A negyvenéves férfi

Comprendre, c’est tout pardonner. Lehet, hogy versnek hatásos, mi több: őszinte lelkiállapotot tükröz, és frappáns is a címnek ellentmondó lezárás („Megértelek. És nem bocsátok meg semmit.”), de a valódi befejezés mégiscsak ez: „Megértelek. S mindent megbocsátok.” Ám átírni nem kell: a vers az vers, a lényeg úgyis az a vers, mely folyamatosan íródik az emberben, még ha nem is kerül papírra vagy képernyőre. S ebben a versben kell eljutni a megbocsátás lelkiállapotáig. A többi csak irodalom.

Utolsó szonett

                          "Il faut laisser maisons et vergers et jardins"

                                                                               (Ronsard)

Kertet, házat, erdőt most itt hagyok,

itt hagyom a múlt időt, a nyarat,

megértettem végre, hogy ki vagyok,

s e házban a régi énem marad.

Eltűnt időm nem keresem többé,

ami volt: nincs, ami van: csak az van.

Ami elmúlt, váljék végleg köddé,

elindulok a zörgő avarban.

Köröttem fák: emlékek és árnyak,

de már látom a fáktól az erdőt,

a vörössárgát, nem a sötétlőt,

melyben ott él a temérdek állat.

S látom a Napot, mely újra feljött,

s feljön újra, bár többé nem látlak. 

Azt írta annak idején egy kritikus Miles Davis „My funny Valentine” című lemezéről, hogy első randevúra kötelező alapmű, és ha a kiszemelt nő így sem adja be a derekát, reménytelen az eset. Boldog idők! Hol van ma már olyan nő, aki egy ennyire kifinomult zenére alél a férfi karjaiba… (Nevek és címek kéretnek a szerkesztőségbe!)

4.

Ott állt az iskola folyosóján előttem egy fiatal nő. Persze azonnal megismertem: ő volt az, akit a kápolna lépcsején láttam, a látomás, a kísérteties asszony, aki eltűnt az alkonyatban. Minden ugyanaz volt rajta, mint amit szemem akkor a látványból örökre rögzített: a hosszú haj, melynek tincsei most békésen omlottak vállára, de már tudtam, milyen vad kígyózásra képesek, az aprócska orr és finom száj, melyben akkor még nem sejtettem, milyen fogsor bújik meg, és a szem, az átható pillantású, színváltó szem, amely hol fekete volt, mint az éjszaka, hol zöld, mint a haragos tó vize, hol kék, mint a napsütötte tenger, hol szürke, mint a téli reggelek. Ahogy ott állt a tanterem előtt, nem villant ebben a tekintetben semmi, de tudtam, emlékeztem rá, miképp tud villanni, és reménykedtem benne, hogy egyszer majd még villan rám, mint akkor este.

            - Jó napot, tanító úr – mondta ennek a nőnek a szája, amely mintha külön életre kelt volna, mert az arc rezzenéstelen maradt, a száj önmagában beszélt, nem volt mögötte senki, csak a szájban ezek a különös dalolású szavak, mert a beszéd dallama valami mást mondott, mint amit ez a teljesen hétköznapi köszönés kifejezett. A dallam azt mondta: „Itt vagyok, eljöttem, tudom, régóta, tán öröktől fogva vártál.” Ezt mondta a dallam, miközben a száj azt mondta:

            - Anna Vermeer vagyok, tanító úr, azért jöttem, mert kérni szeretnék valamit öntől.

            Ezt mondta a száj, s közben megvillant a szájban rejlő fogsor, melynek egyik metszőfoga csorba volt, s ez a csorbaság olyan benyomást tett rám, olyan ellenállhatatlanul vitt diszharmóniát a harmóniába, hogy szerettem volna beleharapni a fogsor előtt mozgó szájba, holott, mint később megtudtam, ez a száj és ez a fogsor termett csak igazán harapásra.

            - Parancsoljon velem – mondtam, majd hozzátettem, hogy talán inkább menjünk be a tanári szobába. Bementünk, hellyel kínáltam, jómagam pedig leültem asztalomhoz, s mondtam, hogy figyelek rá.

            - Tanító úr, – mondta Anna Vermeer – nemzedékekre visszamenően tanítócsaládból származom. Apám is tanító volt, apám apja is, az ő apja is, fivéreim is tanítók, egyikük most tanul annak. S jómagam is tanító, vagyis tanítónő szeretnék lenni, ám családom meglehetősen rigurózus…

            - Rigorózus – vágtam közbe önkéntelenül, tanítói pedantériával, de azonnal meg is bántam.

            -… rigorózus, persze – mondta Anna, és elpirult – látja, tanító úr, erről van szó, művelt családból származom, de én magam jó esetben is csak félművelt vagyok, mert van nálunk egy olyan hagyomány, miszerint a fiúkból tanító lesz, a lányok pedig maradjanak a tűzhelynél. Én azonban többre vágyom, tanító úr, többre érzem magam hivatottnak, mint hogy egész nap csak főzzek, a lakást suvickoljam, és aztán sok kis kölyköt szüljek egy hasonlóan félművelt vagy egészen műveletlen fickónak. Tanító úr, én tanulni akarok! S minthogy maga a legjobb hírű tanító a vidéken, magától akarok tanulni. Vegyen fel, kérem, tanoncnak, segédtanítónak, ígérem, jó tanítványa leszek, mindenben segíteni fogom, helyettesíteni, ha kell, nem fog csalódni bennem. Csak egyet kérek, tanító úr, ne keresse a családomat, nem is mondom meg, melyik faluból származom, kérem, ne keresse őket, mert nem szeretném, ha kiderülne, mire adtam a fejemet. Én már beadtam nekik, hogy szövés-fonást fogok tanulni, ebbe belementek, s megbíznak bennem, s mire majd kiderül az igazság, késő lesz, el kell majd fogadniuk. De addig kérem a titoktartását. Megbízhatom önben?

            Ügyesen beszélt. Hittem is, meg nem is a meséjét, de úgy csűrte-csavarta a szavait, hogy minden megígértem. Az ember, egy magányos férfi amúgy is mindent megígér egy ilyen nőnek, akit egy elvarázsolt kápolna lépcsején pillantott meg, aztán feltűnik az életében, a környék legjobb tanítójának nevezi és tanulni akar tőle. Valószínűleg azt is elhittem volna, ha azt mondja, hogy vámpír és a véremet akarja szép lassan kiszívni, holott nem hiszek, pontosabban akkor még nem hittem a vámpírokban, felvilágosult, művelt embernek tartottam magam (ma is annak tartom, csak tudom, hogy felvilágosultság és műveltség nem zárja ki a vámpírok létezését, akik között szintén vannak felvilágosult és művelt példányok, ahogy félműveltek és egészen műveletlenek is vannak, hogy ne mondjam, egészen bunkók, akik különböző babonákban hisznek az emberekkel kapcsolatban, például olyan gyerekmesékben, hogy minden ember jó és minden vámpír rossz, mígnem aztán egyszer karóval a szívükben ébrednek, pontosabban nem ébrednek fel), elhittem volna, és önszántamból tartom oda neki a nyakamat. Akkor még nem tudtam, hogy az egész családjáról szóló történet csak arra való, hogy eloszlassa a gyanúmat, hiszen magányos fiatal nők nem szoktak csak úgy segédtanítónak tanulni, s hogy valójában nincsen családja, miként egyetlen vámpírnak sincs, egyedül él, pontosabban élősködőként azon a gazdatesten, amelyet kiválaszt magának, s most én lettem ez a gazdatest. Nem tudtam, de még egyszer mondom, talán ha tudom is azt válaszoltam volna: „Itt vagyok! Gyere, élősködj rajtam!!!’

