csak álltam a tábla előtt és nem Camille Claudel sorsának tragikumát olvastam ki a sorokból, mint máskor, nem is a magamét láttam bele, hanem arra gondoltam, addig nem lehet baj, amíg ilyen mondatok léteznek, és a Szajna-parton mentem haza, és elkísért ennek a gondolatnak a magával ragadó varázsa. És ebben az eufórikus hangulatban telt utolsó párizsi hetem.

Aztán visszajöttem, és már a buszpályaudvaron összevesztünk valami teljesen pitiáner apróságon, és akkor értettem meg, milyen emberfelettien erősnek kell lennem, ha veled akarok maradni. És mégis megpróbáltam; tudom, ez önzően hangzik, nyilván te is megpróbáltad, de csak magamról beszélhetek. Ezután találtam ki, hogy házasodjunk össze, ami az előzmények fényében őrültségnek is tűnhetett volna, de úgy éreztem, ez az egyetlen esélyünk, hogy valóban összekössük a sorsunkat, ahogy mondani szokás. Ez a kifejezés amilyen fellengzősen hangzik, annyira nem jelent semmit. Mert két ember szerződhet arra, hogy attól fogva egy lakásban él, egy ágyban alszik és teszem azt közös bankszámlán tartja a pénzét, de a sorsot éppúgy csak a kegyes kifejezések szintjén lehet megosztani, mint a szenvedést. De ezt akkor még nem tudtam, a baljós előérzeteimet pedig úgy próbáltam meg elhessegetni, hogy ragaszkodtam az egyházi esküvőhöz. Azért beszéltem meg szüleiddel, hogy mindenképpen apád nagybátyja adjon össze minket, mert abban az öregemberben éreztem valami nem hétköznapi erőt, amiben teljességgel babonás alapon vakon kezdtem bízni. Olyannak láttam a bácsit a maga börtönviselt múltjával, mint aki már megjárta a földi élet kálváriáját és készen áll arra, hogy magára vegye a mások sorsát. Ma már ez nevetségesen hangzik, de akkor teljesen lehetségesnek, sőt logikusnak tetszett. És akkor nagycsaládilag elmentünk abba a dombok közé rejtett kis faluba, ahol úgy fogadtak bennünket, mint a királyi pereputtyot, amikor a birodalom legkisebb tartományába látogat, hiszen megjött a hőn szeretett plébános  fővárosi rokonsága, és disznót vágtak a tiszteletünkre, meg tortákat sütöttek, és folyt a helyi direkt termő szőlő leve, amitől a fél falunak szürke hályog van a szemén, és minden szép volt és jó, csak én ájultam el , ha nem is az oltár előtt, de miután kijöttünk a templomból, amit mindenki az átélt izgalmakkal magyarázott, amiben igazuk is volt, ha nem is úgy, ahogy gondolták. Egyedül a bácsi nézett rám olyan tekintettel, mintha a lelkembe látna, de nem szólt semmit, mint aki már beletörődött abba, hogy az ő dolga nem több és nem is kevesebb, mint az imádkozás.

Aztán elutaztunk nászútra Bretagne-ba, ami afféle terra incognita volt mindkettőnk számára, amelyre gátlástalanul szabadíthattuk rá leggőzösebb képzelgéseinket; nekem Bretagne, miként a szakdolgozatom is mutatja, valamiféle önazonosság-keresést jelentett, a gyökerét vesztett erdélyi lány identitászavarát; neked pedig puszta könyvélményből táplálkozó látomást, amibe csak belerondíthatott a valóság, ami, legyünk őszinték, egy közepes tehetségű műkedvelő szüleménye. Merőben ingoványos területre merészkedtünk ezekkel a megalitok között folytatott tengerparti sétákkal, melyekkel talán tényleg az álmaink teljesültek, de van egy emberfajta, amelynek jobb, ha nem szembesül vágyainak földi másával. Ám egy hétig mégis mindketten úgy tettünk, mintha minden rendben volna, és valószínűleg te tényleg úgy is érezted, mert számodra az volt rendjén, hogy semmi sincs rendjén, és ezt te elfogadtad, vagy legalábbis úgy viselkedtél, mint aki elfogadja, de ez a magadra erőltetett áltermészetesség úgy ülte meg minden megnyilvánulásodat, mint a por. Azt hiszem, nagyon olcsó tréfa lenne a porallergiámra hivatkozni, de annyi bizonyos, hogy Bretagne-ban jöttem rá, mennyire hiú remény volt kettőnk közös külföldi életében bizakodnom. Ott döntöttem úgy, azalatt a látszólagos kiegyensúlyozottságban töltött egy hét alatt, hogy hazatérve ki sem csomagolom a cuccaimat és különköltözöm tőled. Miért pont ott? Nem tudom. Talán éppen a látszatnyugalom miatt. Amikor igazán rossz valami, az ember még reménykedik, hogy majd csak jobb lesz. Ezért valahányszor a nagy kiborulások, az ajtócsapkodós, tányér- és pohártörős botrányok voltak közöttünk, a legnagyobb őrjöngés közepette is úgy éreztem, mindez csak színjáték, aminek a végén majd jön a megoldás, ezt a vázát még a fejedhez vágom, de aztán egyszerre megváltozik minden, és kezdődik végre a komolyan vehető közös élet. Ám ott az óceán partján egyszerre rádöbbentem, hogy nincs mire várnom, mert ezentúl már minden ilyen lesz, ilyen derűsen reménytelen, ilyen jóllakottan kilátástalan, együtt valakivel, aki számára a szeretet állandó görcsös erőfeszítést igényel, egyfajta izzadságszagú megfeleléskényszert, mintha a szeretet valamiféle újgazdag garden party lenne, amelyen csak nagyestélyiben lehet megjelenni és kötelező széles mosollyal ökörségekről diskurálni. S ezt végiggondolva két lehetőség nyílt előttem: vagy a tengerbe ölöm magam, vagy elhagylak téged. És mivel van stílusérzékem, az utóbbit választottam.”                                       

A nő hangja elhalkult, és aztán végleg elveszett a szoba berendezési tárgyai közt, ő pedig nézett keskeny szemeivel a negyvenéves férfira, aki csak most vette észre, hogy enyhén kancsít, mint annak idején, amikor nagyon akart koncentrálni valamire. Álltak egymással szemközt valamiféle komikus ünnepélyességben, mintha egyikük éppen megkérte volna a másik kezét, és most mindketten a válaszra várnak, ami csak nem akar elhangzani. A negyvenéves férfi úgy érezte magát, mintha valóban egy újgazdag kerti mulatságon lenne, érezte a szmoking szorítását és a nyakkendőét, amely torkára feszülve akadályozta a nyelésben, és bár tisztában volt vele, hogy meg kéne szólalnia, ha nem akarja, hogy hallgatása egyetértésnek tűnjék, meg egyébként is kérdések és válaszok tömege tolongott az agyában, amelyek felváltva oltották ki és élesztették újra egymást, de tudta jól, ha bármelyiket kimondaná közülük, óhatatlanul zagyvaságnak hangzana, egyszerűen azért, mert bizonyos helyzetben a kimondott szó képtelen közvetíteni a mögötte megbúvó gondolatot. A nőre sandított, mint azon a reggelen, amikor a másik férfi már végére ért mondanivalójának és úgy állt föl a székről, mintha egy látványos védőbeszéd után a közönség viharos ovációját várná, még egy olyan mozdulatot is tett, mintha meg akarna hajolni, de aztán csak odalépett a negyvenéves férfihoz és átölelte, akinek erről egy  kétezer éves jelenet jutott eszébe, melynek a hagyomány szerint a Gecsemáné kert szolgált hátteréül, de nem volt ereje kibontakozni az ölelésből, csak pislogott a  férfi hóna alól a nő felé, aki azonban olyan buzgalommal meredt a kezében tartott fésűre, mintha az élete múlnék azon, ha el kéne szakítani róla a pillantását.

A negyvenéves férfi nemcsak azért nem tudott mit mondani, mert az akkori beszédképtelenséget érezte, hanem azért sem, mert az volt a benyomása, hogy a nő megkapó monológja azt a célt szolgálja, hogy gondosan kifésüljön és masnival díszítsen egy hétköznapi, borzas kis esetet, meghamisítva ezáltal pont a lényegét, vagyis természetes kócosságát.  S mindezt azért teszi, mert minden látszat ellenére sem tud választ adni az őt kínzó kérdésekre. Ezért aztán újrakölti a cselekményt, amelyben az események valósághű alakjukat öltik ismét magukra, de azzal a szabad szemmel szinte észre sem vehető eltéréssel, amit a történetalakító szándék módosít rajtuk. Látszólag úgy marad az egész, ahogy a valóságban történt, csak egyszerre minden visszamenőlegesen is értelemmel telítődik. Olyan ez, mint a cirkuszi illuzionista produkciója: a flitterruhás partnernő bemászik a ládába, amelyet valóban keresztülszurkálnak borotvaéles kardokkal, és amikor kinyitják a ládát, a szép hölgy tényleg sértetlenül bukkan elő…- csak éppen közben történt valami, amit hozzáállás kérdése, hogy varázslatnak vagy trükknek fogunk-e föl. Ehhez hasonlóan hajigálta az egyes valóságdarabokat egy varázsdobozba a nő, hogy aztán jól összerázva összefüggő történetként húzza elő őket. A baj csak az, hogy az illúzió múltával az egész újfent széthull darabokra, és maradnak a puszta tények, melyeknek nincs önmagukon túlmutató jelentésük.

