HTML

A negyvenéves férfi

szövegek, versek, én magam

Friss topikok

  • Kollarik: @Foxglove: Köszönöm szépen :) (2015.04.01. 19:43) vers
  • Kollarik: @Foxglove: ;) (2015.02.03. 06:44) Felolvasás
  • Foxglove: Kár, mert lehet, hogy Álomkórásszal közben izgalmas dolgok történnek a Franzstadtban. :( (2015.01.23. 19:31) pár beszéd
  • Kollarik: @Foxglove: Boldog új évet neked is, Foxi! :) (2014.12.31. 23:11) BÚÉK
  • Foxglove: Javíthatatlan vagyok, nem? Akkor viszont: boldog karácsonyt! :) (2014.12.21. 20:24) karácsony

Címkék

A negyvenéves férfi

2012.10.21. 08:55 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


Volt egy barátom. Idősebb barát, de ez nagyjából annyi, mint a sixtusi kápolnának emlegetni az idő múlását. Az idő múlik, mondják, a festék pereg, majd restaurálják, az ember meghal, eltemetik, de végül is csak annyi van, hogy hiányzik, a többi változatlan. A teremtés rendjén Isten sem változtathat, ha valaki egyszer volt, akkor van, örökké. Hát így van ez vele is. Van. Örökké. Írtam róla többször is, pl. itt: http://kollarik.blog.hu/2012/04/20/a_negyveneves_ferfi_52

De ez nem sok. Ez csak annyi, mint amikor annyit mondunk a másiknak, hogy szeretjük. A lényeg máshol van. Mondjuk ott, hogy emlékszünk rá, szeretett ezt vagy azt, teszem azt ezt a számot, Jerry Lee-től. Mert ezt szerette. Emlékszem. S míg emlékszem, ő is van. Ő. Cserményi Vajk.

https://www.youtube.com/watch?v=zcrS68PPNyM

Szólj hozzá!

A negyvenéves férfi

2012.10.20. 09:09 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


„Az író akkor is író, ha nem ír.” Ez csak akkor igaz, ha a nem-írás összefüggésben van egy alakulóban lévő írással. Írónak lenni lelkiállapot, készenlét és feszültség, amiből megszülethet az írás. Ha nem ilyen a lelkiállapot, ha nincs meg az emberben a készenlét, a feszültség, amiből megszülethet valami, az ember nem író. Nem úgy általában, nem foglalkozásszerűen, hanem valójában. Ebben az értelemben az író akkor sem író feltétlenül, ha ír. Fontos, hogy az író lehetőleg mindennap írjon, és ha megteszi, valóban „író”, de a többlet, amit az a tény adhat, hogy valaki nemcsak ír, de az írásával ki is fejez valami lényegeset, a koncentrált lelkiállapotban rejlik, amellyel tárgya felé fordul. Ez a koncentrált lelkiállapot sok mindenből fakadhat, úgy az érte tett erőfeszítésből, mint az egyéni fizikai és lelkiállapotból, de talán még a kegyelemből is, amit a csillagok állása vagy ki tudja, mi minden adhat. Egy biztos: e nélkül nem író az író, még ha „egyébként” író is. Az író akkor író, amikor író. Amúgy „tollforgató”, „írástudó” vagy bármi más.

Szólj hozzá!

A negyvenéves férfi

2012.10.16. 13:43 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója

Itt kezdődött. Keresztapámnál hallottam ezt a lemezt, aztán kölcsönkértem, és hallgattam, hallgattam. Valamiért az a kép rögzült bennem, hogy megyek haza a Radnótiból, állok a villamosmegállóban, és arra gondolok, hogy vár otthon ez a lemez. Innen datálódik minden. Olyan ez, mint az első csók. Vagy az első szeretkezés. Na nem, annál jobb. (A másodiknál már nem.) Afro Blue. Coltrane. Valami megvan.

https://www.youtube.com/watch?v=1r6T4lvYxaA

Szólj hozzá!

Élet

2012.10.16. 13:41 Kollarik

ha mindezt el tudnám mondani

költő lennék vagy maga Isten

de nincs meg bennem az isteni

rész valójában semmi sincsen

üresebb vagyok belül

mint csiga híján a háza

a külvilág menekül

és önmagamba zár ma

Szólj hozzá!

Élet

2012.10.13. 23:08 Kollarik

Szerette az estéket, szerette a duruzsoló gázkonvektor mellé telepedett tespedést és a papucsbabújós nyugalmat. Szerette az esti pohár vörösbort, a pár oldal olvasást a pillepuha paplan alatt és a bágyadást, ami óhatatlanul elkövetkezik az ébrenlét és az álom közti vízválasztón. Kispolgár volt? Kicsi volt és polgár. De mindez talán csak méret és életmód dolga. A többi nézőpont és tétova talány.

Szólj hozzá!

Korompay hümmögései

2012.10.13. 23:06 Kollarik

Nem vagyok se jóképű, se jómódú, és elmúltam negyven. Ezek az előnyeim. Most nézzük a hátrányaimat.

Szólj hozzá!

Élet

2012.10.13. 22:02 Kollarik

Tiszta szívás

 

Van apám is, anyám is,

tudja isten: hazám is,

bölcsőm volt,  nincs szemfödőm,

szemem mégis elfödöm.

 

Harmadnapja zabálok,

noha nincsen reá ok,

húsz esztendőm hol van már,

szétdúlta rég a tatár.

 

Kellhetek bár bárkinek,

ördöngössé nem tehet,

szívem tiszta, ez a baj,

ember tőlem meg nem hal.

 

Nem fog senki felkötni,

azt mondják majd: „Ez itt ni,

ez az kinek a szívén

nem termett: csak költemény.”

Szólj hozzá!

Vajon mit gondolnak a nők?

2012.10.12. 10:39 Kollarik

2.

Volt Korompaynak egy ismerőse. Fiatal lány, légies tünemény, annyira légies, hogy néha csak úgy, pihenésképpen, nekitámaszkodott a levegőnek, és úgy maradt pár pillanatig, mint a magasban lebegő madár. Így is hívta Korompay, Madárka, persze csak magában hívta így, a valóságban nevén nevezte. Léda, az volt a lány neve.

