A negyvenéves férfi

Robert Desnos

AZ UTOLSÓ VERS

Annyit álmodtam rólad
Annyit sétáltam, annyit beszéltem
Annyira szerettem árnyad
Hogy nem maradt belőled semmim
Árny maradtam csak, s köröttem árnyak
Százszorta inkább árny, mint az árnyak
Árny csupán ki mindig visszatér majd
napsütötte életedbe.

A negyvenéves férfi barátját, a festőt kiküldték felügyelni az iskolaudvarra.

Nem ő volt az első tanár, de ő volt az első művész az udvaron. Negyedórát volt odakint. Négy perce álldogált és bámult maga elé, amikor a háta mögött óvatosan kinyílt az ajtó, és egy fej bukkant elő a nyílásban.

            – Zavarlak? – kérdezte a tornatanár.

            - Dehogy – mondta gyorsan a festő. Tartott egy kicsit a tornatanártól.

            - Csak mert olyan elgondolkodva álltál. Gondoltam, ihletet merítesz.

            - Nem, nem. Igazán. Csak szellőztettem egy kicsit a fejem.

            A tornatanár odasompolygott a festő mellé. Mint egy ravasz kóbor kutya. Ami némileg elütött az ő katonás habitusától.

            - Kérdezhetek valamit?

            - Persze. Bármit. – felelte gyorsan a festő.

            - A képeidről van szó. Előrebocsátom, nekem nagyon tetszenek.

            - Köszönöm – köhögte zavartan a festő.

            - Szerintem nagyon ügyes vagy. Láttam a múltkori kiállításodat.

            - Tényleg?

            - Igen, igen. A tájképeid nagyon megfogtak.

            - Értem – mondta a festő. Csak tájképet festett.

            - Nagyon jó az ecsetkezelésed. Technikás. Én meg tudom ítélni, szabadidőmben én is festegetek.

            - Ne mondd – mondta a festő. Kezdte úgy érezni, hogy elfogy a levegő az udvaron. Biztos a szmog miatt.

            - De, de. És én is tájképeket. Csak én mindig elhelyezek rajtuk valamit. Valami más színűt. Tudod, a kontraszt miatt.

            - Ühüm.

            - Elnéztem azt a képedet. Az éjszakai szigetet. Nagyon szép. Csak kicsit sötét.

            - Úgy találod?

            - Igen, igen – felelte a tornatanár – Persze tudom én, hogy nem lehet mindig minden színes. Bár én kedvelem a koloritot. De szép a fekete is. Csak egyhangú. Kell bele valami szín.

            - Valami szín. Értem. – mondta a festő. Az udvaron sötétedett, ami némileg meglepő volt délelőtt tizenegykor. Talán egy felhő.

            - Mondjuk piros. Valami piros. Mint ez a labda. – mondta a tornatanár, és vérbeli futballistamozdulattal visszarúgott egy piros gumilabdát, ami az udvaron játszó gyerekektől gurult felé. - Hát nincs igazam?

            - De. Igazad van – felelte a festő.

            Becsöngettek. A tornatanár a sípjába fújt, a festő pedig elindult föl a lépcsőn a rajzterem felé. 

            Aznap délután szokásától eltérően nem ment el a műterembe. A rajzszertárban üldögélt, kolléganője kérdéseire csak dünnyögve felelt. Este pedig hiába várták művészbarátai a megszokott bohém összejövetelen, nem jelent meg. Hogy hol lehet, mindenki csak találgatta, mert az, hogy kapuzárásig az iskolában maradt, és aztán céltalanul bolyongott az éjszakai utcákon, eszébe sem jutott senkinek.

            Napok teltek el, hetek. A festő nem festett. A közös műterembe és a baráti társaságokba nem járt. Néha mintha látták volna itt-ott a városban, a folyó parton, valami élénkpiros tárggyal a hóna alatt, de mire bárki odaért volna, nyoma veszett.

            A tornatanár minderről mit sem tudott. Ő csak azt vette észre, hogy a szertárból eltűnt egy gumilabda, amelynek ellopásával többeket meggyanúsított, pár napig jócskán megszaporodtak a büntető fekvőtámaszok a tornaórákon, de végül mit volt mit tenni, új labdát kellett vásárolni.

            Aztán néhány hónap múlva egy délután a festő újra megjelent a műteremben. Meghökkent társaihoz egy szót sem szólt, csak felfeszítette a vásznat, festéket kevert és festeni kezdett. Bár senkit sem engedett közel az alakuló képhez, de annyit a műterem túlsó sarkaiból is látni lehetett, hogy hatalmas fekete festmény készül. „Barátunk újra a régi”, konstatálták jóleső megnyugvással festőtársai. De azt már csak a következő kiállításon vették észre, hogy a kép sarkában egy apró világos folt látszik. Akár egy reflektor megvilágította fehér labda. És attól kezdve egy képéről sem hiányzott a labdamotívum: hol fehér, hol sárga, hol narancs, hol pedig hupikék. Ekkor lett nagy festő belőle.     

Ha az ember él

(még mindig történhet valami)

                                                           hommage à Sz. A.

pl. egy új év

szürke vasárnap reggel

szennyes és tiszta

benne még az óév minden mocska

de benne már az új év minden…  

mije is? lehetősége?

ezt jelzik tán a gyéren lágyan

szállingózó hópihék?

egy biztos:  itt egy új év

még üres, mint bevásárlás előtt a cekker

s csak rajtunk múlik, mivel pakoljuk tele

na meg azon, mit találunk a piacon

(ilyenkor újév reggelén pl. semmit)

s hogy van-e rá pénzünk

s főként van-e kinek vásárolni

no de ne legyünk telhetetlenek

nézzünk bizakodva a jövőbe

holnap kinyit a piac is

pénzt is hoz az újévi lencseleves

s talán vásárolni is lesz még kinek

feltéve, hogy élünk

mert akkor

(de csakis akkor)

még tényleg történhet valami

A keskeny, alig szekérnyi úton mentek fel a hegybe, a terméskőből kirakott ösvényen, a vadmacskaköveken, ahogy a negyvenéves férfi magában elnevezte,

amelyeken nehéz lett volna föltolni a biciklit, lent is hagyták a hegy aljában mindkettőjükét, a két kopott festékű, helyenként rozsdás járgányt, amelyek közül az övét, vagyis azt, amelyiken ő tekerte le a két falu közti néhány kilométeres távolságot, a tó partján kacskaringózó aszfaltúton, az úgynevezett főútvonalon, ahol azonban alig találkoztak szembe jövő vagy őket lehagyó autóval, ha kihalt nem is volt a kiesen dombos táj, de legalábbis kevéssé emberjárta, szépen embertelen, és ez jó volt, nagyon jó, a nagyváros után, ami másként volt embertelen, emberlakta módon, a benzinkúttal, ahol az elmúlt éveket töltötte, vagy még inkább kibekkelte, ahol meghúzta magát, mint valami atombiztos bunkerban, holott fenét volt atombiztos, de legalább volt, valami volt, a semmi után, legalább el lehetett tölteni a napokat, és tölteni a félóránként begördülő, vagy még inkább behördülő, asztmásan köhögő teherautók tankját, és közben nem gondolni semmire, vagyis egész pontosan semmire gondolni, és leadni a műszakot délután ötkor, és hazavillamosozni, és nem mondani semmit, vagyis semmit mondani, és valahogy leküzdeni a szegényes vacsorát, amit pedig annyi türelemmel tálaltak fel, és még több türelemmel főztek az éppen fellelhető alapanyagokból, leginkább krumpliból és kelkáposztából, melyek kombinációja a legnagyobb jóakarattal sem adhat ki mást, mint plutykát, aminek már a neve is árulkodó, nem is beszélve a szagáról, amivel azonban nem lenne baj, csak ne minden este, és ne a benzingőzben végigfulladozott nap után, melynek végén eleve kavarog az ember gyomra, evésre sem tud gondolni, nemhogy plutykára, de ami még mindig több, mint a semmi, ha nem is jobb nála, és akkor az ember, vagyis ő, a negyvenéves férfi, erőt vesz magán, mert látja a szempárban, amely az ételt fölszolgáló kéz fölött pislákol homályos fénnyel, mint valamiféle koszlott üvegű utcai lámpás, látja benne, mennyi emberfeletti erőfeszítéssel készült ez a tál ócska étel, mennyi nap nap utáni embert próbáló türelemmel kutyulódott ismét ez a plutyka, és ezért belapátolja az éhségtől és az undortól egyaránt háborgó gyomorba, és bár megköszönni nincs ereje, de azért úgy néz, olyan álhálás álkutya tekintettel, hogy az köszönetnek is beillene, ha nem lenne az egész jelenet mélyén valami halálos fásultság, amelyből nincs más kiút, mint minél előbb elvánszorogni az ágyig, és még a mosdást is feledve álomtalanul ájulni másnap reggel négyig, amikor újfent kezdődik minden benzinkutastul, teherautóstul és plutykástul, és ez tart évekig (ami még mindig jobb, mint a semmi, hiszen ez már protekciós semmi a korábbiakhoz képest), ami nem is biztos, hogy éveket jelent, még annál is többnek tűnik, a benzinkúton percek jönnek, ezredévek mennek, míg egyszer hír nem jön egy hiteles szájból, hogy valami kültelki iskolában mégis munkát kaphat az ember, ami teljességgel hihetetlen, egy ezredévi szenvedés kér éltet és halált, de legfőképp tanári állást, amit persze kérni nem kérhet, csak kaphat, mert egyszerre valami történt, vagyis nem történt, hanem abban a zűrzavarban, amit egyesek életnek becéznek, de amiből ő csak a benzingőz és a plutyka szagát érezte évekig, egyszerre feléje nyúl egy kéz, valakié, aki annak idején, amikor még volt idő, nemcsak benzingőzben töltött végtelenség, ismerte, és aki most nem akarja, hogy ő is megismerje, de névtelenségbe burkolózva mégis elintézi, hogy elkerülhessen ebbe a kültelki iskolába helyettes tanárnak, ami a legtöbb ebben a helyzetben, és akkor ő fellélegzik a benzingőz után, és már a mindennapi plutyka sem tűnik elviselhetetlennek, és jár ki a világ végére mindennap oktatni, már amennyire a kültelki kölköket lehet, akiket nem is az oktatni, hanem nevelni kéne, már ha tud nevelni egy negyvenéves férfi, aki megjárta a poklok poklát, illetve, legyünk tárgyilagosak, egy benzinkutat járt meg, benzinkúton töltendő segédmunkáséveket a riporterként eltöltött évtized után, a rádió első számú riportereként eltöltött évtized után, amelynek végén, némi felfordulás, teszem azt egy csekélyke, épp csak egész országot érintő felfordulást követően, csak azért, mert elmondott egy beszédet és elkészített egy interjút, úgy röpítik világgá az embert, vagyis őt, a negyvenéves férfit, hogy a lába se éri a földet, legalábbis hosszú ideig csak a benzinkút földjét éri, és még örülhet, hogy nem a börtöncelláét, vagy hogy azért ne érné a földet, mert nyakaszegetten lógna egy kötélről, ennek örülhet, meg annak, hogy kültelki kölyköket nevelhet, s neveli is őket tisztességgel, már ami számára a tisztességet jelenti, s nem is jön ki velük rosszul, de egy idő után itt is elfogy a levegő, kültelek ide vagy oda, még messzebbre vágyik, külsőbb telekre, talán abba a présházba, amit annak idején, száz évvel, de legalábbis tíz évvel korábban látott egy riportúton, ott a hegy tetején, mely olyan most számára, mint valami távoli és beváltatlan ígéret, az ígéret földje az a ház ott a hegy tetején, s bár még nem tudja, mit fog majd ott csinálni, mit fognak majd ott csinálni családostul, hiszen gyerek is van meg asszony is, asszony, aki a plutykát főzi, de nem gondolkodik ezen, élni fogunk, gondolja a negyvenéves férfi, élni végre, bassza meg, nem benzingőzben pácolódni meg kültelken pofonokat osztogatni, hanem élni, élni, élni, s bár ez az élet teljességgel körvonalazatlan, de ez nem is baj, hiszen az addigi is az volt, immár évek óta, hiába élte, mégsem élte igazán, nem lehetett élni igazán, csak átélni, túlélni lehetett, fogja tehát magát, s hiába könyörög az asszony, aki rosszat sejt, hiszen nem lehet így itt hagyni egy olyan, amilyen, talán körvonalazatlan, de valós életet a semmiért, amilyennek az asszony a hegy tetején lévő présházas életet látja, vagyis nem is látja, nem lát semmit, csak a férjét, a negyvenéves férfit, aki hosszú, a valóságosnál sokkal hosszabb évek szelíd őrülete után őrjöngő elmeháborodottá változik, pakolni kezd, csomagolni, hogy ő másnap indul, megnézi azt a házat, alkuszik rá és megveszi, s hogy miből?, hát ebből, bassza meg!, ordítja, és körbemutat a lakáson, ebből, hát ez még a miénk, nem?!, csak ez a miénk!, ordítja, hát majd már nem lesz az, lesz más, présház a hegy tetején!, és csak ordít és csomagol a negyvenéves férfi, rá se ránt a zokogó asszonyra, a zokogó asszonyt látván zokogó gyerekekre, csomagol, és másnap reggel indul, elutazik a hegy tetején lévő présházhoz, illetve az alatta megbúvó faluba, ahol annak idején, száz éve, de legalábbis tíz, megismerte a helyi állomásfőnököt, akinek anyai jussa a ház, s már akkor ajánlgatta neki, de neki nem kellett, vagyis kellett volna, de nem volt rá pénze, s volt túlságosan körvonalazott élete a városban, a rádiónál, most, amikor mindez már nincs, mert minden másként van, akkor elutazik oda, megtalálja az állomásfőnök házát, sőt magát az állomásfőnököt is otthon leli, és ami már valóságos csoda, a ház is megvan még, ott a hegytetőn, a présház, az anyai juss, csak egy faluval odébb van, ez kiment a fejéből, no nem baj, van bicikli, mondja az állomásfőnök, neki is ad egyet és átkerekeznek a szomszéd településre, ahonnét a présházhoz vezet fel a keskeny, alig szekérnyi út, a bicikliket lent hagyják egy szomorúfűz alatt, s a vadmacskaköveken elindulnak felfelé a hegyre, szép komótosan, ahogy azt kell, amikor az ember komoly dologra készül, teszem azt egy présház megvásárlására, amiért az egész addigi életét készül föladni, s aztán odaérnek, ott áll a ház az erdő alján, nádtetősen, kócosan, roskatagon, de bármely benzinkútnál és kültelki iskolánál valóságosabban, áll a ház, melynek álcaként viselt koldusgúnyája elvarázsolt kastélyt rejteget, s amikor így átgázolnak a deréknyi gazon, gyomnövényen, amely a bejárathoz a kerten át vezet, elmennek a jázminbokor mellett, s az állomásfőnök keresgélni kezdi zsebében a kulcsokat, a negyvenéves férfi odaáll a diófa alá, ahonnét kilátás nyílik a távolban s mégis szinte érinthető közelségben csillogó tóra, megáll ott, néz maga elé, s látja is a tavat és a tájat, de nem csak azt látja, néz maga elé, s arra gondol, olyan erővel gondol rá, hogy majdnem kimondja hangosan: „Itt fogunk élni!”, hogy aztán visszaforduljon a közben nyikordulva nyíló ajtó felé, s a sárral tapasztott terméskőfallal szemezve hozzátegye: „bárhogy is lesz, de élet lesz”, majd elinduljon a ház felé.

Négykezes vers

          „magyarrá lett mindenki, akinek szívét egyszer átjárta egy Balaton-parti éjszakán a holdfény, a bor, a rózsák illata és a hegedűszó”

                                                                       (M. S.)

„Megöllek, a kurva anyádat!”

(Roncsfilm)

(Strófa)

Badacsonyörs. Éjszaka.

Holdfény. A fák illata.

Csendes Lajkó-hegedű.

Egy üveg bor (kéknyelű).

Vén szederfa. Révület.

Álom. Amely eltemet.

(Antistrófa)

Józsefváros. Éjszaka.

Kutyák húgy- és szarszaga.

Fékcsikorgást hallani.

