A negyvenéves férfi

16.

Elmondom, hogy esett. Elmondom, hogy volt az első feleségemmel, akit elvitt Martin. Azért mondom el, mert minden összefügg, mert azóta tudom, hogy aki elment, bár soká van még az ember számára, de valóságban, ha igazán elment, többé nem létezik. Pontosabban többé nem ő létezik, hanem valaki más, az, aki elment, még ha vitték is. Mert Martin eljött azon a vasárnap reggelen, és elvitte az első asszonyom, de bármit hitt is, és bármit is hittem én, csak azért vihette el, mert ő, a boszorkány már elment. Elment, mielőtt elvitték volna. Elment, hetekkel, napokkal korábban, ki tudja, mikor, elment, amikor fogyni kezdett, álmatlanná válni, őrjöngővé, mint egy boszorkányhoz illik, aki nemcsak a nyelvét tudja ledugni az ember torkán, de az egész lényét belé tudja ültetni, s olyanná tenni, mint egy megszállottat, majd elvenni magát tőle, s tenni üressé, kiaszottá, elhagyottá. Így ment el már az ominózus vasárnap előtt a boszorkány tőlem, hogy én ebből ne vegyek észre mást, mint fogyást, kialvatlanságot és őrjöngést, s ne értsek semmit, egészen addig a reggelig, amikor beállított Martin, a szemembe nézett és közölte velem a valóságot.

            Elvitte Martin az asszonyomat, s én nem tettem semmit, de nem azért, mert tartottam Martintól, holott tarthattam volna tőle joggal, de nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy bárkitől tartsak, s nem is azért, mert tehetetlen vagyok, írástudó, aki számára az egyetlen cselekvés a szóba foglalás, hanem azért, mert láttam asszonyomon, hogy nemcsak viszik, megy ő magától, s akkor értettem meg visszamenőlegesen is a fogyást és nem-alvást. Ám ez sem volt elég. Időnek kellett eltelnie, hogy igazán értsem, mert hiába írástudó az ember, hiába ismeri kívülről a Szentírást és az auktorokat, a saját magát érintő történéseket csak kellő távolságból képes tisztán látni, ahogy Lasar barátom egyes képein az alakok csak néhány lépés távolságból rajzolódnak ki világosan.

            Martin, az ördög. Ezt gondoltam akkor, és saját történetemet úgy, mint aki eladta a lelkét a sátánnak. Holott az ember csak saját magának tudja eladni a lelkét, akkor, ha enged a gyengeségének, s én engedtem. Martin nem az ördög, Martin, a nagyhasú, ember, akinek hatalom van a kezében, vagyis eladta a lelkét saját magának. Én pedig magamnak, amikor Martin szolgálatába álltam s elfogadtam tőle mindazt, amit adott. Mert mindent elfogadtam: a busás jövedelemmel járó állást éppúgy, mint a hatalmat, vagyis a hatalom töredékét, amit Martin a saját hatalmának sarkából hasított le s vetett oda nekem, s amit én hatalomnak éreztem, mert aki hatalmat akar, annyit érez annak, amennyi jut neki: ha főpap, az egész világ fölötti hatalmat, ha király, egy ország fölötti hatalmat, ha bíró, egy város fölöttit, s ha a bíró írnoka, mindazt a hatalmat, ami a bíró hatalmából, morzsaként, ráhullik. Így voltam ezzel: egy magát óriásnak képzelő törpe házi törpéje, aki a gazdájánál épp csak hogy kisebbnek érezte magát. Azt hittem hatalmam van, holott én voltam a hatalomé. Azt hittem Martin, a bíró kegyeltje vagyok, holott Martin a feleségem kegyeit kereste, és én ezt még csak észre se vettem. Akkor vettem csak észre (holott a feleségem akkor már hetek óta alig volt otthon, mert egy fontos küldöttség érkezésére hivatkozva állandóan Martin házában segédkezett, irányította a háztartást, a küldöttség vendégül látását), amikor azon a vasárnapon Martin a szemembe nézett, s ott megláttam a valóságot. Megláttam magamat, amint alkut kötök az ördöggel, részesülök hatalmából, s cserében adom a feleségemet. Ezt láttam.

            S bár a feleségem a szemem elé sem került aznap, síri csendben csomagolta össze a cuccait a ház másik felében, s indult aztán el, önként, Martin nyomában – én mégis úgy éreztem, hogy Martin viszi őt. Mi több úgy, hogy Christian, a poroszlók kapitánya jött embereivel asszonyomért, s ők hurcolták el Martin parancsára, miközben asszonyom kétségbeesetten sikoltozott. Így is adtam aztán elő este a csapszékben Lasarnak, egyre nehezebben forgó nyelvvel a sokadik kupa árpalé után, s tettem hozzá, hogy elmegyek nőmért s visszahozom.

            „Nem mégy sehová!”, mondta Lasar határozottan, s megfogta a karomat, ahogy megpróbáltam föltápászkodni. „De…”, hebegtem alig érthetően, majd visszazuhantam a székre, s az asztalra dőlve hortyogni kezdtem. Legalábbis Lasar később így mesélte el.

Séta

      „Ne akard Istent máshol fellelni, mint mindenütt.”

                                                             (André Gide)

A hegytetőről lemenni a tóhoz.

A sűrű csendtől nem juthatni szóhoz.

Eggyé válni a tájjal és a csenddel.

A táj, akár egy roppant cethal elnyel.

Elnyel, miként a meghalót a nemlét,

a valóságból túlvilági szemlét

teremtve lenn a kába tudat-mélyben.

Ahogy a tájból az ezernyi emlék

előtűnik, mint csillagfény az éjben.  

Nem indulni eltűnt idő nyomába.

Nem kutatni senki nyomát hiába.

Mert aki egy tájból egyszer messze tűnt.

Nem lelhető fel máshol, mint mindenütt.

15.

Pironkodva vallom be ezt az eltévelyedésemet. Felvilágosult ember vagyok: tudom, hogy miként nincs más vérszívó, mint a feleségem, s boszorkány sincs, csak az első asszonykám, úgy ördög sincs. Csak Martin – tehetné hozzá valaki. S valóban: amikor elvette az első feleségemet, tébolyomban, fájdalmamban, alkoholmámoromban ördögnek hittem – holott csak ember. Esendő, de nem szánandó ember, aki hatalomhoz jutott, s hatalmában kiélheti mindazt a silányságot, ami a legtöbb emberben ott rejtezik mint lehetőség, csak gyávaságból, ügyetlenségből, mulyaságból s főként mert nincs hozzá hatalmuk, nem tudják kiélni. Ember: ördög a neved, ördög: ember a neved, s mindkettőtöké Martin, a nagyhasú. Martin nem ördög, csak volt elég gátlástalanság és romlottság benne s főként volt hatalma hozzá, hogy megvalósítsa velem azt, amit az ördögnek kellett volna. Vagyis, hogy megvegye a lelkemet. Megvegye a lelkemet, s elvigye feleség formájában.

            Ezt tette velem Martin, a nagyhasú, Martin, az ember. S hogy miként tette? Elmesélem. Úgysincs senki, aki meghallgassa, s aztán fölálljon mellőlem, ha már rám unt vagy elfogyott a kupájából az árpalé, és messze még a hajnal, Martin még ott fetreng hatalmas, faragott ágyán az első feleségemet vagy az írnokocskát ölelve és zsírosakat horkantva (bármennyire fáj is, van valami groteszk módon felvidító a látomásban, hogy ott fekszik Martin, az írnokocska, aki Martint a hátsójával is szolgálja, s a két feleségem, a vérszívó s a boszorkány, akik a két – vagy inkább másfél – férfit a hatalmukban tartják) és Bart, a hóhér is még csak most fordul a másik oldalára, s minden bizonnyal akasztással, tán az enyémmel, álmodik.

