6.

A festő egy képet ígért nekik. Nekik, a barátainak, a férfinak és a nőnek. Akkor ígérte, amikor egyszer együtt voltak, egy vacsorán, náluk, a házaspárnál, a sok vacsora egyikén, már túl az étkezésen, amit szokásukhoz híven a férfi készített, túl az ételen, borospohárral a kézben, a sokadik borospohárral a kézben, már kissé elhomályosult látással, elhomályosult érzésekkel. Rájuk nézett ott azon az estén, nézte őket, valamit beszéltek is, aminek már nem volt túlzott jelentősége, ő pedig őket nézte, ahogy ültek egymás mellett az asztalnál, és hirtelen, a szó szoros értelmében meggondolatlanul, kimondta:

            - Festek rólatok egy képet.

            Nem volt más valóságalapja ennek az ötletnek, mint a szándék, ami önmagában semmi. A festő régóta tisztában volt vele, hogy az ilyen ötlet milyen szeszélyes. Mennyire semmire való. Főleg, ha kimondja az ember. Ha kimond valamit, ami csak szándék. Az ilyen ötletet nem szabad kimondani. Egy ötlet, ha igazán erős, kimondatlanul létezik csupán, valahol a tudatalatti és a tudat határán, a köztes tartományban, onnét kell az alkotóerőnek előbányásznia. Addig semmi, a semminél is kevesebb. A kimondás csak akkor tett, ha teremtés, de kevesen vannak, akik szóval teremtenek. Neki ecsettel kell. S ha kimondja, oda az egész. És ő kimondta.

            Látta ezt a két embert, akiket szeretett, látta őket, és megfogalmazódott benne a dilettáns gondolat, hogy le akarja őket festeni. Nem kell, hanem akarja. S ahogy kimondta, rögtön tudta, hogy hibát követett el. Mert a barátai kapva kaptak az ötleten. „De jó!”, mondták, és fantáziálni kezdtek, persze viccesen, arról, hogy miként képzelik a képet. Viccesen, de a gondolattól érezhetően fellelkesülve. A festő rögtön megijedt. Másra terelte a szót. De már késő volt, valami elhangzott, mondattá lett egy felelőtlen gondolat.

            Tudta, hogy nem tudja őket megfesteni. A képein voltak alakok, ilyen-olyan figurák, akiket innen-onnan merített, az emlékezet és a fantázia mélyrétegeiből, akiknek mindig volt valamiféle valóságos múltjuk, életből elcsent, fotóról ihletett, de a képen már saját valóságot kaptak. Emberekből alakok lettek, saját, csak a kompozíció valóságából merítkezőt. Ennek a két embernek viszont saját valóságot ígért, amit tudta, hogy nem teljesíthet. Még nem. Képpé kell válniuk benne ahhoz, hogy lefesthesse őket. Kell valami ahhoz, hogy lefesthesse őket. Egy látomás róluk. Mert az nem látomás, hogy ülnek az asztalnál és szeretik egymást, és szeretik őt is, a festőt. Ez szép, megható, baráti, de nem látomás. Tudta ezt a festő, és attól kezdve mélyen hallgatott az ígéretéről. A barátai azt hihették, elfelejtette, pedig ilyet nem lehet elfelejteni, hiába is próbálná az ember, a festő. Járt hozzájuk továbbra is, de senki sem hozta szóba az ígért képet. A barátai nem, mert diszkrétek voltak és jól neveltek, tudták, hogy bizonyos dolgokat nem szabad emlegetni. Ő pedig azért nem, mert szégyenkezve hallgatott róla. Beszélt inkább össze-vissza mindenféle aprócseprő semmiségekről, adomázott, filozofált, bármit, csak a festményről ne kelljen. Így telt el az idő.

            Amikor nézte a fényképet a piros esernyővel és a tengerparti párral, mindig ez jutott eszébe. Meg az, hogy megvan a kompozíció. Végre megvan. Megvan, de minek. Vagy inkább kinek. Arra gondolt, hogy mindig így van. Az ember nem festhet, csak saját magának. Ha másnak fest, akkor is csak magának fest. Akkor is, ha megrendelésre, akkor is, ha ajándékba, akkor is, ha később egy szoba vagy egy galéria falán lóg. Akkor is az övé. A festőé. Erre gondolt, meg arra, hogy itt van ez a kép, ami már akkor is van, ha nem festi meg. Nem azért van, mert ott van a fotón, hanem azért van a fotón, mert van. Létezik. Létezik ez a kép a tengerparttal, a homokkal, a piros esernyővel és a két emberrel. Akik a barátai, de a képen két alak. Van ez a kép. Annak ellenére van, hogy megígérte nekik.

5.

A festő nézte a fényképet, látta az esernyőt, a homokot, a tengert és az emberpárt, a barátait, de nem őket látta, hanem azt az estét, amikor felment a barátja lakására, ahonnét aznap délben költözött el a nő, a barátja felesége.

            Vasárnap volt, szürke és szennyes februári vasárnap, az az időszak, amikor már rég elfelejtette az ember az év végi ünnepeket , elfelejtette az új év kezdetét is, mindent elfelejtett, ami a tél öröme, maradt a szürkeség, a hideg, a kilátástalanság, a tavaszvárás reménytelensége, a hóból, ami ünnep volt, amikor először leesett, a hóból sem maradt más, mint a nagyváros utcáira fagyott, szmogtól szennyes jégkása, aminek szépsége már nem volt, nyűge annál inkább. A festő nem szerette a februárt, a februárt szerette legkevésbé az év hónapjai közül, még a ködös, halálvágyó novembert is jobban szerette, jobban szeretett bármit ennél, mert ilyenkor fogyott ki belőle leginkább a szusz. És mindig félt a februártól, azelőtt, ameddig csak vissza tudott emlékezni, irracionálisan, teljesen megmagyarázhatatlannak tűnő szorongással félt tőle, egy ideje azonban érthető racionalitással, mivel pár éve február elején csúszott bele egy hosszú-hosszú mélakórba, amelyből majd egy évébe telt, amíg ki tudott jönni, de máig sem volt benne biztos, kijött-e igazán, ő-e még egyáltalán, aki kijött belőle. Azóta okkal félte a februárt, és mindig harci készültségbe rendezkedett a hónap elején, hogy visszaverje a tudatalatti esetleges újabb támadásait, de tudta, hogy némely támadás ellen esélytelen.

            Azon a vasárnapon későn kelt, egyébként is sokat aludt az ilyen nehéz időkben, de aznap különösen, dél is volt már, mire sikerült az ágyból elővergődnie. Ott állt papucsban az ágya lábánál, arccal egy reménytelen vasárnapnak, amikor festésről szó sem lehet, nem lehet szó másról, mint túlélésről, amihez talán csak néhány pohár ebédre elfogyasztott vörösbor nyújthat némi támogatást. Erre gondolt, amikor megszólalt a telefonja.

            Hogy elment. Hogy van valakije. Hogy szedte a cókmókjait, és elköltözött. Hogy nem vitt el mindent, dehogy. Csak elment egy kisbőrönddel. Hogy csak úgy bejelentette. Ébredés után, éhgyomorra. Felkelt, és aztán ezt mondta. Nem is mondta, inkább hallgatott, ő szedte ki belőle. Hogy nem megy, azt mondta. Nem megy így tovább. Hogy napok óta ezen rágódott. Hetek óta. Hogy épp külföldről jött meg, és ott is ezen rágódott. Van valakije. Egy kollégája. Szerelmes belé. De nem hozzá ment. Csak el. Mert nem bírta tovább. Nem bírta. Hát elment. El.

            A barátja telefonált, és ezt darálta a telefonba. A festő nem is értette először. Szavakat értett, összefüggéseket nem. Mint amikor az anyja telefonált egy időszámítás előtti napon, úgy egy éve, hogy meghalt az apja. Hallotta, amit mondott, de nem értette. Egész a temetésig nem értette, pedig rögtön hazautazott az anyjához, tartotta benne a lelket, intézte az intézendőket, szervezte a temetést, de egészen a szertartásig nem értett semmit. Így volt most is, ha nem is teljesen úgy. Pedig a barátja nem tűnt kiborultnak. Semmilyennek tűnt, nem semmilyennek sem, hanem pontosan semmilyennek. Ettől ijedt meg, ettől értette meg. Felajánlotta, hogy rögtön odamegy, de végül abban maradtak, hogy pár óra múlva. Mert a barátja azt mondta, hogy telefonálni akar. Beszélnie kell vele, a feleségével, de nem veszi fel a telefonját. De ő most hívni fogja. Szakadatlanul fogja hívni. Mert beszélniük kell. Úgyhogy csak utána jöjjön. Hogy mikor? Majd szól. Pár óra múlva. És akkor majd megfőzi az ebédet, vacsorára főzi meg, amit ebédre akart. Majd szól. És akkor majd jöjjön.

            A festő világosan emlékezett ennek az estének minden részletére. A barátja nem telefonált, ő hívta fel, mert már esteledett s mert már aggódott. Nem tudta elérni a feleségét, nem vette fel a telefonját, de mindegy is. Ha elment, akkor mindegy. Persze menjen. Mondta a festőnek. Menjen csak. És ő ment. Ő főzte meg a vacsorát is, amiből a barátja alig evett, csak piszmogott néhány falattal, de inkább ivott. De azt sem sokat. Érdekes módon lerészegedni sem akart. Alapvetően nem akart semmit. Ez maradt meg a festőnek ebből az estéből, a barátja, aki nem akar semmit. Mert elment a felesége. S amikor nézte azt a fényképet, amelyen a tengerparton állnak a piros esernyő mellett, mindig ez jutott eszébe, az az este, maga sem értette pontosan, miért. Meg az a dallam, a kelta keringőé, amit pedig aznap este egyszer sem hallgattak meg.

Tízperc

 Kezdetben volt a szünet, az örök tízperc, mely időtlen volt, tízperc volt a világ, mely akkor még semmi volt. Mondta az Úr, a Világegyetem Igazgatója: „Ez így nem jó, legyen valami, mert ha csak szünet van, örök tízperc, nincs, mi szüneteljen, s így akkor szünet sincs, hiába van. S különben is, ha csak szünet van, az csak a büfésnek jó. Legyen jó másnak, legyen más is, ne csak szünet.”

Teremtett akkor az Úr a szünetbe világot, a világba iskolát s az iskolába tanárokat. S kérdezte tőlük: „Szünet már van, mit kértek hát, mi legyen, hogy ne csak szünet legyen?”

S a tanárok kértek fizetésemelést.

Ám mondta az Úr: „Még mit nem! Csak így bele a szüntelen szünetbe?! S épp a legnagyobb világkezdeti válság idején?!! Majd ha kitöltitek a szünetet valamivel, akkor tán tárgyalhatunk.”

S kaptak, noha nem kértek a tanárok tanórákat s a tanórákba bele sok-sok gyereket.

Gondolkodtak a tanárok, mit tegyenek a sok-sok gyerekkel, s a sok-sok tízperc közti kitöltendő negyvenöt percekkel, gondolkodtak hat napon át, ám nem jutottak semmire, s így a hetedik napon megpihentek. Ám mondta nekik az Úr, a Világegyetem Igazgatója: „Nem lesz ez így jó, lesz ám nektek mindennapi tantestületi értekezlet, nem pedig fizetésemelés.”

S kérdezték a tanárok: „Hát mit tegyünk? Az örök tízpercet ismerjük, ám mást nem ismerünk.”

„Tanítsatok!”, mondta az Úr, mert így nevezte el a szünetek közötti idő kitöltésének módját.

Tanítottak hát a tanárok, tanították a tanórákba teremtett sok-sok gyereket, akik tanultak szorgalmasan, mert így nevezte el az Úr az ő tízpercek közötti tevékenységüket, s mert adott nekik hozzá szorgalmat, mint Odüsszeusznak leleményességet s a tanároknak fizetésemelés iránti vágyat, vagyis azt nem adott, mert az eleve velük teremtetett.

Látta az Úr, hogy mindez szép és jó, csak azt nem látta, hogy választhatná el a tanórákat a szünettől, amiket tanár és sok-sok gyerek egyaránt vártak. Tanítottak csak a tanárok, s nem jött el soha a tízperc, mert a tízperc, ami kezdetben volt, nem vált már el a tanórától. Nem volt többé tízperc, ami pedig kezdetben örök volt, nem volt többé szünet, csak szünetlen tanítás. S panaszkodott a büfés az Úrnak, hogy így tönkre megy.

Teremtett hát az Úr csengőszót. S a csengőszó, mely nem három szaggatott volt, mert azt a tűzriadóra teremtette az Úr, hanem egy hosszú, folyamatos, elválasztotta azontúl a tanórát a szünettől, a negyvenöt percet a tízperctől, mely valójában tizenöt perc volt.

S akkor végre megpihent az Úr, látta, hogy most már tényleg minden szép és jó, pihent egyet az Úr, a Világegyetem Igazgatója, s hogy minden tényleg szép legyen és jó: hát éppen egy tízpercnyit pihent.

4.

Az esernyőt a tengerparton találták. Úgy hevert ott a homokban, mint egy történet lehetősége. Ha a festő író lett volna, minden bizonnyal eszébe jut egy egykori délután, amikor az esernyő tulajdonosa itt sétált a tengerparton, szitáló esőben, mely úgy hullott a hatalmas vízbe, mintha hazatérne. A festő, ha író lett volna, megírta volna, miért sétált itt ez a valaki, feltehetően nő, miért sétált a tengerparton egy esős délutánon, s miért tette le s hagyta itt végül az ernyőjét. Talán kisütött a nap. Ez talán egy olyan történet lett volna annak az írónak a fejében, aki a festő lett volna, amelyben kisüt a nap. Ki tudja. A festő nem tudta, mert nem volt író. A festő festő volt. És talált egy esernyőt a tengerparton, amikor a barátaival, a férfival és a nővel, egy novemberi délutánon, nem sokkal halottak napja után arra sétált. Egy piros esernyőt.