            Mindent megígértem neki, s megegyeztünk, hogy másnap már jön is reggel, végignézi a tanítást, s délután mindent szépen megbeszélünk. Őszintén szólva alig vártam a másnapot, vártam azt is, hogy megmutathassam neki magamat órák közben, bár már évek óta nem készültem délutánonként a másnapi tananyagra, ezen a délutánon mindent végiggondoltam, könyveimet átböngésztem, hogy igazán gördülékenyen menjen minden, lenyűgözzem majd Annát. Úgy készültem, mint egy színész a premierre, délután hajat vágattam a városi borbélynál, este még meg is fürödtem, amit pedig vasárnaponként szoktam, de most tiszta akartam lenni, fölkészült, lenyűgöző. Holott egy vérszívót nem nyűgöz le más, mint a friss vér és a friss hús szaga, s én az voltam, friss vér, friss hús, édes kis vérszívóm már le volt nyűgözve, már ha lenyűgözöttségnek nevezzük, ha egy vérszívó friss vért kíván. Felőle korpás, lenőtt hajjal, átható testszaggal, felkészületlenül is mehettem volna másnap az iskolába, úgysem látott volna belőlem mást, mint az új gazdatestet. Hát én az voltam, kikent-kifent, tudálékos gazdatest, amely azt képzelte magáról, hogy ellenállhatatlan hím, aki most majd leigázza a sors által elé vetett nőstényt. Nos, leigáztam, hogy aztán megtudjam, valójában én igáztattam le. De amikor megtudtam, egyáltalán nem volt ellenemre, hosszú-hosszú ideig nem volt, egészen a végkifejletig nem. Akkor pedig már késő volt. No, de ott még nem tartunk. Addig még sok mindent el kell mesélnem, s messze még a hajnal, Bart, a hóhér minden bizonnyal hortyog még a vackán.

„E sorok írója még emlékszik azokra az időkre, amikor a fiatal leányok ünnepélyes alkalmakkor díszes kis könyvet kaptak ajándékba, hogy annak üres lapjaira beírják azokat a verseket, amelyek különösen tetszettek nekik.”, kezdi a Száz vers előszavát Szerb Antal. Régi, idejétmúlt, sokszor megmosolygott szokás volt ez, s valóban tudjuk jól, hogy az érzékeny lelkű, vagy kevésbé érzékeny lelkű, de a szokás hatalmásnak engedelmeskedő fiatal lányok többnyire másod-, sőt harmadvonalbeli költők szentimentális versikéit körmölték bele emlékkönyvükbe. És mégis. Volt ebben a szokásban valami szívmelengető, mert mégiscsak szólt a versről. A versről, ami – Verlaine-t idézve – valóban nem csak irodalom. A vers – nem az emlékkönyvek versikéiről beszélek, amelyek távoli és nem is vérszerinti rokonai csupán az igazi versnek, s nem is jó vagy rossz versről beszélek, mert a vers az vers, ahogy Lénard Sándor idéz egy angol költőt, aki azt mondta: „Nem tudom, mi a vers, de ha látom, felismerem, miként a kutya sem tudja, mi a patkány, de ha látja, felismeri.” – közelebb visz az éghez. A költőt is, aki írja, s az olvasót, aki olvassa és megérti. Nem értelmével érti meg – Goncsarov Oblomovjában van, ha jól emlékszem, egy kocsis, aki verset olvas, s amikor az ura rajtakapja és gúnyosan megkérdi tőle, érti-e, amit olvas, azt feleli: „Nem értem. Ha érteném, nem lenne vers.” -, de nem is érzéseivel, hanem aktív befogadással, ahogyan a Könyvek és ifjúság elégiájában Szerb Antal nevezi: a valódi versértés összetett értelmi és érzelmi folyamat, s teljes koncentrációt, szellemi aktivitást kíván. Weöres Sándor azt írja A teljesség felében, hogy olvasni kell verseket, amelyek olyan idegen nyelven íródtak, amit az olvasó nem ért, de ismeri a nyelv kiejtési szabályait. Álljon itt példakéntYeats When you are old című költeménye, melynek Kardos László-féle fordítása sem rossz, de az eredeti több. Angolul van, amit a legtöbb olvasó megért, de érdemes figyelni a versen belül a versre, vagyis a többletre, ami az értelemtől (részben) független.

When you are old and grey and full of sleep

And nodding by the fire, take down this book,

And slowly read, and dream of the soft look

Your eyes had once, and of their shadows deep;

How many loved your moments of glad grace,

And loved your beauty with love false or true;

But one man loved the pilgrim soul in you,

And loved the sorrows of your changing face.

And bending down beside the glowing bars,

Murmur, a little sadly, how love fled

And paced upon the mountains overhead,

And hid his face amid a crown of stars.

Minden vers „idegen nyelven” íródik, a vers nyelvén, s anyanyelvünkön is meg kell tanulnunk úgy olvasni verset, hogy nem az „értelmét”, hanem a lényegét olvassuk, mely egyszerre következik a szavak értelmi és értelmen túli hatásából, a verssorok ritmikájából, a vers zárt vagy szabad formájából, vagyis az egészből, ami a vers.

3.

A szomszédomban lakik Lucas, a halász. Van egy kutyája. Farkaskutya, a szó igazi értelmében, farkas és kutya fattya, az erdőn találta, kölyökként, nyilván a horda kiközösítette, otthagyta. Lucas hazahozta, fölnevelte, háziasította, remek házőrzőt csinált belőle, engem ismer, nem morog rám, de nem lennék a tolvaj helyében, aki a kutyát nem ismerve bemászik Lucas kertjébe.

            Lucas, a halász minden hajnalban elmegy a folyóra. A kutya ilyenkor egyedül marad, és sír. Nevezhetném vonításnak is, annak, amit teliholdkor hallat, s olyankor tényleg nehéz a közelében aludni, s ha meg is szoktam, teliholdas éjjeleken mindig lidérceseket álmodom. A hajnali vonítás, vagyis a sírás azonban más. A kutya sír, mert elment a gazdája, s bár minden reggel hazatér, a kutya nem ismeri a megszokást, neki minden hajnali elmenetel örökre szól.

            Én nem tudom, mi vagyok. Tanító, persze, tanítócsaládból is származom, apám is tanító volt, apám apja is, az ő apja is. De talán anyai ágon volt a felmenőim között egy farkas, ki tudja, mert minden hajnalban vonítok én is a kutyával együtt. Az én vonításomat a kutya sem hallja, de vonítás az is, legalább olyan átható, mint Lucas kutyájáé. Az ő vonítására ébredek álmomból, de arra is, hogy sírok. És akkor csak hallgatom a szomszéd dög panaszát, és sokáig nem bírok elaludni, van úgy, hogy reggelig. Én sem bírom megszokni, hogy elmentél, édes kis vérszívóm, nekem is örökre szól, mint a kutyának, ám te nem jössz haza reggelente, mint Lucas, a halász a folyóról.

2.

Édes kis vérszívóm… Elmesélem most, hogy ismertelek meg, mintha csak neked mesélném, mást úgysem érdekel, más úgysincs itt velem rajtad kívül a tömlöcben, te viszont itt vagy, mindig velem vagy, még ha ocsmány ficsúrok vérét szívod is épp. A vérszívók már csak ilyenek, egyszerre több helyen tudnak lenni, több emberrel, több emberben, ezért nem vettem én észre sokáig, hogy már nem vagy velem, vagy már nem úgy vagy velem, mint a kezdet kezdetén, amikor még friss vér, friss hús voltam számodra. Elmesélem most neked a megismerkedésünk történetét, mert már nyilván elfelejtetted, vagy nem úgy emlékszel rá, mint én, nem annyira élesen, nem annyira az időben, az akkori időben, abban a pillanatban ott ragadva. Mert így van ez, így érzem, hát így van. Ahogy írtam neked abban a versikében, amikor még hittem benne, hogy téged, a vérszívót, versekkel is vissza lehet tartani, nemcsak karóval, amit a szívedbe ver az ember:

„Egy régi-régi tájban

egy régi-régi nyárban

emlékszel? ottan álltam

boldogan rád találtan

hogy mikor volt?

még ezt kérded?

tényleg hogy tőlem kérded?

tőlem ki nem vagyok már

nem vagyok csak kísértet

hát pont akkor és ott volt

abban a pillanatban

mikor még nem feledtél

mikor még élő voltam

ott vagyok ott rekedtem

egy régi-régi percben

egy régi égi kertben

otthagyva elfeledten.”

