A negyvenéves férfi

Lámpafényes oldal (első rész)

Ez a történet a negyvenéves férfi huszonöt éves kori másáról szól,

és egy középiskolai tanári szoba legbelső zugában kezdődik, hogy aztán nem is annyira egyenes úton érjen ki az utcára, térben és időben ráadásul jócskán eltolódva. Mire a történet véget ér, már este lesz és a város egy másik szegletében fogunk csatangolni, kétségbeesetten keresve az utca lámpafényes oldalát, na meg főként a hazavezető utat, miközben fejünkben a lehető legsötétebb gondolatok fognak kergetőzni, és képtelenek leszünk szabadulni bizonyos élményektől, amelyekkel a közelmúltban lettünk gazdagabbak. Az akkori közelmúltban, amely azonban számunkra most még a nem is annyira közeli jövőt jelenti, hiszen egyelőre történetünk legelején járunk, abban a bizonyos fentebb említett tanári szobában, s annak is legbelső zugában. Pontosítsunk: ez a bizonyos tanári szoba két részre oszlik. Ahogy belép az ember a folyosóról, egy tágasabb, majdhogynem emberi léptékű szobába jut, ahol 6-7 asztal zsúfolódik össze, a hozzájuk járó tanárokkal egyetemben. Ezt a „nagyszobát” keskeny ajtó választja el egy kisebb, kamraszerű helyiségtől, amely voltaképpen afféle póttanári olyan kollégák számára, akiknek már nem jutott hely a kinti részben. Nem feltétlenül negatív megkülönböztetés ez, a kistanáriba „száműzött” tanárok nem egyértelműen rosszabb pedagógusok a másik helyiségben tanyázó társaiknál, legfeljebb csak ügyetlenebbül tudnak helyezkedni, vagy elkülönülő alkatok, esetleg egyszerűen később érkeztek az iskolába. Erre gondolt a huszonöt éves férfi, amikor megmutatták a helyét ebben a cellácskában, pontosabban, amikor a magyar munkaközösség vezetője, Dr. ez meg az  (a huszonöt éves férfi ugyanis hirtelen zavarában nem értette a szúrós tekintetű hölgy nevét, és ez a hirtelen zavar még jó néhány hétig eltartott, a huszonöt éves férfiban még inkább erősítve az elanyátlanodás érzését), a nyelvtudományok kandidátusa az ujjával bökött a keskeny ajtóból a kisszoba legtávolabbi szegletében megbúvó asztal felé, mondván: „Az lesz a maga helye.”, hogy azonnal sarkon forduljon, mintha már a helyiségbe való bepillantás is csorbítana a tekintélyén. Legalábbis a huszonöt éves férfi így érezte, valószínűleg tévesen, de hát legyünk elnézőek vele, elvégre az első munkahelyéről volt szó, és a fenekén még ott virított az egyetemi lét tojáshéja.

            Legyünk őszinték, a huszonöt éves férfinak nem igazán fűlött a foga a pályakezdéshez. Valójában persze azt sem tudta, hogy szíve szerint mihez fűlne a foga, ha esetleg ahhoz nem, hogy ne csináljon semmit. De ez sem teljesen igaz. A huszonöt éves férfi egyszerűen csak nem tudta, hogy mit akarna csinálni. Az egyetem sem vonzotta, tehát azt sem lehet mondani, hogy az elmúlt időket kívánta volna vissza, terhére volt már az utolsó időszak, amikor nem foglalkozott semmivel, csak élte azt a bizonyos „arany életet”, ami állítólag az egyetemistáké, de amiből ő nem látott mást, mint több hónapos időhúzó semmittevés után a vizsgaidőszakok izzadságszagú és kapkodó görcsét, hogy lehetőleg minél kevesebb tanulással teljesítse a minimumot, és aztán lehajtott fejjel vagy éppen ingerült ellenszegüléssel hallgassa a szülői szemrehányásokat. A huszonöt éves férfi nem találta a helyét az egyetemen. Valójában sehol sem találta a helyét, de mivel a szülei értelmiségiek voltak, és a családban hagyományszámba ment az egyetemi végzettség, föl sem merülhetett, hogy mást csináljon érettségi után, tehát öt éven keresztül az omladozó Duna-parti épület zegzugos folyosóin érezte idegenül magát. Persze az is lehet, hogy máshol, más körülmények között még elveszettebb lett volna, de ezt nem volt alkalma kipróbálni. Így amikor megkapta a diplomáját, mindenképpen érzett valamiféle megkönnyebbülést, hogy legalább ezen túl van, most már jöhet bármi, de mindenekelőtt néhány hét nyugalom. Ehelyett a néhány hét helyett azonban már a diplomaosztója utáni családi vacsorán közölte vele az édesapja, hogy fölhívta egy régi jó barátját, aki nem is annyira mellesleg egy jó nevű belvárosi gimnázium igazgatója, hogy nincs-e véletlenül üresedés náluk, és mit tesz isten, a barátjáéknál éppen magyartanárra van szükség, másnap reggel nyolcra már várja is a huszonöt éves férfit az irodájába. A huszonöt éves férfi egy pillanatig sem késlekedett a válasszal. Azonnali néma csend volt ez a válasz, amelyből érzékeny fülek, mondjuk egy anyai fejen tanyázók, kihallhatták a teljes kétségbeesés hangtalan sikolyát. Ám családjukban az apa volt a döntéshozó, nemcsak azért, mert ő biztosított az átlagos értelmiségi életszínvonalhoz képest viszonylagos jómódot szerettei számára, hanem mivel társadalmi helyzetében is feltétlen megbecsülésnek örvendett, még egy egykori miniszter, sőt két jelenlegi államtitkár közeli ismeretségével is büszkélkedhetett, s mindez hozzátartozói szemében mitikus nagyságúvá növelte alakját. Apelláta tehát föl sem merülhetett. Így aztán a huszonöt éves férfi a tiszteletére rendezett vacsora hátralevő részében úgy érezte magát, mintha a semmi ágán üldögélő, átültetésre váró szív lenne, és a desszert elfogyasztása után olyan sietséggel távozott a nagyszüleitől örökölt belvárosi lakásába, mint akinek sürgősen, még éjfél beállta előtt föl kell vennie az utolsó kenetet.

Másnap reggel hétkor az apja telefonja ébresztette, aki biztos akart benne lenni, hogy nem kési le a fontos, legalábbis az ő, mármint az apa számára oly fontos randevút, és így már tényleg nem volt mit tenni, a huszonöt éves férfi felöltözött (apja javaslatára, ami azonban inkább afféle diplomatikusan megfogalmazott napi parancsként hangzott, még nyakkendőt is próbált kötni  – egyikét a nagyapjától rámaradt csupaszín nyakkendőcsodáknak -, de aztán ráébredt, hogy mivel nem ért hozzá,  csak kompromittálná magát egy össze-vissza bogozott selyemdarabbal a nyaka körül, ami inkább egy meghiúsult öngyilkossági kísérlet képzetét keltené a gyanútlan szemlélőben), és aztán egy utolsó pillantást vetve lakása oly marasztalóan hívogató berendezésére, útra kelt a gimnázium ismeretlen messzesége felé. Mivel ez az „ismeretlen messzeség” valójában öt perces sétát jelentett (igaz, hogy ezalatt az öt perc alatt lelki szemei előtt kétszer is lepergett az élete), ezért minden vonakodása ellenére is a megbeszélt időpont előtt érkezett az iskola titkárságára, és így még végtelen pillanatokig bámulhatta a falakon az egykori igazgatók arcképeit, amelyek olyan benyomást tett rá, mintha egy büntetés-végrehajtási intézet hóhéri karának fényképsorozatát szemlélné. Aztán nyílt a hatalmas, műbőr-borítású ajtó, és egy enyhén borízű, ám meglehetősen nagy terjedelmű hang (amely mögött mintha nem lett volna senki, legalábbis a huszonöt éves férfi nem tudott az ajtónyílásban bárkit is fölfedezni) belépésre szólította föl.

            Az igazgatói iroda olyan nagy volt, hogy egy pillanatra azt hitte, valamiféle díszterembe érkezett, és önkéntelenül keresni kezdte  tekintetével az átjárót, ami a megfelelő helyiségbe vezetheti, amikor a hatalmas üres tér túlsó sarkában fölfedezett egy meglepően kis íróasztalt, amely zsúfolásig meg volt pakolva mindenféle irattal, és a papírhalom mögül egy nagy vörös fej kandikált elő, amely az előbb hallott hangon az üdvözlés egy meglehetősen különös formáját röpítette felé: ” Mit bámul, mint ökör a csalamádéra?! Jöjjön már közelebb!”

            A huszonöt éves férfi megpróbált úgy araszolni előre, mintha valójában távolodna, és csak egy újabb, erőteljes nógatásra gyorsította meg a lépteit. „Szóval maga az…”, szólt egy kicsi száj a nagy vörös fejen, amely fej meglehetősen erős kontrasztot alkotott az apró, ám gömbölyű testet borító fehér köpeny, valamint a köpeny alól kivillanó fekete zakó színével, „az apját jól ismerem, nagyon derék ember, jó magyar ember…”, tette hozzá olyan fenyegetően, mintha legalábbis kétségbe vonná, hogy az apa derekassága és jó magyarsága a huszonöt éves férfit elnézve öröklődhetett volna. És valóban, a huszonöt éves férfi agyán végigfutott a gondolat, hogy vajon teljes joggal lehetne-e őt fiatal, ám derék és jó magyar embernek tekinteni, ha ennek kritériumait ez a nagy vörös fejű, fehér köpenyes ember állapítja meg. „Na, mutassa csak a diplomáját!”, szólt rá a vörös fejű, ami úgy hangzott, mintha egy rendőri intézkedés részeként az iratait kérte volna el, mert mondjuk a közveszélyes munkakerülés gyanúja forog fenn. És a huszonöt éves férfi tényleg úgy érezte magát, mint akit joggal gyanúsítanak bármilyen hasonló aljasság elkövetésével, hiszen a szíve szerint a társadalom számára talán valóban közveszélyes módon került volna mindenféle kontaktust ezzel a vörös fejű emberrel és az általa vezetett intézménnyel, s ezért aztán olyan remegő kezekkel nyújtotta át a kért dokumentumot, hogy még a figyelmetlen szemlélő számára is világossá vált volna, hogy vaj van a feje tetején.

            „Lássuk csak!”, mondta az igazgató, és kinyitotta az oklevelet. De valójában bele sem tekintett, hanem a huszonöt éves férfi szemébe fúrta átható pillantását (ami annak ellenére sikerült neki, hogy a huszonöt éves férfi buzgón próbált másfelé pislogni), és csak annyit mondott: „Hát ezzel nem nagyon lehet  dicsekedni…”. Elhallgatott és percekig mereven bámult a huszonöt éves férfira, aki úgy érezte, hogy most, miután földre került, csak össze kell görnyednie, és akkor a további rúgásokat is el tudja viselni. Ám a vörös fejű arca egyszerre földerült, „No, nem baj, majd odafigyelünk magára!”, rikkantotta megváltozott hanghordozással, fölpattant az íróasztal mögött (állva szinte még kisebb volt, mint ülve, ám a feje, mintha még nagyobbra nőtt volna), kicsit (már amennyire a pocakja engedte) előre dőlt, és kinyújtotta a karját: „Engedd meg, én vagyok az idősebb!” A huszonöt éves férfi kezet fogott az igazgatóval, és közben egy huszadik század eleji, vaskosan realista magyar regényben érezte magát, ami látszólag kedélyesen kezdődik ugyan, de egy mindent felemésztő hatalmas tűzvésszel fejeződik majd be. És ezt az érzését még hetek múltán sem tudta elfelejteni.

            Így került a huszonöt éves férfi  a két részre osztott tanári szoba legbelső zugába, az ablak mellé, ahol volt egy asztala egy olvasó lámpával („feltehetőleg a havi egyszeri kötelező éjjeli őri szolgálat esetére”, gondolta magában a huszonöt éves férfi, amikor először pillantotta meg a lámpát, mert egyébként el nem tudta képzelni, hogy mi szüksége lehet rá kizárólag délelőtti időbeosztása mellett), valamint az asztal fölött egy bekeretezett fényképe, melyen a magyar irodalom nagyjainak arcképcsarnokából egy szúrós tekintetű, bajuszos férfiú nézett rá megrovóan, és az alábiggyesztett idézettel óvta őt a bűnösök közötti cinkos némaságtól, mely idézetet a huszonöt éves férfi a kezdeti időkben némileg tanácstalanul próbált vonatkoztatni a nagy fejű igazgatót és a nyelvtudós munkaközösség-vezetőt magában foglaló tantestületre. Meglehetősen ritkán ült azonban asztalánál a rácson keresztül kifelé bámulva a napsütésben fürdő vagy eső mosta utcára (amely utca, egyes szakértő források szerint, a főváros legkutyaszarosabb utcája volt), mivel az első adandó alkalommal, akárcsak egyetlen lyukasóra erejéig is, iszkolt haza, ötpercnyire lévő lakásába, ahol úgy fújhatta ki magát, mintha a Titanic egyik utasaként sikerült volna még egy utolsó helyet elcsípnie a mentőcsónakban. De ha nem volt más választása, és mégiscsak el kellett töltenie egy-egy szünetet a magyartanári belső helyiségében, akkor úgy megbújt ott, mint aki legszívesebben a saját létezését is feledné tizenöt perc idejére. Ennek megfelelően a kollégái is csak akkor vettek róla tudomást, amikor éppen véletlenül beléütköztek a tanári ajtajában, de egyébként még talán a folyosón is általuk nem tanított, felsőbb évfolyamos diáknak nézték. Így eshetett az első napok egyikén (amikor a huszonöt éves férfinak még kulcsa sem volt a magyartanári ajtajához, mely ténynek –  gyatra szójátékkal élve – kulcsfontossága lesz a hamarosan elmondandó eseményekben), hogy miközben bent matatott a belső helyiség rejtekében, és próbálta végiggondolni az előtte álló óra anyagát (még pontosabban arra gondolt, hogy már csak egy órát kell kibírnia, és újabb délután haladékot nyer ebben a mindennapos túlélési gyakorlatban, amit tanításnak csúfol a köznyelv), egyszer csak rémülten hallotta, hogy nyílik és csukódik a külső szoba ajtaja, majd kulcs fordul a zárban, és távolodó léptek egyre halkuló hangja hallatszik a folyosóról. Az azonnali rémület persze némileg túlzó kifejezés: a huszonöt éves férfi az első pillanatban tökéletes nyugalommal gondolta végig, hogy ezúttal úgy látszik, csak egyvalaki tartózkodott a tanári külső részében; majd az villant az agyába, hogy ezek szerint a folyosóra nyíló ajtónak kulcsa is van, és ő mindeddig csupán a sors szeszélyéből találta mindig nyitva; és akkor hirtelen rádöbbent, hogy jé, hiszen őt bezárták. Azonban ez a felfedezés is csupán a meglepetés erejével hatott rá, és csak amikor egy-két perc múltán meghallotta az óra kezdetét jelző csengőt, ébredt annak tudatára, hogy kutyaszorítóba került. Hogy itt áll, mint egy fába szorult féreg, és még csak ordítania sem szabad, elvégre mégiscsak különösen venné ki magát a tanári ajtaján belülről kifelé dörömbölő, rikoltozásával az iskola csengetés utáni csendjét felverő, néhány napos tanítási tapasztalatával még tanárnak is alig nevezhető újsütetű munkaerő. Kétségbeesésében még az ablakot is méregetni kezdte, ám rögtön látnia kellett, hogy legfeljebb a rács rúdjai közé tudna beszorulni, amivel nem egyértelműen javítana a helyzetén. Már éppen azon volt, hogy föladja a dolgot, letelepedjen az asztalához, és lesz ami lesz alapon azon kezdje törni a fejét, hogy milyen mesét fog beadni a nagyfejű igazgatónak a meg nem tartott óráról, amikor egyszerre zörrent a zár, föltárult az ajtó, és mint egy szolgálatkész isten a jól olajozott masinából, belépett egy ismeretlen nő, aki épphogy bele nem ütközvén az ott ólálkodó huszonöt éves férfiba, fölsikoltott: „Jézusom, maga meg kicsoda ?!”, ami némileg úgy hangzott, mintha a Megváltó kilétét firtatná, holott csak a váratlan találkozás hatott rá rémítően. A helyzet azonban gyorsan tisztázódott, kiderült, hogy a nő is magyartanár, csak külföldi utazása miatt – természetesen igazgatói engedéllyel – néhány nappal meghosszabbította a nyári szabadságát, és így a huszonöt éves férfi, gyors köszönetnyilvánítás után, pár perces késéssel ugyan, de megtarthatta az óráját. Mindenesetre ettől kezdve a már egyre kevésbé ismeretlen nő – akit nevezzünk ezentúl Adélnak – védőszárnyai alá vette a kezdeti csetlés-botlásában valóban segítségre szoruló huszonöt éves férfit, anyja helyett anyjaként pátyolgatta, és néhány hét elteltével, mintegy a magánéletre is kiterjesztve a szépen bimbódzó munkahelyi kapcsolatot, meghívta magához vacsorára. Pontosabban magukhoz, ahogy mondta, hiszen férje, a közismert építész, aki a főváros több fontos középületét is a nevével jegyezte, valamint a huszonöt éves férfival egyidős fiúk is szívesen találkozna az Adél által már annyit emlegetett ifjú kollégával. Itt kezdődik voltaképpen történetünk, ezután a némiképp hosszadalmas, ám a cselekmény egésze szempontjából nem mellékes bevezető után, hogy aztán olyan tájakra kalauzolja a talán már nem is egészen gyanútlan olvasót, mely tájakról csak meglehetősen különös tapasztalatok birtokában lesz visszatérés, ha ugyan visszatérésnek nevezhetjük majd az utolsó mondat végére elhelyezett pontot.

            Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a huszonöt éves férfi – nem lévén eléggé jártas a diplomatikus visszautasítás gyakorlatában – elfogadta a vacsorameghívást, és elbeszélésünk folyamán immár másodszor kényszerült gondos öltözködésre, amit kissé talán túlzásba is vitt, és úgy érkezett – a kötelező virágcsokorral és jó minőségű száraz vörösborral a kezében – a megadott címre pontosan öt perccel a megbeszélt időpont után, mint akit az édesanyja vágott puccba az első áldozása alkalmából. A megadott cím a főváros egyik külső kerületének impozáns villaépületét jelentette, egy legalább száz éves, a maga idejében minden bizonnyal önálló rezidenciának épült, ám a későbbi korok praktikusabb felfogása szerint több lakásra osztott kertes házat, amelynek kapuja előtt a huszonöt éves férfi jócskán elbizonytalanodott. A négy csengőgomb mellett elhelyezett nevek egyike sem volt ismerős ugyanis számára. Akkor jutott eszébe, hogy Adéllal minden egyéb részletet tisztáztak ugyan, de a nő valószínűleg magától értetődőnek vette, hogy a huszonöt éves férfi tudja a vezetéknevét. Pontosabban a férjéét, akiről egyébként is meg volt győződve, hogy mindenki ismeri, hiszen fontos közéleti ember, büszkén is viselte a nevét, de a huszonöt éves férfinak mégsem azon mutatkozott be, neki rögtön fölajánlotta a tegeződést, hozzátéve, hogy szólítsa nyugodtan Adélnak. A huszonöt éves férfi viszont, aki még a saját magánéletét is inkognitóban élte, nem volt tisztában a közélet kitűnőségeivel. Persze hallott valamit harangozni, és az iskolában is nyilván elhangzott a füle hallatára Adél vezetékneve, de ő meglehetősen szelektív hallású volt, és ráadásul, ami nem érintette személyesen, az rögtön kiröppent a fejéből. Márpedig eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy szüksége lehet erre az információra.

            Most tehát ott állt négy, számára teljesen ismeretlen, vagy még inkább gyanúsan ismerős (hiszen a négy közül bármelyik jó lehetett) név előtt, és nem tudta, mit csináljon. Némileg olyan volt a helyzet, mint a rázáródott tanáriban, de másodjára statisztikai képtelenség lett volna isteni beavatkozásban reménykednie. Nem nagyon lévén más választása, megnyomta a legfelső gombot, és aztán feszült várakozással hallgatta a ház mélyében eltűnő csengetést. Eltelt egy perc, majd kettő, és nem történt semmi. Ez némileg megnyugtatta, és már sokkal kevésbé remegő kézzel nyúlt ki a második gomb felé. Aztán amikor arra a csengetésre sem reagált senki, megpróbálkozott a maradék két lehetőséggel. Ám senki és semmi, a ház némán állt, mint egy némileg hatásvadász Poe-vers kelléke.

               A huszonöt éves férfi, valamivel felszabadultabban, nagyot sóhajtott, miközben azt mondta magában: „Biztos valami félreértés; na nem baj, majd tisztázzuk az iskolában.”, és elindult, hogy minél előbb biztonságban tudja magát és főként az üveg vörösbort, amelynek már előre örült, milyen jó lesz otthon kinyitnia, amikor váratlanul elektromos recsegés hallatszott a háta mögül, és aztán egy a recsegésnél is recsegőbb hang (amelyről elsőre képtelenség lett volna megállapítani, hogy férfié-e vagy nőé) alig érthető „igen?”-t, „ki az?”-t, esetleg „mi van?”-t dörmögött a kaputelefonba, de a huszonöt éves férfi azt sem tartotta kizárhatónak, hogy talán csak hörgött egyet.          

            „Elnézést,”, mondta a huszonöt éves férfi zavarában alig hallhatóan, „vacsorameghívásra jöttem”, ami elég hülyén hangzott ugyan, de azt mégsem mondhatta, hogy nem tudja, kit keres. „Mi?!”, recsegte a hang érezhetően ingerülten, és akkor a huszonöt éves férfi immár valamivel erőteljesebben elkezdte mondani, hogy mit akar, de még igazából bele sem foghatott, amikor a hang már közbevágott: „Gyere be!”, berregés hallatszott, és föltárult a kertkapu.

            A huszonöt éves férfi végigment a keskeny ösvényen, belépett a házba, majd tanácstalanul megállt, mert fogalma sem volt, merre induljon, de akkor a feje fölül újra hallotta a hangot, bár ezúttal valamivel kevésbé reszelős változatban: „Gyere föl!” Fölbotorkált a lépcsőkön, és akkor egyszerre meglátta Adélt, aki egy nyitott lakásajtóban állt. Pontosítsunk: meglátott egy nőt, aki egy nyitott lakásajtóban állt, és akinek minden bizonnyal Adélnak kellett lennie, de aki csak annyira emlékeztetett az iskolában megismert Adélra, mint az avignoni kisasszonyok valóságos, hús-vér nőkre. Az iskolai Adél jó tartású, mindig választékosan öltözött, megjelenésében és modorában egyaránt elegáns nő volt, akinek az életkora sosem merült föl kérdésként a huszonöt éves férfiban… - egyszerűen azért nem, mert az a fajta valódi nőiesség sugárzott róla, amely a szó legnemesebb értelmében ellen tud állni az idő múlásának. A nyitott ajtóban álló nő, aki a körülmények összjátéka révén nem lehetett más, mint Adél, viszont a lehető legelhanyagoltabb benyomást keltette. Piszkos szürke haja csapzottan hullott a vállára, választékos öltözet helyett bolyhos fürdőköpenyt viselt, amely ráadásul még a lépcsőház félhomályában is meglehetősen gyanús tisztaságúnak tűnt a huszonöt éves férfi szemében, a lábát több helyen is foszladozó házi papucsba bújtatta, de a legmegdöbbentőbb az arca volt. A huszonöt éves férfi mindeddig meg volt győződve róla, hogy az arcát minden sminklehetőség ellenére sem váltogatja ruhaként az ember. Egy arc olyan amilyen, kerüljön bár rá több doboznyi festék. Az ajtóban álló nő felpüffedt ábrázatában és beesett, félig lehunyt szemhéjú szemeiben viszont normális esetben fel nem tudta volna fedezni a más körülmények között megismert vonásokat. Illetve ez sem teljesen igaz. Mert ahogy közeledett hozzá, az a kísérteties érzése támadt, hogy ez a nő nem Adél, csupán Adél legrosszabb lehetősége. Mintha egy elvarázsolt kastélyban járt volna, ahol belenézett az arcvonásokat legelőnytelenebb módon eltorzító tükörbe, és aztán úgy maradt volna, eltorzult tükörképként. Ilyen volt ez a nő, aki Adél is volt, meg nem is. De sokat nem töprenghetett ezen, mert a nő megszólalt.