            Most már elmondhatom, mit szégyelljek rajta Bart tömlöcében, s egyébként is tudja mindenki a városban: én voltam Martin előző írnoka. Tanítóból lettem írnokká, s tettem meg, vagyis tetettem meg Martinnal tanítónak egy tejfelesszájú kölyköt, aki írni-olvasni alig tudott, s mindezt csak azért, hogy Martin mellett élvezhessem mindazt, ami a hatalomból számomra-csurrant cseppent – márpedig sok minden csurrant-cseppent, amíg Martinnak terve volt velem. S mi volt ez a terv? Csupán az első feleségem megszerzése? Nem hiszem. Kellettem Martinnak, mert érzett bennem valamit, mint az ördög egy tudásvágyó bölcsben. Kellettem neki, az írástudásom is kellett, de más is talán, s a feleségem megszerzése már a büntetés része volt, amellyel azonban nem Martin büntetett, kisebb fiú ő annál, még ha nagyfiúnak hiszi is magát, nem Martin…- hanem ki? Ha lenne hitem, tudnám a választ. Hitem nincs, elhagyott, s bár félem az Urat, nem hiszek benne. Nem hiszem, hogy így büntetne. Akkor ki? Csend van, némaság, csak a nedvesség csepeg a tömlöc faláról. Nincs mögötte tán senki-semmi, csak büntetés van, önmagában. S a büntetés nem is az, hogy Martin elvitte az első feleségemet, hanem hogy a másodikat is elvitte. Nem ő vitte el személy szerint, de ha nincs Martin, nincs az eseményeknek az a láncolata, amely az életemet romba döntötte. Bár tartok tőle, ha nincs Martin, akkor a bennem lakó Martin döntött volna romba. Mindenkiben lakik Martin, csak az a kérdés, bírunk-e vele. Én nem bírtam. S ennek nemcsak az a következménye, hogy két feleségem is elhagyott, hanem az, hogy ez a két feleség, a boszorkány s a vámpír, életem része lett. Mert az elhagyás mindig a találkozással kezdődik, ahogy az élettel a halál.

14.

Nem akartam beszélni róla, de már beszéltem róla. Úgy vagyok vele, ahogy a kezdeti időkben voltam, amikor jártam csapszékről csapszékre, beszélő lettem, hogy cselekvővé ne kelljen lennem, mert ilyen egy írástudó, beszél vagy ír, hogy cselekednie ne kelljen. Martinról beszélek, s akkor is Martinról beszéltem. Mindenfélét összehordtam róla, csak hogy ne kelljen szembenéznem vele, mint azon a reggelen, amikor eljött hozzám, és azt mondta, elviszi a feleségemet. Összehordtam róla mindenfélét, holott szívem szerint elmentem volna hozzá, mint most, amikor az írnokocskához elmentem. Magam előtt láttam, amint elmegyek hozzá, fogom magam, felkerekedem, veszek egy kardot Franstól, a kovácstól, úgyis tartozik nekem az iskolapénzzel, amit a hülye gyereke után egy ideje már nem fizet, veszek tőle egy kardot, és aztán elmegyek Martin házába, megforgatom a kardomat a nagyhasú nagy hasában, fogom az asszonyt és hazaviszem. Oly erősen képzeltem el ezt, s oly nagy hangon meséltem el a ki tudja hányadik kupa árpalé után Ludwignál Lasarnak, hogy barátom alig győzött csitítani. „Csendesebben!”, súgta sápadtan a fülembe, „csendesebben, tudod, hogy mindenütt Martin spionjai vannak!” „Szarok Martin spionjaira! Szarok Martinra! Elmegyek hozzá és megfürdetem azt a piszkos disznót a saját vérében!”, hőbörögtem, és el is hittem, amit mondtam, mert olyan jól tudok beszélni, hogy szinte valósággá válik a számban minden szavam. Olyan jól és hitelesen beszéltem, hogy Martin valamelyik spionja el is hitte, és vitte a hírt Martinnak. Nem először ülök ám Bart tömlöcében. Ültem már egyszer akkoriban, csak épp asszonykám, az első kiállt mellettem. Igen, a boszorkány kiált. S hogy mért állt ki? Ki tudja? Ki tudja, egy boszorkány mit miért csinál. Miért tolja le a nyelvét úgy valakinek a torkába, hogy elzárja a légutat, miért nem teszi meg ezt egy másikkal, miért hagyja csak el. Nem tudni, legalábbis én nem tudom. Csak azt tudom, hogy így történt. Ültem a csapszékben Lasarral, és egyszer csak megjelent Christian az embereivel, egy szó nélkül megragadtak és Martin elé hurcoltak. Vagyis teljesült a vágyam, odakerültem Martin elé s még csak tennem se kellett érte, viszont nem volt nálam Frans kardja. Nem volt nálam kard, és egyébként is a poroszlóknak kellett fogniuk, de nem azért, hogy Martinra ne vessem magam, hanem hogy össze ne roskadjak a részegségtől.

            Jártam csapszékről csapszékre, s ha nem Lasarnak, másnak beszéltem. Peternek, a péknek, Jannak, az ácsnak, Fransnak, a kovácsnak, bárkinek, csak meghallgasson (egyszer még Bartnak, a hóhérnak is meséltem, de ez tényleg csak egyszer történt, mert a hóhérral nem lehet büntetlenül parolázni). Sőt nem is kellett, hogy meghallgasson, elég volt, ha mellettem ül és úgy tesz, mintha hallgatna, beszéltem én, úgyis elsősorban magamnak beszéltem. És volt is hallgatóságom, amíg a pénzem kitartott, s csak miután elfogyott, s nem tudtam már árpalevet fizetni a hallgatóságomnak, derült ki, hogy unják a történeteimet (vagyis történetemet, hiszen ha különböző változatokban is, variálva így-úgy, ahogy már egy valódi írás- és beszédtudótól elvárható), s maradtam magamra. Igen, még Lasar is elhagyott, nem árulásból, hanem mert egy szomszédos városba szólította egy megrendelés, oltárképet kellett festenie. Nekem meg nem maradt más, mint ülni egyedül a csapszékben vagy otthon, ha már kidobtak, és motyogni üres tekintettel.

            S hogy miről motyogtam. Martinról természetesen. Pontosabban eleinte még csak az első feleségemről, s azt hallgatta is bátran mindenki – már persze ha fizettem italt is hozzá. De annak, hogy elpártoltak tőlem, nemcsak pénzhiányom és történeteim ismétlődő jellege volt az oka. Hanem az, hogy elkezdtem Martinról beszélni. Martinról, az ördögről.

13.

„Lassítsunk, jó?”, súgta a fülembe Anna, amikor a kalyibában rávetettem magam, és csókolni akartam, csókolni, és minden mást, amit már álmomban, vagy a valóságban, egykutya, megtettem vele. A vámpír nem szereti, ha csókolják, a vámpír azt szereti, ha csókol. Hát Anna csókolt. „Lassítsunk, jó?”, súgta a fülembe olyan hangon, ami épp az ellenkező hatást váltotta ki belőlem, gyorsítani akartam volna, minél gyorsabb, minél intenzívebb együttlétet ezzel a testtel, amelyet a karomba szorítottam, miközben nem is sejtettem, hogy ő szorít, minden szorításnál erősebben engem. És tovább suttogott ez a hang, valami régi, beteljesületlen, nagy-nagy szerelemről hazudva gyönyörű szavakat, egy fiúról beszélt, akit egykor szeretett s aki még mindig benne él, bár most, hogy megismert engem, halványodik az emléke, de most nem szabad elrontani a dolgunkat, most nem szabad elkapkodni semmit, mert annál jobb, annál szebb lesz minden, suttogta Anna a fülembe, s tudta, nekem ilyeneket kell hazudni, mert olyan vagyok, akit bár gyötörhet a vágy, a szép szavak, az érzésekre ható édes kulimász még jobban levesz a lábamról. S lassítani fogok, hogy annál sűrűbb legyen a vágytól a vérem, hogy annál mámorítóbb legyen Annának megkóstolnia azt. S lassítottunk, miközben Anna megkóstolta a véremet.