Döglött lónyál (Soproni).

Feldúcolt gang. Rémület.

Felébredtél. Bassza meg.

A negyvenéves férfi egy olyan időben járta meg a világ végét, amely idő talán nincs is,

nem azért nincs, mert már elmúlt, hanem mert soha nem is létezett, legalábbis abban a formában nem, amelyet a létezés szürke kiskatonái: a pénzügyminiszterek, jegybankelnökök és csúcsmenedzserek elképzelni képesek. De hát a negyvenéves férfi nem azért volt negyvenéves férfi, hogy úgy élje meg a létezést, mint holmi böhömautós csúcsmenedzser, és olyan megszokás szülte fogalmakban gondolkodjék, mint tér és idő kényszere. Egyetlen örök pillanatban élt, akár egy percbe zárt varázsló, aki már csak heccből is folyton folyvást egyazon folyóba lép. Ami meg a teret illeti, nos, sosem volt benne biztos, múltjának vagy jövőjének melyik táján járhat éppen, de egyértelmű volt számára, nem holmi kezdetleges külső valóság határozza meg létezése színterét. Ebből a hétköznapi állapotából ragadta ki egy meghívás, melynek részleteiről érdemes pontosan beszámolnunk.

    A meghívás egy estélyre szólt és a világ végét jelölte meg színhelyéül. Ez önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy egy átlagos merészséggel megáldott emberpéldányt még az estély gondolatától is elrettentsen, hát még a meghívó átadásának körülményei. Ugyanis a negyvenéves férfi éppen abban a falatnyi helyiségben pakolászott, amelyet a lánynevelő intézet (melynek, afféle mindenesi munkakörben, akkoriban alkalmazottja volt,) igazgatónője bocsátott rendelkezésére  iroda gyanánt, amikor a nyitott ablakon keresztül, a tavasztól illatozó légmozgás szárnyán beröppent egy égszínkék boríték, amely némi libegés után – akárha nem tudta volna eldönteni, fittyet hányjon-e a gravitáció törvényeinek – megállapodott az ütött-kopott padlószőnyegen. A negyvenéves férfi annyira megrökönyödött, hogy hirtelenjében arról is megfeledkezett: keze van, amivel lenyúlhatna a földre és lába, amely az ablakhoz vihetné, így mire fölocsúdott, már hiábavaló lett volna bárminemű tettes után kutatnia, nem maradt hátra más, mint föltépni a borítékot. A betűk megformázottsága nem mindennapi finomságú kézről árulkodott, így rejtélyes körülmények ide vagy oda, elhatározta: még ha boszorkányok falják is föl a férfiasságát (a gondolat egyszerre töltötte el tompa borzadállyal és kéjes borzongással) az estély fénypontjaként, ő bizony akkor sem fog ott dohosodni helyette a penészes falak között.

    A világ végére gyorsvasút közlekedik, ezt bármely átlagos képzelőerővel megáldott emberi lény tudja, csak a megfáradt agyú választópolgárok tesznek úgy, mintha azzal munkába vagy, tudom is én, kirándulni járna az ember. Utána pedig a 8-as buszjáratot kell keresni, amely a helybeliek szerint nem létezik, s ez teljesen logikus is, hiszen ugyan ki szeretné, ha kiderülne, hogy a világ végén lakik, ám némi élelmességgel rá lehet jönni, hogy a 8-as nem a járat, hanem a buszállás száma, és akkor hamarosan már döcögni is kezd velünk az ósdi Ikarus, föl egy nagy hegyre, melynek tetején van a világ vége.

    A világ vége egy hatalmas rét, amelyen lyukas gumiabroncsok és rozsdás vasdarabok hevernek csendéletként a vadvirágok között. A réten túl pedig a semmi, amelyből, akár szobamélyből a karácsonyfaégők, kikacsintgatnak a csillagok. Már egészen besötétedett, mire a negyvenéves férfi lekászálódott a buszról. Körülnézett, hátha várja valaki, majd a buszvezetőt kezdte keresni, hogy a visszaindulás időpontjáról érdeklődjék, de a sofőrfülke üresen tátongott, és hiába meresztgette a szemét, pillantása beleveszett az éjszakába. Na, jól nézek ki, még szerencse, hogy ebben a vaksötétben a kutya se lát, gondolta meddő iróniában keresve menedéket. Elindult az orra után, abban reménykedve, csak talál valamit vagy valakit, mielőtt a világ végén belezuhanna a végtelen feketeségbe.

    Alig tett azonban néhány lépést, amikor megbotlott valamiben, és egy kacskaringós káromkodást hallatva térdre esett. Ám mielőtt még átadhatta volna magát az ingerültségbe fojtott önsajnálatnak, egyszerre kajánul csengő hang szólalt meg a közvetlen közeléből: „Ejnye, te negyvenéves, hát szabad ilyen kurva rondán beszélni!?”

    Nem látott senkit, és ez még jobban megdöbbentette, mint a váratlanul hozzá intézett szavak. De hirtelen kéz nyúlt felé a semmiből, megragadta a karjánál fogva, és mintha valami láthatatlan erő mozgatná, ráncigálni kezdte maga után. Olyan volt az egész, mint egy álombeli utazás. Mintha nem is a saját lábán járna, röpült előre valamiféle macskaszem híján kivehetetlen ösvényen. Aztán pár pillanat múlva (legalábbis a negyvenéves férfinak úgy tetszett, bár felőle akár órák is telhettek el, annyira kívül került az időn) megállapodtak egy kerítés előtt, melyet homályosan megvilágított a háttérből előszüremlő sejtelmesen sárgás fény, és akkor a láthatatlan kéz elengedte, és visszahúzódott a sötétségbe, mint búvóhelyére a megriadt kígyó. A negyvenéves férfi újfent egyedül maradt, bár kérdéses volt számára, addig is volt-e egyáltalán valakivel.

    Némi töprengés után belökte a kaput, és óvatosan közelíteni kezdett a kert végében megbúvó faház felé, amely a lassan szétterülő lámpafényben úgy bontakozott ki előtte, mint a hétköznapi valótlanságra tehénkedő látomás. És ahogy kezeit szemellenzőként használva megállapodott a pöttöm terasz előtt, feje fölül az előbbi hangot hallotta megszólalni: „Szia, negyvenéves, csak hogy ideértél! Hol a frászba kódorogtál idáig?!”

    Fölnézett, és a ház tetején lovagolva vörös hajú lányt pillantott meg, aki egy irdatlan konyhakést forgatott az ujjai között. Olyan, mint egy részeg takarítónő, gondolta a negyvenéves férfi önmaga számára is meglepő hasonlattal, hiszen a lány sem ittasnak nem tűnt, sem takarítónőre nem emlékeztetett, lényét valahogy mégis mindennél jobban áthatotta a hasonlatba foglalt jelleg. De még a végére sem érhetett eszmefuttatásnak, amikor a lány váratlanul meglendítette a kést, amely kiröppent a kezéből és közvetlenül a negyvenéves férfi lába mellett fúródott a talajba. „Hé!”, sikkantotta a negyvenéves férfi, és immár teljesen fölöslegesen félreugrott. „Bocs”, mondta a vörös hajú lány, „te álltál rossz helyen, elvégre csak oda dobhattam.” És mindezt olyan magától értetődően jelentette ki, hogy a negyvenéves férfi elszégyellte magát, és eszébe sem jutott föltenni az egyébként logikusnak tetsző kérdést: ugyan már mi a búbánatnak kell késeket hajigálni a háztetőről. „Különben is inkább nézz körül”, utasította a vörös hajú lány, majd hozzáfűzte, „mintha otthon lennél.”

    A negyvenéves férfi megfordult, és azt kezdte vizsgálni, vajon mit kéne néznie egy éjszakai nyugovóra tért kerten, amikor egyszerre megpillantotta a távolban villódzó fényeket. A városka fényei lehettek, amelynek buszállomásáról följött a hegyre, de föntről nézve olybá tűntek, mint egy távoli és beváltatlan ígéret. Valami, ami felé elég tenni egy lépést és az a valami is ugyanannyit távolodik, ám egyben közelebb is jön ugyanennyit, mert lényege az állandó megfoghatatlan távolodás-közeledésben van. Mint az a néhány házból álló település, amelyet egyszer, egy idők mélyén megbúvó (tehát az emlékezés logikájának megfelelően talán soha nem is létezett) pillanatban, egy lövészárok mélyéről látott fényeivel fölvillanni a messzeségben, és amely akkor, húsz évvel azelőtti önmagának (vagyis annak a valakinek, aki akkor épp volt) egyszerre jelentette a semmit és a mindent.

    Amikor visszafordult és a háztetőre esett a pillantása, a lány már nem volt sehol. Zavartan ment a ház ajtajához, és félénk kopogtatás után benyitott. Kis helyiségbe jutott, amelyben nem volt senki, viszont a szoba végében másik ajtó nyílott. Mögötte újabb szoba újabb ajtóval, és így tovább, kintről nézve nem is képzelte volna az ember, hogy ennyi helyiség fér egy ekkorka faházba. Ahogy sorra nyitogatta az ajtókat, egy tréfás mesében (vagy inkább hagymázos álomban) érezte magát, melyben minden egyes epizód vége csupán egy újabb történet kezdete, és az egészből képtelenség kigabalyodni, és már látta maga előtt, hogy örök időkig fog bolyongani ebben az elvarázsolt viskóban, elvégre a világ végén jár, vagy mifene, onnét pedig csak egy lépés a végtelen. Ám egyszerre az egyik (utolsó?) ajtó előtt megtorpant: mögüle ugyanis halk zeneszó szűrődött ki. És ahogy lenyomta a kilincset, a szoba közepén egy lányt látott ülni, aki könnyed mozdulatokkal, a húrokat szinte nem is érintve hegedült. A negyvenéves férfi önkéntelenül is a kezére nézett, és az a benyomása támadt, hogy csak ez a kéz írhatta a meghívó sorokat. A lány pedig befejezte a játékot, tekintetét a negyvenéves férfira emelte, és azt mondta: „Jó, hogy itt vagy. Már régóta várlak. Unalmamban hegedültem egy kicsit. Ismered Kurtág Örökmozgóját?”

    És akkor a negyvenéves férfi, akinek derengett valami kiskamaszkorából, amikor a szülei haladó értelmiségiekhez illően, valahányszor rosszul viselte magát, kortárs zenei koncertekre cipelték, arra gondolt, igen, talán, de végül csak annyit szólt, hogy ő a vörös hajú lányt keresi.

    „Én vagyok a vörös hajú lány”, felelte a lány, akinek egyáltalán nem volt vörös a haja, de még mielőtt a negyvenéves férfi tiltakozhatott volna, hozzátette:

    „Én vagyok a vörös hajú lány, aki késeket dobál a háztetőről, és én vagyok a láthatatlan kéz, amely végigcibált téged az ösvényen, és én vagyok az ablakon belibegő égszínkék boríték, meg az éjszaka is vagyok, s az éjszakából kiragyogó távoli fények, s főként én vagyok a hegedűszó, amely egyszerre együttlét és végtelen magány. Minden vagyok és semmi sem vagyok. El kellett jönnöd a világ végére, te negyvenéves, hogy legyél végre valahol, ne csak abban a penészes irodában. Most ülj le, és hallgasd a zenét!” És játszani kezdett.

    A negyvenéves férfi pedig letelepedett a földre, és arra gondolt, talán már sosem téved vissza a valóságba, de még mindig jobb hegedűszót hallgatni a világ végén, mint égszínkék borítékokra várni egy lánynevelde gondnoki irodájában. Aztán gondolatait elnyelte az áramló dallam.

ÜRES SZÁR

 Üres papírra száradok

Mint légypiszok a lélek

A percbe bújva századok

Így múlik el az élet

Így múlik el az életem

A létezésbe zárva

Mint visszanőni képtelen

Virág az üres szárra

A negyvenéves férfi felfelé tartott a hegyre.

Az esti gyorssal érkezett, az utolsó vonattal, már sötétben. Mint annak idején a nagyapja, aki a hegy tetején lévő házat vette, s aki attól kezdve, tíz éven keresztül, minden márciusban elköltözött a hegy tetejére, a városból, ahol élt, ahol a családja élt, a felesége (a nagymama), a lánya (a negyvenéves férfi anyja), és az unokák, köztük az akkor még nem negyvenéves és nem is férfi, az unokák, akikre a nagymamának vigyáznia kellett, s így nem tudott a nagypapával együtt elköltözni a hegy tetejére, majd csak nyáron, már az unokákkal együtt jött ide. A nagypapa azonban jött, a nagypapa, aki gyermekkorától őrzött magában egy vágyat, hogy legalább egyszer az életében eltöltsön egy évet úgy a természetben, hogy annak mozgásából, rügyezéstől lombhullásig, egyetlen mozdulatot se mulasszon el. Eljött az idő, amikor ezt nem egyszer, hanem tíz éven át élte meg, még ha az esztendőt  bő félévre csökkentette is, a tényleges rügyezéstől lombhullásig számított időszakra. Valójában azonban egyszer élte meg, ahogy unokájának, az akkor még nem negyvenéves és nem férfinak elmesélte később, egy nyáron, a hegy tetején lévő ház ámbitusán, egy nyári alkonyon, amikor elnehezült az ég, felhők gyűltek rajta, s hamarosan kitört a vihar, amely azonban őket, nagyapát és unokát nemhogy zavarta volna, ültek tovább az ámbituson, nézték a vihart, nézték a villámokat és hallgatták a dörgéseket, ők maguk is hallgattak, hogy aztán a vihar elvonultával újrakezdjék a párbeszédet, a nagypapa újra beszélni kezdjen, s elmondja ennek a gyermekkori vágynak a megvalósulását, mely tíz éven át minden évben megismétlődött, s mégis csak egyszer történt meg valójában, egyszer, amikor a nagypapa először átélte – s ez még csak nem is az első évben történt, mert az átéléshez időre van szükség, még ha nem is feltétlenül percekben mérhetőre -, s a többi már nem volt más, mint a gyönyör elmélyülése, majd a megszokás elhatalmasodása, amely érzések azonban már nem az átélés spontán tapasztalatát hordozták magukban.

            A nagyapja akkor hatvan éves volt, ő pedig most negyven, gondolta a negyvenéves férfi, van-e az életkornak jelentősége bármiben, s van-e a ténynek, hogy ő nem a saját nagyapja, s olyan házba kapaszkodik most fölfelé az állomásról a macskaköves hegyi úton, mely házat nem ő szerzett, mely házat ő csak örökölt, ahogy örökölte a nagypapa vágyát a rügyezéstől lombhullásig tartó időszak átélésére, de még soha nem valósította meg, miként még házat sem szerzett magának, s talán ez az éjszakai út, fel a házhoz, sem teljesen az övé, ezt is csak úgy kapta, örökölte. Lehet-e így felmenni a hegyi házba? Lehet-e így célba érni, azon túl, hogy megérkezik az ember, a holdfénynél kitapogatja a zárat, kulcsot illeszt bele, ajtót nyit és belélegzi a télire eltett ház dohos leheletét? Lehet-e így áltatnia magát az embernek, hogy átélheti azt, amit átélni akar, ahogy a nagypapa, egyszer, átélte a rügyezéstől lombhullásig tartó időszakot. Lehet-e akarni így bármit egyáltalán, ami ennek az ideutazásnak a célja? A negyvenéves férfi szilenciumot és böjtöt kívánt tartani a hegy tetején lévő házban.