            „Hozta isten”, mondta olyan hangon, mintha egy imitátor beszélt volna helyette, aki ráadásul még fel is öntött a garatra fellépés előtt, és ezért nem teljesen ura a helyzetnek, ill. a hangjának, „már azt hittem, el se jössz; pontosabban biztos voltam benne, hogy nem jössz el; de talán jobb is lett volna”, és ahogy beszélt, a huszonöt éves férfi orrát megcsapta a szag.

            Különös szag volt, helyesebben különös szagok keveréke. Az édeskés parfümbe burkolózó erősen izzadt test kipárolgása vegyült benne többféle töménységű és minőségű alkohol illatával, és alkotott a gyanútlan orr számára súlyos, kábító elegyet. A huszonöt éves férfi hátra is hőkölt egy pillanatra, de aztán elszégyellte magát udvariatlanságáért, és közelebb lépett. „Jó estét, Adél!”, mondta és átnyújtotta a virágcsokrot.

            A lakás tágassága és elegáns, nagypolgári bútorzata meglepő ellentétben állt a benne uralkodó rendetlenséggel. Mindenütt szétszórt ruhadarabok hevertek földön és bútorokon egyaránt, fél pár cipők árválkodtak a szoba legkülönbözőbb pontjain, mintha egy szórakozott, féllábú házigazda épp csak kiugrott volna belőlük egy pillanatra, az asztalokat pedig romhalmaz jellegű csendéletek borították, amelyek mosatlan tányérokból, üres üvegekből és pecsétes borítójú könyvekből alkottak megbonthatatlannak tűnő egységet. „Bocs”, mondta Adél, ahogy mindenfajta különösebb kalauzolás nélkül előrecsoszogott, „csak most keltem föl”, de nem tűnt úgy, mintha különösebben feszélyezné a helyzet. „Ma nincs valami jó napom, egész nap feküdtem”, folytatta, de még mielőtt a huszonöt éves férfi szabadkozhatott volna, hozzátette, „de majd te jóvá teszed”, és rámosolygott. Pontosabban görcsösen megrándult a szája és püffedt arca fölszaladt a szeme elé, amiből a huszonöt éves férfi egy mosolyra következtetett, ahogy egy artikulálatlan ordításból a fájdalomra következtet az ember.

            „Egész nap feküdtem és álmodtam”, mondta Adél és lehuppant egy fotelba, amit félig elfoglalt valami ruhadarab, „azt nem tudom, aludtam-e, de álmodtam, az biztos, legalábbis azt hiszem; s hogy mi álmok jőnek az életben…”, és újra megrándult a szája. A huszonöt éves férfi zavartan álldogált, egyrészt mert nem kínálták hellyel, másrészt, mert hely sem nagyon volt. Szemezett ugyan egy székkel, de ahhoz hogy rá tudjon ülni, le kellett volna róla emelnie egy fél pár cipőt, és még nem érzett elég tetterőt hozzá. „Azt álmodtam például, hogy férgek másznak belém, bár nem tudom, hogy ez nem valóság volt-e?”, mondta Adél, és úgy libbentette meg a háziköntösét, mint aki tényleg betolakodó élősdiek után kutat. A huszonöt éves férfi látta kivillanni a nő fonnyadt mellét, és ijedten kapta el a tekintetét, nem is annyira a szemérmessége miatt, mint inkább önvédelemből. „Te már voltál úgy, hogy azt érezted, férgek másznak beléd?”, nézett Adél álmos érdeklődéssel a huszonöt éves férfira, aki csak a fejét rázta, mert ilyen élményhez még tényleg nem volt szerencséje. Olyat már álmodott, hogy kígyó kúszott a takarója alá, és akkor egyetlen pánikszerű ugrással a szoba közepén termett, de férgek még nem tették látogatásukat nála.

            „Veled viszont nem álmodtam”, mondta Adél, „sajnos…”, tette hozzá sokat sejtetően, bár a huszonöt éves férfi nem tudta pontosan, hogyan is kéne értenie, illetve ahogy hangzott, úgy semmiképpen nem akarta érteni. Inkább végigjártatta tekintetét a szobán és a feltehetően további helyiségekbe nyíló ajtókon, és azon tűnődött, vajon hol lehet a híres sztárépítész, akinek a keze nyoma egyáltalán nem érződött ezen a rendetlenségében is teljesen sablonos lakáson, és merre van a fiúgyermek, akiről csak annyit tudott, hogy nagyjából egykorú vele és zseniális, mint az apja, hiszen már ötévesen kacsalábon forgó várat, vagy valami hasonlót épített magának legóból. Eredetileg nem nagyon volt kedve velük találkozni; ha előre megkérdezik, szívesebben tudta volna le minél szűkebb körben, esetleg csak Adél társaságában ezt a puszta illendőségből elfogadott vacsorameghívást. De most már felmentő seregként reménykedett a férj és/vagy a fiú megérkezésében, ám minden jel arra mutatott, hogy Adélon kívül senki sincs a lakásban.

            „Nem is tudom, miért jöttél…”, nézett Adél újfent a huszonöt éves férfira, és közben a köpenye övével játszadozott, hol feszesebbre húzva, hol egészen lazára engedve a csomót, ami azt a rémítő képzetet keltette a huszonöt éves férfiban, hogy szórakozottságában esetleg teljesen széttárja a köntösét. Amikor pedig válaszként óvatosan elhangzott a vacsorameghívás fogalma, álmatag tekintettel csak annyit reagált: „Igen? Érdekes… Erről nem álmodtam. Mindenesetre semmi nincs itthon. Azt hiszem, akkor el kell mennünk Róza mama tanyájára.” És mozdulatlanul ült tovább a fotelban.

            A huszonöt éves férfi nem tudta, mire gondoljon. Egyrészt Adél állapota miatt eleve valószínűtlennek tűnt számára bármiféle kiruccanás, másrészt pedig ez a Róza mama, a hozzátartozó tanyával azt az érzetet keltette benne, mintha vidékre kéne utaznia ezzel a fürdőköpenyes, némileg szétesőben lévő nővel, és a legkevésbé sem fűlött a foga egy ilyen vállalkozáshoz. Ám akkor Adél egyszerre, mintegy varázsütésre magához tért: „Magamra kapok valamit. Így talán mégsem mehetek.”, és némileg bizonytalanul a szoba túlsó végébe indult. Odabotorkált az ablaknál terpeszkedő kanapéhoz, amelyen mindenféle ruhadarabok hevertek gyűrött összevisszaságban, és anélkül, hogy ügyet vetett volna az őt zavartan figyelő huszonöt éves férfira, ledobta magáról a köntösét. A huszonöt éves férfit ez minden előzmény ellenére olyan váratlanul érte, hogy nem tudta idejében elkapni a tekintetét, és egy pillanatra látta a nő terebélyes fehér fenekét és hurkás combjait. Aztán gyorsan elfordult, és akkor meghallotta, hogy Adél azt susogja öltözködés közben: „Meglátod, milyen szép esténk lesz…”, ami minden ígéretes tartalma ellenére is kifejezetten fenyegetően hangzott számára.

 „Talán mindenütt voltam.”, mondta a negyvenéves férfi,

„Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Versben és regényben. Egyszer voltam egy folytatásos regényben, szerelmiben persze, miben másban, én a hősszerelmes, csak az a baj, hogy alendölon-típus, mindig meghal a történet végén. Na de ennek a végén nem haltam meg, viszont elhagyattam, mert elhagyatnak mindenek, s külön kerül, mindegy, mi kerül külön, én kerültem külön meg a szerelmem, vagy minek nevezzem. Pedig nagy közönség drukkolt nekünk, olyan volt az egész, mintha blogot szerkesztettem volna a szerelmi életemről, és a blogolvasók minden rész végén kommentben szavazhatták meg a folytatást. No, meg is szavazták. Volt ott minden. Családi barát, aki elcsábítja az asszonyt. Elcsábított asszony, aki otthagyja az urát. Otthagyott úr, aki bosszút esküszik. Bosszút esküszik, pisztolyt vásárol, fölkeresi a gaz csábítót, aki maga a Sátán és agyonlövi. Vagyis agyonlőné. Ha volna pisztolya. Ha vásárolt volna. Ha bosszút esküdött volna. Az a baj a kommentelőkkel, hogy túl realisták. Túlságosan kötődnek a valósághoz, nem tudnak túllépni rajta, azt akarják, ha őket megcsalták és elhagyták, hát a blogíró se járjon jobban. Így aztán olyan folytatásokat javasoltak, amiben csak bénázás volt, töketlenkedés, nyavalygás, dehogy volt benne pisztolyvásárlás meg leszámolás. Hepiend se volt, pedig azt gondolná az ember (= negyvenéves férfi = blogíró), hogy a nagyérdemű (= kommentelők) azt szereti. Hát egy túrót. Abban is földhözragadt. Legyen a vége tragikus. Nyilván, hogy lehessen rajta sírni. A blogíró meg le van szarva. Persze az, hogy tragikus is relatív. Elvégre a csábító és a csábított (meg a kommentelő) jól jártak, végül ez így demokratikus. Mindenesetre én föllázadtam. Ezt írok nektek folytatásos szerelmi regényt (mutattam nekik, hogy mit, de hiába, a kommentelők csak a kiírásaimat látják, fityiszt – hogy finom maradjak – meg nem tudok kiírni, nem vagyok hozzá eléggé digitális bennszülött. Így aztán hagytam is az egészet, kiléptem a folytatásos regényből.”, mondta a negyvenéves férfi.

            „Átmentem inkább egy versbe. Líraiba persze. S mondhatnak bármit az irodalmárok: magam voltam a lírai én. Egy az egyben, nincs mismásolás. Igazi alanyi líra. Mit nekem tárgyias. Hogy a szívfájdalmaimat Varsó bombázásával fejezzem ki? Egy túrót! Fájt a szívem, megírtam. Rímbe írtam, rímbe szedtem, hagyományőrző költő vagyok, no. Nekem a szonett, szonett, és a szonett a vers, nem pedig holmi cifra szolgák, szabadversek, mifenék. Én, ha bezárom magam a kifejezés ketrecébe, hát legyen ez a ketrec jól záródó, szonettforma. Vagy limerick. Vagy haiku. Vagy…, tök mindegy, záródjon, az a lényeg, ne kandikáljon ki a lírai én füle, farka, tört szíve. Hát én most bezártam magam egy szonettba. Elmondtam benne mindent lírai énről, szívfájdalomról, reményről. Vagy inkább reménytelenségről. Ez volt a bibi. Véget ért a szonett (petrarcai, ha tudni akarod, vagyis annak variánsa), aztán ott maradt a végén a reménytelenség. Azt diktálta a rímkényszer. Hát ez szép, gondoltam. Jól kitoltam magammal, gondoltam. (Nem így gondoltam, de finom vagyok.) Most mi legyen? Remény vagy reménytelenség? Szonettforma vagy szabadság? Meghasonlottam magammal, s mert a tört szívű lírai én szánnivalóan gyenge jószág, hozzátoldottam a szonettemhez még három sort. Így aztán toldott farkú szonett lett, viszont reményteljes. No de kérdés, lehet-e egy szonettet megtoldani, az így nyert remény nem szabályellenes-e? A poetica licentia felülírhatja-e a verstani szabályokat? S ha felülírja is, mennyiben módosítja forma és tartalom viszonyát, különös tekintettel a tartalom hitelére? Költői kérdés. A szánnivalóan gyenge, de annál líraibb én is elbátortalanodott, visszacsinálta a reménytelen, ámde biztos szonettformát, s aztán kilépett belőle. Így többé nem voltam sehol. Sem bálban, sem temetésen, sem erdőben, sem vízparton, sem bűnben, sem erényben, sem versben, sem regényben. Viszont elfáradtam, és már senkit és semmit nem akartam látni.”, fejezte be a negyvenéves férfi.

 Alapszabály

Ne akarj hatni senkire.

Hatsz úgyis, ha van, kire.

 A negyvenéves férfi dudás volt és pokolra ment.

Ment, ment lefelé, hát egyszer csak találkozott egy ördöggel, aki úgy nézett ki, mint egy házassági anyakönyvezető. „Ez már a pokol?”, kérdezte tőle a negyvenéves férfi. „Persze”, mondta az anyakönyvvezető. „Na jó, akkor én visszamegyek”, mondta a negyvenéves férfi. „Nono, ez még csak a pokol első bugyra”, akadékoskodott az anyakönyvvezető. „Na és?”, kérdezte a negyvenéves férfi. „Ez még nem elég”, felelte az anyakönyvvezető, „le kell menni a pokol fenekére.” „Ugyan már”, mondta a negyvenéves férfi, „nekem bőven elég”, és elindult felfelé. „Várj csak”, szólt az anyakönyvvezető, „súgok neked valamit”, és súgott valamit a negyvenéves férfi fülébe. A negyvenéves férfi erre úgy érezte, mintha jég borította volna be a felfelé vezető utat, hiába próbált kapaszkodni, ellenállhatatlanul csúszni kezdett lefelé.

            Egyszerre szembetalálta magát egy másik ördöggel, aki úgy nézett ki, mint egy katolikus pap. „Hol vagyok?”, kérdezte tőle. „Hol, hol, hát a pokolban”, felelte a pap. „Na jó, de melyik bugyrában?” „Nem tudsz számolni?”, szólt a pap, „Természetesen a másodikban. „ „Én innen már visszamegyek”, mondta a negyvenéves férfi. „Nem ajánlom”, fenyegette meg tréfásan a pap az ujjával. „Én azért megpróbálom”, szólt a negyvenéves férfi, és elindult felfelé. „Várj csak”, mondta a pap, „súgok neked valamit”, és súgott. A negyvenéves férfi erre megint a jeget érezte a talpa alatt, és csúszott tovább lefelé.

            Négy ördöggel találkozott még, az egyik olyan volt, mint egy válóperes ügyvéd, a másik, mint egy pszichológus, a harmadik, mint egy pszichiáter, a negyedik pedig, mint a felesége (mármint az övé, a negyvenévesé). Mindegyik súgott neki valamit, kivéve a feleségét, mert ő szokás szerint kiabált. Azt kiabálta, hogy: „Mars le a pokol fenekére!”.

            Amikor a hetedik bugyorba ért, a negyvenéves férfi szembetalálkozott Jézus Krisztussal. „Te most te vagy, vagy egy ördög?”, kérdezte tőle. „Szerinted?”, kacsintott Jézus. „Hagyjuk.”, mondta a negyvenéves férfi, „Ez már a pokol feneke?” „Az bizony”, felelte a Megváltó. „Akkor most már felmehetek?”, firtatta a negyvenéves férfi. „Várj csak”, szólt Jézus, „súgok neked valamit”. És súgott valamit a fülébe. A negyvenéves férfinak földbe gyökerezett a lába. Nem metaforikusan, hanem konkrétan. Érezte, hogy a talpából gyökerek nőnek ki, és belefúródnak a pokol talajába. „Most mi lesz?”, kérdezte Jézustól, „így nem tudok többé felmenni.” „Ne add fel”, mondta a Megváltó, „és kellemes húsvétot!” (mert a pokolban ezek szerint éppen húsvét volt).

 A férfikor vénasszonynyara

Kicsit még élvezni a langymeleget.

Kicsit még elheverni a napon,

amelynek már nincs ereje.

Még fog, de már nem éget.

Tudni azt, hogy egyszer a Nap

is kihuny.

Tudni ezt, átérezni, de már

nem törődni vele.

Tudni ezt, átérezni, és már

csak ezzel törődni.

 Milyen egy mai negyvenéves férfi?

Először is negyvenéves. Valamivel több vagy kevesebb, nem oszt, nem szoroz. A negyvenévesség úgy üli meg létezését, mint valami végérvényes és változtathatatlan alaptulajdonság, mint az, hogy Harpagon fösvény vagy Othello féltékeny. Negyvenéves, hiába próbál kevesebbnek tűnni (és sokak szerint tűnik is, legalább öttel kevesebbnek, juhé!, gondolja ilyenkor a negyvenéves férfi, mintha legalábbis így mindent öt évvel kitolna az életében: szerelmi válságot,  válást vagy a majdani, az emberélet útjának túlsó felén bekövetkező nagy attrakciót, juhé!, gondolja és nyomja becsülettel a fekvőtámaszokat és viseli a fiatalos göncöket, hogy az öt évet még további másodpercekkel megnyújtsa), negyvenéves, vagyis annyi, amennyi: benn van már a férfikor nyarában (ami egyeseknél már huszonöt évesen beköszönt, na de hagyjuk a korán érő és az ágyban, párnák közt elkövetkező elmúlástól irtózó költőtípusokat). Benn van a férfikor nyarában, s leszüretelte annak megannyi édes-fanyar gyümölcsét.

            Másodszor férfi. És ez függetlenül attól, mennyire burjánzanak benne túl az úgynevezett feminin vonások, amelyeket tagadni, túlértékelni, de bírálni is kár volna, elvégre nem következik másból, minthogy – akár a magyar humor legszigorúbbjának – neki is nő volt az anyja. Férfi – vagyis olyan, amilyen. Például focizik. Sőt nézi is (bár már nem olyan lelkesen, mint mondjuk tíz éve, amikor még harmincéves volt és eszébe sem jutott öt évet letagadni belőle, s így aztán olyannak is tűnt, mint egy jóllakott negyvenes). És nem veti meg az italt, s olyankor piaszaga van (foci után meg férfiszaga, de női szemmel, pontosabban orral, eléggé elítélhető módon olykor hagyma- vagy büdössajtszaga is tud lenni, viszont a lábára mindeddig a legnagyobb nyári hőségben sem érkezett panasz), amit hiába is próbálna Orbittal álcázni, a nők számára a piaszag álcázhatatlan, s oly módon utal a férfiakra, mintha nem is léteznének megfáradt, zugivó családanyák. Férfi – s ebből következően nem érti a nőket, sem őt nem értik a nők, legalábbis az ő női nem értik őt, és ő nem érti az ő nőit. Így aztán nősül és válik, mintha nősülés és válás elengedhetetlen részét képezné a férfilétnek, s tudomást sem vesz holmi harmonikus családi életet élő, minden bizonnyal merőben férfiatlan férfiakról.

             A negyvenéves férfi a hegy tetején él egy fehér falú, kék zsalujú parasztházban. Minden reggel korán kel, fut néhány kilométert, majd a kertben tevékenykedik, krumplit termel, cukkínit és paszternákot. Szőlője is van, borászkodik, és saját rizlingjét issza, melyről tudja, hogy olyan, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti a dolgok mélyebb értelmét. De van szürkebarátja is és kéknyelűje, amelyeket ünnepnapokra tartogat, mondjuk minden másnapra, mert számára a létezés alapvetően ünnep. A házhoz pince tartozik, mely előtt diófa áll, a fa alatt pedig kecskelábú asztal, melyre a negyvenéves férfi könyököl s nézi a közeli távolban a hegy alatt tükröződő tavat. Így várja a halált. De amíg várja, olvas is. Régi, poros, bibliaméretű könyveket olvas, amelyeket nagyapjától örökölt, s mely könyvekben minden mondat, sőt minden szó bölcsesség. Már csak ilyeneket olvas, ezeréves gondolatokat, mert ő maga is bölcs, és jól tudja, hogy az életben minden csak füst és pára, s ha a füst kicsit csípi a szemét vagy tekintete homályos lesz a párától vagy a kéknyelűtől, jól esően nyugtázza saját bölcsességét.

            A negyvenéves férfi nagyvárosban él, egy harmadik emeleti lakásban. Minden reggel korán kel, mert nem tud aludni, korán kel, egész nap fáradt, holott a józan dolgokban és friss tülekedésben tobzódó városi lét nem díjazza a fáradtságot, amitől rossz robotos a korán kelő. Felkel, a számítógép elé ül, bámulja a képernyőt, írni próbál. Nem gondol ezeréves dolgokra, pillanatokra gondol, mindig a következőre. Írni próbál, s nem olvas, mert talán nem is tud, csak írni, de az írás sem megy, korán van, nemhogy bölcs gondolatai, alapvetően gondolatai sincsenek. A gép előtt ül lakása nappalijában, az ablakon túl egy nagyváros szokványos díszletei: háztetők, házfalak és idegen ablakok, ül a gép előtt, míg indulnia nem kell dolgozni, mert bár létezése fő formája az írás, munkája a polgári társadalom felnövekvő nemzedékeinek apolgatása, ül a gép előtt, s nem tudja, valami felé vagy valamitől elfelé él-e.

            A negyvenéves férfinak két gyermeke van, egy lány és egy fiú, valamint felesége, harmincéves nő. Családjával harmonikus életet él: reggel a gyermekeket elviszi óvodába-iskolába, biciklin viszi őket, mert környezettudatos életet él (miként fér fel két gyerek és egy felnőtt egy biciklire, legyen az ő titkuk), de néha, nem környezettudatos pillanataiban (mert sajnos ilyen is van neki, senki sem tökéletes, van, hogy az üveget a falhoz csapja és nem szelektíven gyűjti) autón, böhömnagy Audin viszi az egész családját, elbűvölő gyermekeit és még elbűvölőbb feleségét, mert a negyvenéves férfi az élet császára, autója van (több is), családja van (egy – az elvált feleségekről és zabigyerekekről most ne essék említés), munkájában sikeres és céltudatos, valamint – nem mellékes – remekül kereső, aki nyáron Olaszországban nyaral a tengerparton, télen az Alpokban telel a sípályán, a közbeeső szabadidőkben pedig a hétvégi telken nyírja a füvet.

            A negyvenéves férfi egyedül él. Gyermekei nincsenek, e vigasságban része nincs. Van része másban, hűtlenségben, elhagyásban, válásban például egészen otthonos, már úgy jár a válótermekbe, mint más templomba vagy futballmeccsre. Egyedül él, ég és föld között, valahol a harmadikon, amely, régi építésű ház lévén, inkább negyedik. Az utcára ritkán merészkedik, munkába csak kényszerből jár. Az élet koldusa ő, aki még biciklizni sem tud, holott bicikli parkol a bejárati ajtaja előtt, melyet még egy elvált feleség felejtett ott az új életre fókuszáló nagy-nagy siettében. Ott felejtett mást is, széthagyott női ruhák, csaknem kiürült parfümös üvegcsék, hullott gyöngyű fülbevalók között telik a negyvenéves férfi élete.

            Ilyen hát egy mai negyvenéves férfi. S hogy ilyen-e? Ilyen is, minden bizonnyal, de nem is egészen ilyen, ahogy az élet csupán földi mása mindannak, ami a csillagokban erről-arról, szerelemről, csalódásról, reményről és reménytelenségről, s akár negyvenéves férfiakról írva van.

 Az önkifejezés útjának felén,

belém ütközött egy marha nagy tehén:

„Tudd meg, a valóság az, mi én vagyok!”

„Egy frászt, valóságnak vannak csillagok.”

 A negyvenéves férfi idegenben élt.

A lakás kicsi volt, sötét és papírból voltak a falak. Eleinte zavarta is a szomszédok kopogó járkálása, zajos ingerültsége vagy éppen elégedettsége, elfojtatlan köhögése. De aztán megszokta. Ahogy megszokta a szemben lévő parkolóház autókijárójának zaját is, amely az első hetekben még az idegein dobolt. Ritkán ment el a lakásból. Úgy érezte, ezt a néhány hetet, hónapot, évet, amennyire a kiküldetése szól négy fal között is el lehet viselni. Meg nincs is arra idő, hogy felelőtlenül csatangoljon az ismeretlen város vég nélküli utcáin, hiszen ha eltéved, lemarad a hazautazásról. Így csak hetente kétszer ment el az egyetemre megtartani az óráit, és aztán sietett vissza a lakásba, mintha félő lett volna, hogy nem találja a helyén.

            Otthonról ritkán kapott híreket. Nem is nagyon lett volna kitől, nem is nagyon lett volna miről. Otthon nem történik semmi. Így aztán csak ült a lakásban, készült az óráira és már össze sem rezzent a parkolóház felől a rosszul záródó ablakon át több-kevesebb rendszerességgel érkező csatornafedél csapódásra.

            Aztán egyik reggel az órájára sietve zárva találta az egyetemet. Pontosabban néhány fiatal állt a kapuban, és közölték vele, hogy az egyetem le van zárva. Miért és mennyi ideig, nem értette pontosan, mert bár jól beszélte a nyelvet, de a kapuban álló egyetemista nagyon hadart és mintha még valami beszédhibája is lett volna. Dolgavégezetlenül kullogott hát vissza a lakásba, egész nap értetlenül ült csak asztalánál, az órákra készülés sem ment, és mintha egyszerre a különböző zajok is újra felerősödtek volna.