            A vámpír csókja, a közhiedelemmel ellentétben, nem gyengíti el az embert. Legalábbis eleinte még nem. Ha már a gazdatest kiszolgálta úrnőjét, jön a gyengeség, mintha egyszerre vénember lenne az életerős férfiból, mintha hirtelen előbújna a nyárból a régóta benne settenkedő ősz. Ahogy most itt ülök Bart penészes szalmazsákján, szinte ahhoz sincs erőm, hogy a kezemet fölemeljem. De akkor, a kezdeti időkben, Anna első csókjai után, dobálóztam a rönkfákkal a folyóparti tábor építésénél, köveket cipeltem, föl tudtam volna emelni az egész világot. A lurkók néztek is, hogy mi történt az ő nyápic kis tanítójukkal, s azt hiszem, akkor fogadtak el először igazán. S ezt Annának köszönhettem. Sok mindent köszönhetek Annának, s meg is köszönöm, még azt is, amiben nincs köszönet. 

12.

Hagyjuk az ócska rémmeséket: a vámpír csókja olyan, mint bármely közönséges nőé, csak talán intenzívebb – de ez is nője, vámpírja válogatja. És az intenzitása is a vérszívó szándékától függ. Vannak tisztességes, komoly szándékú vérszívók, akik egy életben, sőt örökéletben gondolkodnak a gazdatesttel (hacsak közben véletlenül karót nem vernek a szívükbe), s azok úgy osztják be csókjuk intenzitását. Aztán vannak olyanok, akik mohók és felelőtlenek, se látnak, se hallanak vérszívás közben, és egy szuszra kiszívják a gazdatest vérét, aztán csodálkoznak, hogy használat után azonnal el kell dobniuk. De ezekkel ne foglalkozzunk, ez a vérszívófajzat legalja, a puszta ösztönlények. Meg egyébként is: nem foglalkozom én más vámpírokkal, valójában, mint felvilágosult írástudóhoz illik, nem is hiszek bennük, én csak a saját édes kis vérszívómban hiszek. De benne egész lelkemmel.

            Egyszóval hagyjuk a dajkameséket kiszívott nyakú szerencsétlenekről, mint amilyen Boetius volt, a vadász, aki eltűnt egyszer az erdőben, nem került elő egy vadászat után, s amikor keresésére indultak, megtalálták egy barlangban, harapásnyomokkal a testén, főként az ütőerein, s karót vertek a szívébe, keresztet tettek a szájába, úgy temették el, hogy fel ne támadjon élőhalottként, s ki ne szívja mások vérét, de Peter, a pék így is látta egy éjjel a háza egyik ablakánál, amint be akart mászni, keresztül is szúrta egy kihegyezett péklapátnyéllel, de aztán kiderült, hogy csak a saját pékinasát szúrta keresztül, aki már hetek óta hágta titokban a feleségét, így aztán Peter számára végül is pozitívan végződött az egész vámpírhistória. Hagyjuk ezt. Vámpírok nincsenek, vagy, megengedem, esetleg vannak, köpök rájuk. Édes kis vérszívóm viszont van, és most más vérét szívja, s nem tudok köpni rá. De a szívét sem tudom keresztülszúrni karóval, hogy megmentsem a lelkét, nem és nem. Gyenge vagyok, tudom, szánalmas kis írástudó, nem tudok férfi lenni, s még túlságosan bennem él a vámpír, vagyis édes kis vérszívóm csókja ahhoz, hogy elfelejthessem. Mert ilyen a vámpír csókja: egy életre s főképp egy halálra szól. S ezt a csókot én a táborozás alatt ízleltem meg először.

            Addig nem ismertem más csókot, mint az első feleségemét, a boszorkányét. Az első feleségem boszorkány, amolyan vérbeli, boszorkánytinccsel, fehér fürttel a fekete hajában. Hogy mit akar egy boszorkány a férfitól, nem tudom, máig sem tudtam meg, amikor már elhagyott. A vérszívó egyszerű eset, a boszorkány bonyolult. Nyilván akart tőlem valamit, s azt a valamit vagy elvette, vagy nem kapta meg, de az biztos, hogy úgy érezte, Martintól még inkább megkaphatja. Talán hatalmat akar a boszorkány, hatalmat az emberek felett, evilági hatalmat, amikor a mágia már nem elég. Talán. Nem tudom, nem is érdekel. Érdekelje Martint, aki még nem tudja, mi vár rá, de én már várom, ami rá vár, bár ki tudja, megérem-e, ki tudja, mit hoz a holnap reggel. Martin csak azt tudja, hogy megkapta az első feleségemet, s hogy nem azt kapta vele, amit akart. Ezért lett még kövérebb és még kopaszabb, ezért lett még igazságtalanabb bíró, mint amilyen volt, s főképp ezért gyűlöl kiengesztelhetetlenül engem. Mert hagytam, hogy elvegye a feleségemet. „Meg fogod ezt egyszer még köszönni nekem”, mondta akkor nagypofával Martin, s valóban megköszönöm, de neki már nem olyan nagy a pofája, hogy tiszta szívből fogadhassa a köszönésemet. Pedig még nem is tudja, mennyire halálos a boszorkány csókja, amikor a nyelv lehatol a torokba, s elzárja a légutat. Martin még nem tudja, hogy fog meghalni, én már igen – hacsak a végső csókig el nem viszi a szíve vagy egy agyvértolulás. De egyelőre még az első feleségemnek terve van Martinnal, még nem dugja le mélyen a torkába a nyelvét. Még nem. De mindennek eljön az ideje, ahogy eljön majd hamarosan a hajnal, s vele eljön Bart, a hóhér, hogy Martin elé hurcoljon.

11.

Lasar, a nagy kerítő, ajánlotta a táborozás ötletét is. „Te ezt nem érted”, magyarázta sörös kupával a kezében, Ludwig egyik otromba faasztalánál, „Nem ismered a nőket”, magyarázta Lasar, aki már évek óta nem ismert nőt, de a nőket, azokat ismerte. „A nőnek élmény kell. Nem lehet csak úgy durr bele, mert te hű de ellenállhatatlan vagy, olyan okos, hogy a csillagok lejönnek az égről az okosságodért. Na persze, a csillagok igen, de nem egy nő. Egy nőnek más kell. És nehogy azt hidd, hogy pénz. Még egy lotyónak se csak pénz kell. Élmény kell a nőnek, más kérdés, hogy van, amelyiknek a pénz az élmény. A másiknak az okosság. A harmadiknak valami más. De ahhoz, hogy megfogd, le kell nyűgöznöd. Jó, jó, az óraiddal is lenyűgözöd, különben nem akarna tanulni tőled. De több kell. Hogy bepisiljen tőled, hogy ne akarjon mást látni a világból, mint téged.”