            Hát így. A vérszívó és a kísértet. Elmesélem kettejük történetét. Mást úgysem nagyon tehetnék itt Bart tömlöcében, legfeljebb számolgathatnám a svábbogarakat vagy megpróbálhatnám megtanítani őket beszélni és táncolni, de azt hiszem, inkább elmondom ezt a történetet. Bár én, az írástudó, tudom jól, nincs nehezebb, mint a történetmondás. Annál talán még a svábbogarak beszélni tanítása is… - na de hagyjuk a maszlagot. Halljuk a mesét, mert azzá lett a valóság, a valóságunk, édes kis vérszívóm: mesévé.

            Tényleg úgy emlékszem arra a régi-régi nyárra, mintha tegnap lett volna. Vagy mintha ma lenne, most élném, nem itt gubbasztanék Bart penészes szalmazsákján, a cella sarkában, hanem most ülnék fel a lovamra, a szürkére, abban a nyári alkonyatban, amikor először megláttalak. Nem voltam akkortájt túl boldog, igaz boldogtalan sem voltam, egy nagy boldogtalanságot vetkeztem le akkor épp magamról hosszú hónapok, sőt évek munkájával, már kibújtam a kabátból és az ingből, ki a nadrágból, már csak a sarum volt még rajtam, tényleg úgy éreztem azt a régi boldogtalanságot, mint amit a lábfején hord már csak az ember, néha le is rúgja magáról, de aztán mégis visszakéredzkedik időnként, mert hiányzik, szúrja az ember talpát a semmi, ami egy nagy boldogtalanságot követ. Igen, ilyen az ember, ha már boldog nem lehet, inkább akar lenni boldogtalan, mint semmilyen. Vagy csak én vagyok ilyen, ki tudja, de én ilyen vagyok, s akkor a világ is ilyen. De arról, hogy miért voltam egy nagy boldogtalanság után, most inkább nem beszélek, mert bármilyen lassan is, de telik az idő, eljön majd a hajnal, s eljön vele Bart, a hóhér is, Martin elé cipel, s ott nem lesz már időm beszélni, ott csak hallgathatom majd a nagy hasú okoskodását és ítéletét.

            Fölültem hát a szürkére, hogy lovagolok egyet a határban, mert ezek a lovaglások igen jót tettek akkoriban a lelkemnek. Sétálni is szerettem, s merengeni séta közben, de a lovaglás az más volt, messzebbre vitt, s nemcsak a valóságos térben, hanem abban a belső térben is, ahol már csak a sarumat viseltem. Kilovagoltam hát, s elindultam a szürkén egy irányba, amit a többinél kevésbé ismertem. Szabad volt a délutánom, nyáron nincs iskola, a lurkók itt-ott, kicsapva a természetbe, vagy a szüleiknek segítettek a nyári munkákban, volt időm s kedvem is messzire menni. Falvakon lovagoltam át, s egyszer egy keresztúthoz értem, ahol a főútról elágazott egy mellékösvény. Gyászos kis ösvény volt, sáros, gazos rendezetlen, a szürke ösztönösen indult volna tovább a jó úton, s nekem is eszembe jutott a közismert mondás, amit az iskolában a sok többi okosság mellett a lurkóknak tanítunk, a „járt utat, járatlanért” című, aminek a lényege, hogy minél átlagosabb embereket neveljünk a lurkókból, meg ne próbáljanak letérni a jól kitaposott társadalmi ösvényekről, eszembe jutott, de rögtön bevillant a népmesék egyik fordulata, amikor a legkisebb királyfi vagy szegénylegény, az ösvény szempontjából mindegy, valaki szegény-e vagy gazdag, a három út közül a legrosszabbat választja, és a sok nehézség után aztán az vezet a boldogságához. Nos, boldogságot nem reméltem én a gizgazos ösvényem végén, különben is tele volt a hócipőm a boldogsággal, amit óhatatlan boldogtalanság követ, mint dorbézolást a macskajaj, de úgy gondoltam, mért ne induljak a két ismeretlen közül a kevésbé biztató felé, a biztató ismeretlenek mindeddig úgyis csak kiábrándulást tartogattak számomra. Elfordítottam hát a szürkét a főútról, s bár eleinte makacskodott, végül csak lépkedni kezdett a gazban. Így mentünk egy darabon, fák és bokrok között, miközben a növények simogattak vagy éppen karmoltak bennünket, már ahogy ez a növényeknek is sajátja. Aztán egyszerre véget ért az erdő, kinyílt a táj, mint az eszmélő ember szeme, s ott álltunk egy kápolna előtt. Alkonyról beszéltem a kezdet kezdetén, de valójában az alkony csak akkor bújt elő a délutánból, mint felhők mögül a hold, amikor mi a kápolna elé értünk. S tényleg olyan volt ez az alkony, ott az erdőből kibukkanva, a szemem elé táruló látvánnyal, mint ami egyszerre fény és árnyék, világosság és sötétség, mert az alkonyati fényekben a kápolna valami különös derengésben magasodott előttünk, mint a valóság fölé tornyosodó látomás. Ám az igazi látomás te voltál, amint ott ültél a kápolna lépcsején. Te voltál, tudom, noha csak egy pillanatra láttalak, mert ahogy a szürke lépkedni kezdett a kápolna felé, vagyis feléd: eltűntél. Eltűntél, mintha az alkony káprázata lettél volna, ahogy a szürkületben könnyen lát az ember bokrot anyókának vagy fát embernek, de tudom, hogy ott voltál, s hogy te voltál az. Soha nem felejtem el a hajadat, ami úgy hullámzott a feltámadó szélben, mintha hajfonataid megannyi kígyó lettek volna, s főként nem felejtem tekintetedet, melyben különös fény gyulladt, amint közeledni láttál, mely fény aztán rögtön kihunyt, mintha nem akarnál elijeszteni magadtól, s talán azért is tűntél el, hogy meg ne riadjak tőled időnek előtte, mert úgy gondoltad, nem jött még el az időnk. Pedig nem riadtam meg. Amikor szürkém odaért a lépcsőhöz, amely hűlt helyedet őrizte csak már, olyan csalódás nyilallt a szívembe, amit azelőtt csak egyszer éreztem talán, s ami szoros összefüggésben volt az imént emlegetett boldogtalansággal, amelyről most nem érek rá beszélni. Csalódást éreztem, fájdalmat, azt az érzést, amit az ember akkor érez, amikor rájön, hogy álmai nem egyazon anyagból vannak, mint a valóság. És ezt a csalódást éreztem egész úton hazafelé, egész éjjel, s aztán, valamelyest lanyhuló erővel, egészen addig a napig, amikor az iskolámban ott álltál a folyosón, és közölted velem, hogy tanulni akarsz tőlem, ki akarod tanulni a tanítói mesterséget.

Partir, c’est mourir un peu

Amikor elmész, meghalsz kicsit.

Amikor elmentél, kicsit meghaltál.

És harmadnapra – hiába vártam –

nem történt semmi, a sziklasírban

senki nem volt, de máshol sem voltál.

Amikor elmész, meghalok nagyon.

Amikor elmentél, nagyon meghaltam.

És harmadnapra – hiába vártam –

nem történt semmi, nem vagyok többé,

nem vagyok sehol, fel nem támadtam.

                                                                                                                       Foxglove-nak, az ismeretlen olvasónak

1.