            Korompay egy időben gyakran beszélgetett vele, mondhatni mindennaposak voltak a kávézásaik. Kávé és cigaretta – akár egy filmcímben. A kávét mindketten itták, a cigarettát egyedül Léda szívta, méghozzá tetemes mennyiségben, mintha a tüdejébe tóduló füst is hozzájárulna légiességéhez. Sokat beszélgettek, kardigánokról, vasárnapreggelekről, elkészítetlen mustáros csirkéről - bár ez utóbbit Léda kevésbé szerette, mert irtózott a nyers hús érintésétől. De másról is beszélgettek. Anyákról és apákról. Anyákról, akik bár nem mosónők, mégis korán halnak, és apákról, akik csak az irántuk táplált érzésekben apák igazán. Férfiakról, akik vadítóan férfiasak, tehát magasak, szőrösek és erősek – hogy aztán kiderüljön róluk, mennyire alacsonyak, szőrtelenek és erőtlenek valójában. Költőkről, akik nem azonosak a verseiket alkotó szavakkal. Emberekről, akik képtelenek tisztességgel megbirkózni azzal a kósza ténnyel, hogy emberek. Mindenről beszélgettek tehát, és semmiről. Az életről beszélgettek úgy általában, vagyis arról, amit ők életnek ismertek.

            Egy ilyen beszélgetés alkalmával Korompay megkérdezte Lédát, mit gondolnak a nők. Volt előzménye persze ennek a kérdésnek, akkor már órák óta beszélgettek arról a bizonyos vasárnapreggelről, de nem csak arról, főként nem arról, hanem sokkal inkább annak következményeiről. A hétfőkről, keddekről, szerdákról, így tovább, s leginkább az utánuk soha többé el nem következő vasárnapokról, amelyek elkövetkeznek persze, de csak úgy, mintha egy csütörtök délután öltene álruhát és igyekezne elhitetni magáról, hogy ő márpedig egy vasárnapreggel. Erről beszélgettek hosszasan, Léda szívta egyik cigarettát a másik után, a füst úgy gomolygott az ég felé, mint a tétova gondolatok. Talán erről jutott Korompay eszébe a kérdés, talán másról. Talán a kardigánról, ami ott lógott a ruhásszekrényben, a vállfán, és nem akart kijönni onnét, mintha meglelte volna végleges helyét a teremtés rendjében, és fölösleges erőfeszítés lenne az ellenkezőjéről meggyőzni. Talán a kardigánról, talán tulajdonosáról, aki az istennek nem akart eljönni érte, de előszeretettel érdeklődött róla – igaz más szavakkal – az éjszaka közepén, megvan-e még, mintha azt gyanította volna, hogy Korompaynak titkos célja pénzzé tenni a különösen értékes női ruhadarabot. Ezeket az üzeneteket nem értette, többek között, Korompay. Az üzeneteket, melyeket egy jól ismert számú mobiltelefonról küldtek több kevesebb rendszerességgel, és a kardigánon túl szó volt bennük hogylét iránti érdeklődésről és egyéb udvariassági formulákról, mintha küldőjük, már csak az egykori vasárnapreggelből kiindulva is, nem lett volna tökéletesen tisztában a címzett hogylétével. Korompayban talán ezeknek az üzeneteknek a hatására merült föl a kérdés: mit gondolnak a nők?

            Léda elmerengett, és mélyet szívott a cigarettájából. Elgondolkodott, de Korompaynak fogalma sem volt, mire gondolhat, gondol-e valamire egyáltalán. Nem szőrös, magas férfiak járják-e állandó táncukat a fejében, mely ténynek nem sok köze van a gondolkodáshoz? De nem mondott semmit, várta Léda válaszát, amelyre tudta, hogy talán egy egész délutánon keresztül kell várnia, ám nem aggódott, volt ideje, akkoriban Korompaynak tengernyi ideje volt női válaszokra várni.

            - Nem lehet tudni – felelte végül Léda, röpke másfél órás hallgatás után – Nem lehet tudni, mire gondolnak a nők. Tudod, mit, Korompay? – mondta és mélyen Korompay szemébe nézett azokkal a szemekkel, amelyek annyi szőrös, magas és erős férfi határozott tekintetét tették már határozatlanná – Tudod, mit? Kérdezd meg őket. Kérdezd meg a nőket. Minden nőt. Kérdezd meg már végre a nőket. Tegyél végre úgy, mint aki képes bármit is tenni, ha teszem azt kérdése van, fölteszi. És megtudja a választ, nem pedig kardigánokon és mustároscsirke-recepteken tűnődik, míg a világ világ. Eridj, Korompay, szedd össze magad. A kávédat ma én fizetem. – mondta Léda ellentmondást nem tűrő hangon, és Korompay pontosan tudta, hogy aznap többet nem áll vele szóba, így aztán indult, és dehogy merte azt felelni Lédának, hogy hiszen éppen most tette föl ezt a kérdést egy nőnek.

18 komment

Vajon mit gondolnak a nők?

2012.10.11. 07:38 Kollarik

 

 

1.

 

Korompay éppen a szüleihez készült ebédelni. Vasárnap volt, október volt, az idő olyan bágyatagon mosolygott, mintha hosszú álom után ébredezne, vagy még hosszabb álomra készülne éppen. Korompaynak pedig az jutott eszébe,  vajon lehet-e tudni, mit gondolnak a nők. Nem volt ez komoly gondolat, először épp csak eszébe villant, ahogy egy légy röppen be a még mindig nyáriasan langyos időben tárva lévő ablakon. Zümmögött ez a légy, repdesett ide-oda a szobában, majd berepült a másik ablak előtt lévő függöny mögé, s nekikoppant az üvegnek. Erre a koppanásra fülelt fel Korompay. Talán az is belejátszott a dologba, hogy épp kinyitotta a ruhásszekrényt, hogy inget vegyen elő, vasárnapi inget a vasárnapi ebédhez, de egy inge sem volt vasalt, minthogy vasalni utált, s ahogy ezen mérgelődött magában, megpillantotta a felesége kardigánját. Ott lógott ez a kardigán, barna gyapjúból vagy ki tudja, miből kötve, Korompay nem értett a ruha-, különösen nem a női ruhaanyagokhoz, ott lógott az egyik vállfán, mint egy ottfelejtett szellem, aki még éjjel bújt oda, ám elbóbiskolt és a nappali fénynél már nem volt mersze előjönni. És ahogy meglátta, Korompaynak eszébe jutott ez a kérdés.