            Másnap, bár nem lett volna órája, megpróbált újra bejutni az egyetemre, de az ajtóban álló fiatalok mintha még többen lettek volna. Aztán a következő napon gyülekező rohamrendőröket vett észre az egyetem környékén, amitől megijedt, és visszasietett a lakásba. Attól kezdve nem mozdult ki onnan. Eleinte még tervezte, hogy utánanéz, mi a helyzet, de nem akaródzott kilépnie az utcára. Arra gondolt, hogy az a kis idő, néhány év, ami hátra van a kiküldetéséből már egy helyben is kibírható. Aztán majd hazamegy.

            Egy nap azonban mégiscsak hírt kapott otthonról. Pontosabban az a hír jutott el hozzá, hogy nincs többé otthon. Hogy bedőlt az állam, vagy micsoda, nem értette pontosan.

            Első izgalmában kiszaladt az utcára. El akart menni az egyetemre, az egyetlen helyre, amit ismert, de idegességében eltévedt a vég nélküli utcákon, amelyekről kiderült, hogy mindnek van vége, csak nem vezetnek sehova. Hosszú órákba telt, míg visszatalált a lakásba. Leült az asztalhoz, hallgatta a szomszédból átszűrődő bensőséges köhögést és a parkolóház ismerős lármáját. Arra gondolt, hogy végre otthon van.   

 A negyvenéves férfi ezt mesélte:

„19.. őszén Párizsból utaztam haza, három hónapos ösztöndíj után. Pontosabban nem töltöttem ki a három hónapot, hiszen két hónap és tizenhárom nap után szálltam föl az Orient-expresszre, de hogy ennek mi volt az oka, arról nem szeretnék bővebben beszélni. Legyen elég annyi, hogy haza kellett utaznom. Haza kellett utaznom, mert valaki megbetegedett. Nem, nem is megbetegedett, hiszen az már korábban történt, egész párizsi kint tartózkodásomra rányomta, mijét is?, bélyegét?, nem, nem bélyeg volt az, valami más, mint amikor valakire, mondjuk költözködés közben, engedik ránehezedni egy zongora teljes súlyát, és aztán rajta is hagyják, dögöljön csak meg nyugodtan. Hát így volt rajtam ez az egész két hónap tizenhárom napig. De nem rólam van szó. Meg egyébként is hallgatni akartam róla. És nem elpofáztam?

A lényeg: haza kellett mennem, mert bizonyos telefonok, amelyek bizonyos áttétekről beszéltek, meg arról, hogy néhány nap, legfeljebb hét. De nem erről, tényleg nem erről. Talán inkább arról, hogy amúgy is kívánkoztam haza. Mert persze Párizs. S a Bibliothèque Nationale. És hát a felbecsülhetetlen értékű kéziratok, Breznay Sámuel francia nyelvű levelezése, benne minden, ami a magyarságkutatással kapcsolatos tanulmányait kiegészíti, s ami csak ott található meg. No, igen. De közben az egész hóbelevanc, az azonnali jelentkezés a rendőrségen, a Jacques nevű fiatalember, aki már az állomáson várt egy nevetséges táblával a kezében, amelyre – egyébként hibásan – a nevem volt nagybetűkkel felírva, ez a kiváló Jacques, aki úgy nézett ki, mint egy felszentelés előtt álló papjelölt, aki kettőig sem tud számolni, de akiről jól tudtam, hogy minden lépésemet jelenti a minisztériumnak, és hát mindaz, ami Párizzsal jár, a reménytelen szürkeség, amely egyszerre árad a házak falából és az emberek tekintetéből, mindez sok volt már. Nem mondom, kibírtam volna még azt a két hetet, de nem volt ellenemre „családi ok"-ra hivatkozni, hagyni a Bibliothèque Nationale-t, a Breznay-levelezést és főként Jacques döbbent tekintetét, aki talán még mindig nem hiszi el, hogy – legalábbis egyelőre – nem jelenthet többet rólam.
A lényeget azonban még mindig nem mondtam el. Mert a lényeg nem holmi így-úgy körülírható hóbelevanc volt, hanem valami más. Ám hogy pontosan mi, azt nehéz megfogalmaznom.
Egy délután a Szajna-parton sétáltam, azon a kis szigeten, amely Szent-Lajosról kapta a nevét. Éppen az előtt a ház előtt haladtam el, amelyen Camille Claudelnek, a tragikus sorsú szobrásznak az emléktáblája van, s amely rá hivatkozva állítja, hogy az ember létezésének örök velejárója a megmagyarázhatatlan és felkavaró hiányérzet, s akkor meg kellett egy pillanatra torpannom, nekidőlni a támfal kőkorlátjának, és lenézni a folyóra. Tényleg egy pillanat volt csak. Egy villanás. Hirtelen megértettem, hogy ez a víz nem él. Hiába folyik, hiába tesz úgy, mintha, nem és nem. És akkor eszembe jutott a surányi házunk. Egy nyári kép, amint anyám térdig gázol a Dunába.
Jacques hiába is győzködött, a valódi okot nem mondtam meg neki. Igaz, a valódi okot magamnak is nehezen tudtam volna megfogalmazni. A lényeg, hogy harmadnap már az Orient-expresszen ültem. És nem volt terhemre az egész napos zötyögés-zakatolás, nem volt terhemre az egész napos alig evés, mert útravalóról persze elfelejtettem gondoskodni és a büfékocsiban méregdrágán jutottam hozzá egy madárlátta szendvicshez, mindez nem volt fontos. Nem volt fontos a vámvizsgálat sem, melynek során mint gyanús tárgyat foglalták le a francia nyelvű regényt, amit Jacques adott búcsúzóul, és amelynek se a szerzőjét, se a címét nem jegyeztem meg. Tényleg nem volt fontos. Az egyetlen fontos dolog az út során már a határ után történt velem, már ha lehet történésnek nevezni azt, hogy valaki kinéz az ablakon.
Kinéztem az ablakon, és megláttam a Dunát. Nem volt több ez sem egy pillanatnál. Egy villanásnál. Megláttam a Dunát, és egyszerre megnyugodtam, pedig nem is tudtam addig magamról, hogy nyugtalan vagyok. Hogy már két hónapja és tizenhárom napja nyugtalankodom.
Megláttam a Dunát, és egyszerre tudtam, hogy minden rendben lesz. Mert ez a folyó nem csak úgy tesz, mintha. Ez a folyó tényleg él. És ezért nem ért meglepetésként, hogy miután befutott a vonatom a Keletibe és az első telefonfülkéből fölhívtam apámat, azt a hírt hallottam, hogy talán mégis sikeres volt a kemoterápia, az eredmények legalábbis teljesen váratlanul biztatónak tűnnek. Hogy anyám talán mégis életben marad.”

 Szonett az életről és magamról

Negyvenhárom éves vagyok: ez van.

Az emberélet útjának telén,

 amit érdemeltem, csak azt kaptam,

minden ott van, ahol van: a helyén.

Volt már ez is, az is: feleség és

barát, szerelem, meg persze hűség,

és más is: megcsalás, összetűzés,

elhagyás és sok-sok néma kétség.

Ennyi volt? Biztos, hogy több a rossz volt?

Ennyivel telt ki rosszkedvem tele?

Gondolj csak rá, mit ígért a telt hold:

„Az élet csupán hangtalan zene,

vakfolt az élet, mindössze vakfolt,

melyben mintha semmi sem fénylene.”

  A negyvenéves férfi korkedvezménnyel nyugdíjazott rendőr alezredes volt,

és egy reggel arra ébredt nyugtalan álmából, hogy féreggé változott. Úgy érezte, hogy a hátát kemény kitinpáncél borítja, és ha kissé fölemelné a fejét, meglátná domború, barna, ív alakú, szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Ezért inkább nem nézett oda, és olyan bénultan hevert néhány pillanatig, mintha eltört volna valamije. Aztán ahogy lassan tisztulni kezdett az agya, egyszerre képtelennek találta a helyzetet, és fölült az ágyban. Önkéntelenül is lepillantott, és ahogy meglátta domború, a terhesség utolsó fázisára emlékeztető, ám negyvenéves férfi módjára becsületesen szőrös hasát, végképp megnyugodott. „Ezt a marhaságot!”, gondolta, és elszégyellte volna magát, ha a szégyent nem tartotta volna egyéniségéhez merőben méltatlan gyengeségnek. Kifordult az ágy szélére, és miközben lábával a papucsot kutatta, hirtelen eszébe jutott ennek az ostoba ébredésnek a magyarázata: hiszen csak álmodott! És ahogy megkönnyebbülten, asztmatikus hörgésre emlékeztető módon fölsóhajtott, felrémlett előtte az álma.

            Álmában arra ébredt, hogy szörnyű féreggé változott. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott a szeme előtt. Ez volt a legiszonyatosabb az egészben, látni elsatnyult lábait, amelyek oly szánalmasan viszonyultak az ő méretes, tekintélyes testsúlyát oszlopszerűen hordozó sonkáihoz. Mindig is két lábbal járt a földön, és most úgy érezte, hogy ezek a csökevényes „féregnyúlványok” leginkább a falra mászást teszik lehetővé, ami mégiscsak képtelenség egy nyugalmazott rendőr alezredes részéről. Ekkor kezdett el kiabálni, pontosabban csak azt hitte, hogy kiabál, mert valójában valamiféle visszafojthatatlan és fájdalmas csipogást hallatott (ő!, akinek mennydörgésszerű parancsszavára hajdan egy egész kapitányság vágta haptákba magát…), illetve csak úgy érezte, hogy azt hallat, mert talán tényleg kiabált, hiszen az asszony ébresztette, mondván,  mi a baj, szívecském, megnyomott az esti pacalpörkölt?, de talán ezt is csak álmodta, mert reggel úgy ébredt, mint aki éjszaka tényleg féreggé változott. Szép is lenne, ha most csak úgy ukmukfukk fölszaladnék a falra, mosolyodott el megkönnyebbülten az ágy szélén üldögélve, de aztán gyorsan visszarendezte izmait a méltóságteljes rendőr alezredesi arckifejezésre. Belebújt a papucsába, és miután második nekirugaszkodásra két lábra küzdötte magát, kislattyogott a konyhába.

            Az asszonyt már ott találta, amint a tűzhely körül sertepertélt. Mindig a kakassal kelt, de a negyvenéves férfi szerint gyakran a kakast is ő ébresztette, hogy mire az ura előbújik, minden rendben legyen. A negyvenéves férfi szerette maga körül a rendet. Megszokta a régi szép időkből, amikor még egy egész kapitányság bokázott körülötte. Így reggelenkénti első kérdése is úgy hangzott el, hogy arra az asszonynak szabályos jelentést kellett tennie. Most azonban kérdés nélkül is látta az asszonyon, hogy rendkívüli esemény történt. Kitűnő szeme volt az ilyesmihez, annak idején még olyan szupertitkos gondolatokat is kiolvasott a gyanúsítottak tekintetéből, amelyeket azok még maguknak sem akartak bevallani. Így aztán a megszokott érdeklődés helyett rögtön a tárgyra tért: „ Na, mi van má’?!”

            Az asszony nem felelt azonnal, ami önmagában is meglepő volt, hiszen tudta, hogy ezzel csak ingerli a férjét, aki nem tűrte a kétes helyzeteket. Ha ő kérdezett valamit, arra nyomban választ kellett adni. Most azonban a felesége  úgy hallgatott, mintha abban reménykedne, hogy ő majd csodák csodája megelégszik egy ilyen néma felelettel, és csak akkor szólalt meg, amikor az ura  a nyomaték kedvéért még hozzáröffentett egy noszogató „He ?!”-t is. „Dódi  nem utazott vissza.”, nyögte végül, és gyorsan elkapta a tekintetét.

            Dódi, azaz a negyvenéves férfi fia, a rendőrtiszti főiskola végzős növendéke az utolsó vizsgaidőszakát töltötte odahaza. Egész nap ki sem mozdult a szobájából, ami természetes is volt, hiszen a döntő szigorlatára készült, és az apja tisztán emlékezett rá, hogy a maga idejében neki is mennyit kellett magolnia. Amióta nyugdíjazták, minden reménysége a fia volt, benne látta majdan megtestesülni mindazt, ami még ő maga lehetett volna, ha nem kellett volna, időnek előtte, korkedvezménnyel nyugállományba vonulnia. „Talán még dandártábornok is lehet belőle”, gondolta néhanapján, merészebb fantáziáiban.

            Ezért most a hír, hogy Dódi nem ment vissza a legfontosabb vizsgájára, egyszerre töltötte el teljes értetlenséggel és hirtelen indulattal. „Micsoda?!”, hördült föl, mintha a húsába vágtak volna, majd mégis utat engedvén a kíváncsiságának, megkérdezte: „Beteg, vagy mi az isten?” „Nem tudom.”, felelte reszketeg hangon az asszony, „Ki sem mozdul a szobájából.”

            A negyvenéves férfi a terhesség utolsó fázisára emlékeztető pocakját meghazudtoló módon pattant fel a székéről, és úgy csörtetett végig a lakáson, mintha egy kommandós akció vezetőjeként az első számú közellenséget kellene rajtaütésszerűen kézre kerítenie. Ahogy a fia szobájához ért, le sem lassított, hanem kopogtatás nélkül, a kilincset szinte le sem nyomva szakította föl az ajtót.

            Dódi úgy pattant fel az íróasztalától, mint akit kígyó csípett. Az arca hófehér volt, mintha frissen meszelték volna, és úgy meredt az apjára, mintha afféle ágról szakadt Hamletként a szellemet látná. Ez azonban csak egy pillanatig tartott, mert a következő mozdulatával már az előtte lévő papírokat kezdte összeszedegetni, méghozzá olyan lázas igyekezettel, mintha bűnjelet próbálna eltűntetni. „Mit csinálsz, fiam?!”, dörrent rá a negyvenéves férfi, amitől a fia úgy kezdett reszketni, mint az a bizonyos nyárfalevél, és egy ügyetlen mozdulattal az összes papírlapot lesodorta a földre. „Mik azok a papírok?!”, kérdezte a negyvenéves férfi, aki ha nem is értette, miről van szó, azonnal tudott a helyzetből következtetni, és rögtön kiszimatolta, hogy valamiféle rejtélyes összefüggés van a fia riadt kapkodása és vissza nem utazása között. Sokat megélt agyában nyomban megfogalmazódott, hogy a tetten érés esete forog fenn. És valóban, nemcsak a fia alig hallhatóan elrebegett „semmi”- je, de az a mozdulat is, ahogy a papírköteget magához szorította, arról tanúskodott, hogy a negyvenéves férfi megint egyszer jó nyomon jár. „Add csak ide!”, parancsolta, és odalépett hozzá. Rövid közelharc után, melynek során még egy gyors, atyai pofon is elcsattant, kezébe kaparintotta a gyanús iratokat, majd miközben belenézett, még egyszer megkérdezte: „Mi ez?!”

            Ám ekkor olyasvalami történt, ami, ha rövid időre is, de elvonta figyelmét a kezében lévő bűnjelről. A negyvenéves férfi fia ugyanis válasz helyett egész egyszerűen fölszaladt a falra, és fejjel lefelé lógva megállt a legtávolabbi sarokban. A negyvenéves férfinak elkerekedett a szeme, majd magából kikelve kezdett ordítani: „Jössz le azonnal! Egy jövendőbeli dandártábornok nem mászkál a plafonon!” „Nem megyek”, válaszolta a fiú, hangjában valami visszafojthatatlan és fájdalmas csipogással, „és nem megyek vissza az iskolába sem.” „Mi az, hogy nem mész vissza?!”, értetlenkedett az apja, „ Akkor mit fogsz csinálni?!” „Regényt írok.”, rebegte Dódi, de ezt már tényleg alig lehetett érteni a hangját elnyomó csipogástól.

            A negyvenéves férfi a döbbenettől szólni sem tudott, csak fölemelte a kezében tartott papírokat, és olvasni kezdte az első lapot. A szeme már eleve tágra nyílt a döbbenettől, de szinte látható volt kétségbeesett erőfeszítése, hogy még jobban elkerekedjen, mert nem másról olvasott, mint egy korkedvezménnyel nyugdíjazott rendőr alezredesről, aki egy reggel arra ébred nyugtalan álmából, hogy féreggé változott. És le volt írva, miként tekint végig borzadállyal megváltozott testén, és hogyan kezd el ordítani magából kikelve, miközben azonban hangját érthetetlenné teszi a belevegyülő visszafojthatatlan és fájdalmas csipogás. És ahogy ezt elolvasta, a negyvenéves férfi magából kikelve kezdett el ordítani.

            A negyvenéves férfi felébredt nyugtalan álmából. Egy pillanatig nem tudta, hol van, és riadtan tekintett végig magán, mert valami körvonalazhatatlanul nyomasztó érzet kínozta. De ahogy megpillantotta domború, a terhesség utolsó fázisára emlékeztető, ám negyvenéves férfi módjára becsületesen szőrös hasát, egyszerre megnyugodott. Fölült az ágyban, és akkor hirtelen eszébe jutott az álma, és önkéntelenül is elmosolyodott. „Még hogy az én fiam író!”, gondolta, amint kifordult az ágy szélére, és lábával a papucs után tapogatózott.  Majd az villant az agyába, mit szólna ahhoz az asszony, ha bejövet ott találná őt az íróasztal mögött egy regényen szöszmötölve. De ez már annyira képtelen ötlet volt, hogy el sem mosolyodott, és egy asztmatikus hörgéssel két lábra emelkedve kislattyogott a konyhába.

 Toldott farkú szonett az életről és magamról

Negyvenhárom éves vagyok: ez van.

Az emberélet útjának telén,

 amit érdemeltem, csak azt kaptam,

minden ott van, ahol van: a helyén.

Volt már ez is, az is: feleség és

barát, szerelem, meg persze hűség,

és más is: megcsalás, összetűzés,

elhagyás és sok-sok néma kétség.

Ennyi volt? Biztos, hogy több a rossz volt?

Ennyivel telt ki rosszkedved tele?

Gondolj csak rá, mit ígért a telt hold:

„Az élet csupán hangtalan zene,

vakfolt az élet, mindössze vakfolt,

melyben mintha semmi sem fénylene,

de túl a fényen, túl hanghatáson,

van valami: az igazi élet,

s ott derül ki, hogy léted mivé lett.”

Hatodik érzék

Már egy hete csak a

csak arra gondolok

napok hetek hónapok

csak arra gondolok

tudod a hatodik érzék

amikor a hős szellem volt

de még azt hitte ember

nem tudta hogy holt

és csak azt vette észre

 a felesége légnek nézi

emlékszel? emlékszel erre?

tudod nem is olyan régi

nem olyan régi emlék

ezé a hülye filmé

azzal a buta csavarral

mikor rájön hogy nem él

ez totál lényegtelen

ám a hideg futkos rajtam

amikor eszembe jut

ahogy eszembe villan

hogy válhatsz levegővé

üresebbé mint holtan

hogy válhatok semmivé

egy szemben  ahol  látvány voltam.

Vonatút (folytatás és befejezés)

Hosszú ideig ült így, bár azt, hogy ez a hosszú idő öt perc volt-e vagy félóra, nem tudta volna megmondani. Aztán egyszerre nyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Pontosabban megállt az ajtóban, és megkérdezte...- nem, nem kérdezett semmit, csak úgy nézett, mint aki kérdez valamit, amit nem kell egészen komolyan venni, de azért nem lehet tudni, hogy részben nem komoly-e, valamit, ami nem költői kérdés, ugyan dehogy, sokkal inkább jogászi, vagy még inkább ügyvédi, mint amikor az ügyvéd, aki éppen egy pedofil kéjgyilkost vagy egy korrupt politikust véd a tárgyalóteremben, akiről mindenki tudja, hogy nemhogy bűnös, de minimum kétszer annyi járna neki, mint amennyit a törvény szerint ki lehet rá szabni, és ő, mármint az ügyvéd, mégis úgy teszi fel a kérdéseit, hogy azok még véletlenül se közelítsenek bárminemű hétköznapi értelemben vett igazsághoz. Így nézett a férfi, vagyis úgy, ahogy mindig is nézni szokott. A nézése mondhatta azt is: „Na mi van,  te negyvenéves, baszd meg, hát már megint szarba léptél?...” (a férfi sosem beszélt csúnyán, sőt a kifejezésmódja általában rendkívül kulturált, kifinomult és választékos volt, mint egy hobbyköltőé, aki kizárólag csak kenyérkeresetből űzi ügyvédi mesterségét, de vasárnaponként érzékeny verseket írogat, amelyek közül nem egy  – némi szolid összeköttetéssel –  már nyomtatásban is megjelent…- ám a tekintete hemzsegett a legalpáribb káromkodásoktól), vagy mondhatta azt is: „Figyelmeztettelek, hogy rossz vége lesz a marhaságaidnak…”, de mondhatta azt is: „ Szeretem a feleségedet, te szépen elválsz tőle, én pedig elveszem feleségül.” És a legérdekesebb az volt az egészben, hogy mindezt egyszerre mondta ez a tekintet, noha a száj nem mondott semmit. A férfi pedig csak állt az ajtóban, mígnem egyszerre mégis megmozdult a szája.

            A negyvenéves férfi jól ismerte ezt a szájat. Egyszer közeli kapcsolatba került ezzel a szájjal, olyannyira közelibe, hogy még a szagát is érezte, ami nem volt egészen kellemes, de még kevésbé volt kellemes, amit a szájszagot is elnyomó szavak közöltek vele. Látta maga előtt azt a réges-régi vasárnap délelőttöt, a jól ismert szobát, ahol amúgy a mindennapjai teltek, de azon a délelőttön mégis valahogy ismeretlenül idegenné vált az egész, látta maga előtt az üres széket, ahova le kellett ülnie, és mellette a másikat, amelyen akkor már ült valaki, méghozzá az említett száj tulajdonosa, aki úgy ült ott, mintha a tárgyalóteremben készülne a döntő védőbeszédre, és úgy intette őt magához, olyan nagyúri mozdulattal, mint egy fontos ügy koronatanúját, pedig nem koronatanú volt, hanem vádlott, egy ócska tyúkper pitiáner vádlottja, aki ha megkukul sem tehet mást, mint tudomásul venni a megalázó ítéletet, és ezért csak lerogyott tehetetlenül az üres székre, hagyta, hogy bénítóan súlyos karok hulljanak a vállára, s hogy az említett száj egészen közel hajoljon hozzá és fülébe súgja a vádiratot. Mindezt látta maga előtt, és hallotta az egykori szavakat. Csak egykori feleségét nem látta és nem hallotta, mert őt az emlékeiben is a szomszéd szoba fala rejtette előle.

            „DE JÓ, HOGY LÁTLAK!”, rikkantotta a száj az ajtóból, mert ez a száj, ha végre megmozdult, mindig rikoltozni kezdett, akkor is, ha semmi oka sem volt rá, teszem azt tíz centire volt tőle a fül, amelybe beszélnie kellett, vagy valami bensőséges és intim vallomást akart a másik tudtára hozni, mondjuk azt, hogy elveszi tőle a feleségét, vagy ennek a feleségnek próbálta elcsavarni a fejét, mert bár nem volt jelen, de a negyvenéves férfi biztos volt benne, hogy akkor is harsányan rikoltozott, „SZERETLEK, TE DRÁGA! LÉGY AZ ENYÉM!”, üvöltötte minden bizonnyal az ő első felesége fülébe, aki bele is süketült egy pillanatra, és így nem volt módjában tiltakozni, s mire kidugult a füle, már késő volt. Süketség az élet megrontója.

            „DE JÓ, HOGY LÁTLAK!”, rikkantotta a száj az ajtóból, „RÉG TALÁLKOZTUNK!”, és a negyvenéves férfit, annak ellenére, hogy tisztán emlékezett erre az utolsó találkozásra, arra a bizonyos vasárnap délelőttre, amely nem hagyott benne igazán felhőtlen emléket, most mégis elöntötte valami váratlan jó érzés, amikor ebből az ismerős szájból meghallotta ezeket az ismerősen rikoltozó szavakat.

            De amikor megszólalt, a hangja mégis meglepetten csengett. „Te…, te…, itt?... Mit keresel…te…itt?”, dadogta a negyvenéves férfi. Ám a száj szinte végig sem várta dadogását, már harsogni kezdte a választ. „HOGYHOGY MIT KERESEK ÉN ITT? ITT DOLGOZOM. INKÁBB ÉN KÉRDEZHETNÉM UGYANEZT TŐLED, HA NEM TUDNÁM PONTOSAN A VÁLASZT. CSAK AZT NEM ÉRTEM, HOGY JUTOTT ESZEDBE ÚTLEVÉL NÉLKÜL NEKIINDULNI A HATÁRNAK?!” Ám amikor a negyvenéves férfi megpróbált valamit közbehebegni, csak legyintett és folytatta: „HAGYD EL, ISMERLEK, MINT A ROSSZ PÉNZT, HEHE…”, és cinkosan kacsintott egyet, „NEM LEP MEG A HEBEHURGYASÁGOD. AZ A SZERENCSÉD, HOGY ÉN ITT VAGYOK. ÉS MINDENT ELRENDEZEK. MINT MINDIG.”, és elégedetten vigyorgott rá.