            Eljött a városból, mert úgy érezte, eljött az ideje a szilenciumnak és a böjtnek, negyven órás böjtnek, ahogy Krisztus negyven óráig feküdt a sírban. Úgy gondolta, megérkezik aznap este, kipakol, lefekszik, másnap korán kel, s egész nap sétál majd, bejárja a hegyet, amelyet már annyiszor bejárt, a gyermekkori nyarak idején, s később, a férfikor kezdetén, majd előrehaladtával, bejárja a hegyet, egyedül, mint kamaszként, amikor csak ábrándozott arról, hogy egyszer majd bejárja másvalakivel is (s aztán persze eljött annak is az ideje), aztán fiatal férfiként, amikor először maradt egyedül egy hosszú kapcsolat után, de amikor továbbra is arról ábrándozott, hogy majd eljön megint az ideje, amikor másvalakivel járja be, s most, amikor másnak jött el az ideje, ismét az egyedüllétnek, aminek azonban most már nem az ábrándozásról, hanem a böjtről és a szilenciumról kellett szólnia. A szilenciumról, hosszú hetek és hónapok beszédessége után, amikor a negyven éves férfi beszélővé alakult, vagyis olyasvalakivé, akinek létszükséglete, hogy élőszóban megossza másokkal azt, ami vele az elmúlt időszakban történt, s ami miatt ismét egyedül maradt. Hosszú beszédes időszak, túlbeszélt, mindent kibeszélt, és talán mégis semmit mondott időszak, amelyre azonban életmentő szükség volt, hogy aztán óhatatlanul elkövetkezzék rá a hallgatás. A hallgatás, amely azonban nem azonos a szilenciummal. A hallgatás lehet olyan, amikor egyszerűen kifullad az ember a sok beszédben, ráébred, hogy hiába beszélt, alig mondott valamit, s azt a valamit is imamalomként őrölte. Elhallgat, mert nincs többé mit mondania. A szilencium viszont az, amikor lenne mit mondani, sőt a lényegeset lehetne már mondani, de az ember hallgat, mert vannak dolgok, amelyekről hallgatni kell, ám úgy kell hallgatni, negyven órán keresztül, hogy az beszédesebb legyen minden beszédnél. Így gondolta a negyvenéves férfi, s tudta, hogy erre fel kell készülnie, hallgatással, de könnyed, egynapos hallgatással kell felkészülnie rá, olyan hallgatással, mely nem szól semmiről, szószátyár kis hallgatás csupán, ahogy a hosszútávfutó könnyű kocogással készül a másnapi maratonra.

            A böjtre is fel kell készülnie, tudta ezt is. Könnyű ebéddel, s még könnyebb vacsorával kell felkészülnie, de főként ráhangolódással. A böjt nem azonos a nem evéssel, ahogy a szilencium sem azonos a puszta hallgatással. A böjt nem koplalás, nem éhezés, nem korgó gyomor, kiguvadt szem, hogy jaj, mikor ér már véget, lehessen végre falni valamit, lehetőség szerint minél bőségesebbet. A böjt a lélek befelé fordulása, amikor a test különválik tőle, negyven órára legalábbis, nincs szüksége táplálékra, vagy ha lenne is, nem jelez, vagy ha jelez is, a lélek nem vesz róla tudomást. Erre kellett felkészülnie a negyvenéves férfinak, egynapos könnyű étkezéssel, s még inkább egynapos fokozatos befelé fordulással.

            Tudta ezt a negyvenéves férfi, ennek tudatában ment fölfelé a hegyen, s azt is tudta, hogy minderre azért van szükség, hogy a lélek sötét éjszakája, amelyben egy ideje élt, fénnyé alakuljon benne, mert minden sötétség mélyén ott rejtőzik a fény, csak tudni kell előhívni, akár a fényképet a negatívból. Böjttel és szilenciummal. Negyven órással – vagy negyven napossal, mint Jézus a pusztában. De azt is tudta, hogy negyven naposra nincs, s talán soha nem is lesz felkészülve, még ha úgy tűnt is neki, az elmúlt negyven nap tükrében, amióta egyedül volt, mintha a pusztában élne. De tudta, hogy ez még nem más, mint önsajnálat és misztifikáció, a lélek önbecsapása, s ahhoz, hogy megértse, miért maradt egyedül, másra van szüksége: böjtre és szilenciumra.

            Aztán megérkezett a házhoz, s minden úgy volt, mint képzelte. A holdfény is, a ház is, az ajtózár is, amelybe nagy nehezen beletalált a kulccsal, hogy aztán megcsapja orrát a szobabelső dohos lehelete. Tárva hagyta az ajtót, s belépett a konyhába. Ledobta cuccait, majd villanyt gyújtott. „Hozott Isten!”, köszönt hangosan, mint annak idején minden közös megérkezésnél a nagyapja, amikor már nem egyedül járt ide, hanem autóval kellett hozni. Aztán az első dolga volt, hogy előkeresse a cd-lejátszót, s a hozzávaló jazz-lemezeket, amelyeket még előző nyáron vett, potom áron, a közeli város nagyáruházában. Django Reinhardtot tett fel, méghozzá jól feltekerve a hangerőt, mert nyomasztónak érezte a csendet. S mivel a gyomra korgott, nyitogatni kezdte a konyhaszekrényeket, hátha talál valamit. Talált. Egy bontatlan doboz csokoládét. „Ez az!”, gondolta, „Ez kell nekem. Egy teljes doboz csokoládé alig valamivel kevesebb endorfint termel, mint egy közepes orgazmus.” Fogta a csokit meg egy széket, és kiült az ámbitusra. Hallgatta Djangót, nézte a holdfényes éjszakát, és tömte magába az édességet. Készült a böjtre és a szilenciumra.

Leanderes nagyapám

„Szindbád […] ebben az időben olyan okos volt már,

                                 mint a zöld hordóba ágyazott leánderek

                                 a vízivárosi kocsmák udvarán”

                                                                   (M. S.)

Nagyapám egy oleander,

vigyázni kell, el ne fagyjon,

ha az örsi tél fagyot lehel,

vigyázni kell az öntözéssel,

túl sok vizet már nem bír el,

de nem lehet, hogy elszáradjon,

hisz bölcs ő, mint kint az udvaron

a hallgatag oleander.

A negyvenéves férfi úgy élte az irodalmat, mint valóságos életet.

Mint a valóságos életet, amely mellett az a másik élet polgári foglalkozásostul, szerelmi csalódásostul és gyomorfekélyestül csak mese, álom, a képzelet játéka. Ennek volt köszönhető, hogy noha ebben a játék világban mindig gondolatai által elvarázsolva létezett, mégsem történt soha baja: nem ütötte el játékautó, és nem esett a fejére művirágcserép. Mert őt csak a könyvek lapjain érheti baleset, a halálra pedig, minthogy alig negyven éve vettetett e világ papírjára, nem is gondolt. Elvégre az ismeretlen olvasó jó ha a felénél járhat élete regényének. Bár egyszer a végzet majdnem a sarkára hágott. Illyés Petőfijében kódorgott éppen, úton gyanútlanul Héjjasfalva felé, amikor egyszerre kozák dzsidások körgyűrűjében találta magát. Szerencsére sikerült elrejtőznie egy szóköznyi kukoricásban, de azóta tisztában volt vele: halandó ő is, mint bármely romantikus regényhős.

            Ennek a teljes életnek volt egyenes következménye, hogy nem érezte elsődleges fontosságát annak, hogy ő maga írjon. Állandó vasár- és ünnepnapot jelentett számára, nem pedig a szellemi szabadsághoz méltatlan munkaidőt. Őbenne zajlik az egész világirodalom, minek ennek folytonosan hangot adni. Az olyan volna, mint amikor valaki megállás nélkül hajtogatja a feleségének, hogy imádja, mert közben suttyomban buzibárokat látogat: végtelenül gyanús az olyan író, aki örökké írni akar, mert az mindig valami alpári sunnyogás elkendőzésére szolgál, teszem azt arra, hogy nem tud írni. Egyébként is mindenfajta írás megalkuvás esendőségünkkel. A tökéletes író, akinek nincsenek művei. (Osvát is elszégyellte volt magát, amikor élete egyetlen lábjegyzetét elkövette.) De még csak erről sem volt szó: egyszerűen nem érezte igényét az úgynevezett alkotásnak. (Micsoda kifejezés! Az író csak kegyelmi pillanataiban, ötpercekre író a szó valódi értelmében. De az sem úgy következik el, hogy elegáns házikabátot ölt, és leül az íróasztalához.) Hiszen ő maga már úgyis létezik! Tehát összes művei bőrkötésben, okuláréval a címlapon is vele együtt. És az irodalom már területei sem lehettek karrierforrás a számára egyetemi fokozatostul és köztársasági érdemrendestül (különben is legfeljebb azt a kitüntetést méltóztatna elfogadni – kiérdemelni nem, kiérdemelni a szónak társadalmi vonatkozásában még azt sem -, amelyet róla neveznének el). Nehezen tudta volna magát elképzelni, amint az igekötők szerepét vizsgálja Kosáryné Réz Lola műveiben. Nem, az irodalom nem lehet megalkuvás tárgya. Az legfeljebb annyi lehet, hogy az ember gondolkodik róla (de hiszen úgyis örökké róla gondolkodik, mi másról?), néha kinyitja a száját, és akkor a levegő hátán kiáramlik egy szó, mondjuk az, hogy „Prikk”, és ennyi az irodalom. Tehát nem is annyira a beszélgetés, mint inkább a hallgatás tárgya kell, legyen, mert ha valaki úgy tud hallgatni, ahogy a csillag megy az égen, akkor már mindent elmondott.

            S minthogy ez volt számára a valódi élet, úgy ez volt az igazi család is. (Amit azonban nehogy úgy értsünk, hogy az irodalom egy nagy család, mert ebben a megfogalmazásban rögvest rossz emlékű iskola- és hadsereg-meghatározások kezdenek garázdálkodni. Hagyjuk csak a nagy családokat a nagycsaládosok mozgalmának. Különben is tudjuk jól, kizárólag a barátainkat válogathatjuk meg. És azokat sem mindig.) Mert persze hogy ott helyezkedett folytonos ugrásra készen szülőstül, fivérestül (sőt még egy háttérben ólálkodó keresztapáról is meg kell emlékezni) a vér szerinti rokonság, de ez megint inkább csak a játéknak volt része. Ami nem jelenti, hogy ne fájt volna őszintén egy atyai valagon billentés vagy egy anyai könnyelmorzsolás a szem sarkában – csak azt, hogy másként. És ez a másként nyújtott magyarázatot egész viselkedésformájára, amelyet hétköznapi nyelven rendhagyónak, szókimondóbban abnormálisnak bélyegeztek. Mert mit is szóljon az ember, ha Szindbád egyszerre kilép a könyv lapjai közül, és gátlástalanul kezdi továbbélni az ezeregyéjszakát? Mit szólhatna: tátja a száját. Na jó, de mi van, ha ez a Szindbád a tulajdon fiad? Akkor már tényleg csak a seggberúgás következhet. A helyzetet a keresztapa oldotta meg, lakonikusan annyit mondván: „Költő”. És tényleg az volt, de megint csak úgy, ahogy egy napfelkeltét néz a halandó: szavak nélkül.

            Így adódott számára valódi családként az irodalmi nagybácsik világa: Gyula bácsi, Sándor bácsi és Dezső bácsi.

            Gyula bácsi volt a vidéki nagybáty. Őhozzá kapcsolódott a legtöbb illat: az erdők, a mezők, a folyók illata, tehát a természeté (nem mintha a bácsi különösebben nagy természetjáró, urambocsá turista lett volna), valamint az ételek és italok ínycsiklandó szagarzenálja, és még valami: különös parfümelegy, amelyet másként nem lehet lefordítani, mint egy másik, letűnt világ összetéveszthetetlen illataként, amelynek semmi köze holmi áporodott dohszaghoz, ami máskülönben a régi dolgokat jellemzi, de annál több rejlik benne az álmok, az emlékek és a boldogság keverékéből. Gyula bácsihoz menni falura utazást jelentett, valahová Felső-Magyarország a Hernád és a Bodrog bekanyarogta tájaira (valahogy soha nem lehetett pontosan tudni, hol is lakik voltaképpen), egy sárga falú parasztházba. Ez jelentette télen az embermagasságú havat, a fahasábok ropogását az irdatlan cserépkályhában, a bableveseket és túrós csuszákat gyúrt házi tésztából (amely olyan sárga a falusi tojástól, mintha a tyúkanyót naponta olajfestékkel itatnák) és a hatalmas alvásokat a súlyos dunyhák alatt a karvastagságú spaletták vaksötétében.  Jelentette a disznótorokat a hajnali pálinkával, a tízórai vérevéssel és az esti torral, amikor az egész napi derekas ivászat hatására mindenki oly szívhez szólóan elsiratta a cocát. A forró nyarakat, amikor a hűvös fenyvesek katedráliscsendjében különös vidékeket, sziklavárakat, sárkányfészkeket lehetett fölfedezni. És az őszt a szürettel, amely olyan, mint amikor a pap előkészületeket tesz, és aztán fölmutatja a kelyhet, amelyben a bor Krisztus vérévé változik.

            Gyula bácsi volt a vidék. Bajszával, hosszú szárú pipájával, alvómacska-nézésével, amellyel mindent meglátott, ami fontos az életben, és főként varázslatosan szép és pontos hasonlataival. Gyula bácsi soha nem azt mondta, hogy valami ilyen vagy olyan, hanem azt, hogy olyan, mint. És ezek a hasonlatok sokkal erőteljesebben fejezték ki a dolgokat, mintha egyszerűen csak megnevezte volna őket. Hiszen semmi sem kizárólag az, ami, hanem az is, ami lehetne. És ezt a jelenségek mögött földerengő lehetőséget érzékeltette kézzelfoghatóan Gyula bácsi. Mert nincs több az életben, mint megfoghatóvá tenni mindazt, ami többletet árul el az élet dolgairól.

            Sándor bácsi viszont egészen más volt, talán mert a lényegben azonos volt Gyula bácsival. Sándor bácsi városban élt, polgár volt, ő volt a polgár, hogy ennek megfelelően a lehető legjobban különbözzék a polgárról alkotott közkeletű felfogástól. Gyula bácsi is erkölcsi fenomén volt, de úgy csinált, úgy viselkedett (miközben nem viselkedett sehogy: hallgatta a legyek zúgását az ablakban), mintha nem volna az; Sándor bácsi viszont maga volt a két lábon járó etikai példa. Úgy élt, mintha örökké finom szarvasbőrkesztyűt viselne a lelkén mindenfajta szellemi mocsok ellen, ami az embert ebben az össznépi kulturális környezetszennyezésben érheti. Ám a több réteg sál és hósapka mögül sasszemmel figyelt, legelső helyen önmagát. Sándor bácsit általában félreértették. Azok is, akik fitymálva beszéltek róla, mert irtóznak a prédikációtól, de leginkább azok, akik ájtatos képpel szentté avatták minden egyes csuklását. Mert Sándor bácsi látszólagos kinyilatkoztatásaiban úgy rejlett az irónia, mint színlelt mosolyban az ellenérzés. Ilyeneket mondott: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam.” És akkor a hívők rohantak, és egymást taposták le a pincevásárlásban, hogy aztán ott unatkozzanak előtte a diófa alatt, mert a szentírás elfelejtett további instrukciókról gondoskodni. Meg azt mondta: „Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, akkor én már nem akarok élni.” És már rég kotyvasztották szénából-szalmából a borhamisítók a jobbnál jobb rajnai meg olaszrizlingeket, ő pedig javában élt, derék követői meg ott toporogtak üres demizsonjaikkal, és zavartan forgatták a fejüket: „Most akkor mi lesz, Mester? Lét vagy nemlét kérdése ez?” Mert Sándor bácsi mondatai nem részleteikben és szó szerinti értelmükben jelentették az igazságot, hanem a tartalmuk mögött tornyosuló látomással, amelynek gyakran annyi volt csak az értelme, hogy igazság pedig önmagában nem létezik. De ezt kevesen tudták.

            Viszont amíg enni legjobban Gyula bácsival lehetett (ó, azok a bécsi csonthúsok!), addig borban Sándor bácsi volt verhetetlen.  Olyanokat mondott, hogy: „A bor férfidolog. Csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett.” És akkor csak hallgattak hosszan egy fonatos üveg bikavér mellett, amely olyan mélyre ásta magát az idegeikbe, hogy portugál szavakra és görög igekötőkre emlékeztek vissza, és arra gondoltak, hogy legvégül valószínűleg tényleg ketten maradnak: Isten és a bor.