            „Nem akar”, mondtam somolyogva, mert biztos voltam a dolgomban, és akkor véletlenül még igazam is volt, de nem azért, mert értettem a nőkhöz, hanem mert édes kis vérszívómhoz értettem, egyébként teljesen öntudatlanul. Mert édes kis vérszívóm akkor tényleg nem látott mást a világból, mint engem. Más kérdés, hogy nem a hű de nagy eszemet, amitől még a csillagok is, vagy a pénzemet, ami nem volt és soha nem is lesz, de még csak nem is azt, ahogy a lurkókkal bántam, vagy ahogy egy-egy verset elszavaltam, ami egyébként akkoriban talán tényleg lenyűgözte Annát, mert – igaz, ami igaz – jó érzéke volt a versmondáshoz, igazán intellektuális kis vámpír volt. Nem. Hanem az egészet együtt. A friss vért és húst, és nem mellesleg mindazt, ami mögötte volt, amibe belefért az okosság is meg a versmondás, de nem külön-külön, hanem szőröstül-bőröstül, ahogy édes kis vérszívóm a magáénak akart engem.

            „Nem, egy túrót”, mondta Lasar, a nagyokos, „Talán nem, öt percig. De mi neked az az öt perc, amikor te, a lüke alkatoddal, legkevesebb az örökkévalóságban gondolkozol. Ehhez pedig tenni kell, barátom. Tenni. Azzal kezdhetnéd például, hogy fizetsz nekem még egy kupával.”

            Fizettem, persze hogy fizettem, de nem azért, mintha annyira kíváncsi lettem volna Lasar nőhódítási praktikáira, hanem mert a barátom volt, s nekem is jól esett még egy kupa árpalé. És amikor megkaptuk, s mindketten nagyot kortyoltunk belőle, Lasar elmondta, hogy valami olyat kéne csinálni, ami nem lerohanásszerű, kicsit elterelő hadművelet, hadd higgye azt a nő, hogy nem csak róla szól az egész, mert attól hátha megriad (az én kis vérszívóm…, mert ő egy olyan megriadós fajta…), viszont azért róla is szól, mert az fontos a hiúságának, valamit, ami a lurkókhoz kapcsolódik, mert mégiscsak tanulni jött hozzám (tanulni, persze…), de amely alatt lehetőség van a közeledésre. „El kéne valahová vinned a lurkókat”, vágta ki végül Lasar, „valahová, néhány napra, ahol valami tanításon kívüli közös tevékenység ürügyével kiderülhet, mit érez irántad.” És akkor – még néhány kupa árpalé üdvözítő hatásának eredményeképp – kitaláltuk, hogy tábort fogok szervezni a folyópartra, ahová elviszem néhány napra, ki a természetbe, a lurkókat, s ahová Annát is elhívom segítőnek.

            Hiába voltam látszólag magabiztos, némileg tartottam Anna válaszától. Ám amikor igent mondott, úgy éreztem, hogy nemcsak vérengző vadállatokat lennék képes megszelídíteni, ami egyébként egy kezdeti szerelem lelki állapotában meglehetősen egyszerű kis feladat, hanem még egy ilyen tábort is meg tudok szervezni, holott amúgy nem vagyok egy kiköpött szervezőtípus. És meg is szerveztem, Anna hathatós segítségével. Egy szép koraőszi napon felkerekedtünk az iskola mind a húsz diákjával, fogtuk a cókmókunkat és kivonultunk a folyópartra, ahol kalyibákat építettünk, és berendezkedtünk néhány napi tartózkodásra. A természettani ismereteket kívántam ilyen módon elmélyíteni, legalábbis ezt adtam be a szülőknek, akiket amúgy sem nagyon érdekelt az egész, örültek, ha néhány napra leveszem a vállukról a kölykeik terhét. Valójában persze a saját, Annával kapcsolatos ismereteimet akartam elmélyíteni, és – láss csodát – sikerrel is jártam. Ez alatt a pár nap alatt tudtam meg, milyen a vámpír csókja.

A pokoli könyvtár

                                         J.L.Borgesnek, bocsánatáért esedezve

„Amikor számos és számtalan bűneim miatt – angyallá lett középiskolai matematikatanárok számították ki őket, de egy sem jutott egyazon eredményre – lekerültem a pokolba,”, mesélte Korompay az üres fröccsös pohara mellett, amit már nem volt hajlandó a pincér telire cserélni, „eleinte nem éreztem rosszul magam. Nem volt más ez a pokol, mint egy parasztház a hegy tetején, és az engem ott fogadó ördög, aki a megszólalásig, sőt még azon is túl hasonlított nagyapámra, kicsi volt, kopasz, őszszakállas és bőbeszédű, és folyton pálinkaivásra csábított, holott tudhatta, hogy rossz a gyomrom és a mértéktelen pálinkaivás vezetett korai halálomhoz és elkárhozásomhoz, ám ez úgy látszik, hozzátartozik a pokol logikájához: azt kell az örökkévalóságig csinálni, amitől elkárhozott az ember. Ám én nemcsak ettől kárhoztam el, tudtam ezt én jól, elmondta nekem a pokolba sorozó bizottságnál egy három aranyvállcsillagos ördög, hanem elsősorban attól, hogy nem fogadtam szót feleségeimnek, megbántottam őket, a szomorúság nefelejcsének magját vetettem el a szívükben ahelyett, hogy más részükben más magot vetettem volna el, no de hát ilyen voltam világéletemben, „ilyen volt világéletében, ördögtárs”, mondta a sorozó bizottság elnöke, „most majd mehet a pokolra, s bűnhődhet, míg a pokol pokol, mindazon bűnöket követve el állandóan, amiket korábban elkövetett.”

            „Ebből én logikusan azt a következtetést vontam le”, folytatta Korompay bánatos pillantást vetve üres poharára, „hogy majd a kárhozatom végéig különböző nőkkel fogok megismerkedni a pokolban,elcsábítom és házasságra késztetem őket, majd az erős kívánnivalókat hagyó férji produkció után elválok tőlük, s ez így folytatódik, amíg Jézus Krisztus felmentő seregei szét nem kergetik az ördögöket s fel nem szabadítják a pokol névre keresztelt munkatábort, melynek kapujára az van kiírva: „A bűn szabaddá tesz.” Ám nem így történt. Közel sem így.”

            „Nagyapám, a parasztház ördöge, eleinte csak pálinkával kínált, holott tudta, hogy gyomorfekélyem van, viszont mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem. Hol voltak az enyéimhez képest Krisztus megkísértései, akinek egyetlen korty pálinkát sem kínált az ördög a pusztában. Jött volna csak a Megváltó a hegy tetejére, ahol a világ legjobb kisüstijét főzik, nem lett volna semmi a megváltásból, Jézus is egy lenne a bukott angyalok közül. Na de nem jött, a világot megváltotta, csak épp ránk hagyta, emberekre, a saját megváltásunkat. Ez meg kinek megy, kinek nem. Nagyanyámnak például ment. Ott volt ő is a hegyen, angyalként, csak nem tehette be a lábát a munkatáborba, mert a tábor kerítésén csak épp akkora luk volt, hogy egy ember átférhetett rajta, engem is azon keresztül tuszkolt be Szent Péter, aki a táborral szemben lévő házban lakott, s arra ügyelt, hogy senki a táborból ki ne szökhessen, s át ne mehessen a szomszéd házba, ahol a menny kezdődött, ott lakott Szent Péter, s egész nap ügyelt, de inkább pecázott és bort ivott, én józanul soha nem láttam a tábor kerítésén keresztül, állandóan ott tántorgott az udvaron, különös táncmozdulatokat végzett és köpködött, s ha jött egy kárhozott lélek, hát betuszkolta a lyukon keresztül, jó nagyokat rúgva a delikvens hátsójába, viszont nagyanyámat nem tuszkolta be, mert szegénykének túl nagy volt a járókerete, a szárnyai pedig erőtlenek, hogy átrepüljön a kerítésen és kihozzon engem a táborból, mert tudom, hogy ez volt angyalkámnak a célja, de nem tudott bejutni, Péter pedig állandóan csak azt harsogta a fülébe – nagyanyácskám már nagyot hallott -, hogy „megy ám maga a búbánatos mennybe, nem a pokolba, jöjjön inkább, igyunk egy fröccsöt!”, mondta Korompay és nagyot nyelt, ahogy üres poharára pillantott.