            A negyvenéves férfi arra gondolt, hogy végül is igaza van, egy bizonyos sajátos nézőpontból, elvégre valóban elrendezett mindent azon a vasárnap délelőttön, és később is a költözéstől kezdve a válásig, mi több még azt is elrendezte, hogy ő napokig, sőt hetekig ne térjen magához, főképp a napi rendszerességgel elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkoholtól, s aztán hónapokba, sőt inkább évekbe teljen, míg valamennyire össze tudja kaparni magát.

            „MINDENT ELRENDEZEK, MINT MINDIG.”, folytatta a száj tulajdonosa és egy lépéssel beljebb jött az ajtóból, amely becsukódott mögötte, mintha láthatatlan kezek mozgatnák. „ELRENDEZEK ÉN MINDENT, MINT ANNAK IDEJÉN, EMLÉKSZEL, KOLLARIK?, MINT AZT A RENGETEG SZÁMLÁT MEG MIEGYMÁST, AZ UTAZÁSOKAT, A SZÁLLODASZOBÁKAT, AZ EBÉDEKET, VACSORÁKAT ÉS A TÖBBIT ÉS A TÖBBIT, AMI TE CSAK ÚGY ELFOGADTÁL, NAGY KEGYESEN, MINT EGY VEZÉRIGAZGATÓ A BEOSZTOTTJAI SZORGOS NYELVCSAPÁSAIT. EJNYE, HÁT  AZT HITTED, ILYEN KÖNNYEN MEGÚSZOD? AZT HITTED, FÖLÜLSZ EGY VONATRA, MAGAD MÖGÖTT HAGYSZ MINDENT, ENNYI AZ EGÉSZ? HÁT MIT SEM TANULTÁL? EJNYE, EJNYE, CSALÓDTAM BENNED…- VAGYISHOGY ÉPPEN NEM CSALÓDTAM ÉS PONT EZ A CSALÓDÁS.”

            A negyvenéves férfi ült a földön, és képtelen volt bármi értelmeset gondolni. Hátát a falnak nyomta, sőt próbálta még tovább szuszakolni, hátha el tud benne tűnni, fölszívódni és új életet kezdeni, mint valamiféle önkéntes Kőmíves Kelemenné, akinek már semmi dolga a külső valósággal. Arra gondolt, amit a férfi mondott, vagyis nem gondolt rá, hanem a szavaktól szinte függetlenül csapongtak a fejében egykori közös utak és étkezések emlékei, amelyeken tényleg úgy vett részt, mintha állandó díszvendég lenne csupán a valóságban, ami nem más, mint egy végtelen séta az élet napos oldalán. Végtelen séta, amelyen a száj tulajdonosa, a családi barát, a Férfi kalauzolja, mi több a tenyerén hordozza, méghozzá úgy, hogy az említett tenyérről le sem kell lépni, és mindent megmutat neki, amit csak az életben érdemes, sőt magát az Életet, a nagybetűset mutatja meg, amit annak idején annyit ígérgettek jóindulatú nagybácsik és még jobb indulatú iskolaigazgatók, de mindenki csak beszélt róla, ám a Férfi volt az első, aki tett is valamit érte, és valóban megmutatta, hogy a nagybetűs Élet nem egyéb, mint egy végtelen bécsi utazás, amely során nincs más dolga az embernek, mint beülni a teletankolt, elegáns autóba és meg sem állni Bécs belvárosáig, hogy aztán a városnéző séta ürügyén minél több kávéházba, sörözőbe és vendéglőbe lehessen betérni és ne kelljen kérdeni, ki állja a cehet. Mert nem kérdés, ki állja. A családi barát. A Férfi. Akire teljes nyugalommal rábízhatja magát az ember. Sőt nem csak magát: mindenét. Különös tekintettel a feleségére.

            A Férfi közben még beljebb jött az ajtóból, már ott magasodott a negyvenéves fölött, és amikor újra megszólalt, furcsa módon egyáltalán nem rikoltozott, hanem úgy beszélt, mint egy normális ember, aki egy másik, tőle egy lépésre lévő emberhez szól. Egyszerű, közvetlen, majdhogynem bensőséges, ezáltal teljesen idegen volt a beszédmódja. Annyira idegen, hogy a negyvenéves a fülét kezdte hegyezni, tényleg jól hallja-e.

            „Nézd,”, mondta a Férfi, „most már ideje elárulnom neked valamit. Te voltaképpen egy nagyszabású átverés áldozata lettél.”

             A negyvenéves inteni akart, hogy ebben számára semmi újdonság nincs, sőt az lett volna az újdonság, ha az ellenkezője derül ki, mondjuk az, hogy valójában teljesen tisztán zajlott le minden azon az ominózus délelőttön, sőt már az előkészítés idején is, amiről ő csak annyit tudott, pontosabban sejtett, mert ennek a tudásnak nem akart a birtokosa lenni, ezért csak rossz érzések kerülgették, mint amikor valakiben kitörőfélben lévő betegség motoszkál, megmagyarázhatatlan rossz érzések, amikor az utolsó héten, ami számára akkor még nem volt utolsó hét, csak egy hét a sok közül, de később megtudta, hogy ez volt az utolsó, legalábbis egy bizonyos, az első feleségét érintő időszámítás szerint, szóval amikor azon az említett héten a feleségének mindennap el kellett mennie otthonról, hogy aztán csak késő este keveredjen haza és akkor is alig szóljon hozzá, amiből egy tapasztaltabb férfi, vagyis Férfi, levonta volna a megfelelő következtetéseket, ő azonban épp csak nyűgös lett, mint egy nyafka gyermek, amikor a felesége a kérdésekre csak annyit válaszolt, már ha válaszolt egyáltalán, hogy dolga volt, itt meg ott, általában az egyetemen, ahova akkoriban járt, na de nem az esti tagozatra, így hát némileg furcsák voltak az éjszakába nyúló kimaradások, de a felesége leszerelte azzal, hogy jó-jó, nemcsak az egyetemen volt, hanem a Férfinak kellett segítenie mindenféle ügyben, különösen tolmácsolásban, mert váratlan külföldi vendégei jöttek, és akkor a negyvenéves nem arra gondolt, milyen meglepő, elvégre a felesége egyetlen idegen nyelvet sem tud igazán, hanem arra, milyen talpraesett az ő kis asszonykája, hogy föltalálja magát, de azért legyünk őszinték, nem volt annyira felhőtlen ez a gondolata, ez a gondolata valójában a rossz érzések elkendőzésére szolgált, vagyis elkendőzni maga elől valamit, ami azonban még csak köszönőviszonyban sem volt a valósággal, a ténnyel, hogy úgy átverik, mint szart a palánkon. Ezért akart most inteni a negyvenéves, az immár utólagos és hiábavaló tudás birtokosa, ám a Férfi nem hagyta magát leinteni.

            „Nem, nem, félreértesz! Nem úgy van, ahogy gondolod, soha nem is volt úgy…Mondom, hogy félreértés áldozata lettél. Egy gondosan kitervelt összeesküvésé. De most már ideje megtudnod az igazat. És főként azt, hogy mindez a te érdekedben történt.”

            És akkor a Férfi ismét átvedlett szájjá, hatalmas nyíló és csukódó húskapuvá, amely megállíthatatlanul ontotta magából a hangokat, amelyek hol önálló életre keltek és értelmezhetetlenül tovaillantak a semmibe, hol viszont váratlanul szavakká álltak össze és kimondtak valamit, aminek az értelmezése azonban még talányosabb volt, mint az összefüggéstelen hangoké. A Férfi ugyanis olyasmiről beszélt, ami a negyvenéves számára egyszerre volt homályos emlékek káprázata és a képzelet szertelen játéka. A Férfi ugyanis elmesélte, mi minden előzte meg azt a bizonyos vasárnap délelőttöt.

            „Tudod, ott kezdődött az egész, amikor először találkoztunk. Tudom, ezzel nem mondok újat, elvégre minden valódi történet az elején kezdődik. Már pedig a miénk valódi történet a javából. Olyan igazi szarral meg vérrel írott. Volt benne ebből is meg abból is. És nehogy azt hidd, hogy a szart egyedül én kentem bele. Szóval ott kezdődött, hogy ott ültem a szüleid díványán és folyt belőlem a szó, ahogy ezt már megszokhatták tőlem. Talán az apád is ezt szerette bennem, merthogy szeretett abban biztos vagyok, hiába játszotta meg utána a fasza gyereket velem szemben, aki még a fejét is elfordítja, ha az utcán véletlenül megpillant, de ez is csak azt bizonyítja, hogy vonzódott hozzám, különben nem lett volna szüksége ilyen teátrális jelenetekre. Jaj, istenem, még most is imádom, a kis tudós, aki megközelíthetetlen erkölcsi fenomént játszik, mert az egyszülött kis fiacskáját felültette valaki… Pont ő, a nagy tudós, aki tudja jól, hogy erkölcs nem létezik, csak eltérő nézőpontok. Emlékszem, milyen zseniálisan tudott előadni a különféle görög istenek meg héroszok zűrzavaros kapcsolatrendszeréről, ami mindenről szólt, csak az erkölcsről nem. Istenem, erkölcs…milyen kispolgári fogalom… Na de hagyjuk, most nem róla van szó, hanem rólad meg rólam.

            Egyszóval ott ültem a szüleid díványán tegnap vagy ezer éve, hogy mikor, ebből a szempontból lényegtelen, azt sem tudom, hányadszor voltam akkor náluk, de az biztos, hogy veled először találkoztam. Ott ültem a díványon és jó szokásom szerint előadtam valamit apádéknak, vagyishogy apádnak, mert anyád, az áldott jó asszony, mert akkor is az, ha ma már irtózik tőlem, mint ördög a szentelt víztől, vagy még inkább, mintha én lennék maga Belzebub, szóval az anyád, már elnézést, mellékes, és mindig is az volt számomra, persze megettem a főztjét, és dicsértem is, őszintén, de valójában engem mindig az apád izgatott, a hatalmas intellektusával, az elképesztő tudásával, de azért én, ha akartam, meg tudtam fogni, márpedig akartam, ha kellett, blöff árán is, de beléfojtottam a szót, ő belé, aki akadémikus, meg külföldi egyetemek díszdoktora, de ha együtt voltunk, mindig én adtam elő, akár az ő szakterületéről is, elég volt, hogy elolvassak egy könyvet a görög mitológia valamelyik részletkérdéséről, aztán szóhoz se hagytam jutni, emlékszem az édes kis tudós pofijára, amint ott ült, mint aki megkukult, én meg a homéroszi kérdés újabb aspektusairól fejtegettem neki valami marhaságot, és akkor betoppantál te. Hazajött a gyerek. Lehet, hogy már nem hazajöttél, csak látogatóba, tudom is én, de az biztos, hogy rögtön észrevettelek. Tudom, tudom, nem hagytam abba a beszédet, mert azt azért mégsem lehet csak úgy abbahagyni, megszoktam én már ezt a tárgyalásokon, de észrevettelek, ahogy észreveszem azt is, ha valaki a védőbeszédem idején bejön a tárgyalóterembe, vagy kimegy onnan. Szakmai ártalom: mindent észre kell venni, különben megnézheti magát az ember.

            Hát téged aztán megnéztelek. Mondtam még néhány mondatot a vaksi dalnokról, de közben láttalak átmenni a szobán, és hidd el nekem: egy pillantással mindent láttam én rajtad. Ott álltál előttem fehéren-feketén, ahogy egy vádlottat is első szempillantásra meg tudok ítélni. Nekem beszélhet aztán mentő körülményekről vagy amiről csak akar, én azonnal tudom, mi az igazság, és hogy fogjuk ezt az igazságot kijátszani. Rajtad is rögtön láttam, hogy menthetetlen vagy. Apja fia. Mindennel, ami őt jellemzi, de mindennek csak az árnyképeként. Ne haragudj, hogy ilyen nyersen kimondom, nem lehet másként. Nem köntörfalazhatok, nem vagyunk abban a helyzetben.

            Mindezt láttam rajtad, de azt is, hogy lesz még dolgunk egymással. Láttam, hogy menthetetlen vagy, hacsak kezelésbe nem veszlek. Apádnak már késő, nem lehet embert faragni belőle. Beszélhetek neki, amiről csak tetszik – őt már elnyelte a klasszikus fingológia, hehe… Öreg ő már ahhoz, hogy megjöjjön az esze. De amikor megtudtam rólad (amit persze azonnal láttam), hogy te is valami ködevést tanulsz az egyetemen, azonnal megfogadtam magamban, hogy közbelépek, mielőtt te is elveszel.  Nem csak a te érdekedben, ne aggódj. Hanem minek ennek az országnak, többet mondok, ennek a világnak ennyi ködevő. Van elég bajunk anélkül is. Mert a ködevés nemcsak azt jelenti, hogy rágódtok a semmin és közben nem fogy a köd…- hanem még azt is, hogy egyre nő, legalábbis a fejetekben. Veszélyes játék ez, barátom. Úgyhogy rögtön tudtam, hogy közbe kell lépnem. És meg is tettem, bár te eleinte észre sem vetted.”

            A negyvenéves kuporgott a földön és nem emlékezett. Konkrétan semmiféle emlékképe nem volt az állítólagos első találkozásról a szülei lakásában, ahol a díványon ott ült volna a Férfi, ő pedig éppen csak átslisszolt a szobán, mint egy alamuszi tékozló. A szülei lakásáról őrzött magában különféle hangulatokat: lusta szombat reggelek illatát, amit a konyhában frissen kisült köményes kifli szagosított meg; hangok emlékét, amikor esténként, az ágyában, a paplan alá bújva a szülei duruzsolása szivárgott a fülébe a szomszéd szobából és ringatta álomba; a tárgyak tapintását, ahogy mindenegyes kilincs más és más módon engedett a keze érintésének… - és ugyanígy derengett az emlékeiben rengeteg kép a Férfiről is, amelyek különböző helyszínekhez, kávéházakhoz, vendéglőkhöz kapcsolódtak, vagy akár utcákhoz, mint amikor a belváros egyik forgalmas főutcájáról csak azért fordultak le az autóval, a Férfi hatalmas, fekete autójával egy mellékutcába, hogy megmutassa neki, pontosabban nekik, hiszen az ő első felesége is ott volt, és a negyvenévesben később erősödni kezdett a gyanú, hogy az ő jelenléte volt a meghatározóbb, egyszóval hogy megmutassa nekik gyermekkora színhelyét, a városrészt, ahol minden egyes kapualjat és macskakövet ismert, és bár macskakövek nem voltak, miként a negyvenéves éles szemmel megállapította, de a Férfi lehengerlő stílusa nem ismert ellentmondást; vagy amikor a lakására hívta meg őket, ami viszonylag ritkaságnak számított, és az ö első felesége főzte a vacsorát, ami pedig még inkább ritkaságszámba ment, mert nem volt az a kifejezetten konyhában sürgő-forgó alkat, és ezért aztán a negyvenéves őszinte érdeklődéssel figyelte, amint asszonykája hatalmas lelkesedéssel forgatta a kezében a fakanalat és rittyentett nekik valamilyen tájjellegű különlegességet, amit még az édesanyjától tanult, a negyvenéves akkori anyósától, aki valahányszor náluk jártak, a kis hegyvidéki faluban, valóban gyakran főzte ezt az ételt, a tárkonyos krumplilevest, vagyis pityókalevest, ahogy arrafelé mondták, mert ott még az ételek is tájnyelven gőzölögtek, de a feleségéről nem tudta, hogy képes elkészíteni, és mégis, a Férfi házában olyan otthonosan főzte meg nekik, mintha ő lenne a ház asszonya, aki éppen vendégül látja férje barátját, vagyis őt, a negyvenévest. Ilyen és hasonló emlékek jutottak a negyvenéves eszébe, amint ott kuporgott a földön, és ezek az emlékek mind a Férfihez és a feleségéhez, vagyis az ő első feleségéhez kötődtek, mintha a Férfi soha nem is létezett volna e nélkül a nő nélkül. Mintha elválaszthatatlanok lennének a negyvenéves számára, mint valamiféle teljességgel abszurd sziámi ikerpár. Nem, semmit nem tudott felidézni abból, amiről a Férfi beszélt.

            A Férfi viszont beszélt, beszélt tovább rendületlenül, és beszédében szó sem volt a nőről, kettejük feleségéről, már ha valóban feleségül vette, ahogy a negyvenévesnek, és jó esetben magának a nőnek is ígérte. Szó sem volt róla, mintha ez az egész történet csak kettejükről szólna, a két férfiről, pontosabban a Férfiről és a negyvenévesről, aki jobb híján, bizonyos biológiai kritériumok alapján szintén férfinak tekintendő, de ebben a történetben, a Férfi megfogalmazásában, annak ellenére, hogy szájából többször is elhangzott a frappáns „mint férfi a férfival” kifejezés, inkább csak egy férfi volt jelen, a férfiség, vagyis a tetterő, a határozottság és más, hasonlóan kifinomult tulajdonságok birtokosaként…- tehát egyvalaki, aki képes befolyásolni egy ilyen történet végkimenetelét.

            Ám ez a történet láthatóan még nem közelített a végkifejlethez, legalábbis ahhoz a végkifejlethez, amelyet a negyvenéves olyan jól ismert, hogy már abban sem volt biztos, lezajlott-e valaha egyáltalán. Tehát a szobához, a két székhez, a vállátkaroláshoz és a halk szavú, mégis harsány bejelentéshez. Ez a történet másról szólt, egy fiatalember beavatásáról, mely fiatalemberben a negyvenévesnek nem esett nehezére egykori önmagára ismernie, és mégis olyan idegen volt az egész, mintha valaki másról lenne szó. Valakiről, aki az apja kisfia, és nem egyszerűen azért, mert annak született, ami ugyebár ha nem is puszta véletlen, de legalábbis megmásíthatatlan adottság, hacsak meg nem tagadja valaki az apját, de hát mért is tenne ilyet, ha egyszer nem egykori besúgó a kedves apuci, vagy vérfertőző pedofil, ami bármilyen divatos is manapság, mégsem adatik meg mindenkinek, így hát tűrni kell rezzenéstelen arccal, hogy az embernek még a fenekét is kinyalják, de legalábbis úgy terítik a lába elé az életet, mint egy elegáns vörös szőnyeget, amin csak föl kell lépkedni sikkesen a siker csúcsára. Csak az a gond, ha a lépcsősor tetején nem egészen az van, amire vártunk, vagyis amit a kedves apuka ígért. Mert esetleg a kedves apuka ígérete nem azonos az élet realitásával.

             „AZ ÉLET REALITÁSA ÉN VAGYOK, ÉRTED?!”, rikkantotta a Férfi, majd hirtelen visszaváltott arra a természetes, éppen ezért teljességgel hamis hangfekvésre, amelyen az imént beszélt. „Én vagyok az élet realitása, ami várt rád a lépcsősor tetején. Amikor már úgy tűnt, hogy mögötted van minden, ami az életben buktató lehet. Vicces, mi? Huszonöt évesen, vagy mennyi voltál, legyen harminc, egykutya, szóval még szinte kamaszként ott hevert mögötted minden, ami az életben kihívás, de ami a számodra nem volt más, mint készen kapott ajándék. Nem is ajándék, mert ennek a szónak még örömszaga van, te viszont már nem tudtál örülni semminek. Vagy ha ajándék, akkor úgy az, ahogy az elkényeztetett gyereknek sem csillan már föl a szeme a százhuszonkettedik játék láttán. Így voltál te az egésszel: a gimnázium után egyetem, ahogy ez már egy értelmiségi családban dívik, az egyetemen pedig az apuka hírnevébe burkolózott középszer: nem tettél le semmi mást az asztalra, mint az apuka névjegyét. Így feleltél a vizsgákon, így írtad meg a szemináriumi dolgozatokat, és így írtad meg végül a diplomamunkádat is. A szádból apuka beszélt, a tolladat apuka fogta, csak éppen nem a homéroszi hősöket vizsgáltad, hanem valami mást. Mit is? Mindegy. A lényeg a lényeg. A ködevés, amely fölfalja önmagát. Már apád több ezer oldal semmittevésének, vagy inkább semmitírásának sem volt értelme, hát még ugyanennek pepitában. De ez persze senkit nem érdekelt. Legyen a gyereknek diplomája, és utána a vízözön. Ami persze nálatok legfeljebb langyos zuhanyt jelenthet. Hát jöttem én vízözönnek, és elmostam az utamból az egész családodat apáddal az élén. Mert nehogy azt hidd, hogy csak rólad volt szó…”

            „UGYAN MÁR!”, rikoltotta hirtelen a Férfi, mint valamiféle csatakiáltást, „UGYAN MÁR! NE LÉGY OLYAN ÖNTELT! UGYAN KI LENNÉL MÁS, MINT APÁD SZÁNALMAS KLÓNJA, VAGY MÉG INKÁBB KLAUNJA, AKIT AZ APJA A SAJÁT KÉPÉRE ALKOTOTT, DE NEM TELT NEKI TÖBBRE SILÁNY UTÁNZATNÁL! A NAGY TUDÓS, AKI MINDENHATÓNAK KÉPZELTE MAGÁT, ÉS AZT HITTE, HOGY MINDENT TUD, DE ENGEM NEM SEJTHETETT ELŐRE, HAHA!...”, és a Férfi hisztérikusan kacagni kezdett, ami szinte azonnal fuldokló köhögésbe csapott át.

            A negyvenéves ott ült a földön, egyre görcsösebben összehúzódva, és azon gondolkodott, mit fog csinálni, ha a Férfinek habzani kezd a szája, ráveti magát, és megpróbál beleharapni a fülébe. Már semmit sem tartott kizártnak. Ám a Férfi amilyen hirtelen tört ki, olyan váratlanul nyugodott meg.

            „Nézd csak”, folytatta ismét rikoltozás nélkül, „meg kell értened, hogy az úgy nem mehetett tovább. Közbe kellett lépnem. Nem állhat az élet csak olyanokból, akik menekülnek a valóság elől. Tudod, apád mindig idézte azt a könyvet a keltákról, akik föllázadtak a tények zsarnoksága ellen. Hát ezek vagytok ti, a kelták. Vagyishogy voltatok. Amíg a fejetekre nem szakadtak a tények, mint a keltákra rémálmaikban a mennyboltozat. És most már értitek. Mert ugye értitek? Apád legalábbis érti. Különben nem fordítaná el olyan dacos kisfiúsan a fejét az utcán, amikor velem találkozik. Amivel beismeri, hogy nekem volt igazam. Benned viszont nem vagyok teljesen biztos. Mert hogy gondoltad azt, hogy fogod magad, fölülsz a vonatra, és elmenekülsz a valóság elől? Hogy gondoltad, hogy ilyen könnyen szabadulsz? Hogy hihetted ezt? Ejnye, ejnye, még szerencséd, hogy itt voltam, vagyis, itt vagyok. És hogy lásd, mennyire szerencséd, kérlek, várj egy pillanatot.”

            A Férfi megfordult, és mintha jelt adott volna, egyszerre nyílt az ajtó, és egy egyenruhás alak két széket hozott a helyiségbe, majd azonnal távozott. A jelenet olyan volt, mint egy színielőadásban, de a legrosszabb fajtából: látványosan megrendezett és teljességgel mesterkélt.

            „Kérlek…”, mutatott a Férfi az egyik székre, miközben ő pedig leült a másikra. A negyvenéves azonban nem mozdult. Egyrészt azért nem, mert az élmények hatására nehezére esett volna megmozdulnia, másrészt pedig a helyzet kísértetiesen emlékeztette egy egykori, számára nem éppen jó emlékű, de hasonlóan mesterkélt jelenetre.

            „KÉRLEK…”, ismételte a Férfi, hangjában a megszokott rikoltással, és még valamivel, ami egyáltalán nem a megfogalmazott udvariassági formuláról szólt. Hanem valami másról, amit a negyvenéves már jól ismert, és aminek hatására azonnal fölpattant, a székhez lépett, és lehuppant rá.

            „Így ni,”, mondta a Férfi elégedetten, mint egy mutatványos a jól sikerült produkció után, „most pedig figyelj rám jól!”, és mereven a negyvenéves szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná. „Figyelj rám jól, mert most megtudod az igazat. Az igazság az, hogy próbára akartalak tenni. S ha a próbát nem is álltad ki teljes sikerrel, de legalább szembesültél a valósággal. És ez a legfontosabb. Márpedig a valóság itt van veled szemben.”