            Dezső bácsi, nos Dezső bácsi viszont olyan volt, mint egy bohóc.  A szó legnemesebb értelmében. Miként mindannyian bohócok vagyunk, s a legnevetségesebb módon akkor, amikor kapálózunk ellene. Dezső bácsi ellenben látványosan viselte a bohócság kellékeit: a művészieskedő hajtincset, a zsinórvékony nyakkendőt, a rikító ruhákat; ha krumpliorrot nem tett fel, azért nem, mert a sajátját is elégnek érezte. Ő volt a humor megtestesülése. Mindig különös fintorokat vágott, mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy ez az egész temetésesdi, amit életnek füllentünk, nem több, de legfőképp nem kevesebb, mint egy hatalmas tréfa. És viszont: miközben tótágast állt (ez volt a természetes testtartása) és kiöltötte a nyelvét, olyan tárgyilagosan tudott metsző pillantású szemével figyelni, hogy az ember rádöbbent: itt valami mélységesen komoly dologról van szó.

            Dezső bácsi szünet nélkül nyelvi játékokat űzött: szóviccben és rímfakasztásban senki sem érhetett nyomába. Mondjuk valaki olyan lényegbevágó tudományos kinyilatkoztatást tett, hogy a Föld két féltekéből áll, és ő máris lerántotta a magas lóról, bejelentvén: „Mit ér, mit ér két félteke, ha lóg az ember féltöke?”, amiben ráadásul tökéletesen igaza volt, mert valóban mit ér. Vagy valaki más megjegyzést tett egy kábítószerfüggőre, mire Dezső bácsi megjegyezte: „Csodálkozol a kokainistán, nem érted? Gondolkodj el az okain is tán, s megérted.”, és a röhögésben, amit kiváltott, bujkált egyfajta borzongás is, mert ezek a nyelvi tréfák úgy hatoltak az élet mélyebb rétegeibe, mint a lézersugár.

            Ez volt hát az ő családja: a szentháromság. Vagy még inkább a két csodálatos lator, és közöttük a harmadik, akinek kilétét senki sem ismeri biztosan. De hogy melyikük melyik, ne firtassuk inkább. És ezek a nagybácsik sokkal valóságosabbak voltak számára, mint az úgynevezett élő írók, akik közül pedig nem egyet ismert, még magával a Mesterrel is összehozta a sors az irodalmi élet forgatagában.

            Először akkor, amikor még oly fiatal és üde volt, mint egy elsőkötetes költőnő, és épphogy elveszítette a szüzességét: elkövetett egy írásművet. Mentségéül szolgáljon: gyerek volt még, bohó és beszámíthatatlan (hogy pár év múljék csak el, s váljon mohóvá és kiszámíthatóvá; ennyit Dezső bácsi nyelvi örökségéről), ennek megfelelően csupán irodalmi javítóintézetbe zárták. Ennek volt vezetője a Mester, így került ő a karmai közé. A Mester a meggyőzés pedagógiai eszközével élt: arra próbálta rávezetni, hogy minden látszat ellenére még nem író. A terápia bevált, bár nem egészen a szándéknak megfelelően, mivel arra a meggyőződésre jutott, hogy a Mester az, aki már nem író (több vagy kevesebb annál, oly mindegy), ellentétben vele, aki azáltal, hogy elkövette a bűnt, egész életére az íróság terhének cipelésére köteleztetett, azzal a kitétellel súlyosbítva, hogy a bűnt elkövetnie még egyszer nem szabad. (Adja magát a következmény, miszerint akkor mesterré kell válnia egy irodalmi javítóintézet élén; ám csitt, ezt csak csendben, fél lábbal a hallgatás és a suttogás közötti vízválasztón.)

            Második és egyben utolsó találkozásuk egy irodalmi estélyen történt, ahol élő klasszikusokból álló illusztris társaság gyűlt egybe, akik félédes borokat vedeltek (ekkor ábrándult ki végleg az irodalmi életből, ráérezvén, hogy a cukrozott lőrék szeretete csak szirupos műveket eredményezhet), miközben erdélyi költő fejedelemasszonyok cikáztak fel s alá harapnivalóval zsúfolt tálcákat lóbálván kezükben, miként ha lándzsákat. Az estélyre barátja révén nyert bebocsáttatást, aki a tárgyias lírát kenyérkeresetként űzve jóval szélesebb körű ismertségnek örvendett, mint ő: magányos könyvmoly. Ott pillantotta meg a kör közepén kritikusok nyájas karától övezve a Mestert, aki azonban nem pillantotta meg őt. Pedig akkor talán angyal száll el fölöttük (és évszázadok múltán is úgy beszélnek majd a jelenetről, mint szellemóriások gigászi párviadaláról), így viszont csak fölötte, ráadásul még rá is pottyantva valamit, amit nevezzünk a jó ízlés határain belül az angyalszárny egy pihéjének. Hála a legmagasabb körökkel való érintkezés eufóriájának (na meg a tekintélyes italmennyiségnek, amit költő barátjával fogyasztott volt el), fesztelenül merte föloszlatni a méltatlankodó kritikushorda vándorgyűlését, és állapodott meg a Mester előtt olyan arccal, amelyre az volt írva: „Na, hogy ityeg a fityeg?” Ez volt élete második ballépése. Merthogy kimerészkedett az árnyékból. És a mesterek ritkán lépnek túl a sajátjukon. Ennek megfelelően bámult csak rá (volt valami a pillantásában, ami arra utalt: igaz, ami igaz, jól figyel, talán lesz még belőle valami), és nem szólt semmit. Közben pedig a kritikusok hada a háttérben áskálódott, mert szerettek volna újfent sütkérezni a Mester dicsőséges árnyékában. Őbenne viszont kezdett túl magasra szökni az eufória (na meg az alkohol) szintje, félő volt, hogy a végén még kiönt és elárasztja a helyiséget, így a válságos pillanatban megjelent a barátja (elvégre a költőknél is létezik a szakmai előmenetel fogalma), és magával ráncigálta, miközben ő fennhangon (értsd: ordítva) becsmérelte a jelen lévő társaság borkultúráját, mondhatni a korábban elfogyasztott tekintélyes mennyiségű somlói juhfark fogalmazta meg rikácsolásában a végsőkig elzüllött rokon vádbeszédét.

            De erről talán már jobb volna hallgatni. Meg is tesszük egy szóhely erejéig. […] Marad legvégül a tény, hogy az élő irodalmi élettel való találkozásai végérvényesen alátámasztották abbéli meggyőződését, hogy az ő élete az egyedüli autentikus irodalmi élet; tehát az, amelyért a névtelen kódexmásoló az idők kezdetén ragozni kezdte az igét.

PÁRIZSI ESŐ

Te vagy a párizsi eső

Te vagy a néma házfalak

Te vagy a messze rejtező

Város ködébe bújt alak

Te vagy a három nap csoda

Te vagy a majd-lesz-ámulás

Álmaim féltett otthona

Te vagy a „nincsen elmúlás”

Tu es „le mur - la mer - l’amour”

Tu es „la soeur des sorcières”

Szeretlek múlhatatlanul

Ahogy csak nőt szeretni kell.

A negyvenéves férfi akkoriban a világ legjobb jazztrombitása volt.       

New Yorkban élt, hol másutt, és a legnagyobbakkal játszott együtt, Birddel, Trane-nel, Newkkal, mert ő maga is a legnagyobb volt. Ám egyszer, hogy, hogy nem, a legnagyobbakkal is megesik, főleg, ha a világ legjobb jazztrombitásai, rászokott a heroinra. Attól kezdve nem érdekelte se Bird, se Trane, se Newk, akik maguk is heroinisták voltak, sőt a zene, mi több a trombitája se érdekelte, többször zaciba vágta, a végén el is adta, hogy pénzhez jusson – nem érdekelte más, mint az anyag. Így van ez, okulj belőle, nyájas blogolvasó.

            Annyira elmerült a heroin élvezetében, hogy többször elaludt a színpadon, vagy el sem ment a fellépésre, mert éppen be volt lőve, vagy éppen azzal volt elfoglalva, hogy belője magát, s így aztán elveszítette a fellépési lehetőségeit. A világ legjobb trombitása nem léphetett föl többé sehol, még azon a helyen sem, amit róla neveztek el. (Egyszer, belőve, ott álldogált a róla elnevezett hely előtt, amikor odament hozzá egy rendőr. „Mit álldogálsz itt, te nigger?”, kérdezte tőle bensőségesen, ahogy az amerikai rendőrök a fekete narkós jazztrombitásoktól szokták. „Ezt a helyet rólam nevezték el, azért álldogálok előtte”, felelte ő. „Rólad, persze. Én meg Louis Armstrong vagyok”, mondta a rendőr, aki nem is volt Louis Armstrong, fejbe vágta őt egy gumibottal, megbilincselte és bevitte az őrszobára. Így telt akkoriban a világ legjobb jazztrombitásának az élete.)

            Valamiből csak meg kell élni, a világ legjobb jazztrombitása stricinek állt - a trombitáláshoz értett, meg a nőkhöz, mi mást tehetett volna. Egyszerre négy-öt lányt is futtatott, és abból fedezte a narkó költségeit.  De azért nem volt minden fenékig heroin, nem élvezte ő olyan, hű de nagyon a kurvafuttatást, hiányzott neki néhanapján a trombitája (amit eladott), meg úgy általában a zene (amiből kizárták, illetve ő saját magát), de azért a leginkább a heroin hiányzott neki, ha a lányok nem termeltek elég pénzt.

            Egyszer megint nem volt pénze, nagyon maga alatt volt, üldögélt az utcasarkon, taknya-nyála egybefolyt. Arra ment Freddie Hawkins, egy másik trombitás, akivel régről ismerték egymást.  Meglátta őt, odament hozzá, fölmérte a helyzetet, fölszedte, mintha az általa futtatott lányok egyike lett volna, és hazavitte. Ott lefektette a saját ágyába, és mondta neki, hogy most mennie kell, indul turnéra Prince Hendersonnal, a big band-királlyal, de ő csak maradjon itt, aludja ki magát, aztán ha elmegy, dobja be a kulcsot a postaládába. És távozott.

            A világ legjobb jazztrombitása csak erre várt, fölpattant az ágyból, felforgatta az egész szobát, és minden mozdítható értéket magához vett. Elment a zaciba, mindent pénzzé tett, aztán heroint vett, és belőtte magát. És még csak a kulcsot sem dobta a postaládába, hanem tárva-nyitva felejtette az ajtót.

            Ám Freddie Hawkins lekéste a buszt, nem ment el Prince Hendersonnal turnézni, s így hazatért. Meglátta a nyitott ajtót, a felforgatott lakást, és mindent megértett. És akkor Freddie Hawkins arra gondolt, hogy a kurva anyját a világ legjobb trombitásának, aki már nem is a világ legjobb trombitása, a kurva anyját neki. De aztán eszébe jutott, amikor egyszer őt szedte fel az utcasarkon Prince Henderson, amikor neki folyt egybe taknya-nyála, őt vitte haza magához, és hagyta ott a saját ágyában s ment el aztán turnézni, s hogy akkor ő hogyan kelt fel az ágyból, szedett össze mindent, ami mozdítható, és vitte el a zaciba, hogy a szerzett pénzen heroint vegyen. Erre gondolt, és elindult felkutatni a világ legjobb trombitását, akit meg is talált, immár belőve. Akkor megint fölnyalábolta, elvitte a lakásába, ahol kiürítette neki a hálószobát, nem maradt benne más, mint egy matrac, fogta a jazztrombitást, lefektette, aztán kiment és rázárta az ajtót.  Egy hétig rá se nézett. A trombitás veszettül szenvedett, de végül nem döglött bele, és egy hét után jobban lett. Akkor bejött hozzá Freddie Hawkins és azt mondta neki: „A kurva anyádat. Az első gázsid az enyém lesz. De most aztán gyakorolj!” És adott neki egy trombitát. És akkor a világ legjobb jazztrombitása játszani kezdett, a Yesterdays-t fújta, aztán a Lover man-t, s bár eleinte rozsdásan szólt, egy idő után belejött, egy hét múlva pedig már a róla elnevezett helyen lépett föl. Ismét ő volt a világ legjobb jazztrombitása, a negyvenéves férfi, New Yorkban, mert hiszen hol másutt. A tanulságot pedig vond le magad, nyájas blogolvasó.

Kérdés ahhoz, aki fenn

Mért kell múltat hurcibálnom?

Mért kell bármit is csinálnom?

Mért nem elég csupán lennem?

Fenn mért könnyű, hogyha lenn nem?

Vagy talán neked sem könnyű?

A Te szemedben is könny ül?

Te is úgy látod, hogy nehéz?

S ettől van lenn is az egész?

Lehetnél tán nagyvonalú.

Itt lenn nap, mi ott fenn ború.

Tudom, ezzel sokat kérek.

Felejtsük el az egészet.

A negyvenéves férfi ismert egyszer egy lányt.

Nem volt ez a lány sem látomás, sem Abesszínia lánya, nem dalolt Abora hegyéről, s cimbalmot sem pengetett, teljesen átlagos lány volt, vagy az átlagnál csak épp egy kevéssel csinosabb, kevéssel okosabb, kevéssel kedvesebb. Jobban belegondolva persze elég sok volt az a kevés, legalábbis a negyvenéves férfinak akkoriban úgy tetszett.

            A lányt egy folyosón ismerte meg, amely a munkahelyén volt, ott várt rá a lány, aki gyakornokoskodni jött hozzá, de nem egyedül jött, hanem kézen fogva az ikertestvérével. Ott állt ez a két lény, fiú meg lány, két tojás. A negyvenéves férfi pár napon keresztül nem tudta megkülönböztetni őket, holott a lányba első látásra beleszeretett.

            No, nem első látásra. Látta ő már korábban is, csak akkor az ikre nem volt vele, talán ezért nem is tűnt föl neki. Akkor is gyakornokoskodni volt a lány a negyvenéves férfi munkahelyén, csak valaki másnál, de egyszer a negyvenéves férfi gyakorlatán is részt vett. És mégsem történt meg közöttük semmi. Nem tűntek fel egymásnak. Mintha tényleg az ikertestvér lett volna a helyzet kulcsa. Vagy talán még nem jött el az ideje.

            De aztán az ikertestvér eltűnt. Hova lett, senki sem tudta, de a negyvenéves férfit, s talán a lányt sem érdekelte. Addigra már megtörtént közöttük az a valami, ami férfi és nő között minden konkrétum nélkül megtörténhet.

            Ültek egy éjszaka is nyitva tartó helyen, méghozzá olyan intenzitással ültek, hogy noha a negyvenéves férfinak több ismerőse is jelen volt ott aznap éjjel, ő senkit sem vett észre közülük. Hogy a lány észrevett-e bárkit, nem tudni, a lány nem adta ki magát, sőt tulajdonképpen később sem adta ki magát soha. Megmaradt annak, aki – zárt, egész és titkos, valaki, aki minél többet beszél, annál kevesebbet árul el magáról. A negyvenéves férfi viszont föltárulkozott, s ezt nemcsak a szavaival, de egész lényével tette. Ilyen volt, nem tehetett másként. Már aznap éjjel szerelmet vallott, és azt is érzett, jogosan-e, vagy sem, ki tudhatja? Ő a legkevésbé. A lány talán tudta, de nem mondta, viszont úgy tett, mintha hinné. Ha más nem, udvarias lány volt.

            Valami elkezdődött akkor éjjel, valami folytatódott aztán nappal – amit építettek, nem omlott le, mintha tényleg teljes lényüket adták volna az építéshez. Így telt az élet. Az életük.

            De aztán (mert mindig van „aztán” – akkor is, ha látszólag nincs), mi is történt aztán? Oly könnyű rekonstruálni, legalábbis látszólag a kezdetet. Kell hozzá találkozás, márciusest, futó hóesés, futó mosoly, maradandó érzés. De lehet-e rekonstruálni a véget, főként, ha egy végtelen történet befejezésének tűnik?

            Hogy a lánynak miért kellett elutaznia, nem jegyezték fel a krónikák. Tény, hogy mennie kellett, talán munkaügyben, talán más miatt, mindenesetre úgy ment, mint aki messzire megy, s nem csak távolságban. A lány elutazott, a negyvenéves férfi ott maradt a városban, ahol újra március volt, de nem esett a hó, mintha csak a havon múlna minden. Persze ki tudja, min múlik, talán múlik a havon is. Vagy csak azon múlik, hogy telik az idő, s némely ember tudja vele tartani a lépést, más ember viszont nem. Talán más ember volt a lány és a negyvenéves férfi? Talán. Mindenesetre másként léptek az időben, és nem egyazon folyóba. A lány elutazott, s a negyvenéves férfi nem kísérte ki az állomásra.