            Nemcsak a kérdés jutott eszébe, hanem egy reggel is, amikor szintén vasárnap volt, de nem október, hanem február, és ő korán kelt, mert aznap mustáros csirkét akart csinálni ebédre. Korán kelt, aztán mégsem készítette el az ebédet. Nem, mert a megszokott vasárnapreggelek koreográfiáját felrúgva, a felesége is korán kelt aznap. Annak ellenére kelt korán, hogy aznap éjjel érkezett haza külföldről, és hulla fáradtnak kellett volna lennie. Nyilván az is volt, és mégsem aludt szokása szerint délig, hanem fölkelt, kijött a nappaliba, ahol Korompay éppen a mustáros csirke elkészítésének nagy-nagy dilemmáján tűnődött: vajon sima vagy magos dijoni mustárból csinálja-e a mártást. Ám kijött a felesége a hálószobából, és a kérdés értelmét vesztette. Nem azonnal, csak mondjuk abban a tempóban, ahogy a haldokló tudatában huny ki lét és nemlét összefüggésének öröknek tűnő, ám végül mulandónak bizonyuló gondolata.

            Nézte Korompay ezt a kardigánt, és arra gondolt,  vajon mit gondolhatnak a nők. Érdekes módon nem az jutott eszébe, hogy vajon a felesége mit gondolt azon a vasárnapon, ott a nappaliban, a fotelba huppanva, és aztán ülve még hosszú, végtelennek tűnő percekig, olyan sápadt arccal, mint aki nemcsak aznap éjjel, hanem már napok, hetek, talán hónapok óta nem aludta ki magát. S ez így is volt. A felesége akkorra már-már szinte végképp leszokott az alvásról. Hogy mit csinált helyette, nem tudható, legalábbis Korompay nem tudta, sokáig nem tudta, s mire megtudta, nem akarta már tudni. Legyen annyi elég, hogy ébren volt. Teljes napokon keresztül volt ébren, már ha ébrenlétnek nevezhetjük azt a módosult tudatállapotot, amelybe az ember bizonyos élethelyzetekben kerül, s amelyben aztán úgy létezik, mintha másvalakinek az életét élné. Másvalaki életét éli, másnak a gondolatait gondolja, de az az élet és azok a gondolatok mégiscsak az övéi, és végső soron megismerhetők. Korompay legalábbis azon a vasárnap reggelen, vagy inkább délelőttön, mert sokáig tartott a felesége üldögélése a fotelban, egész pontosan megismerte a felesége gondolatait, hogy aztán azonnal az jusson eszébe, vajon ismerte-e korábban bármikor is őket. De még ennél is erőteljesebben merült föl benne a vasárnap reggelt követő hónapok során és vált aztán rögeszmés kérdéssé számára: vajon mit gondolnak a nők? Mert a felesége viselkedéséből képtelen volt bármiféle egyértelmű válaszra következtetni. Ott volt például rögtön a tény: mért hagyott egy barna kardigánt lógva a szekrényben, miközben azon a vasárnapon, illetve az azt követő héten oly gondosan pakolta össze és vitte magával minden holmiját?

1 komment

A negyvenéves férfi

2012.10.10. 21:11 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


Az ember annyi idős, amennyinek érzi magát. Én most  pontosan 43 éves 6 hónapos 9 naposnak érzem magam. Szerencsés egybeesés.

Szólj hozzá!

A la recherche

2012.10.09. 13:12 Kollarik

à la recherche du tánc perdu

        

még érzem azt a táncszagot

még érzem azt hogy nem vagy ott

csak azt nem érzem nem vagy itt

az emlékképed elvakít

 

még érzem azt nem érzem ezt

még  föltennék egy tánclemezt

egy tánc mely tőlem messze vitt

de lám az érzés már avítt

 

az érzés és a tánclemez

egy régi tánc nem ez nem ez

egy tánc mely el tán sose múlt

mert nincs jelen csak kapzsi múlt

10 komment

A negyvenéves férfi

2012.10.06. 09:38 Kollarik

Itt az ideje, színt kell vallanom, drága olvasóim. Nem mondom, hogy vége, csak azt mondom, hogy egyelőre ennyi volt. Február óta folyamatosan írtam és publikáltam a blogon: kifulladtam. Szükségem van egy kis csöndre. Talán erőgyűjtésre. A vámpírtörténet elakadt, egy ideje már csak kötelességből írtam. Versek most nem jönnek, és ha nem jönnek, nincs mit tenni. A próza más, azt írni kell, mindennap. De nem feltétlenül publikálni. Bár az az igazság: jelenleg prózát sem írok. Tudom, mit akarok írni, el is kezdtem, de várok valamire. Várok a késztetésre. És most nincs meg.

Egyszóval, drága olvasóim, köszönöm az olvasást, köszönöm a hozzászólásokat, köszönöm a szép szavakat, köszönöm a biztatást. Nem mondom, hogy kész, vége, nem szüntetem meg a blogot, csak azt mondom: ennyi volt, talán lesz majd még más.

Csókollak benneteket, legyetek jók (ha tudtok)!

A 40éves (aki már több is annál)

13 komment

A negyvenéves férfi

2012.09.27. 04:55 Kollarik

A negyvenéves férfi naplója


Van nekem egy barátom. A szobi remete. Több mint egy évtizede nem mozdul ki Szobról, csak ül a szobájában és írja a regényét. (Így a legenda: http://dunalegendarium.blog.hu/2011/04/06/szabo_adam_a_remete_avagy_a_duna_regenye#more2805313)

Van neki egy kötete, mely kötetet (Hányat alszunk a feltámadásig?) sokaknak dedikált annak idején, és e sokak könyvespolcán azóta is fellelhető, ám máshol nem, mert a könyvet, hibás nyomása miatt, visszavonták a boltokból, és nem adták ki újra. Egy könyv, ami van, de nincs. Nincs, de van. Miként barátom regénye, amelyet egyfolytában ír, de talán nem ír meg soha. Nem írja meg soha, de mindig lesz. A regény.