Erre gondolt a negyvenéves férfi, és közben a padlót borító virágmintás szőnyegre esett a pillantása. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt és fölhajtotta a sarkát, mert az a benyomása támadt, hogy nyilván a konyhájuk fölött áll, és ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy lekopogtasson. És egyszerre tisztán látta magát, amint ott ül az asztalnál, a dolgozatkupac mellett, és azt írja éppen a spirálfüzetbe, hogy „Napok óta ülök az ablaknál és Platónnal szöszölök, és nem megyek vele semmire, mert oly távoli ez az egész, miközben végzetesen ismerős, mely érzésnek azonban igencsak kevés köze van a szöveghez. Nem is értem, miért vesződöm vele, különös tekintettel arra, hogy napok óta még az iskola környékén sem jártam, („Mélyen tisztelt igazgató úr, fiam, sajnálatos gyengélkedése folytán bizonytalan ideig nem tarthatja meg az óráit. Ne aggódjék, kedves asszonyom, majd Mikola kolléga, a magyar munkaközösség vezetője és egyben a nyelvtudomány doktora gondoskodik a helyettesítésről. A kedves fiának pedig az egész tantestület nevében mihamarabbi gyógyulást kívánok…- de azért alkalom adtán tessék a körmére nézni, hogy, hehe, nem-e rázza föl a lázmérőt?!”) és igazából igen kevés esélyét látom annak, hogy a közeljövőben Platónról vagy bármely más antik széplélekről tartsak előadást, ám mégis ellenállhatatlan szükségét érzem, hogy foglalkozzam valamivel, pontosabban, hogy éppen Platónnal foglalkozzam, de legalábbis úgy tegyek, mintha vele foglalkoznék, a magam számára tegyek úgy, mert rajtam kívül senki sincs a lakásban, tehát, hogy  a magam számára játsszam el  ezt a szerepet, az órára készülő tanárét, lapozgassak a kötetben és jegyzeteket készítsek, amelyek visszaolvasva nem szólnak az égvilágon semmiről, pontosabban éppen arról szólnak: a semmiről, és ha telefonál anyám, hogy elhívjon magukhoz vacsorára, akkor arra hivatkozhassam, hogy ne haragudjék, de el vagyok foglalva, elő kell készítenem a Platón órámat, mire ő fölsikoltson örömében, hogy ezek szerint rászántam magam végre, hogy bemenjek az iskolába, mire azt feleljem, hogy túlzásokba azért ne essünk, a Platón órát a magam számára fogom tartani, már ha egyáltalán elkészülök vele, és gyorsan lecsapjam a kagylót, mielőtt sírva fakad.”, írta a negyvenéves férfi, és bár erejét megfeszítve igyekezett a szövegre koncentrálni, tisztán hallotta a szűnni nem akaró kopogást.

Kopogás (első rész) 

A negyvenéves férfi a konyhaasztalnál ült és tél volt és kutya hideg volt

és dehogy voltak nyitva az ablakok, és ő mégis azt írta éppen egy alig használt spirálfüzetbe, hogy „Napok óta ülök a nyitott ablaknál és reménytelen erőfeszítéssel próbálom magamévá tenni annak a bizonyos bölcsen mámoros éjszakának a varázsát, amelyen Szókratész úgymond a szépség és a szerelem mibenlétére nyitotta rá a világ szemét, s mely éjszaka állítólag az emberiség legnagyobb éjszakája volt.”,  és közben az járt a fejében, hogy neki voltaképpen dolgozatokat kéne javítania, hiszen pont azért telepedett ki a konyhába, mert bent a szobában képtelen volt kellőképpen koncentrálni, minden elvonta  figyelmét a dolgozatokról, s ez a minden bár valójában csak néhány dolgot jelentett, úgy mint egyes tárgyakat, amelyekről rendre ósdi, rég szavatosságukat vesztett apróságok jutottak eszébe, ám ezek az apróságok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ne legyen képes az íróasztalán heverő, sűrűn teleírt papírlapokkal foglalkozni, s ezért aztán szedte a sátorfáját és kiment a konyhába, úgymond kifordult oda, hátha estig mégis csak végez a napi penzummal. 

„De egyfolytában egetverő igazságokba ütközöm mondatok helyett”, írta a negyvenéves férfi, „ami olyan mintha valaki minden egyes piszlicsáré cselekedetével jót akarna tenni, márpedig én nem hiszek a jóban, s még kevésbé hiszek annak pártprogramszerű akarásában, mert az egész csak ahhoz vezet, hogy a vak koldust ide-oda ráncigáljuk az utca két oldala közt, míg végül ugyanott találja magát, s még csak nem is tud róla. Ráadásul ezeket az egetverő igazságokat, amelyek a könyv lapjain Szókratész nevéhez fűződnek, ám valójában Platón szüleményei, aki úgy szerepelteti műveiben egykori mesterét, mint egy élemedett korú hollywoodi filmcsillagot, akinek a szájába már büntetlenül adhatók olyan mondatok, amelyekből az emberiség legnagyobb éjszakája kerekedhetik; egyszóval én ezeket az igazságokat nemhogy nem Szókratész, de még csak nem is Platón szájából hallom, hanem egy ágrólszakadt magyar fordítóéból, aki erről ugyan nem tehet, de mégiscsak olyan az egész, mintha szerelmet vallana az embernek egy káprázatos, idegen ajkú nő, akinek magyar hangja Csákányi László, s így mondhat bármit, nem hiszel neki, mert valójában még ha feliratozva lenne se nagyon hinnél, mert nincs szemed a szépségre és nem hiszel a szerelemben.”

Túl hatásos, gondolta a negyvenéves férfi, túl hatásos, tehát nem igaz; az igazság valahogy mindig kevésbé látványos, más kérdés, hogy gyakran kifejezhetetlen, vagy ha mégis sikerül, akkor is megváltozik, olyanná lesz, mint egy nő a reggeli smink után. Márpedig az igazság megszépíthetetlen, különben nem marad a helyén más, mint egy nagyestélyibe bújtatott ócska közhely. Ez járt a negyvenéves férfi fejében, s közben mégis azt írta, hogy „(új bekezdés) Napok óta ülök a nyitott ablaknál, és az erőfeszítés, amellyel a Platón órámat próbálnám előkészíteni igazából azért reménytelen, mert nem teszek semmiféle erőfeszítést, csukott szemmel bámulom a sorokat, pontosabban elbámulok a sorok között, a sorok között olvasok, és nem látok a sorok között se mást, mint egetverő igazságokat, amelyek minden bizonnyal termékeny gyönyörrel töltik el a hit-remény-szeretet hármasságának bajnokait, ám olyasvalakin, aki reménytelenül szeretne hinni, de nem tud, igen csak kevéssé segíthetnek.”

A negyvenéves férfi  fölnézett a spirálfüzetből, és arra gondolt, mennyire nincs jelen a saját írásában. Ez nem csupán azt jelentette, hogy az egyes szám első személy, aki éppen az irónia molyrágta köntösébe bújtatott panaszáradatát zúdította a virtuális olvasóra, csak annyira emlékeztetett rá, mintha egy harmadik vonalbeli, vidéki zugszínész öltötte volna magára némely rosszul ellesett jellemvonását. Nem, mindez még belefért volna; a valódi gond az volt, hogy ez az irodalmi ripacs egész egyszerűen meg sem jelent a színpadon, talán az egyik eldugott öltözőben itta épp halálra magát. A negyvenéves férfiból ömlöttek a szavak a papírra, de valójában ezen az önző és nagypofájú piáson járt az esze, aki már hetek óta tette lehetetlenné a próbákat megbízhatatlanságával, miközben tátott szájú ivócimboráinak azt adta be, hogy élete legnagyobb szerepére készül. És ami még rosszabb: amikor mégis odaette a fene vérben forgó szemeivel és alkoholos leheletével, csak bomlasztani volt képes, cinikus megjegyzéseivel tovább zilálva az amúgy is szeszélyes hangulatot. „Nem hiszek az irodalomban, nem remélek semmit az irodalomtól, és nem szeretem az irodalmat.”, írta és máris hallotta a ripacs kínosan ziháló hangját, amint gunyoros kommentárokat fűz mondatainak, szerinte, önsajnálattól csöpögő és fellengzősen hatásvadász tartalmához. De azt is tudta, ha képes levegőnek nézni, megsértődik és visszavonul szeszgőzös magányába, ezért rendületlenül folytatta: „ És mégis nap mint nap járok irodalomról fecsegni egy belvárosi mintaiskolába, ahol a művészet feltétlen tiszteletére oktatom a lelkes nebulókat, és a vicc az, hogy még egyikük se vágta a szemembe, hogy mit süketelsz, te köcsög, hát még az optika is félrecsúszik a búrádon, nemhogy a mondatok a pofádban!, hanem többségében odafigyelnek az órákon, néhányan még jegyzetelnek is, a legádázabbak pedig eljárnak a péntek délutáni szakkörre, ahol beható elemzéseket készítünk nemzeti irodalmunk nagyjairól, kiknek arcképcsarnoka követendő példaként díszíti a folyosót a klozettől a szertárakig, jómagam pedig népszerű tanárnak számítok, akibe ha nem is szerelmesek a lányok, mert a szép rajztanárba szerelmesek, de legalábbis tisztelik jó humoráért és emberséges hozzáállásáért (vagyis, hogy elolvad minden álnaiv mosoly és kancsi szempár láttán), a fiúk pedig azért, mert noha nem tornatanár, mégis képes egy egyeneset rúgni a labdába, és a kirándulásokon nem veri ki szájukból a cigarettát, sőt megiszik velük néhány pofa sört”, írta a negyvenéves férfi, aki egy ideje nem ivott sört a gyomorproblémái miatt, ám ennek az aprócska ténynek abban a másik világban, amit a spirálfüzet  valósága képviselt, nem volt jelentősége, miként ott a gyomorhurutja is csupán helyenkénti ironikus utalásként létezett, minden kínos mellékzönge nélkül: a lírai énnek maximum szívpanaszai lehetnek, a bélgörcsök, a savas felböfögés és más efféle nyalánkságok nem tartoznak a nyájas olvasóra, „és mindez csak azért, mert ha az embernek van stílusa, akkor még a csillagokat is lehazudhatja a tanítványai két szép szeméből.”

„A minap Catullusról adtam elő, pontosabban Catullus ürügyén, és szerintem életem legjobb órája volt, mert először merészeltem végre hallgatni az irodalomról, de legalábbis némaságommal megfogalmazni  kételyeimet”, írta és közben az járt a fejében, hogy nem egészen a kételkedés fojtotta belé a szót azon az ominózus órán, amit ráadásul nem is Catullusról, hanem isten tudja kiről tartott, de hát az effajta  memóriazavart mégsem lehet az irodalmi ábrázolás tárgyává tenni, „nem pedig nagy hangon handabandázni (ami persze nem szó szerint értendő, hiszen visszafogott, már-már halk, ám de annál áthatóbb hangon szoktam előadni, mint egy inkvizítor, aki tudja, hogy az idő neki dolgozik, s akinek visszafogott magabiztossága harsányabb minden handabandázásnál)”, írta és eszébe villantak azok a sűrűn előforduló, pánikszerű momentumok, amikor a legádázabb, hajcsárokat megszégyenítő rikoltozással sem tudja csendre bírni a megvadult kölyköket, „örök emberi és művészi értékekről, amely kinyilatkoztatásokat  az sem ment, hogy a pillanat hevében még szinte magam is meg vagyok győződve az igazságtartalmukról.”

A negyvenéves férfi látta magát azon a Catullus-órán, amit isten tudja kiről tartott, látta magát darabokra esni a terem kellős közepén, pontosabban az érzést próbálta újraélni, amely ezt a „szétesés”-képzetet keltette benne, és hallotta egyik cserfes lánytanítványának csúfondáros hangját, amint azt kérdi tőle: „Mi van a tanár úrral, részeg?!”, és várta, hogy elönti a szégyenérzet, ami talán nem felemelő, de mégiscsak emberi, tehát köze van a valósághoz, de semmiféle szégyent nem tudott érezni.