            De azokban a napokban újra találkozott a lány ikertestvérével. Azon a helyen találkozott vele, amelyen azelőtt egész éjjel a lánnyal ült, most is éjjel volt, de a negyvenéves férfival nem ült senki. Ám egyszer csak odaült hozzá az ikertestvér. „Mért engedted el?”, kérdezte a negyvenéves férfitól szemrehányóan, minden egyéb bevezetés nélkül. „Mit tehettem volna?”, mondta a negyvenéves férfi, aki fáradt volt, nagyon fáradt, úgy érezte, mintha egy álomból beszélne kifelé, miközben azt sem tudja, hallatszik-e a hangja. „Mit tehettél volna? Hogy nem engeded.”, mondta az ikertestvér. „Próbáltam. Hiába.”, mondta a negyvenéves férfi. „Mert rosszul, és főként rosszkor próbáltad. Későn. Nem akkor kell nem engedni, amikor már bepakolt. És főként nem szavakkal, s még csak nem is tettekkel. Hanem a létezéssel. Az a baj veled, te negyvenéves, hogy vagy nem létezel eléggé, vagy pedig túlságosan is létezel. Hallottál már az arany középútról? Úgy lenni valaki számára, hogy az pont elég legyen neki, sem sok, sem kevés, pont elég. Erre gondolj, negyvenéves, ha még bármit tervezel a nővéremmel.” „De hát mit tegyek?”, kérdezte a negyvenéves férfi. „Mit? Mindent és semmit. Mindenesetre várj, mást nem tehetsz. De úgy várj, mintha cselekednél. Ahogy egy növény várja a virágnyílást. Egyszerre türelemmel és végtelen koncentrációval.” „Nem tudom, nem tudom, hogy kell.”, mondta kétségbeesetten a negyvenéves férfi. „Majd megtudod.”, mondta az ikertestvér, „Vagy sem. Pont ez a lényeg. Erről szól az egész.” Fölállt a negyvenéves férfi asztalától, és távozott.

            A negyvenéves férfi pedig ült tovább az asztalánál, és arra gondolt, hogy várni fog. Ott fog várni, hiszen azon a helyen ismerte meg a lányt. És üldögélt ott egész éjjel, sőt még tovább is, ismerősök jöttek, akiket ezúttal észrevett, beszélt velük. És közben várt. Jönnie kell a lánynak, ide kell jönnie, hiszen itt kezdődött minden. Pedig a lány közben már tényleg visszajött. Megérkezett az állomásra, leszállt a vonatról, elindult a belváros felé. És eszébe sem jutott, hogy arra a helyre menjen, ahol a negyvenéves férfi várta. Mert március volt, de nem esett a hó. Talán a havon múlik mégis? Ki tudja? Ment, ment a lány, és egy olyan helyre tért be reggelizni a hosszú út után, ahol még sohasem járt. Kis hely volt ez a körút sarkán, új hely, csinos kis kávézó. Leült ott a lány, kávét rendelt és vajas kiflit, ült és nem várt senkit, csak reggelizett, szépen, komótosan.

            A negyvenéves férfi ült tovább rendületlenül az egész éjjel nyitva tartó helyen, noha közben odakint már nappal volt, és annak idején már rég elindultak hazafelé, ami akkor még külön úti célt jelentett számukra. Ült tovább az asztalnál, és egyszer csak eszébe jutottak az ikertestvér szavai. Hogy úgy kell várnia, mint egy növénynek a virágnyílásra. És akkor, abban a kora reggeli kábult hangulatban, hirtelen világosság gyúlt az agyában, hogy hiszen a növény sem ugyanazt a virágot bontja ki, valahányszor eljön az ideje. Mindennek maga ideje van tehát, s ezé az egész éjjel nyitva tartó helyé minden bizonnyal lejárt. Bárhol inkább megtalálhatja a lányt, mint itt. Fölpattant, fizetett és az utcára ment. A lány is éppen akkor fizetett az új helyen, kifizette kávéját és vajas kiflijét, és indult. Egyszerre indultak el. Egyszerre indultak el, s talán egy irányba is, de ez akkor, abban a pillanatban még nem volt tudható.

A KÓSZA SZELLEM

 Éjfélkor kél kósza szellem

És a fürdőbe betéved.

Tükörbe néz álmos szemmel

S megpillant egy szellemképet.

Mérgesen ordít fel ekkor:

„Erre csak egy szellem képes!

Minek kelek fel éjfélkor,

Hogyha képem szellemképes!”

El is sápadt a haragtól,

El bizony a szegény kósza,

Vagyis mivel már fehér volt,

Inkább csak elsápadt... - volna.

Ezért hát aztán dühében

Fejjel ment neki a falnak.

De mivelhogy teste nincsen,

A falon át tovább ballag.

Nem bírja már idegekkel

Ezt az egész szellemséget.

„Megvárom, míg a nap felkel,

S másik munka után nézek.

Elszegődöm játék nyúlnak,

Akit hajt duracell-elem,

És akárki hozzányúlhat,

Szellem testem be rühellem!”

 De amire a nap felkél,

Mélyen alszik már a kósza,

S mikor eljön majd az éjfél,

Újra beáll a robotba.

Így van rendjén, ismerjük el,

Mert ugyan biz’ milyen volna

Egy játék nyúl, amely éjjel

Lánc csörgetve bandukolna…

A negyvenéves férfi nehezen ébredt.

Lassan kínlódta magát elő egy álomból, amiből semmire sem emlékezett, csak a nyomasztó hangulatra, mely még mindig úgy akaszkodott rá, mint egy hajába csimpaszkodó denevér. Automatikusan fordult a jobb oldalára, és átölelte a semmit. Pontosabban egy üres takarót és egy fej nélküli párnát ölelt át, amelyek mintha a felidézhetetlen álom kellékei lettek volna: puszta tárgyak, amelyek nem körvonalazzák senki és semmi jelenlétét. Pedig pont, hogy körvonalazták. A feleségéét. Vagyis inkább a felesége hiányáét. A fiatalasszonynak ugyanis ott volt a helye az ő jobbján, úgy is aludtak el mindig, hogy az asszony kényelmesen bevackolódott az ölébe, ő pedig átölelte a karjával. De a reggeli ébredés örökké a másik oldalán találta, az asszonyt pedig áthidalhatatlan messzeségben, szinte a falhoz lapulva, mintha az éjszaka, a nagy szétválasztó, valamiféle csalfa játékot űzött volna velük, amit majd a nappal békítő nyugalma tehet csak szépen lassan jóvá. Ennek megfelelően mindig nyugtalanul is ébredtek, és a reggel volt a nap legkiegyensúlyozatlanabb időszaka, ilyenkor nagyon kellett vigyázni, nehogy estig tartó feszültséget teremtsenek. Most azonban lehetősége sem lett volna erre, hiszen az asszony hiányzott, mintha az álom szívta volna föl magába. Pedig nem az álom volt a hibás, az álom, amelyre továbbra sem emlékezett, de amely kínzó jelenlétével még mindig meghatározta a hangulatát, csupán következmény volt. Következménye az előző estének, és mindannak, ami néhány heves szóváltás után azt eredményezte, hogy az asszony hazament a szüleihez, és nem töltötte vele az éjszakát.

            Az „asszony” egyébiránt a szó köznapi értelmében nem volt asszony, miként valójában nem is volt a felesége, csupán az egyéni beszédmód tette azzá. Immár közel egy éve éltek együtt, és ő úgy érezte, hogy ez a vadházasság feljogosítja a kifejezés használatára. Ám mindezen túl nem kevés irónia is rejlett ebben a megfogalmazásban. Gyakran még a „kedves” jelzővel is megspékelte megszólításait, amivel egyértelműen arra utalt, hogy a lány (mert nevezzük nevén a gyermeket) családja rabja bizonyos nyelvhasználatban is megnyilvánuló társadalmi kötöttségeknek. „Az én kedves feleségem”, emlegette előszeretettel nem hivatalos apósa nem hivatalos anyósát, és ez még mindig jobb volt, mint amikor le”becsesnejem”-ezte, ettől kapott ő igazán frászt, na meg a folyton-folyvást hajtogatott „kérlek szépen”-ektől, „kérlek alássan”-októl, leginkább pedig a kötőszóként alkalmazott „tulajdonképpen”-ektől. „Tulajdonképpen kimegyünk a temetőbe jövő szerdán”, mondta „apósa”, „Ugye eljöttök velünk?”. És akkor ő világosan érezte, hogy „tulajdonképpen” semmi kedve temetőbe menni, mert az lesz a vége, hogy ha sokáig hallgatja ezeket a nyelvi bodicsekeket, akkor fogja magát, lefekszik egy sír tövébe, és buzgón elkezdi magára kaparni a földet, amivel minden bizonnyal megbántja majd a „kedves családot”.

            Ezzel kezdődött tehát az egész konfliktus, és amikor előző este a lány „utoljára”, ahogy hangsúlyozta, feltette neki a kérdést, hogy másnap, halottak napján, kimegy-e velük a temetőbe, akkor ő – noha már-már hajlott arra, hogy beadja a derekát- nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy szarkasztikus megjegyzést a „remek családi programra”, aminek a lényege, hogy szépen kiöltöznek, mintha vendégségbe készülnének, virágot vesznek, meg minél csiricsárébb mécseseket, aztán kisétálnak a temetőbe, ott gondosan végigjárják a sírokat, méghozzá olyan családtagokét is, akiket, amíg éltek, látni sem bírtak, de akik halálukban egyszerre jó rokonná vedlettek, illedelmesen megemlékeznek minden sírnál, még talán a zsebkendők is előkerülnek, és aztán, mint akik jól végezték dolgukat, fogják magukat, és beülnek a legközelebbi vendéglőbe, hogy méltóképp zárják a szép, családi délelőttöt. Persze mindezt csak végiggondolni tudta ilyen részletesen, mert a lány az első bíráló megjegyzésre megsértődött, fogta magát, fölragadta néhány cuccát, elrohant, és meg sem állt hazáig. Persze ő ezt csak később tudta meg, amikor sikerült elérnie a telefonján, mert eleinte hiába hívogatta, a lány dacosan kikapcsolta a készüléket, és csak akkor kapcsolta vissza, amikor már hazaért. „Úgyis korán indulunk holnap, most már itthon alszom”, mondta neki, és hozzátette, hogy a szüleinek is azt adja be, hogy csak ezért ment haza, hogy ne kelljen hajnalban kelnie, és hogy ő pedig azért nem jött, mert a saját halottaihoz kell mennie. Így fogalmazta, „a saját halottaidhoz”, ami nagyon szépen hangzott, és akkor ő egy pillanatig el is gondolkodott rajta, hogy igaz is, neki is vannak halottai, de aztán hirtelenjében a nagyapján kívül, aki holtában ott lakott a sarki kriptakápolnában, és meglátogatása körülbelül ötperces sétát jelentett, egyszóval a nagyapján kívül nem jutott eszébe senki. Pedig voltak halott családtagjai, akik az ország túlsó végén, egy isten háta mögötti sírkertben nyugodtak, apai ági nagyszülei, akiket alig ismert, pontosabban nagyanyját még csak-csak ismerte, de csak annyira emlékezett belőle, hogy örökké palacsintát sütött, mindig úgy élt a képzeletében, hogy ott áll a fatüzelésű tűzhely előtt, és süti, csak süti a palacsintákat, ő pedig egy kisszéken kuporog, és tömi magába az édes, meleg tésztát, mert a palacsintát tényleg imádta, de a nagymamát, kezében a serpenyővel, mégsem tudta igazán megszeretni. Aztán ott volt Berta néni, aki egy kis házban lakott, és rengeteg macskája volt, és aki irtó kedves volt, de szó szerint túl kedves, mézes-mázos, mint egy érdekfűtötte gonosz boszorkány, pedig nem volt gonosz, miként erre később rájött, csak magányos, és nem értett a gyerekekhez, csak a macskákhoz, és ettől macskaszaga volt, amit ő nem állhatott, és ezért nem szerette Berta nénit sem. Persze az anyjáék mindig elutaztak halottak napján abba az isten háta mögötti sírkertbe, és néha őt is elvitték, ami eleinte jó volt kirándulásnak, de aztán nem maradt más belőle, mint a rohanás, ő pedig unatkozott a sírok között, így egy idő után többé nem vitték magukkal, és amikor fölnőtt, akkor ez már fel sem merült. Most is csak annyit mondott az anyja, hogy ne feledjen leugrani a nagyapjához (amit úgy fogalmazott, mintha egy élő családtaghoz kéne benéznie, nincs-e szüksége valamire), mert ő csak miután visszajöttek, tud hozzá elmenni.

            Erre gondolt, ahogy a takaró alól kászálódott elő, de valójában az elfeledett álom és a „feleségével” való összeveszés lidércnyomásából igyekezett minél előbb szabadulni. Az első útja sem a vécére, hanem a telefonjához vezetett, hogy minél előbb megpróbálja helyrehozni előző esti baklövését. Már mélyen megbánta szarkazmusát, és minden ellenérzése mellett is jobban érezte volna magát, ha „apósa” „tulajdonképpen”-eit hallgathatta volna. A lány azonban éppen kapkodott, mert már indulóban voltak, és így csak annyit mondott neki a telefonba, hogy majd este találkoznak, ami biztatóan hangzott ugyan, de az adott pillanatban őt még sem nyugtatta meg teljesen. Nyomottan öltözködött, és arra gondolt, hogy semmi kedve a kriptakápolnába menni, aztán viszont arra, hogy jobb helyet most keresve sem találhatna magának.

            A nagyapjával mindig is viharos volt a viszonya, olyanok voltak, mint egy groteszk szerelmespár. Gyerekkorában egyszerre imádta és tartott tőle. Néha hétvégéket töltött náluk a hatalmas, belvárosi lakásban, ami olyan volt számára, mint egy elvarázsolt kastély, rengeteg zegzugos folyosójával és kiismerhetetlen szobáival. A nagypapa pedig vagy megközelíthetetlen volt, és rosszkedvű, és olyankor csak a nagymama törődött vele, és az egész hétvége elromlott, végtelenül hosszúnak tűnt, idegennek és unalmasnak, örült, amikor végre hazamehetett, és megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy soha többé ne engedjék el a nagyszüleihez…-  vagy egész hétvégén vele foglalkozott, elvarázsolta a meséivel, és úgy vezette végig múltja szerteágazó ösvényein, mint egy bűvös hatalmú idegenvezető, aki ismeretlen tájakra kalauzolja a tájékozatlan utazót. A nagyapja egészen hihetetlen valóságokat tárt föl előtte, amikor az emlékeit idézte, már pedig szinte csak azt tette, a jelennek nem volt semmi keresnivalója az ő világában. A jelen kisstílű volt és banális, csak arra jó, hogy a kispolgári nézetek és álerkölcsök garázdálkodjanak benne. A nagypapa nem állhatott semmit, ami kispolgári, márpedig számára minden kispolgárinak minősült, amit nem állhatott. Nem bírta a hétköznapi szófordulatokat, különösképp a közhelyeket. „Közhely!”, üvöltötte mindenre, ami nem nyerte meg a tetszését, és semmi nem nyerte meg a tetszését, amit nem ő mondott. „Már megint közhelyeket szajkózol”, torkolta le a nagymamát, pedig szegény csak ebédelni vagy vacsorázni hívta őket. De a nagypapa nem bírta az olyan „kispolgári allűröket”, mint az ebéd meg a vacsora, ő evett, ha megéhezett, két mondat között, falt egy darab kolbászt, és ivott egy korty kisüstit, amiből az unokáját is megkínálta egy korttyal, és cinkosan hunyorított hozzá. Aztán pedig folytatta az egész hétvégét elnyelő mesélést.