A minap egy másik barátomat helyettesítettem a suliban, dupla irodalom órát tartottam nyolcadikosoknak. Többek között a Remete egyik, számomra kedves és már többször tanított, novelláját, az Őszi szárnyasképet is felolvastam. Ez a novella angyalokról szól, angyalokról és egy alvó kertészről, az érseki kertről és az őszről, az őszről és katolikus nagyanyáinkról, egy titokzatos rajzolatú tenyérről, a tűről és a szögről, melyek szent dolgok, Mák Petiről és kereszteletlenül meghalt nővéréről, a pokol tornácáról és piskótalábak harangozásáról, Istenről, és arról, hogy mindez jó, nagyon jó. Jó ez a novella, nagyon jó. Megtartottam az órát, mindkettőt, majd mentem a dolgomra.

Aztán eljött az este. Eljött az este, és kaptam egy üzenetet. Egy lánytól, aki már nem annyira lány, annyi idős, mint én, mint én és a Remete, fiatalkorunk jóismerőse, főleg a Remetéé, de amikor pár hónapja az iskolában összefutottunk, és kiderült, hogy odajár a kislánya, úgy megörültünk egymásnak, ahogy csak fiatalkori jóismerősök tudnak. És most ez a lány, aki már nem annyira lány, de nekem örökre lány marad, ezt írta:

"Hogy röviden idézzem csak a lányomat, "anya, kurva jó magyar órát tartott ma a helyettesítő tanárunk!!"

Ez jól esett, rendben, de nem ez a történet lényege. A történet lényege, hogy válaszomban megírtam neki, mit tanítottam, hogy közös barátunk, a Remete egy novelláját tanítottam. Mire a lány levette a könyvespolcáról a Remete könyvét, hogy megmutassa a kislányának. "Nézd csak, Zsófi!", mondta neki, és kinyitotta a kötetet. És a következő dedikációt találta benne:

""Édes Zsófika! Ez a Te első könyved. Majd ha megtanulsz írni meg olvasni, olvasd el!És meséld el, miket álmodtál most. Bp, 1998. november 25." És aláírásként barátunk, a Szobi Remete neve.

A könyv megtalálja olvasóját.

2 komment

A la recherche d'une femme perdue

2012.09.24. 19:36 Kollarik

Levéltöredék Zúzmarámhoz

                                      hommage à B. D.

 

Ne kérdezd, Zúzmarám! mint töltöm időmet,

S távolléted alatt kedvem miben lelem?

Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,

Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

 

Lefestem szüretem estvéli óráit,

Ha már két szememet hiába meresztem

laptop-képernyőre, nem látok már semmit,

s tévé vagy olvasás, nem csábít egyik sem,

 

pizsamába bújva könyökömre dűlök,

hanyatt fekszem, avagy úgyis kényelmetlen,

hasra bújva hamar dunyhába merűlök,

és ott a sötétben szellemed kémlelem.

 

Szellemed világít (sugárzó lángoszlop),

gondolataidban hát olvasni kezdek,

a búsongás oda, kerülnek a gondok,

csak hát lábam kilóg, istenhideg vesz meg.

 

Lábam behúz hamar, visszatérek hozzád,

ha csak gondolatban, ám de az se semmi!

Kicsit koncentrálok, előtűnik orcád,

és arra gondolok:  jó volt veled lenni!

 

Estéim képe ez. Már megzavarodtam.

Elborult elmémnek vidám álorcája.

Két fixa idea szunnyad az agyamban:

Elköltözésednek iszonyú órája

S reménytelenségem szörnyű zsarnoksága.

Szólj hozzá!

A la recherche d'une femme perdue

2012.09.21. 08:20 Kollarik

A kulcs

Amikor visszahoztad a kulcsodat,
és borítékban a postaládába dobtad,
amin már nem volt rajta a neved,
arra gondoltam: "Jól van, így kell lennie."
De amikor másnap munkába menet
a te kulcscsomódat vittem el a magamé
helyett (véletlenül vagy szándékosan,
ki tudja már), és hazatérve a kulcsod

nem nyitotta a zárat, amit elmenet
még sikeresen bezárt, az jutott eszembe:
"Lehet, hogy így kell lennie, de nem biztos,
hogy jól van." Álltam az utcán a saját
lakásom előtt, ahová nem mehettem
haza többé, egy kulccsal, ami semmit nem nyitott.

 

10 komment

Édes kis vérszívóm

2012.09.20. 07:30 Kollarik

21.

 

Eleinte volt is mit kiszívnia belőlem Annának. Az ember, ha vérszívó telepszik rá élősködőként, a kezdeti időben telve van energiával. Nem csak fizikai értelemben, ahogy a táborban mintha megsokszorozódott volna az erőm, úgy nyűttem a fákat, morzsoltam a köveket, gyúrtam a valóságot, mintha kinőttem volna magamat s törpéből, ha mindjárt nem is óriás, de ember lettem. Ám ennél fontosabb volt, hogy heteken, hónapokon át úgy léteztem, olyan kreativitással, ami korábban, és nem csak a békák közt töltött kútrabság idején, nem volt jellemző rám. Nehéz ez kimondani, szégyellem is, mert tudom, hogy álságos, de a lurkók rákaptak miattam a tanulásra. Egy fenét miattam: Anna miatt, aki miatt én lettem más. A vérszívó vért adott a vértelen tanítónak, és az megtáltosodott, és rájött, hogy a tanítás során adni is lehet, nem csak kapni. Anna pedig ült az osztályteremben, és magába szívta annak minden rezdülését. Az élményvámpírnak minden élmény, ami új, és Annának minden új volt kezdetben, hiszen éppen ez az élményvámpír valódi éltetője: minden, ami kezdeti idő. Az élményvámpír egyvalamit nem bír elviselni: az idő múlását, a megszokást, amely egyes embereket összeköt, őt elválasztja mindentől, ami nem változik. Csak a változásban képes létezni, nem tud lépni kétszer egyazon pillanatba, mert ahogy más vérszívó a napfénytől gyengül el s válik porrá, úgy az élményvámpír a megakadt időtől, s számára azon nyomban megakad az idő, amint nem történik valami váratlan és újszerű.