Hogy a feleségem vérszívó, régről tudom, talán ezért is szerettem belé,

s azt, hogy most ennek a ficsúrnak a vérét szívja, nem bírom elviselni. Elmúltam negyven, ám ötöt lazán letagadhatnék belőle, egyébként meg jó erőben vagyok, sokat mozgok, amikor csak tudok kilovagolok a város körüli mezőkre, vagyis karban tartom magam, noha írástudó ember vagyok, írástudó és az írástudást átadó, hiszen én vagyok a városunk tanítója. Ez a ficsúr azonban… Ez az írnokocska, aki nem tud mást, mint a bírónk, a nagy hasú Martin seggét nyalni, és látszik rajta, hogy még ízlik is neki. Hogy mit eszik ezen, vagyis milyen vért szív ki belőle asszonykám, el sem tudom képzelni. Vagyis nagyon is el tudom, s éppen ez döbbent meg igazán. Nem is döbbenet ez, inkább irtózat, mint amikor vérszívót lát az ember, olyat, aki nem a felesége, és remegés fogja el, keresné a keresztet a nyakában, de persze épp akkor tette le éjszakára és ottfelejtette az éjjeli szekrényen, a kenyerét pedig már megint nem fokhagymázta meg vacsorára, hogy legalább a szájbűzében bízhasson. Ilyen ez, ilyen ez az irtózat, ami elfogott, amikor a ficsúrt megpillantottam.

            Ismertem persze, hogyne ismertem volna, azzal kérkedett, amikor a városunkba került, hogy egyetemet végzett valahol, és mondott egy germán városnevet, valami Arschburgot vagy Scheiswaldot, a fene se emlékszik rá, hogy mit, főleg, hogy nem nekem mondta, hanem Martinnak, akinek teljesen mindegy volt, létezik-e ilyen nevű egyetemi város, vagy sem, neki csak az kellett, hogy a ficsúr tudjon krikszkrakszokat rajzolni a papírra, amit ő írásnak nevez, s főként, hogy jó puha nyelve legyen, ne sértse föl Martin egész estés valagát. Hát az van neki, a sima szájúnak…

             De hogy ezzel, az én egyetlen szerelmem, aki a környék legtisztességesebb vérszívója volt, legalább hitem szerint… Nem, én ezt nem viselhetem el. Nekem is van önérzetem, maholnap, ha a feleségem elhagy, már csak az van. Így hát elmentem a bíró házába, hogy megnézzem magamnak a ficsúrt.

            A bíró háza a város legnagyobb épülete. Volt miből építenie Martinnak, elég sok garast zsebre tett ilyen-olyan léhűtőktől, sőt nagyobb halaktól is, hogy ne akadjanak az igazságszolgáltatás horgára, bár ha Martin az igazság, akkor én nem tanító, hanem utolsó tanulatlan inas vagyok – márpedig minden fennhéjázás nélkül állíthatom, hogy az egész Szentírás és az összes auktor a fejemben van, s akkor még nem beszéltem a számolás tudományáról és a természettanról. De egy bíróval nem húz ujjat az ember, mert könnyen Bart, a hóhér dutyijában találhatja magát. No, én sem Martinnal akartam újat húzni, hanem az írnokával, azzal az ócska kis szarrágóval (méghozzá Martin szarának a rágójával).

            Elmentem hát Martin házába, ami a bíróság épülete is a városunkban, van egy nagyterme, ott szokták tartani a tárgyalásokat. Martinnak pedig van egy dolgozószobája, ott rendezi a kihallgatásokat, előtte meg van egy afféle előszoba, ott ül az írnok, aki egyben Martin titkára, mindenese, és szerintem ágyasa is. Ott ült a sima szájú az ormótlan tölgyfaasztalánál, körmölt valamit éppen, vagy csak úgy tett, mintha körmölne. Köszönés nélkül léptem be, és egyből az asztalához mentem. Fölnézett rám, elsápadt, és azt hebegte, hogy a bíró úr nem fogad előzetes egyeztetés nélkül. Mondtam neki, hogy nem is Martinhoz jöttem, hanem hozzá. „Hozzád jöttem, te ganéj”, mondtam neki bensőségesen, ahogy egy írástudónak a másikkal illik beszélni. „Hozzám?”, dadogta, és még jobban elsápadt, holott már nem nagyon volt hova sápadnia. „Igen”, mondtam neki harciasan, „te ganéj, te…, te…”, valami nagyon ütőset kerestem, a ganéjnál is jobbat, de hirtelen nem jutott eszembe semmi, „te Martin szarcsimbókja”, vágtam ki végül. „Na de, kérem”, rebegte halálos zavarban, „még Martin úr meghallja”. „Szarok Martin úrra”, közöltem hetykén, noha tudtam, hogy összecsinálnám magam, ha Martin kijönne a szobájából, ám a vér elöntötte az agyamat, „szarok mindenkire. Azért jöttem, hogy megmondjam neked, micsoda csúszómászónak tartalak azért, amit a feleségemmel csinálsz.”

            Valójában tudtam jól, hogy ez a kis ficsúr csak azt csinálhatja a feleségemmel, amit a feleségem akar, hogy csináljon vele, pontosabban a feleségem csinál vele bármit is, minden csak tőle függ, s ahogy pár éve megkívánta az én véremet, úgy kívánta meg most másét, de mérhetetlenül sértette az önérzetemet, hogy pont ezét kívánta meg. A város másik írástudójáét. Mintha a feleségem nemcsak vért, hanem írástudást is akarna szívni belőlünk. Ott volt a városban annyi daliás férfi: Peter, a pék, Frans, a kovács, Jan, az ács, vagy mind közül a legdaliásabb, Bart, a hóhér. Mind daliás férfiak, s egyikük se tud olvasni vagy írni, ahogy az egy igazán daliás férfihoz illik. Mért kellett az én feleségemnek egy ilyen kis írnokocskával kezdenie? Mért kellett megaláznia engem már ezzel is?

            Ám hiába tudtam, hogy az egész csak az asszonykámon múlik, rajta nem vehettem elégtételt, mert egy vérszívón az ember nem tudhat elégtételt venni, s főként, mert szerettem. Igen, mindazok után, amit velem tett, szerettem ezt a vérszívót, az én édes kis vérszívómat. Maradt hát az írnok.

            „Csöndesebben…”, dadogta a sima szájú, de engem csak ingerelt a csitítással, odaléptem az asztalhoz, és megragadtam az ingénél fogva. „Ide figyelj, te, te…”, ám nem fejezhettem be a mondatot, mert nyílt a súlyos tölgyfaajtó, Martin szobájának az ajtaja, és megjelent maga, a nagy hasú. „Mi folyik itt?!”, kérdezte vérfagyasztó hangon.

            Hirtelen elpárolgott a magabiztosságom, és elengedtem a ficsúr ingét, ám már késő volt, Martin mindent látott. Az írnok nem szólt semmit, mintha neki is vaj lenne a fején, miként talán volt is, végigcsorgott az arcán izzadság formájában, talán igaz volt a feltételezésem és tényleg Martin ágyasa, s félt a lebukástól, hogy viszonya van egy vérszívóval. Nem tudom, nem derült ki. Ám Martin abban a pillanatban üvölteni kezdett, poroszlók rohantak be, rám vetették magukat, a földre tepertek és megkötöztek. „Vigyétek Barthoz!”, adta ki az utasítást Martin, miközben a ficsúr remegve simult a falhoz, ám vele nem törődött senki.

            Úgyhogy most itt vagyok, Bart, a hóhér tömlöcében. Még nem tudom, mi lesz a sorsom, kezem vágják-e le, vagy tán a farkam, megbotoznak vagy felkötnek, majd kiderül. Holnap minden kiderül, amikor Martin elé hurcolnak. Az igazság az, hogy nem érdekel. Majd nyilván fog, ha éppen a kezem levágására készülnek, vagy ha megérzem a kötelet a nyakamon, de addig nem. Egyetlen dolog érdekel: mi van az én kis vérszívómmal. De az nagyon. Mert hiába kívánt meg új húst, új vért, az én kis vérszívóm marad mindaddig, amíg a kötél meg nem szorul a nyakamon.