            Így telt a gyermekkor, két hétvége közt – az egyiken sarkhideg némaságban, a nagypapa megközelíthetetlenségén rágódva, a másikon pedig az ezeregyéjszaka, vagy még inkább az ezeregy hétvége varázsszőnyegén lebegve. De aztán ő fölnőtt, és nemcsak

a nagypapa elvarázsolt kastélya zsugorodott egyszerű belvárosi bérlakássá, hanem a történetei is összementek vele együtt: maradt egy rigolyás vénember, aki folyton összevissza beszélt, és ebből az összevisszaságból csak kegyelmi pillanatokban lehetett kihallani egy másik világ ígéretét.

            Most ahogy öltözködött, abban a szobában, ahol a nagypapa annak idején a történeteit osztotta meg vele, és ahova ő később, a nagypapa halála után beköltözött, eszébe jutott a lelkifurdalás, ami a halálhír hallatán eltöltötte. Akkor már hosszabb ideje nem látta a nagypapát, állandóan húzta-halasztotta a látogatást, amit elvileg heti rendszerességgel kellett volna teljesítenie; de pont ez volt a baj, ez a kényszer, ami köszönőviszonyban sem volt a gyermekkori együttlétekkel. Valahányszor az utolsó időkben elment hozzá, mindig csak a szokott rögeszméit ismételgette, és ezt ő nagykamaszkor hatalmas öntudatában rendkívül fárasztónak találta. „Minek hozol virágot?!”, fintorgott a nagypapa, amikor ő egy szál rózsával beállított a nagymama névnapjára, „ Annyi, mintha a sírunkra hoznád…”. És őt különösen az bántotta ebben a letolásban, hogy kiérezte belőle a jogos szemrehányást, amiért olyan ritkán tűnik föl az életükben. Így aztán részben dacból, főként viszont elfoglaltságokra hivatkozó hányavetiségből még kevesebbszer látogatta meg őket. És amikor a nagypapa egyik pillanatról a másikra meghalt (egyszerűen összeesett az előszobában), akkor hiába is magyarázkodott maga előtt, hogy hiszen éppen aznap szándékozott fölugrani hozzájuk.

            Erre gondolt, ahogy kilépett az utcára, hogy a kriptakápolnába induljon; pontosabban a gondolatai hol a nagypapa, hol pedig a „felesége” körül csapongtak, látta őt a temetőben, amint a szüleivel meg az öccsével zarándokol a sírok közt, heves vágy fogta el, hogy csatlakozzon hozzájuk, és bár ez képtelenség volt, mégis úgy gyorsította meg a lépéseit, mintha oda sietne. Így esett, hogy csak a kriptakápolna küszöbén döbbent rá, hogy se virág nincs nála, se mécses. Kétségbeesetten nézett körül, mert volt valami halvány emléke arról, hogy halottak napján szoktak a kápolna környékén ilyesmit árulni, de senkit sem látott. „Na, hál istennek,”, gondolta magában, „ most kereshetek virágost…”, ám rögvest eszébe jutott, hogy a közeli aluljáróban lennie kell virágüzletnek. Így hát elindult arrafelé, és azon kezdett morfondírozni, hogy mit is vegyen. „Virágot szokás, de a nagypapa mindig gyűlölte az ilyen »allűr«-öket, megsérteném vele, elég lesz a mécses.”, de aztán elfogta a bizonytalanság, hogy egy virágüzletben árulnak-e mécsest.

            Ahogy belépett a boltba, a kétsége azonmód szertefoszlott. Az egyik polc zsúfolásig volt megrakva különböző színű és nagyságú mécsesekkel. Kiválasztott egyet, és odavitte a pulthoz. „Ennyi az egész?”, kérdezte unottan az eladó, és mondott egy olyan alacsony árat, hogy ő azonmód zavarba jött, és gyorsan rávágta: „Nem, nem! Még virágot is kérek!” És egyszeriben, mintha nem is ő lett volna, kapkodva kezdett mutogatni mindenfelé, és legalább ötféle virágból válogatott össze egy mutatós csokrot. Miközben az immár meglehetősen busás árat rendezte, dacosan gondolt arra, hogy ezzel most legalább tényleg lerója a tiszteletét a halottai előtt.

            A kriptában alig voltak, egy házaspár lézengett csupán, és egy idős asszony gubbasztott magányosan az egyik sarokban. Egy vázában elhelyezte a virágokat a nagyapja urnahelye alatt, meggyújtotta a mécsest, majd leült egy székre, és mereven bámulni kezdte a műmárványlapra vésett aranyozott betűket. Gépiesen többször elolvasott egy nevet, mire rájött, hogy nem a nagyapjáét olvassa, és csak akkor terelte helyes irányba a pillantását. Teljesen máshol jártak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon mikor tudja tökéletesen kiengesztelni a lányt, mert addig még sosem fajultak a veszekedéseik, hogy tényleg beváltsa a fenyegetését, és hazamenjen a szüleihez. Betűzgette a feliratot, a nagyapja nevét és az alágravírozott évszámokat, és közben az járt a fejében, hogy a lány a családjával talán már a vendéglő felé tart. Aztán egyszerre mégiscsak szóvá álltak össze a betűk a szeme előtt. „Kollarik Sámuel”, olvasta, és meglepődött. Még sohasem tudatosodott benne, hogy a nagyapját Kollarik Sámuelnek hívták. Persze a név még mindig ki volt írva a lakásajtóra, és a postaládáról ő maga kaparta le, hogy a sajátját kiragassza, de az csak egy név volt, a nagypapa pedig nagypapa. Sohasem kérte őt, hogy „Kollarik Sámuel, légy szíves mesélj nekem!”, mert mindig a nagypapa mesélt, és ezen a tényen az sem változtatott, hogy kérni sem kellett, mesélt ő magától. De ugyanígy nem tudott mit kezdeni a születési és halálozási dátumával. Tudta, persze, hogy tudta, hogy a nagypapa valamikor a század első felében született, de számára a nagypapa kortalan volt, a történetei sem a múltból, hanem egy másik világ valóságából nyerték létjogosultságukat. Ami a halálát illeti, az pedig egy pillanat volt, amikor összeesett az előszobában vécére menet, éppen aznap, amikor ő meg akarta látogatni. És ahogy ott ült és nézte a nagyapja halálának évszámát, döbbent rá, hogy az a pillanat azóta is tart. „Eljöttem nagypapa…”, gondolta magában, és hirtelen összefolyt a szemei előtt a valóság, és ott találta magát a nagyapja szobájában, egy mese kellős közepén, amit egy réges-régi, jól ismert hang duruzsolt a fülébe. Nem volt szövege ennek a mesének, de mindenről szólt, amit a nagypapa annak idején megosztott vele: félbolond dédapáról, aki apátsági karnagy volt és elárvult unokája egyedüli gyámolítója, amíg fondorlatos papok diliházba nem csukták; háborúról, melyben úgy fagytak a lövészárokba  a katonák, mintha jégbe formázott szobrok lettek volna, és forradalomról, amit csak suttogva volt szabad emlegetni, nehogy pórul járjon az ember, s ezért aztán a nagypapa hangjától harsogott az egész ház; egyszóval életről és halálról, de főként az életről, mert a nagypapa abban a végtelen kiterjedésű belvárosi lakásban, melynek ajtajai a múltra nyíltak, valójában mindig az életről beszélt – arról az életről, amelyet talán nem is élt át, de mindennél valóságosabban elképzelt magának. És ahogy ott ült a kriptakápolnában, egyszerre az a kísérteties érzés fogta el, hogy ő is a nagypapa elképzelt életét éli.

            Megrázta a fejét, mintha ettől a különös szellemidézéstől próbálna szabadulni, és ahogy lenézett maga elé, a virágcsokorra esett a pillantása. „Annyi, mintha a sírunkra hoznád…”, jutott eszébe, és ráébredt, hogy nem szabad otthagynia. Fölállt, kiemelte a csokrot a vázából, még egyszer fölnézett Kollarik Sámuel névtáblájára, és elindult a kijárat felé. Közben pedig arra gondolt, mennyire meg fog lepődni a felesége, ha meglátja belépni a vendéglőbe egy csokor virággal a kezében.

ANGYAL

Van egy angyalom az égben,

kicsi, ősz és ráncos angyal,

hajlott hátú, csoszogásos,

halkan reszkető kis hanggal,

vagy talán már nem is kicsi,

nem is ősz és nem is ráncos,

kiegyenesült a háta,

s lába már nem csoszogásos,

elvégre ő már egy angyal,

ott fent lakik már az égben,

s reszketetlen erős hanggal,

mindig imádkozik értem!

A negyvenéves férfi írt.

Írt, mert… - író volt, bárhogy ódzkodott is ezt ilyen nyilvánvalóan elfogadni, ódzkodott tőle, de kacérkodott is vele, hosszú időn keresztül bújócskázott a szóval, különböző módokon igyekezett kicselezni, íróembernek, írástudónak nevezte magát (mintha ezek a fogalmak kevesebbet jelentenének), vagy egyszerűen csak annyit mondott: „írok, írogatok”, ahogy az apja tudta le egy ismeretlen kérdését annak idején, amikor egy élelmiszerboltban, nyilván egy filmrendezővel összetévesztve,  az illető megkérdezte tőle, rendez-e éppen valamit, mire az apja rutinosan annyit felelt: „rendezgetek, rendezgetek”, így volt ő is az írósággal, „írogatok, írogatok”, mondogatta magának s másoknak, de persze halálosan megsértődött, ha valaki lehobbiírózta, így ment ez egy ideig, míg aztán leírva nem látta a nevét egy jó nevű irodalmi folyóirat szerzői névsorában, neve mögött születésének évszámával, amelyből bizonyosan kiderült, hogy ő, a negyvenéves férfi, már valóban negyvenéves (sőt valamivel több), valamint a szűkszavú, ám annál bőbeszédűbb ténnyel, miszerint (méghozzá nem is akárki, hanem a neves irodalmi folyóirat szerkesztőgárdájának meghatározásában) ő író. Tehát attól kezdve nem azért írt, mert neadjisten ihlete volt (vagy mi a túró) vagy pusztán önkifejezési kényszere, hanem mert író, és az író ír, az eb vonít, a macska miákol, s a kishalacska ikrát ürít kacéran (jóllehet gyakran érezte magát vonító macskának vagy miákoló ebnek – hogy a kacér ikraürítésről ne is beszéljünk – írás közben).

            Írt, mert egy hangot hallott (mint kedvenc beszélyének hőse), bár ez a hang nem magányos szobában megszólaló mélyhegedűre hasonlított, hanem sokkal inkább emberi hangra. Egy öregember még mindig szépen csengő hangjára, mely hangról nyilvánvaló volt, hogy gazdája egykor vele kereste a kenyerét, annyira magától értetődő természetességgel s mégis megmunkált tudatossággal szólalt meg ez a hang, A hang, mely bezengte egész gyermekkorát, s nemcsak beszélni, de hallgatni is megtanította őt, a hang hallgatóját – ez a hang szólalt meg a fülében valahányszor írt, más kérdés, hogy ez a hang lebeszélte őt az írásról. „Nehogy író légy!”, mondta ez a hang a fülébe, a nagyapja hangja, aki egy első kiadású József Attila-kötetbe körmölte be ezt az átokkal vagy áldással felérő mondatot, melynek valódi tartalma természetszerűleg pont az ellenkezőjét fejezte ki, mint amit látszólag mondott. „Nehogy író légy!”, mondta a nagyapa hangja, s ő ezek után, még ha akart volna, sem tudott volna védekezni a késztetés ellen, hogy írjon.

            De nem csak ezért írt. Írt, mert… - mindig is írt? Azt, hogy mindig is írt, túlzás lett volna mondani, nem volt „szemüveges csecsemő”, mint egyik irodalmi példaképe, akinek koponyáját, az ismeretek tárházát, német (vagy magyar?) katonák verték szét puskatussal, nem volt szemüveges csecsemő, szemüvege később lett, kamaszkorában, s talán akkortól datálódik az íráskényszer, akkor ébredt rá, hogy írni annyi, mint többnek lenni önmagunknál, de legalábbis másnak lenni, olyannak, amilyenek vagyunk is, lenni is szeretnénk, de mindkettő karikatúrája is egyben.

            Amikor írt, önkéntelenül is felidézte azokat az időket, amikor írni kezdett. A kiskamaszkorban a gepárdról, a szavanna elvillanó sárga foltjáról, ám a rabságban (Rilke ismerete nélküli Rilke-hatás) a ketrec mélyén elterülő állati jelképről írott megrázó erejű költeményt. Az első novellát, amelyet egy valóságos párizsi élmény, egy Renoir-kiállításon a képek nézésébe feledkezett, tökéletesnek tűnő lány ihletett (nyugodj meg, érzékeny lelkű blogolvasó: a szöveg végkifejletében a negyvenéves férfi kamaszkori másának novellabeli alteregója boldog szerelmi kapcsolatot létesített a titokzatos lánnyal). Illetve az első valódi novellát (nono, azért a boldog befejezésű párizsi lányos se volt kutya!), amelynek elkészültekor felzengtek a harsonák, és a negyvenéves férfi először érezte írónak magát (suttyomban, rögtön elpirulva és még majd húsz évig rejtegetve), s melyet aztán jó írótanonci viselkedésének jutalmaként még magának a Mesternek is megmutathatott, hogy aztán kellő álszerénységgel zsebelhesse be a jól megérdemelt dicséretet.

            Mindezt felidézte, amikor írt, ám igazán írni akkor tudott, amikor egyben el is feledkezett minderről, s valóban úgy élte meg az írást, mint egyetlen fegyvert a valósággal szemben. Úgy is, de másként is. Mert olyankor nem fegyver volt az írás, hanem a valóság megragadásának egyetlen eszköze. Mint az a kívülálló számára érthetetlen mozdulatsor, amellyel a valóságot, ezt a zabolátlan lovat a gyakorlott lovas ráveszi arra, hogy hagyja magát meglovagolni. Ilyenkor, ilyen ritka pillanatokban, de csakis ilyenekben a negyvenéves férfi tényleg úgy írt, mint aki valóságos életet él.

A herceg eljött

                        „someday my prince will come”

Tudtad, Eszter, tudtad, hogy eljön,

herceget vártál, vártad oly sok

éven át,  és aztán csak vártál,

bárkit vagy bármit, csak hogy jöjjön,

mert az, ami volt, sosem volt jó,

vagy ha jó volt, mint az a napfény,

ott kint a kertben, elmúlt gyorsan,

eltakarta mindig egy felhő,

és te lassan nem vártál semmit,

pedig eljött, eljött a herceg,

eljött ő és elvitt magával,

akkor jött, mikor már nem vártad,

ahogy ez a herceg sajátja,

ott maradt a széked a kertben,

fölötte a csalóka napfény,

a felhőt meg magával vitte,

magával vitt téged, a felhőt

a herceg, akit annyit vártál.

Ötpacsirta utca, Ötpacsirta utca, ugyan hol lehetsz?, töprengett a negyvenéves férfi,

aki akkoriban sokat sétált, de nem azért, mintha búcsúzott volna a várostól, ahol született, hanem éppen ellenkezőleg, fel akarta fedezni, olyannak érezte, mintha éppen megérkezett volna belé, mondjuk hosszú-hosszú távollét után, húsz év külföldi tartózkodást követően, mely húsz év alatt itt is élt, meg ott is, még a tengeren túl is, afféle amerikás magyarként, aki teszem azt irodalmár és egyetemen tanít, és jó ott neki, sokkal jobb, mintha itthon tenné ugyanezt és a felsőoktatással kapcsolatos kormányzati döntésektől tenné függővé a gyomorfekélyét, sokkal jobb ott neki, jól él, boldogan a családjával, és amikor a kis magyar közösségbe, amelynek tagja, az óhazából költő érkezik, akinek a felolvasóestjét személyesen szervezi, mert ott, az újhazában még lehet ilyet szervezni, ott az is elég, ha valaki kiül a dobogóra és magyarul kezd beszélni, megszervezi a felolvasóestet, ám előtte  – elővigyázatlanul – vendégül látja a költőt, nem is csak vendégül látja, de olyan igazi amerikás-magyaros vendégszeretettel látja vendégül, kettesben megisznak egy üveg whiskyt, némi sörrel leöblítve, s amikor az így eláztatott költőt a vállán kell elcipelnie a felolvasásra, ám ott sem sikerül talpra állítania, akkor egy huszárvágással maga pattan a pódiumra, s kezd el verseket szavalni, majd népdalokat énekelni, hogy végül ne csak megmentse az estet, de őrjöngő ovációt váltson ki az egybegyűltekből, és mégis aztán jólét ide, felolvasóest-siker oda, húsz év után egyszer csak nem bírja tovább, hazatér és elindul az eltűnt idő nyomában – így nézte a várost akkoriban a negyvenéves férfi, friss szemmel nézte, mint valamit, amit régóta néz ugyan, de csak most lát meg igazán, és sétált, sétált, újabb és újabb utcákat és tereket fedezett fel, de az Ötpacsirta utcát nem találta, mintha a föld nyelte volna el.