            Kisvonattal mentek a tengerpartra, amit játék mozdony húzott, de legalábbis egy játék mozdony ikertestvére. Azon a délutánon egyszerűen csak látni akarták a tengert. A kisváros, ahol megszálltak, s ahonnét vonattal mentek ide-oda, látnivalók után, amelyeket gondos tervezéssel választottak ki, hiszen nem tudtak volna úgy egy lépést sem tenni a toszkán tájban, hogy látnivalóba ne ütközzenek. A toszkán tájban úgy hevertek a látnivalók szerteszét, mint a tengerparton az elhajigált szemét. Ezt akkor persze még nem tudták. Akkor még csak azt tudták, hogy töltöttek már egy napot a reneszánsz szülővárosában, amelyet úgy árasztottak el még ezekben a ködös-esős-hűvös novemberi napokban is a turisták, mintha helybeliek lennének – azzal a csekélyke, ám el nem hanyagolható különbséggel, hogy a helybeliek nem áradnak és nem özönölnek normális esetben egy városka utcáin. Hanem kávéházakban üldögélnek, kocsmákban, ne adj isten a munkahelyükön vagy otthon a négy fal között. A festőnek nagyon elege volt abból a világból, amely zsúfolva volt turistákkal, akik úgy lepték el a világ városait, mintha helybeliek lennének, csak éppen állandó áradhatnékjuk és özönölhetnékjük volna. A festőnek nagyon elege volt ebből a világból, különösen, mert tudta jól, hogy ebbe a világba ő sem juthat el másként, mint turistaként. De azt határozottan megtagadta, hogy bármely város bármely utcáján áradjon és özönöljön. Nem. Ő a festő tényleg úgy akart létezni ezekben a toszkán városokban, mint aki otthon van, évszázadokkal korában beleszületett a reneszánszba, s most már csak békésen és otthonosan sétál benne, és néha be-betér egy templomba, amelyről a turistahordák mit sem tudnak, mert nincs benn az útikönyvekben. Betér a templomba, melynek nincs mása, mint egy 13. századi tabernákulumja, s épp ezért az útikönyvírók nem veszik a fáradságot, hogy beleírják könyveikbe, s így a festő egyedül van ebben a templomocskában, pontosabban hármasban a barátaival, ülnek és nézik a tabernákulumot, és úgy érzik, hogy ők nem turisták, hanem három ember egy helyen, ahol jó lenni.

            Erre gondolt a festő, és nem volt kedve aznap délután újabb toszkán városcsodákat látni, mert tudta, hogy kevés az olyan templom, amit az útikönyvírók kifelejtettek a könyveikből. Így aztán azon a délutánon, mely délután a hazautazásukat megelőző utolsó délután volt, a festőnek az jutott eszébe, hogy látni akarja a tengert. A tengert, mely nem messzire feküdt a városkától, ahol megszálltak, de ahová nem tervezték, hogy elmennek, mert nem volt ott más látnivaló, mint a tenger. Ráadásul ez a tenger, pontosabban a nagy tengernek ez a partszakasza az útikönyvek szerint meglehetősen érdektelen partszakasz volt. Úgy beszéltek róla az útikönyvírók, már ha egyáltalán beszéltek róla, mint az igazi tenger egy távoli, vidéken élő rokonáról, akivel az igazi tenger is csak hellyel-közzel tartja a kapcsolatot. Mintha nem is igazi tenger lenne, csak egy másod-unokatestvér, aki ráadásul meglehetősen gyanús üzelmekkel foglalkozik, teszem azt kispénzű kelet-európai turistáknak tart fenn strandot. „Én is kispénzű kelet-európai turista vagyok, bassza meg!”, szólalt meg az önérzet a festőben, aki egyébként se kelet-európainak, se turistának nem érezte magát, s erre egyéb körülmények között, teszem azt egy toszkán városcsoda kevéssé ismert templomában üldögélve meglehetősen büszke is volt. „Mit kispénzű, pénztelen!”, jutott eszébe, minthogy az elmúlt napok programsorozata jócskán elapasztotta egyébként sem bőséges anyagi forrásait, s már azon volt, hogy kölcsönkér barátaitól. „S a pénztelen kelet-európai festő megérdemel annyit, hogy lássa a tengert, még ha csak pocsolya is az tenger.” Erre gondolt a festő, és gondolatát megosztotta a barátaival, bár némileg kozmetikázott formában, mert tudta, hogy a „kelet-európai turistaság” fogalomkörében nem jutnának közös nevezőre.

            Délután volt, mire a tengerpartra értek. Délután, köd, szitáló eső. S a tengerparton úgy hevert szerteszét a szemét, mintha az útikönyvek józan álláspontjának alátámasztásául szolgált volna. Ilyen szemetes tengerpartot még soha nem látott a festő. De mögötte ott volt a tenger. Ami akkor is tenger volt, ha a szutyokból kellett kimosdatni a tekintetnek. Sétáltak a tengerparton, kerülgették a papírhulladékot és az elhajigált üres üdítős palackokat, s a tengert látták. Ha író lett volna a festő, arra gondolt volna, hogy olyan ez a tenger, mint egy mocskos putriban született cigánylány, akiben csak a szakértő szem fedezi fel a természetes szépséget. Erre gondolt volna, és talán ír egy giccshatáron imbolygó elbeszélést erről a témáról. De festő volt, és nem gondolt, hanem látott. Pontosabban a szemével gondolkodott. Meglátta azt a piros esernyőt a homokban, és rögtön tudta, hogy föl kell vennie. Tudta, hogy dolga van vele. Fogta a piros esernyőt, forgatta a kezében, majd hirtelen ötlettől vezérelve beleszúrta a homokba, azon a határon, amelyet már benedvesítettek a tenger ki-kicsapó hullámai. Voltaképpen a piros esernyő választotta el azon a ponton a vizet a szárazföldtől. Ezt akarta lefényképezni. Közben azonban barátai, a férfi és a nő, a tengert nézve besétáltak a fényképezőgép látószögébe. Így, amikor elkattintotta a felvételt, ők is rajta voltak, álltak egymás mellett, a piros esernyő és a tenger között, és nézték a vizet. Pontosabban a férfi nézte csak a vizet, mert a nő az objektívba tekintett, mintha mondani akarna valamit. S a festőnek, később, amikor ezt a képet nézte, mindig az jutott eszébe, hogy a nő szavak nélkül, de talán tényleg mondani akart a tekintetével ott és akkor valamit.

Ujjgyakorlat

Pesten születtem. Este volt.

Éjszaka volt, talán hajnal.

Az égről lenézett a hold,

a jól ismert sápadt arccal.

Lenézett, mintha mondaná:

„Hoztalak, s majd a Nap visz el.

Fiam vagy. Legyél olyanná,

akit az éjszaka nevel.”

Ezt mondta, vagy tán hallgatott,

a szavakhoz fény kell, nappal,

csupán dúdolt egy altatót,

mert az álom megvigasztal.

A festő

         K. L.-nek

Van a festőnek egy képe. Hogy mi van rajta, nem tudom. Talán ő maga sem. Nem festette meg ezt a képet, noha megfestette számtalanszor. Nem festette meg, és nem is fogja. Van kép, amelyet nem lehet megfesteni. És mégis van. Valóságosabban, mint a megfestett képek. Nem biztos, hogy remekmű. A remekmű az ítészek szóhasználata. Képeket kell festeni, nem remekműveket. Aztán ami remekmű, úgyis az, függetlenül a világ ítéletétől. A festő képeket fest. Esti autóutakat, tengerpartokat, ipari létesítményeket, alakokat, tájakat. A világot festi, a saját világát. Képeket fest, de egy képet fest, amelyet talán nem fest meg soha. Azt a képet, amit nem lehet megfesteni, de ami minden részletbizonytalansága ellenére olyan élesen él benne, hogy valóságosabb minden elkészült és majdan elkészülő képénél. Az a kép, amely a festő saját víziója a világról, arról a világról, amely csak az övé. Az a kép, amely számtalan variációjában újra és újra vászonra kerül az ecsetjéről, és amely elénk tárja a festő saját világának sok-sok egyedi részletét. A kép, amely a festőben él, s melynek kivetülése és a festő általi kivetítése sok-sok képben adja vissza a festő egyéni látomását a világról. A világról, mely van, s mégsem lenne nélküle, a festő nélkül. Egy festő ennyi. Ennyi, amit el lehet, de el is kell mondani róla. Minden egyéb a világ ítélete.

Korompay vonaton utazott. Egyedül egy fülkében, elterpeszkedve, lábával a szemben lévő ülésen, kezében könyvvel, így védekezve a külvilág ellen. Tisztában volt vele, hogy az olvasó ember jobban elriasztja az utastársakat, mint egy csapat hőbörgő neonáci.  Nem is jött be senki, egymaga volt majd egy órán keresztül. Ám akkor, holott nem is hagytak el állomást, valaki elhúzta az ajtót.

            Olyan volt ez a nő, mint egy jelenés. Annyira szép volt, amilyen csak filmen van, na meg néha a valóságban, a szomszéd vonatfülkében, másnak az oldalán. Vagy ugyanabban a fülkében, egyedül, olyan tekintettel, amely átnéz az emberen, mint egy ablakon. És nem mosolyog, véletlenül sem mosolyog, sőt annyira megközelíthetetlen, mint egy hegyi falu a hirtelen jött ítéletidőben.

            De ez a nő mosolygott. Úgy mosolygott, ahogy belépett az ajtón, mint aki valamilyen konkrét célból mosolyog.  Konkrét célból, melynek tárgya nem más, mint ő, Korompay, aki ott ült, és nagyjából úgy érezte magát, mint egy nyűgös remete, akinek angyali hírvivő zavarta meg az esti imádságát. A lábát lekapta a szomszéd ülésről, és nagy buzgón úgy tett, mintha a könyvébe temetkezne, miközben a nő leült vele szemben, és csak mosolygott rá szótlanul. A nap mosolyog így a földre egy nyári reggelen, mielőtt még mindent felperzselne.

            Korompay ösztönösen arra gondolt, hogy nyilván most szabadult a pszichiátriáról. Esetleg oda tart, ápolói is vannak, csak épp elaludtak egy szomszédos kupéban, ő meg lelépett. Mindjárt jönnek érte. Őrá így nem mosolyog normális nő, főleg nem, aki ennyire szép. A felesége is egyszer mosolygott csak így rá, a bontó tárgyaláson, amikor kimondták, hogy a frizsider és a mikrohullámú sütő őt, vagyis a feleségét illeti. Normális nő érdek nélkül nem mosolyog így.

            Ez a nő azonban mosolygott, és a térdével finoman megérintette Korompay térdét, miközben a combjai, amelyek olyan hosszúak voltak, mint egy latin-amerikai tévésorozat, úgy bújtak elő a falatnyi sortból, mint egy pár életre kelt álom. Mosolygott, és aztán megszólalt.

            „Mit olvas?”, ezt kérdezte.

            Korompay annyira zavarba jött, hogy nem felelt, ám a nő a könyv borítójára tekintve már ki is mondta az író nevét, majd automatikusan hozzátette: „Nem rossz. Bár én jobbnak tartom…”, és az író egy másik könyvének a címét mondta, amelyik Korompay kedvence volt: alapkönyv, remekmű, a könyvek könyve. És mintha ez nem volna elég, a nő még néhány találó mondatot tett hozzá könyvről és írójáról, könnyedén, erőlködés nélkül, mintha az időről csevegne. És közben mosolygott, mosolygott Korompayra, tökéletes mellei pedig majd kiszakították a blúzát.

            Korompay arra gondolt, hogy ez nyilván valami tévedés. Az angyali hírvivő eltévesztette a házszámot. Van ilyen. Egyesek szerint Máriát is csak többszöri melléfogás után találta meg, ezért lett a világban annyi önkéntes messiás. Aztán a nő egyszer csak fölállt, odaült Korompay mellé, és a vállára hajtotta a fejét, miközben halkan egy dalt dúdolt, egy Thelonious Monk-szerzeményt, amely Korompay kedvenc száma volt.

            Így utaztak egy darabon. Akkor Korompaynak hirtelen eszébe jutott valami. Halkan megkérdezte a vállán nyugvó női fejtől, hova utazik. A nő úgy válaszolt, mintha álomban beszélne, és mondott egy helységnevet. Ühüm, nyugtázta Korompay. És azon belül hova? A nő megmondta. Utcát mondott, házszámot, ajtót mondott és emeletet. Ühüm, nyugtázta Korompay. Minden stimmelt. Ugyanoda ment, ahova ő.

            A vonat lassított. Korompay elnézést kért, és kiment a mosdóba. És amikor kint volt, a vonat pedig éppen befutott egy állomásra, fogta magát és leszállt. Nem törődött a csomagjával, ami ott maradt, nem törődött azzal, hogy fogalma sincs, hol száll le. Csak azzal törődött, hogy minél gyorsabban tegye. Nem akart álomnőt, egy nő, ha álom is nő marad. Örök boldogságot akar, meg fajfenntartást. Aztán pedig frizsidert akar, meg mikrohullámú sütőt. Korompay viszont csak nyugalmat akart. Két válás után végre nyugalmat. Ment az ismeretlen tájban, miközben a vonat jelt adott és indult a háta mögött, ment Korompay, és egy Thelonious Monk-szerzeményt dúdolt magában.