„Nem, azon az órán Catullus nagyságáról alig sem esett szó”, folytatta, „annál inkább a tankönyvíróéról, akinek nemes veretű mondatai közül nem egyet fölvéstem a táblára, vitriolos kajánsággal ecsetelve ezen mondatok megkapó szépségét és filozofikus mélységeit. A kölkök persze jókat derültek megjegyzéseimen, ám viselkedésem némi zavart is váltott ki belőlük, mert láttak ugyan már italtól jókedvűen az osztálykirándulások során, de ennyire másnaposan (számukra részegen) órát tartani még soha. Pontosabban, ha elő-elő is fordult, hogy hajnalig tartó tivornyázás után, egy-két órácska alvással a fejemben voltam kénytelen az iskola falai közé merészkedni, mindig tudtam uralkodni magamon. Ezúttal azonban még rá is tettem egy lapáttal, hadd tudja meg a világ, hogy a köztiszteletben álló tanár úrnak is vannak gyenge pillanatai (ha már arról nem akar tudomást venni, hogy csak azok vannak neki, s hogy éppen ez az ő erőssége). A világ, úgy en bloc, persze nagy ívben szart az egészre, de egy gondos szülő azért így is betelefonált, hogy ő igazán nem akarja kritizálni a nagyra becsült tanár urat, és mindenkinek lehetnek problémái, és isten ments, hogy a tanár urat ezért bárminemű elmarasztalás érje, de azért jobb, ha  az igazgató úr is tud róla, hogy a mélyen tisztelt tanár úr, ha nem is hányta le az első sorban ülőket, de olyan szavakat öklendezett az osztály fülébe valami görög vagy milyen költő ürügyén, amelyek nem egészen tanítási órára valók. Mire az igazgató baráti eszmecserére rendelt be magához, és ott mint tapasztalt, idősebb kolléga - aki, mint mondta, maga sem veti meg a kellemes társaságban folytatott, kulturált poharazgatást, de csak alkalom adtán, hangsúlyozta, megfelelő körülmények között, s hogy az semmi esetre se mehessen a munka rovására (ami úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy ő is szokott ám tízéves, dundi kisfiúkkal közösülni, de szigorúan csak szülői beleegyezéssel) - az alkoholnak a karrierre gyakorolt káros hatását ecsetelte számomra, sűrűn hivatkozva egy egyébként rendkívül ígéretesen indult egykori történelemtanárra, aki sajnálatos módon gyengébbnek bizonyult az ital ördögénél és szomorú véget ért (a testnevelői munkaközösség a tantestület javaslatára nyilvánosan kerékbe törte), mely példázat azt az érzést keltette bennem, mintha József Attilának a vasút rendeltetésszerű használatáról tartott volna előadást valaki, különös tekintettel arra, hogy nem egészen kedélyes kvaterkázás folytán voltam akkor már napok óta részeg.”

Itt tartott a negyvenéves férfi az írásban, amikor egyszerre kopogásra lett figyelmes. De ez sem egészen pontos, mivel az írást egy rövid ideje már abbahagyta, és percek óta már az új mondatra fülelt, amely azonban még váratott magára, csak nem akart előbújni, illegette magát a tükör előtt, mint egy első randis csitri. Ezt a mondatot próbálta hát mindenféle módszerrel előcsalogatni, szép szóval, fenyegetéssel, hol fölpattant az asztaltól és föl-alá futkorászott a szűk konyhában, mint egy eszement, hol pedig ülve maradt fejlógatván, mint bús magyar a siralomházban, és csüggedést színlelve akarta tőrbe csalni a bújócskázó ihletet. Közben pedig már jó ideje hallotta a kopogást, de rá se bagózott, vagyis igyekezett rá se bagózni, úgy tett, mint akinek nem téma egy kis kopogás, hiszen sokkal fontosabb, mondhatni szent ügyben kell eljárnia. Ő most alkot, mit neki hát holmi kopogás! Még ha bontanák a házat…- de valójában akkor is fölérne egy kisebbfajta megdicsőüléssel, amint ott ülne a földig rombolt támfalak között, és a kavargó porban buzgón jegyezgetne a spirálfüzetébe. Egyébként sem volt egészen új keletű a dolog, évek óta küldözgette ezeket az égi jeleket egy rejtelmes szellemkéz a fölöttük lévő padlástérből. Eleinte valóban rémisztő is volt, amint vacsora kellős közepén egyszerre fölhangzott ez a kísérteties morze, különösen, hogy úgy tudták, fölöttük csak a tető, na meg jó esetben a csillagos ég. Egy ilyen alkalommal a negyvenéves férfi egyik barátja, a Szobi Remete, akit Duna-parti termékeny magányából (mert a Szobi Remete nem holmi naplopásból rejtőzött ám el a világ szeme elől, hanem hogy papírra vesse neomisztikus látomásait) sikerült kirobbantani egy röpke városi kiruccanásra, el is határozta, hogy barátja védelmében utánajár az ügynek és szétnéz a padláson; ám a Remete aznap esti állapotát figyelembe véve a vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve. A Szobi Remete ugyanis rendkívül értékes, ám fölöttébb érzékeny férfiú volt, aki nagyon nehezen viselte még az olyan miniatűr utazások terheit is, amit egy ilyen fővárosi kirándulás jelentett számára, és ilyen esetben a mindig nála lévő szurokszín gyomorkeserűnél keresett menedéket, aminek következtében már eleve párás tekintettel érkezett a negyvenéves férfi lakására, és az est folyamán ez a párásság valóságos ködfelhővé terebélyesedett. Így aztán amikor a hirtelen, bár nem egészen váratlan kopogtatás beálltával a Remete (aki egyébként addigra már, nyár lévén és tikkasztó hőség, egy szál alsógatyában üldögélt a konyhában) egyszerre fölemelkedett, és harsány „Reszkessetek szellemek!” felkiáltással elindult, hogy rendet teremtsen (miközben szőrös mellkasával és vállig érő borzas hajával a megszólalásig hasonlított egy éppen soros őrjöngésébe fogó ótestamentumi prófétához), a negyvenéves férfi már ott állt mellette, hogy a következő pillanatban összecsukló teste alá terelje a széket. A kísértetvadászatból nem lett hát semmi, és pár hét múlva a házmestertől azt is megtudták, hogy csupán új szomszédjuk van, aki a padlástérben alakított ki magának garzonlakást.

Egy idő után aztán az új szomszédról  kiderült, hogy azt nem állja, ha zajt csapnak az alatta levő helyiségben, márpedig számára zajnak minősült minden, ami csak egy konyhában, ahol emberek napi háromszori étkezésükre előkészülnek és azt elköltik, előfordulhatott. Ily módon kezdett el dörömbölni, ha valaki megeresztette a vízcsapot, vagy óvatlanul tolta hátra a székét, esetleg nem elég nesztelenül csukta be az ajtót, vagy ne adj isten a suttogásnál hangosabban merészelt megszólalni… - egyszóval pimaszul és magáról megfeledkezve élni próbált. Ott hasalt egy ember a fölöttük lévő egérlyukban, fülét a padlóhoz szorítva, hogy le ne maradjon egyetlen pisszenésről sem, aki valójában egy valamit nem tudott elviselni: magát az életet. Ez a férfi (legalábbis a negyvenéves férfi úgy képzelte, férfiről van szó, afféle magányos farkasról, aki munkaidőben nyilván megbecsült hivatalnok a vágóhídon, hogy aztán hazatérvén papucsába bújjon és elfoglalja leshelyét egy irdatlan sulyokkal a kezében) úgy tett, mint aki elvonul a világ elől és annak még legapróbb csábításaitól is mereven elzárkózik, de mindeközben kétségbeesetten várt a világ hívószavára, és ingerült jelzéseivel öntudatlanul is csupán életjelet kívánt adni magáról. Ez volt a negyvenéves férfi teóriája, melyben megint egyszer embertársai iránti feltétlen megértése nyilvánult meg, ami azonban nem gátolta meg abban, hogy rosszabb pillanataiban ne kívánja a pokolba, de még inkább a zárt osztályra érzékeny idegzetű és abszolút hallású szomszédját. Ilyen rosszabb pillanat volt ez a mostani, mert a javítatlan dolgozatkupac árnyékában, s az írásban is elakadván, egyszerre úgy érezte, ha ez így megy tovább, hamarosan ő is elszegődik a vágóhídra, szabadidejében pedig beszerez magának egy sulykolót, és többé ki nem mozdul ebből a konyhából; itt fog ülni és arra várni, hogy az első hangra, ami a szomszédból átszűrődik eszelős döngetésbe kezdjen. És ez a lehetőség, bár a biztos polgári jövő szempontjából - különösen, ami a vágóhidat illeti - még perspektivikusnak is tűnhetett volna, nem töltötte el felhőtlen boldogsággal. Ezért aztán fölpattant (ami némi zajjal járván természetesen még nagyobb dörömbölésre ingerelte láthatatlan zaklatóját), és lesz ami lesz alapon elindult, hogy beolvasson a titokzatos szomszédnak.

A lépcsőházban jött azonban csak rá, hogy valójában azt sem tudja, hova kell mennie. A ház, több mint százéves, békebeli bérkaszárnya lévén, különleges szerkezettel, fő- és oldalfolyosók egész labirintusával volt ellátva, amelyeket a negyvenéves férfinak még sosem volt kedve és főleg bátorsága föltérképezni. Valahol pedig kellett lennie egy pincéjüknek is, amiről még annak idején a nagypapa beszélt neki, hogy a háború után évekig ott tárolták a szenet, de ez a pince a szénnel és a nagypapával együtt a legendák megközelíthetetlen alvilágába süllyedt. Nem vagyok én Orfeusz, bazmeg, gondolta a negyvenéves férfi, akinek néha nagyon kulturálatlan gondolatai voltak, és főként nincs nekem Eurüdikém, bár jól esett elképzelnie egy antik szépséget a szeneszsákok között. Lement a belső udvarra, ahonnét több lépcsőház is nyílott, amolyan gyanús zuglépcsősorok, amelyek inkább emlékeztettek holmi égbe kapaszkodó sikátorokra, melyek mélyén ismeretlen rettenetek leselkednek az óvatlan betolakodóra, mint tisztességes polgári lakhelyekhez vezető útra, és zavartan nézelődött. Eszébe villant, hogy esetleg a házmesternél kéne érdeklődnie, de őt is csupán futólag ismerte, pontosabban felmosólag, merthogy mindig csak akkor találkozott vele, amikor éppen a lépcsőket nyalta, és sejtelme sem volt, hogy ebben a rengetegben hol lakhat. Tépelődésének egy hirtelen elhatározás vetett véget, ugyanis elunván saját tehetetlenségét, úgy döntött, megsaccolja, melyik út vihet a lakásuk fölötti padlástérbe, és elindult fölfelé.