            Élete talán legkülönösebb emléke fűződött az Ötpacsirta utcához. Egy esküvői mulatságon járt ott, illetve az Ötpacsirta utca egyik palotájában, annak is pincehelyiségében. Fogalma sem volt, hogy került oda. Akkoriban is sokat sétált, de azok a séták merőben különböztek azoktól, amelyeket később Amerikából hazatért hazánkfiaként élt meg. Azok a séták teljesen öntudatlanok és elvarázsoltak voltak, s főként nem volt céljuk a város (újra)felfedezése, sőt úgy sétált akkoriban, mint aki szándékosan el akar tévedni, leginkább eltévedni önmagában. Teljesen ismeretlen helyeken járt, amelyek nemcsak azért voltak ismeretlenek, mert akkor nem ismerte őket, hanem főként azért, mert később hiába is próbálta volna újra föllelni őket. Így tévedt az Ötpacsirta utcába is, egy este, már jóval tíz óra után. S ahogy végiglépdelt a nem túl hosszú utcácskán, az egyik kapualjból (jó nagy kapualj volt, afféle hagyományos, vasalt tölgyfából készült, hatalmas kapu alja, amely egy ódon palota bejáratát képezte) zenét hallott kiszűrődni.  Kíváncsian megállt, és belesett a levélnyíláson keresztül. Amit látott, olyan valószerűtlen volt, hogy azért hitte el, mert akkoriban a valószerűtlenség jelentette számára az egyedül elfogadható valóságot. A varázsló udvarát látta. Egy belső udvart, amelyet lampionok világítottak meg földöntúli fénnyel, a falakat pedig befutotta a borostyán. A negyvenéves férfi nem tudta megállni, hogy ne nyomja le a hatalmas fémkilincset, az viszont őt is meglepte, hogy a kapu engedett. Benyomta, s belépett. Ott állt a varázsló udvarának közepén, és konstatálta, hogy a zene a pincehelyiségből szól. Fogta magát, s lement az oda vezető lépcsőn.

            Állt a mulatság, a társaság nagy része táncolt, csak néhányan, idősebbek ültek oldalt asztaloknál, s cigarettáztak, beszélgettek vagy bóbiskoltak. De ami igazán különös volt: nem lehetett tudni, melyik az ifjú pár, mert minden férfi vőlegényruhát viselt, s minden nő, még az idősebbje is menyasszonyruhát. Több tucat vőlegény és menyasszony forgott a táncparketten, s jó néhány vőlegény és menyasszony üldögélt körös-körül, az asztalok mellett. A negyvenéves férfi pedig csak állt és nézett. Úgy nézte ezt a látványt, mint a várost is nézte, mint valami egészen új dolgot, amilyet még sosem látott. (Egyébként valóban nem látott, holott volt neki magának is esküvője, méghozzá nem is egy. De azok rendes polgári esküvők voltak, ahol meg lehetett különböztetni a menyasszonyt és a vőlegényt, vagyis egykori feleségeit és őt magát, a negyvenéves férfit, illetve aki akkoriban ő volt, s aki semmit sem nézett még úgy, mintha először látná, mert a valóság annyira evidensnek tűnt számára, hogy föl sem merült benne, hogy látnia kéne.)

            Álldogált ott a negyvenéves férfi, s egyszerre az egyik menyasszony elvált párjától, megragadta a karját, s magával húzta a táncba. Új szám kezdődött éppen, őrületes, eksztatikus tombolás. A negyvenéves férfi eleinte alig tudta követni az ifjú nő lendületes mozgását, de aztán fölvette a ritmust, és a tánc tetőfokán már ő irányított, ahogy az egy negyvenéves férfitól elvárható. Ám akkor egyszerre kialudtak a fények, s valaki elkurjantotta magát: „Szabad a csók!” A negyvenéves férfi pedig érezte, hogy két kar kulcsolódik a nyaka köré, s egy forró száj egy pillanatra az övére tapad. Aztán amikor fölgyulladt a villany, egyedül találta magát a táncparkett közepén a többi pár között, akik egy újabb zeneszámra folytatták a mulatozást. Ő viszont hiába forgolódott, sehol sem találta a menyasszonyt, aki egy rövid időre az ő menyasszonya volt, s akiről nem tudta, soha nem is tudta meg, a menyasszony volt-e, vagy csak egy a menyasszonyok közül.

            Ötpacsirta utca, vajon hol lehetsz?, töprengett a negyvenéves férfi sétái során, sőt még az is fölmerült benne, létezik, létezett-e egyáltalán az az utca, az a palota, az az udvar, az a pincehelyiség, az az esküvői mulatság, az az éjjel. De hiába sétált, hiába nézett mindent úgy, mintha először látná életében, nem tudott arra az utcára bukkanni, mintha lennének olyan utcák, olyan helyek, olyan pillanatok, amelyeket nem lelhet fel többé a megváltozott tekintet.

A falánk elefánt

                                versike hasznos tanulsággal

Volt egyszer egy elefánt,
nem igen fért bele fánk,
mert e falánk elefánt,
megevett egy karavánt.

Nagy-nagy volt a karaván,
benne narancs és banán,
teve, ember, úgy bíz ám,
s mind befalta szaporán.

Aztán szegény elefánt,
kibe nem fért bele fánk,
mert buta volt és falánk,
egy oázist telehányt.

Így hát kedves kiskománk,
sose legyél te falánk,
ne zabálj föl karavánt,
s gyomrodba fér bele fánk.

A negyvenéves férfi negyedszer nősült.

Akkoriban fent lakott a Badacsony tetején egy parasztházban, amit még a nagyapja vásárolt, ott lakott, és negyedszerre is nősülésre adta a fejét. Holott már háromszor megégette magát (háromszor esett bele egyazon gödörbe, de harmadjára már olyan fiatalosan pattant ki onnét, mint akinek kifejezetten jót tett a zuhanás), ám úgy tűnik, olyan alkat volt, akinek nemhogy kedvét szegik korábbi kudarcai, hanem kifejezetten erőt merít belőlük. Akkoriban terjedt el az országban az a nem egészen megalapozatlan nézet, hogy él egy negyvenéves férfi a Badacsony tetején, szőlőt művel, bort termel, méghozzá nem is akármilyen bort, szalmasárga rizlinget, mely megszólal a szájban, halványan fénylő szürkebarátot, mely párbeszédre ingerel, ha mással nem, a Teremtővel, és sárgászöld színű kéknyelűt, mely elvág minden szót és olyan folyamatokat indít el, amelyeknek a merengés csak az első stációja, ott él a negyvenéves bortermelő, és feleségül vesz bármely nőt, aki a hegy tetejére hozzá feltéved. Ám nem tévedtek fel sokan. A Badacsony tetejét megközelíteni nem annyira egyszerű feladat, mint az ember gondolná, s főként nem egyszerű feladat megtalálni a fehérre meszelt falú, kék zsalujú parasztházat, amely olyan, mintha a Mediterráneumból pottyant volna oda, holott valóban ott a helye, hiszen a táj, lényege szerint, fügefáival, levendulásaival és tücskeivel, mediterrán.

            Ott élt a negyvenéves férfi, művelte a szőlőt, termelte a bort, fogyasztotta is derekasan, s most, negyedszerre is, házasságra szánta el magát. Méghozzá helyi lányt vett el. Fogalmazzunk úgy: helyi asszonyt. Mert a menyasszony közelebb járt már az ötvenhez, mint a negyvenhez. És ki is nézett annyinak. Egyáltalán: pontosan annyinak nézett ki, amennyi volt: negyvenhétnek. (Nem illik elárulni egy hölgy életkorát, de a negyvenéves férfi már köpött az illemre. Egy valami kellett neki: egy feleség, akit már megrágott az élet. Márpedig ezt a nőt már megrágta, megcsócsálta s aztán kiköpte. Háromszor volt férjnél, három ura volt, s mindegyik verte. A negyvenéves férfinak csak ez kellett. „Nekem olyan nő kell, akit megvert az élet, és már több férj is.” Hát ez a nő ilyen volt. „Gyere hozzám”, mondta neki a negyvenéves férfi egy szüreti mulatságon, ahol összeismerkedtek. Én nem foglak megverni.” „Akkor nem megyek”, mondta a negyvenhét éves nő, némileg már mólésan a sok szüreti koktéltól, mely tudvalevőleg egyharmad rész must, egyharmad rész bor, egyharmad rész törkölypálinka, „már hozzászoktam a veréshez, nekem nem kell olyan férfi, aki nem tud megverni.” „Ha csak ezen múlik”, mondta a negyvenéves férfi, és adott neki egy pofont. Legalábbis beijesztett, mint egy tapasztalt bunyós. Ezen nevettek, aztán más is történt a szüreti bál forgatagában. Hát így kezdődött. De most már legyen vége a zárójelnek.)

            A lagzit fenn tartották a hegy tetején, a parasztházban, pontosabban a parasztház kertjében, mert hatalmas kertje volt a háznak, levendulával és tücskökkel, valamint saját erdőrésszel, s lévén már nyár, amikor az esküvő megtörtént, lent a faluban, a templomban, ahol a helyi plébános adta össze őket, a helyi plébános, aki a negyvenéves férfinak segített harmadjára is elválni egyházilag, ami nem volt egyszerű, mert a megyés püspöknek már kezdett tele lenni hócipője, hogy  valaki újra meg újra megesküszik az oltár előtt, lassan már olyan rendszerességgel, ahogy más rendes hívő ember templomba jár, megesküszik az Atyaúristenre, hogy sírig hű lesz a feleségéhez, és voltaképpen be is tartja a szavát, mert ő mindig hű, csak éppen mindig elhagyják, és nem lehet a szemére vetni semmit, s így aztán el is választják a feleségeitől minden alkalommal, de azért mégsem normális az egész, talán már az Úr is csóválja a fejét, csóválja a fejét a megyés püspök, de mivel a plébános jó embere, a plébánosnak meg a negyvenéves férfi, aki ellátja miseborral, végül minden megoldódik, negyedszerre is megvan az egyházi esküvő, a negyvenéves negyedszerre is elmondja, hogy most aztán irgum-burgum, de tényleg, jóban-rosszban és barátok közt is minimum a sírig.

            És aztán megtartják a lagzit a hegytetőn, a negyvenéves férfi főzi hozzá a halászlét, maga fogta halakból, mert egy ideje már horgászik is, akár annak idején a nagyapja. Főzi a halászlét, amit aztán megeszik a násznép jó étvággyal, ott van az egész falu, sőt még a nyaralótulajdonosok nagy része is, a negyvenéves férfit mindenki szereti, talán épp ez a veszte, ez a mindenkit lehengerlő szerethetősége, talán jobb, ha valakit nem mindenki szeret, csak az, akire igazán szükség lenne. Megeszik a halászlét, ömlik a bor, a negyvenéves férfi bora, a rizling, a szürkebarát, a kéknyelű, a jókedv a tetőfokára hág, a helyi dj már szolgáltatja is a zenét, a negyvenéves férfi kívánsága szerint Lajkó hegedűje zengi be a tájat – ám akkor a negyvenéves férfinak egyszerre hiányérzete támad. Felkérné a feleségét, az újsütetűt, a negyediket táncolni, ám nem találja. Keresi a házban, nincsen. Keresi a kertben, nincsen. Kutatására indul, mámoros fejjel, nehéz borok markáns ízével a szájában, hátrafelé tart, a hátsókert felé, ahol a budi is van, és ahol már kezdődik az erdő. És ahogy megy, egyszerre hangokat hall. Furcsa hangok ezek, csattanások és nyögések. Valakit vernek. A negyvenéves férfi lép még néhányat, aztán megáll, mert a százéves szederfa takarásában meglát valamit. A feleségét látja, az újsütetűt, és vele valakit, nem tudja, kit (de, tudja), egy férfit, aki a feleségét veri. A felesége pedig kiabál, na nem hangosan, inkább csak tudni lehet, hogy ez kiabálás, de a hangerő visszafogott, mint amikor a szülők elfojtják a kéj hangjait, mert a gyerekszobában alszanak a gyerekek. Így kiabál a negyvenéves férfi negyedik felesége, és azt kiabálja: „Üss, üss, üss, te állat!”

            A negyvenéves férfi pedig csak áll és nézi ezt a jelenetet, mint egy ócska kukkoló, aki kielégülést csikar ki a maga számára mások létezéséből, de aztán nem nézi tovább, hátrálni kezd. Hátrál és hátrál, mígnem egyszerre kicsúszik a föld a talpa alól. Azért csúszik ki, mert nincs ott föld, ahová hátrált. Ugyanis a budi mellett megásták már az új pöcegödröt, minthogy a régi megtelt, a negyvenéves férfi ásta meg saját kezűleg, némi baráti segítséggel, de még nem ültették rá a budi épületét. Ebbe a lyukba tolat bele a negyvenéves férfi, és bele is esik. Beleesik a pöcegödörbe, amiben még nincs semmi, csak ő, ő viszont benne van, kapálódzik benne hanyatt fekve, mintha egy hatalmas féreg lenne, ami nem is olyan régen még ember volt. Ott fekszik a negyvenéves férfi a pöcegödörben, és noha a gödör nem túl mély, el nem tudja, képzelni, hogy fog onnét kimászni.   

A negyvenéves férfit pellengérre állították.

Az egész úgy kezdődött, hogy az iskolában, ahol akkoriban segédkorrepetitori minőségben tevékenykedett, magához hívatta az igazgató. A negyvenéves férfi rosszat sejtve sietett az irodába, és nem kellett csalatkoznia. Alig csukta be maga mögött a párnás ajtót, főnöke, aki ott ült az asztala mögött és a feje a szokásosnál is vörösebb volt, már neki is esett:

            „Mit hallok rólad? Már megint válsz? Ez már hányadik? Negyedik, ötödik? Hogy képzeled te ezt? Jól tudod, hogy ez egy mintaiskola, mintadiákokkal, akik mind mintacsaládokból jönnek, amelyekben a keresztényi elvek és a polgári norma olyan alapvetés, mint az, hogy kétszerkettő az négy.” (Az igazgató matematikus volt, és szeretett matematikai hasonlatokkal szemléltetni.) „Márpedig mintaiskolához és mintadiákokhoz mintatanárok kellenek. Szerinted ez milyen minta? Ötször elválni, amikor az anyaszentegyház egyet sem engedélyez. De rendben, eddig elnéztük neked a korábbi tévedéseidet, mert toleránsak vagyunk, s mert édesapád rendes keresztény ember, megbecsült tagja a társadalomnak. De ez most már túlmegy minden határon. Hogy akarsz te így példát mutatni a gyerekeknek? Pontosabban milyen példát akarsz te így mutatni? A szabadosság példáját? Mintha én azt tanítanám nekik, hogy kétszerkettő végeredménye tulajdonképpen viszonylagos, hol három egész kilenc, hol meg négy egész egy. Nem szabad elbizonytalanítani a gyerekeket, állandó és szilárd értékrendet kell tükrözni a számukra. Na de te… Ezzel az újabb lépéseddel…”

            „Egyébként sajnálom”, mondta az igazgató, felállt az asztalától, a sarokban lévő mosdókagylóhoz ment és mosni kezdte a kezét, mintha hirtelen valami piszkot vett volna rajta észre, „tényleg sajnálom. Én még meg is értelek. Időnként nekem is kedvem volna elválni, de ezt én, mint igazgató, nem engedhetem meg magamnak. Igazából el szerettem volna tusolni ezt a dolgot. De már nem lehet. Túl sokan tudnak róla. Igazán jobban is vigyázhattál volna. Szülői panasz érkezett.” És meglobogtatott egy borítékot, amit a köpenye zsebéből húzott el. „Most pedig menj. A fizikaszertárban már összeült a fegyelmi bizottság.”