3.

Ebben a történetben volt sok minden. Volt benne három ember. Volt benne repülőút. Volt benne ferde tornyú kisváros. Volt benne tengerpart. Volt benne piros esernyő. Volt benne eső. Volt benne csatangolás az esőben. És volt benne Toscana. De nem a napsütötte, hanem a ködös. Mint egy breton, walesi, ír vagy skót, vagyis egy kelta táj. A festő arra gondolt: micsoda motívum. Micsoda műkereskedelmi űrt fog ezzel kitölteni. Mindenki csak a napfényes Toscanát ismeri, könyvek tucatjait, filmek százait lehet olvasni, megnézni róla, és giccsfestmények tömkelegén festik meg. No de majd ő. Majd ő megmutatja. Azt a másik arcot, a kevésbé mosolygósat, a ködálarc mögé rejtezőt. Amit ők megismertek azon a novemberi úton. Veszik majd a képeit, mint a cukrot. Ő lesz a „Ködös Toscana festője”, ahogy Van Gogh a provence-i mezőké, Monet a tavirózsáké, Cézanne pedig a Montagne Sainte-Victoire-é.  Erre gondolt a festő, de valójában nem erre gondolt. Sokkal inkább gondolt arra a két emberre, az ő barátaira, az útitársaira. Rájuk gondolt, és a zenét hallotta, azt a különös dallamot. A kelta keringő dallamát.

            Valóban különös dallam volt. Egy szaxofonos fújta, valami Paul, de a vezetéknevét nem jegyezte meg, mert nem szerette a dzsesszt. Ezt a darabot sem szerette, de annyira összefonódott benne ezzel az úttal, hogy nem tudta elfeledni. A barátja mutatta neki, a tanár, akinek mindene volt a dzsessz, lemezeket gyűjtött, zenészek életrajzát olvasta, és mindent tudott a zenéről, csak épp nem értett hozzá. Nem kell asztalosnak lenni ahhoz, hogy az ember le tudjon ülni egy székre. Ilyeneket mondott a barátja, ha a zenéről, a dzsesszről volt szó, meg azt, hogy ő csak egy hangszeren játszik, a lemezjátszón, de azon virtuóz. Nem értett a zenéhez, azt sem tudta neki elmagyarázni, mitől keringő, amit ez a bizonyos Paul, ez a szemüveges, hivatalnok kinézetű szaxofonos, akinek a fotóját is megmutatta a festőnek, játszott, mitől keringő, és főként mitől kelta. Nem tudta elmagyarázni, de legalább ötször meghallgatták ezt a különös dallamot azon az estén, amikor az utazás részleteit tisztázták, úgy egy héttel az indulás előtt, s talán ezért, talán másért, ez a dallam végigkísérte az útjukat.

            A festő véletlenül csöppent ebbe az útba. Nem neki kellett volna a barátaival mennie, hanem barátai barátainak, egy házaspárnak. Hónapokkal előre megvették a repülőjegyeket, lekötötték a szállást. Eredetileg csak megszállni akartak a tengerparti városkában, hogy aztán majd onnét járnak szerteszét a toszkán tájban. Autót béreltek volna, amit a barátai barátai vezettek volna, különös tekintettel a férfira, akit a festő barátja is alig ismert. Egyszer találkozott mindössze vele, amikor az utazás részleteit megbeszélték, és az asszonyok, akik egy helyen dolgoztak és lettek öt perc alatt elválaszthatatlanok, megpróbálták összeboronálni őket, a két férfit. Különös este volt, mint a festő barátja elmesélte. Míg az asszonyok vacsorát készítettek és egyetlen lélegzetvétel nélkül taglalták az előttük álló csodálatos út részleteit, addig ők ketten szótlanul megittak egy fél üveg pálinkát és négy üveg bort. Annyira berúgtak, hogy végül a feleségének taxit kellett hívnia, és a két nő cipelte őt le a kocsihoz, miközben a házigazda elaludt a fotelban. „Szimpatikus, szótlan ember, ennyire emlékszem”, magyarázta a festő barátja a festőnek, „mindenesetre szimpatikusabb, mint az a szószátyár paprikajancsi, akivel a felesége aztán összeszűrte a levet.” Merthogy ez lett a nagy közös útból. A másik házaspár elvált, és a válás anyagi vitái közben bármilyen olcsón is, de szabadulni akartak a repülőjegyektől. Így jött képbe a festő, minthogy két embert nem találtak, vele viszont a barátai szívesen utaztak. „Két ember boldogtalansága árán vettem magamnak néhány nap boldogságot.”, gondolta akkor a festő, és eszébe sem jutott, hogy ezek a szavak még kísérteni fognak egyszer az agyában.

2.

A festő nem szerette a dzsesszt. Nem szerette a dob hektikus zakatolását, amit ritmusnak neveztek, nem szerette a nagybőgők dünnyögését, nem szerette a zongorák köhögését, a trombiták nyihogását, és nem szerette a szaxofon fújtatását, lihegését, harákolását. Nem szerette a dzsesszt, mert olyan volt számára, mintha egy beteg ember minden testi-lelki nyomorúságát elvont módon akarnák visszaadni. A festő nem szerette az elvont dolgokat. A festészetben sem szerette az absztrakciót, ő a konkrét világot szerette, egy világot, melyben jól felismerhető tárgyak vannak, amelyeket ő helyez el benne, az ő tárgyait, az ő világában. A festő a valóságot festette, egy olyan valóságot, mely sosem létezett, csak miután ő megfestette a képein. De úgy festette meg, hogy a valóság nézzen vissza a vászonról. A dzsesszben viszont valótlanságot érzett, valamit, ami zenei nyelvre fordítja a világ egy olyan oldalát, amelyet ő nem ismer, és nem is akar megismerni.

            Ezt a történetet azonban csak dzsesszzenei aláfestéssel tudta elképzelni. Elképzelni, és talán megfesteni. Már ha lehet festeni a zenét. De persze mért ne lehetne. Mindent lehet festeni, csak valóságot kell teremteni belőle a vásznon. A festő, amikor fákat, hegyeket, gyárakat, országutakat, embereket festett, vagy bármi mást, ami a világ részét képezte, valójában érzéseket, gondolatokat, hangulatokat tárgyiasított, vagyis tulajdonképpen dallamokat. Ezek a dallamok konkrétak voltak és valóságosak, különböző emberi hangok szólaltatták meg őket, és szöveget is kapcsoltak hozzájuk. Szövegeket, amelyek annyi mindenről szóltak. Szóltak padokról, amelyeken egykor emberek ültek, akiknek lenyomata és története ottmaradt a padban, amely csak állt tovább magányosan egy parkban, s fürdött az éjszakai holdfényben. Szóltak országutakról, melyeken autó haladt el világító fényszóróval a sötétben, mely autóban ott utazott valaki, aki egyszer mesélt a festőnek egy történetet, s ez a történet dallam formájában elkísérte az autót, ahogy eltűnt a domb mögött, de a vásznon örökre ottmaradt. Szóltak a tájban magányosan elpihenő erőműről, mely a beavatatlan szemlélő számára nem volt több szürke betonmonstrumnál, de ahogy ő, a festő, nézte, nézte, s meglátta benne mindazt az elesettséget, azt a reménytelenséget, aminek a megvalósulása volt, hát egyszerre megszólalt egy dallam, és egy rekedt női hang, mely az egyedüllétről énekelt, az egyedüllétről, melynek sokféle árnyalat van, de domináns színe a szürke.

            A festő képei énekhangon szóltak, s valamiféle könnyedebb, direktebb, sanzonszerű zenei aláfestéssel. De ezt a történetet nem hallotta, csak elvontabb zenei formában. Egy szaxofon mesélte ezt a történetet, talán altszaxofon, bár nem értett a szaxofonok fajtáihoz. Egy jelentéktelen hivatalnokkülsejű, szemüveges fickó fújta ezt a szaxofont, valami különösen éteri és melankolikus hangon, mintha mindent belepréselt volna abba a fémcsőbe, amiből a hangok jöttek, mindent, ami érzés formájában közvetíthető egy olyan történetről, amely van, tehát valóságos, de mégis valótlan, mert nem lehet elfogadni a megvalósulását. A festő először érezte azt művészi pályafutása során, hogy van egy történet, egy nagyon határozott dallammal, mely történetet s mely dallamot meg kell festenie, de nem azért, mert ezzel a történettel még lakályosabban akarja berendezni a világot, amelyet ecsettel és festékkel épít, hanem éppen ellenkezőleg, mintha ezzel a történettel valamit el akarna venni belőle. Nem akarna, hanem kellene. Nem lenne más választása, mint elvenni. Mert a művészet nem csak annyi, hogy építünk valamit megállás nélkül, mint egy családi házat, ami épül-szépül, rakódnak egymásra a téglák, nyílnak a tágas ablakok, melyekből aztán látszik az egész jól berendezett világ. Nem. A művészet az, hogy az ember egyszer rájön, nincs már pénz a burkolatra, a szigetelőanyagra, s ottmarad végül egy csupasz falú épület, mindazzal az indulattal, amely falai mögött felgyülemlett. Igen. Néha tudni kell nemcsak elhelyezni a megteremtett saját világban dolgokat, hanem el is venni a dolgokból valamennyit, ha már túlzsúfolttá válik az a világ. Ilyen volt ez a történet, amit a vékony hangú altszaxofon mesélt. Volt valami ebben a történetben, amitől eleinte úgy érezte, hogy kevesebbé válik az általa ábrázolt világ, de azt is megérezte, hogy talán ettől a kevesebbtől lesz majd egyszer több, csak tudnia kell elrendezni. A festő nem szerette ezt a történetet, ahogy a benne szóló dzsessz-szaxofont sem szerette, de rájött, hogy nem elég az, ha az ember, vagyis a művész szereti, amit ábrázolnia kell, hanem azt kell tudnia, hogy miért kell ábrázolnia olyat, amit nem szeret. Rájött, de ez még nem volt elég. Mert hiába szólt benne a magányos szaxofon, hiába hívta, csalogatta, nem tudta, hogy kell megfesteni egy olyan történetet, amit nem szeret az ember, de ábrázolnia kell.

1.

Hogy ilyet ne is kérjen tőle. Ez föl sem merülhet. Nem és nem. Egyáltalán hogy jut eszébe. Merthogy tanúja volt. Na de minek is? Nem volt ő tanúja semminek. Ő csak elutazott velük. Ha tudta volna. Nem azt, hogy majd ilyet kér tőle. Hanem, hogy ez lesz. Ez lesz belőle. Miből is? Az útból? Nem, nem csak az útból. Abból csak úgy nem lehet. Hogy miből hát? Azt nem az ő dolga tudni. Ő csak egy festő. De ne kérje, tényleg ne. Ő mindkettőjüket, ha nem is egyformán, de nagyjából mégiscsak. Persze, ő a barátja. A legjobb. Na de ő meg a barátja felesége. A legjobb barátjáé. És ő ezt nem tudja elfogadni amúgy sem. Neki más a dolga. Ő nem tanúja semminek. Vagyis mindennek a tanúja, a szemtanúja. Ez az ő lényege. Nézni, látni, visszaadni. Amilyen a világ. De hogy ilyen? Nem, ezt ő nem. Hiszen a házassági tanújuk sem ő volt. Akkor most miért? Amikor a várban, a házasságkötő teremben nézte őket, akkor is csak az jutott eszébe, mennyire mások, és mégis. Mennyire mások. Vagy mégsem. Nézte őket, ahogy bevonultak arra a dzsesszesített cigányzenére, a barátja a bohém kendőjében, mintha nem is tanár lenne, hanem valami elfuserált művész, akinek nem elég, hogy az, hanem még az öltözetével is jelezni akarja, a barátja felesége, vagyis aki pár perc múlva a felesége lett, pedig abban a mesésen fehér ruhakölteményében, ami kicsit túl fehér volt és túl mesés, mintha ő is túlhangsúlyozott volna vele valamit, valamit, amit talán hangsúlyozni sem kéne, nemhogy túl, de persze így is szép volt, nagyon szép, mikor nem volt az? Akkor döntötte el, ott fenn a várban, hogy egyszer majd lefesti őket, de persze nem esküvői ruhában, ott döntötte el, mert akkor tényleg tanúja volt valaminek, a szó valódi értelmében, nem holmi aláíró bohócként, hanem szemtanúként, olyan szem birtokosaként, mely szem, ahogy a közhely mondja, nemcsak néz, de lát is, mert ő tényleg látott, ott fenn a várban is, aztán a lagzin, ami már lent zajlott, lent a városban, sőt még lejjebb, egy pincehelyiségben, de aztán később is, amikor az évek során több-kevesebb rendszerességgel eljárt hozzájuk, vacsorákra, vagy találkozni ilyen-olyan vendéglőkben, ilyen-olyan sörözőkben, no meg a nagy tó partján, ott fenn a hegytetőn, ahol a barátja háza volt, vagyis a barátja nagyapjáé, akit ő már nem ismert, csak a barátja történeteiből, vagyis a nagypapa történeteiből, amiket a barát tovább mesélt, mintha a nagyapja nem is lett volna más, mint egy életre kelt, majd porába hullt történetfüzér, amely azonban pont hogy ellene szólt ennek a porba hullásnak, mert azt mutatta, hogy annyi az ember, amennyi történet marad belőle, márpedig a nagypapából, a barátja nagyapjából maradt jócskán, s így a nagypapa is maradt, ottmaradt a barátja szavaiban, no meg a hegytetőn lévő ház ámbitusán, egy fonott nádkarosszékben, ott látta ő is, mert annyira kitaposott, kiült, kibeszélt helye volt ott a nagypapának, de látta őket, a barátját s a barátja feleségét másutt is, volt, hogy mindenütt, amikor egy-egy találkozás után nagyon erősnek érezte a késztetést, hogy megfesse őket, a baráti házaspárt, de nem csak azt, nem is elsősorban azt, hanem két embert, akik valahogy összekerültek, talán sorsszerűen, de ő, a festő nem hitt a sorsban, ő csak a szemének hitt, a szemének, amely látta a barátait, de látta a nagypapát is, és látott sok mindent, tényeket, de a tények sokféle lehetséges változatát is, a  tényt, hogy ez a két barátja, a nő és a férfi együtt vannak, de a tény lehetőségét is, hogy nincsenek együtt, nemcsak nem lesznek, hanem már most sincsenek, mert olyan hihetetlen diszharmónia választotta szét őket, legalább olyan hihetetlen, amennyire hihetetlen harmónia egyszersmind összetartotta, férfi és nő voltak számára, a férfi-nő kapcsolat minden vonzásával és taszításával, és olyankor, az ilyen találkozások után már-már vette az ecsetet, hogy vászonra kenje nem a két barátot, hanem a Nőt és a Férfit, az első, az örök emberpárt, s nem is azért, mert megígérte egyszer nekik, egy felelőtlen pillanatában, hanem mert olyankor nem voltak többé számára barát és barátnő, hanem két tökéletes motívum, alakok a tájban, ám aztán valami mindig közbejött, talán a szeretet, ez az ócska kényszer, mely néha a festő kezét is remegőssé teszi, hályogot von a szemére, talán ez, talán más, talán a tiltás, hogy olyat festene meg önkéntelenül, amit nem szabad, mert ahogy Isten nevét a hívő hiába nem veheti, úgy a festőnek is csak végszükség, végső kényszer esetén szabad megfestenie bizonyos dolgokat, motívumot csinálni a barátaiból, akik nem modellek, hanem barátok, házaspár, mely ki tudja meddig lesz az, de semmiképpen sem egy festményről kéne megtudniuk, mennyire azok még vagy már mennyire nem, vagy talán mégis így kéne lennie, de ezt ő, a festő, képtelen volt felvállalni, nem tudta megfesteni a képet, a kép ígéret maradt, örök ígéret a lehetőségek falán, s így aztán ő, aki még megfesteni sem volt hajlandó, ugyan már hogyan vállalhatná, hogy kézírásával hitelesíti egy házasság kudarcát?