Az öreg horgász és a tó

                                      hommage à E. H.

                                      nagyapám emlékének

A horgász már öreg volt, kis csónakján egyedül horgászott a tavon, hol a nádas előtt, hol kint a hínáros nyílt vízen, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Az utóbbi időben az unokája is vele ment, de lassan véget ért a nyár, a nyári szünidő, az unokát hamarosan vitték vissza a szülei a nagyvárosba, ahol kezdődött az iskola. A horgász koratavasszal költözött le a tó partjára a városból, pontosabban költözött fel a hegy tetejére, a parasztházba, amit tíz évvel korábban vett, romos állapotban, s azóta is azon dolgozott, hogy minél lakhatóbb legyen, dolgozott minden évben, tavasztól késő őszig, amikor vissza kellett térnie a városba, és évek munkájával elérte, hogy a ház tökéletesen alkalmassá vált a nyári tartózkodásra, nemcsak számára és a felesége számára, aki nyár elején csatlakozott hozzá, hanem az unokák számára is, akik hamarosan megérkeztek, benépesedett a ház két és fél hónapra, míg aztán nyár végén újra kiürült, előbb az unokák mentek el, aztán a felesége, s amikor végérvényesen beköszöntöttek a hideg késő őszi napok, a horgász is szedte magát, téli menedékhelyére rakta a csónakot, egyik helyi horgásztársa házában, majd bezárta a saját házát, búcsúpillantást vetett a kertre, az erdőre, és elindult a vasútállomás felé, miközben tekintete magába itta a tó látványát. Visszatért a városba, és hónapokon keresztül álmodott a házról, a kertről, az erdőről és a tóról, hogy aztán tavasszal megint útra keljen.

            A kertről álmodott a horgász, a házról és az erdőről és a tóról. Leggyakrabban a tóról. A tóról, amely úgy terült el a hegy aljában, mint egy távoli és beválthatatlan ígéret, és az is volt a városi álmokban, míg valóság nem lett újra, és egyre közelebbivé és beválthatóbbá vált, ahogy eljött az első hajnal a megérkezést követő napok egyikén, amikor a frissen festett csónak már a vízen ringott, megvolt a beetetés, indulni lehetett le a hegyről, s jött egyre közelebb és közelebb a tó.

            A horgász, vállán felszerelésével, lábán gumicsizmájával, nem törődött ilyenkor már semmivel. Nem foglalkoztatta a ház, amelyen még lett volna mit lakályosítani, jó volt az így is, az unokáknak is tökéletes, különben is hol volt ilyenkor még a nyári szünidő. Nem foglalkoztatta az írás, ami a polgári foglalkozása volt, újságba írás, amit innét is meg tudott tenni, postán küldözgetve a cikkeit, különben is nyugdíjas volt már, az írás csak nyugdíj-kiegészítés volt számára, na és szükséglet, időről időre megrohanta a késztetés, hogy megírjon valamit, afféle csak rá jellemző kis színest, amiben nem volt szó sok mindenről, a horgász már jól tudta, hogy nem nagy dolgokról kell írni, mert nincs mulandóbb a nagy dolgoknál, hanem egészen kicsi dolgokról, egy parasztházról, egy kertről, egy erdőről vagy egy tóról. Ezekről írt, ha rájött a késztetés, kézzel írt, egy folyós, ócska, de kézbe illő töltőtollal írt, aztán gépbe írta, egy kőkorszaki írógépbe, melynek minden betűjét komoly erőfeszítéssel kellett leütni, hogy meglátszódjék a papíron, de ez is jó volt, mert fizikai munkának érezte az írást. Aztán, amikor elkészült, összehajtotta a papírt, borítékba tette, megcímezte, lesétált vele a falusi postára, föladta a szerkesztőségnek, és többet nem törődött vele. Egyáltalán az írással soha nem törődött a késztetés néhány óráján kívül. Törődni a házzal törődött, a kerttel, ahová krumplit ültetett, futóbabot és paszternákot, és a heggyel törődött meg az erdővel. De legfőképp a tóval törődött. Arról álmodott a horgász késő ősztől tavaszig a városi lakásban, ahol a feleségével lakott, hogy fog egy halat. Eljön a nyár, eljönnek az unokák, és ő fog nekik egy óriási halat.

            Aztán eljött a tavasz, a horgász felköltözött a hegy tetejére, a parasztházba, előszedte a télire elrakott csónakot, beetetett a nádasnál, és horgászni kezdett. Fogott is halat, nem is egyet, ha nem is óriásit, de szépeket, s aztán egy részüket visszadobta, a többit elajándékozta a szomszédságnak, s bort kapott érte cserében, nem volt miért megtartania a halakat, nem volt még ott a felesége, hogy megcsinálja, s főként nem voltak ott az unokák, hogy megcsodálják.

            Aztán eljött a nyár, s eljött előbb a felesége, majd eljöttek az unokák. S a horgász attól kezdve nem fogott semmit. Nyár eleje óta, nyolcvannégy napja nem fogott semmit néhány szánalmas kis keszegen kívül. A keszeg is halféle, persze, paprikás lisztben ropogósra sütve kitűnő eledel, örültek is neki az unokák, de a horgász látta a tekintetükben, hogy olyan ez számukra, mintha oroszlán helyett kiscicát kaptak volna ajándékba.  

            A horgász eleinte minden hajnalban úgy kelt fel, hogy aznap meglesz a nagy fogás, de aztán, ahogy telt az idő, telt a nyár, az  unokák a kezdeti lelkesedés után már másra figyeltek, újabb és újabb kalandokra, a Sárkánykirály rezidenciáját keresték a mélyutak rejtekében, a kolostorrom felkutatására indultak vagy a sziklavár mohos kövei között bujkáltak, s már egyre kevésbé törődtek nagyapjukkal, nem futottak elé a késő délelőtti órákban, amikor a tóról hazatért, fogott-e vajon valamit, így a horgász is egyre jobban elkedvetlenedett, egyre többet gondolt a ház körüli munkákra, a veteményeskertre, sőt az írásra is, amit pedig a nyári hónapokban meglehetősen elhanyagolt, mintha valami másodlagos tevékenység volna, kiegészítő kereset, ám ezekben a napokban komoly írói tervek foglalkoztatták, memoárt szándékozott írni azokról a nagy időkről, amelyeknek ő szerény kis tanúja volt, az időkről, amikor az uralkodó politikai rendszert néhány napra megdöntötte egy forradalom, melyet a nem sokkal később restaurálódó hatalom ellenforradalomnak nevezett, s melynek ő is részese volt, tehát ellenforradalmár, akit ezért aztán ki is tettek a munkahelyéről, s még örülhetett, hogy nem csukták le és segédmunkát talált egy benzinkúton, ahonnét aztán néhány év múlva a képesítésének valamivel megfelelőbb nevelőtanári állásba került a külvárosban, s újabb éveknek kellett eltelniük, hogy végül visszatérhessen, ha nem is eredeti munkahelyére, de az írott sajtóba, az írott sajtó egy marginális lapjába, s aztán onnét mehessen nyugdíjba. Ezt a történetet akarta azokon a nyári napokon megírni, amikor írónak, kertésznek vagy akárminek tartotta magát, csak horgásznak ne kelljen lennie. De álmodni hallal álmodott.

            Telt az idő, telt a nyár, az unokák egy része máshová ment nyaralni, hárman maradtak csak a parasztházban: a horgász, a felesége és egyetlen unoka. És a fiú azt kérte a nagyapjától, hadd kísérje el a tóra. Magányosan nem volt többé kihívás a sziklavár, nem volt kaland a sárkányfészek, sem a kolostorrom. Maradt a tó, mint egyedüli kaland.

            A horgász a fejét ingatta. „Unni fogod.”, mondta. „Nem való az gyereknek.”, mondta. „Úgyse fogok semmit.”, mondta. De aztán egyik hajnalban fölkeltette a fiút, s attól fogva minden hajnalban fölkeltette.