            És akkor valami olyan történt, amit a negyvenéves egyszer már megélt, s éppen ezért nem tartott újra megélhetőnek, ám megint egyszer szembesülnie kellett a valóság valószerűtlenségével, - ugyanis a Férfi előrehajolt és átkarolta a vállát, mint egykor, egy bizonyos vasárnap reggelen. Átkarolta a vállát, és a következőket mondta halkan, de mégis ellentmondást nem tűrően a fülébe:

            „Nem szeretem a feleségedet. Elválok tőle, te pedig újra elveszed feleségül.”

A Férfi elhallgatott, de a hirtelen csend jobban rikoltozott a negyvenéves fülében, mint a Férfi addigi bármely mondata. Bár a Férfi levette a kezét a válláról, mégis úgy érezte, mintha még mindig ott lenne, sőt egyre jobban szorítja magához, majdhogy meg nem fojtja. S hogy ez a kéz valójában azóta tartja fogva, amióta azon az egykori vasárnap délelőttön a nyaka köré fonódott. Arra gondolt, hogy akkor is mennyi nehézségébe került, míg föl tudott állni a székről, a szoba közepén, a szobájuk közepén, mármint az (első) felesége meg az ő szobája közepén, amely azonban addigra már ki tudja, kinek a szobájává változott, mert ő egyszerre úgy érezte, semmi köze a szobához kötődő valósághoz, sőt semmihez nincs köze, amit olyan valóságnak neveznek, amelyben valaki, akit addig ismerni vélt, de akiről kiderült, hogy vadidegen, egyszerre a vállára teheti a kezét, és teljességgel érthetetlen, normális esetben őrültekházába való bejelentést sugdos a fülébe. Nem is igaz, talán csak vicc az egész. A Férfire akart nézni, aki addigra már ott magasodott mellette, de nem volt ereje a szemébe pillantani, mintha neki kellene szégyenkeznie valamiért. Akkor nagy nehezen föltápászkodott, vagy éppenséggel vad hirtelenséggel fölpattant, egykutya, a mozdulatai nem álltak összhangban a gondolataival. Miként a gondolatai sem álltak egészen összhangban önmagukkal. Valami más vezérelte és vonzotta ellenállhatatlanul a szomszéd szoba felé. Mert az még hagyján, hogy a Férfi ilyesmit mond neki, elvégre hatalmas tréfamester, ráadásul ez a szakmája, fapofával mondani a legnagyobb dőreségeket vádlottaknak, bíráknak egyaránt, de van ennek az egésznek egy másik oldala is, és azon a másik oldalon ott van egy másik ember, akinek a hallgatása legalább annyira bántotta a negyvenéves fülét, mint a Férfi bejelentése. Ez a másik ember, aki addigra már napok, sőt talán hetek óta nem mondott igazán semmit, pontosabban semmit mondott, „semmi”, mondta valahányszor, általában késő este hazatévedt, és a kérdésekre is csak úgy felelt, mint egy iskolából hazatérő kamasz a szülei okvetetlenkedésére. Ez a másik ember, akit a szomszéd szoba falai rejtettek, és akinek a jelenléte mégis hangsúlyosabb volt mindennél. Elvégre mégiscsak róla volt szó. Róla, akivel úgy rendelkeztek a Férfi szavai, mintha azt közölte volna a negyvenévessel, hogy megveszi tőle ötven kecskéért, lám a nyáj már kint is várakozik a lépcsőházban. Erre gondolt a negyvenéves, amíg nagy nehezen föltápászkodott a székről, vagy fölpattant róla, és átbotorkált vagy átrohant a szomszéd szobába. Ahol valóban ott ült ez a másik ember, az ő (első) felesége, és nagyban fésülködött. Vagyis ott volt a fésű a kezében. Mert az volt a legfontosabb ebben a helyzetben, hogy nehogy kócos maradjon. Ezért aztán minden eshetőségre készen kezében tartotta a fésűt, de valamiért mégsem serénykedett vele. Hanem csak ült mozdulatlanul, lehajtott fejjel, az ölébe irányzott pillantással. És akkor a negyvenéves megállt az ajtóban, és azt kérdezte: „Ez…igaz?...”, vagy azt, hogy „De… hát… miért?...”, vagy valami hasonlót, amiben nem a szavakon volt a hangsúly. Ám a nő, aki addigra már nem volt az ő (első) felesége, csak egy nő, aki valami különös esetlegesség folytán ott üldögélt a hálószobában az ágyon, és a kezében egy fésűt szorongatott, nem felelt semmit. Mert hát mit is felelhetett volna?

            Ez járt a negyvenéves fejében, ahogy a Férfi szájából elhangzott a különös bejelentés. És a Férfi fölállt, mert tudta, hogy ilyenkor nincs mit mondani, cselekedni kell, mert csak a cselekvés tehet pontot egy ilyen ügy végére, ahogy azon a vasárnapon is fogta az ő (első) feleségét, aki addigra már nem volt az ő (első) felesége, csak egy nő, kivette a kezéből a használaton kívüli fésűt, majd kézen fogta és kivezette a lakásból, miközben a nő továbbra is buzgón bámulta a földet és nem szólt egy szót sem. Miként ő, a negyvenéves sem szólt, csak állt mozdulatlanul a hálószoba ajtajában, és némán asszisztált a jelenethez. Így cselekedett most is a Férfi, azzal az elenyésző különbséggel, hogy most nem volt kit kivezetnie, hanem csak odalépni az ajtóhoz, kinyitni és kilépni rajta. A negyvenéves viszont ugyanolyan némán és mozdulatlanul maradt ott, mint azon a vasárnapon az üres lakásban.

            „Ez hát a valóság.”, gondolta a negyvenéves, mint egy mélységesen realista orosz regényben, és úgy is érezte magát, mint aki a tébolyda rácsos ablakából bámul ki a szürkületbe, melynek mélyén komoran sejlik föl a közeli börtön épülete, pedig csak a fél méterre lévő falat bámulta, amelyről helyenként már hiányzott a vakolat. „Ez hát a valóság, nincs apelláta.”, gondolta rezignáltan, és eszébe jutott, mennyit várt erre a pillanatra, noha akkoriban ez igencsak elrugaszkodottnak tűnt a valóságtól. Eszébe jutott, hányszor gondolt arra, hogy a nő, aki vágyaiban ismét az (első) feleségévé változott, visszajön hozzá. Soha nem képzelte el a részleteket, csak azt, hogy visszajön. Hogy ő ott ül az üres lakásban, és csöngetnek, és betoppan a felesége. És nem mond semmit, mert ilyenkor nincs szükség szavakra. Érdekes módon ezekben a vágyképeiben mindig az üres lakásban ült, noha azt bizonyos vasárnapot követően egyre kevesebbet tartózkodott ott. Volt a szüleinél, meglehetősen sokat, meg még annál is többet különböző kocsmákban, ahonnan mindig elég sajátos állapotban távozott, és olyankor rendre föl akarta hívni a nőt, vagyis a feleségét, amiből aztán soha nem lett semmi, főként mivel nem tudott olyan telefonszámot, amin fölhívhatta volna. Mert bár a Férfiét ismerte, de hogy azt a számot fölhívja, arra képtelen volt. Ugyanis még abban az állapotban is abszurdnak tartotta, hogy megkérje a Férfit, adja át a kagylót a feleségének. Így aztán végül sosem telefonált, amiért aztán másnap, sajgó fejjel, mindig hálát adott. Viszont az üres lakásba alig ment vissza, legelőször szinte csak akkor, amikor a felesége, pontosabban a nő, mert akkor igazán nem a feleségeként viselkedett, egyszer mégiscsak visszajött. Vagyis nem „vissza”, hanem „el”. Fölhívta, mert cuccokra volt szüksége. És nem akart beállítani csak úgy. És a negyvenéves nem kötötte az orrára, hogy maga is meglehetősen ritkán tartózkodik a lakásban, leginkább csak átmenetileg, mint egy baráti hadsereg, tehát voltaképpen bármikor mehetne, kevés esélye lenne arra, hogy találkozzanak. Nem, ő ezt véletlenül sem mondta. Mert jelen akart lenni. És elsősorban nem azért, amit egy barátja tanácsolt neki, hogy amikor majd jön a felesége elvinni a cuccait, vegye majd ölébe a mikrohullámú sütőt és üljön rá a mosógépre, hogy legalább azok megmaradjanak. Nem ezért. Hanem, mert valami ellenállhatatlan késztetés hatására ott akart lenni, találkozni akart a feleségével, mintha ez bármin is változtatna. Miként valóban nem is változtatott. Mert amíg ő teljesen irracionális érzésekkel várt erre a találkozásra, addig a felesége, pontosabban a nő egyszerűen beállított, közölte vele, hogy csak akkor jön be a lakásba, ha ő megígéri, hogy nem zárja be a kamrába, majd fogta magát, egy csomó cuccot szélsebesen bepakolt két sporttáskába, és ahogy jött, távozott. A negyvenéves pedig ottmaradt, talán még némábban és mozdulatlanabbul, mint azon a vasárnapon, és csak az járt a fejében, hogy tényleg mi lett volna, ha bezárja a feleségét a kamrába. És aztán ott tartja, étlen-szomjan, amíg újra belé nem szeret. Ha kell életfogytiglan.

            De nem zárta be a kamrába, és közben eltelt egy kis idő. Nem is kevés. Éppen csak annyi, hogy a negyvenévesnek már eszébe se jusson, hogy valakit be is lehet zárni a kamrába. Most viszont ő ült bezárva ebbe a kamraszerű helyiségbe, és szembesült a valósággal. Vagyishogy nem is volt bezárva, hiszen a Férfi résnyire nyitva hagyta az ajtót. Elvégre a valóságból úgysincs menekvés. Különben is odakint az egyenruhások, na meg a Férfi. Vajon hova mehetett? A negyvenéves férfi csendben fölállt a székről, odasettenkedett az ajtóhoz, és kilesett a nyíláson. A külső helyiségben a Férfit látta, amint háttal állt, és nagyban magyarázott egy ülő alaknak. Hogy kinek, azt először nem látta jól. de aztán a Férfi a heves gesztikulálás közben egy kicsit oldalt lépett, és akkor ő megpillanthatta az ülő alakot. Az (első) feleségét. Vagyis a nőt. Vagyis egyiket sem. Hanem valakit, aki egyszerre volt az ő (első) felesége, a nő és még valaki, akit nem ismert, és aki a másik kettőnél sokkal erősebben nyomta rá bélyegét az ülő alak megjelenésére. Mert az az alak emlékeztetett ugyan a negyvenéves férfi agyában élő, egymással minden különbség ellenére is kapcsolatban lévő két személyre, de sokkal lényegesebb volt a különbség. A különbség, melynek hatására a negyvenéves férfi egyszerre úgy érezte, hogy nem ismeri azt a bizonyos ülő személyt, és valójában nem is akarja megismerni. Legalábbis nem ilyen körülmények között. És hogy más körülmények között akarja-e, azt majd hadd döntse el ő maga. Ezért amikor azt látta, hogy a Férfi befejezi a magyarázatot, kézen fogja az ülő alakot, fölhúzza a székről, majd mindketten megfordulnak, hogy elinduljanak felé, akkor egyszerre pánik fogta el. Úgy érezte, lehet, hogy ez a valóság, de akkor erre neki nincs szüksége. Keres magának másik valóságot. És ahogy kapkodva körülnézett, megakadt a szeme a lőrésszerű kis ablakon. Amin bajos lenne kiférni. De akkor eszébe villant a nagyapja, meg az ő kis munkája, és hirtelen nem ismert lehetetlent. Mert ha ez a valóság, akkor próbálkozzunk a valótlansággal. És odaugrott a kis ablakhoz, kinyitotta, és a legkisebb teketória nélkül nekirugaszkodott. És csodák csodája, kicsusszant rajta. Több helyen elszakadt a ruhája, és jócskán lehorzsolta magát, de észre sem vette. Lehuppant csak egy veteményes kertben, földet éréskor meg is ütötte kissé a könyökét, de már talpon is volt, és futva indult az orra után. Méghozzá a sínek felé. Mert ott volt az állomás, ott állt a vonat, és éppen indulni készült. Sőt már el is indult, szép lassan, komótosan, ahogy egy derék, megbízható vonathoz illik. Ez futott át a negyvenéves férfi agyán, miközben a lábai vágtába csaptak át, és még éppen sikerült elérnie a fokozatosan gyorsuló szerelvényt. Megragadni a kapaszkodót, fölugrani a lépcsőre, kitárni az ajtót, és föllépni a kocsi belsejébe. És senki nem kiáltott rá, senki nem lőtt rá, egyenruhásoknak színét se látta. És akkor elindult a folyosón, a vonat belseje felé, hogy megkeresse a fülkéjüket, és biztos volt benne, hogy ott fogja találni a feleségét, nem az elsőt, nem is a másodikat, hanem egyszerűen a feleségét, akivel nászútra indult Bécsbe, az egyedüli elfogadható valóságba.

 Én azt hiszem

                                   1

Én azt hiszem, nem kell már kívánnom a boldogságot,

hiszen boldog voltam akkor, ott

(tán nem kell mondanom, mikor, nem kell mondanom, miért)

és boldog voltam még sokáig

(ember nem kívánhat többet ennyinél),

ez már örökké kitart,

akkor is, ha már örökké boldogtalan leszek,

kitart örökké: boldogság a boldogtalanságban

kitart örökké, hisz már örökké tudni fogom

mennyire boldog voltam akkor, ott, veled.

                                   2                     

Én azt hiszem, nem kell már félnem a boldogtalanságtól,

hiszen boldogtalan voltam akkor, ott

(tán nem kell mondanom, mikor, nem kell mondanom, miért),

és boldogtalan voltam még sokáig

(az ember már csak így működik),

ez már örökké kitart,

akkor is, ha majd egyszer még boldog leszek,

kitart örökké: boldogtalanság a boldogságban,

kitart örökké, hisz mindig tudni fogom,

mennyire boldogtalan voltam akkor, ott, veled.

                                   3

Én azt hiszem, nem kell kívánni semmit, sem félni bármitől,

az van, ami van,

farkasszemet nézni a valósággal

(oly kitartóan, hogy a valóság pislogja el magát),

tenni ellene, ha boldogtalanság,

tenni érte, ha boldogság,

elfogadni, ha nincs mit tenni érte vagy ellene,

és tudni azt, hogy semmi sem örök,

tudni azt, hogy minden változik,

és a legtöbb, amit az ember tehet,

ha elfogadja ezt a változást.

Vonatút (első rész)

Minden egy vonatúttal kezdődött a negyvenéves férfi számára,

hogy utóbb ezzel a vonatúttal végződjék is minden. Egy szép májusi napon, a második évezred fordulóját libamód követő évek valamelyikén. Egy olyan napon, amelyet mintha eleve nászútra terveztek volna az égi műhelyekben. Sütött a nap, kéklett az ég, ragyogott a fényben a Keleti Vasút eklektikus épülettömbje. Kiköpött biedermeier idő volt, habos kávés és kuglófos, talán csak néhány jól táplált bárányfelhő hiányzott a teljességhez. És ez így is volt rendjén, hiszen a negyvenéves férfi valóban nászútra igyekezett, illetve oda tartott, mivel az igyekvésnek még a látszatát is kerülni kívánta. A nászút nem rövidtávfutás, amit egy lélegzetre kell megtenni, hogy aztán célba érkezvén kiüresedett tudattal abban sem legyünk biztosak, ki győzött. Nem, a nászút komótos vasárnap délutáni séta, az élet napos oldalán, kart karba öltve szívünk választottjával. És ez a séta egy nászúthoz illő, idilli városkába vezet, mondjuk Vlagyivosztokba. Addisz-Abebába. Esetleg Phenjanba. Vagy ha valaki nem rabja a közhelyeknek, és igazán egzotikusra vágyik, akkor a távoli és titokzatos Bécsbe. Márpedig a negyvenéves férfi ilyen volt, megrögzött kalandor, aki még a nászútját is feláldozta ködös képzelgéseinek.

            Jóllehet járt már Bécsben, -  amennyiben járásnak lehet nevezni, ha az ember (mert az ember már tízévesen is ember) egy hosszú út első állomásaként lekászálódik az egyórás pihenőjét töltő vonatról, és néhány évvel idősebb bátyja jó néhány centivel hosszabb lábának hatalmas lépteit már-már futva követve, elmerészkedik a pályaudvar kijáratához, ott néhány pillanatig kibámul a környező utcákra, és közben izgatottan, ám különösebb meghatottság nélkül gondol arra: „lám, ez Bécs…”. Ezt a hosszú utat az akkor még nem negyvenéves férfi a szüleivel tette a világ egy távoli pontjára, a francia fővárosba. A negyvenéves férfi apját, aki klasszika filológus volt, ugyanis meghívták egy évre vendégtanárnak az ottani nagy múltú egyetemre, és ő magával vitte a családját. Ami nem volt a legegyszerűbb dolog. Minthogy azokban a régi időkben Magyarországon minden külföldi út nagy utazásnak számított. Még egy egy napos bécsi kiruccanás is. Hát még egy év Párizsban. Főleg családostul. Ami kicsit olyan, mintha örökre menne az ember. Márpedig azokban az időkben örökre menni, tényleg csak örökre lehetett (vagy legalábbis időlegesen örökre, ami egy és ugyanaz). Már ha lehetett. Amit a negyvenéves férfi az akkori tízéves fejével föl sem ért igazán, csak azt vette észre, hogy a szülei már indulás előtt rendkívül idegesek voltak, de indulás után, az idő és a távolság előrehaladtával, ha lehet, még idegesebbek lettek. Idegességük akkor érte el tetőfokát, amikor a vonat néhány óra és kilométer elteltével egyszerre megállt, és hosszú perceken, sőt tízperceken keresztül úgy tett, mintha sosem is indulna tovább. A negyvenéves férfi nem értette a helyzetet. Fáradt volt, nyűgös, addigra már elcsitult benne az utazás okozta kezdeti lelkesedés. Ám a szülei ezúttal nem voltak tekintettel a fáradtságára, és szinte ingerülten világosították föl, hogy a határra értek. Ez a szó, a határ, viszont egyszerre fölvillanyozta a negyvenéves férfit. Nem tudta pontosan, mit jelent, még sosem járt a határon, de a fogalom varázserővel bírt számára. Sőt nem csak az ő számára. Akkoriban ez a fogalom Magyarországon, így vagy úgy, mindenki számára varázserővel bírt. A negyvenéves férfi például hallott valamit a nagyapjától, aki valahányszor a kezei közé kaparintotta, főként nyáron, a hegy tetején, a balatoni házukban, de év közben is, ha éppen náluk töltött egy hétvégét, a hatalmas belvárosi lakásban, mindig elárasztotta a történeteivel. A nagypapa azt mesélte, hogy egyszer régen, valamikor (ő nyilván pontosan mondta, de a negyvenéves férfi számára a nagypapa minden története beleveszett az időtlenség homályába) megnyílt a határ, és mindenki mehetett, amerre látott, és ő mennyire bolond volt, hogy mégis itt maradt. A negyvenéves férfi számára nem volt világos a történet, hogy miért és főként hova is akart volna elmenni a nagypapa, de élesen megmaradt a fejében, hogy a határ olyan valami, ami általában zárva van, de egyszer-egyszer (talán egy varázsige hatására) mégis megnyílik. És akkor mindenki mehet, amerre lát. És most, amikor ott álltak a vonattal a határon, látta a szülein, hogy az a kérdés, megnyílik-e számukra. Nem tudta, hogy kell az egészet elképzelni, de valami különleges attrakcióra, rendkívüli látványosságra számított. De aztán csak annyi történt, hogy fölszállt egy csomó egyenruhás ember (a határőrök, miként a szülei suttogásából megtudta, és ez megint érdekes volt számára: ők tehát azok, akik vigyáznak a határra, és amikor eljön a megfelelő pillanat, megnyitják, hogy mindenki mehessen, amerre lát), akik közül néhánynak géppisztoly lógott a vállán (legalábbis a negyvenéves férfi később előszeretettel emlékezett így erre a jelenetre), elkértek mindenféle iratokat az apjától és sok-sok kérdést tettek fel neki, de aztán nem mondtak semmit, csak elmentek. Majd újabb egyenruhások jöttek, akik belenézetek a csomagjaikba (rengeteg csomagjuk volt, az apja indulás előtt az egész kupét telepakolta), és szintén feltettek mindenféle kérdést, de aztán ők sem mondtak semmit, csak ők is elmentek. És utána még hosszú ideig (a negyvenéves férfi számára időtlenül hosszú ideig) állt a vonat, míg végül nagy nehezen elindult. A negyvenéves férfi erre ébredt. És rögtön megkérdezte, ezek szerint megnyílt-e a határ. De a szülei csak rejtelmesen mosolyogtak, és azt mondták, aludjon tovább. Legközelebb pedig már akkor ébredt föl, amikor Bécsbe érkeztek.

            Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a negyvenéves férfi járt még egyszer Bécsben. A nagy párizsi útnál jóval később. A negyvenéves férfi akkor már felnőtt volt (bár még messze nem negyven éves), már ha felnőttségnek lehet nevezni, hogy valaki betöltötte a nagykorúság hivatalos, államilag szabályozott korhatárát, tehát már járhat tizennyolc éven felüli filmekre, nyilvános helyeken is fogyaszthat alkoholt, sőt szabadon választhat a demokratikusnál demokratikusabb pártok és képviselőjelöltek között (mert akkorra már nem ugyanazokat az időket élte a társadalom, mint a nagy párizsi utazás idején). Mi több jogában lett volna a maga lábára állni, saját lakásba költözni, megnősülni és gyermekeket nemzeni, hogy ő is a társadalom hasznosan tevékeny tagjának érezhesse magát. A negyvenéves férfi azonban hiába volt megrögzött kalandor, csak módjával és megfelelő óvintézkedésekkel élt ezzel a jogával. Elköltözött ugyan a szüleitől, de nem jutott tovább a nagyszülők hatalmas belvárosi lakásánál, ahol hely volt ugyan bőven a számára, de volt egy nagyapa is, aki örökké mesélésre éhesen leselkedett a szomszédos szobában, és meséi a gyermekkor távolodtával, de különösen az összezártság állandóságában némiképp kiszámíthatóvá és főként önismétlővé váltak, és ezáltal a hatalmas belvárosi lakás is jócskán veszített a méreteiből. Főként, amikor a negyvenéves férfi asszonyt hozott a házhoz. Az első feleségét (akiről később a negyvenéves férfi jobban szeretett hallgatni – ezt a körülményt azonban most, sajnálattal, figyelmen kívül kell hagynunk). Akire a nagypapa úgy tekintett, mint egy másik unokára, vagy még inkább, mint egy másik potenciális mesehallgatóra. Akit csak át kell rendelni a szomszéd szobából (illetve a legváratlanabb pillanatokban kell rányitni az ajtót), és már kezdeni, vagyis folytatni lehet a végtelen történetet. Ebből az egyre fokozódó helyzetből a negyvenéves férfi merész kalandokkal kereste a kitörést. Például kiruccant egy napra Bécsbe. Persze ezt a bécsi kiruccanást nem teljesen egymaga szervezte meg, hiszen nem volt az a kifejezetten szervező típus, hanem rábízta egy idősebb, családi barátjára, aki szintén nem volt ugyan utazásszervező, de rendelkezett bizonyos adottságokkal, amelyeknek A negyvenéves férfi nem volt a birtokában. Volt például autója, pénze és szabad kapacitása. Ez utóbbija ugyan a negyvenéves férfinak is volt, de az előbbiek hiányában legfeljebb gyalog indulhatott volna útnak. Így viszont elegánsan beszállította első feleségét az idősebb barát előzékenyen rendelkezésükre bocsátott autójába, amelyet újfent csupán merő előzékenységből maga az idősebb barát vezetett, mint egy jól idomított úri sofőr, aki egyben idegenvezető is, hiszen az idősebb barát úgy ismerte Bécset, mint a tenyerét. Legalábbis ezt állította. Ami minden bizonnyal igaz is volt, hiszen úgy kalauzolta a negyvenéves férfit és annak első feleségét az osztrák fővárosban, mintha csak a tenyerén hordozta volna őket. Erről a tenyérről azonban véletlenül sem szabadott lelépniük. Az idősebb barát mindent megmutatott a negyvenéves férfinak és feleségének, amit ő fontosnak tartott a városból, különös tekintettel azokra a helyekre, amelyekhez személyes élményei fűződtek. Ebből következőleg beültek abba a kávéházba, ahol ő annak idején…, megebédeltek abban a vendéglőben, ahol ő egyszer…, sétáltak azokon az utcákon, amelyeket ő annyira, de annyira…, és betértek ugyan a világhírű múzeumba, melynek képtára a klasszikus festészet számtalan remekművével büszkélkedett, de csak azokat a képeket nézték meg, amelyeket ő fontosnak tartott. A város túlsó végében lévő szecessziós gyűjteményhez pedig el sem zarándokoltak, mert az idősebb barát „nem rajongott” a szecesszióért. Így aztán a negyvenéves férfi némileg olyannak érezte ezt a bécsi kirándulást, mintha a nagyapja vezette volna őket körbe emlékeinek zegzugos panoptikumában. Még az is megfordult a fejében, hogy ezért kár volt kilépniük a hatalmas, bár az utóbbi időben kissé összezsugorodott belvárosi lakásból. Ám az első feleségének láthatólag tetszett a sajátos városnézés, csüngött az idősebb barát minden szaván, nagyokat kacagott percenkénti szellemességein, és kizárólag azokat a festményeket méltatta figyelemre, amelyeket az önkéntes szellemi vezető útmutatása szerint figyelemre méltónak kellett találnia. Ezért aztán a negyvenéves férfi is kezdte más szemmel nézni ezt a sajátos kiruccanást, és megpróbálta csak a jó oldalait tudomásul venni, vagyis elsősorban azt, hogy az idősebb barát sehol sem hagyta őket fizetni, nemcsak a kávét és az ebédet állta, de visszaindulás előtt még egy-két búcsúsörre is meghívta őket, - mármint csak a negyvenéves férfit, mert annak első felesége nem szerette a sört. A negyvenéves férfi viszont ily módon kellemes bágyadtságban töltötte a hazautat az idősebb barát elegáns kocsijának hátsó ülésén, és csak fél füllel hallgatta, hogyan évődik egymással egész út alatt az ő első felesége (akiről csak Bécsben derült ki, hogy rosszul van a hátsó ülésen, s ezért visszafelé mindenképpen előre kellett ülnie) és az autót vezető idősebb barát.