            Ezt gondolta a festő, de mondani annyit mondott csak a barátjának:

            - Kérlek, ne. Ne kívánd tőlem.

            Ennyit mondott csak, és másról kezdett beszélni, mintha másról beszélni szabad volna, csak festeni, megfesteni nem szabadna bármit.

London, Bubu (et ce qui s’ensuivit)

Emlékszel még? Londonban.

Emlékszel? A metróban.

Mikor Bubu. Emlékszel még?

Belénk botlott. Pedig nemrég,

épp csak nemrég váltunk el, és

indultunk, hogy városnézés,

aztán gyorsan pályaudvar,

s Lille-be haza Eurostarral.

(Akkor még Lille… - édes Isten!

Az az érzés ma már nincsen.

Az már nincsen. Van más. Emlék.

Amely nélkül senki lennék.)

Ám de Bubu. Hihetetlen.

Álltunk némán mind a ketten.

Mind a hárman. Álltunk némán.

Bubu nézett, s néztél énrám,

néztem rád, és el sem hittük.

Aztán gyorsan búcsút vettünk.

Immár végleg. Bár ki tudja,

mit hoz már a hármunk sorsa.

Aztán mentünk. Várt St. Pancras.

Várt a vonat. Az utazás.

De nekem az járt eszemben:

ahogy Bubu és mi ketten,

ahogy egymásba botlottunk,

összefonódott a sorsunk… -

úgy fonódott egykor össze

kettőnk sorsa… – tán örökre.

Nincs "érdem". Tények vannak.

Last Tango in Rome
                (Gato Barbieri: Last Tango in Paris)

Emlékszel még? Mikor Dorka.
Emlékszel még? Mikor Róma.
Emlékszel még? Az a koncert.
Emlékszel még? Az a nagy kert.

Egy férfi

A feleségével folyton veszekedtek. Úton-útfélen, társaságban, négyszemközt. Nem tudtak másként kommunikálni egymással, mint hangos szóval, bevágott ajtóval, vázatöréssel. A szomszédok dörömböltek a falon, kihívták a rendőrséget. Még bírságot is kellett fizetniük hangoskodásért. Semmi nem segített. De aztán egyszer betelt a pohár. A férfi beadta a válókeresetet. "Így nem lehet élni", magyarázta a bírónak a tárgyaláson.
Aztán élt egyedül. Békében, nyugalomban, a lakóközösség megválasztotta az év legjobb szomszédjának. Csak épp lefogyott. Kihullott a haja. Eltűnt a fény a szeméből. Megöregedett.
Lett valami gyomorbaja, nem komoly, csak nem okozott többé neki örömet az étel és az ital. Így ment ez egy évig, kettőig.
Aztán újranősült. Feleségül vette a feleségét. A válásból egyikük sem tanult, vagy talán épp hogy tanultak. Ott folytatták a veszekedéseket, ahol abbahagyták. A szomszédok a hajukat tépték, a rendőrség újra, többször is kiszállt, bírságot fizettettek velük. Nem segített semmi. Ám a férfi újra hízni kezdett, fény került újra a tekintetébe, talán a haja is visszanőtt, gyomorbaját szél fújta el. Éveket fiatalodott. Visszatalált abba az ismerős, jól eső, boldogító állandó veszekedésbe, ami számára a házasság. Rájött, hogy csak így tud élni.

Bolognai emlék

Bolognába vasárnap este érkeztünk. November volt, köd volt, nyirkos hideg volt, s mégis mindennel együtt Itália volt, Bologna volt. A szállásunktól néhány lépésre a Basilica di Santo Stefano. A három templomból és kolostorból egybeépített bazilika, melynek legősibb része az V. századból való, de a legújabb is a XIII. századból.

            Egyik templomrészből a másikba bolyongtunk át, románkori szoborfejek meredtek ránk, tekintetükben a megkövült idővel, gótikus ívek alatt haladtunk el, melyek a helyenkénti megvilágításból úgy tűntek elő, mintha az évszázadok mélyének sötétjéből kandikálnának felénk. A három templom közti udvaron hatalmas márványtál emelkedett, egy longobárd király ajándéka, a néphit szerint az edény, melyben Pilátus mosta kezeit. És bárhova léptünk is, bármely terembe tértünk, mindent áthatott egy nem túl hangos, ám annál intenzívebb énekszó, a vasárnap esti litániáé, mely az egyik eldugott kápolnából szűrődött elő.

            Az egészben volt valami mélységes misztikum, melynek hatására az emberben felvetődött a kérdés, ami nem is kérdés volt, inkább egy bizonytalanságában is bizonyos állítás lehetősége. E mögött a misztikum mögött, ami egyszerre az építészeti csoda, a halk, mégis átható énekszó és a vasárnap esti templombelső, mely a sötétséget apró részletekre szabdaló helyi megvilágításban tárul fel – e mögött a misztikum mögött tényleg van valami?  Vagy pusztán az ember alkotása és a természeti jelenségek összjátéka az egész?

            Másnap reggel visszamenve, nappali fényben konstatálhattuk: a misztikum az ember képzeletének műve. Ha van valami, független a misztikumtól, a vasárnap esti homálytól, sőt magától a nappali fénytől.

A szálka

A szálka Firenzében ment a tenyerembe. Esős nap volt, s Firenze még novemberben sem turistamentes. A turistákat csak olyan helyeken lehet elkerülni, amelyekről nem, vagy csak apróbetűvel írnak a bedekkerek. Vagyis minden második templomban, amelyek nem „látnivalók”, egyszerűen csak szépek. Vagy az Arno túlpartján, ahová a novemberi esőben ázó és didergő hidakon már nem kelnek át a belvárost megszálló hordák.

A negyvenéves férfi naplója

‎"A hattyú már ötödik napja eltűnt az öbölből. Elrepült vagy elpusztult... A táj szegényebb. Egy nemes élőlény eltűnt, több száz károgó demokrata maradt a jégen... A vadhattyú, az arisztokrata, rövid időre megjelent, élte a maga titokzatos életét, a jégben és a télben, aztán nyom nélkül eltűnt, ahogy illik. Talán visszament Hattyúországba, ahol most mesél az emigráció idejéről." (Márai - Napló 1962) Az ember mindig tanul. Hiába írtam meg a Canudos-könyvemet, nem értettem meg igazán az Ítélet Canudosban legmélyebb értelmét. Miért a "Szarok az egyenlőségre!"-mondat a regény kulcsmondata. A hattyú, az arisztokrata és a károgó demokraták (az öböl többi vadmadara). Az arisztokrata, akinek rangja van. Nem születési kiváltsága, hanem emberi rangja, amellyel együtt tudatában van, hogy: "noblesse oblige". A károgó demokraták a nagy egyenlőségesdiben (amelyben mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek a többinél) pont az emberi rangjukat veszítik el. Aki nem tudja, hogy az emberi rang (vagyis a valódi "noblesse") kötelez, tehát egyszerre rang és kötelesség, nem lehet több "károgó demokratánál".

***

‎"Ady, a "harcos" költő, leírta a leginkább feminin sort, amit hím költő valaha is leírt: "Szeretném, ha szeretnének/ És lennék valakié..." Férfi ezt nem érti. Férfi soha nem "szereti, ha szeretik" - ez nyűg és kényelmetlen. És soha nem akar "valakié lenni" - ő akarja, hogy valaki az övé legyen. De minden költő feminin." (Márai - Napló 1961) Üzenet Adynak, odaát: "Bandi, ezt jól megkaptuk. Kezdjük talán újra. Valahogy így: "Szeretném, ha szerethetnék / És lenne valakim, lenne valakim..."

A negyvenéves férfi naplója

"Minden nagy elválásban van egy szemernyi téboly." (Goethe)

(Tegyük hozzá: Goethe ezt soha nem mondta. Goethe azt mondta (írta), hogy: "In jeder grossen Trennung liegt ein Keim von Wahnsinn." Ez talán nagyjából megfelel a fordításnak, illetve a fordítás ennek. De abban biztos vagyok, hogy "minden", "nagy", "elválás", "van" és "egy" létezik németül. Talán még "téboly" is. De hogy a "szemernyi" annyira magyar szó, amennyire csak egy nyelv saját, belső szóképzésétől telik, abban biztos vagyok. A "szemernyi" csak magyarul jelenti azt, amit jelent. Ez az, amit képtelenség egy másik nyelven visszaadni, s ez az, ami miatt ez a Goethe-idézet magyarul mást jelent, mint németül, holott ugyanazt jelenti. Ez az, amit nem értenek azok, akik a nyelvet csak funkcionalitásában birtokolják.)

KERTÉSZ IMRE:

Vallomás egy polgárról

– jegyzetek Márai Sándorról -

A 20. század európai diktatúrái új szellemi létformát teremtettek. Az író, aki a korszellem eszméin merengett, vagy kávéházakban, klubokban, irodalmi szalonokban vitatta azokat, egyszerre arra riadt, hogy ezek az eszmék államideológiákká züllöttek, a vitapartnerek helyén a totalitárius állam titkosrendõrei ülnek, s nem vita folyik immár, hanem kihallgatás. S a szabadság rohamosan zsugorodó szigetein, mint az utolsó napsütötte foltokon a fagy beállta elõtt, megjelentek az emigráns írók.
      Korunkban az emigráció a puszta életben maradás kérdésébõl villámgyorsan vált szellemi és etikai kérdéssé. Egy totalitárius állam akkor is ráütötte szégyenbélyegét alattvalójára, ha különben tartózkodott a nyilvános élettõl, ha a névtelenség védelmében próbálta megõrizni integráns emberségét. A totalitárius államnak ugyanis éppen az a lényege, hogy totális, így szakadatlan szembefordulásra vagy azonosulásra kényszerít: a gondolkodást totálisan kisajátítja, váratlan katasztrófák módján kizökkent a személyes létezésbõl és rémálomszerû alternatívákat tár elénk, melyek közt választani kényszerít. Így maga a személy is belép a rémálomba, és õ maga is lidérccé változik, álomszerû cselekvéseket hajt végre, amelyekért normális körülmények közt nem vállal - s gyakran nem is érez - személyes felelõsséget. A náci totalitarizmus dinamikájában az áldozat jól mûködõ alkatrészévé vált a saját megsemmisítésére létrehozott gépezetnek; alighanem ez a legszélsõségesebb, egyszersmind a leglealacsonyítóbb tapasztalat, amelyre eddigi történelme során az ember szert tett.
      "Ha itt maradok... Elkezdõdik számomra is az agymosásnak az a titokzatos technikája, ami veszedelmesebb, mint a börtönökben, kínzókamrákban alkalmazott vegyi, fizikai eszközökkel végrehajtott tudatmegsemmisítés: kényszerítenek, hogy öntudatosan semmisítsem meg magamban a tiltakozó "én"-t. [...] Elkövetkezik a pillanat, amikor [az, akit így megcéloznak] már nemcsak közönyös, halálosan fáradt, reménytelenül hitetlen - eljön a pillanat, amikor már hisz abban, hogy mindez így van rendjén. [...] Akkor megmagyarázza önmagának, hogy a "nép" érdekében mond le a személyes szabadságról, a "nemzet" érdekében él kényelmes kivételezett újosztály-életet. [...] Számomra ez volt a pillanat, amikor megértettem, hogy el kell menni Magyarországról: föltétlenül, alku nélkül, a visszatérés reménye nélkül, de elmenni innen."
      A leszámolás, az önvizsgálat és az emlékezés nagy regényében: a Föld, föld!...-ben írja e sorokat Márai Sándor, felidézve az 1948-as Budapestet, s az elhatározás súlyos hónapjait. Pontosan tudja, mit választ. "Megtanultam a leckét, és tudtam, hogy Európában mintegy hetven nyelven beszélnek, és ezeknek a nyelveknek a kilencvenöt százaléka indogermán eredetû. A maradék öt százalékhoz tartozott anyanyelvem, az urál-altaji eredetû magyar. [...] Örökké csak megtûrt, eltûrt, befogadott idegen leszek itt." 1947-ben Nyugat-Európában jár, Zürichben, Párizsban, Rómában. Alaposan körülnéz, majd - még egyszer, utoljára - hazatér, "a magyar nyelvbe" - mint írja. "Mi várt itt, "Nyugaton", ha künn maradok? [...] Engem, a peremeurópait mi húzott, mi kötött ide? [...] Talán a közös bûnök emléke: a tudat, hogy mind bûnösök vagyunk, európaiak, nyugatiak és keletiek - mert itt éltünk és tûrtük, engedtük, hogy minden odajusson, ahová jutott. [...] Bûnösök vagyunk, mert európaiak vagyunk, és eltûrtük, hogy az európai ember tudatában megsemmisüljön a "humanizmus". [...] Mert mindig volt erõszak és irgalom, hõsiesség és gyávaság, kegyetlenség és türelem... De a hazugság soha nem volt olyan történelemcsináló erõ, mint ezekben [a két világháború közötti] években."
      Azért idézzük, és fogjuk a továbbiakban is minél többet idézni Márait, hogy világosan lássuk: nem menekültként érkezik Nyugatra, hanem európai íróként, aki, hogy így mondjuk, bejelenti jogát a bûnrészesség vállalására mindazokban a vétkekben, amelyeket a szellem emberei Európában a szellem ellen elkövettek. Különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bûnhõdni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról. De nem éri be a vádirattal, maga is tönkre akar menni, akárcsak Jean-Baptiste Clamence, a vezeklõ bíró, Camus A bukás címû regényében.
      Engem mindig is az egzisztenciális komolyság érdekelt, ahogyan Márai a saját sorsával fizet az összeomlásért. Az egyre szaporodó Márai-kommentár ugyanis túl egyszerû esetnek tünteti fel az író emigrációba vonulását ahhoz, hogy ennek az elhatározásnak a jelentõségét - és a jelentését - komolyabban is szemügyre vennék. Magától értetõdõ személyes döntésnek tekintik: Márai olyan egyéniség volt, aki nem szerette a diktatúrát, nem tûrte, hogy akár az írásaiban, akár a hallgatásában korlátozzák, hogy megfosszák mozgási szabadságától, eltiltsák az utazástól. No igen, de azok az írók, akik itt maradtak, talán szerették mindezt? És megint más írók döntésének, akik úgyszintén eltávoztak innen, miért nem szentelünk ugyanakkora figyelmet? Nos, azért nem, mert Márainak az országból való távozása messze túlmutat a személyes döntésen: az õ emigrálása demonstratív vállalkozás volt, és egyedülálló tragikuma abban rejlik, hogy ez a vállalkozás - éppen mint demonstráció és reprezentáció - a kor történelmi színpadán elbukott.
      Az a Márai, akirõl itt beszélünk, nem A gyertyák csonkig égnek, hanem az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld!... és az 1943-tól vezetett Naplók írója. Valamint az olyan esszéké, mint a Röpirat a nemzetnevelés ügyében (1942), a Napnyugati õrjárat (1936), az Európa elrablása (1947). A gyertyák csonkig égnek címû regényének sikere kapcsán a német kritika, talán meggondolatlanságból, talán tájékozatlanságból, Joseph Rothtal hozza összefüggésbe õt. Ez mindenesetre alapos tévedés. Márait semmiféle nosztalgia nem fûzte a Monarchiához: jelképesen szólva, több köze van Lübeckhez, mint Bécshez. Az évszázaddal együtt, 1900-ban született, egy észak-magyarországi kisvárosban, Kassán, amelyet az elsõ világháború után az országtól elcsatoltak. A család õsei szász betelepültek, apját, a kassai patríciust még Grosschmidnek hívták, ügyvéd volt és szenátor. Márai is elmondhatta volna, amit Paul Celan mondott Czernowitzról: "es war eine Gegend, in der Menschen und Bücher lebten". *
      Azt akarjuk tehát mondani, hogy Márai társadalmi legitimitása megkérdõjelezhetetlen volt, s földönfutóvá az tette õt, hogy a hatalom vált illegitimmé Magyarországon. Nem zsidó értelmiségi volt, de polgár, s ez a helyzet már a két világháború közti Magyarországon is problématikus helyzet volt. Különös, traumatizált, a modernizáció elõl elszigetelt hely volt ez, ahol 1920-ban antikommunista, antiliberális, antiszemita kurzus indult, és az oktatási intézményeknél bevezették a "numerus clausus"-t. Arthur Koestler, aki a 30-as évek elején átutazott az országon, így írja le: "A háború utáni Magyarország hétmilliós törpeállam lett, s lakosainak nagy része félig írástudatlan paraszt. Ausztriához hasonlóan folyamatos gazdasági nehézségekkel s idõnként mély válságokkal küszködött, de Ausztriától eltérõen nem voltak a közös nyelvbõl származó kapcsolatai nagyobb szomszédainak kultúrájával; a magyarság etnikai zárvány Európa közepén." Ekkor jelennek meg az országban a politikai próféták, a népi írómozgalom, a fajvédõk, a harmadik utas populisták, a nagy költõ, Ady Endre szavával: a "ködevõk".
      Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia. Így azután itt a politikai hatalom is, a tõkével rendelkezõ polgárság is mindig "idegen test" volt, a "nép" ellensége, a magyarságot sanyargató és az "országot gyarmatosító zsidó kapitalizmus". Végeredményben azonban - s mindmáig! - a hatalomért folyik a harc, a nomenklatúra létrehozásáért, az államilag védett és finanszírozott "nemzeti" irodalomért, mûvészetért, amelybõl, akárcsak egy rossz kollégiumból, a "kozmopolitákat", a "nemzetidegen" tehetségeket egyszerûen kicsapják. Messze innen, San Diegóban, a nyolcvanöt éves Márai még egyszer visszatekint rájuk: "...úgy képzelték 45-ben, ha nemzetiszínû gatyában felsorakoznak a kommunisták mögött, nem kell más, csak megvárni, amíg a kommunisták elvégzik a piszkos munkát - elveszik a birtokot, a bankot, a zsidó és grófi vagyont - és akkor õk, kézdörzsölve, elõlépnek és átveszik a készet. [...] A népi irodalom mûkedvelõi kiadják államköltségen mûveiket, és minden nemzeti lesz és paraszt. A kommunisták tudták ezt, egy ideig használták a nemzeti parasztokat, majd valamennyiüket bedugták a zsákba. [...] Ha úgy fordulna, hogy ezek a nemzeti parasztok még egyszer szóhoz jutnak az országban, ez a magyarság egyik tragédiája lenne. A kommunisták csak végrehajtják azt, amit a szûrös gatyás jobboldaliak tervelnek. [...] A kommunizmus tragédia, de az igazi ellenfél mindig a "nemzeti" jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldal." (Napló, 1984-1989.)
      Amikor tehát Márai 1934-ben kiadja az Egy polgár vallomásait, már a könyve címében is, ha nem is provokatív, de mindenhogyan demonstratív. Mit "vall meg" ebben az önéletrajzi könyvében a szerzõ? Nem holmi kisszerû, fülledt titkokat. Azt vallja meg, hogy polgárnak született, városlakónak, európainak; hogy kitart a polgári eszmények mellett, hogy viseli a polgári felelõsségtudatot a földrészért és sorsáért, ahol ez az emberfajta megszületett és alkotott: Európáért; hogy, mint írja: "polgárnak lenni: hivatás". Mást is megvall még, azt, hogy hivatástudata, európaisága illúziótlan. "Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy késõbbi kor számára, [...] tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette, [...] s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát."
      A csorda halálvágya... Szerfelett empatikus észrevétel 1934-ben. Az író néha leír mondatokat, amelyeknek inkább csak a zenei hullámverését élvezi, holott a végzetét vázolja fel velük. Egyelõre az ország egyik legsikeresebb, legtekintélyesebb írója. Titkon talán enged a kor elszánt vakságának, talán õ is tesz egy-két tánclépést a halálvágy farsangjában, amelybõl azután Európa mindmáig tartó keserû szájízzel ébred. Igaz, egy esszéjében a háborút "a legnagyobb szerencsétlenségnek" nevezi, de úgy tûnik, egy ideig mégis azt gondolja, hogy ez a szerencsétlenség részben mérsékelhetõ. Talán ezért nem lép ki az általános discours-ból, a kontextusból, amelyet mindamellett Magyarország háborús szerepvállalása határoz meg. Sõt, az említett esszében - Röpirat a nemzetnevelés ügyében, 1942 - már a háború utáni feladatokkal foglalkozik. "Aki szerepet vállal a világban - írja itt -, búcsúzzon el sok mindentõl, ami tetszetõs káprázat, a nemzeti önérzetnek hízelgõ pátosz és öncsalás. A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyét a népek között."
      Erre azért sokan felhördülnek. A magyar kontextusban aligha akadhat ingerlõbb kihívás, mint az ilyen szavak: nemzeti öncsalás vagy az ország igazi helyzetének felmérése. Aki ezzel megpróbálkozott, tabukat sértett, és sért meg mind a mai napig; annak vagy külföldre kellett emigrálnia, mint Márainak, vagy belsõ emigrációba vonulnia, sõt börtönbüntetést elszenvednie, akárcsak Bibó Istvánnak, vagy eltûnnie, mint Hamvas Bélának. Ami Márai Sándort illeti, az õ élete nagy cezúráját Magyarországnak az 1944. március 19-én bekövetkezett náci-német megszállása okozta. Az ország és a saját helyzetének felmérését pedig titokban, 1943-ban megkezdett Naplóiban végzi el. "Ki tudja elmondani, milyen szûrõkön csergedezett el minden mondanivaló, amelynek tartalma az igazság volt? - írja 1944-es Naplójában. - Huszonöt éven át - nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! - mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele benne maradt a töltõtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom, mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyûrûs hivatalnokok kézlegyintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar szellem hangversenyét! Ki tud errõl?..." Majd, valamivel lejjebb: "Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! Sajnálom õket." De nincs kit sajnálni; ezeket az eszményeket a kommunista szocializmus részben tovább hamisította, részben eltiporta, s ma, a rendszerváltás tizedik esztendejében újra itt kísértenek közöttünk, hamisítatlan hamisságukban.
      Azt akarjuk érzékeltetni, hogy Márai emigrációja már otthon, már a háború alatt elkezdõdött, s akkor kezdõdött el, amikor, felelõs polgár módján, Magyarországnak a háborús katasztrófából való kiútján, az ország lelkének és szellemének újjáépítésén kezdett gondolkodni. Ki akarta ezt? Az új megszállókat - az oroszokat - s hazai pribékjeiket kizárólag a hatalom érdekelte; a volt náci kollaboránsokat a beilleszkedés, az új megszállókkal való kollaboráció, vagy a menekülés a rablott zsidóvagyonnal; a koncentrációs táborokból hazaszivárgó maradék zsidóságot a gyász, egy részüket a bosszú, más részüket a kivándorlás; a lakosság legnagyobb részét pedig semmi, csak a túlélés, a felejtés, a megélhetés pillanatnyi gondjai, a gyors alkalmazkodás. A nagy leszámolásra, ami nélkül semmi új nem kezdõdhet el, már nem kerülhet sor: a szellem megtisztulása helyett nemsokára a titkosrendõrség gyilkos tisztogatása kezdõdik el. Márai döbbenten néz körül: "Az én helyzetem a magyar szellemi világban ma sakk-matt - írja 1947-ben. - [...] Bal felé nincs mit keresnem, mert osztályomból kilépni egyértelmû az erkölcsi öngyilkossággal: én csak belülrõl tudom bírálni ezt az osztályt, minden más árulás lenne. Jobb felé egyetlen lépést sem tehetek, mert lélegzettel sem vagyok hajlandó támogatni a tisztességesebb jobboldal mögött is fütykössel és rohamkéssel ólálkodó fasizmust. Egyedül kell maradnom, teljesen egyedül, munkámmal, amely már csak nagyon kevesek számára jelent valamit, s ennek a helyzetnek minden társadalmi és egzisztenciális következményeivel."
      Tudjuk, hogy 1917 és 1989 között számos európai író volt kénytelen leírni hasonló sorokat. Mégis, kevesen maradtak annyira egyedül, mint Márai. Egy 1935-ös fényképen Márai Sándor kezet fog az éppen Budapesten tartózkodó Thomas Mann-nal. Az utolsó két európai írót látjuk ezen a képen, aki önmagát deklaráltan polgárnak tekinti, s aki polgári hivatástudatból hagyta el árulóvá züllött osztályát, katasztrófába süllyedt nemzetét. De elmondhatta-e Márai is, amit Thomas Mann állítólag elmondott, mindenesetre elmondhatott volna: "a német kultúra ott van, ahol én vagyok"? Hol volt a magyar kultúra? Létezett, létezhetett-e még egyáltalán? "Lehet-e visszhang nélkül írni? - jegyzi fel 1953-as Naplójában Márai, New Yorkban. - Bezárva egy nyelvbe, amely mintha már nem is lenne eleven nyelv? Voltak korok, amikor az írók, a barbárság közepette, így írtak. De ezek az írók reméltek valamit: egy új mûveltséget, amely egy napon megszólaltatja, a síron túl, amit a süket visszhangtalanságba írtak. Ma éppen ezt nem lehet remélni - legalábbis nem emberszabású távlatokban."
      Ha Márai emigrálása demonstratív vállalkozás volt - mint ahogy az volt a Thomas Manné is -, akkor, semmi kétség, Márainak kellett a radikálisabb utat megjárnia. Már Föld, föld!... címû regényében is megírja, hogy a magyar polgárság életvitelében, egész létezésében volt valami "karikatúraszerû", s hogy ez a karikatúraszerûség az õ írói egzisztenciájába is menthetetlenül beszivárgott. A magyar polgárság sohasem tudta betölteni modernizáló, mérséklõ és civilizáló funkcióját, ami az országot a polgári demokráciának legalább valamilyen kísérletéhez elvezette volna (hacsak 1945 és 1948 között nem). Így aztán, noha a nemzetnevelésrõl értekezett, Márai távozása mégsem váltotta ki a nemzet csöndes szégyenét, a jóvátehetetlen hiány fölötti megdöbbenését, a felismerést, hogy személyében az országnevelõ nagy szellem hagyta el az országot. Távozását magánüggyé fokozták le, menekülésnek minõsítették, és negyven esztendeig Magyarországon a nevét is alig írták le. S talán ma, amikor mûve összkiadásokat ér meg, s némelykor azok magasztalják, akik elfelejteni segítettek, sõt esetleg leszólták, rágalmazták: ma sem látják világosan, hogy Márai Sándor sorsában a soha el nem következett polgári Magyarország reprezentációja bukott el.
      Õ maga azonban tudta, s ez a tudás lassanként megszabadította minden kötöttségétõl, a kisszerû "magyar sorstól". 1984-1989-es utolsó Naplója az én számomra talán a kor legnagyobb emberi és irodalmi dokumentuma - ha ugyan irodalomnak tekinthetõk még a legegyszerûbb szavak, amelyekben egy öregember a végsõ magányról, a felesége és a fia haláláról, néhány olvasmányról, egy revolver megvásárlásáról, majd az öngyilkossága elõkészületeirõl számol be. San Diegóban él ekkor, félvakon, magányosan, szabadon és bölcsen, akár az öreg Oidipusz Kolónoszban. 86-ik születésnapján sokszor, soká cseng a telefon: "Nem veszem fel a kagylót - írja. - Van valami tapintatlanság benne, ha valaki tovább él, mint illik." Metszõ tisztánlátását mindvégig megõrzi, nem adja meg magát az obligát vigaszoknak, vallásnak, önsajnálatnak, önfelmagasztalásnak, de még a siker csábításának sem, amivel megkísértik: 1989-ben "haza" hívják. "Teljes, "feltétel nélküli" fegyverletétel részükrõl, mindent kiadnak, könyvet, cikket, mindent, az "életmûvet". [...] Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van." 89 éves, és nem alkuszik. Habár, hitem szerint, az orosz hadseregtõl függetlenül, jól tudja, hogy neki már nincs hová "hazamennie". Az ars moriendi érdekli: "Nem szabad siettetni, de nem szabad lekésni sem a "jó halált"." Az utolsóelõtti följegyzés: "Ma nagyon hiányzott L. [a felesége] testének nemessége és elõkelõsége. Mosolya. Hangja." Az utolsó mondat, 1989. január 15-én: "...Itt az ideje." S elsüti a revolvert.
      Nem szeretném így befejezni. El kell mondanom még valamit, amit Márai Naplóinak olvasásakor tudtam meg, s amit aztán a magam Gályanaplójába is feljegyeztem:
      Márai Naplója, az 1944-es oldalak: "Július harmadikán reggel fél tízkor kezdõdik a légitámadás, mely minden eddigi közt a legkomolyabb" - erre a légitámadásra pontosan emlékszem. Ez a fél tíz órai reggel nekem, a gettóvá alakított budakalászi téglagyárban (talán a szakadatlan éhségem miatt) már jó délnek tûnt. Néhányan felmásztunk egy kis halomra a kerítés mentén, a kis földkupac viszonylagos magaslati pontjáról néztük, hogy a távolban mi történik. Ez történt, ahogyan Márai leírta: "Az ég valóban olyan most, akár egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, amelyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megcsillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangó nagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek... Aki bemegy most Pestre: mintha égõ házba rohanna be" stb. Márai Leányfaluból a helyiérdekû vasúton, a HÉV-en jön be a városba: "Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják õket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel." - Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerû, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Õ negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba. Mindezt - hiszen mi egyebet tehet egy író? - leírta Naplójában (s ez a Napló mellesleg a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomata). Mit jelent mindez? Nehéz megfejteni, akár egy különös csillagállást. Mégis, határozottan érzek benne valami mélységes, mindkettõnktõl függetlenné váló értelmet, ami lassan terjedõ körben halkan szétsugárzik, akár az általános lármában rendkívül nehezen kivehetõ, de azért létezõ és kitörölhetetlen rádióhullám az éterben.