            Telt az idő, telt a nyár, már csak néhány nap volt hátra a szünidőből, s a horgász nyolcvannégy napja nem fogott semmit. Ott ültek mindennap kettesben a ladikban a fiúval, hol csendesen beszélgettek, hol gondolataikba merülve hallgattak, nézték a nádast, nézték a tavat, csak az úszót nem nézték már, mert tudták, hogy úgysem fog megmozdulni.

            De egyik nap megmozdult az úszó. A horgász nem hitt a szemének. Azt gondolta, a szél mozdította meg. Ám horgász volt, bevágott. És rögtön megérezte, hogy történt valami. Mint amikor a semmiből megszületik egy mondat, amely után a szöveg már írja magát, csak le kell jegyezni. A horgász érezte, hogy hal akadt a horgára, nem keszeg, nem is akármi, hanem hal, valódi hal, talán akkora, mint még soha. Küzdelem kezdődött, a hal irtózatos erővel húzott, félő volt, hogy leszakad a horogról vagy kiegyenesíti, volt már ilyen a horgász praxisában, utána hetekig a szörnnyel álmodott, amelyet elszalasztott, de a zsineg is elpattanhat, vigyázni kell, engedni óvatosan, ám óvatosan húzni is, nehogy bemeneküljön a hal a nádasba, és ott a nádtorzsákra csavarodva szakítsa el a zsinórt. Kétséges volt a küzdelem kimenetele, ezért volt valódi küzdelem, egyenlő felek harca, a hal küzdött az életéért, a horgász küzdött a halért, de valójában az egész nyárért küzdött, mind a nyolcvannégy napért, s a fiúért, aki ott ült mögötte a csónakban és feszülten figyelt.

            A vihar a tavon oly váratlan, mint egy tébolyult dühkitörése. Vannak bizonyos jelek, amiket észre lehet venni, a helybeliek tanították is a horgászt ezeknek a jeleknek a felismerésére, és ő tudta is, tudta, ha odafigyelt. Ám a nádas szinte mindent eltakar, s amit a nádas nem, azt eltakarta a küzdelem a hallal. Egyszerre olyan sötét lett, mint déltől háromig a Golgotán, a hirtelen jött szélvihartól megdőlt a nádas, s a hullámok vészesen dobálni kezdték a ladikot. A horgász tudta, hogy csak egyet tehet. A bicskájával hirtelen levágta a zsineget, rákiáltott a fiúra, hogy üljön le a ladik aljába és kapaszkodjon meg jól, ő maga pedig eloldva a csónakot, amilyen erővel csak tudott, evezni kezdett.

            Égszakadás zúdult le rájuk, borsónyi jegekkel. A szél többször is rádobta a ladikot a nádasra, de végül sikerült elérniük a keskeny csatornát, ami a horgászkikötőhöz vezetett. Valahogy azon is végigevickéltek, majd a csónakot kikötve kiugrottak a szárazföldre, és a szakadó esőben az első parti házba menekültek, a horgásztárs verandájára. Onnét nézték a vihar dühöngését.

            Már felfelé bandukoltak csuromvizes ruhában a hegyre, amikor a fiú megszólalt:

            - Nagy hal lehetett.

            - Nagy bizony – válaszolta a horgász.

            - De így is szép volt – mondta a fiú.

            - Volt egy fenét – mondta a horgász, és könnyedén megbúbolta a fiú nedves fejét. Közben pedig arra gondolt, hogy tényleg szép volt. Nagyon szép.

Tout comprendre, c’est tout pardonner

Megértelek. Az élet megy, a szerelem múlik.

Megértelek. Az élet múlik, te pedig félsz.

Megértelek. Félsz, hogy elmúlik az élet,

s te ottmaradsz, öregen, csúnyán,

szerelem nélkül magányosan, vagy velem,

akit nem szeretsz már szerelemmel.

Megértelek. Az elmúlt szerelemnek

van valami stichje, szaga van, mint

egy vénasszonynak, mint egy pár napos

vízi hullának. Szaga, mint egy szobának,

 melynek ablakait évek óta nem tárta ki senki.

Megértelek. Az új szerelem illatos, mint

egy újszülött. Illatos, mint a frissen mosott

ruha. Illatos, mint… - mint egy új szerelem.

Megértelek. És nem bocsátok meg semmit. 

Este

„az estét mindig csak avval szabadna tölteni,

akit szeretünk” (L. S.)

Egyazon folyóba lépek minden este.

A nappal tartogat még társakat,

képeket rólad, ki vagy, bár nem vagy,

s leszel, mert voltál. A reggel még hiteget,

csalfa hűséggel szólít meg a felkelő nappal,

majd átadja helyét fancsali nővérének,

a délelőttnek. Aztán eljön mindkettejük

bátyja, a délután, a szűkszavú, kimért,

ki csak ül és hallgat pohár bora mellett.

Mire pohara kiürül, beesteledik.

Előjönnek az árnyak a szekrényekből,

kiteregetik a székekre dohos ruháikat.

A szobában ülök, egymagam vagyok,

bár veled kéne lennem: este van.

Az alvó törpe és a fekvő elefánt

Hemingwaynek

A férfi – nevezzük Korompaynak, majd felejtsük is el rögtön a nevét – pár perccel a vonat érkezése előtt ért az állomásra. Kis állomás volt, düledező bakterházzal, mely már évek óta nem látott baktert, jegyet is a vonaton kellett váltani. Valójában az egész állomás csak arra szolgált, hogy ne minden vonat robogjon keresztül megállás nélkül a néhány házból álló településen. A település fölött magasodott a hegy, ahonnét a férfi érkezett. Nem volt több tíz percnél, amíg az erdő aljában megbúvó parasztházból, ahol a nyarat töltötte lekocogott az állomásra. Odaért, álldogált egy keveset, és már hallotta is a vonatfüttyöt.

            A lány az utolsó kocsiból szállt ki. Pontosabban onnét ugrott le a meglehetősen magas vonatlépcsőről a meglehetősen mélyen fekvő peronra, illetve arra a sóderral gyéren behintett, gizgazos területre, ami peronként szolgált. A vonat közben elindult, de a lány még mindig nem ért oda a férfihoz.  „Mindig ezt csinálja”, gondolta a férfi, „neki mindig az utolsó kocsiban kell utaznia, és megérkezés után is ráérősen szöszmötölni, hogy már mindenki leszálljon, mire ő összeszedi magát.” Pedig ezen a kis állomáson most senki nem szállt le, csak a lány, és szép komótosan sétált a férfi felé.

            - Szia.

            - Szia. Hogy utaztál?

            - Jól.

            - Nem voltak sokan?

            - Nem. Alig valaki. Hétköznap kevesen utaznak.

            - Igaz, de nyár van.

            - Mégis.

            A férfi elvette a lány csomagját és ballagni kezdtek kifelé az állomásról, az országút felé. A férfi arra gondolt, hogy akkor most fölsétálnak a házhoz, összedob valami vacsorát, esznek, és aztán szeretkeznek. Vagy előbb szeretkeznek, és aztán esznek. Ahogy jön. Már ha jön, egyáltalán. „Nem szabad türelmetlennek lennem. Szemrehányónak meg végképp nem. Sértettnek. Egy a fontos, nem szabad megsértődni. S ha már megsértődtem, nem szabad mutatni.”

            A lány arra gondolt, mennyire meleg van. Egész úton undorodott a koszos fülkétől, és egy idő után úgy érezte, hogy a kosz ragadós kulimászként vonja be a testét, és szép lassan saját magától is undorodni kezdett. Semmi másra nem vágyott, mint egy fürdésre. De a házban csak egy rossz zuhany van, amiből alig csorog a víz.

            - Menjünk előbb a strandra – javasolta a lány. – Még mindig meleg van. Ráérünk utána is hazamenni. Szívesen úsznék egyet.