            Hát eleinte eléggé újszerű voltam édes kis vérszívómnak, szívta is a vérem, élményeim tisztességgel, s ekkor még tényleg tisztességes, jó anyagból faragott vérszívónak tűnt számomra. Mit annak! Magának a valóságból eredeztetett egyedüli tökélynek! Azt hittem, megfogtam Isten lábát, és nem csak képletesen. Abban az időben nem pusztán jártam istentiszteletekre János atyához, de hittem is abban, hogy nem csak időtöltésből, illetve jópolgári kötelességből járok oda. Isten megtestesült az életemben, s úgy gondoltam: hét szűk esztendő után, amit az Úr Martin melletti hatalomvágyam miatt mért rám, hét év szenvedéstörténet után, melynek egy részét a kút mélyén töltöttem retinámba égett boszorkánytinccsel bűnhődve eltévelyedésemért – hét hosszú év után eljött az időm, levezekeltem bűneimet, s megkaptam jól megérdemelt jutalmamat egy földre szállt istenség, egy minden földi édességnél édesebb vérszívó alakjában. Hittem, őszintén hittem. Vérszívómban hittem, nem az Úrban – de mentségemre legyen mondva: a kettő egy volt akkor hitemben. S hogy tévedtem? Talán. Nem tudom. Talán azért bűnhődöm megint, mert eltévedtem hitemben? Ezt sem tudom. Annyit tudok csak, hogy Istent nem leltem meg, de elvesztettem a saját házi istenségemet, akit saját képemre hittem faragni – holott ő faragott a saját képére engem.

Szólj hozzá!

Korompay hümmögései

2012.09.19. 22:51 Kollarik

"Tudod, mit szeretnék, Uram? Szeretnék, mondjuk, Örsön lenni, egy üveg jópár éves, teszem azt, Chateauneuf-du-Pape-pal meg Dresch Misivel, de elég ha cd-ről. Asszem, most ezt szeretném."

"Ennyi? Ennyit szeretnél, fiam? Örsöt, most? Hideg van ott és sötét és magány, ezt szeretnéd? És Dresch Misit, cd-ről, holott élőben is hallhatnád? És egy üveg bármilyen jó és bármilyen öreg, de mégiscsak megszerezhető bort? Tényleg ennyi a vágyad? Nem kívánsz valami elérhetetlent?"

"Hát..., ahogy így mondod, Uram, lehoznád nekem a holdat? De kezdj is vele akkor valamit helyettem, oké?"

"Oké. Ha ennyi vagy, te porszem."

Szólj hozzá!

Édes kis vérszívóm

2012.09.17. 07:17 Kollarik

20.

 

Amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell. S beszélek is, mert hallgatni nem tudok. Kuporgok a cella sarkában, a penészes szalmán, várom a hajnalt, várom Bartot, jöjjön értem, hurcoljon Martin elé, ahol majd a sunyi kis írnokocska, akit asszonyom most használ, kuncoghat a markába, hogy jól megjártam, kellett nekem kikezdeni vele, pedig én egyvalakivel kezdtem csupán bármit is, édes kis vérszívómmal, mindenki más jelentéktelen. Nem engem visz majd Bart, a hóhér, nem engem ítél majd el Martin, a nagy hasú bíró, nem rajtam röhög majd a szájtáti csőcselék, élén a szánalmas kis írnokocskával, az nem én leszek, én, az valaki más. Én az följött egykor, ezer éve, ezer év után a kút mélyéről, följött, mert fölhúzta magát a hajánál fogva, kilépett a kútkávára, szétnézett a világon és élni kezdte az életét. Nem elszenvedni, amit addig tett, hanem élni. És akkor végre telt is az idő, nem csak múlt, s ő is telt vele, s ahogy eltelt néhány hónap, Én kilovagolt a városszéli mezőkre egy nyári alkonyatkor, majd egy erdei ösvényre tért, utána pedig elért egy kápolnához, és a kápolna lépcsején megpillantott valakit. S attól kezdve lett Énből igazán az az Én, aki én vagyok, s akivel nem kezdhet semmit holmi hóhér, holmi bíró, holmi csőcselék – mert megalázhatják, megbüntethetik, kerékbe törhetik, élete már nem az övé, s ily módon el sem lehet venni tőle. Az életemet csak édes kis vérszívómtól lehet visszavenni, ám ő hiába él immár mással, az életemre még mindig és végérvényesen igényt tart.

            Anna beköltözött hozzám, nem sokkal a folyóparti táborozás után. Hozta a cuccait, ami nem volt sok, csak a látszat kedvéért volt az egész, a vámpírnak mindene megvan, de nem útitáskákban hordja magával. Beköltözött hozzám, a házamba, s onnét fogva együtt jártunk az iskolába, tanítani, Anna pedig tanulni a tanítómesterséget, holott nem volt mit tanulnia tőlem, jobban tudott nálam mindent, ahogy az egy tehetséges vérszívóhoz illik – egy valamit akart nem megtanulni, hanem megszerezni tőlem: az élményeimet. Mert hiába tudott mindent,  nem tudta, milyen tanítónak lenni. És Anna, aki – ma már tudom – szívta már vérét s főként élményeit mindenfajta írástudónak - tanítónak, előttem, még soha. Ezt a szánalmas élményt akarta megszerezni magának, mert nincs szánalmasabb a tanítói létnél, aki úgy tesz, mintha átadná tudását a lurkóknak, holott csak kapni akar tőlük: energiát, fiatalságot, életkedvet, élményeket. Bevallhatom: vámpír vagyok én is – miként vámpír minden ember, aki nem tud egymaga élni, s mástól akarja megszerezni, ami az életéhez kell. Vámpír minden férj és minden feleség, minden apa, minden anya, sőt minden gyermek. Minden élőlény élősködik egy más élőlényen, mert féli a létezést. Egyvalaki van a környezetemben, aki nem élősködik máson: a Remete, aki azért bújt el az erdő mélyére, mert rájött, hogy amit addig tett, nem volt más mint élősködés, vérszívás. Azóta azt mondja, hogy az sem jobb, amit most tesz, mert nem más, mint élősködés a Teremtőn, a Világ Urán, mert aki él, nem tud nem élősködni. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy édes kis vérszívóm szívta a véremet, a létezésemet, de én is szívtam az övét, mert hiába jöttem föl a kútból, hiába hittem azt, hogy már a magam életét élem: szükségem volt valakire, hogy ne legyek egyedül. Szükségem volt a lurkókra az iskolában, és aztán szükségem volt Annára, szükségem volt arra, hogy szívja a vérem, s hogy szívjam a vérét.