A Die Welt címû berlini napilap számára írott cikk eredeti változata

* "Olyan hely volt, ahol emberek éltek, meg könyvek."

A negyvenéves férfi naplója

Tegnap betértem egy könyvesboltba, ahová évek óta járok. A bejárat mellett az egyik központi helyen lévő polc már jó ideje Márainak volt fönntartva. Mindig arra gondoltam, amikor láttam az ott fölhalmozott rengeteg könyvet, hogy Márai ezt is elbírja. "A siker félreértés.", ez pont tőle tudható, ráadásul ez nem is siker, csak a könyvkiadás üzletpolitikájának indiszkrét bájtalansága. De nem szerettem ezt a látványt. Tegnap viszont kellemes meglepetésemre hiába kerestem tekintetemmel a jól ismert könyveket, helyüket mások foglalták el. Néhány sor Wass Albert, néhány sor Nyírő. És ennek a látványnak a vigasztalanságában mégis volt valami vigasztaló. Legyen csak Wass és Nyírő sikere félreértés, Márainak pedig olvasói legyenek, akik akkor is megkeresik a könyveit, ha nem böki ki a szemüket. 

A negyvenéves férfi nehezen ébredt.

Lassan kínlódta magát elő egy álomból, amelyből semmire sem emlékezett, csak a nyomasztó hangulatra, ami még mindig úgy akaszkodott rá, mint egy hajába csimpaszkodó denevér. Automatikusan fordult a jobb oldalára, és átölelte a semmit. Pontosabban egy üres takarót és egy fej nélküli párnát ölelt át, amelyek mintha a felidézhetetlen álom kellékei lettek volna: puszta tárgyak, amelyek nem körvonalazzák senki és semmi jelenlétét. Pedig pont, hogy körvonalazták. A feleségéét. Vagyis inkább a felesége hiányáét. A fiatalasszonynak ugyanis ott volt a helye az ő jobbján, úgy is aludtak el mindig, hogy az asszony kényelmesen bevackolódott az ölébe, ő pedig átölelte a karjával. De a reggeli ébredés örökké a másik oldalán találta, az asszonyt pedig áthidalhatatlan messzeségben, szinte a falhoz lapulva, mintha az éjszaka, a nagy szétválasztó valamiféle csalfa játékot űzött volna velük, amit majd a nappal békítő nyugalma tehet csak szépen lassan jóvá. Ennek megfelelően mindig nyugtalanul is ébredtek, és a reggel volt a nap legkiegyensúlyozatlanabb időszaka, ilyenkor nagyon kellett vigyázni, nehogy estig tartó feszültséget teremtsenek. Most azonban lehetősége sem lett volna erre, hiszen az asszony hiányzott, mintha az álom szívta volna föl magába. Pedig nem az álom volt a hibás, az álom, amelyre továbbra sem emlékezett, de amely kínzó jelenlétével még mindig meghatározta a hangulatát, csupán következmény volt. Következménye az előző estének, és mindannak, ami néhány heves szóváltás után azt eredményezte, hogy az asszony hazament a szüleihez, és nem töltötte vele az éjszakát.

            Az „asszony” egyébiránt a szó köznapi értelmében nem volt asszony, miként valójában nem is volt a felesége, csupán az egyéni beszédmód tette azzá. Immár közel egy éve éltek együtt, és ő úgy érezte, hogy ez a vadházasság feljogosítja a kifejezés használatára. Ám mindezen túl nem kevés irónia is rejlett ebben a megfogalmazásban. Gyakran még a „kedves” jelzővel is megspékelte megszólításait, amivel egyértelműen arra utalt, hogy a lány (mert nevezzük nevén a gyermeket) családja rabja bizonyos nyelvhasználatban is megnyilvánuló társadalmi kötöttségeknek. „Az én kedves feleségem”, emlegette előszeretettel nem hivatalos apósa nem hivatalos anyósát, és ez még mindig jobb volt, mint amikor le”becsesnejem”-ezte, ettől kapott ő igazán frászt, na meg a folyton-folyvást hajtogatott „kérlek szépen”-ektől, „kérlek alássan”-októl, leginkább pedig a kötőszóként alkalmazott „tulajdonképpen”-ektől. „Tulajdonképpen kimegyünk a temetőbe jövő szerdán”, mondta „apósa”, „Ugye eljöttök velünk?”. És akkor ő világosan érezte, hogy „tulajdonképpen” semmi kedve temetőbe menni, mert az lesz a vége, hogy ha sokáig hallgatja ezeket a nyelvi bodicsekeket, akkor fogja magát, lefekszik egy sír tövébe, és buzgón elkezdi magára kaparni a földet, amivel minden bizonnyal megbántja majd a „kedves családot”.

            Ezzel kezdődött tehát az egész konfliktus, és amikor előző este a lány „utoljára”, ahogy hangsúlyozta, feltette neki a kérdést, másnap, halottak napján, kimegy-e velük a temetőbe, akkor ő – noha már-már hajlott arra, hogy beadja a derekát- nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy szarkasztikus megjegyzést a „remek családi programra”, aminek a lényege, hogy szépen kiöltöznek, mintha vendégségbe készülnének, virágot vesznek, meg minél csiricsárébb mécseseket, aztán kisétálnak a temetőbe, ott gondosan végigjárják a sírokat, méghozzá olyan családtagokét is, akiket, amíg éltek, látni sem bírtak, de akik halálukban egyszerre jó rokonná vedlettek, illedelmesen megemlékeznek minden sírnál, még talán a zsebkendők is előkerülnek, és aztán, mint akik jól végezték dolgukat, fogják magukat, és beülnek a legközelebbi vendéglőbe, hogy méltóképp zárják ezt a szép, családi délelőttöt. Persze mindezt csak végiggondolni tudta ilyen részletesen, mert a lány az első bíráló megjegyzésre megsértődött, fogta magát, fölragadta néhány cuccát, elrohant, és meg sem állt hazáig. Persze ő ezt csak később tudta meg, amikor sikerült elérnie a telefonján, mert eleinte hiába hívogatta, a lány dacosan kikapcsolta a készüléket, és csak akkor kapcsolta vissza, amikor már hazaért. „Úgyis korán indulunk holnap, most már itthon alszom”, mondta neki, és hozzátette, hogy a szüleinek is azt adja be, hogy csak ezért ment haza, hogy ne kelljen hajnalban kelnie, és hogy ő pedig azért nem jött, mert a saját halottaihoz kell mennie. Így fogalmazta, „a saját halottaidhoz”, ami nagyon szépen hangzott, és akkor ő egy pillanatig el is gondolkodott rajta, hogy igaz is, neki is vannak halottai, de aztán hirtelenjében a nagyapján kívül, aki holtában ott lakott a sarki kriptakápolnában, és meglátogatása körülbelül ötperces sétát jelentett, egyszóval a nagyapján kívül nem jutott eszébe senki. Pedig voltak halott családtagjai, akik az ország túlsó végén, egy isten háta mögötti sírkertben nyugodtak, apai ági nagyszülei, akiket alig ismert, pontosabban nagyanyját még csak-csak ismerte, de csak annyira emlékezett belőle, hogy örökké palacsintát sütött, mindig úgy élt a képzeletében, hogy ott áll a fatüzelésű tűzhely előtt, és süti, csak süti a palacsintákat, ő pedig egy kisszéken kuporog, és tömi magába az édes, meleg tésztát, mert a palacsintát tényleg imádta, de a nagymamát, kezében a serpenyővel, mégsem tudta igazán megszeretni. Aztán ott volt Berta néni, aki egy kis házban lakott, és rengeteg macskája volt, és aki irtó kedves volt, de szó szerint túl kedves, mézes-mázos, mint egy érdekfűtötte gonosz boszorkány, pedig nem volt gonosz, miként erre később rájött, csak magányos, és nem értett a gyerekekhez, csak a macskákhoz, és ettől macskaszaga volt, amit ő nem állhatott, és ezért nem szerette Berta nénit sem. Persze az anyjáék mindig elutaztak halottak napján abba az isten háta mögötti sírkertbe, és néha őt is elvitték, ami eleinte jó volt kirándulásnak, de aztán nem maradt más belőle, mint a rohanás, ő pedig unatkozott a sírok között, így egy idő után többé nem vitték magukkal, és amikor fölnőtt, akkor ez már fel sem merült. Most is csak annyit mondott az anyja, hogy ne feledjen leugrani a nagyapjához (amit úgy fogalmazott, mintha egy élő családtaghoz kéne benéznie, nincs-e szüksége valamire), mert ő csak miután visszajöttek, tud hozzá elmenni.