            - Most? – hökkent meg a férfi, de rögtön eszébe jutott, hogy türelmesnek kell lennie. Már három hete vár erre a pillanatra, nem szabad elrontania. Három hét. Igaz, mi ez a mögöttük lévő egy évhez képest.  

- Ahogy akarod – mondta a férfi és a hegyi út helyett elkanyarodtak az országút felé.

Az országúton egy-másfél kilométerre volt a strand. Legalábbis azóta, amióta megszüntették a kempinget, és a régi strandbejáratot odébb helyezték. Nem is volt ez igazi strand, nagy gyepes partrész volt, amit úgy-ahogy rendben tartottak a helybeliek, amióta az önkormányzat levette róla a kezét. Nekik viszont ez volt a strand. A lánynak néhány éve, amióta férjhez ment a férfihoz, a férfinak pedig, amióta az eszét tudta. Gyerekkora óta mindig itt nyaralt, a hegytetőn lévő házban, ahonnét könnyed sétával le lehetett menni a tóhoz. Az állomásról viszont nem volt annyira könnyed séta, az országút mellett kellett menniük, a bicikliúton, lábuk alatt az egész napi hőségtől izzadó aszfalttal, s közben arra figyelni, hogy az időnként feltűnő biciklisek ne gázolják el őket.

            - Tele van a hócipőm a bringásokkal – mondta a férfi, amikor már a harmadik biciklis miatt kellett félreállniuk.

            - Igazuk van – mondta a lány – Bicikliút.

            - Persze, - dohogott a férfi – mindenkinek igaza van, csak nekem nincs, aki gyalogos vagyok.

            - Erről nem tehetnek a biciklisek – mondta a lány, és közben arra gondolt, hogyha a férfi tudna biciklizni, akkor most nem kéne caplatniuk a hőségben. A kollégájára gondolt, aki elhívta biciklitúrázni, de ő persze nemet mondott, hiszen az egyetlen hét szabadságát itt tölti a férfival. Pedig milyen szép emlékei vannak a régi biciklitúrákról, amikor még egyetemista volt és nyaranta eljártak ide-oda, többször megkerülték ezt a tavat is.

            Közben odaértek a strandbejáróhoz. Vele szemben nyílt a kis ösvény, valójában csatornajárat, amelynek felhőszakadások idején a hegyből lezúduló esővizet kellett elvezetnie, de remek rövidítő út volt a helybeliek számára, amióta a strandbejáratot áthelyezték. De most még nem a hegyre mentek, a strand felé fordultak, és a kapun áthaladva hosszan sétáltak a tópart felé.

            - Van idén büfé? – kérdezte a lány, aki közben megszomjazott, és már elfogyott az útra hozott ásványvize.

            - Nincs – felelte a férfi – Betiltották.

            Évek óta folyt a harc a strandért, amit egyes pletykák szerint az önkormányzat eladott egy vállalkozónak, aki villaparkot akar rajta építeni, de a helybeliek ellenállási mozgalma egyelőre meghiúsította ezeket a terveket. Előző évben egy büfést is sikerült ide szervezniük, kis bodegával, amiben hűtött sört és üdítőt lehetett kapni, de az önkormányzat, nyilván bosszúból, idénre már nem adott ki rá engedélyt.

            - Remek – mondta a lány – és a strandot mikor tiltják be?

            - Amint tudják – felelte a férfi, és arra gondolt, milyen lesz a falu strand nélkül. Milyenek lesznek a nyarak strand nélkül. Gyerekkorában itt nem volt semmi, csak tópart, ahová szabadon lehetett járni. Aztán fölépítették a kempinget, s attól kezdve belépőt kellett fizetni, a helybelieknek kedvezményeset, de mégiscsak belépőt. Most már nincs kemping, nincs belépő sem, de lehet, hogy strand se lesz.

            A tópartra értek, ahol az alkonyati óra ellenére még elég sokan voltak. A férfi lerakta a lány csomagját, majd lerúgta a szandálját. Neki elég volt ennyit készülni, eleve fürdőnadrágot viselt. A lány előszedte a bőröndjéből a fürdőruháját, majd elvonult a strand egyetlen épületébe, a mosdóba, és átöltözött.

            - Milyen a víz? – kérdezte a férfitól, amint a tóba vezető lépcső felé mentek.

            - Mindjárt meglátod.

            - Tegnap milyen volt?

            - Mit tudom én.

            - Nem jöttél le fürdeni?

            - Tudod jól, hogy nélküled nem jövök le fürdeni.

            - Ekkora hőségben sem? Hihetetlen vagy…

            - Hihetetlen, de vagyok.

            A víz meleg volt, már-már túlságosan is az, de a lánynak így is nagyon jól esett. Víz volt, érezte, ahogy azonnal oldani kezdi le róla a szutykot. Gázoltak befelé a tóba, majd szinte egyszerre vetették bele magukat. A lány erősen kezdett tempózni, mint egy hivatásos úszó, pár pillanat alatt elhagyta a férfit. Szüksége volt ezekre a mozdulatokra, a tó mindig kihozta belőle, kislánykorában évekig úszott. Hatalmas csapásokkal szelte a vizet, majd lassított és visszanézett a férfira, követi-e. Követte, de lassan. „Azelőtt”, gondolta a lány, „mindig versenyre akart kelni velem.” Hanyatt feküdt a vízen, mozdulatlanul lebegett, és eszébe jutott, hogy a kollégája folyó menti biciklitúrát szervezett. Jó lenne egyszer kipróbálni, milyen lehet gyorssodrású folyóban úszni. Veszélyes, de izgalmas.

            Közben a férfi is odaért. Odaúszott a lány mellé, és arra gondolt, milyen jó lenne végigsimítani a testén. Három hete nem érzett a kezében női testet. Voltaképpen egy éve. De aztán nem simított végig, hanem a part felé fordult és a hegyet kezdte nézni.

            - Egyértelmű. Fekvő elefánt.

            A lány belement a játékba.

            - Ugyan már – mondta – Alvó törpe.

            Évek óta játszották ezt. Valamikor valamelyikük kitalálta, hogy a hegy a vízből nézve olyan, mint egy pihenő elefánt. Mire a másiknak az jutott eszébe, hogy inkább egy hanyatt fekvő törpére hasonlít. Ezen aztán lehetett vitatkozni, a viták pedig vízi csatába torkolltak, egymást átölelve birkóztak, amíg ki nem fulladtak a nevetéstől.

            - Dehogyis. Elefánt.

            A férfi arra gondolt, hogy ennyit megérdemelt. Három hetet. Talán még az egy évet is. De most itt a lány, végül csak eljött, vele tölti a szabadságát. Egy hét. Nem sok, de végtelennek tűnt. Hét végtelenül hosszú nap. Annyiszor jönnek majd le a strandra, ahányszor csak a lány akarja. És naponta többször is mélyen beúsznak majd a tóba, és nézik a hegyet, ami olyan, mint egy fekvő elefánt.

            - Mondom, hogy törpe.

            A lány arra gondolt, hogy jó, hogy végül nem ment el a biciklitúrára. Pedig a kollégája nagyon erősködött. Többször rátelefonált munka közben, aztán egyszer át is jött az irodájába, leült az asztala mellé, és csak mondta, csak mondta. Próbált úgy csinálni, mint aki nem figyel rá, de érezte, hogy nem tudja átverni. És volt egy pillanat, amikor a kolléganője kiment, a kollégája pedig fölállt, odalépett szorosan mellé, mint aki épp csak belepillant valamibe, amivel ő foglalkozik, neki eszébe is jutott, hogy: hé, ez a privátszféra megsértése, de közben, ahogy összeért a karjuk, bizsergés futott végig a testén. Aztán megszólalt a telefon, és magához tért. „ Még jó, hogy nem mondtam igent. Mit képzel az a pasi magáról?”, gondolta a lány, és anélkül, hogy a férfira nézett volna úszni kezdett a part felé, mely fölött ott magasodott a hegy, ami most – legalábbis neki úgy tűnt – nem hasonlított sem törpére, sem elefántra. Egyszerűen olyan volt, mint egy hegy.