Szólj hozzá!

Édes kis vérszívóm

2012.09.15. 06:34 Kollarik

19.

 

Kinek-kinek megvan a maga rögeszméje. Martin például istennek hiszi magát, holott még csak ördög sem. János atya, a papunk pedig Isten szolgájának, pedig Isten nincs, vagy ha van, nem tart szolgákat. De ezt nem mondom meg János atyának, mert még kiközösít a végén, és különben is tisztelem, mert a saját rögeszméje alapján, ami nem más, mint a hite, jót akar, még ha kissé erőszakosan is. Neki legalább van hite, nekem viszont az sincs, ő még mindig jobban áll az örök perben, mely test és lélek között folyik, amióta világ a világ.

            Az én rögeszmém a feleségem, a második. (Ez is hit a maga módján, de az örök perben nem segít.) Az elsőn talán már túl vagyok, bár édes kis vérszívóm gyakran vetette szememre (ó, az ő szemrehányásai, azok voltak csak földrengésszerűek – már ahogy egy vérszívóhoz illik), hogy még mindig fog rajtam a boszorkány igézete. Talán így is van, nem tudom. Annyit tudok, hogy amikor följöttem a kútból, s végre, száz világtalan nap és száz éj után, megpillantottam a napvilágot, nem a boszorkánytincset láttam már, ami mindaddig a szemem előtt lebegett, hanem a város környéki erdőt. Kiálltam a házam elé, körbehordoztam a tekintetemet, s a fákat láttam, melyeket már nem borított hó, állatokat láttam, őzet s őzgidát, és a szelet, mely a fákat mozgatta. Igen, láttam a szelet, ami mindaddig, száz napon át, nem volt sehol. Mozdulatlan volt a világ, de most föltámadt a szél, s hangja élni hívott.

            Hiszem, hogy túl vagyok első asszonyomon, a boszorkányon, de tudom, hogy nem vagyok, nem lehetek túl a másodikon. A boszorkánytincs kihullik, mint minden más földi haj, a vámpír csókja örök. S örök hitem is, hogy asszonyom vérszívó. Vérszívó nincs, tudom jól, én tudom a legjobban, egyedüli valódi írástudó a városban – de ahogy János atya hite megteremti Istent, úgy az én hitem édes kis vérszívómat. 

Szólj hozzá!

Kollarik meséi

2012.09.14. 09:44 Kollarik

Volt egy férfi, aki addig tartott ki a felesége mellett, amíg az élt. Mármint mással. Mert addig is kitartott mellette, amíg vele élt, de az nem volt nagy kunszt. Vagy mégis? Az volt a nagyobb? Ki tudja. Mindenesetre kitartott mellette, amíg vele, s amíg nem. De aztán eljött az Utolsó Ítélet. Az a bizonyos nap, amit a Fővárosi Ítélőszéken tart egy bizonyos tisztességben, de legfőképp teremtésfrusztrációban megőszült bíró, a legeslegfelsőbb bíróság elnöke, aki kihirdette, hogy hiába kitartás meg egyéb dőreségek, az asszony bizony másé. (Mert ilyenek ezek az asszonyok: mindig a máséik, a leginkább talán akkor, amikor a sajátjainknak tudjuk őket.) Nos, akkor aztán lett égszakadás és földindulás, de legfőképp bontási határozat. S attól kezdve a férfi hiába is próbált kitartani, jogilag ellehetetlenítették. Úgyhogy magányos kitartóként halt meg valahol a római parton, vagy attól kicsit lejjebb, a nagy folyóban - hogy aztán tetemét a víz vesse partra a Margit-sziget egyik kies lapályán. Ott aztán osztálykiránduló gyermekek találták meg, biológia szakosok, akik gyorsan kipreparálták a talált testet ("egy talált test kipreparálása"), majd hazavitték egy vidéki kisvárosba, s azóta is ott van a biológia-szertárban, ha ugyan a preparálás még kitart. No de nem tart ki. Ha a preparálás kitartott volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Szólj hozzá!

Édes kis vérszívóm, avagy az élményvámpír

2012.09.13. 07:06 Kollarik

18.

 

Hét év telt el azután, hogy Martin elvitte az első asszonyomat. Hét szűk, vagy inkább szenvedésben bővelkedő esztendő. Tehetséges szenvedő vagyok, meg kell hagyni. Ismerek más jó adottságú szenvedőket is, Lasar barátom se csinálja rosszul, ha éppen úgy érzi, kálváriát kell járnia a lelkének, s bizony gyakran érzi úgy, a nők jó néhányszor megtaposták már, de kismiska hozzám képest. Ahogy másik barátom, a Remete mondogatja, aki az erdő mélyén él, valamikor írnok volt ő is egy másik városkában, de aztán felhagyott a világi élettel, elvonult az erdőbe, ott él és meditál, s csak néha napján ír már valamit, egy-egy végtelenül misztikus verset a lélek sötét éjszakájáról, de azt is csak a fejében, mert azt mondja, ami egyszer megteremtetett, az létezik is örökké, minek papírra vetni, így lett írástudóból egyszerűen tudó, aki mindent tud, amit az életről tudni kell, csak épp magát az életet nem tudja, nem akarja már tudni, jobb neki az erdő mélyén, ahol néhanap meglátogatom, bogyókat eszünk, amiket szed s amiken él, bogyókat eszünk, különös főzeteket iszunk, melyeket ő készít s melyeknek csak ő ismeri összetételét, de nem kábító főzetek ezek, hanem egészséget adók, ha nála járok, testben s lélekben megtisztulva térek vissza a városba – s ő, a Remete mondogatja rólam, hogy egy barátjának sincs akkora lelke, mint nekem. Nem tudom. Őszintén szólva nem is nagyon van rajtam kívül más barátja a Remetének, lehet, hogy nem is olyan nagy dicsőség a legnagyobb lelkűnek lenni közöttük. Talán nem dicsőség, s képességnek pedig nem nevezném, inkább Isten büntetésének, mert miféle képtelen képesség az, amitől már földi életében tisztítótűzben ég az ember?