Egyszerre úgy érezte magát, mint aki eltévedt; mintha egy idegen ország, egy távoli, eddig csupán képes újságok oldalairól vagy a tévé képernyőjéről ismert civilizáció díszletei közé került volna; és úgy is volt, fényképek közt vezetett az útja, fényképek közt, melyek egy másik valóság ismeretlen rendeltetésű tárgyait ábrázolták; tárgyakat, melyek a lépcsőfordulókba voltak zsúfolva, oly módon, hogy csak behúzott hassal és angolnamozgással lehetett köztük elhaladni, és amelyek megannyi mozdulatlan cerberusként őrizték a bejárati ajtókat.  Embert azonban egyet sem látott, kihalt volt ez a másik világ, a zárt ajtók is sokkal inkább az emberi jelenlét hiányára, mintsem a lehetőségére utaltak. Fölért a legfölső szintre, a padlástér bejáratához, ahol névtelen csengő jelezte, hogy valaki esetleg rejtőzik a falak mögött, és némi hezitálás után becsengetett. A rekedten berregő hang oly nehezen hatolt a csendbe, mintha az minden áron ki akarta volna lökni magából. A negyvenéves férfi nem tudta, mire számítson, pontosabban azt nem tudta, hogy a több kellemetlen lehetőség közül, amely agyában felmerült, melyik fog megvalósulni. Látta magát egy dühöngő óriás karmai közt, aki sulykolóként használja, falhoz csapkodott fejével adva jeleket a szomszédból érkező hangokra; elképzelte, amint egy ideggyenge emberkerülőt kell végeláthatatlanul vigasztalnia, és buzgón bizonygatni neki, hogy ezentúl nemcsak pontosan felel majd minden kopogására, de rendszeresen összejárnak és  közös dörömböléssel boldogítják a ház lakóit; és azt sem tartotta kizártnak, hogy esetleg gyilkosság áldozatává válik, és egy eszelős mizantróp majdan az ő falba temetett testével fogja elszigetelni a külvilágtól zajra kényes magányát.

Föltárult az ajtó, és ő hirtelenjében képtelen volt eldönteni, az eddigi álom folytatódik-e, vagy pedig éppenséggel új kezdődik, mert egy női alak állt a nyílásban. Egy nő, akinek jelenléte nemcsak azért volt meglepő számára, mert erre a lehetőségre valóban nem készült föl, hanem mivel megjelenése, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt oly mértékben ütött el környezetétől, mintha az ajtó, mely mögül előbukkant, egy másik dimenzióval teremtett volna összeköttetést. Egy másik dimenzióval, mely valójában a negyvenéves férfiban nyílt és valamiféle sejtelmesen ismerős tartományba vezetett, amelyről még nem lehetett bizonyossággal tudni, hogy az álmok vagy az emlékek birodalmához tartozik-e inkább, de csupán pillanatok kérdésének tűnt, mikor fedi föl magát. A negyvenéves férfi nem ismerte föl a nőt, de az a kísérteties érzése támadt, mint amikor valaki ismeretlen helyen bolyongván sötét szobába téved, és a váratlanul fölgyulladó lámpafényben egyszerre egy tükörrel találja magát szemben: el kell telnie a meglepetés másodperceinek, míg rá nem ébred, mit is lát. Nem ismerte föl a nőt, mert valójában eszébe sem jutott, hogy fölismerhetné, pontosabban meg volt győződve róla, hogy ebben a környezetben és főként szituációban csak idegennel állhat szemközt; mindeközben azonban valahonnan az öntudat határa alól, mint egy belső létrán már útnak indult a felismerés. De még mielőtt célhoz érhetett volna, a nő megszólalt, és amit mondott, legalább annyira volt egyértelmű, mint amennyire tűnhetett valószínűtlennek. Ugyanis a lehető legtermészetesebb módon annyit kérdezett: „Te vagy az?”. És aztán így folytatta: „Régóta várom a csöngetésedet, már kezdtem úgy érezni magam, mint egy Csipkerózsika, akinek álmában kinőtt a szakálla és ezért a kutya sem akarja felébreszteni.  Szerinted tényleg kinőtt a szakállam?”

A negyvenéves férfi nézte a nőt, és arra gondolt, mennyire megváltozott. Egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára: rövid volt a haja, noha annak idején éppen hátközépig érő hajzuhatagára volt a legbüszkébb (benne a boszorkánytinccsel, gondolta a negyvenéves férfi, amint eszébe jutott a néhány ezüstösen csillogó szál, melyek egzotikus fejékké avatták a korai őszülés első jeleit, és önkéntelenül is odapillantva, festi, állapította meg rosszallással), kitelt az arca, egyáltalán mintha meghízott volna, sőt még nőtt is talán, ami igazán valószínűtlennek tetszett, de egyértelműen magasabb volt, mint amire a negyvenéves férfi emlékezett. Meg sem ismerte volna, hogyha nem tudja, hogy ő az. Márpedig egyszerre tudta, azzal a bizonyossággal, amellyel az álmodó azonosítja az agyában zajló álarcosbál résztvevőit. „Meghíztál.”, nyögte ki, mert érezte, hogy szólnia kell, de rögtön tudta, rosszat mondott, hiszen a nőnek mindig is az volt a rémálma, hogy fölszed néhány kilót, miközben már úgy nézett ki, mint egy gebe, na jó, egy nagyon szép gebe, de mégiscsak gebe; erre gondolt és bűntudat fogta el, mert bár soha nem mondta, de gyakran érezte így, különösen az utolsó időkben, és gyakran kapta azon magát, hogy rosszul leplezett sóvárgással fordul egy-egy teltebb idomú leányzó után az iskolában, ami azért volt különösen súlyos, mert a nő pont a tanítványaira volt a legféltékenyebb. Ám most csak nézett rá szelíd tekintettel és annyit mondott: „És nem áll jól?”, és ebben a kérdésben, ami valójában állítás volt, nem kacérság, hanem nyugodt tárgyilagosság rejlett. Tényleg jól nézett ki; úgy, mint amilyennek mindig látni szerette volna, amilyenre a kezdeti időkből emlékezett, amikor még nem vált a megszokás áldozatává. De ahelyett, hogy ezt mondta volna, hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy végre megtörje a helyzet teljességgel természetellenes varázsát, és hangot adjon értetlenségének: „Hogy kerülsz ide?!”. A nő azonban nem válaszolt a kérdésre, hanem félreállt a nyitott ajtóból, és intett a fejével: „Gyere be!”

A lakás sokkal nagyobb volt, mint amire a negyvenéves férfi számított, nem is képzelte volna, hogy ekkorát be lehet zsúfolni a tető alá. Azt a szobát kereste, amelyik a konyhájuk fölött van, de nem tudta belőni, melyik lehet az, így aztán rákérdezett: „Honnan szoktál kopogni nekem?” A nő megcsóválta a fejét és úgy nézett rá, mint egy megrögzött csínytevőre: „Én nem szoktam neked kopogni”, majd mielőtt a másik közbevághatott volna, hozzátette: „Szerintem ezt az egész kopogást csak kitaláltad, hogy feljöhess hozzám.” A negyvenéves férfi hirtelenjében azt akarta mondani, hogy hiszen annak idején éppen a nőt ingerelte legjobban a szomszéd zajongása, de abban a pillanatban ráébredt az érv képtelenségére, és zavarában azt bökte ki: „Azt sem tudtam, hogy itt laksz!”, hogy aztán rádöbbenve a kijelentés valódi tartalmára hozzátegye: „Tényleg nem értem, hogy kerülsz ide…” „Én mindig is itt laktam”, magyarázta a nő szelíd türelemmel, „nem akarom azt mondani, hogy már akkor is, amikor veled voltam, mert ízléstelen lenne és nem is feltétlenül igaz, de amióta elmentem tőled, azóta igen. Ezt neked is tudnod kellett volna, és talán tudtad is, csak nem akartad magadnak bevallani.”

A negyvenéves férfi döbbenten meredt rá, és a költözésre gondolt, amikor a másik férfi zsákszám hordta a nő (és részben a negyvenéves férfi) cuccait egy nagy fekete autóba, ami azt a benyomást tette rá, mintha az államvédelmi hatóság hurcolná el a feleségét, hogy a Terror Házának megtekintésére kötelezze, de csak annyit tudott kinyögni: „De hiszen az ügyvéd…”. A nő a szavába vágott: „ Nem volt semmiféle ügyvéd! Mért kell mindent másra kenni ?! Ehhez te mindig értettél… Tudod jól, hogy egyedül jöttem el tőled.”

A negyvenéves férfi a másik férfire gondolt, látta maga előtt azon a reggelen, amikor följött hozzájuk, és ők éppen veszekedés után, sőt inkább közben voltak, ő még el is rohant egy időre otthonról, hogy hazatérvén békülni próbáljon abban a hiszemben, hogy a nő csak egy apróságon kapta föl a vizet, pedig éppen azért veszekedett vele akkor már hetek óta szinte folyamatosan, mert bűntudata volt a másik férfi miatt, és legszívesebben megmondta volna neki, hogy vége, nem mindennek van vége, csak a kettejük kapcsolatának, ami azonban, tudta jól, a negyvenéves férfinak, legalábbis abban a pillanatban, amikor ezt kimondták volna, a mindent jelentette, ezért nem mert szólni, hanem inkább veszekedett, hátha abból majd megért valamit, de a negyvenéves férfi szokás szerint nem értett semmit, és engesztelni próbálta, holott evvel csak még jobban ingerelte, hiszen a nő éppen azt akarta, hogy rossz legyen közöttük minden, hátha ez majd elvezet ahhoz, hogy ne legyen közöttük semmi, de ez csak nem akart megtörténni, amitől a nő nyilván egyre idegesebb lett, a negyvenéves férfi pedig egyre szánalmasabban naiv, még a másik férfiban is megváltóként reménykedett, aki majd följön hozzájuk és rendet tesz közöttük, leül velük szemben és mint idősebb, tapasztalt házi baráthoz illik átkarolja őket és annyit mond: „Gyerekek, ne hülyéskedjetek!”, és ők egymásra néznek és mindent megértenek; ehelyett azonban nem értett semmit azon a reggelen, amikor  a másik férfi odahúzott két széket a szoba közepére, az egyikre őt ültette le, a másikra pedig maga telepedett, valóban átkarolta a vállát, de mélyen a szemébe fúrva tekintetét azt mondta: „Nézd csak, szeretem a feleségedet, ő is szeret engem, te elválsz tőle, és hozzám jön feleségül.”, és ezt abban a stílusban tette, azzal a félmosolyos gátlástalansággal, ahogy hetekkel korábban a negyvenéves férfi szeme láttára egy nagyobb összeget hajtott be egy kliensén, és ezért hirtelen zavarában a negyvenéves férfi is a férfi ügyfelének érezte magát, akinek még busás honoráriumot is ad majd, amikor elválasztja a feleségétől, de még inkább azt érezte, hogy fel kéne ébrednie ebből az abszolút képtelen és perverz álomból. 