            A negyvenéves férfi nem szerette ezt a történetet, nem szerette tehát Bécset sem, dacára tízéves kori emlékének, melyben Bécs a vég nélküli utcák hívogató városaként maradt meg számára. De ez az idő már elmúlt, ahogy elmúlt az első feleség ideje is (végtelenül hosszú időbe telt, míg az is elmúlt), a negyvenéves férfi közben másodszorra is megnősült, s ez az ifjú felesége olyan tehetséges szanitécként gyógyította a múlt sebeit, hogy már-már a hegek is nyomtalanul eltünedeztek. Így aztán egyszerre mégiscsak Bécs lett a nászút tervezett célpontja, amiben némiképp az is szerepet játszott, hogy ehhez a tervezéshez nem kellett különösebb előkészületeket tenni. Le kellett csak foglalni egy közepes árfekvésű bécsi szállást (nem túl drágát, hiszen a negyvenéves férfi középiskolai tanári fizetése nem tette volna lehetővé, de nem is túl olcsót, elvégre nászútja legfeljebb kétszer-háromszor van egy életben az embernek), és meg kellett csupán venni a vonatjegyeket. (Na meg persze, afféle előfeltételként, össze kellett házasodni, de ennek az aprócska ténynek jelen történetünkben mindössze háttér-információs szerep adatott.) Csak. Csupán. Ez a két viszonyszó is mutatja, milyen határozottan megváltoztak a viszonyok Magyarországon a negyvenéves férfi első bécsi útjához képest. A nagy útból, amit korábban jelentett, egyszerre mindennapos, kedélyes kis kiruccanás lett. Sőt már az sem. Már nem is volt divat Bécsbe menni. Hiszen annyi lett az egész, mint átmenni egyik szobából a másikba. Ennek megfelelően a határ szó is elveszítette jelentését. Pontosabban, ahogy ez a szó korábban csak egy bizonyos kontextusban, nyugati határként létezett, úgy most áttevődött az ország másik felére, és csupán keleti (esetleg déli) határként értelmeződött. De valójában úgy is alig. Lassan kezdett felnőni egy nemzedék, amely számára a határ fogalma szép lassan értelmezhetetlenné, de legalábbis nem értelmezendővé vált. Ehhez a nemzedékhez tartozott a negyvenéves férfi (második) felesége is. Így számára magától értetődő volt, hogy az ember úgy utazik Bécsbe, hogy fölül a vonatra és meg sem áll az úti célig. És még (már) útlevélre sincs szüksége. A negyvenéves férfi viszont ezt csak nehezen tudta fölfogni. Pedig alig érintette valamivel többször annak az elmúlt világnak a talaját, mint a (második) felesége. És mégis. Úgy látszik, abból a világból ennyi is elég volt. Így aztán némi időbe tellett, amíg a (második) felesége rávette, hogy hagyja otthon az útlevelét. Hiszen a személyi is elég. És elég fölszállni a vonatra, és nem kell görcsösen összehúzódva üldögélni a határig. Mert nincs többé határ.

            Így indult ez az út. A nagy utazás, amely eredetileg kicsinek készült, egy kedélyes, kis bécsi kiruccanásnak. És talán éppen ez volt a baj. Mert egy nászút nem kedélyes kiruccanás. Egy nászút mindig a végtelenbe vezet. Akkor is, ha válással végződik. Sőt akkor csak igazán.

            Így indult ez az út. A negyvenéves férfi (második) feleségével, akiből a maga megszokott módján áradt a szó az útitervről (amelyben gyanúsan központi szerepe volt egy bizonyos sétáló utcának és a benne található ruhaüzleteknek) és a nászút más gyakorlati részleteiről, valamint olvasmányélményekről és a vonatablak előtt elsuhanó tájról – vagyis tulajdonképpen bármiről, hiszen szóáradatának nem volt más célja, mint hangot adni jóérzésének, hogy megy a vonat és viszi őt élete első nászútjára. És a negyvenéves férfival, aki ott kuporgott az ülésen mellette, látszólag figyelmesen hallgatva ifjú hitvese életörömtől duzzadó szavait, ám valójában begubózva önnön megmagyarázhatatlan szorongásába, amit még egy ilyen röpke utazás is keltett benne.

            A negyvenéves férfi egy ideig valóban úgy tett, mintha lekötné a fülkagylóját csiklandozó bájos hangáradat, de aztán tüntetően lekapta a poggyásztartóból kisméretű hátizsákját (felesége útmutatása szerint nagyobb táskára semmi szükségük nem volt, elvégre három nap Bécs egy fogkefével és egy váltás fehérneművel is teljesíthető, amivel őszintén zavarba hozta a negyvenéves férfit, aki még egy félnapos kirándulásra is előszeretettel csomagolt bőröndbe, az időjárás minden szeszélyére fölkészülve – ráadásul figyelmét véletlenül sem kerülte el az a tény, hogy a feleségének látszólag hasonló méretű hátizsákja a fizika törvényeit meghazudtolva a ruháknak és piperecikkeknek legalább három-négyszer nagyobb mennyiségét volt képes befogadni, mint az övé), és előbányászta belőle azt a karcsú, kis kötetet, amelyre még előző nap az iskolai könyvtárban bukkant, és amelynek a bécsi útikalauz szerepét szánta. Ahogy felütötte a könyvet, rögtön látta, hogy jól választott, mert ugyan egy szokványos útikalauztól elvárható praktikus információkat nem igen talált benne, de a negyvenéves férfinak nem is volt szüksége ilyen jellegű tudnivalókra. A lehető legkevésbé volt kíváncsi olyan hétköznapi tényekre, mint hogy merre keresendő a stefánszdóm, mikor tart nyitva a kunszthisztorisesz múzeum, vagy mennyiért lehet vinersniclit enni. Ellenben már a második vagy harmadik oldalon érdekfeszítő leírásba ütközött egy külvárosi templomról, amely az őrültekháza közvetlen szomszédságában van, és amelyet csak hetente egyszer nyitnak ki, kifejezetten az őrültek számára, akik ott hallgatják a vasárnapi istentiszteletet. Ezt egy öreg pap celebrálja, aki már félúton van a mennyország felé, beszélni is alig tud, csak egész halkan, magában motyorássza az evangéliumot, de talán éppen ezért tud szót érteni az elmeháborodottakkal, akik soha nincsenek annyira nyugton, mint a heti egy szentmise idején. A negyvenéves férfi látta maga előtt a templomot: mindössze kápolnányi, szecessziós (Jugendstil) épület, amelyet Klimt-freskók díszítenek, és csak véletlenszerűen, öntudatlan bolyongások eredményeként lehet rátalálni, talán éppen vasárnap délelőtt, a mise idején, hogy aztán az őrültekkel együtt lehessen végigmeditálni az öreg pap alig hallható prédikációját.

            Itt tartott a negyvenéves férfi az olvasásban, amikor nyílt a fülke ajtaja, és egy férfi, a negyvenévesnél jó húszassal többnek tűnő lépett be rajta. Pontosabban megállt az ajtóban, megkérdezte, van-e szabad hely, majd a választ meg sem várva fölrakta holmiját a poggyásztartóba. Mentségére szóljon, az igenlő válasz kicsit késett. Ennek az volt az oka, hogy a negyvenéves férfi felesége belefáradván a szóáradatba, elszunnyadt férje vállán, a negyvenéves férfi pedig soha nem volt gyors válaszadó. Különösen akkor nem, ha beléfagyott az út kezdetétől fogva egyébként is didergő szó. Ennek viszont külön oka volt. Mégpedig az, hogy a belépő férfi megszólalásig hasonlított arra a bizonyos idősebb családi barátra, aki egyszer annak idején a negyvenéves férfit és (első) feleségét Bécsben kalauzolta, hogy aztán valamivel később némileg más típusú szerepet töltsön be az életükben. Ez a más típusú szerep abból állt, hogy letelepedett a nappalijuk közepén, maga mellé húzott egy széket, és mintha ő lenne a gondos házigazda, erre a székre invitálta a meglehetősen tanácstalanul álldogáló negyvenévest (aki akkor még messze volt a negyventől), átkarolta a vállát, mint afféle idősebb családi baráthoz illik, majd a lehető legközvetlenebb, nagy realista írókat idéző stílusban közölte vele, hogy feleségül akarja venni a feleségét.

            A jelenet annyiban emlékeztetett a mostanira, hogy a negyvenéves férfiban akkor is benne ragadt a szó. Ám a fülkébe lépő férfi nemhogy szót, még pillantást sem vesztegetett a negyvenéves férfi (második) feleségére, hanem letelepedett az ülésre és újságjába burkolózott. Ráadásul tényleg csak megszólalásig hasonlított az idősebb családi barátra, mert a hangja, ha nem is teljesen, de más volt. És mivel minden más volt (a helyzet és a szereplők egyaránt), mint egykor, a negyvenéves férfi is fellélegezhetett. Volna. Ha a negyvenéves férfi nem a negyvenéves férfi lett volna. Hanem mondjuk ez a másik férfi, aki megszólalásig hasonlított egy harmadik férfire, és most tökéletes lelki nyugalommal terpeszkedett az ülésén, keresztbe tett lábakkal, újságjába mélyedve. Minden bizonnyal üzletember, aki röpke tárgyalásra utazik Bécsbe, talán másnap már jön is vissza, miután sikeresen megállapodott a partnerével, Herr Himmlerrel egy nagyléptékű sertésszállítási projektről. Vagy disszidens magyar, aki annak idején a zöld határon át hagyta el Magyarországot, és azóta jól menő egzisztenciát épített fel magának odakint, hogy a határok leomlása után rendszeresen járjon haza, és szerencsés kétlakiként mindkét helyen otthon érezze magát. Életerős magabiztos férfiú, akinek a múltjában nincsenek székek meg vállátkarolások meg közvetlen, nagy realista írókat idéző bejelentések. Vagy ha vannak is, azokat ő maga tette.

            Ha ilyen lett volna a negyvenéves férfi, akkor most föllélegzett volna. Pontosabban nem is lett volna miért föllélegeznie. A negyvenéves férfi viszont a negyvenéves férfi volt, aki még egy ilyen apróságon sem tudta gyorsan túltenni magát, és úgy érezte, ha nem is fuccs a gondtalan nászútnak, de legalábbis időbe fog telni, míg sikerül újra az őrültekháza melletti szecessziós kistemplomra terelni a gondolatait.

            Aztán alig telt el egy óra, és az idegen férfi ahogy jött, távozott. Nyilván leszállt az utolsó magyar állomáson. Tehát nem volt sem sikeres üzletember, sem kétlaki életet élő egykori disszidens. De legalábbis nem Bécsbe ment. Hanem valahova ide a határ közelébe (ami ugyebár már nem létezett), egy poros kisvárosba vagy sáros falvacskába, hogy folytassa színtelen életét, egy házsártos feleség mellett, aki minden bizonnyal megcsalja a sarki fűszeressel. Erre gondolt a negyvenéves férfi, és ez a képzelgés olyan jó érzéssel töltötte el, hogy békés álomba merült.

            Hangokra ébredt. Egy pillanatig nem tudta, hogy ezek a hangok az álmából származnak-e, de mivel az álmáról sem tudott semmit, úgy döntött, ez a valóság. Legalábbis valamelyik valóság. Amelyben különös hangokkal telik a világ. Nem is más a világ, mint ezek a különös hangok. Aztán körülnézett, és látta, hogy a vonatfülkében van, és a hangok a folyosóról jönnek. De valami továbbra sem stimmelt. Egyedül volt a fülkében. Ami azért lepte meg, mert a feleségének támaszkodva aludt el. „Nyilván kiment pisilni.” Ez tehát mégsem volt akkora talány. Ellenben a hangokat továbbra sem értette. Volt valami különös ezekben a folyosóról beszűrődő hangokban. Leginkább a hangokat körülölelő csönd. Mintha nemcsak a vonat állt volna meg (mert a vonat állt), hanem a világegyetem is megszűnt forogni egy pillanatig, és mély csend lőn, mint szokott a vész előtt. Nem értette, mért jut ez eszébe. Elvégre annyi van csak, hogy a felesége kiment vécére, és a folyosón férfiak beszélgetnek. Mert a folyosón férfiak beszélgettek. Legalábbis erre következtetett. És felállt, hogy kimenjen megnézni. Hogy utánanézzen a feleségének és a hangoknak. („Mintha nem beszélgethetnének férfiak a folyosón… De ezek nem beszélgetnek. Hanem mit csinálnak? Ez az, ennek kell utánajárni.”) És kilépett a fülkéből. Pontosabban elhúzta az ajtót. És akkor, mielőtt bármit láthatott volna, meghallotta: „MENJEN VISSZA LEGYEN SZÍVES!”  Amiben nem a „legyen szíves”-en volt a hangsúly. Hanem valami máson. Még csak nem is a „menjen visszá”-n. Azon volt a hangsúly, ahogy a szavakat kiejtették. Egy olyan hangsúly volt, amilyet a negyvenéves férfi rég nem hallott. Akkor hallotta először, amikor a nagy utazásuk idején a határra értek. És az egyenruhások (akik közül néhánynak, legalábbis emlékei szerint, géppisztolya is volt) bejöttek a fülkéjükbe, és megkérték az apját, hogy nyissa ki a csomagjaikat. Megkérték. Valóban. Azt mondták: „Legyen szíves kinyitni a csomagokat!” De úgy mondták, hogy az akkor tízéves férfi, pontosabban fiú is megértette, miért voltak a szülei annyira feszültek az elmúlt néhány órában. És akkor az apja, aki éppen Párizsba készült, hogy előadásokat tartson Pindarosz ódáiról és a homéroszi himnuszokról, kinyitotta a bőröndöket és rezzenéstelen arccal nézte, ahogy az egyenruhások turkálnak a felesége bugyijai és melltartói között. A negyvenéves férfi akkor megtanult valamit a hangsúly jelentőségéről. Így aztán amikor évekkel később, közvetlenül érettségi után, egyetemi előfelvételisként egy laktanyaudvaron újra hallotta ezt a hangsúlyt, már meg sem lepődött. Pedig akkor „legyen szíves” sem járt hozzá. Mégis rögtön tudta, hogy kell viselkednie.  Most viszont meglepődhetett volna, olyan régen hallotta utoljára. És mégsem lepődött meg. Hanem azonnal visszalépett a fülkébe, és behúzta maga után az ajtót. Úgy látszik, volt ebben a hangsúlyban valami örökérvényű. Valami, aminek nem lehetett ellenállni. Csak lehuppanni az ülésre, és várni a sorára. Aminek úgyis eljön az ideje.

            Pár perc telt el, és egyszerre nyílt az ajtó. Pontosabban fölrántották. Minden sietség nélkül, de ellentmondást nem tűrően. Két egyenruhás állt ott, az egyikük vállán géppisztollyal. „AZ ÚTLEVELÉT LEGYEN SZÍVES!” „Már megint ez a legyenszíves…”, gondolta magában a negyvenéves férfi, „minek ez?... anélkül is odaadom…” De ez tényleg csak átfutott az agyán, miközben a keze már magától cselekedett, fölnyúlt a zsákjáért, és lekapta a poggyásztartóból. Kinyitotta a cipzárt, belenyúlt a táskába, és hirtelen megmerevedett. Akkor jött rá, hogy útlevelet kértek tőle, holott neki csak személyije van. „Ez csak megfogalmazás kérdése”, nyugtatta magát, és előhúzta az igazolványát. „Ez van nálam”, mondta határozottnak szánt hangon, amit azonban nem érzett túl sikerültnek. Az első egyenruhás rezzenéstelen arccal nézett rá. „AZ ÚTLEVELÉT KÉRTEM!”, mondta változatlan hangsúllyal. „Ez van nálam…”, próbálkozott újra a negyvenéves férfi jobb ötlete nem lévén, majd gyorsan hozzáfűzte, mintha ezzel mindent megmagyarázna: „A feleségem is itt van…”  „HOL?”, kérdezte az egyenruhás.  A negyvenéves férfi olyan sietséggel válaszolt, mintha minden a felelete gyorsaságától függne: „A vé…, mellékhelyiségben, gondolom…” „GONDOLJA VAGY TUDJA?”, kérdezte az egyenruhás, majd hozzátette a negyvenéves férfi zsákjára mutatva: „ENNYI AZ ÖSSZES POGGYÁSZUK?” A negyvenéves férfi ösztönösen fölnézett a poggyásztartóra, és csak akkor ébredt rá arra, amit már addig is észre kellett volna vennie: hogy eltűnt a felesége hátizsákja is. „Nem, nem, a feleségemnek is van egy táskája. Nyilván azt is kivitte magával. Az az igazság, hogy én közben elaludtam.”, bökte ki zavartan, de érezte, hogy ezzel önmagát sem győzte meg igazán. „A MELLÉKHELYISÉGBEN NINCS SENKI!, válaszolta az egyenruhás, „MINDENT ELLENŐRIZTÜNK!” Ez volt az a pillanat, amikor a negyvenéves férfi végképp zavarba jött, bár lehet, hogy nem a „zavar” a legmegfelelőbb kifejezés arra a mindent maga alá gyűrő pánikérzetre, ami kezdett elhatalmasodni rajta. „Az lehetetlen…”, nyögte, „hol lehetne másutt?...” „A MELLÉKHELYISÉGBEN BIZTOSAN NINCS! AZ ÚTLEVELÉT VISZONT MÉG MINDIG NEM ADTA ÁT ELLENŐRZÉSRE!” „De hát mondtam, hogy nincs nálam…”, nyüszítette a negyvenéves férfi. „AKKOR VELÜNK KELL JÖNNIE!”

            A negyvenéves férfi tett még egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy meggyőzze az egyenruhásokat, de azok válaszra sem méltatták, csak megvárták, amíg vállára veszi a zsákját, majd közrefogták és kísérni kezdték a folyosón. A negyvenéves férfi közben egyfolytában forgatta a fejét, hátha észreveszi a feleségét, de nem látta sehol. Mint ahogy senkit sem látott a vonaton, olyan üres volt az egész, mintha mindenki leszállt volna róla.

            A peronon további egyenruhások álltak, mögöttük pedig kis, falusi állomás árválkodott, omladozó állomásépülettel, rendezetlen veteményeskerttel, és elkerített baromfiudvarral. Baromfinak azonban nyoma sem volt, ahogy síppal a szájában született, tányérsapkás vasutasnak sem. Mintha az egész állomás az egyenruhásoknak lett volna fenntartva.

            Az épületbe kísérték, be a lepattogzott festékű, rozoga ajtón, el egy hatalmas, repedezett politúrú, szarbarna íróasztal mellett, amelyen alvó macskaként lustálkodott egy özönvíz előtti, tárcsás telefon, keresztül az egész szobán, a helyiség túlsó végében lévő másik ajtóhoz, amely mögött sufniszerű, kis kamra nyílott. „ITT VÁRJON A SORÁRA!”, mondta az egyenruhás és behúzta maga mögött az ajtót. A negyvenéves férfi nem egészen értette, milyen sorára kell várnia, elvégre semmiféle sort nem látott a perontól idáig vezető úton, miként egyetlen élő embert sem, hacsak az egyenruhásokat nem tekintette annak. De aztán más választása nem lévén beletörődött abba, hogy az egyenruhásokkal szemben mindig a sorára kell várnia az embernek, elvégre az egyenruhát épp azért találták ki, hogy sorba lehessen állítani az embereket, aztán pedig falhoz, vagy vonatra pakolni, és ide-oda szállítani, vagy esetleg egyszerűen berakni egy sufniszerű kis helyiségbe, aminek csak egy apró ablakocskája van, alig nagyobb, mint egy lőrés, amit azonban, fegyver híján, csak módjával lehetne bármire is használni. Mert kimászni rajta meglehetősen bajos lenne. Meg egyébként is mit csinálna az ember, ha kimászna ezen az ablakon? Kint lenne az állomásépület mellett, de nem lenne kint a vízből. Mert ott lennének az egyenruhások. És akkor nekiállnának kergetőzni… Mindez persze inkább kérdőjellel. A negyvenéves férfi látta magát, amint egy csapatnyi egyenruhás elől menekül. Vagy megpróbálhatna elosonni. Mint a nagyapja a háború alatt. Amikor megállították az utcán idegen egyenruhások. Hogy egy kis munka. Mondták a maguk nyelvén. Amit akkoriban mindenki értett. Mármint ezt a kifejezést. Még ha a nyelvet egyébként nem értette is. És akkor a negyvenéves férfi nagyapja a másféle egyenruhásokkal elment a közeli múzeum kertjébe, és ott látta, hogy hullák vannak egymásra halmozva. Meg látta, hogy más civil ruhások már nagyban ásogatnak. És neki is kezébe nyomtak egy ásót. És akkor a negyvenéves férfi nagyapja ásni kezdett. És ásott, ásott órákon keresztül a többi civil ruhással együtt. De közben egyfolytában azon tűnődött, hogyan lehetne meglépni. És volt egy pillanat, amikor az egyenruhás őr nem figyelt eléggé, és akkor a negyvenéves férfi nagyapja óvatosan letette az ásót, és elosont a hátsó kerítés felé. Amin aztán átmászott, és szépen hazasétált, mintha mi sem történt volna. Mintha munkából jönne. Miként abból is jött. Egy kis munkából.

            De a negyvenéves férfi nem volt a nagyapja. Ő még sosem ásott tömegsírt. És sosem kellett elosonnia. Így aztán maradt most is a fenekén. A sorára várva, a falatnyi sufniban, ahol még széke sem volt, így aztán jobb híján a földre telepedett.

            Ahogy egyedül maradt, első dolga volt fölhívni a feleségét. A mobilját az egyenruhások nem vették el tőle, így voltaképpen semmi akadálya nem lett volna, hogy ez sikerüljön, ám a megfelelő gomb megnyomása és az azt követő rövid várakozás után nem a megszokott hang jelentkezett, hanem egy személytelen, afféle egyenruhába bújtatott géphang, amely csak annyit közölt vele, hogy a hívott szám átmenetileg nem kapcsolható. A negyvenéves férfi persze nem volt az a higgadt, sztoikus alkat, aki ezt azonnali beletörődéssel fogadta volna, újra és újra próbálkozott, és csak akkor hagyta abba, amikor a tíz-tizenötödik híváskísérlet után belefáradt az idegborzolóan ismételgetett, folyamatos elutasításba. Káromkodott egyet és dühében kikapcsolta a telefont, hadd váljon ő is személytelen géphanggá és legyen átmenetileg (vagy akár örökre) nem kapcsolható. És aztán csak ült a földön, mint bús magyar a siralomházban.

 A negyvenéves férfi húsvétra készült.