            „Nagyapám pálinkával fogadott, s azzal itatott egész délután, vagyis a pokol időrendje szerint néhány ezer éven át. Jól be is rúgtunk, ami rajta csak úgy látszott meg, hogy még többet beszélt, mint földi életében, viszont megállás nélkül ugyanazokat a történeteket mesélte, amiket már kívülről fújtam, de nem mondhattam neki, hogy „hé, grószi, ezt már hallottam”, mert akkor megsértődött volna, és a pokolban nem jó rosszban lenni az ember saját ördögével, főleg ha nem más, mint a nagyapja. Jól berúgtam, pokoli kínokat éltem át másnap, vagyis ezer év múlva, égett a pokol, és nem volt a pokolban szódabikarbóna, hogy enyhítse a kínokat. Gondoltam, akkor ez a pokol: az ember berúg, és nem jön harmadnap a másnapra, de aztán elmúlt újabb ezer év, és jobban lettem. Nem ennyi volt a pokol.”, csuklott egyet Korompay, és megpróbálkozott egy halovány „főúr, csak egy iciri-piciri kisfröccsöt, kérem szépen”-nel, de a zord pincér, munkaidőn kívül minden bizonnyal önkéntes rendőr, rá se bagózott.

            „Nem ez volt a pokol igazából. Nem nagyapám, aki csak mesélte, mesélte ugyanazokat a történeteket, sem a pálinka, amitől szörnyű, szódabikarbónátlan másnap köszöntött rám, nem. Megmondjam, mi volt a pokol valójában?

            A pokol az volt, hogy volt a pokolban egy könyvtár, a parasztház egykori disznóóljában volt berendezve, és az volt a nyitvatartás ideje helyett kiírva az ajtajára, hogy „Aki könyvek közé keveredik, megeszik a disznók”, de ez csak fenyegetés volt, hogy ne töltse minden kárhozott lélek a jól megérdemelt kárhozás helyett olvasással az idejét, én például csak akkor tudtam odamenni, ha letelt a szolgálati időm nagyapám mellett, vagyis ő elszunnyadt a sok pálinkától pár évszázadra, s akkor én óvatosan, hogy föl ne ébresszem, elosontam az egykori disznóólba, ahol a fenyegetés dacára már nem voltak disznók, csak disznószaros könyvek, mert persze nem pucolták ki az ólat, mielőtt könyvtárat telepítettek belé, meg volt egy könyvtáros, úgy hívták, Jorge Luis Borges, ő osztotta a könyveket, mindenkinek a sajátját. Mert ez volt a lényeg, mindenki csak a neki járó könyvet kaphatta meg olvasásra, csak olyan könyveket, amiket földi életében messze elkerült. Pokol volt ez a javából! Nekem például állandóan hazafias írókat kellett olvasnom, olyanokat, akik messze a hazától írták szép hazafias könyveiket, amiket a hazában valószínűleg nem írtak volna meg, ugyanúgy, ahogy az ember nem képes szerelmes verset írni a feleségének, ha mellette van, mert rögtön az jut eszébe, hogy ha majd meghal, a felesége meg fogja csalni, holott megcsalja őt már életében. Hát ilyen könyveket kölcsönzött csak ki nekem a vak könyvtáros, csupa olyat, amiben a haza nemességéről, szépségéről esett szó, arról viszont véletlenül sem, hogy a haza néha nemtelenül és rútul elbánik az emberrel, igaz nem elsősorban a Haza cselekszi ezt, hanem a Haza nevében néhány buzgó hazafi.”

            „Hát ilyen volt ez a pokol”, fejezte be Korompay kiszáradt torkával sűrűn nyeldekelve, „úgyhogy aztán ott is hagytam, egy óvatlan pillanatban, hónom alatt egy hazafias könyvvel, amitől úgy tűnt, mintha csak olvasni mennék, s amit aztán az első alkalommal egy bokorba hajítottam, kibújtam a nyíláson, kihasználva, hogy Szent Péter épp nagyanyácskámmal hadakozott, aki úgy tett, mintha mindenáron be akarna mászni a pokolba, ám közben egy pillanatra rám kacsintott, s ebből tudtam, hogy szabad az út. Kibújtam, és mivel Péter kutyája, a paradicsomot őrző cerberus utamat állta, elindultam a pokol és a menny közötti gyalogösvényen, le a hegyről, vissza az életbe, ahol vannak épeszű könyvtárak.”

A negyvenéves férfi naplója

Reggeli búcsúséta közben megállni pár hosszú percre az örsi hegy olyan pontján, ahonnét a tomaji öbölre és a Badacsonyra nyílik kilátás, és arra gondolni, hogy van valami az erőfeszítésben, ahogy a szemlélő egy szeretett tájat magába próbál inni, a szerelmes vágyának reménytelenségéből, aki szerelmesét testileg-lelkileg próbálja magáévá tenni. „Változatok a szép reménytelenségre”, írta Mészöly Miklós. Igen. De mindeközben tisztában lenni vele, mennyire értelmetlen az effajta szándékolt „érzelmes utazás”, hiszen ami fontos, úgyis megvan.

***

Búcsúolvasmány: Az öreg halász és a tenger. Az Ottlik-fordítás híres idézete: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék. […] Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” Szép, férfias, igazi hemingwayi gondolat – kár, hogy általánosságában nem igaz. A regénybeli öregember (The old man and the sea a kisregény eredeti címe) az, akit legyőz ugyan látszólag a sorsa, de mégsem győzi le, mert a méltóságát nem veheti el tőle. Ám a könyv talán legszebb mondata mégsem ez, hanem az „Egy óra múlva érte utol őket az első cápa.” Ennél egyszerűbben, s ugyanakkor drámaiban nem lehet megfogalmazni az emberi végzetet.

Búcsú

(Apollinaire-Vas után szabadon)

Elhagyom most az örsi házat,

Amit ránk nagyapám hagyott,

Ház! most nyárig majd nem látlak,

Ó, örsi tücskök és faágak,

De visszatérek, tudhatod!

Séta

„Ne souhaite pas trouver Dieu ailleurs que partout”

(André Gide)

A hegytetőről lemenni a tóhoz,

a sűrű csendtől nem juthatni szóhoz.

Eggyé válni a tájjal és a csenddel,

a táj, akár egy néma cethal elnyel.

Elnyel, akár a meghalót a nemlét,

a valóságból túlvilági szemlét

alakítva mélyen benn az elmében,

ahogy a tájból az ezernyi emlék

kiválik, mint iszap felkavart vízben.

Nem indulni eltűnt idő nyomába,

nem kutatni semmit-senkit hiába,

mert aki egy tájból egyszer messze tűnt,

nem lelhető fel máshol, mint mindenütt.

Amikor a költőt elhagyta a felesége:

a költő anyja arra gondolt, hogy Istenem, mi lesz az ő kis fiacskájával,

a költő apja arra gondolt, hogy meg kell torolni a fián esett sérelmet (nem torolta meg),

a költő nagyanyja arra gondolt, hogy el kell válniuk egyházilag, mert a költő különben nem jut a mennybe,

a költő nagyapja nem tudni, mire gondolt, mert már meghalt, de minden bizonnyal gondolt és mondott is nagy hangon valamit ott, ahol volt, mert olyan nem volt, hogy ő valamiről ne gondolt és mondott volna valamit,

a költő bátyja, a közgazda, arra gondolt, hogy vajon a költőnek mennyi közös pénze lehet asszonyával, s abból hogyan lehetne minél többet megmenteni,

a költő öccse, a jogász, aki tudta, hogy a költőnek saját jogon nincs egy fityingje sem, arra gondolt, hogy a váláskor hogyan lehetne minél előnyösebb vagyonmegosztást kiharcolni a költő számára,

a költő nővére, a kismama, arra gondolt, hogy még jó, hogy gyermekeik nincsenek,

a költő húga, a pszichológus, arra gondolt, hogy a költő amúgy is nehéz eset, mit lehetne tenni, hogy ne váljék menthetetlenné,

a költő egyik nagybátyja, a pap, arra gondolt, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek,

a költő másik nagybátyja, a rendőrkapitány, arra gondolt, hogy neki ez a nő mindig is gyanús volt,

a költő egyik nagynénje, az orvos, arra gondolt, mi lesz így a költő amúgy is érzékeny gyomrával,

a költő másik nagynénje, a tanárnő, arra gondolt, hogy ilyenek ezek a mai fiatalok,

a költő sógora, az alfahím, arra gondolt, hogy nőt kell szerezni a költőnek,

a költő sógornője, a plázacica, arra gondolt, hogy vajon mért várt eddig a költő felesége,

a költő legjobb barátja nem gondolt semmit, mert ő filozófus volt,

a költő, a költő pedig – két sírás között – arra gondolt, milyen megrázó versciklus vagy nagyregény vagy végzetdráma lesz ebből az egészből.

Korompay korrumpálódása

E zord fényű koromba itt

s ez nem csupán goromba hit

megláttam én Korompayt

ki oly kevély koromba hitt

és annyi nőt karomba vitt

hogy azt hívén kár onnan itt

hallgatni hit kolompjait

elitta mind koralljait

egy delnőnek, kit sírba vitt.

Lányos anya intelme gyermekéhez

költővel ne kezdj

a költő üres belülről

a költő nem más, csupán üres szavak

költővel ne kezdj

a költő puszta vérzés

seb csupán a költő, mely felszakad

költővel ne kezdj

a költő puszta álom

melyet egy kutya álmodik

költővel ne kezdj

a költő egy kutya rémálma

melyből  ébred s felvonít

költővel ne kezdj

a költő csupán költő

szavakat keres szavakat talál

költővel ne kezdj

a költő megír téged

és addig ír, míg…

drágám! ne sírjál!

A költő élete

Cs. Zs.-nak, aki nem szeretné, hogy a költőből hóhér legyen

Amikor elhagyták, amikor a lelkét roskadozva vitte, nem ölelte át senki a költőt. Ott ült a lakása nappalijában, karjában a kisgyerekkel, aki volt, és azon gondolkodott, mit kéne tennie. „Most már élni kell”, gondolta a költő, s eszébe jutott a rengeteg eltékozolt idő, pocsékba írt nap, melyek alatt születtek szonettek, születtek ódák, születtek haikuk, még szabadversek is születtek, mert néha a költőnek is kell szabadnap, amikor alsógatyában és meztéláb téblábolhat a sorok között, de nem született egy gyermeke sem, önmagán kívül, akit azonban a felesége megunt nevelgetni. „Hiába mondta nekem, hogy ez így nem megy tovább, közös programok kellenének, búvárkodás, fallabdázás, miegyéb, nem hajlottam a jó szóra.”, gondolta a költő bűnbánóan, „csak írtam, csak írtam, s a végén már nem írtam másról, mint arról, hogy írok. Hol itt az élet, valóban?” Erre gondolt a költő, majd a feleségére gondolt, aki azóta a Nagy Bötűs Életet élte egy valódi kalandor, egy vállalati jogász oldalán, s most is éppen vízitúráztak vagy futóvadlőttek kéz a kézben, vagyis élték az életet. Ő viszont… „Én viszont…”, gondolta a költő, s bűntudattal gondolt arra, hogy reggel óta nem csinált mást, mint megírt egy elégiát és lefordított két, nem is különösebben nehéz, verset, egyet ógörögből, egyet pedig szanszkritból, amit némileg bonyolított csak valamely korabeli tájszólás. „Reménytelen, reménytelen”, gondolta, s erre rögtön eszébe jutott rímként, hogy „s kínom van töménytelen”, ám ez már tényleg kényszeres volt, rímkényszeres, kétségbeesetten gondolt arra, hogy ez nem élet, az élet máshol van, vállalati jogászok farzsebében, vagy annak a két szerelőnek a markában, akik a délelőtt folyamán a villanyórát cserélték nála, s akik miatt pár percre kiesett az egyik fordítás transzából, még egy fontos rímet is elfelejtett, hogy aztán három másikat találjon, ami megint csak bonyolítja a helyzetet, mert nem három rím kell szegény költőnek, hanem egy, az igazi. „Az élet ott van azoknál a szakiknál, akik elvitték a régi villanyórát, utánuk kellett volna osonnom, szagolni egy kis életszagot”, gondolta a költő, és megadóan ejtette az ölébe a kezét.

            Aztán eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy lehet, hogy nincsen élete, de valamikor volt. Akkor volt élete, mikor megismerte a feleségét, s ő életet hozott az ő nem-életébe. „Volt nekem életem, nem is akármilyen”, gondolta a költő, s eszébe jutott, hogy mi lenne, ha visszaírná magát az akkori életébe. „Fogom magam, visszaírom, mi az nekem. Isten megteremtette a világot 6 nap + 1 pihenőnap alatt, én is visszaírhatom magam egy egykor már létezett világba, amit még csak teremtenem se kell, pár óra + egynéhány pihenő negyedóra alatt.”, gondolta, és arra gondolt, hogy akkor rögtön a pihenő negyedórával kezdi és pihent egy negyedórát.

            Aztán fölkelt a fotelből, ahol addig ült, leült az íróasztalához és írni kezdett. Azt gondolta, hogy gyorsan végez, hiszen nem volt élete, soha sem volt, akkor sem volt igazán, amikor a felesége életet hozott belé, ott állt például egy népszerű gyorsétkezde előtt, ahol találkozójuk volt, és várt rá, még akkor is várt, amikor ő már negyedórája késett, mert épp nem találta meg a befejező sort egy vershez, de aztán odaért, s ahogy a távolból meglátta a rá váró, minden lehetséges szonettkoszorúnál tökéletesebb nőt, egyszerre rájött, hogy ott áll az élet, ott áll és ott vár (már megint el akart kezdődni egy vers, de erőszakkal megakasztotta), ott vár az élet, egyedül csak rá vár, rá, akinek nincs élete, s ahogy ez eszébe jutott, hát eszébe jutott a légyott megannyi részlete, ami, legyünk őszinték, mégiscsak élet volt a javából, s ahogy ezt írni kezdte lefelé, hát csak sokasodtak a sorok, gyülekeztek a hadrendbe álló szavak, és rímek sorakoztak fel a versvilág gyorsétkezdéi előtt, hogy más rímekre várjanak. Nem volt vége az életnek, amit ilyen mód újraírt a költő, mert úgy érezte, mindent újra kell írnia, a rá váró nő minden egyes részletét, hajszínét, szemvillanását, blúzát ostromló kebleit, mindent, mindent, mert nem lehet, hogy mindez, az ÉLET, elvesszen a tovahömpölygő élet forgatagában. És írt a költő, írt és írt, és megírt mindent, mindent, ami kettejük élete volt, a feleségéé, aki azóta egy vállalati jogásszal él együtt és segít neki aktákat pakolni, szabadidejében pedig fallabdázik és futóvadlő, és az övé, a költőé, aki nem képes futóvadlőni, mert élni sem képes, csak megírni az életét.