 A negyvenéves férfi naplója

„«Az emberélet útjának felén…» Banális közhely, de miért kerüljem, ha hetek óta szívemben és nyelvemen van. Bármihez fogok, ezt hallom; ez sürget s ugyanakkor kedvemet szegi. Azt mondja, siessek s ugyanakkor megállít. Megérkeztem a sötét erdőhöz, melyről Dante beszél. Ide vezet bennünket a fény felé való tragikus vágyódásunk? Húsz éves korában mégis mennyire teljesebben él az ember.” (Jean Guéhenno)

„Csakugyan halványabb, íztelenebb az élet, negyven és ötven, só és bors között?... Néha úgy tetszik, soha nem volt ilyen igazi és valóságos. Negyven és ötven között nem a messzi távlatoknak él az ember s nem is a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, mikor a valóságos jelennek élünk, a napnak és az éjszakának, pontosan ennek a napnak, az ébredéstől az elalvásig, figyelmesen és hálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.” (Márai Sándor)

Vajon teljesebben éltem húszévesen? Nem hinném. Hogyan is volt húsz éves koromban? Egyetemre jártam, életem legnagyobb élményének a katonaságot hittem, olyan önáltató intenzitással, hogy néhány pohár ital után magamból kikelve tudtam védeni ennek az élménynek a sorsfordítóan drámai jellegét későbbi feleségemmel szemben, aki akkor a barátnőm volt, és Erdélyből jött, megélt egyet s mást, még ha az ő tapasztalatait sem szabadott (volna) túldimenzionálni, egyszerűen azért, mert soha nem önmagában a tapasztalat számít, hanem amit az ember abból magának leszűr, és mi, két húszéves, nem sokat szűrtünk még le, főként talán azért nem, mert ezek a tapasztalatok mégsem voltak olyan rendkívül drámaiak. Az élet olyan, ahogy az ember megéli, és mi, de főként magamról kéne beszélnem, tehát én nem éltem meg igazán az életemet. Pontosabban ahogy megéltem, abban nem volt mélység, csak a mélység vágya. Ezt nem kritikusan mondom, hanem tényszerűen. Amikor a részegségtől zokogva ecseteltem barátnőmnek a katonaság szörnyűségeit, akkor nem a szörnyűségeken (amelyek gyakorlatilag nem léteztek, egész jól, egészséges lélekkel abszolváltam az egy év katonaságot), hanem az ecsetelésen volt a hangsúly. Egyetlen percig, még részegen se hittem el magamnak, hogy valóban szenvedtem volna a seregben, de abban a pillanatban mélyen átélhetővé akartam tenni ezt a szenvedést, hogy legyen valami súlya a létezésemnek, amit amúgy lepkekönnyűnek éreztem. Nem néztem szembe a valósággal, mert a valóság jelentéktelennek tűnt számomra. Holott a valóság megismerése, elviselése és megértése tényleg a legizgalmasabb feladat az életben. Ahogy egyik versemben írtam: farkasszemet nézni a valósággal, olyan erővel, hogy a valóság pislogja el magát. Ez így persze irodalom, de az már nem csak irodalom, ha az ember tényleg szembe tud nézni a valósággal, és meg tudja benne látni az önáltatáson, illúziókon, vágyakon túlmutató lényeget. Vagyis a valóságot látja, nem pedig annak égi mását. Ezt nem tudtam megtenni húszévesen, tehát nem éltem akkor teljesen. Hogy most, só és bors között, negyvenhárom évesen meg tudom-e tenni, nem tudom, de legalább tisztában vagyok azzal, mire kéne törekednem. Ez is valami.

Lámpafényes oldal (folytatás, befejezés)            

Róza mama tanyája egyszerű kiskocsma volt néhány utcával odébb. Két helyiségből állt: a külső volt az ivó, söntéspulttal és a hozzátartozó bávatag tekintetű törzsvendégekkel, akiket minden valószínűség szerint a nap bármely órájában meg lehetett itt találni, hogy aztán záráskor a csapos késsel fejtse le őket évszázados helyeikről; a belső pedig az étterem, amelyben néhány piros-fehér abrosszal letakart asztalka szolgálta a meleg ételt megkívánók igényeit. „Mindig van pacal is.”, súgta Adél, ahogy beléptek az ajtón, és olyan cinkosan hunyorított a huszonöt éves férfira, mintha tudná, milyen bensőséges viszonyban van ezzel a póriasságában is különleges étellel. A belső helyiségbe mentek, miközben Adél úgy üdvözölt mindenkit, mintha mindennapos ismeretség kötné velük össze. Letelepedtek egy asztalhoz, melynek közepén kis művirág csokor árválkodott egy vázában, és miközben megérkezett a pincér, Adél megosztotta a huszonöt éves férfival rendelési javaslatát: „Igyunk előbb valamit, jó? Egész nap egy falatot sem ettem, és akkora űr van a gyomromban, hogy egy kis helyet kéne benne csinálni az ételnek.” Kikért egy fél vodkát egy pohár sörrel, a huszonöt éves férfi pedig fél liter száraz vörösbort  rendelt, bár a kocsmát elnézve volt némi kétsége afelől, jót tesz-e magának ezzel a választással.

            Ahogy várható volt, Adélnak azonnal fejébe szállt az éhomra bedobott feles, ráadásul rögvest kért is egy másikat, úgyhogy hiába hozták ki a vacsorát (neki rántott sajtot, a huszonöt éves férfinak pedig hagymás rostélyost), szinte hozzá se nyúlt, csak néha piszkált bele szórakozottan, miközben a huszonöt éves férfit viszont buzgón kapacitálta a hús elfogyasztására. „Ebben a korban sokat kell enni! Hiszen még növésben vagy…”, vigyorogta, miközben vodkás leheletével pácolta a huszonöt éves férfi arcát. Aztán elővett egy doboz cigarettát és rágyújtott. „Na, végre!”, nyögte kéjesen, „Már mióta vágytam erre… De ma egész nap olyan okádhatnékom volt, hogy rágyújtani sem volt erőm.”, és a túlsütött hússzeletet nyiszáló huszonöt éves férfi szemébe fújta a füstöt.

            A huszonöt éves férfi buzgón őrölte fogai közt a rágós és ízetlen falatokat, és közben azon töprengett, miként tudna idejekorán lelépni. Úgy érezte, már így is túlteljesítette a napi jószolgálati penzumot, és ha nem is nyert közvetlen hálókocsis utat a mennyországba, de nem tehet neki szemrehányást senki, ha minél gyorsabban bekapja a vacsoráját, néhány percig még udvariasan mosolyog Adélra, aztán pedig másnapi teendőire hivatkozva elköszön, és szedi a sátorfáját. Jó, esetleg még hazakíséri a nőt, de aztán iszkiri. Ám Adél kezdett egyre jobban belemelegedni, bár mindinkább akadozó nyelve látszólag épp az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot, és faggatni kezdte a huszonöt éves férfit. Hány éves pontosan? (Jé, pont, mint a fia, vagy ezt már tisztázták?). Hol lakik? És kivel? És amikor a huszonöt éves férfi bevallotta, hogy egyedül lakik a nagyszüleitől örökölt lakásban, akkor jött az elkerülhetetlennek tűnő kérdés: van-e barátnője? A huszonöt éves férfi nem szerette ezt a kérdést. Nem azért, mert éppen nem volt, hanem mert gyakorlatilag még sohasem. Persze voltak kalandjai, már ha folyamatos kalandnak lehet nevezni azt a kétségbeesett párkapcsolat-hajszolást, ami az egyetemi éveit jellemezte, és amelynek során egy házibuli kavalkádjában (amikor a féktelen tombolásban még a szemüvege is eltört, részletekre tehát alig-alig emlékezett) a szüzességét is elveszítette, de futó viszonyoknál (melyekben leginkább ő futott az épp aktuális lány után) többre nem ment. Pedig ő mindenáron többet akart, de talán éppen ez volt a baj, ez a mindenáron akarása a többnek, miközben a haverjai kisebb célkitűzésekkel nagyobb sikereket arattak. És mindez nem töltötte el feltétlen önbizalommal, így az ilyen és ehhez hasonló kérdések kiszolgáltatottá tették. Persze lazán rávághatta volna, hogy van. De nem volt az a lazán rávágós alkat, így most is zavarba jött, megpróbálta másra terelni a szót, ám csak még jobban belegabalyodott.

            Adélt mindenesetre nagyon érdekelte a téma. Először történt az este folyamán, hogy feltétlen figyelemmel fordult a huszonöt éves férfi felé. Nincs barátnője? Az ő korában?! Lehetetlen! Amikor ő ennyi idős volt, naponta három pasast fogyasztott el reggelire, és akkor még nem beszéltünk a többi étkezésről. Hiszen ebben a korban csak erről kéne szólnia az életnek! Egyre jobban feltüzelte magát, és ennek megfelelően mind hangosabban beszélt, a huszonöt éves férfi pedig, akit eleve feszélyezett a helyzet, már úgy érezte, hogy mindenki őket figyeli, legalábbis az a háromfős társaság, amely csupán két asztallal odébb üldögélt. Zavarában egyre szűkszavúbb válaszokat adott, amelyekkel csak még inkább ingerelte Adélt, aki már valósággal kiabált, és aztán hirtelen átnyúlt az asztalon, megragadta a huszonöt éves férfi önkéntelenül ellenszegülő kezét, megszorította, és közben ezt rikácsolta:

            „BASZNI, BASZNI, BASZNI KELL!!! ENNYI IDŐS KORBAN AZ EMBERNEK MINÉL TÖBBET KELL BASZNIA!!!”

            A huszonöt éves férfi moccanni sem mert. Bár a szemét sem fordította arra, de pontosan tudta, hogy a háromfős társaság elhallgatott és gátlástalanul bámulja őket. Ő pedig csak ült, mint aki karót nyelt, izzadt tenyerével Adél görcsös markában, és arra gondolt, hogy ez nem lehet a valóság, legfeljebb annak földi mása.