            Erre gondolt, ahogy a takaró alól kászálódott elő, de valójában az elfeledett álom és a „feleségével” való összeveszés lidércnyomásából igyekezett minél előbb szabadulni. Az első útja sem a vécére, hanem a telefonjához vezetett, hogy minél előbb megpróbálja helyrehozni előző esti baklövését. Már mélyen megbánta szarkazmusát, és minden ellenérzése mellett is jobban érezte volna magát, ha „apósa” „tulajdonképpen”-eit hallgathatta volna. A lány azonban éppen kapkodott, mert már indulóban voltak, és így csak annyit mondott neki a telefonba, hogy majd este találkoznak, ami bíztatóan hangzott ugyan, de az adott pillanatban őt még sem nyugtatta meg teljesen. Nyomottan öltözködött, és arra gondolt, hogy semmi kedve a kriptakápolnába menni, aztán viszont arra, hogy jobb helyet most keresve sem találhatna magának.

            A nagyapjával mindig is viharos volt a viszonya, olyanok voltak, mint egy groteszk szerelmespár. Gyerekkorában egyszerre imádta és tartott tőle. Néha hétvégéket töltött náluk a hatalmas, belvárosi lakásban, ami olyan volt számára, mint egy elvarázsolt kastély, rengeteg zegzugos folyosójával és kiismerhetetlen szobáival. A nagypapa pedig vagy megközelíthetetlen volt, és rosszkedvű, és olyankor csak a nagymama törődött vele, és az egész hétvége elromlott, végtelenül hosszúnak tűnt, idegennek és unalmasnak, örült, amikor végre hazamehetett, és megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy soha többé ne engedjék el a nagyszüleihez…-  vagy egész hétvégén vele foglalkozott, elvarázsolta a meséivel, és úgy vezette végig múltja szerteágazó ösvényein, mint egy bűvös hatalmú idegenvezető, aki ismeretlen tájakra kalauzolja a tájékozatlan utazót. A nagyapja egészen hihetetlen valóságokat tárt föl előtte, amikor az emlékeit idézte, már pedig szinte csak azt tette, a jelennek nem volt semmi keresnivalója az ő világában. A jelen kisstílű volt és banális, csak arra jó, hogy a kispolgári nézetek és álerkölcsök garázdálkodjanak benne. A nagypapa nem állhatott semmit, ami kispolgári, márpedig számára minden kispolgárinak minősült, amit nem állhatott. Nem bírta a hétköznapi szófordulatokat, különösképp a közhelyeket. „Közhely!”, üvöltötte mindenre, ami nem nyerte meg a tetszését, és semmi nem nyerte meg a tetszését, amit nem ő mondott. „Már megint közhelyeket szajkózol”, torkollta le a nagymamát, pedig szegény csak ebédelni vagy vacsorázni hívta őket. De a nagypapa nem bírta az olyan „kispolgári allűröket”, mint az ebéd meg a vacsora, ő evett, ha megéhezett, két mondat között, falt egy darab kolbászt, és ivott egy korty kisüstit, amiből az unokáját is megkínálta egy korttyal, és cinkosan hunyorított hozzá. Aztán pedig folytatta az egész hétvégét elnyelő mesélést.

            Így telt a gyermekkor, két hétvége közt – az egyiken sarkhideg némaságban, a nagypapa megközelíthetetlenségén rágódva, a másikon pedig az ezeregyéjszaka, vagy még inkább az ezeregy hétvége varázsszőnyegén lebegve. De aztán ő fölnőtt, és nemcsak

a nagypapa elvarázsolt kastélya zsugorodott egyszerű belvárosi bérlakássá, hanem a történetei is összementek vele együtt: maradt egy rigolyás vénember, aki folyton összevissza beszélt, és ebből az összevisszaságból csak kegyelmi pillanatokban lehetett kihallani egy másik világ ígéretét.

            Most ahogy öltözködött, abban a szobában, ahol a nagypapa annak idején a történeteit osztotta meg vele, és ahova ő később, a nagypapa halála után beköltözött, eszébe jutott a lelkifurdalás, ami a halálhír hallatán eltöltötte. Akkor már hosszabb ideje nem látta a nagypapát, állandóan húzta-halasztotta a látogatást, amit elvileg heti rendszerességgel kellett volna teljesítenie; de pont ez volt a baj, ez a kényszer, ami köszönőviszonyban sem volt a gyermekkori együttlétekkel. Valahányszor az utolsó időkben elment hozzá, mindig csak a szokott rögeszméit ismételgette, és ezt ő nagykamaszkor hatalmas öntudatában rendkívül fárasztónak találta. „Minek hozol virágot?!”, fintorgott a nagypapa, amikor ő egy szál rózsával beállított a nagymama névnapjára, „ Annyi, mintha a sírunkra hoznád…”. És őt különösen az bántotta ebben a letolásban, hogy kiérezte belőle a jogos szemrehányást, amiért olyan ritkán tűnik föl az életükben. Így aztán részben dacból, főként viszont elfoglaltságokra hivatkozó hányavetiségből még kevesebbszer látogatta meg őket. És amikor a nagypapa egyik pillanatról a másikra meghalt (egyszerűen összeesett az előszobában), akkor hiába is magyarázkodott maga előtt, hogy hiszen éppen aznap szándékozott fölugrani hozzájuk.

            Erre gondolt, ahogy kilépett az utcára, hogy a kriptakápolnába induljon; pontosabban a gondolatai hol a nagypapa, hol pedig a „felesége” körül csapongtak, látta őt a temetőben, amint a szüleivel meg az öccsével zarándokol a sírok közt, heves vágy fogta el, hogy csatlakozzon hozzájuk, és bár ez képtelenség volt, mégis úgy gyorsította meg a lépéseit, mintha oda sietne. Így esett, hogy csak a kriptakápolna küszöbén döbbent rá, hogy se virág nincs nála, se mécses. Kétségbeesetten nézett körül, mert volt valami halvány emléke arról, hogy halottak napján szoktak a kápolna környékén ilyesmit árulni, de senkit sem látott. „Na, hál istennek,”, gondolta magában, „ most kereshetek virágost…”, ám rögvest eszébe jutott, hogy a közeli aluljáróban lennie kell virágüzletnek. Így hát elindult arrafelé, és azon kezdett morfondírozni, hogy mit is vegyen. „Virágot szokás, de a nagypapa mindig gyűlölte az ilyen »allűr«-öket, megsérteném vele, elég lesz a mécses.”, de aztán elfogta a bizonytalanság, hogy egy virágüzletben árulnak-e mécsest.

            Ahogy belépett a boltba, a kétsége azonmód szertefoszlott. Az egyik polc zsúfolásig volt megrakva különböző színű és nagyságú mécsesekkel. Kiválasztott egyet, és odavitte a pulthoz. „Ennyi az egész?”, kérdezte unottan az eladó, és mondott egy olyan alacsony árat, hogy ő azonmód zavarba jött, és gyorsan rávágta: „Nem, nem! Még virágot is kérek!” És egyszeriben, mintha nem is ő lett volna, kapkodva kezdett mutogatni mindenfelé, és legalább ötféle virágból válogatott össze egy mutatós csokrot. Miközben az immár meglehetősen busás árat rendezte, dacosan gondolt arra, hogy ezzel most legalább tényleg lerója a tiszteletét a halottai előtt.

            A kriptában alig voltak, egy házaspár lézengett csupán, és egy idős asszony gubbasztott magányosan az egyik sarokban. Egy vázában elhelyezte a virágokat a nagyapja urnahelye alatt, meggyújtotta a mécsest, majd leült egy székre, és mereven bámulni kezdte a műmárványlapra vésett aranyozott betűket. Gépiesen többször elolvasott egy nevet, mire rájött, hogy nem a nagyapjáét olvassa, és csak akkor terelte helyes irányba a pillantását. Teljesen máshol jártak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon mikor tudja tökéletesen kiengesztelni a lányt, mert addig még sosem fajultak a veszekedéseik, hogy tényleg beváltsa a fenyegetését, és hazamenjen a szüleihez. Betűzgette a feliratot, a nagyapja nevét és az alágravírozott évszámokat, és közben az járt a fejében, hogy a lány a családjával talán már a vendéglő felé tart. Aztán egyszerre mégiscsak szóvá álltak össze a betűk a szeme előtt. „Kollarik Sámuel”, olvasta, és meglepődött. Még sohasem tudatosodott benne, hogy a nagyapját Kollarik Sámuelnek hívták. Persze a név még mindig ki volt írva a lakásajtóra, és a postaládáról ő maga kaparta le, hogy a sajátját kiragassza, de az csak egy név volt, a nagypapa pedig nagypapa. Sohasem kérte őt, hogy „Kollarik Sámuel, légy szíves mesélj nekem!”, mert mindig a nagypapa mesélt, és ezen a tényen az sem változtatott, hogy kérni sem kellett, mesélt ő magától. De ugyanígy nem tudott mit kezdeni a születési és halálozási dátumával. Tudta, persze, hogy tudta, hogy a nagypapa valamikor a század első felében született, de számára a nagypapa kortalan volt, a történetei sem a múltból, hanem egy másik világ valóságából nyerték létjogosultságukat. Ami a halálát illeti, az pedig egy pillanat volt, amikor összeesett az előszobában vécére menet, éppen aznap, amikor ő meg akarta látogatni. És ahogy ott ült és nézte a nagyapja halálának évszámát, döbbent rá, hogy az a pillanat azóta is tart. „Eljöttem nagypapa…”, gondolta magában, és hirtelen összefolyt a szemei előtt a valóság, és ott találta magát a nagyapja szobájában, egy mese kellős közepén, amit egy réges-régi, jól ismert hang duruzsolt a fülébe. Nem volt szövege ennek a mesének, de mindenről szólt, amit a nagypapa annak idején megosztott vele: félbolond dédapáról, aki apátsági karnagy volt és elárvult unokája egyedüli gyámolítója, amíg fondorlatos papok diliházba nem csukták; háborúról, melyben úgy fagytak a lövészárokba  a katonák, mintha jégbe formázott szobrok lettek volna, és forradalomról, amit csak suttogva volt szabad emlegetni, nehogy pórul járjon az ember, s ezért aztán a nagypapa hangjától harsogott az egész ház; egyszóval életről és halálról, de főként az életről, mert a nagypapa abban a végtelen kiterjedésű belvárosi lakásban, melynek ajtajai a múltra nyíltak, valójában mindig az életről beszélt – arról az életről, amelyet talán nem is élt át, de mindennél valóságosabban elképzelt magának. És ahogy ott ült a kriptakápolnában, egyszerre az a kísérteties érzés fogta el, hogy ő is a nagypapa elképzelt életét éli.

            Megrázta a fejét, mintha ettől a különös szellemidézéstől próbálna szabadulni, és ahogy lenézett maga elé, a virágcsokorra esett a pillantása. „Annyi, mintha a sírunkra hoznád…”, jutott eszébe, és ráébredt, hogy nem szabad otthagynia. Fölállt, kiemelte a csokrot a vázából, még egyszer fölnézett Kollarik Sámuel névtáblájára, és elindult a kijárat felé. Közben pedig arra gondolt, mennyire meg fog lepődni a felesége, ha meglátja belépni a vendéglőbe egy csokor virággal a kezében. 

Különös kalandja volt Korompaynak a minap. Egy régi ismerőssel találkozott, azokból az időkből valóval, amikor még kezdő tanár volt, írónak pedig annyira kezdő, hogy még kezdő írónak sem merte nevezni magát. Akkoriban előszeretettel barátkozott alanyi költőkkel, tárgyias prózaírókkal és drámai drámaírókkal. Nos, ez a régi ismerős egyik sem volt, ellenben egy alanyi, vagy talán még inkább tárgyias költőnek (mert ilyen is van: olyan, aki nem maga a lírai én, hanem mondjuk egy várost tesz meg azzá, és ha szíve fáj, a város bombázását írja meg) a barátja, s ily módon Korompayé is. Aztán az évek teltek, lírai és tárgyias költőkből drámai drámaírók lettek, és viszont, s ekképp a barát barátja, aki akkoriban Korompayéi is volt, eltűnt Korompay szeme elől. Ám most, a minap, egyszerre előtűnt. Kiderült róla, hogy egy könyvkiadó vezetője, és az is kiderült, hogy föltűnt neki a világhálón Korompay némely műve. És ezért elhívta magához, a kiadóba Korompayt egy kávéra, de az már a meghívás pillanatában nyilvánvaló volt, hogy nem pusztán egy kávéra szól a meghívás.