            Így telt el egy perc, két perc, három nap, négy hét. S a költő csak írt. S egyszerre eljutott addig a pillanatig, amikor a felesége bejelentette, hogy ez így nem mehet tovább, neki élet kell, belefáradt abba, hogy kéziratokat olvasson a saját életéről, inkább élné, istenbocsá, inkább élné az életét, méghozzá valaki másnak az oldalán, s akkor megmondta, hogy van valakije, bár azt nem mondta meg, hogy ki az illető, a költő csak később szerzett tudomást az ellenállhatatlan sármú vállalati jogászról, a nők álmáról, aki nem írja az életét, de éli, vagy legalábbis iktatja, mint egy pedáns hivatalnokhoz illik, s ha már az iktatást befejezte, akkor fogja a nőjét, vagyis a másét, s megy vele élni az életet, teszem azt vízitúrázni, mert ilyen egy igazi férfi, vagy legalábbis vállalati jogász. Ezt a pillanatot, ami persze több volt, mint egy pillanat, örökkévalóság volt, méghozzá a legprímább fajtából, ezt írta meg a költő, s aztán mindazt, ami utána következett. A reménykedés hónapjait, amikor hitt abban, hogy mindez tévedés, a felesége ráébred, hogy ő is van olyan vállalati jogász, mint a másik, az ő költőálruhája is érző futóvadlövői szívet takar, ám aztán rá kellett jönnie, hogy tévedni ő tévedett, nem a felesége, s tévedni költői dolog. Megírta ezt is, minthogy mindent megírt.

            Ám aztán egyszerre eljutott addig a pontig, amikor leírta a szobát, a fotelt, a fotelben ülő önmagát, majd azt, ahogy fölkelt a fotelből, leült az íróasztalához, s írni kezdett. Azt vette észre, hogy azt írja, hogy ír. „Ebből elég legyen!”, gondolta a költő, „a semmit nem írhatom.” Ám egyszerre azon kapta magát, hogy már nem a semmit írja, hanem valamit, ami nem volt, soha nem volt, és nincs is, mert nem azt írja, hogy ír, hanem azt írta, ami majd csak lesz. Elkezdte megírni, hogy mi lesz egy perc múlva, s egy perc múlva valóban az lett, amit írt, mert írt folyamatosan, s így aztán fölbátorodott, s írni kezdte, ami két, három, öt perc, majd pár óra, hét, hónap és év múlva lesz. Lassan ment a munka, mert azt, ami nincs, csak lesz, nehéz megfogalmazni. De ment, és nem volt időben mérhető, mert az időt, a saját idejét a költő írta már magának. Ki tudja, mennyi ideig tartott, mert a kézirat a semmibe íródott. A költő egyszer csak azt vette észre, hogy nyílik az ajtó. Azt írta le éppen, hogy „nyílik az ajtó”, és nyílt is. Azt írta le, hogy „belép egy öregember”, s belépett. Azt írta le, hogy „a költő felé fordul és ránéz”, s felé fordult és ránézett. „Ki vagy?”, kérdezte a költő, vagyis írta le, majd a választ is leírta: „Te vagyok, mondta az öregember.” „Az nem lehet”, írta a költő, „én, én vagyok, s a kisgyerek, akit az imént a karomban tartottam.” „Az csak voltál, válaszolta az öregember”, írta a költő, „Azóta eltelt egy élet, amit megírtál. Most gyere velem, mondta az öregember, s kinyújtotta a költő felé a karját.”, írta a költő. „Hová megyünk?, kérdezte a költő”, írta a költő. „Majd megírod, válaszolta az öregember, és elindult a lakás kijárata felé.”, írta a költő, és elindult az öregember után. 

6.

 Jan Vermeer távozott, és soha többé nem láttam. (Így igaz, soha többé, ahogy édes kis vérszívóm – tegyük hozzá: nem létező – családjából sem senkit. Azt mondta nekem, hogy apja kitagadta amiatt, hogy ellenszegült neki, s hogy a családjából senki nem mer ujjat húzni az apjával, az anyja pedig – szegény kis árva vérszívóm… - meghalt. Ez is olyan mese volt, amit hittem is, meg nem is, pontosabban eleinte teljesen elhittem. A férfiember, ha szerelmes, végtelenül hiszékeny, főleg, ha egy vérszívó hitet el vele dajkameséket. Ráadásul, mint minden szerelmes, önző voltam a végletekig, önző és féltékeny – hogyne örültem volna neki, hogy egyetlenemnek én vagyok az egyetlenje. Ha furcsálltam is volna bármit családi vagy társadalmi helyzetével kapcsolatban, hiúságom elhitette velem az ellenkezőjét: édes kis vérszívóm engem szeret, kizárólag engem, senki másra nincs szüksége, még a családját is megtagadta értem. Kell ennél több? Ugye, hogy nem? És tegyük hozzá: eleinte úgy szeretett engem – annyira élvezte a friss húst és vért, ami voltam neki! -, hogy eszembe sem jutott magamon, a boldogságomon kívül mással törődni. Azt hiszem, ezekért a kezdeti időkért mindent megért Anna szerelme – bármi is volt ez a szerelem.)

            Jan Vermeer elment - s maradt helyette Anna. Mert Anna akkor már velem volt minden pillanatban. Egy vérszívó, ha kiterjesztette hatalmát valakire, valósággal beléköltözik. Azt mondják, minden embernek van őrangyala, aki vele van minden pillanatban. Nos, az enyém helyét Anna vette át, erősebbnek bizonyult őrangyalomnál (tudvalevő, hogy az őrangyal csak annyira erős, amennyire az ember hite az, s az enyém bizony meggyengült nagy-nagy boldogtalanságom idején, s noha eljártam a vasárnapi istentiszteletekre, ezt már csak a jó híremért tettem, elvégre egy tanítónak vigyáznia kell a renoméjára), mondhatni attól kezdve ő lett az őrangyalom: bukott őrangyal. De mondhatom: az első időkben rendkívül hatékonyan őrködött fölöttem, még ha ezt a gazdatest védelmében tette is. Emlékszem, egyszer lovagolni mentem a városon kívülre, s az erdei ösvényen kígyó siklott át az úton, és lovam megijedt tőle, felágaskodott, én pedig, afféle írástudóként nem lévén túlzottan ügyes lovas, hanyatt kizuhantam a nyeregből. Úgy estem le, hogy biztosan összetörtem volna magam, ám éreztem, hogy a földet érés pillanatában erős karok nyúlnak alám, mintha elkapott volna valaki. Akkor azt gondoltam, képzelődtem, szerencsém volt, ennyi az egész, ám egy ideje már tudom: ő volt az, az én kis bukott őrangyalom. De más is történt velem akkoriban, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget, miként a szerelmi mámoron kívül semminek nem tulajdonítottam jelentőséget, úgy léteztem akkoriban, mint akit szárnyak emelnek pár centivel a föld fölé, s ez így is volt, csak épp ezeket a szárnyakat édes kis vérszívóm mozgatta. Belém költözött, ott volt velem, minden pillanatomban, csak épp a valóságos életemben nem volt eleinte velem.