            Adél amilyen hirtelen megfogta, úgy engedte el a kezét, hátradőlt, újabb cigarettára gyújtott, és így folytatta: „Nem mondom, hogy velem, bár nem lenne ellenemre. De mindenképpen nőre van szükséged, méghozzá minél több nőre, nem pedig leragadni egynél, mert az maga a halál!”, és olyan vehemenciával dobta be a vodkája maradékát, mint aki ezzel pecsételte meg az imént kimondott alapvető igazságot.

            „Én már egyszer meghaltam…”, mondta rekedten, cigarettafüstbe burkolózva, „akit most látsz, az nem én vagyok. Annak idején, amikor kommunában éltünk, annyira más volt minden, és én is másvalaki voltam. Persze te nem is tudod, mi a kommuna. Talán nem is hallottál róla, vagy ha igen, akkor badarságokat. Az embereknek általában tévképzeteik vannak a kommunáról, manapság még inkább, de persze akkoriban sem nagyon tudták, hova tenni. A hatóságok sem, nem is nézték jó szemmel, de hát pont ez volt a szép benne. A lázadás. Egy olyan lázadás, amely ellen nehezen lehetett föllépni. Az állam az ideológia szerint az egész országból egy nagy kommunát akart csinálni, akkor mért ne valósíthattuk volna meg kisebb méretekben a sajátunkat. Persze zargattak eleget, de hát másért is zargattak volna. És hát végül is nem volt több az egész, mint fiatalemberek együttélése egy nagy lakásban. Ránk akarták bizonyítani, hogy a szabad szerelem hívei vagyunk és vétünk a közerkölcsök ellen, de hát ez nem volt bizonyítható. Mert elvégre mi más a szerelem, ha nem a legteljesebb szabadság. De közben törvényes párkapcsolatokban éltünk a kommunában is, én például az akkori férjemmel, aki egy orientalista volt, afféle csodabogár, én meg pont ezt szerettem benne. Hogy más volt, másként gondolkodott, és nem csak a szó politikai értelmében. Élni persze nem nagyon lehetett vele együtt, mert annyira más volt, nem e világra való, vagy túlságosan is az, mindegy… Egyszóval sokáig nem lehetett elviselni a bogarait, de a kommunában még ez is elment. Mert a létezésnek az tényleg egy más minősége volt. A mai eszemmel már nem tudnám tolerálni, de mégis vágyom vissza belé, vágyom az akkori eszem után, mert akkor még minden olyan egyszerűen volt bonyolult. Most meg itt ez a bonyolult egyszerűség, ami látszólag ugyanaz, és mégis mennyire más. Mert most is kommunában élek, de már csak önmagammal. Persze te ezt nem értheted. Én alapvetően közösségi ember vagyok, ezért is lettem tanár, de közben itt van ez a kurva magány. Ami még mindig jobb, mintha valakivel együtt lennék magányos. Ezért jó a mi házasságunk. Ezért működik. Mert a férjem folyton külföldön dolgozik. Most is Berlinben van, vagy hol a búbánatban. Aztán időnként megjelenik, és hoz nekem mindenféle használhatatlan kacatot, ami persze elsősorban azért használhatatlan, mert ő hozza. Ahelyett, hogy itt lenne, és nem venne nekem semmit. De nem, neki a németeknek kell házat terveznie, mert az a „trendi” manapság. Már ez a szó, hogy „trendi”, ez is mennyire „trendi”… De én nem akarok trendi lenni, én ódivatú akarok lenni, elavult és másvilági, mint mondjuk egy orosz grófnő egy realista nagyregényből, hóval, trojkával meg báléjszakával…”, lihegte Adél, és elnézett a huszonöt éves férfi feje fölött a semmibe.

            A huszonöt éves férfi csak ült az asztalnál, tányérján a hagymás rostélyos maradék mócsingjaival, poharában az állítólagos soproni kékfrankossal, amitől szép lassan, de biztosan tompa sajgás költözött a fejébe, bár lehet, hogy a sajgást másnak köszönhette, mondjuk Adél szavainak, vagy a helyzetnek, hogy itt ül egy orosz nagyregény díszleteként egy kiürülőben lévő éjjeli menedékhelyen, mert közben a háromfős társaság is szedte a sátorfáját, újabb vendégek pedig nem érkeztek, és az ivóból is egyre ritkábban szűrődtek be hangok, mintha lassacskán már záróra lenne, és úgy is érezte magát, mintha tényleg elérkezett volna a zárás ideje, szép sorjában a gondolatait is tisztába lehetne tenni, lehúzni a redőnyt és kiírni: „A huszonöt éves férfi nyitása holnap reggel 9-kor, tűz esetén kulcs a házfelügyelőnél”, de Adél reménytelenül úgy viselkedett, mintha ő lenne a házfelügyelő, akinek joga és kötelessége mások macerálása, újabb és újabb cigarettára gyújtott, néha belekortyolt a sörébe, és beszélt, csak beszélt, mintha itt és most szavakkal kéne megváltania az emberiséget, de legalábbis önmagát.

            Éppen valami örökbefogadásról adott elő akadozó nyelvvel, de töretlen lendülettel, melynek során egy kis cigány lurkót vett magához valaki, egy házaspár, egy csillagszemű kis porontyot, akit elevenen fel lehetett volna falni, annyira édes volt, csak nézett azokkal az ártatlan bogárszemeivel, a fekete hajával meg a tejeskávé bőrével, és amikor a házaspár végre hazavihette, hosszas huzavona, mindenféle hivatalos egyeztetések, meg környezetfelmérés után, melynek során egy kurva, így mondta Adél, egy kurva kereste fel őket, többször is, állandóan a nyakukra járt, mindenféle hülye kérdésekkel bombázta őket, és mindenáron tudni akarta, hogy élnek, nem élnek-e rosszul, nem is annyira anyagilag, mint inkább családként, már ha családnak nevezhető két ember együttélése, akiknek se kutyája, se macskája, s főként nincs gyereke, vagyis pont az hiányzik, mert a nő meddő, legalábbis azt mondják az orvosok, bár ezt a nő nem akarja elhinni, és a férfire gyanakszik, s ezért aztán tényleg nem élnek valami hű, de mesésen, gyakran veszekszenek, sőt az igazat megvallva folyton veszekszenek, alig bírják elviselni egymást, pokollá teszik egymás életét, ott élnek együtt egy nagy lakásban, és mindennap gondosan aláfűtenek a hétköznapi pokolnak, és már a válás az egyetlen menekülési útvonaluk, amikor eszükbe jut afféle utolsó mentsvárként az örökbefogadás, hogy hátha az segít, mert egy gyerek tényleg mindent meg tud változtatni, legalábbis ebben hisznek, főként a nő, megszállottja lesz a gondolatnak, és végül a férfi is beadja a derekát, és így amikor eljön hozzájuk a gyámügyis liba, úgy viselkednek, mint egy mintaházaspár, eljátsszák ezt a szerepet, amit talán nem is kell annyira játszaniuk, mert akkor már napok óta beleélték magukat az örökbefogadás megváltó képzetébe, és végül a gyámügy is pozitívan bírálja el a kérelmüket, és akkor heteken keresztül csak vásárolnak, mindenféle babaholmit meg bababútort, és átrendezik a lakást, meg főként a saját lelküket, hogy készen álljon a gyerek fogadására, és amikor minden együtt van, akkor elmennek az otthonba, összepakolják a pöttömnyi purdét, hazaviszik, és a boldogságtól azt se tudnák, hogy mit csináljanak, ha nem kéne azonnal tisztába tenni a kicsit.

            A huszonöt éves férfi csak szűrőn keresztül hallotta a nő szavait, mintha vattát tettek volna a fülébe, pedig ő maga tette oda azzal, hogy elege volt az egészből, a bortól is elbódult kissé, de főként az este varázsától, már ha varázsnak nevezhető az a különös, túlvilági hangulat, amit a kocsma és főként a vele szemben megállás nélkül, össze-vissza karattyoló nő gyakorolt rá, és már nemcsak arra nem figyelt, amit Adél mondott, hanem valójában már semmire sem figyelt, ült csak kábán az asztalra támaszkodva, és közben fél füllel hallotta ezt az érthetetlen történetet erről az örökbefogadó párról, akikről azt sem tudta, kicsodák, de főként, hogy mi köze hozzájuk, hogy jön az eddigiekhez, a kommunához, Adélhoz meg a férjeihez, az orientalista csodabogárhoz és a sztárépítészhez, de elsősorban hozzá, a huszonöt éves férfihoz, és arra gondolt, mennyire abszurd ez az egész, véget kéne neki vetni, de nem volt mese, mert Adél egy szusszanás nélkül hadart tovább, már amennyire akadozó nyelvvel hadarni lehet, és már ott tartott, hogy az örökbefogadott gyermek felcseperedett, és iskolába kellett mennie, és úgy tűnt, hogy minden sínen van, mert a környék, sőt a város egyik legjobb iskolájába íratták, és meg voltak győződve, hogy mindent  megtettek érte, már amit egy gyermektelen házaspár egy örökbefogadott gyerekért megtehet, mert azzal végig tisztában voltak, hogy ők csak örökbefogadó, tehát egyben örökbefogadott szülők, hiszen nemcsak ők fogadták örökbe a gyereket, hanem az is örökbe fogadta őket, vagyis anyja-apja helyett anyja-apja lehetnek a gyereknek, aki a gyerekük helyett a gyerekük lehet, de csakis „helyett”, és ezért úgy tisztességes, ha ezt a gyereknek is rögtön tudtára adják, hiszen magától is látná, hogy ők nem cigányok, tehát nem lehetnek az igazi szülei, ezért aztán kezdettől fogva úgy nevelték, vagyis főként a nő nevelte úgy, kezdettől fogva úgy neveltem, mondta Adél, és akkor hirtelen a huszonöt éves férfi elkezdett figyelni, mert immár nem az volt a számára addig teljességgel érdektelen történet tétje, hogy miként nevelte bele a nő a még alig tudatánál lévő gyermekébe, hogy nem ő az anyja, hanem az, hogy ez a nő valójában Adél, tehát ez a történet róla, róluk szól.

            „A bajok pedig az iskolában kezdődtek”, folytatta Adél, „mert az én kis bogárszeműm, már az első héten megverte az egyik társát, és mikor elmentem érte a tanító néni kérésére, hazavittem, és kérdőre vontam, akkor csak nézett rám az ártatlan bogárszemeivel, és láthatólag nem értette az egészet, megverte, mert megverte, ennyi az egész, volt persze valami elvett játék a dologban, de nem volt valódi jelentősége, mint ahogy én sem tulajdonítottam az egésznek jelentőséget, titokban még büszke is voltam, hogy az én hátrányos helyzetből indult picinyem meg tudta védeni magát, ilyen a társadalom, érveltem magamban, soha nem fogja kiküzdeni a helyét, ha hagyja magát elnyomni, és így aztán voltaképpen fenyítés nélkül hagytam az esetet.”

            „Perszem ma sem hiszem”, mondta tovább rövid szünet után Adél, „hogy meg kellett volna fenyítenem, mert azzal semmire nem megy az ember, illetve csak az ellenkezőjére, bár ebben az esetben nem tudom, mi lett volna az ellenkezője, egyszóval ma sem tudom, mit kellett volna tennem, talán rögtön pszichológushoz küldeni, de én nem hittem a pszichológusokban, ahogy ma sem hiszek bennük, bár elfogyasztottam az évek során egy párat, vagy talán éppen ezért nem hiszek bennük, mert tudom, hogy ők sem hisznek magukban, bennem meg aztán végképp nem, mindenesetre talán mást is tehettem volna, mint semmit, de semmit tenni mindig könnyebb, főleg, ha öntudattal csinálja az ember, márpedig öntudatom az volt, ezerszázalékos, az én kis örökbefogadott cigánykölköm tele van természetes jósággal, amit a társadalom megpróbál ugyan kiirtani belőle, de ő meg tudja védeni magát, istennek hála, így gondolkodtam, akár egy elfuserált Rousseau, és minden különösebb lelki probléma nélkül engedtem vissza a fiamat az iskolába, és egy ideig  nem is nagyon volt gond, de aztán egy nap a tanító néni újra hívott, hogy mindenképp beszélnie kell velem, és amikor bementem, elpanaszolta, hogy a gyerekem a fütyijét mutogatta a lányoknak, és ezért iskolapszichológushoz kéne küldeni, mire én megmondtam a tanító néninek, hogy menjen ő az iskolapszichológushoz, ha annyira kedve van hozzá, a fiamat meg hagyja békén, jól összevesztem vele, aztán az igazgatóval is, másnap pedig mentem és átírattam a bogaramat egy másik iskolába.”

            Adél elhallgatott egy pillanatra, nagyot húzott az üres söröspohárból, de nem zavartatta magát, kiitta a maradék habot, és aztán folytatta: „Ezzel vette kezdetét a mi kis oktatásügyi kálváriánk, minden egyes stációnál egy újabb iskolával, nem is tudom, hány iskolát próbáltunk ki a fiammal, a szigorúan hagyományostól a legalternatívabbakig, de semmi nem ment. Volt ahol a fegyelmet nem bírta, volt ahol a túlzott szabadságot, pontosabban a túlzott szabadság sem volt elég túlzott neki. Még olyan helyről is sikerült kirúgatnia magát, ahonnan elvileg nem rúgtak ki senkit. Persze annak megtalálták a módját, hogy őt eltanácsolják. Én pedig tényleg tanácstalan voltam. Vagyis inkább azzal áltattam magam, hogy rossz a rendszer. Ezt egyébként ma is hiszem, de akkoriban kifejezetten menedéket kerestem ebben az elméletben. Hogy én is csak a hihetetlen alkalmazkodóképességemnek köszönhetem (mert ha nem tudnád, én hihetetlenül alkalmazkodó képes vagyok, ne röhögj, szólt a huszonöt éves férfira, akinek persze esze ágában sem volt röhögni), szóval csak ennek köszönhetem, hogy el tudom viselni a nagyszerű tantestületünket meg az egész hányadék világot.”

            „Mert ilyen ez,”, mondta Adél, „ott vagy te és veled szemben az egész világ.” A hamu a cigarettájáról a blúzára pottyant, de észre sem vette, csak beszélt tovább. „Így képzeld el, ahogy most ülünk. Mindig a másik oldalon, köztünk meg az asztal. Állandóan. És hiába próbálsz átülni a másik oldalra, mindig azon kapod magad, hogy a túloldal megmarad. És eleinte még hitegeted magad, hogy a te oldaladon is vannak. Mondjuk a család. Kezdetben. De gyorsan rádöbbensz, hogy a család csak addig véd, amíg te is viszontvéded. És amint szembefordulsz az állítólagos értékeivel, máris körön kívül találod magad. Persze „szeretnek”, mert a felebarátjukat is szeretik, de ez már csak amolyan alamizsna, amilyet a templomnál kuporgó koldusnak is odalöknek, ennek a szeretetnek már nincs védereje. Egyedül maradtál. De akkor ott a kommuna. Közösen gondolkodók véd- és dacszövetsége. Pontosabban közösen másként gondolkodóké. És tudod, egy dologról lehet közösen másként gondolkodni, de mindenről aligha. A kommuna jó volt, amíg arról szólt, hogy az egyik elfuserált közösségből, a családból átlépjen az ember a másik elfuserált közösségbe. Amíg még hinni lehetett a közösségben mint olyanban. De aztán az ember ráébred, hogy nincs közösség, csak reménytelen individuumok szánalmas tömege. Akik mind zsenik, mind megváltják a világot, és persze együtt, mert egységben az erő, de valójában mind el vannak foglalva a maguk pitiáner problémáival, egyszerűen azért, mert emberek, és az ember csak a tömegsírban képes problémamentesen beilleszkedni a többi közé.”

            A huszonöt éves férfi azon töprengett, Adél vajon észrevenné-e, ha ő szép csendben fölállna az asztaltól, és kisettenkedne a kocsmából. A hólyagja már lassan kezdett szétpattanni, a fejéről nem is beszélve, de meg sem merte kockáztatni, hogy legalább a mellékhelyiségbe kikéredzkedjen. Csapdába esett. Egy végtelen monológ indamondatai fonódtak rá fojtogatóan, és esélye sem volt a szabadulásra. Úgy érezte, talán meg is ölné a nőt, ha távozásával kiszakítaná szavakból bűvölt transzállapotából. Így csak ült szófogadóan, mint egy megszeppent kiskamasz, aki először szembesül a világ valótlanságával.

            Adél pedig beszélt, a közösséggel kapcsolatos kudarcai után a párkapcsolatba vetett reményeinek elmúlásáról, arról, hogy miként ment gallyra az első házassága az orientalistával, aki előbb három hónapra tűnt el Vietnámban, aztán félévre Kínában, és ezek mind egyszemélyes kutató ösztöndíjak voltak, tehát föl sem merült, hogy Adél elkísérje, s így aztán amikor előállt egy kihagyhatatlan, egyéves mongóliai utazás tervével, ahova már együtt mehettek volna, akkor Adél bemondta az unalmast, hogy ő nem fog egy évig jurtában lakni meg erjedt kancatejet inni, és ezt az álláspontját olyan hevesen védte, hogy már akkor sem lett volna esélyük a további együttélésre, ha az orientalista hirtelen pályát módosít, és elszegődik például BKV-jegyellenőrnek.

            Ezek után jött a második férj, régi egyetemi ismeretség, egy író, aki nem is annyira mellesleg középiskolai tanárként dolgozott, ott találkoztak újra össze Adéllal, egymásra csodálkoztak egy tanévnyitón Adél előző munkahelyén, és a nagy csodálkozásnak házasság lett a vége, na meg szerelem, így ebben a sorrendben, mert a házasságnak még nem sok köze volt a szerelemhez, az csak úgy jött, dacból az első kudarca miatt, de aztán szerelem lett a vége, csak az a vicc az egészben, mondta Adél, de érdekes módon nem nevetett, hogy jóval később, már a válásuk után, voltaképpen a mostani férjével való együttélése alatt döbbent rá, hogy a második férje volt az igazi, a nagy szerelem, de persze most már késő, nem mehet vissza hozzá, azok után, ahogy elhagyta, ahogy hagyta magát elcsábítani a mostani férje által, egyszerűen azért, mert elviselhetetlen volt a második férje nyüglődése, hogy nem találta a helyét a tanításban, folyton írni akart, amikor meg ott volt a lehetősége, hogy írjon, akkor csak szenvedett, ez is baj volt, meg az is baj volt, nem ment az írás, neki valahogy sohasem ment az írás, de persze a tanítás sem, mert arra meg nem tudott odafigyelni, így aztán folytonos konfliktusai voltak, és persze mindenki állandóan őt, a feleségét csesztette, legfőképp az igazgató, hogy beszéljen már a férjével, de urambocsá hogy lehetne beszélni valakivel, aki saját magával sem képes szót érteni, meg hát ivott is, rendszeresen másnaposan ment tanítani, úgyhogy ő nem bírta tovább, érthető, hogy az első adandó alkalmat megragadta, és lelépett a harmadik férjével, aki akkor még csak az első szeretője volt.

            Adél láthatólag kezdett kifulladni, vagy egyszerűen csak az alkohollal tetézett kimerültség érte el a tetőfokát benne, mert a szavak még az addiginál is jobban bukdácsoltak a szájában, és a huszonöt éves férfinak többször is az volt a benyomása, hogy elalszik beszéd közben, tán már el is aludt s csak álmában motyog tovább rendületlenül, s hogy mindez nem is más többé, mint Adél álma, egy álom, amelyben ott ülnek kettesben a kihalt kiskocsmában és lepereg szemük előtt Adél élete, vagy legalábbis egy képsor, amelyet Adél az életéről vizionál, s melyben az idősíkokat ide-oda taszigálva keverednek különböző elbeszélés-törmelékek ilyen-olyan férjekről meg örökbefogadott gyermekről, akivel minden törődés ellenére is csak baj van, mert közben, ahogy a huszonöt éves férfi a történetek útvesztőiből kitalálva rácsodálkozott, a gyerek már felnőtt, legalábbis annyira, hogy tudjon autót vezetni, illetve megpróbálja, mert amikor Adélék nem voltak otthon, elkötötte az apja kocsiját és aztán karambolozott vele, ráadásul beszívott állapotban, vagy ezt csak Adél feltételezte, ez nem derült ki pontosan, mindenesetre ő megúszta, de az autó totálkáros lett, és akkor már Adél sem tudta mivel védeni, mert ez már a sokadik stiklije volt, a férje joggal borult ki, hogy ő visszaadja az intézetbe, ami persze nem volt lehetséges, de elküldték egy vidéki bentlakásos gimnáziumba, ahonnan ugyan nemsokára kirúgták, de addigra betöltötte a tizennyolcat, és elköltözött a szüleitől egy albérletbe, amit ki tudja, hogy tartott fönn, de ezt Adél nem is akarta tudni, mert annyira gyanús üzelmei voltak, vagyishogy akarta volna tudni, persze hogy akarta volna, mindent tudni akart róla, mert imádta ezt a kölköt mindennel együtt, a férjével is azért veszett végleg össze, mert bár igaza volt, de soha nem tudta neki megbocsátani, hogy elüldözte a gyereket, magának meg azt nem tudta megbocsátani, hogy hagyta elüldözni, és igazat adott neki, hogy az elköltözés pillanatában az arcukba vágta, pontosabban az ő arcába, mert a férje persze nem volt otthon, biztos házat tervezett éppen Karlsruhéban, szóval az arcába vágta, hogy úgysem ők a szülei, mi közük hozzá, hova költözik, mi közöd hozzá, vágta Adél arcába, nem vagy az anyám, fogta a cókmókját és becsapta maga után az ajtót, Adél meg ottmaradt, megkövült arccal, szeme alatt az üres árokkal, és amikor becsapódott az ajtó, holtan esett össze.