Azóta

Azóta persze már elkészítettem.

Sok minden elmúlt azóta már.

Tél volt, tavasz, és most itt a nyár.

Most Örsön vagyok, ám emlékezetben

azon a napon még sokat vagyok,

a lakásban, a fotel előtt,

s bár már érzem a múló időt,

az a nap végleg még el nem hagyott.

Mert hiába tudom, hogy ez megtörtént,

hiába tudom: nem élsz velem,

új Tamásként el nem hihetem,

kezem a sebekbe nem teszem önként.

Hét év eltelt, és ez a nyolcadik,

de nem lehet, hogy minden elmúlik.

Azon a napon

Azon a napon korán felkeltem.

Azon a napon vasárnap volt.

Délre mustáros csirkét terveztem,

s akartam hozzá nyitni egy bort.

Azon a napon, mikor felkeltél,

sápatag voltál és nyugtalan,

egyszerre csak a fotelba ültél,

és belém fojtottad a szavam.

Azt hebegted, hogy ez tovább nem megy.

Azt dadogtad, hogy van valakid.

„Szerelmes vagyok belé. Most elmegy-

ek.”, s pakolni kezdted cuccaid.

Elmentél, s a mustáros csirke

nem készült már el aznap délre.

Az utolsó karácsony

Megint ősz lett, és azt hittem, elmúlik minden.

Minden kétség elmúlik. Gyűlik az avar,

mindent, mi fájdalom maga alá takar.

Aztán karácsony lesz, és én naiv azt hittem,

hogy az  majd megoldást hoz. Ott leszünk majd ketten

a lakásunkban, megkapod azt a festményt,

mit barátunktól vettem, s azon az estén,

szent estén, szenteste előttin,  a mienken,

újra jó, immár megint újra jó lesz minden.

Úgy is tűnt. Kisjézus elhozta a reményt.

Legalább nekem. S ezért ne bántsuk szegényt.

Szegény Jézust. Megszületett – s meghalt az Isten.

Legalább nekünk meghalt azon a karácsonyon.

Néztük, ahogyan a gyertya könnye alácsorog.

Lille után (2)

Aztán visszajöttünk. Elkezdtem újra

tanítani. Te meg dolgozni kezdtél.

Előbb ősz volt, és aztán eljött a tél.

Utolsó jó tél. Konvektorhoz bújva

üldögéltél még a lakásban sokat.

Még hazajártál. Persze az álmokat,

álmaidat akkor már nem ismertem.

Hogy másról álmodsz, gondolni sem mertem.

Már akkor másról álmodtál? Nem tudom.

Csak azt tudom, jött a tavasz, jött a nyár.

Egy furcsa nyár, mikor gondolatban már

máshol jártál, már nem velem egy úton.

Egyedül voltam sokat azon a nyáron Örsön,

s a béke szigetéből lett akkor szigetbörtön.

Lille után

Mert volt Lille. Ám ez már nem volt elég.

Valami történt (vagyis nem történt).

Eltűnt belőled mindaz, ami rég

megvolt. Jóllehet persze nem önként

adtad a múltnak. (Mit? A szerelmet.)

Küzdöttél érte tán derekasan.

De a változás erős volt. Elvett-

e sok energiád, halálosan

kimerített. S nem maradt neked más,

csak reménytelen harc valamiért,

ami már nincs. Én meg semmit nem ért-

tettem, s lett belőlem egy új Tamás.

Egy új Tamás, ki lát, mégis hitetlen.

Mert azt, amit láttam, el nem hihettem.

Lille (3)

Pedig úgy tűnt, hogy minden rendben.

Pedig úgy tűnt, hogy minden jól van.

Éldegéltünk csak szépen csendben,

a nyugodt lille-i belvárosban.

És tán kezdetben minden úgy volt,

talán kezdetben minden jól volt,

hiszen mindig új minden kezdet,

s a nyugtalanság később kezdett

csak szétáradni benned, mint a

vízbe (vagy vérbe!) öntött tinta.

A nyugtalanság: a megszokás.

Megy az idő, múlik a varázs.

Múlik a varázs, s az élet meg ott áll.

És nem hozta el azt, amiben bíztál. 

Lille (2)

Mert mivé lett? Milyen volt a lille-i életünk?

Kiutaztam, szereztem lakást, te összepa-

koltál otthon, és jöttél utánam, ahova

kellett, Rue de Paris, ahol lakást béreltünk.

(Rue de Paris. Kellett volna rosszat sejtenem?

Ugyan már! Párizs túlontúl fontos volt nekem.

Túlontúl fontos volt nekünk. Ott az én helyem!,

gondoltam. A mi helyünk. Én így hittem. Te nem?)

Rue de Paris. A belvárosban, a Monoprix

fölött. Pár percnyire csak a Grand’ Place, Opéra.

Minden klappolt. Mintha készakarva tutira

mentem volna, Élet Hercege, és tuti fix

luxuslakást (terasszal!) vettem Hercegnőmnek,

ám rá kellett jönnöm: égig a fák sem nőnek.

Lille

Talán már korábban baj lett volna.

Talán baj lett volna, hogyha Lille nincs.

Talán Párizs, minek nem tűnt nyoma

benned, korábban zárul, mint bilincs

rád. Ki tudja. Volt Lille, ez a lényeg.

Benne találkozott kezdet és vég.

Kezdetben új élet és remények,

aztán ráébredtél: baj van már rég.

Régtől baj van, tán Párizs óta,

tán mindig volt, mert a baj benned van.

Van-e ennek megfejthető oka,

ki tudja? Tán csak örök nyugtalan

vagy, egy örök nyughatatlan lélek.

S Lille-ben láttad: életed mivé lett.

Van a hegy tetején, a szembeszomszédban egy alkoholista (vagy kettő, két testvér lakik itt, akiknek a nagyanyja idén halt meg, azelőtt hármasban éltek), aki időnként, délutánonként kijön a ház elé (vagyis mögé, mert a ház úgy van megépítve, hogy a bejárat nem az utca felé nyílik, csak a kertkapu) és tök részegen különös, kitárt karú mozgásokat végez, mintha tornázna vagy táncolna, és aztán nagyokat köp a földre. Amikor először láttam, iszonyodva néztem.

                Aztán most rajtakaptam magam, ahogy kint, az ámbituson zenét tettem fel, hogy én is ilyen kitárt karú mozdulatokkal táncolok rá, ami a távolból – ahová nem hallatszik el a zene, mert nem túl hangosan hallgatom – igencsak bizarr benyomást kelthet. Vajon engem ki figyel iszonyodva? 

Párizs (3)

Azt mondtad, hogy én nem tudhatom.

Azt mondtad, hogy semmit nem értek.

Azt mondtad, hogy azon az úton.

Azt mondtad: születtek miértek.

Miért van az, hogy a házasság?

Miért van az, hogy a szerelem?

Miért van az, hogy a kettő nem?

Miért bonyolult az igazság?

Azt mondtad, hogy tudod, hogy döntés.

A döntésen múlik az egész.

Az ember csak dönt és aztán kész.

S aztán marad a reménykedés.

Marad a remény, hogy elmúlik nyomtalan.

Ám aztán megérted: nem múlik, nyoma van.

Párizs (2)

Talán ott kezdődött, amikor hozzád

utaztam. Október vége volt, november

eleje.  A Porte d’Orléans-nál egy ember

megbámult, miközben fújta az orrát.

Ősz volt, Párizs volt, te voltál. Mióta

vártam erre! Vettünk baguette-et a sarkon,

s a kollégiumi szobádban az ajtón

majd egy óráig bambultam egy foltra,

amíg vártam rád. Mivel te elmentél.

Dolgod volt. Valakinek volt valamije.

És számodra akkor a vonzás ereje,

másoké, erősebb volt az enyémnél.

Talán ott kezdődött, talán már korábban,

mikor újdonságból megszokottá váltam.