            Napok teltek el, hetek, vagy nem is tudom. Kívül éltem az időn. Csak reménykedni tudtam, hogy viszontlátom Annát, mert nélküle nem élet az élet, s csak ez a remény éltetett. A reményt pedig Anna éltette. Minden éjszaka megjelent, minden álmomban jelen volt. Ezek az álmok gyakran teljesen megfoghatatlan, körvonalazatlan álmok voltak, olyanok, amelyek csak nagyon erős benyomást hagynak az emberben, olyan erőset, hogy nem tud szabadulni tőle egész nap, ám képtelen képeket társítani hozzá, nem marad más, mint egy űzhetetlen hangulat és egy hang, egy női hang, s hozzá egy név: Anna. Volt, hogy egész nap csak ezt a nevet suttogtam magamban, a nevet, melyet Anna suttogott a fülembe éjszakánként. Mert ott volt az ágyamnál, ott ült a fejem mellett, ott volt láthatatlanul, vagy olykor, amikor az álomból kikapaszkodva az álom részének véltem a valóságot is (és fordítva: gyakran, napközben, a valóságot véltem álomnak, alvajáró, vagy inkább álomjáró lettem, a lurkók gyakran gúnyolódtak is rajtam, míg össze nem kaptam magam, s ki nem osztottam néhány körmöst), egyszóval félálmomban a maga valóságában is megmutatkozott, incselkedett velem a szoba homályos túlfeléből, majd rekedt suttogásomra, mellyel a nevén szólítottam, beleolvadt a homályba, s amikor én valóságnak remélvén az álmot (miként az is volt!), kipattantam az ágyból, s oda szaladtam, ahol látni véltem (vagyis láttam), már nem volt sehol, mint annak idején a kápolna lépcsején.

            Ám voltak nagyon is testi álmaim. Pirulva vallom be, de többször enyém lett azokon az éjszakákon. (Illetve én az övé, és ez közel sem nézőpont kérdése!) Éreztem rám fonódó testét, éreztem ruganyos keblét, selymes tapintású, ám izmos combjait, amelyek körülfogták a csípőmet, s amelyekkel úgy szorított magához, hogy azt hittem elalélok. És éreztem, s most a zavart leküzdve mondom ki, mert írástudó vagyok, s tudom, hogy ki kell mondanom, mert csak az létezik, ami kimondatik: éreztem combjai között az élet forró szülőhelyét – illetve a halálét, hiszen minden élet halált teremt, s édes kis vérszívóm esetében ez különösen igaz.

            Most már tudom, hogy mindez nem álom volt, vagy csak annyira, amennyire Annával való egész szerelmem álomnak tekinthető. Tudom, hogy azokon az éjszakákon lettem igazán az övé, s tudom, hogy célja volt mindezzel: beszőni létezésemet a saját megfoghatatlan jelenlétével, ahogy a pók szövi hálóját áldozata köré. Édes kis vérszívóm olyan vágyat támasztott bennem maga iránt, mely vágy túlment minden valós földi vágyon, s e vágy tette az én satnya kis írástudó testem húsát oly porhanyóssá és véremet oly ellenállhatatlanul ízletessé számára, amikor testi valójában újra megjelent az életemben.

William Butler Yeats (1865-1939)

Ha öreg leszel

Ha öreg leszel, ősz és álmatag,

s a tűznél bóbiskolsz, vedd e könyvet,

lassan olvasd, s idézd fel a könnyed

fényt rég-volt szemedben s az árnyakat.

S bár sok szerette boldog bájadat,

szépségedet, igaz vagy csalfa mód,

zarándok-lelked s változó arcod

bánatát egy férfi szerette csak.

S parázs fölé hajolva mormolod

szomorkás hangon, hogy a szerelem

elment, elszökött túl a hegyeken,

s arcát elrejtették a csillagok.

Tükör előtt

Önmagamat nézem,

magam néz vissza rám,

ám az az önmagam

nem én vagyok talán,

mert bár magam nézem,

mégsem látom engem,

de akkor ki vagyok,

ott a tükörben?

 Pierre de Ronsard (1525-1585)

 Ronsard utolsó verse

El kell hagyni házat, gyümölcsöst és kertet,

Vázát és vasvillát, mit kézműves csinál,

És az utolsó dalt, ha eljön a halál,

Úgy dalolni el, mint hattyúk énekelnek.

Kész! a sorsfonalam már letekeredett,

Éltem, a nevem pedig hírnévre talált,

Tollam az égre szállván csillagjeggyé vált,

Távol a sok hívságtól, mely félrevezet.

Boldog, ki nem volt, boldogabb, kit a semmi

várja vissza, ám a legboldogabb, aki

Krisztusa mellé angyalként térhet,

Elhagyván földi testét, mely nem több mint sár,

S mellyel a sors, Szerencse és a Végzet jár,

szabaddá válva mint puszta lélek. 

5.

Másnap aztán tényleg eljött Anna. Csak nem tudtam róla, hogy ő az. Akkor még nem tudtam. Mert Anna volt, ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet, ugyanaz az orr, csak a fogsorán nem volt az a bájos csorbaság, de ugyanaz volt, csak éppen mindenestől együtt férfi.

            - Jan Vermeer vagyok – mutatkozott be – Anna bátyja, magam is tanító… - és mondott egy helységnevet, amit nem ismertem fel, de az ember nem ismerhet minden helységet szerte világban, sőt még a saját országában sem.

            - Anna ügyében jöttem. Kiderült a család számára, mik a tervei, és ez apánk számára elfogadhatatlan. Bevallom, apánk kissé megöregedett az utolsó időkben, megöregedett, rigolyássá vált, merevvé. Nem is az zavarja talán igazán, hogy Anna tanítónő akar lenni, bár ezzel fölrúgná a családi hagyományokat, hanem az, hogy mindezt az ő kikerülésével próbálta megvalósítani. Apánk rendkívül feldühödött, szobafogságra ítélte húgomat, s így ő nem jöhetett. Én is apánk tudta nélkül vagyok itt, s hogy az ön tudomására hozzam, Anna terveiből nem lehet semmi. Legalábbis, amíg apánk ki nem engesztelődik, semmiképp. Hogy mi lesz aztán, meglátjuk. Jómagam nem támogatom húgom terveit, de azt is tudom, mennyire csökönyös, legalább annyira, mint apánk, holott harmad annyi idős sincsen. Egyelőre annyit kérek magától, ne törődjön Annával, lesz, ahogy lesz, ha a változás áll be a dolgok folyásában, úgyis kiderül az ön számára is.

            Ezt mondta Jan Vermeer, vagyis Anna Vermeer, tehát az én kis vérszívóm, hiszen ő maga volt a saját fivére, aki nem is létezett, csak épp Anna bármilyen alakot fel tudott venni, mint a vérszívók általában. Illetve akármilyet nem, mert saját vonásai mindig ottmaradtak a másik alak vonásaiban, ha macskává változott is ő maga volt, ha vénasszonnyá, akkor is, de engem akkor még át tudott ejteni. Iszonyatosat csalódtam, noha nem mutathattam, a remény, amit Anna feltűnése az életemben váltott ki belőlem, azon nyomban reménytelenséggé alakult, már amennyire a végletek embere vagyok egyébként is, de akkor különösen az voltam. S hogy mi volt a célja az én édes kis vérszívómnak ezzel a dajkamesével zord atyáról és a húga ügyében eljáró bátyról? Pontosan az, hogy reménytelenségbe taszítson engem. A vérszívók úgy játszanak az áldozataikkal, mint macska az egérrel. Fölszítják a vágyaikat, majd hagyják ezeket a vágyakat elviselhetetlenségig fokozódni, mert olyankor valami történik az áldozat vérében, valami olyan anyag termelődik benne, amit a vérszívó különösen kedvel. Olyan ez, mint amikor egyes ragadozók nem eszik meg rögtön az elejtett zsákmányt, hanem a búvóhelyen hagyják porhanyósabbá érlelődni a húsát. Így érlelte az én kis vérszívóm a maga számára még kívánatosabbá a véremet, hogy aztán annál inkább csillapítsam a szomját. Ezt akkor még nem tudtam. Akkor csak azt tudtam, hogy ha Anna nem jön többet, nemcsak a saru kerül vissza véglegesen a lábamra, de visszakerül rám a nadrág, az ing, a kabát is, és végül Lucas, a halász talál majd rám egy hajnalban, partra vetve, a folyónál.