            „Amikor becsapódott az ajtó, holtan estem össze.”, mondta Adél, a történet végére meglepően kitisztult hangon, de ahogy ezt kimondta, a feje hirtelen kicsúszott kezei támasztékából és hatalmasat koppant az asztalon, ő pedig hisztérikusan röhögni és zokogni kezdett egyszerre, amit hamarosan fölváltott a fuldokló köhögés. A huszonöt éves férfi ott ült ezzel a teljesen összeomlott nővel a vacsora roncsai fölött, és azért imádkozott magában, nehogy valaki meghallja odakint az ivóban ezt a pokoli hangzavart, és őt vonja felelősségre. Ijedtében rátette a kezét Adél karjára, áthajolt az asztalon és azt súgta a nő fülébe: „Nem kéne mennünk?” Adél meglepő gyorsasággal elhallgatott, ránézett a huszonöt éves férfira, és annyit válaszolt: „Jó, de csak ha hazakísérsz!”

            A hazaútról inkább ne nagyon beszéljünk, hogy ne kelljen belebonyolódnunk annak a kínos csetlés-botlásnak a taglalásába, melynek során a huszonöt éves férfi hol csak támogatta, hol viszont szabályosan vonszolta a karjába kapaszkodó, róla élő nehezékként lecsüngő, és ezért őt időnként esetlen tánclépésekre kényszerítő Adélt, aki hol teljesen elhagyta magát, hol pedig fejét gátlástalanul kísérője vállára fektetve botorkált a sötétben. Mert sötét volt, utcai lámpák nem égtek, így a huszonöt éves férfinak arra is kellett ügyelnie, nehogy megbotoljanak, mivel tudta, hogy akkor képtelen lenne megtartani a rácsimpaszkodó, ernyedtségében meglehetősen súlyos testet. Ám a sötétnek részben örült is, mert így nem kellett attól tartania, hogy indiszkrét tekintetek tovább nehezítik irigylésre méltatlan helyzetét. Adélék házához érve reménykedni kezdett, hogy a nő összeszedi magát, és elbúcsúznak a kapuban, de ő ha lehet, még szorosabban vonta magához, és rekedt hangján megkérdezte: „Ugye feljössz?”, majd a huszonöt éves férfi habozását érezve annyit fűzött hozzá: „Ne félj, nem vagyok pedofil…”   A huszonöt éves férfi az este folyamán először kezdett el igazán félni, ám nem nagyon volt választása, mert a nő testtartásán érződött, hogy egyedül nem tudna, vagy legalábbis nem akarna fölmenni a lépcsőn.

            A lakásba érve Adél azonnal lerogyott a kanapéra, a feje hátracsuklott és a szemei lecsukódtak. A huszonöt éves férfi biztosra vette, hogy elaludt, és azon tűnődött, miként tudna úgy lelépni, hogy ne hagyja a nőt a nyitott ajtó miatt kiszolgáltatott helyzetben, ám végül úgy döntött,  már így is túlontúl előzékeny volt, lesz ami lesz, ő távozik, méghozzá minél kevésbé feltűnően, és óvatosan a kijárat felé indult. Ám alig tett meg pár nesztelen lépést, amikor meghallotta a háta mögül Adél hangját: „Már mész?! Még meg se mutattam a fiam fényképeit…”  A huszonöt éves férfi hangtalan sóhajtással fordult vissza, és dadogva kezdett szabadkozni, hogy már későre jár, másnap korán kell kelnie, de közben érezte, mennyire nevetségesen erőtlen a magyarázkodása. „Ugyan már”, mondta Adél, úgy terpeszkedve a kanapén, mint egy unatkozó madám, akinek az éjszaka közepén is ügyelnie kell a kupleráj rendjére, „gyerek még az idő; gyere, ülj ide mellém, mindjárt előszedem a fényképeket.” A huszonöt éves férfi elővigyázatosságból a legközelebbi székre ereszkedett le, és közben Melpomenus Jones, Leacock novellájának a hőse járt az eszében, aki annyira nem tudott nemet mondani senkinek, hogy előbb beleőrült, majd a történet végén bele is halt. Arra gondolt, hogy a végső megoldás talán tényleg a halál lenne, és akkor Adélnak sem volna más választása, mint engedni, hogy a hullaszállítók végre kicipelhessék őt az ajtón. De ahogy ránézett a nőre, s látta, hogy annak megint lecsukódott a szeme, hirtelen elhatározással talpra ugrott. „Mennem kell!”, mondta a maga számára is meglepő erővel, ám ahelyett, hogy elindult volna, egyfajta illendőség diktálta búcsúzási szándékkal közelebb lépett a kanapéhoz. Adél kinyitotta a szemét,  majd váratlan mozdulattal előre dőlt és megragadta a huszonöt éves férfi karját. „Ne menj el!”, zihálta, „Ne hagyj magamra, nem akarok egyedül maradni!”, és olyan görcsösen kapaszkodott a huszonöt éves férfi kezébe, mintha a vízbefúlástól rettegne. „Dugj meg!”, nyüszítette, „Nőnek akarom érezni magam…”

            Ez volt az a pillanat, amikor a huszonöt éves férfinak határozottan  kellett volna cselekednie. Lefejteni magáról a nő kezét, megfordulni és semmivel sem törődve kimenni a lakásból. Aztán lemenni a lépcsőn és meg sem állni hazáig. Ám ő fiatal volt és tapasztalatlan. És főként képtelen lett volna bárkit is megbántani. Egyszerűen meg nem bocsátható udvariatlanságnak érezte volna. Így az azonnali cselekvés helyett habozni kezdett. Nem az volt a kérdés, hogy szeretkezzen-e ezzel az elhanyagolt külsejű, nem egészen jó illatú, hervadt nővel, hanem, hogy mit tegyen.  Milyen módon tegyen úgy bármit is, hogy lehetőség szerint ő is túlélje az egészet, és a nő méltósága se szenvedjen csorbát. Márpedig a kettő együtt lehetetlennek tetszett. Különösen, hogy ez a történet már régen nem szólt az emberi méltóságról. Valami másról szólt. De hogy miről, azt ne feszegessük. Ne legyünk okosabbak, mint a huszonöt éves férfi, ne illegessük magunkat a mindentudó elbeszélő gőgösen magabiztos szerepében. Adél mindenesetre kapva kapott a huszonöt éves férfi tétovázásán, kétségbeesetten szorította a kezét és megpróbált hozzábújni. A helyzet azért volt különösen kellemetlen, mert a nő már félig lelógott a kanapéról, tehát óhatatlanul a földre esett volna, ha a huszonöt éves férfi kiszabadítja magát. Így viszont élő szoborkompozícióként feszültek egymáshoz, és a huszonöt éves férfinak tényleg az volt az érzése, hogy egy modern Laokoon-csoport részeként viaskodik a rátekeredő kígyóval. Minden erejét összeszedve igyekezett visszatolni a nőt a kanapéra, miközben a felsőtestük szép lassan síkossá vált a rajtuk csordogáló izzadtságától, és így egyre nehezebb volt megfelelő fogást találnia. Ezért aztán maradt a hiábavaló igyekezet, Adél továbbra is polipként csápolta körül a karjaival, ő pedig kétségbeesetten érezte, hogy a szőnyeg kezd kicsúszni a lába alól. Emiatt egy pillanatra elterelődött a figyelme, ami elég volt Adélnak, hogy taktikus harcosként éljen a kínálkozó lehetőséggel, rávesse magát, és a földre terítse.  

            A huszonöt éves férfi került alulra, Adél tömegétől a padlóra passzírozva, arcán a nő hozzányomódó zsíros arcával, orrában pedig az alkoholos-izzadt kipárolgás szagelegyével. Egy másodperc töredékéig kábultan hevert, de aztán a pánik megsokszorozta az erejét, és legördítve magáról a ránehezedő testet, sikerült föltápászkodnia. Ott állt győzedelmes hímként az alatta elterült nőstény fölött, de agyában sokkal inkább egy gyermek riadtságával, és csak annyit tudott hebegni: „Most már tényleg mennem kell, tényleg mennem kell…”, de ezt a mondatot úgy ismételgette, mint egy bűvös varázsigét, amellyel rontástól lehet szabadulni.

            Adél csak feküdt a földön mozdulatlanul, kábult-merev tekintettel bámulva a huszonöt éves férfit, és akkor sem szólt semmit, amikor ő, szavainak némileg ellentmondó rövid tétovázás után, bizonytalan léptekkel elindult a kijárat felé. Úgy ment, mint aki szeretne ugyan már minél messzebb lenni, de nincs meggyőződve arról, hogy ez sikerülni is fog neki. És a hátáról is lerítt a hitetlenkedés, amikor mégis elérte az ajtót, lenyomta a kilincset és kilépett a lépcsőházba.

            A lépcsőházban koromsötét volt, a huszonöt éves férfi azonban egyáltalán nem kereste a kapcsolót, inkább azonnal elindult lefelé. Többször is megcsúszott a helyenként csorba lépcsőkön, egyszer a kanyarodót eltévesztve még a falnak is nekiütközött, de mindezt szinte észre sem vette, ment tovább rendületlenül. A kertkapunál szöszmötölt egy darabig, mert nem tudta, hogyan működik a nyitó szerkezet, de aztán rálelt a gombra, és az utcán találta magát. Már majdnem a buszmegállónál járt, amikor lassítani kezdett. Akkor vette csak észre, hogy szinte futva tette meg az addigi utat. A járdán haladt, a félhomályban, mert utcalámpák csak a túloldalon égtek. Ösztönösen át akart vágni az úttesten, hogy a lámpafényre érjen, de akkor hirtelen eszébe jutottak Adél kocsmabéli szavai. Hogy hiába is menne át, a másik oldal, vagyis ez, mindig megmarad. Ezért aztán maradt ő is a félhomályban, és bandukolt tovább. Lehajtott fejjel, mint egy győztes hadvezér, akinek odalett a fél serege.