Nagycsütörtök volt, az utolsó vacsora és a gyász kezdetének napja, amikor a harangok Rómába mennek. S noha minden út, a negyvenéves férfié aznap este mégsem oda vezetett, hanem a konyhába, a saját lakása konyhájába, ahol báránycombot készült sütni vacsorára. Báránycombot, amely két hónapja raboskodott a mélyhűtőben, két hónapja nem került elő onnét, a negyvenéves férfinak két hónapja nem volt kedve főzni. S most, nagycsütörtökön, a gyász, de egyben a remény napján, amikor a negyvenéves férfi fehér pólót húzott magára, nem törődve a főzés esetleges következményeivel, úgy érezte, eljött az ideje az első vacsorának. Ideje végre főznie és ennie valamit, méghozzá azt a báránycombot, ami két hónapja ott maradt a hűtőben, ahelyett, hogy vasárnapi ebédnek készült volna el, de ugyan már kinek lett volna kedve vasárnap délben, egymagában ebédelni. Minden bizonnyal Jézus sem ette volna meg az utolsó vacsorát, ha egyedül lett volna, mint utána a Gecsemáné kertben vagy később a kereszten, amikor atyjához panaszkodott, miért hagyta el, már csak azért sem ette volna meg, mert akkor nem lett volna, aki vele együtt nyúl a tálba, hogy aztán elárulhassa. A negyvenéves férfinak voltak ugyan tanítványai, minthogy tanár volt, de ezek a tanítványok csak óvatosan és fenntartásokkal követték őt, dehogy jutott eszükbe egy tálba nyúlkálni vele és holmi koszos garasokért rendőrkézre adni.  Így a két hónappal korábbi vasárnapon, amikor egyedül maradt a lakásban az ebéd előkészületei közben, a negyvenéves férfinak sokkal inkább azon járt az esze, miért hagyták egyedül, mintsem azon, hogyan készítse el a báránycombot, amely így a hűtőben maradt, majd átkerült a mélyhűtőbe. „Na de majd ma este”, gondolta a negyvenéves férfi, „a remény napja van ma, megeszem a bárányt, írmagja se maradjon a gyásznak.”

            Zöldcsütörtök volt, a negyvenéves férfi zöld fürdőköpenyben üldögélt  számítógépe előtt, s az előző napra gondolt, nagyszerdára, amikor nem történt vele semmi különös, ahogy valamivel több mint kétezer évvel azelőtt sem történt talán semmi különös a szerdai napon, hacsak a Sátán nem akkor ment bele az iskariótiba vagy kariótiba, aki valójában Galileából származott, és miért, miért nem, talán pénzért, talán másért, talán csak azért, mert belement a Sátán, elárulta mesterét, akit aztán keresztre feszítettek – talán aznap ment bele, talán korábban, a negyvenéves férfival mindenesetre nagyszerdán nem történt semmi említésre méltó.

             Hacsak az nem, hogy este találkozni ment valakivel, egy fiatal lánnyal, egykori tanítvánnyal, aki annyira még követte őt, hogy találkozóra hívja, de annyira már nem, hogy vacsorát költsön el vele, s együtt nyúljanak a tálba. Persze ez egyébként is stílszerűtlen lett volna nagyszerdán. A negyvenéves férfi mindenesetre elment a találkozóra, melynek színhelye egy cukrászda volt a körúton, ahol korábban, nemhogy két hónappal, hanem mesebeli hét évvel azelőtt megismert valakit, aki nem tanítványa volt, hanem valami teljesen más, egészen egy hat év tíz hónappal későbbi vasárnapig - most azonban, nagyszerdán, két hónappal az ominózus vasárnap után, a negyvenéves férfi az ex-tanítvány miatt ment oda. Ám amikor a megbeszélt időpontban odaért, a cukrászdát üresen találta, mint egy sziklasírt.

            Rossz a hasonlat. Egyrészt ez az üresség nem volt hírnöke semmiféle pozitív reménynek, sőt sokkal inkább a bizonytalanságnak és a bosszankodásnak volt a hírnöke, másfelől nem is volt ez valódi üresség. Az egyik sarokban ugyanis ott ült valaki. Egy férfi, nagyjából ő is negyvenéves. A negyvenéves férfi ismerte ezt a negyvenéves férfit, abból az időből ismerte, amikor még nem egyedül kellett volna megennie a vasárnapi ebédeket, sőt olyan módon ismerte, ami még némi összefüggést is teremtett hét évvel korábbi cukrászdázások, két hónappal korábban elmaradt vasárnapi ebédek és mostani eseménytelen nagyszerdák között. A másik negyvenéves férfi ugyanis jól ismerte azt a valakit, aki a hét évvel korábbi cukrászdázás, majd a hat év tíz hónappal később elmaradt vasárnapi ebéd összefüggésrendszerében kulcsszerepet töltött be. Jól ismerte, közelről ismerte, együtt dolgozott vele. Most talán még többet is tudott róla, mint a negyvenéves férfi, mivel együtt élt egy nővel, aki egészen biztosan sokat tudott róla, hiszen a barátnője volt, és most, itt a cukrászdában, a másik negyvenéves éppen őt várta. És amíg várta, odaült a negyvenéves férfihoz. Beszélgetni kezdett vele, s minthogy a negyvenéves férfi nem volt beszédes hangulatában, leginkább ő beszélt. A másik negyvenéves férfi elmondta, mennyire boldog. Merthogy együtt van azzal a nővel, akire most vár. Ezt mondta, és közben kiitta a röviditalos poharát, majd kért még egyet. Kérdezte a negyvenéves férfit, ő nem kér-e. Ha nem, nem. Ő mindenesetre iszik még egyet, amíg megjön a nő, mert annyira boldog. Itt a húsvét. És ők együtt vannak. Igaz a gyerekek, a nő gyerekei kicsit nehezen kezelhetők, talán mert egy hónapja váltak el a szüleik, na de ő majd magához édesgeti őket. Erre való a húsvét. Élő nyúl, csokihegyek. Majd meglátják a kis szarosok, hogy mennyire jó pótapuka ő. Igaz, most kicsit depressziós, még gyógyszereket is szed rá, hangulatjavító, mifene, na de ez nem lehet akadálya a boldogságának. Meg a gyerekek se. Meg az elvált férj se, aki most húsvétkor nyilván újra bepróbálkozik, hogy visszaédesgesse magához a gyerekeit. Lesz majd élő nyúl meg csokihegyek. Ahelyett, hogy jobban vigyázott volna a családjára. Mondta a másik negyvenéves férfi, fölhajtotta a felesét, és kért még egyet. Aztán azt mondta: Itt a húsvét, érted, haver?!. És akkor belépett a cukrászdába a nő.

            A negyvenéves férfi jól ismerte ezt a nőt. Illetve az túlzás, hogy jól, de ismerte. És annyira kötődött a gondolataiban a hétévvel azelőtti valakihez, vagy még inkább a két hónappal azelőttihez, főleg mivel egy munkahelyen dolgoztak, hogy kicsit olyan volt most számára, mintha az a valaki lépett volna be a cukrászda ajtaján. Meglátta őket, furcsa fény villant a szemében, ahogy az ő negyvenévesére nézett, aki előtt ott sorakoztak az üres kupicák, és még furcsább, amikor a negyvenéves férfit pillantotta meg. Aztán a fény kihunyt, mosolyra rendezte arcvonásait, és leült melléjük. Puszit adott a negyvenéves férfinak, majd a sajátjához fordult, és azt mondta neki mosolyogva, ha nem lenne itt a negyvenéves férfi, akkor most leüvöltené a fejét. Mert ideges. Rettentően ideges. Annyira ideges, hogy szét tudna robbanni. Itt a húsvét, és a gyerekeknek még semmi ajándék, se élő nyúl, se csokihegyek, és ők itt ülnek ebben a kurva cukrászdában, ahelyett, hogy sonkát vennének meg ajándékokat, de már látja, hogy ebből ma se lesz semmi. Mondta mosolyogva, miközben villámokat szórtak a szemei. Aztán a negyvenéves férfira mosolygott, és megkérdezte tőle, hogy van. Jól, mondta a negyvenéves férfi. Aha, értem, mondta a nő, szóval szarul, de büszkén. Mert az élet egy fos. Mondta mosolyogva. És még mondott volna valamit, de akkor megérkezett a negyvenéves férfi egykori tanítványa. És a negyvenéves férfi elnézést kért, kellemes húsvétot kívánt, és átült a lánnyal egy másik asztalhoz.

Egy húszéves lánnyal, aki valamikor a tanítványa volt, de most külföldön élt, mert külföldön tanult, és egyébként is, ott sokkal jobb az élet, csacsogta a húszéves lány, aki ragyogott, miközben beszélt, a külföldi életről beszélt, s arról, hogy persze hiányzik az itteni is, de annyira azért nem, mert minden szép és jó, megtalálta a számításait, barátja is van, persze nem életre szóló, bár odavalósi és orvosnak tanul, jó parti lenne, az anyja rá is beszélné látatlanban, de hát ki tudja, mit hoz az élet, bolond lenne, ha lekötné most magát, aztán ünnepelhetné minden évben a húsvétot, ami kész depresszió a családjában, vidékre kell menni, unalmas rokonokat elviselni, túlélni a sok hülye locsolót, na nem, ezerszer jobb, hogy idén nem is ünnepli a húsvétot, hanem aznap utazik vissza, és még csak a barátját se látja majd pár napig, mert a saját családjánál lesz, ő pedig visszamegy a kis kollégiumi szobájába és jól érzi magát a lakótársaival. Ezt csacsogta a húszéves lány, az egykori tanítvány, a negyvenéves férfi pedig hallgatta, néha bölcs megjegyezéseket fűzött a csacsogáshoz, mint egy valódi mesterhez illik, akit elhagyhattak s háromszor megtagadhattak holmi külföldi ösztöndíjakért a tanítványai, de ő azért örök életére mester marad. Így telt el a nagyszerda.

            Most viszont nagycsütörtök volt, másnap nagypéntek, hogy aztán nagyszombat legyen sonkával és miegymással, s aztán eljöjjön a vasárnap, ami egyeseknek élő nyuszit hoz, élő nyuszit és csokihegyeket. Eljön a vasárnap, és – ki tudja – talán mást is hoz. A negyvenéves férfi azon gondolkodott nagycsütörtök reggelén, miközben a báránycomb a konyhaasztalon olvadozott, hogy miről szól ez az egész. Nagyszerda, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat és aztán vasárnap. Et resurrexit tertia die. Ez így rendben van. De vajon most vasárnap, ha majd ő, a negyvenéves férfi fogja magát, felöltözik, és elmegy ebből a lakásból, ahol addigra már a mélyhűtött báránycomb sem emlékeztet egy két hónappal korábbi vasárnapra, talál-e ebben a szmográgta nagyvárosban valahol egy sziklasírt, s ha igen, üres lesz-e. 

A negyvenéves férfi kínai festő volt.

Ott ült a vászon előtt mindennap, reggel nyolctól este tízig, eltekintve attól a kétszer félórás szünettől, amelyek alatt megette a magával hozott hideg élelmet, a zöldségekkel és sült hallal kevert rizst. Ez alatt a kétszer félóra alatt a negyvenéves férfi rá sem pillantott a vászonra, hanem behunyta, pihentette a szemeit, úgy hajigálta magába az összetapadt rizsszemeket, mintha álmában enne. Pedig nem álmodott, nem gondolt semmire. Pihentette az agyát is. Igaz, festés közben sem gondolt semmire, csupán a keze dolgozott.

            A negyvenéves férfi munkája négy különböző kép megfestéséből állt. Minden egyes kép elkészítéséhez félórára volt szüksége. Nem körülbelül, hanem pontosan. Az évek rutinjának köszönhetően a homokóra lepergő szemeinek ritmusával dolgozott. Egy óra alatt két kép, egy nap alatt huszonhat született a keze alatt.

            A négy kép mindegyike városrészletet ábrázolt. Egy nagyváros közismert látványosságainak tipikus beállításait. Egy Párizs nevű nagyváros turistaattrakcióinak négy legjellemzőbb díszletét. A negyvenéves férfi szórakozása abból állt, hogy tetszés szerint cserélgette a képek megfestési sorrendjét, és ily módon a variációk végtelen sorát produkálta.

            Volt úgy, hogy a napot a Sacré-Cœur és az előtte lévő lépcsősor ábrázolásával kezdte. A következő félórában az Eiffel-tornyot és a Mars-mezőt kente vászonra villámgyors mozdulatokkal. Majd a Champs-Élysées és a Diadalív került sorra. Végezetül pedig a Szajna és a Notre-Dame.

            De ha úri kedve úgy kívánta, elsőként a Champs-Élysées-t is választhatta, vagy akár az Eiffel-tornyot, a Notre-Dame-ot. Ám festhette egymás után kétszer ugyanazt, vagy négyszer, mi több esetleg hatszor. Ennél többször azonban nem, mert egy nap minden képből hatot kellett alkotnia. Ám a változatok lehetősége így is több volt a kívánhatónál.

            A negyvenéves férfi ült a vászon előtt és festett. Akár a Champs-Élysées-t, akár a Notre-Dame-ot, akár a Sacré-Cœurt, akár az Eiffel-tornyot, nem használt fényképet. Egyszer valamikor talán, a kezdet kezdetén még minta alapján dolgozott, de ez az idő beleveszett a múlt homályába, amikor még más tájak is ingerkedtek a negyvenéves férfi lelkének mélyén. De mára nem maradt más, mint a kéz automatizmusa, ahogy a vászonra hajigálja a festékrétegeket.

            A negyvenéves férfi festette a Sacré-Cœurt, és nem tudta, hogy a Sacré-Cœurt festi. Festette az Eiffel-tornyot, és nem tudta, hogy az az Eiffel-torony. Hogy a Diadalív a Diadalív. A Notre-Dame a Notre-Dame. Számára mindez nem volt más, mint a mozdulat tévedhetetlen biztonsága, a kéz halálos precizitása. Szürke, sárga, fehér folt, s körötte más árnyalatok.

            A negyvenéves férfi sohasem járt Párizsban, ahol a képeit árulták a japán, német, amerikai és más turistáknak, s ahol a képeit francia festők alkotásaiként adták el jó pénzért. Annyi pénzért, amennyinek a létezéséről még sejtelme sem volt. A negyvenéves férfi sohasem járt Párizsban, mert nem tudott belépni a saját képeibe, mint más, élelmesebb kínai festők, nem tudott beleveszni a nagy vonalakban vászonra vetett utcák foltlabirintusába. Nem tudott, nem akart, eszébe sem jutott. A negyvenéves férfi csak festeni tudott. Napi tizenkét órában, félóránként egy képet. Az Eiffel-tornyot. A Notre-Dame-ot. A Diadalívet. A Sacré-Cœurt.

A negyvenéves férfi katolikus pap volt a világ végén, egy mesebeli parókián.

Ott élt negyven évig, Trabanttal járta a környék falvait a legnagyobb télvíz idején is, misézett, esketett, temetett, s fogadta a családtagjait, akik disznót öltek nála, vagy csak eljöttek a városból a világ végére kipihenni magukat és jól lakni a negyvenéves férfi szakácsnőjének legendás bablevesével és túrós csuszájával. Időnként aztán mások is eljöttek hozzá. Nagy autóval jöttek, ballonkabátot viseltek, és hosszan elbeszélgettek vele. Olyanokat mondtak, hogy gondolja meg, és hogy a városban mennyire más az élet, ő csak tudja, elvégre püspöki titkár volt, s akár most is lehetne, nem kéne ezért sokat tenni, ilyeneket mondtak, és üldögéltek a paplak ebédlőjében. A negyvenéves férfi pedig csak mosolygott, és nem mondott nekik semmit. Majd csak abbahagyják. Abba is hagyták. De előbb  szokás szerint fenyegetőztek. Hogy majd még megbánja, tudnak ők másképp is beszélni, és hogy rohadt csuhás. De ő ezen is csak mosolygott. Úgyis elmennek. El is mentek. Majd még jövünk, mondták előtte. És tudta, hogy igen, jönnek. De egyszer aztán majd nem fognak jönni. És valóban: egyszer nem jöttek többé. Ő pedig ott maradt a világ végén, egyedül, de sohasem teljesen egyedül. Ott maradt és élte a maga falusi papéletét. Misézett, esketett, temetett. Fogadta a vendégeit. És ha olyan vendége volt, akihez bizalommal szólhatott, mesélt. Ezt mesélte:

            „Egyszer csak megálltunk valahol, nem ismertem a helyet. Kiszállítottak és bevittek egy vasbeton épületbe. Betettek egy tizenhat személyes zárkába egyedül. A zárkában jéghideg volt, az ágy pedig tömve millió és millió poloskával. Reggelente 130-140-et tapostam össze. Ágyéktól lefelé csupa seb lettem a csípésektől. Reggel ötkor volt az ébresztő. Fogja a kiblit, vigye ki! A csöbröt ki kellett vinni, ki kellett mosni, aztán gyorsan vissza. Az ember kapott egy rúgást, hogy minél gyorsabban menjen. Sohasem kaptam cellatársat, mindig egyedül voltam. Fogoly pedig volt bőven, de hozzám nem tettek be mást. Szeptember 8-án jött egy hideg szél. Még télen sem fáztam annyira, mint akkor. Északra nézett a cella. Szeptember 8-ától a következő év áprilisáig egyfolytában dideregtem. Havonta egyszer vittek fürödni. Még be sem álltam a tus alá, már ordítottak: kifelé! Heteken keresztül nem volt WC-papír. Egy darabot leloptam a felmosórongyból, kimostam, azt használtam. És irtottam a poloskákat. Április 9-én átvittek egy másik zárkába. Ott kicsit melegebb volt, de ott is egyedül voltam. Minden reggel tornásztam. Ezért rám ordított egy őr: itt nem lehet táncolni! Egyszer belém rúgott, mert rálépett a fűző nélküli cipőmre, és elesett. Röhögött rajtam, és amikor azt mondtam neki: nem valami tisztességes dolog kiszolgáltatott embereket megalázni, úgy hasba rúgott, hogy elveszítettem az eszméletemet. Ödémás voltam, ágyéktól a lábfejemig egyforma vastag. Sokat fulladtam. Egy éjjel kopogtattam, hogy kérek orvosságot. Dögölj meg rohadt csuhás! Ennyi volt a válasz, s becsukta a kis ablakot. Láttam, hogy így meghalok, elkezdtem hát tornászni, s néhány hét múlva lement rólam az ödéma. Nappal nem volt szabad aludni, mert akkor a falhoz állították az embert négy-öt órán keresztül.  Így voltam tizennyolc hónapig magánzárkában. Augusztusban belépett egy orvos-százados, hogy megvizsgál. Százados úr, kérem, mit vizsgál rajtam? Tizennyolc hónapja magánzárkában vagyok, senki sem kérdezte, élek-e vagy halok, mit akar segíteni? Segíteni akarok, ennyit mondott. Az ajtóban ott állt egy egészségügyi szolgálatos, egy nő, akiről azt mondták, egy bordélyból került ide. Hírhedt volt arról, hogy amikor tetanuszt vagy valamilyen más oltást kaptunk, ugyanazzal a tűvel adta be mindenkinek. Rettegtünk tőle, mert sok volt a szifiliszes. Mondtam a századosnak, levetkőzöm, de ezt a nőt küldje el, mert katolikus pap vagyok. Elküldte, megvizsgált és aztán azt mondta: Kénytelen leszek hinni az Istenében. A civilek három-négy hónap után megbolondulnak a magánzárkában.”

            Ezt mesélte a negyvenéves férfi, ha volt kinek. Ha nem, akkor misézett, esketett, temetett. Katolikus pap volt a világ végén, egy mesebeli parókián.  

Ezzel egy időben a Remete ezt mesélte:

„Kilépett a kapun, és elindult a kálvária felé. Láttam magam előtt, amint aláereszkedik a stációk között, ahol annak idején annyiszor, de annyiszor támolyogtam hazafelé, s ahol már időtlen idők óta nem jártam, miként jó remete módjára a vonatok indulási idejét sem ismertem már. A vonatokét, amelyek visszavihetnének a fővárosba. A kínosan harákoló kisvasútét, amellyel megérkeztem majd tíz évvel ezelőtt, vállamon a kiselejtezett málhazsákkal, kezemben nagyapám viharvert írógépével, és betoppantam a szülői házba. Anyám jó szokásához híven hurkát töltött a konyhában, és a csodálkozástól nemcsak a szája maradt tátva, de még a hurkabél is kiszakadt, és a lyukon kígyózni kezdett kifelé a töltelék. Apám, aki atlétatrikóban üldögélt mellette, találta meg előbb a szavakat: „Hát te?”, kérdezte döbbenten – és ez az ő nyugalmazott rendőrkapitányi szájából úgy hangzott, mintha visszamenőlegesen is beismerné minden egykori túlkapását, amelyek közül azonban egyedül a nemzésemmel nem tud elszámolni önmagának. „Hát én”, feleltem az ajtóban állva, majd hozzátettem a nagyobb nyomaték kedvéért, „Hazajöttem.” „Úgy érted, végleg?”, kérdezte apám, aki nagyon pontosan tudott a hangsúlyokból olvasni. „Végleg.”, válaszoltam. „És mit fogsz csinálni?”, kérdezte apám, mintha kihallgatáson lenne. „Regényt írok.”, mondtam, és hogy elejét vegyem a további vallatásnak bevonultam a szobámba.

Tíz éve írtam a regényemet, és ez alatt az idő alatt szépen lassan minden kapcsolatom megszűnt a külvilággal. Nem volt ebben különösebb tudatosság a részemről, egyszerűen az életfunkcióim változtak meg, ahogy a súlytalanság állapotában is másként kezd el viselkedni az ember szervezete. Pedig nem is én váltam valójában súlytalanná, hanem az élet körülöttem. Tíz éve írtam a regényemet, és ez alatt a tíz év alatt a regényen kívüli valóságnak fokozatosan halványodtak el a kontúrjai. Tíz évet mondok, holott ennek az időtartamnak már semmi jelentése számomra. Csak leírt és kihúzott mondatok léteznek, amelyek összekötik a nappalt az éjszakával. Az idő valóban kifolyt a kezem közül, ahogy apám előszeretettel mondogatta, de csak azért, hogy beszivárogjon spirálfüzetem lapjai közé.

            A regényen kívüli valóság a kálvárián túl kezdődött, ahol az ember kiérhetett az állomásra, fölszállhatott a vonatra, és megtehette az utat visszafelé. A kisvasúttal, amely hosszasan döcögött a nagy folyó mentén, a hegyek között, melyeknek egyikén úgy árválkodott az egykori királyi vár romja, mint egy távoli és beváltatlan ígéret, majd beért a falvak közé, amelyek úgy adtak hírt a nagyváros közelségéről, mint hűséges, de merőben önállótlan csatlósok, és végül kínkeservesen, utolsókat rúgva beküzdötte magát az esti állomásra (ebben a nagyvárosban valahogy mindig éjszaka volt, mintha csak lakói az olcsóbb költségvetés kedvéért egyetlen állandó díszlettel dolgoznának), ahol aztán az ember lekászálódott  a rosszul kivilágított peronra, körülnézett a szétszórt csikkektől, üres üvegektől és hajléktalanoktól hemzsegő pályaudvaron, és egyszerre úgy érezte, hogy oly hosszas távollét után ismét visszatért  a valóságba.

Mindez azonban csak egy álom kegyes hazugsága. A spirálfüzeten kívül ugyanis nem létezett valóság. Ott tornyosodtak a füzetek  az íróasztalom sarkán, tíz év termésével – tíz év terméketlenségével. Tíz éve próbáltam helyreállítani a kálváriát minden egyes stációjával, amelyeknél annak idején oly előszeretettel távozott belőlem az est némely zavaros emléke – de mintha ezek a szép lassan elhomályosuló emlékek az egész útvonalat magukkal vonták volna a régmúlt dolgok árnyékvilágába, a kálvária járhatatlanná vált, a keskeny ösvényt gyom lepte be, amióta a málhazsákommal a vállamon, kezemben nagyapám írógépével fölkapaszkodtam rajta, és bevettem magam íróasztalom látszólag atombiztos fedezékébe. Ott ültem a füzet előtt, és próbáltam rekonstruálni a kálváriát, hogy lejuthassak az állomásra, amely összedőlt, amióta az utolsó vonatról leszálltam – hogy romjaiból újjáépítsem  az állomásépületet, ismét lerakjam a fölszedett síneket, visszadugjam a bakter szájába a kipottyant sípot, és útjára indítsam a veszteglő kisvasutat. De hiába ültem tíz éve a füzet előtt, hiába sorjáztak egymás után papírra küzdött mondataim, ezek a mondatok megannyi őrült kamikázeként mintha eleve a pusztulásra vártak volna, csak írtam és húztam őket, szánalmas építészként, aki szavaiból alkotná meg a valóság falát, amit leírtam estére, kihúztam reggelre, amit leírtam reggelre, kihúztam estére, és apám képtelen volt megérteni, miért nevezem  munkának, ha telik a papírkosár. Gyűltek a spirálfüzetek, de nem körvonalazódott az áhított valóság, a vasútállomás csak nem került közelebb hozzám. 

             Ültem az íróasztalomnál, mint tíz éve minden áldott nap, mert akkor is ott ültem, amikor csak tengtem-lengtem a lakásban, vagy újságolvasást mímeltem, de főként apám számon kérő tekintetét kerülgettem, ültem az íróasztalomnál, a nyitott spirálfüzet előtt, és próbáltam visszaírni magamat az életbe.

            Az életbe, ahová oly durván és elhamarkodottan kísérelt meg visszaragadni ez a délutáni látogatás. Ezért nem szerettem az ilyen partizánakciókat. Mindig gondos előkészületekre, egyeztető tárgyalásokra volt szükségem, ha valaki – lehetőleg minél ritkábban – jött hozzám. Ahogy másnak is idő kell, amíg megfelelően fölkészül egy rendkívüli alkalomra, farsangi mulatságra vagy a saját kivégzésére, puccba vágja magát, hajat daueroltat és fölveszi az utolsó kenetet, úgy nekem napokba telt, amíg kikászálódtam a spirálfüzetemből és fogadóképesre sikáltam az agyamat. És még akkor is úgy hallgattam látogatóm beszámolóját, mintha egy olyan nyelvet beszélne, amin dadogtam ugyan valamikor, de aminek a szókincse gyakorlás híján szinte nyomtalanul hullott ki az agyamból.

            Ugyanígy voltam a telefonokkal is. Úgy berregtek bele ezek a hívások dolgozószobám csöndjébe, mintha vészjelzések volnának. Mindig a legrosszabbtól tartva caplattam oda a készülékhez, és mindig igazam lett, mert a vonal végéről az élet jelentkezett dohánykarcos, kiélt hangján, és kezdett azonmód fülhasogató rikácsolásba. Ilyenkor percekig szólni sem tudtam, és olyan riadtan figyeltem a semmiből áradó fecsegést, mintha forródróton hívott volna a túlvilág.

            Ezért hallgattam egész délután, csak nagy néha kortyolva a vörösborból is, mert ráadásul még a fejem is fajt. Megfájdult a fejem a nagy hallgatásban, amire nem készültem föl eléggé, és amiből csak úgy áradt valami távoli, de átható morajlás, mintha a tenger zúgott volna egy kagyló mélyén, és én jól tudtam, hogy minek a hangja ez. Mert ebben a morajlásban tisztán elkülönültek azok a zajok, amelyek annak idején a mindennapjaimhoz tartoztak: albérleti szobám ajtajának olajozatlan nyikorgása, főbérlőm rekedt nevetése a fal túlsó oldalán, egy nő elfulladó sóhaja a mámor önkívületében, pezsgősüveg dugójának pukkanása egy éjszakai mulatság lármás félhomályában, és még megannyi sejtelmes neszezés, amelyek egy szunnyadó lélek belső zörejeit alkotják. Mindez azonban olyan messziről hallatszott, mintha nem is én éltem volna át, hanem csupán hallomásból ismerném, egy motyogó aggastyán zavaros meséjéből, amire nem is nagyon figyel oda az ember, bólogat csupán rá gépiesen, igen, igen, persze - így bólogattam én is magamban, és hallgattam egész délután, arra gondolva, hogy mindez már végérvényesen csak a papíromon nyerheti vissza valóságos alakját.

            Ültem a szobámban, előttem az asztalon a nyitott füzettel, leírtam a mondatot: „Akkor már negyedik órája hallgattunk a negyvenéves férfival”, és komótosan, mint egy remetéhez illik, elindultam a kálvária felé.”

A negyvenéves férfi mesélt:

„Akkor már negyedik órája hallgattunk a Remetével. Ott ültünk kamrányi szobácskájában, előttünk az asztalon egy üveg vörösborral, amelyből csak nagy néha kortyolt valamelyikünk, és füleltük egymás némaságát. Pontosabban nem is tudom, hogy ő mire figyelt. Talán a belső hangokra, talán azokra sem. Frontérzékeny napja volt, reggeltől kezdve fájt a feje, a legrosszabbkor toppantam be hozzá, meghívatlanul. Persze ő is jött már hozzám hajnali háromkor, tökrészegen, nem is egyszer (az egyik esetre külön emlékszem, amikor egy Burger King koronával a fején állított be, és mámorában a szekrénybe hugyozott), de az még annak idején volt, egy másik életben, léha novellista korszakában, mielőtt még regényírásba vágta volna a fejszéjét (mert a regényírás bizony favágás, ezt minden valamirevaló irodalmi iparosember jól tudja). A Remete már lassan húsz éve dolgozott nagyregényén, amelyben nemcsak az élet, hanem az életen túli tapasztalás teljességét is meg akarta örökíteni – mert a Remete nem holmi tolsztojánus realista, hanem sokkal inkább neomisztikus szürrealista íróember volt. A nagyváros nyüzsgéséből leköltözött a szüleihez vidékre, amolyan önkéntes száműzetésbe, minek következtében a fővárosi irodalmi körök előbb némi csodálattal elegy iróniával remeteként kezdték emlegetni, utóbb pedig egész egyszerűen elfeledkeztek róla, ahogy valójában mindenkiről elfeledkeztek, akinek a szájszagát nem érezték állandó öt centiméternyi közelségből. A Remete leköltözött a szüleihez, pontosabban föl, az északi határ mellé, a lustán hömpölygő nagy folyó partjára, és semmi mással nem foglalkozott, mint írta a regényét. Bár ez utóbbit a szülei, egy nyugalmazott rendőrkapitány és felesége, Teca néni, akinél jobban senki sem értett a hurkatöltéshez, rendszeresen és előszeretettel vonták kétségbe. Számukra az a munka, ami abból áll, hogy valaki egész nap teng-leng  a lakásban, délben kel és hajnalban fekszik, újságot olvas és napjában ötször kávézik, hogy aztán bizonyos időközönként eltűnjék a szobájában, gondosan magára zárja az ajtót, és hosszú időn keresztül ne hallatsszék az égvilágon semmi (a szülők néha fülüket tapasztották az ajtóra, de semmi neszt, még egy pisszenést sem tudtak kivenni, mintha csak fiúk valami merőben szégyenletes és takargatnivaló szenvedélynek hódolt volna ilyenkor), majd pedig idő múltán olyan ábrázattal jelenjék meg ismét közöttük, mintha legalábbis a kínai nagy falat mozgatta volna meg könnyebb testmozgás céljából  – egyszóval számukra az ilyen munka nemhogy munkának, de még tisztességes időtöltésnek sem számított. „Úgy folyik ki az idő a kezedből, édes fiam, mint likas bélből a hurkatöltelék.”, mondogatta a nyugalmazott rendőrkapitány, aki nagyon szeretett hasonlatokban beszélni, a felesége pedig csak bólogatott, mert ő meg bólogatni szeretett a férje hasonlatai hallatán. A Remetét viszont ez cseppet sem zavarta, hozzászokott már ahhoz, hogy még irodalmi körökben is csodabogárnak tartsák, mit várjon akkor a szüleitől, akik csak arra jók, hogy nemzzék, táplálják, és adott esetben eltemessék az embert.

            Így élt hát a Remete a nagy folyó partján, és dolgozott immár tizedik éve a regényén, amiből én még egyetlen részletet sem láttam, csak hatalmas paksaméta dossziékat, amelyek az íróasztalát díszítették, de amelyeket sosem nyitott nekem ki, mondván, az emberből is csak a teljes érdekes, ki kíváncsi holmi gazdátlan fülekre meg orrokra, hogy a farkakról ne is beszéljünk, hunyorított cinkosan, én pedig nem erőltettem a dolgot, ismerve a Remete ellentmondást nem tűrő természetét (ő, aki annyira kenyérre kenhető volt minden más emberrel kapcsolatban, mondhatni kaméleon, ahogy gyakran neveztem volt őt abban a másik életben, amikor oly sűrűn áldozott engem föl a pillanat hevében újsütetű barátságok oltárán – magával, saját dolgaival szemben azonban hihetetlen kemény tudott lenni, ahogy például képtelenség volt kimozdítani önkéntes száműzetéséből és rábírni egy-egy fővárosi kiruccanásra), így készülő regényének pusztán a legendáját ismertem, és alakítottam ki magamban ily módon egy születőben lévő remekmű képzetét.

            Most azonban már negyedik órája ültünk és hallgattunk, a Remete hatalmas, frontérzékeny homlokán szabad szemmel is láthatóan mélyültek a ráncok. Úgy éreztem, terhére vagyok, mégsem tudtam magam indulásra bírni. Jól esett elüldögélnem ebben a számomra gyümölcsöző némaságban, melyből egy nagyregény ígéretét reméltem a magam számára kihallani. Ekkor már közel tizedik éve készültem végre papírra vetni a bennem motoszkáló álmokat, amelyek az ötletgyúlás eufóriájában már-már világraszóló látomásokkal kecsegtettek, de amint íróasztalom elé ültem, mindig kicsinyes szenvelgésekké vedlettek. Ezt a lelkiállapotot előszeretettel magyaráztam a koncentráció hiányával, ami kizárólag a tanári munka robotjának fásultságából fakad, és ilyenkor önsajnálattól terhes megvetéssel szemléltem az asztalon roskadozó és kijavításra váró dolgozathegyeket.

            A Remete szobájában ülve azonban úgy éreztem, végre kiszabadultam dolgozószobám rabságából, és beleszagolhatok a szabadon áradó ihlet légkörébe. És ebből az elképzelésemből önmaga romjaiban üldögélő cimborám látványa sem tudott kibillenteni. Minden alkalommal úgy szálltam vonatra a központi pályaudvaron, mint aki valamiféle ismeretlen és titokzatos tartomány felfedezésére indul. És ezen az érzésemen az sem változtatott, hogy évente minimum három-négyszer tettem meg ugyanezt az utat, és nagyregényem kezdőmondatát, amelyet pedig annyiszor fogalmaztam már meg az utazás során, hazatértem után még sosem sikerült elfogadhatóan papírra vetnem. Mindig csak talányos szókapcsolatok, idétlen mondattörmelékek meredtek vissza rám a füzetlapról. Mindez azonban cseppet sem vont le abból a teljességérzetből, ami akkor fogott el, amikor vonatom elérte a nagy folyó partját, és bekanyarodott a hegyek közé, melyeknek egyikén úgy árválkodott az egykori királyi vár romja, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. És aztán leszálltam a kis állomáson, amelynek restijében már annyi, de annyi gyomorkeserűt öblítettünk le hűsítő sörrel, és végigcaplattam a valamelyik történelmi nagyságunkról elnevezett főutcán, miközben félszemmel azt lestem, nem biciklizik-e valahol szembe a Remete, akinek még sosem sikerült idejében az állomásra érnie a fogadásomra, amit aztán az utóbbi évek egyre frontérzékenyebb korszakaiban inkább eleve meg sem kísérelt. Aztán rákanyarodtam a kálváriadombra, melynek stációi mindig a Remete egykori hajnali hazatéréseit jelképezték számomra, amikor a bokrok takarásában hol a száján, hol bizonyos kevésbé magasztos testrészén távozott belőle az est némely zavaros emléke; hogy aztán fölérjek a feszülethez, ahol egyszerre kitárult a folyó bekanyarogta táj, és különösen alkonyati fényhatásban az a gondolat ébredt bennem, hogy ilyen környezetben csakis neomisztikus látomások születhetnek az ember agyában. Innen aztán keskeny ösvény vezetett tovább a Remetéék házához, ahol a ház másik frontján lakó körorvos hatalmas kutyájának csaholása fogadott. A kutyától meglehetősen tartottam, mint afféle, a kutyát leginkább csak kutyaszar formájában ismerő nagyvárosi értelmiségi, így mindaddig türelmesen vártam a kertkapu előtt, amíg elő nem tűnt a Remetének a regényírás terhétől roskadozó alakja.

            A negyedik óra végére a Remete rendületlen hallgatása csak megérlelte bennem az indulás gondolatát. Úgy tudott hallgatni, olyan megátalkodottan, hogy ezzel a hallgatással hegyeket lehetett volna megmozgatni. Végül engem is megmozdított, kiragadva merengő kábaságomból, töltöttem magamnak egy búcsúpohárral, és a hazatérés hangulatába próbáltam belekényszeríteni magamat. Amennyire szerettem a megérkezést, annyira ódzkodtam a visszaúttól. Teljesen stílustalannak éreztem a kálvárián való lenyargalást, amikor az embernek már semmi más gondja nincs, mint hogy le ne késse a vonatot. És aztán a lassú kínlódás hazafelé a szánalmasan harákoló ócska szerelvénnyel, melynek lerobbantsága ilyenkor még  szembetűnőbb, és rázkódásával, gyér világításával az olvasást is meddő erőfeszítéssé változtatja. Gyűlöltem a visszatérést az üres lakásba, ahol nem vár más, mint nagyregényem kezdőmondatának szánalmas variációi és a sosem kisebbedő dolgozatkupac az íróasztal sarkán.

            Elnyomtam egy félsóhajt, és nyögvenyelősen feltápászkodtam a fotelből. „Már mész?”, kérdezte a Remete - ez volt az első mondata az elmúlt négy órában, és úgy nézett rám, mint aki távozásom után be szándékozik kászálódni a koporsójába. „Megyek.”, mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, amivel első sorban a saját ellenállásomat igyekeztem legyőzni. „Kikísérlek.”, köhintette a Remete, majd gyorsan hozzátette, mielőtt félreérthettem volna, „A kertkapuig. Nehogy a kutya megkóstoljon.” „Igaz, a kutya.”, jutott eszembe, miközben fejembe nyomtam a kalapomat, és arra gondoltam, hogy talán még ezzel a kutyával is megbarátkoznék, ha nem kéne visszamennem abba a másik életbe. Megöleltem a Remetét, kiléptem a kapun, és elindultam a kálvária felé.”

Jacques Prévert

Családi élet

Az anya köt

A fiú a háborúban

Az anya szerint mindez jól van

És az apa az apa hol van?

Ő a boltban

Asszonya köt

Fia a háborúban

Ő meg a boltban

Az apa szerint mindez jól van

És a fiú a fiú szerint

Mindez hogy van?

Ez a kérdés fel sem merül a fiúban

Anyja köt apja a boltban ő pedig a háborúban

Ha majd megjön onnan

Ott lesz ő is az apjával a boltban

A háború tart tovább az anya köt tovább

Az apa is ott van tovább a boltban

A fiú meghal neki nincs tovább

Az apa és az anya sokat van a sírboltban

Az apa és az anya szerint mindez jól van

Az élet megy tovább az élet a kötéssel a háborúval és a bolttal

A bolttal a háborúval a kötéssel a háborúval

A bolttal a bolttal és a bolttal

Az élet a sírbolttal.

Egy éjjel, a 2012. április 1-re virradó éjszaka, hogy, hogy nem, a negyvenéves férfi nem állt meg a változásban, és egyik pillanatról a másikra, csak úgy ukmukfukk negyvenhárom éves lett.

Ez hajnali kettőkor történt, s bár nem volt biztos benne, valóban hajnali kettőkor született-e annak idején, negyvenhárom évvel korábban, de abban biztos volt, hogy a negyvenharmadik évét akkor, abban a pillanatban töltötte be. Fölkelt az ágyból, ahol addig feküdt és, hasztalan, aludni próbált, papucsba bújt, a fürdőszobába csoszogott, felgyújtotta a villanyt és belenézett a tükörbe. Egy arc nézett vissza rá, egy negyvenéves férfi arca, aki lehetett akár negyvenhárom éves is, és mint minden tükörkép: ő volt és mégsem ő volt.

            Ő, a negyvenéves férfi, aki immár két perce betöltötte a negyvenhármat, s ott állt 2012. április 1-én, hajnali két óra két perckor a lakása fürdőszobájában a tükör előtt, egy százéves bérház harmadik emeletén, a szülővárosában, a Kárpát-medencében, tehát a Földön, s azonképpen majd a mennyben is, mindörökké.

BADACSONYÖRS

Nagypapa szobra a kertben

Rajt’ az idő foga rágcsál

Nagypapa egy oleander

Négy néma virágszál

Nagymama csöppnyi madárka

Elbogarászik a háznál

Este bebúvik az ágyba

Hajnalra meg elszáll

Egy éjjel, hogy, hogy nem, a negyvenéves férfi megállt a változásban.

Van ilyen. Van, aki átváltozik az éjszaka folyamán, teszem azt féreggé vagy adóellenőrré, esetleg állatidomárrá, és reggel elmegy a legközelebbi cirkuszba és úgy dugja a fejét az oroszlán torkába, mintha előző nap még nem krumplit árult volna a piacon, de olyat is hallottunk már, bár ez meglehetősen ritka, amikor valaki írástudóvá alakult egy éjszaka alatt, sőt még egy doktorit is megírt és meg is védett hajnalig, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elvégre jól is végezte, aludt tovább reggelig. De olyan is van, aki vadidegenné alakul, vagy inkább a mellette alvó lesz számára vadidegen, fölébred reggel, ránéz, és arra gondol, ki az isten ez?, mit keresek mellette az ágyban?, egyáltalán mit keresek ebben a lakásban?, gyorsan fölkel, csomagol, és elköltözik. Ilyen is van. A negyvenéves férfi azonban nem ilyen volt. Ő megállt a változásban az éjszaka kellős közepén, úgy hajnali három felé. Fel is ébredt rá, konstatálta is félálomban, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, visszaaludt, s reggel 7-kor frissen ébredt, mintha újjászületett volna. Vagy mintha megállt volna a változásban. Minthogy meg is állt.

            Milyen az, amikor valaki megáll a változásban? Mint amikor megáll az óra, nem ketyeg, nem jár tovább, vagy ha digitális, egyszerűen ugyanazt az időt mutatja rendületlenül. Persze, hogy milyen egy órának, amikor nem jár tovább, nem tudhatjuk, hacsak nem voltunk már mi magunk is megállt óra. Mindenesetre a negyvenéves férfinak olyan volt ez a reggel, mint minden más reggel, csak éppen nem ismert rá a világra. Ugyanis a világ tovább változott az éjszaka folyamán, ahogy az a dolgok rendje, elvégre nem léphetsz kétszer egyazon reggelbe, hát nem is lépett bele a világ, más volt a világ, mint előző este, más, mint éjjel, sőt más volt, mint egy másodperccel korábban, sőt a következő másodpercben is más lett, csak a negyvenéves férfi volt benne állandó, hajnali három óta ugyanaz a negyvenéves férfi. Érthető, hogy nem ismert rá a világra, ahogy más nem ismer rá a mellette alvó vadidegenre.

            Fölült az ágyban, mely ágyat nem ismert meg, holott tudta, hogy az ő ágya, de más tudni valamit és más ráismerni valamire, amit az ember tudni vél. Hát ő nem vélt tudni semmit, a negyvenéves férfi, hol a túróban vagyok, gondolta a saját ágyában fölébredve, hol a túróban vagyok, azon túl, hogy otthon. Mert otthon volt, ezt tudta, csak hát ez az otthon megváltozott, miközben ő megállt a változásban. Kiült az ágy szélére, és automatikusan belelépett a papucsába, mely papucs, minden változás ellenére, ott várakozott a lábára az ágy lábánál, ám valami nem stimmelt. A papucs szorította a bütykét. Szorította, mint még soha. Úgy látszik, konstatálta a negyvenéves férfi sztoikus nyugalommal, a világegyetem tágul, a papucs viszont szűkül, miközben a lábméretem megállt a változásban. És egy kis sóhajjal, de bölcs rezignációval tövig nyomta a lábát a papucsba.

            Aztán fölkelt, és kiment a nappaliba. Ismerte ezt a nappalit, de nem ismert rá. Ez volt az a nappali, ahol annak idején a nagycsaládi ebédeket tartották, abban az időben, amikor ő még nem lakott ebben a lakásban, mely eredetileg a nagyszüleié volt, de aztán a nagyszülők megöregedtek, meghaltak vagy öregek otthonába vitettek, ahogy az az élet rendje, egy olyan életé, melyben normálisan működik a változás, s ahol életek jönnek-mennek, nagyszülők élnek-halnak, feleségek tűnnek fel és tűnnek el, s mindez érthető, élhető és átélhető, hacsak az ember meg nem áll a változásban. Mert ha megáll, már nem ismer rá a saját lakására, ahol pedig született, s bár aztán majd két évtizedig nem élt, de aztán visszatért, kipaterolta a nagyszülőket, egyiket úgy, hogy túlélte, másikat úgy, hogy otthonba száműzte, s átvette a hatalmat az emlékek s a bútorok fölött, hogy aztán egy reggel olyan idegenül mozogjon köztük, mintha nem is otthon lenne. Így bóklászott keresztül a nappalin, át a hosszú előszobán, mely a nagyszülők egykori lakrészébe vezetett, de ahol nem ismert föl a negyvenéves férfi most semmit, sem a nagypapa ágyát, ahol a mindendélutáni sziesztáját töltötte, s ahol aztán kiterítve feküdt a hullaszállítókra várva, miután a vécére menet összeesett az előszobában, sem a nagymamáét, ahol a mindenreggeli kásáját várta, amit a negyvenéves férfinak kellett neki megfőznie és behoznia annyi év nagymamafőzte ebédjeiért cserében, egyszerűen azért, mert minden változott, így a nagymama is szép lassan kiszolgálóból kiszolgáltatott lett. De a negyvenéves férfi most nem látta ezt, mert minden átalakult ebben a lakásban, csak ő nem, ő, aki a konyhába ment, teát főzött, s visszatért a nappaliba.

            A nappaliban valaki éppen csomagolt. Egy piros bőröndbe pakolt befelé mindenféle ruhákat, holmikat, rengeteg mindent, a negyvenéves férfi nem is értette, hogy férhet annyi minden egy kis bőröndbe. Pedig sok minden belefért. A fél szoba, a nagyobbik fele. Képek a falról, egy olajos hordó, és könyvek, rengeteg könyv, számos ismert és ismeretlen remekmű, s az emberi színjáték, az emberi együttélés színjátékának ezernyi kötete. De belefért más is. Egy megváltozott létezés kellékei, kinyúlt vagy épp összezsugorodott ruhák, tört fényű ékszerek, tört fényű tekintet. Plüssmaci. Babzsákfotel. Minden és semmi, mert valójában minden a helyén maradt, csak semmi sem maradt a helyén. S mindez csak azért, mert a negyvenéves férfi megállt a változásban, de a körülötte lévő világ változott tovább.

            Aztán a nappaliban lévő valaki befejezte a csomagolást, rácsukta a bőröndre a fedelét, majd szólt néhány szót a negyvenéves férfihoz. A negyvenéves férfi nem értette ezeket a szavakat, mert úgy látszik, a benne lévő nyelv sem alkalmazkodott kellőképpen a megváltozott nyelvi valósághoz, de azt szavak nélkül is megértette, hogy ez a valaki elindul a kijárat felé a bőröndjével, ajtót nyit, kilép rajta, s aztán nem hallatszik más, mint a zár kattanása. A negyvenéves férfi hallotta kattanni a zárat, és abban a pillanatban mintha benne is kattant volna valami. Kattant, mint amikor egyszerre újra működni kezd egy gép, amely elakadt, működni kezd, és mindaz, ami addig állt, mozgásba lendül, és nemcsak önmagát lendíti előre, de a körülötte lévő valóságot is élővé teszi, egyszerre megelevenedik minden, ismerőssé válik a környezet, a szoba, a lakás, ahol az ember, a negyvenéves férfi él, úgy tetszik, mindig is élt, s amelyet nagyszülőkkel, feleségekkel osztott meg, s ahol most egyedül áll a szoba közepén, áll, és érzi, hogy a hajnali háromkor megtorpant változás újra elindul benne, ahogy eldugult lefolyóban a tisztítószer hatására lassan csordogálni kezd lefelé a víz, elindul benne a változás, már nem ugyanaz a negyvenéves férfi, mint hajnali háromkor, de nem is ugyanaz, mint egy pillanattal korábban, amikor kattant az ajtó, mert valaki kiment rajta, már nem ugyanaz a negyvenéves férfi, és többé nem is lesz ugyanaz, ahogy ez a dolgok, az örök változás rendje, és mégis, a negyvenéves férfi úgy érezte, hogy nem tudja, nem akarja elfogadni ezt a változást.