Ült Korompay a régi barát kiadóvezetői irodájában, várt a barátra, aki épp kiadóvezetőhöz méltó módon telefonos tárgyalást folytatott, és egy filmben érezte magát. Amerikai film, hollywoodi produkció a könyvkiadás világáról, melyben jóképű fiatalember a főszereplő, sármos kultúrmenedzser, aki jön-megy az irodájában, szívélyesen üdvözli őt, ám közben még elintéz egy fontos telefont, mialatt a titkárnője kávét hoz a film egyik mellékszereplőjének, Korompaynak, aki csak ül és néz, majd amikor a régi-új barát leteszi a kagylót (régies fordulat: valójában kinyomja a mobilját), és felé fordul, majd beszélni kezd, Korompay, vagyis a mellékszereplő ámulva hallgatja, hogy talán még főszereplője is lehet ennek a különös filmnek. A barát, a kiadóvezető ugyanis fantáziát lát Korompayban. Nem Korompayban az egykori barátban, aki kezdő író sem volt még, amikor ismerték egymást, hanem Korompayban az íróban, akinek őt nevezi, és akinek az írásai megtetszettek neki.

Beszél ez a fiatal, dinamikus kultúrmenedzser Korompayhoz, és arról szólnak a szavai, hogyan építené föl Korompayt, az írót mint írói személyiséget, akit a műveinél is jobban fog majd képviselni az a személyiség, aki ő lesz, és aki óriásplakátokról fogja szódabikarbónától vakító mosollyal reklámozni készülő vagy épp elkészült művét a rajongó olvasótábor számára.

Hallgatta Korompay ezt a beszédet, még értette is, de nem állhatta meg, hogy szódabikarbónátlan mosollyal nyugtázza a hallottakat. A kiadóvezető föl is kapta a fejét erre a mosolyra, ám végül megegyeztek abban, hogy Korompaynak, mint afféle elvadult írófajzatnak, fogalma sincs a könyvkiadás valóvilágáról. És ezt Korompay őszintén belátta, megszeppenve hajtotta le a fejét és gondolt arra, hogy mi sem természetesebb, mintha óriásplakát lesz az emberből.

Hogy a történet nem záródjon annyira hollywoodias hepienddel, be kell vallanunk, ezzel az óriásplakátozással még várni kell. Korompay ugyanis bevallotta egykori-új barátjának, hogy előszerződése van egy másik kiadóval, amelynek ugyan hírét sem hallotta az elmúlt hónapokban, noha egy kész regénykéziratot leadott nekik, ám a szerződés szerződés, s ezt pont a kiadóvezető tudta igazán. Így aztán történetünk végére nem tehetjük még ki a pontot, kettős pontot kell tennünk, mely után ilyen vagy olyan módon folytatódhat majd ez a történet. Légy türelemmel, nyájas blogolvasó, legalább te légy türelemmel, ha már Korompay képtelen rá s már álmában is óriásplakátnak látja magát, mely vakító mosollyal néz le rá, Korompayra, a pondróra, aki csak író, ám fogalma sincs  a megírás után világba vetett könyvek és szerzőik különös sorsáról.

„Nem vagy nagyfiú. Egyikünk sem nagyfiú. Mind kisfiúk vagyunk.”

A keresztapja mondta ezt. Ott ült a nappalijukban, a kanapén, a keresztapja meg vele szemben, az asztal mellett a kerekesszékében. A keresztapja néhány éve volt kerekesszékes, amióta a gerincműtétje rosszul sikerült. Vagyis jól sikerült, hiszen, amit akartak, azt megcsinálták az orvosok: cementtel stabilizálták a gerincét, és így elmúlt a múlhatatlannak hitt fájdalom. Korompay emlékezett egy balatoni estére, amikor a keresztapja még nem ült kerekesszékben, ott ült a nyári éjszakában vele együtt, beszélgettek és boroztak, és aztán a keresztapja föl akart kelni, hogy elmenjen aludni.  De túl hirtelen mozdult meg, legalábbis az állapotához képest hirtelen, mert Korompay azt sem vette észre, hogy megmozdult. Igaz, Korompay másra figyelt. A nyáréjszakára figyelt, az öreg szederfára figyelt, ami annyira öreg volt már, hogy összeroskadt volna, ha az egyik nagybátyja ki nem cementezte volna a belsejét, így azonban állt, és évről évre termést hozott, egyre kevesebbet, de még mindig sokat, sok sötétlila szedret, ami állandóan hullott, azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy kimoshatatlan pecsétet ejt az ember ruháján, hullott a rengeteg sötétlila szeder, amit Korompay nagyanyja epernek, fai epernek hívott, de a nagypapa ellentmondást nem tűrően közölte, hogy így csak a tiszántúliak beszélnek, akik nem tudnak magyarul, a sötétlila gyümölcsöt szedernek kell nevezni, és Korompay hitt neki, mert ugyan a nagymamának is hitt, de nyelvi kérdésekben a nagyapja volt az irányadó, tőle tanult magyarul. Erre gondolt Korompay, és észre sem vette, hogy a keresztapja meg akart mozdulni. Azt vette csak észre, hogy egyszerre eltorzult az arca, s bár nem jajdult fel, mert a keresztapja nem volt az a feljajdulós fajta, de az arca és a testtartása jelezte, mennyire elviselhetetlen fájdalmat érez, és akkor ő megkérdezte tőle, tud-e valamit segíteni, de a keresztapja nem tudott megszólalni a fájdalomtól, csak az arca rándulásával jelezte, hogy egy pillanat, várjon egy pillanatot Korompay, mely pillanat aztán legalább tíz percet jelentett, a keresztapa akkor tudta kinyögni, hogy hol találja Korompay a fájdalomcsillapítót, azt hozza ki neki, és miután kihozta és ő bevette, még mindig vagy fél órának kellett eltelnie, amíg a keresztapa be tudott vánszorogni a házba és lefeküdhetett végre, noha, ezt Korompay tudta jól a keresztapa elmeséléséből, ilyenkor a fekvés sem segített, egyáltalán semmi nem segített, ezért  volt szükség a műtétre. Aztán a műtét sikerült, az orvosi cement megkötötte, amit meg kellett kötnie, a keresztapának attól kezdve nem voltak fájdalmai, igaz, a cement olyasmit is megkötött, amit nem kellett volna megkötnie, s így a keresztapa lebénult. Az orvosok mosták kezeiket a műtét után, és biztosították a keresztpapát, no meg a keresztmamát is, aki a férjénél is jobban kiborult, biztosították őket, hogy van remény. Szerencsére azt nem tették hozzá, hogy azért van remény, mert mindig van remény. Mert az van, remény, az mindig van. Csak éppen a kerekesszékből nem lehet többé fölállni. Pedig a keresztapa éveken keresztül járt rehabilitációra, hosszú hónapokat töltött kórházban, és néha már-már úgy tűnt, hogy lesz is eredménye. Végeredményben lett is: a keresztapa megszokta a kerekesszékes létet, sőt valamelyest a keresztmama is megszokta a férje kerekesszékes létét. És Korompay is megszokta, hogy a keresztapja többé nem jön Balatonra, hanem a lakása nappalijában, kerekesszékből magyarázza az életet. Ezt mondta:

            „Nem vagy nagyfiú. Egyikünk sem az. Mindketten kisfiúk vagyunk.”

            Igen, Korompay akkor megértette, amit sokáig csak sejtett, hogy lehet akárhány éves, ő már csak kisfiú marad. Vannak a nagyfiúk és a kisfiúk. Ő kisfiú, és talán a keresztapja is az, de messze nem azért, mert kerekesszékbe kényszerült, hanem mert úgy éli meg az életét. Például nem csábítja el a más feleségét. Nem olyan, mint Országházi, az ügyvéd, aki csak úgy beállít az emberhez egy vasárnap reggel, és közli vele, hogy szereti a feleségét és most éppen ezért magával viszi. A válással ne törődjön, azt majd ő elintézi. Nem azért, mert ügyvéd, hanem mert nagyfiú. Mert Országházi nagyfiú volt, nem kétséges. Korompay egyszer szemtanúja volt, amikor egy kliensével közölte, mielőtt az még bármit is mondhatott volna az ügyről, amely miatt felkereste, közölte vele, hogy mennyibe fog ez neki, mármint a kliensnek fájni. Egy szemérmetlenül nagy összeget mondott, és közben a szemét a kliens szemébe fúrta, olyan magabiztossággal, hogy a kliens sütötte le a magáét. Akkor ez nagyon imponált Korompaynak, főleg mert Országházi közben egy pillanatra ránézett és rákacsintott, és akkor ő azt érezte, hogy ez a nagyfiú az ő barátja. Nem ezzel a szóval érezte, akkor még hiányzott ez a kifejezés a szótárából, nem azt gondolta Országháziról, hogy nagyfiú, sőt nem is gondolt róla semmit, csak jól esett azt éreznie, hogy ez a határtalanul magabiztos ember a barátja. Mert Országházi mellett még Korompay is érzett némi magabiztosságot. Nem érezte úgy, mint általában, hogy az élet az valami teljességgel kiszámíthatatlan kalandjáték, amelyben soha nem tudhatja az ember, hol leselkedik rá veszély. Mert Korompayra egyébként mindig leselkedett, nem mehetett úgy le a boltba, térhetett úgy be egy patikába, nem ugorhatott úgy be a postára, hogy ne érezte volna a valóság állandó fenyegetését. A lét nehezen elviselhető könnyelműségét. Ám Országházi mellett minden más volt. Igen, Országházi vitán felül nagyfiú volt, és az volt azon a vasárnap reggelen is, amikor beállított Korompayhoz, vagyis Korompayékhoz, hiszen akkor még ott lakott a felesége is, igaz, az utolsó időkben már meglehetősen ritkán volt otthon, mert nagyon sok dolga volt, segítenie kellett Országházinak mindenféle ügyekben, mint később kiderült, olyan ügyekben, amelyek egyenesen vezettek ahhoz a vasárnap délelőtthöz, amikor Országházi jött, látott és vitte a nőt, Korompay feleségét. Előtte azonban még szembesítette Korompayt a valósággal, ami ő volt. Úgy nézett farkasszemet azon a vasárnap délelőttön Korompayval, mint annak idején a kliensével, és persze, hogy Korompay sütötte le a szemét. Akkor fogalmazódott meg Korompay fejében az a mondat, hogy: „Farkasszemet nézni valósággal, úgy, hogy a valóság süsse le a magáét.” Ám erre nem volt képes, akkor semmiképp. És mindez csak azért, mert Országházi nagyfiú volt, ő pedig kisfiú.

            Igaz, évekkel később egyszer találkozott Országházival a metrón, és noha azon a vasárnap délelőttön megfogadta, hogy soha többé nem fog szóba állni vele, ott a metróban szóba állt. Eltelt egy csomó idő, néha a fogadalmak is értelmüket vesztik. Korompay akkor már a második házasságában élt, boldog volt a feleségével, igaz ez a második felesége is ritkán járt haza, de ő csak azért, mert sokat dolgozott. Legalábbis sokat dolgozott azon, hogy úgy tűnjék, sokat dolgozik. Épp ezért Korompay boldog volt és magabiztos, mintha csak ő lett volna Országházi, a nagyfiú. A szerepek úgy látszik, felcserélődhetnek, gondolta elégedetten Korompay. Mert Országházit mintha kicserélték volna. Öreg volt és kövér és kopasz. És ebben nem az öregség, kövérség és kopaszság volt a lényeg, hiszen Korompay ismert öreg-kövér-kopasz embereket, akik nem tűntek kisfiúnak. Az egész együtt volt a lényeg. Országházi színeváltozása volt a lényeg. Egy valami nem változott benne, az, hogy csak kiabálva tudott beszélni. Korábban Korompay ezt a magabiztosság jelének vette, most értette csak meg, hogy aki kiabál, az pont azért teszi, mert bizonytalan. Országházi pedig kiabált. Öregen, kövéren, kopaszon kiabált a metróban. Korompaynak kiabált, és azt kiabálta, hogy az élet, úgy, ahogy van, egy nagy rakás szar. Nem ezt kiabálta szó szerint, de ez volt a lényege. Szó szerint panaszkodott. Arról panaszkodott, mennyire nem megy az üzlet. Mennyire nincs pénz. És hogy neki mennyi kiadása van. Mert például a lánya, aki egyébként elviselhetetlenül szemtelen, egy elit iskolába jár, ahol a tandíj ennyi és ennyi, és mondott egy valóban csillagászati összeget. Ezt kiabálta Országházi, és Korompay közben arra gondolt, hogy te szegény. Te vesztes. Te nagyfiúból lett kisfiú. Erre gondolt Korompay, de nem szólt semmit, és még a mosolyt is megpróbálta álcázni az arcán, aztán meg felállt az ülésről és leszállt. Hazament a boldog második házasságába, késő estig várta a feleségét, és az élet szép változékonyságán tűnődött.

Többen kérdezték, hová tűnt Korompay. Nos, annyit sikerült kiderítenem, hogy egy vonatutas kalandjával díjat nyert az ÉS tárcanovella-író pályázatán. Aztán hogy ez elfogadható-e igazolt hiányzásnak, döntsék el a nyájas blogolvasók.

A negyvenéves férfi naplója

Az Aprószentek (Rubin Szilárd, Magvető, 2012) a hiány könyve. A lehetőségé, ami benne rejlik. Írói lehetőség, Rubiné, aki nem fejezte be, nem tudta befejezni, különböző okokból, de nem tudta befejezni, és egy korszaké, pontosabban egy korszak lehetetlenségéé, mely korszak pont abban az összetettségben volt az, ami, ami a könyvből sugárzik. Ebből a szempontból szimbolikus mű, olvasmányként viszont hiány. Hiánya valaminek, ami benne rejlett -talán - mint lehetőség. De sajnos, minden remek részletével együtt sem több, mint hiány. Más kérdés, hogy a hiány sokkal több, mint a semmi, mert pont a semmi tagadásából fakad. És éppen ezért érdemes, sőt kell elolvasni az Aprószenteket.