            Hét évig égtem a földi tisztítótűzben, miután Martin elvitte első asszonyomat, a boszorkányt. Nem igaz ez a hét év, mert nem volt ez mindvégig purgatórium, talán ha egy év volt intenzíven az belőle, de azt az egy évet sosem felejtem el. Miután ráébredtem, hogy a boszorkányt nem csak vitték, de ment ő magától, s aztán hiába is akartam visszaédesgetni magamhoz, s azt is hiába vártam, hogy ledugja nyelvét Martin torkába s megfojtsa őt, miután hiába vártam bármire, amit történésnek lehetne nevezni, mert nem történt semmi, múlt csak az idő, de nem telt ki teljessé, vagy inkább én nem múltam az idővel, nem múlt a szenvedés, vagy inkább tompaság, nevezzük nevén a gyermeket, ha már írástudók, a képzeteknek nevet adni tudók lennénk, vagy mifene, tompaság volt az hosszú ideig, nem is szenvedés, gyilkos fásultság, melyben olyan volt az egész élet, mintha nem az enyém lenne, pontosabban, mintha én nem volnék többé a magamé, mintha kívülről, valami különös, sűrű ködön keresztül nézném magamat, s nem tudnék ezért a rajtam kívül álló önmagamért tenni semmit többé, ilyen volt ez a tompaság, ami aztán abban az egész évnyi szenvedésben csúcsosodott ki.

            Jól emlékszem az év kezdetére, ami tényleg egybeesett az évkezdettel. Az új esztendő első havában jártunk, nagy hó esett, farkasordító hideg volt, ordítottak is a férgek a környék erdeiben, s én elrendeltem Martin engedélyével, akinek nem voltam többé írnoka, ám megesett rajtam a szíve s visszatett városi tanítói állásomba, vagy tán asszonyom szíve esett meg rajtam, nem tudom – de abban a hatalmas télben elrendeltem egy szünetet, mert a lurkók nem tudtak volna bejárni a nagy hóban, de legalábbis félő lett volna, hogy akik az erdőn keresztül járnak, azok közül nem egyet elragadnak az ordasok. Nagy, több hetes szünetet rendeltem el, vagyis a nagy hó végéig tartót (egyébként is megfagytunk volna a fűtetlen tanteremben), s mivel a nagy hó hetekig tartott, a szünet is tartott hetekig.

            Örültem a hónak, mintha megoldást hozott volna mindarra, ami megoldatlan volt az életemben. Örültem a hónak, a szünetnek, azt terveztem, dacolva a farkasveszéllyel, hogy meglátogatom barátomat az erdő mélyén (neki óriási farkasölő kutyája van, őt sosem fenyegeti veszély a vadállatok részéről), meglátogatom őt, elbeszélgetünk a havas fák között, s megnyugszik a lelkem. Aztán nem mentem sehova. Egy reggel, a szünet első vagy második napjának reggelén, arra ébredtem, hogy nincs semmi. Nehéz ezt szavakba foglalni, bár a szavak embere lennék (vagy talán épp azért). Pontosan előttem van a kép aznapi ébredésemről. Ültem az ágyam szélén, aztán fölkeltem, átmentem a másik szobámba, és nem történt semmi. Hiába tettem bármit, hiába gondoltam bármire, semmit tettem, semmit gondoltam. Egyszerűen nem létezett az élet, vagyis az én életem. Próbáltam arra gondolni, hogy felöltözöm, megreggelizem, aztán nagy sétát teszek a hóban, vagy talán még aznap elindulok a barátomhoz az erdőbe, ám semmiféle valóságos gondolat, cselekvési késztetés nem létezett számomra. Voltam – de csak úgy, mint aki árnyéka önmagának, s gondolatai is csak árnyjátékok, minden valóságos gondolat nélkül. Egy mély kútba kezdtem belecsúszni, de a csúszás érzete nélkül, egyszerűen csak elnyelt a sötét mélység. S ez a sötétség, amíg vissza tudtam jönni szép lassan a fényre, egy kerek esztendeig tartott. S akkor is csak azért ért véget, mert, Isten kegyelméből, akiben nem hiszek, ráébredtem: nincs más, mint megmarkolni a saját hajamat és annál fogva kihúzni magamat, különben örökre lent maradok a kút fenekén. a békák között.

Szólj hozzá!

Korompay kalandjai

2012.09.12. 19:50 Kollarik

Ezentúl mindent széthagyok, gondolta Korompay, amikor az első könyvet felejtette az asztalon, és nem volt, aki szóvá tegye. Ezt követte a második, a harmadik, végül az egész könyvtár lekerült a polcokról, s talált új helyet szerteszét a lakásban. De nem csak a könyvek: így volt ez a ruhákkal, a mosatlan edényekkel is. Különös örömet szereztek Korompaynak a foci után szétszórt szennyes cuccai, fuszeklijai, cipői, mindig nehezére esett korábban fáradtan kipakolnia a hátizsákját, most viszont elég volt kihajigálnia, elrendezi az magát. Olyan ez, mint az élet, gondolta Korompay, minél inkább törekszel benne a rendre, annál nagyobb lesz a káosz. Hát most van, káosz a rendben, s ez így van rendjén. Ült a szoba közepén, fáradtan, holott nem is volt focizni, nézte a széthagyott könyveket, tányérokat, gatyákat, ezt a harsogó csendéletet, és tudta, hogy végre helyükre kerültek a dolgok. Annyi év után a helyükre, ami annál kevésbé van nekik, minél inkább keresi az ember.