            A negyvenéves férfi átbaktatott a fizikaszertárba. A különböző műszerek között már ott trónolt három kollégája: két tornatanár és a gondnok. A negyvenéves férfi azt hitte, beszélnie kell, védheti az igazát, vagy legalább elmondhatja a saját verzióját, de a bizottság elnöke, a gondnok csak annyit mondott: „Ne is ülj le. Meghoztuk a döntést. Egy esélyed van még. A rajztanár ellen is panasz érkezett. A tantestület nyílt szavazáson dönti el, hogy kettőtök közül ki bűnhődjön. A nagytanáriban már várnak.”

            A bizottság tagjai is felálltak, s együtt mentek át a nagytanáriba. A terem zsúfolásig telve volt, a negyvenéves férfi még olyan arcokat is észrevett, amelyeket már évek óta nem látott, mert a hozzájuk tartozó személyek már rég nyugdíjba vonultak. Úgy látszik, egy ilyen alkalomra a vének tanácsát is összehívják. A terem végében pedig ott állt lehorgasztott fejjel a rajztanár. A negyvenéves férfi odakullogott melléje. Meg akarta kérdezni tőle, hogy őt mivel vádolják, de az egyik tornatanár megbökte, hogy ne beszéljen.

            Közben megnyílt az igazgatói iroda ajtaja, megjelent az igazgató, és ünnepélyesen megszólalt:

            „Kollégák! Két megtévedt kollégánk ügyében hívtam össze ezt a rendkívüli értekezletet. Mindkettőt bűnösnek találtuk, de iskolánk házirendjének értelmében egyiküknek megkegyelmezhettek. Kérdem tőletek, melyikük legyen az?”

            És akkor a negyvenéves férfi a rajztanár nevét hallotta elhangozni közel száz torokból. (Később, négyszemközt, sokan mondták, hogy őt nevezték meg, de ez, sajnos, mint hozzátették, nem hallatszott a többiek miatt.)

            „Világos, mint az egyszeregy”, hirdette ki az igazgató, „Kérem a testnevelő munkaközösség férfitagjait, hogy kísérjék az elítéltet a harmadik emeleti tornateremben felállított szégyenfához.”

            És akkor a negyvenéves férfi két marcona kollégája kíséretében (egyikük egész úton bökdöste a térdével és szidalmakat sugdosott a fülébe, nyilván nem tudta megbocsátani neki, hogy a legutóbbi tanári futball-mérkőzésen a negyvenéves férfi többször is felbőrözte a labdával) elindult fölfelé a lépcsősoron, miközben a lépcső két oldalán az iskola diáksága állt sorfalat, és ki-ki vérmérsékletének megfelelően adott hangot indulatának, amit ezúttal egyetlen pedagógus sem próbált meg mérsékelni.

            Fölértek a harmadikra, végigmentek a folyosón, beléptek a tornaterembe, amelynek végében már ott állt a bordásfalhoz eszkábált pellengér.  A testnevelők gumikötelekkel rögzítették hozzá a negyvenéves férfit.  Amikor elléptek tőle, egyikük, a felbőrözött, még annyit szólt oda neki halkan: „ Na, most megkaptad. Kellett neked válogatni.” A negyvenéves férfi nem egészen tudta, hogy kell ezt értenie, de nem morfondírozott rajta, mert ismerte kollégája meglehetősen sajátos kifejezésmódját.

            „És most ”, szólt az igazgató, „felkérek mindenkit, hogy hagyja el a tornatermet. Naponta kétszer, a nagyszünetekben, vissza lehet jönni köpködni, gúnyolódni és paradicsomot hajigálni. Harmadnapon pedig, ha a büntetés letelt, ünnepélyes keretek között szabadon bocsájtjuk majd a korrepetitor urat”, és energiatakarékosság céljából – elvégre nem csak minta-, de ökoiskoláról is volt szó – lekapcsolta a terem világítását.

MEDVETÁNC A MÁLNAVÉSZBEN

 Ide süss, pocegér!

Ott egy medve enni kér!

Mert ahova enni járna,

Onnan eltűnt mind a málna.

Mind leszedte már egy rozmár,

Aki málnát falatoz már,

Mert azt mondja, hogy a hal

Agyára megy egyhamar.

„Nem bírom már, mindig ton,

Ettől én nem nyughatom.

Kéne zöldség és gyümölcs,

Mert jól tudja, aki bölcs,

Abban van a vitamin,

S hogy jó legyek a tatamin

A soron lévő rozmár-vébén,

Bajnok legyek majd a végén,

Ahhoz bizony erő kell!”,

Szól a rozmár, s málnát nyel.

Igen ám, de szegény medve,

Aki szintén málnát nyelne,

Ott áll mostan megfürödve,

Pedig nem is mosómedve!

Ezért aztán pocegér,

Tedd meg már a kedvemér:

Adj neki egy csupor mézet,

S medvekomát táncra kérjed!

Jó kis szomorúság, egyszer odamegyek[1], gondolta a negyvenéves férfi,

és oda is ment, csak ő nem portugál dologra gondolt, hanem franciára, lévén frankofil, eredendően, afféle családi örökségként, és éveket töltött Franciaországban,  előbb a fővárosban, ahol az apja tanított, amikor ő még gyerek volt, s kimentek egy évre, ami nagyobb kaland volt akkor számára, mint egy űrutazás (lévén az űrutazás esélytelen), rokonoktól kísérve rengeteg csomaggal kibumlizni a pályaudvarra, ott telepakolni egy kupét, holott csak öten voltak, elvben nem tehették volna meg, de velük volt a másfél éves öccse, és az ő a jelenléte, valamint a cuccai annyira telítették a kupét, hogy valóban nem szállt be senki hozzájuk, és a kalauz is elnézte nekik, aztán utazni, utazni hosszasan, megállni a határ után, ami – mármint a határ – akkoriban neki, a gyereknek, aki akkor a negyvenéves férfi volt, s aki soha nem járt még rajta túl, valami megfoghatatlanul misztikus képzetet jelentett, vagyis a tény, hogy át is lehet rajta lépni, és át lehetett, az apjának volt hivatalos kiutazási engedélye, mert akkoriban még az kellett, s így átléphették a határt, s legközelebb már a szintén megfoghatatlanul misztikusnak tűnő nagyvárosban, a nyugati szomszéd fővárosában álltak meg, a fővárosban, amiről addig hallott csupán, az osztálytársai között voltak, akik jártak ott, és olyan csokoládék ízének emlékét hozták haza történeteikben, amely csokoládék és ízek talán nem is léteztek, csak a gyermeki fantáziában, s ekként talán a város sem létezett máshol, csak a képzeletben, de most ott volt, és a vonat megállt, állt vagy félórát, mintha ő is kifújta volna magát a határátlépés izgalma után, és le lehetett szállni, el lehetett sétálni a pályaudvar kijáratáig, ott kilesni egy jellegtelen utcára és azt gondolni, hogy ezek szerint mégiscsak létezik ez a város, és akkor talán azok a különleges ízű csokoládék is léteznek, s talán ő is megkóstolhatja majd Franciaországban. Aztán megkóstolta, sőt nemcsak megkóstolta, de meg is szokta, megszokott annyi mindent, legfőképp Franciaországot. S így aztán a későbbi, egyre rendszeresebb utazások már nem voltak misztikusak, csak egyszerűen jók, hol nagyon jók, hol kevésbé, de mindig jók voltak, egy idő után már úgy utazott oda, mintha hazamenne.

            Legfőképp, amikor négy évet töltött ott, abban a két folyó találkozásához épült nagyvárosban, amelynek római-kori emlékei is voltak, meg középkori része is, amelyben úgy bújtak meg a tipikusan helyi kisvendéglők, mint a gombák a környékbeli erdőkben, ott töltött négy évet, nyelvet tanított az egyetemen, hazájának nyelvét, és boldog volt, mert Franciaországban élhet, de egyben boldogtalan is, mert egyedül kell élnie ott. Mert nem egyedül tervezte az ott-élést, de az élete, közvetlenül a kiutazás előtt meglehetősen éles fordulatot vett.

            De aztán volt két év, amelyet már nem egyedül töltött ott. Igaz, egy másik, egy északi városban, közvetlenül a belga határ mellett. Akkor is az egyetemen tanított, akkor is hazájának nyelvét tanította, és minden különbség ellenére is nagyon hasonló volt az egész a tíz évvel korábbi négy éves periódushoz, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy minden hasonlóság ellenére is nagyon más volt az egész, nemcsak az északi város volt más, mint a délibb fekvésű nagyváros, hanem a tény, hogy a főtérbe torkolló főutca egyik házának harmadik emeleti lakásában nem egyedül töltötte a két évet. Nagyon más volt, de különös mód ez sem csak a boldogságról szólt, vegyült bele más is, jó kis szomorúság. Egyszer oda megyek, gondolta a negyvenéves férfi, egyszer oda kell még mennem. És oda ment.

            Repülővel ment, mint a két év alatt többször is, amikor nagyobb ünnepekre vagy nyárra hazatértek. Haza, vagy ki tudja, hova, mert a két év alatt volt pillanat, amikor elbizonytalanodtak, melyik a hazájuk, nem a város főutcáján, a gótikus templommal szemben lévő patinás homlokzatú ház harmadik emeletén lévő lakás-e az igazi hazájuk, az a kis lakás, aminek olyan terasza volt (VAN!), amilyenről a negyvenéves férfi még csak álmodni sem álmodott korábban, hogy neki egyszer ilyenje lehet. Lett. Nekik, kettejüknek lett. És akkor, ez alatt a két év alatt, némely euforikus pillanatokban, még az is megfordult a negyvenéves férfi fejében, hogy ott kéne maradni, abban a lakásban. Ott élni, tanítani az egyetemen, s ha már ott nem lehet, hát munkát vállalni, ki tudja, milyen munkát, de amivel ott lehet maradni abban a lakásban. Aztán persze nem maradtak, föl-földobott kövek, visszahullottak a szülőföldre.

            De most visszament. A repülő abban a belga kisvárosban szállt le most is, ahonnét másfél órás vonatút volt az északi város. A negyvenéves férfi megtette a vonatutat, s megérkezett a pályaudvarra, ahová annak idején, első alkalommal is érkezett, s melynek kijáratából olyannak tűnt neki akkor a város, mint egy film, valami nagyon erős atmoszférájú francia film díszlete. Aztán persze a két év alatt eltűnt a díszletszerűség, maradt a város, maradt mindaz, amit egy pályaudvar, ahová vendégek érkeznek, s ahonnét a tartózkodás végén elmennek, amit egy ilyen pályaudvar, amely öt percre esik az ember lakásától, megszokásban és bensőségességben nyújtani tud. Ezúttal azonban újra szembeszökő volt a díszletszerűség. Díszlete valaminek, ami egykor valóság volt.

            Elment a szökőkút mellett, átment a zebrán, és balra fordult, ahogy kellett, a gótikus templom háta mögött, melynek faláról a vízköpő szobrocskák ismerősként üdvözölték. Nem üdvözölte viszont az arab kebab-árus, akitől pedig annyiszor vettek szendvicset, még a hazaköltözésük előtti utolsó ebédjüket is ott költötték el. Nyilván most is turistának néz, gondolta a negyvenéves férfi kicsit sértetten, mert az árus egyszer azt hitte róla, hogy külföldi és csak a hétvégét tölti a városban, de nem foglalkozott tovább vele, mert ismét át kellett mennie egy zebrán, tovább a Rókához címzett pékség mellett, ahol eleinte úgy gondolta, a kenyeret, az utánozhatatlan ízű francia kenyereket fogják venni, de aztán talán egyszer, ha vettek, mert a háztömbjük aljában lévő pékség jobbnak bizonyult. Ment tovább a templom oldalán, majd keresztül a főutcán, el a fodrászüzlet előtt, amelynek gazdája egy legendás rockénekes hasonmása volt, s már oda is ért a kapuhoz. A kód, érdekes módon, noha annak idején soha nem használta, azonnal eszébe jutott. Belépett az előtérbe, majd a második ajtónál, minthogy ott kaputelefon működött, hirtelen ötlettől vezérelve beütötte a lakásuk számát, és felcsöngetett. Nem tudta, mit mond majd, ha egyáltalán felel valaki, de gondolta, nincs vesztenivalója, legfeljebb nem engedi be senki. Ám akkor az ajtó, váratlanul, mint valami szezám tárulj, halk berregéssel kinyílt, anélkül, hogy bárki beleszólt volna a kaputelefonba.

            Belépett a szeméttároló ajtaja elé, jobbra fordult, és hívta a liftet. Majd a liftben megnyomta a harmadik emelet gombját, s a fülke emelkedni kezdett. Olyan természetes volt minden, mintha épp csak leugrott volna a lakásuk alatt lévő áruház élelmiszerosztályára. Minden annyira természetes volt, magától értetődő, s mégis valószerűtlen. Vajon ki lakhat a lakásukban? Talán az egyetemista párocska vette ki, tizennyolc éves gyerekek, legalábbis ők voltak azok a látogatók, akik igazán komolynak tűntek szándékaikban, pontosabban a szüleik, mert ők jöttek, gondos francia anyukák, akik el nem tudták hinni, hogy ők, a negyvenéves férfi és felesége képes visszaköltözni a világ végére, abba a nyilván nem is létező országba, amelyről ők életükben nem hallottak, vagy ha hallottak is, csak olyan képzeteik voltak róla, mint a negyvenéves férfinak egy amazóniai indián faluról, és a két derék francia anyuka számára teljesen hihetetlen volt, hogy valaki elhagyhatja a lehetséges országok legtökéletesebbikét, amit számukra a hazájuk jelentett, de sokat azért nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, annál inkább a csemetéiknek kiveendő lakással, gondosan körbejárták, mindent megnéztek, felmértek, legalább egy órát töltöttek ott, sőt újra jöttek, másnap, ami a negyvenéves férfinak tényleg másnap volt, minthogy előző este búcsúzott az egyik helyi barátjától, s ahogy annak rendje és módja, igazán elbúcsúztak egymástól, s ennek a búcsúnak aztán a negyvenéves férfi, no meg szegény asszonykája látta kárát, akinek az éjszaka közepén kellett mindazt föltakarítania, ami a negyvenéves férfiból kikívánkozott, s ezután az éjszaka után  a negyvenéves férfi sok mindenre vágyott, de a lakásnéző francia háziasszonyok újabb látogatására nem, ám mit volt mit tenni, össze kellett kapnia magát, mindenesetre ez az elszántság is jelezte, hogy az egyetemista pár, vagy még inkább a kedves anyukák, igazán komolyan gondolták a lakás kibérlését. Vajon ők laknak itt?, gondolta a negyvenéves férfi, ahogy végighaladt a harmadik emelet lakásai előtt, s odaért az ajtajuk elé, akárki lakik is itt, most már becsöngetek. De nem kellett csöngetnie.

            Az ajtó résnyire nyitva volt, mintha valaki várná. Belökte, és belépett. Ott állt a kis előszobában, szemben a hálószobájukkal, bal kézre tőle a nappali az amerikai konyhával, jobbra pedig a harmadik szoba és a fürdő. Különös, de semmi nem változott, s még különösebb, hogy a negyvenéves férfi nem találta ezt különösnek. Becsukta az ajtót, és olyan természetességgel ment be a nappaliba, mintha munka után térne haza. A nappali sarkában pedig, a teraszajtó előtt, ott kuporgott a felesége egy babzsákfotelban, ölében a laptopjával, fölnézett rá, és csak annyit szólt: „Szia! Jó napod volt?” És akkor a negyvenéves férfi lehuppant az egyik székre, és arra gondolt, miért kellett neki annyi időt elpazarolnia abban a másik országban, amelyik állítólag a hazája volt, elpazarolni annyi drága időt az eltűnt feleségére való hasztalan várakozással, ahelyett, hogy visszajött volna ide, a városkába, amelynek főutcáján gótikus templom van és egy patinás homlokzatú ház,  s ahol, a harmadik emeleten, élete párja az idők kezdete óta várta őt.