13 komment

Korompay hümmögései

2012.09.11. 13:34 Kollarik

Óriási sikereim vannak a női nemnél. Sajnos a női igennél már kevesebb.

3 komment

Édes kis vérszívóm, avagy az élményvámpír

2012.09.11. 06:18 Kollarik

17.

 

Aztán mégis elmentem. Száz Lasarral sem tudtak volna visszatartani. Hát még azzal az eggyel, aki a legjobb barátom volt, de ahhoz nem volt elég jó, hogy hallgassak rá. Ahhoz senki és semmi nem lett volna elég jó. Elmentem, hogy visszahozzam a feleségemet, a boszorkányt, akit elvitt Martin, a bíró, és akit fogva tartottak Christian, a poroszlókapitány poroszlói. Ott volt a feleségem, Martin házában, vasra verve a pincében, mert nem akart Martiné lenni, csak az enyém akart lenni, vissza akart jönni hozzám, és hiába volt boszorkány, ahhoz nem volt eléggé boszorkány, hogy a láncokat lerúgja a lábáról. Elindultam hát, hogy én verjem le a láncait és visszahozzam.

            Egyedül mentem, nem vittem senkit, Lasart sem, volt elég gondom nélküle is. Bár akkor nem éreztem gondot. Súlytalannak éreztem magam, akit visz az indulata, súlytalannak, de egyben iszonyatosan erősnek. Akit indulat fűt, nincs szüksége senkire, semmire, fegyverre sem, eszembe se jutott fegyvert vinni, nem is lett volna milyet, nem volt semmi fegyverem, amit leakaszthattam volna a falról, és Franshoz, a kovácshoz sem mentem el kardért, amúgy sem tudtam volna, hogy kell forgatni. Nem is tudom, mit gondoltam, amikor elindultam puszta kézzel a feleségemért, egyedül Christian poroszlói ellen, leginkább nem gondoltam semmit, csak azt, hogy vissza kell szereznem az asszonyt.

            Nem volt egyetlen poroszló sem. Martin hatalmas háza olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély, amit annyira elvarázsoltak, hogy még a szellemek is eltűntek belőle. Se szellem, se poroszló, se Martin. Keresztül-kasul bejártam a házat, amit jól ismertem, hiszen hónapokat dolgoztam Martinnak, és nem találtam benne senkit. Mentem egyik teremből a másikba, majd a kisebb szobákat, kamrákat is végigjártam, s nem találtam senkit, poroszlót se, nagyhasút se, boszorkányt se. A feleségemet sem találtam, holott érte mentem. Aztán bevillant, hogy hiába is keresem a lakóhelyiségekben, hiszen lent van a pincében, rabláncon. Igaz, ez teljesen kiment a fejemből! Elindultam hát a pincelépcsőn lefelé.

            Nagy volt a pince. Az egész hatalmas ház alagsorát behálózta, mint egy hatalmas labirintus. Bolyongtam a penészes falak között, és kerestem a börtönként szolgáló cellákat, ahol a feleségem mellett nyilván másokat is őriz Martin, régi ellenségeit, évtizedek óta sínylődő szerencsétleneket. Egy füst alatt őket is kiszabadítom, gondoltam, szabadcsapatot szervezek belőlük, bevesszük magunkat a város környéki erdőkbe, és onnét tartjuk bizonytalanságban Martint és a szegényeket sarcoló zsoldosseregét. A szegények gyámolítói leszünk, az igazság bajnokai, ott fogunk élni, én, az írástudó, aki immár fegyverforgatóvá lettem, feleségem, a boszorkány és hű társaink. Erre gondoltam, amint a pincében bolyongtam. Ám egyetlen kiszabadítandó rabot sem találtam, s nem találtam a feleségemet sem, lógó orral kullogtam vissza a földszintre.

            Ahogy fölértem, beleütköztem asszonyomba. Egy halom mosott ruhával az ölében jött szembe, és két szolgálóval a nyomában, akik hasonló terhet cipeltek. Nyilván nagymosást tartottak. „Hát te?”, nézett nagyot a boszorkány, amikor meglátott. „Hát én!”, válaszoltam büszkén, és kihúztam magam, „Eljöttem, hogy kiszabadítsalak!” „Hogy mit csinálj?!”, nyitotta még nagyobbra a szemeit a feleségem, „Honnét akarsz engem kiszabadítani?” „A Gonosz karmai közül”, mondtam határozottan. A boszorkány úgy nézett rám, mintha két fejem nőtt volna, s mindkettő, egymás szavába vágva, folyamatosan beszélne. „Édesem…”, mondta, majd a szolgálólányok felé fordult, a kezükbe nyomta a nála lévő ruhákat, és elküldte őket. Aztán újra rám nézett, valami mélységes szomorúsággal a szemében, és így szólt: „Gyere, ülj le egy kicsit”, és egy párnás székhez vezetett.

            Akkor értettem meg, amit addig csak elhitettem magammal: hogy Martin mégiscsak az ördög. Csak éppen olyan ördög, mint bármely más férfi, akibe beleszeret az ember felesége, és önként adja neki a lelkét. Beleszeret, mert tetszik neki a nagy hasa vagy a nagy hatalma, oly mindegy. Valami tetszik neki, ami nekem nincs. És már akkor sem lehetne, ha nagy hasat növesztenék vagy hatalmat szereznék. Mert ami elmúlt, elmúlt. Aki elment, nem az többé, aki volt – már ha az volt valaha is, akinek az hitte, akitől elment.

Szólj hozzá!

Élet

2012.09.09. 15:09 Kollarik

A megbocsátás szonettje

 

Tudod, hogy van bocsánat,

csak oly, de oly nehéz,

mert meg csak az bocsáthat,

ki önmagába néz.

 

Önmagába pillant

és önmagába lát,

s mindazt mi elillant

új s újra éli át.

 

Újra és újra, újra,

hogy egyszer értse meg:

a végzet botor ujja

 

mért érintette meg,

s még mindig mért remeg

a lélek vékony burka…

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása