A negyvenéves férfi

8.

Milyen volt Bart, a hóhér háza, amely magányosan állt a város határában, az akasztófadomb tövében, ott, ahol már a szántóföld kezdődött? Olyan, mint bármely magányos férfi háza, aki szereti a rendet, mégsem tud rendet tartani, mert önnönmagában nincsen rend. A kunyhó belsejében minden katonás fegyelmezettségben sorakozott, katonás rendben álltak a bútorok, az a kevés és tényleg csak az alapigényeket kiszolgáló bútor, az otromba székek, a durva asztal, a hálófülkében a szalmazsákos ágy, és pontosan sorjáztak a további használati tárgyak, a falon a kereszt is ott volt a helyén, minden rendben volt, s tiszta is volt a kunyhó, nem vitás, ki tudja, ki takarított itt, de láthatólag rendszeresen volt takarítás, amit pedig nem várt volna egy ember, főleg egy nő a hóhér házának belsejétől, minden rendben volt tehát, csak semmi nem volt rendben. Olyan volt ez a rend Jolanda számára, ahogy először nézett körül a kunyhóban, mint Vincent, a molnár higgadtsága, amikor föladta magát a poroszlóknak, miután ugyanolyan higgadtsággal módszeresen kiirtotta az egész családját. Volt ebben a rendben valami a teljes káoszból, amely egy ember lelkét uralhatja, akinek nincs más dolga a világon, mint más embereket szabadítani meg az életüktől.

            Jolanda nézte ezt a rendet, és arra gondolt, nem tudja megszokni. Eszébe jutott Lucas háza, vagyis a házuk, a város túlsófelén, az erdő szélén, eszébe jutott a rendetlenség, amelyben Lucas élt volna, ha ő, Jolanda nem tart rendet az életében. Lucas rendetlensége is elviselhetetlen volt, de Bart rendje még elviselhetetlenebbnek tűnt számára. Ebben a házban ő nem bírja ki egy percig sem! Erre gondolt, miközben Bart, a hóhér zavartságát mesterkélt határozottsággal leplezve egy széket nagy zajjal kihúzott az asztal mellől, majd visszatolta a helyére, végül újra kihúzta és leült rá. „Adj enni!”, mondta Jolandának, aki először járt ebben a házban és fogalma sem volt róla, mit hol találhat. De Jolanda mégis úgy ment a tűzhelyhez, úgy tette fel forralni a vizet a köleskásához, úgy szedte elő a csuprokat, mintha mindig is ebben a házban élt volna, és ahogy gépiesen tevékenykedett, nem gondolt már arra, hogy ő ezt a házat, ezt az embert és ezt a rendet nem tudja elviselni. Valójában Jolanda nem gondolt már semmire, csak arra, hogy vizet kell merítenie az udvari kútból és meg kell töltenie a vizes edényeket, arra pedig főként nem gondolt, hogy ezentúl ő Bartnak, a hóhérnak a felesége.

Bart, a hóhér balladája

Halálraítéltek, ribancok,

kovácsok, ácsok és pékek,

nagy hasú bírók és poroszlók

és más mindenféle népek,

nézzétek báván, hova lépek,

nézzétek csak a két kezem,

higgyétek bátran, mi a vétek:

én bizony másként vétkezem!

Szájtátiak és más okosok,

kik hisztek valamit szépnek,

s akik azt hiszitek, hogy a sok

és a kevés ellentétek,

s kiknek mindössze az a vétek,

amit meglát idegen szem,

kezem végre eleresszétek:

én bizony másként vétkezem!

Tányérnyalók és udvaroncok,

pénisznyelők és heréltek,

adóbehajtók, adócsalók,

dehogy fekszem én elétek,

nekem a szarrágás nem étek,

ha szart látok ellenkezem,

és nagyokat rúgok belétek:

én bizony másként vétkezem!

 Ajánlás

Hát így aztán amondó vagyok,

fokhagymaseggű Hercegem,

hogy noha bárkit felaggatok:

én bizony másként vétkezem!

Kárhozat

Amikor a válás utáni párterápián

törölték a közös emlékeiket,

s a nő és a férfi

először nézett egymásra immár

újra idegenként, a terapeuta

azonnal látta a tekintetükből,

hogy nincs remény: kezdődik

minden elölről. De már nem

volt visszaút. Minden újra

és újra mindig ugyanaz.

7.

Aztán eljött a másnap, ideje válasznak és akasztásnak. Bart, a hóhér hajnalban Jolandáért jött, hátrakötözte a kezét, kivezette a cellából, fel az akasztófadombra, az akasztófa alá. A sámlira állította, s nyakára tette a hurkot. Egész idő alatt nem szóltak egymáshoz. Jolanda egy szemhunyást sem aludt, vagy csak annyit, ami óhatatlanul legyűri az embert egy álmatlan éjszakán, amely az akasztását előzi meg, pillanatok, amikor mégiscsak erőt vesz rajta az álom, bár ebben nincsen köszönet. Jolanda nem szólt Barthoz, mért is szólt volna, némán tűrt minden mozdulatot, ami elkövettetett vele szemben, az álmatlan éjszaka után alig volt jelen a saját jelenlétében. Bart sem szólt, egyrészt mert nem volt a szavak embere, ő a kötél és a pallos embere volt, másrészt fel volt dúlva, s ezért minden erejét megfeszítve igyekezett nyugodtnak és könyörtelennek látszani.

            Aztán Bart, a hóhér Jolanda nyakába vetette a kötelet, ránézett a szájtátiak tömegére, akik már kigúvadt szemmel figyelték őket s várták a sámli borulását és a nyakcsigolya reccsenését, rájuk nézett, majd visszafordult Jolanda felé és hozzákészült a rúgáshoz. Ha lett volna barátja, mondjuk Peter, a pék, akivel együtt iddogált volna a kocsmában, néhány korsó jófajta árpalé között elmesélte volna neki, hogy ő tényleg ki akarta rúgni a sámlit a némber lába alól, hallani akarta a nyakcsigolya reccsenését, ami, elhiheti, közvetlen közelről még lenyűgözőbb, ám Bartnak, a hóhérnak nem voltak barátai, ha a kocsmába bement meginni egy sört, a többiek elhúzódtak tőle, s így csak a maga számára maradt rejtély, miért nem rúgta ki a sámlit, miért hajolt oda Jolanda füléhez, miért lihegte bele rekedten a kérdést, s a választ hallva miért fordult diadalittasan a szájtátiak felé, miért üvöltötte a csalódástól eltorzuló pofájukba, hogy Jolanda a felesége lesz. Bart, a hóhér, bár erről fogalma sem volt, szerelmes lett Jolandába. Fogalma sem volt róla, csak azt tudta, hogy ez a nő úgy hat rá, mint eddig egyetlen ember sem az életben, mert az embereket ő mindeddig a kivégzendők és a közömbösek csoportjaiba osztotta, s a legtöbb, amit akart tőlük, az életük volt. Jolandától most szintén az életét akarta, de úgy, hogy bár elveszi tőle, megtartja magának. És ez összehasonlíthatatlanul más volt.

            S akkor, miközben a távozó szájtátiak zúgolódása szépen lassan halkult a város felé vezető úton, Bart leoldotta Jolandát az akasztófáról, és hazavezette a házába. Nem volt ez a hazavezetés zavartól mentes, Bart, mint afféle nem kimondottan érzékeny lélek, nem fogta kézen Jolandát, miként Jolanda sem nyújtotta oda neki a kezét. Ment elől Bart, a hóhér, aki éppen feleséget szerzett magának, de ez a gondolat inkább mélységesen valószínűtlen volt számára, mintsem felhőtlenül örömteli, s ment mögötte Jolanda, aki éppen megszabadult a halál torkából és feleség lett ismét, de ez a gondolat inkább mélységesen valószerű volt számára, mintsem felhőtlenül örömteli. Azt, hogy pár perce halottnak kéne lennie, nem tudta átélni, hiszen élt, de azt, hogy ismét feleség lett, minden fáradtsága ellenére is átélte, és nem érzett mást, mint fásultságot. Így mentek Bart, a hóhér házához.

A negyvenéves férfi jazz-trombitás volt,

s ha nem is a legjobb, mert leg- nincs, de ha van is, az Miles, na meg persze Satchmo, de azért elég jó, sőt nagyon jó. Jobb pillanataiban a csillagokat is lefújta az égről, a rosszabbakban meg csak fújt pontosan, szépen, ahogy a csillag meg az ég egy másik konstellációjában annak lennie kell, merthogy – állítólag - csak úgy érdemes. (Egyébként tényleg.) Egyszóval jó volt, nagyon jó.

Nőkben viszont nem volt annyira jó. Így történt aztán, hogy a felesége agyonlőtte. Egyébként nem is volt a felesége, csak barátnő. Annak is ex. És mégis. Ebből nem következik, hogy ilyenek a nők, mert ki tudja, milyenek, egyik ilyen, másik olyan, vagyis mind egyforma. Mindenestre ez ilyen volt. Még csak a felesége sem volt a negyvenéves férfinak, mégis agyonlőtte. Ki tudja, miért? Féltékenységből-e, vagy azért, mert a negyvenéves férfi többedszeri felszólításra sem hajtotta vissza pisilés után a vécédeszkát? Pedig akkor már nem is éltek együtt. A feleségnek, vagyis a barátnőnek, az ex-nek, addigra már volt egy új élettársa. No, nem jazz-trombitás. Még csak nem is zenész. Egy snájdig hivatalnok, amolyan öltönyös-nyakkendős, keveset szólós, azt is minek. Aki minden bizonnyal a vécédeszkát is minden felszólítás nélkül. No, de mindegy is. A lényeg, hogy a negyvenéves férfi felesége, vagyis barátnője, az ex-, egy vasárnap fogta magát és a bőröndjét, és elköltözött. Pedig ebédre mustáros csirke lett volna, de ez se állíthatta meg. És aztán egy este mégis megjelent, és egy pisztollyal se szó, se beszéd agyonlőtte a negyvenéves férfit. Pontosabban beszéd tényleg nem volt, szó viszont igen, annyi, hogy: „Lee!” (mert így hívták a negyvenéves férfit), s amikor a név gazdája megfordult, akkor durr. A negyvenéves meg összeesett, s melléhullott a földre a trombitája.

Egy klubban volt éppen fellépése, szünet volt, de ottmaradt a színpadon, beszélgetett egy zenésztársával. Talán éppen a nőkről beszélgettek. Talán éppen a feleségéről, aki nem is volt az, s különben is már egy öltönyös-nyakkendőssel élt. Álltak, cigarettáztak, és diskuráltak a nagybőgőssel. A nagybőgős kicsit dünnyögve beszélt, mintha a hangszeréhez idomulna, a negyvenéves pedig a szép, érces hangján. Annyira szép, érces hangja volt, hogy egyszer még egy együttesbe is fölkérték énekelni, de nem állt kötélnek. Megmaradt a trombitánál. Így beszélgettek kettesben, a koncert szünetében, amikor belépett a felesége, vagyis a barátnő, az ex. A negyvenéves férfi nem látta, mert háttal állt neki. Csak azt látta, hogy elkerekedik a nagybőgős amúgy drogoktól beszűkült szeme, egy hangot hallott („Lee!”), jól ismert hangot, s amikor megfordult, egy villanást látott, vagyis azt már nem, csak valami ütést érzett a mellkasában, aztán fölborult a világ. (Pedig nem is a világ borult föl, hanem a negyvenéves, no de kár kekeckedni valakivel, akit éppen agyonlőttek.)

Feküdt a negyvenéves a színpadon, haldoklott s közben azt hallotta, hogy: „Úristen, mit tettem, bébi!”, de ezt is angolul hallotta („Baby, what have I done!”), merthogy mindez New Yorkban zajlott, hol máshol. Ezt hallotta a negyvenéves férfi, s miközben az jutott eszébe, hogy ez a hang, amely ezt a mondatot kiejtette, nagyon ismerős számára, annyira, de annyira, hogy az már szinte fáj (holott nem az fájt neki, hanem a golyó), szép lassan kihunyt a tudata. Ott feküdt a negyvenéves férfi egy New York-i jazz-klub színpadán a trombitája mellett, miközben a színpad előtt egy fiatal fekete nő sikoltozott egy pisztollyal a kezében, a teremben pedig emberek rohangáltak, ordítoztak, rendőrért és mentőkért telefonoztak, de erről a negyvenéves férfi már nem tudott.

6.

A kérdés elhangzott, és Bart, a hóhér várta a választ. Jolanda azonban nem felelt. Ült a szalmaalmon, lába előtt az üres csuporral, majd felkelt, komótosan az ablakréshez sétált, és a fénycsíkba fektette a fejét. Így maradt lehunyt szemmel, és hiába nógatta Bart, hogy mi lesz a válasszal, aztán hiába káromkodott és fenyegetőzött, hogy majd még megbánja Jolanda, ez az utolsó lehetősége, nehogy azt higgye, hogy másnap az akasztófa alatt is felteszi neki a kérdést, most vagy soha, Jolanda nem felelt. Bart tett egy lépést felé, mintha neki akarna rohanni, de végül megfordult és kicsörtetett a cellából, a nehéz, vasalt ajtót hatalmas dörgéssel csapva be maga mögött.

            Jolanda csak akkor nyitotta ki a szemét, akkor húzta el fejét a fénycsíkból, ment vissza a szalmaalomhoz, hevert le rá, és hevert szinte mozdulatlanul egész éjjel, mely éj az utolsó éjszakája volt Martin, a bíró ítélete szerint, ám most kapott egy lehetőséget, hogy mégse legyen az.

            Jolanda arra gondolt, hogy nem akar Bart, a hóhér felesége lenni. Egyáltalán senki felesége nem akar lenni, most, hogy megszabadult Lucastól. Csak most jött rá, hogy gyűlölte Lucast és gyűlöli Bartot is. Jolanda arra gondolt, hogy nem érdemes úgy élni, ha az ember Bartnak, a hóhérnak a felesége. Bartnak, akitől mindenki tart, és akit mindenki megvet a városban. Bart, a hóhér feleségének lenni, és osztozni jogaiban és kötelességeiben, vagyis segíteni neki begyűjteni és elpusztítani a kóbor kutyákat, tisztán tartani az utcákat és a csatornákat, elföldelni a gazdátlan halottakat. Osztozni jogaiban és kötelességeiben, csak egy jogában nem, abban, hogy az elítélteket kivégezze, mert ezt a jogot Bart egyedül gyakorolja. Osztozni mindebben, de osztozni a megvetésben, a kitaszítottságban, amely Bartot sújtja. Hogy nem fogadja be semmilyen városi társaság, hogy nem jár a kocsmába, mert elhúzódnak tőle a többiek, hogy egyedül kell élnie a városon kívül, az akasztófadomb mellett. Egyedül, amin most szeretne változtatni, mert eddig még nem adódott városi asszony, aki hajlandó lett volna megosztani vele az életét. Úgy látszik, Bart kezd öregedni, kezdi aggasztani a magány, amelyben része van, asszony kéne neki a házhoz. Gondolta Jolanda. S azt akarja, hogy ez az asszony én legyek. Csakhogy én ezt nem akarom. Gondolta Jolanda. Nem lenne érdemes élni Bartnak, a hóhérnak a feleségeként, mert ennél még a halál is jobb. Gondolta Jolanda. Aztán arra gondolt, hogy talán jobb a halál annál az életnél, ami Bart mellett várható, viszont mégiscsak halál. És azt viszont nem tudta elképzelni, hogy meghal. El tudta képzelni, hogy Bart hátraköti a kezét és kivezeti a cellából, fel az akasztófadombra, az akasztófa alá, ráállítja a sámlira és a nyakába veti a hurkot – mindezt el tudta képzelni. Még azt is el tudta képzelni, hogyan szorul meg a kötél a nyakán, amikor Bart kirúgja alóla a sámlit, még a kötél rántását és nyakcsigolyájának a reccsenését is el tudta képzelni – de azt már nem, ami utána következik. A halált nem tudta elképzelni Jolanda. Jolanda nem akart Bart, a hóhér felesége lenni, mert senki felesége nem akart lenni, de elképzelni sem tudta, hogy másnap meghal. Így aztán csak feküdt a sötétben egész éjjel, azon az éjszakán, amelynek az utolsónak kellett volna lennie számára, feküdt, egy szemhunyásnyit sem aludt, és nem tudta, mit fog majd felelni Bart kérdésére az akasztófa alatt, de azt tudta, hogy Bart még egyszer fel fogja tenni neki a kérdést, mert különben nem állította volna dühöngve az ellenkezőjét.

A költő vezetni tanult, és elméleti oktatásra járt. Az oktató, egy lelkes, joviális férfiú épp a vizsgáról beszélt hatalmas svádával, a sávváltás, az elsőbbségadás és a kanyarodás különböző lehetőségeit taglalta, a költő pedig kinézett az ablakon, és látta, hogy havazik. S ahogy nézte a havat, amely egyre sűrűbb pelyhekben hullott és szűzfehérbe öltöztette a tűzoltóság szürke épületét, amelyben az autósiskola a termet bérelte, a költőnek eszébe jutott egy néhány évvel korábbi havazás, amelyben a „nem megfelelő látási viszonyok következtében”, ahogy az oktató mondta volna, megbukott a gyakorlati vizsgán egy fiatal nő, akivel ő akkoriban ismerkedett össze. Mint elmondta, egy mellékutcából kellett kifordulnia a főútvonalra, s miközben mindenre figyelt („jobbkéz-szabály!”, harsogta az oktató), a frissen lehullott hótól nem láthatta a záróvonalat, amelyen nem szabadott volna átmennie („az autósok egy része úgy gondolja, hogy a záróvonal nem betonfal, át lehet rajta hajtani, de mi ne essünk ebbe a hibába!”), s így megbuktatták. Ezt már egy teázóban mesélte el a költőnek, első randevújuk alkalmával, miközben odakint, az ablakon túl ezüstös pelyhekben szitált a márciusi hó. Erre gondolt a költő ezen a februári estén, a KRESZ-tanfolyamon, a tűzoltóság épületében, s miközben a lelkes és joviális oktató éppen a visszafordulás öt tilalmi pontjáról elmélkedett („autópályán, autóúton, vasúti átjáróban, egyirányú utcában és körforgalomban!”), ő nézte a hóesést, és az jutott eszébe, hogy legalább olyan messze van attól az egykori márciusi teázástól, mint mindattól, ami ebben a teremben most zajlik. Legalább olyan messze, de nem messzibb, s már ez is valami, tűnődött el a költő, és váratlanul derültség fogta el arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal könnyebb dolga lenne a majdani vizsgán, ha nem elindulásból, hátramenetből és beparkolásból, hanem márciusi hóesésből kellene bizonyítania a tudását.

A negyvenéves férfi reggelivel kezdte a napot.

Tudta, hogy az élet meghódításához az élet tiszteletével kell megágyaznia, így puha szalonnát evett vöröshagymával és friss cipóval, s az egészet néhány kupica szilvóriummal öblítette le. „A mai nap, s mind a többi, mely az elkövetkező időkben utána sorjázik, nem a nők meghódításáról, hanem az életről fog szólni, s azt nem rettenti, sőt csábítja minden, ami valóságos illat, legyen bár hagyma vagy szilvórium”, gondolta és öltözködni kezdett. Gondosan öltözött, még nyakkendőt is kötött, ami pedig nem volt szokása, sőt nem is értett hozzá, de valahogy most mégis sikerült. Minden csak elhatározás kérdése, és a negyvenéves férfi mindeddig nem határozta el magát az életre. Irtózott tőle, mint ördög a szentelt víztől, mint nyafka nő a combjai közét érintő több napos borostától. Jobban kedvelte mindeddig a függönnyel elsötétített szobákat, ahol lámpafénynél olvasgathatja érzékeny tollú szerzők műveit az élet szép kiszámíthatatlanságáról, vagy maga körmölhet finom versikéket a lélek megannyi titkáról. „Na, de ennek vége”, gondolta a negyvenéves férfi, „eljött az én időm, kilépek a fényre.”

            Kezdetnek mindenesetre az ablakhoz állt. Február volt, annak is már lassan közepe, közeledett Bálint napja, mindazoknak ünnepe, akik egy mesterkélt dátummal szítanak érzéseket magukban. A negyvenéves férfi nem becsülte Bálint napját, miként az emberi érzések közül is többre becsülte már a szelíd tavaszt és a ködösen puha őszt, mint az őrjöngve lángoló és pillanatok alatt kilobbanó nyarat. Nézett ki az ablakon a februári szürkeségbe, s arra gondolt, hogy ez valóban nem hazudik, az élet színe ez, a szélsőségek közti árnyalat. Nézte a háztetőket, s az életre gondolt, melyet meghódít hamarosan. Az életre, amely olyan volt, mint ezek a háztetők: ütött, kopott, többnyire fekete, helyenként piros cserepekkel vagy hófoltokkal tarkított. Az életre, amely oly közel volt, akár ezek a háztetők, és oly elérhetetlen is, akár ezek a háztetők. Érezte a hagyma és a szalonna utóízét a szájában, érezte a szilvórium kipárolgását, de érezte a gyomrában szépen lassan felsejlő és hódító útjára induló fájdalmat is. „Élet, élet”, gondolta egy régi hangot felidézve magában, „mily jó volna elindulni beléd!”. Kitárta az ablakot, és mélyen beszívta a nyirkos februári levegőt.

            Aztán pillantása a szemben lévő ház falát borító hatalmas transzparensre esett. Egy könyvesbolt reklámfelirata volt, mely Bálint napjára ajánlott romantikus regényeket, szerelmes történeteket a vásárlóknak. „Lepje meg szeretteit Valentin-napra”, szólt a felirat. „Rendben”, bólintott a negyvenéves férfi, „meglepem.” És kilépett az ablakon.

Sokáig és jól esően zuhant.

Még meg is fordult estében, szaltózott egyet és aztán becsapódott… - egy hatalmas kifeszített ponyvára. Az ütés így is megremegtette minden tagját, de mi volt ez ahhoz képest, amit esés közben elképzelt. Elnyúlt a ponyván, egy pillanatra lehunyta szemét, csillagokat látott, majd kinyitotta, és akkor már mást is. Mosolygós arcot látott maga fölött, fehér köntöst és a köntösből, két hatalmas nyuszifülként előkandikáló méretes szárnyakat. „Hol vagyok?”, akarta kérdezni, de nem bírta kinyitni a száját. „Hol, hol…”, mosolygott a mosolygós arcú, mintha gondolatolvasó lett volna, „hát a földön, egy ponyván, amilyeneket a tűzoltók is használnak.” „Mit képzelt? Hogy csak úgy hagyjuk leesni?”, tette hozzá, „Ne legyen már gyerek, nem úgy megy az.” „És maguk kik?”, kérdezte a negyvenéves férfi, „Tűzoltók?” „Egy túrót”, mondta a mosolygós, és egy kósza legyet legyintett odébb a szárnyával, „Életmentők.” „Itt a tavasz, érti? Február van, és itt a tavasz! Legyek röpködnek a levegőben! Persze, mondhatjuk, hogy globális lópikula meg minden, de valójában tavasz, tavasz ez a javából!”, és újabb legyet kólintott fejbe a szárnyával.

            A negyvenéves férfi megpróbált feltápászkodni, de nem ment egykönnyen, egyrészt a ponyva, másrészt a becsapódástól még sajgó testrészei miatt. „Ha már ponyva, lehetne puhább is”, gondolta némi pikírtséggel. „Na, tessék, valakinek semmi sem jó.”, mondta a mosolygós gondolatolvasó már kissé kevésbé mosolyogva, „Kiugrik itt nekünk a harmadikról, ami régi építésű házról lévén szó, testvérek közt is a negyediknek felel meg, aztán arról panaszkodik, hogy kemény a ponyva. Tessék elhinni, hogy első osztályú tűzoltóponyvát használunk. Nézze csak meg, mi lett volna magából, ha nem azt használnánk.” És a szárnyával rámutatott valamire, amit a negyvenéves férfi, aki még mindig az egyensúlyát próbálta meglelni a ponyván, nem látott. Aztán mégis sikerült felülnie, és meglátta. Egy összeroncsolódott test hevert nem messze a járdán, amelyet éppen egy lepellel takart le egy feketeruhás, szárnyas figura. „Ő egy életzáró”, mondta a mosolygós, aki már ismét teljes beleéléssel mosolyogott, mint valami filmcsillag, „Most lezárja annak a szerencsétlen lúzernak az életét, aki úgy toccsant szét az imént az aszfalton, mint egy túlérett gyümölcs. Az is volt, túlérett gyümölcs.” „És őt mért nem?...”, villant a negyvenéves férfi agyába. „Hogy mért nem mentettük meg? Mert túlérett gyümölcsöket nem szokás eltenni télire. Elrothasztaná a többit. Előtte már nem volt perspektíva. Soroljam? Megcsalták, elhagyták, bedőlt a hitele, plusz volt egy szép kis áttétes rákja, bár arról nem tudott.” „És előttem még van perspektíva?”, hüledezett a negyvenéves férfi. „Hóógyne!”, mosolygott a mosolygós, mint egy biztosítási ügynök, „Azt nem maga dönti el, apukám. Kiskutya maga ahhoz.” „És ki elég nagykutya hozzá?”, gondolta a negyvenéves férfi. „Hát például mi”, mondta önelégülten a mosolygós, „Meg hát persze a főnök, ő a legnagyobb kutya.” „A fő életmentő?”, kérdezte gondolatban a negyvenéves férfi. „Nevezzük inkább életadónak, bár ő ezt nem szereti. Egyáltalán nem szereti, ha bárhogy nevezik. Ha megnevezik, rém dühös tud lenni. Olyankor régebben sáskajárásokat meg özönvizeket, ma már korszerűbben gazdasági válságokat és államcsődöket küldözget ide-oda. De most már inkább befogom, a fenének se kell egy fegyelmi.”

            „Értem”, gondolta a negyvenéves férfi, miközben nagy nehezen lekászálódott a ponyváról, bár nem nagyon értette. „Érti ám a nagy büdös francokat”, mondta a mosolygós, „Nem ért maga semmit, különben minek ugrálna ki a harmadikról, ami ráadásul negyedik. Nagy marha maga, de jó fajtából. Most kapott még egy esélyt. Tessék vele élni. Egyáltalán: tessék élni! Mi kell ehhez magának? Taps? Jó, akkor tapsolok, bazmeg. Mars élni, kiskutya!” És a mosolygós tapsolt egyet a szárnyával. Olyan volt az a taps, mint a mennydörgés. Talán még villámlott is hozzá. A negyvenéves férfi úgy érezte, mintha áramot vezettek volna belé. No, nem kettőhúszat, csak valami keveset, ami épp csak megcsípi az embert. Megcsípi, és feltölti energiával, mint egy lemerült iPodot. Ezt érezte a negyvenéves férfi, érezte az energiát, érezte, amint betölt a zenelista, és elkezdődik egy pattogó ritmusú szám[1], mely olyan, mint egy felkérés táncra. A negyvenéves férfi erre a dallamra indult el az utcán, és vissza sem nézett a mosolygós arcú és az ő életmentő ponyvája felé.

5.

Eljött a negyedik nap, s eljött megint Bart. A cellába lépett, letette Jolanda elé a csuprot és a korsót, majd lekuporodott vele szemben a földre, és ezt kérdezte: „Mért ölted meg?”

            Különös kérdés volt ez Barttól. Bart soha nem firtatta, ki mit miért tett, mért gyilkolt valaki, neki minden magától értetődő volt. Gyilkolt, mert ember. Ő, Bart is gyilkol, csak ő joggal teszi, mert ő a hóhér. A többi nem teszi joggal, tehát őket meg kell ezért ölni. Ez volt Bart logikája. És most mégis feltette ezt a különös kérdést Jolandának, a némbernek, aki megölte a férjét. „Mért ölted meg?”

            Jolanda nem felelt azonnal. Kiitta a köleskását, majd a vízből is ivott, olyan lendülettel, hogy egy része melléömlött és lecsurgott az állán. Aztán, finoman, nőiesen, elnyelt egy böffentést. Majd ráemelte hosszúszempillájú tekintetét Bartra, és azt mondta: „Nem öltem meg.”

            Bart azt gondolta, hogy persze. Persze, hogy nem. Soha nem az teszi, aki teszi. Mindig valaki más. Olyan még nem volt, hogy valaki bevallotta volna. Kivéve Vincentet, a molnárt, aki kiirtotta az egész családját. Módszeresen, minden napra egyet hagyva, kiirtotta az apját, az anyját, a feleségét és a gyerekeit, mind a hármat. Beletelt majd egy hétbe, de eltűnt az egész család. S ezt nem vette észre senki, szélcsendes idő volt, nem járt a malom, a madár se járt arrafelé. Ám a hetedik napon Vincent bement a városba, és föladta magát. De Vincent mindig is különc volt, különben nem lett volna molnár, aki állandóan csak őröl és őröl, de a ritka szélcsendes napokon nincs mit tennie, hát kiirtja az egész családját. Más azonban soha nem vallotta be, ha gyilkolt. Gondolta Bart, a hóhér.

            Ám akkor Jolanda különös hangon hozzátette: „Valaki megölte velem.”

Bart, a hóhér első gondolata az értetlenség volt. De aztán belenézett Jolanda szemébe, és attól, amit ott látott, a hideg futott végig a hátán. Neki, Bartnak, a hóhérnak, aki nem félt semmitől, hiszen nap mint nap nézett farkasszemet az áldozatai tekintetében megbúvó halállal. „Ezt a nőt megszállta a Gonosz. Szólnom kell a papnak.”, gondolta. De nem szólt. Sőt ki sem ment a cellából. Bart, a hóhér egy egész napot töltött egy elítélt cellájában. Aztán még egyet, és még egyet. Az ötödik és a hatodik napot. Amelyek után következett a hetedik, a kivégzés napja. Ám mielőtt a hetedik nap eljött volna, Bart, a hóhér, aki csak azért hagyta el a cellát az elmúlt három napban, hogy szükségét elvégezze és enni hozzon mindkettejüknek, és aki egyébként csak ült a földön és nézte Jolandát, s ha már nagyon fáradt volt, lehunyta a szemét pár pillanatra, de aztán újra kinyitotta, nézte Jolandát, nem tette magáévá, nem szólt hozzá, három napon át nem szólt hozzá, de aztán a hatodik nap estéjén, egy éjszakával és pár órával az akasztás előtt, egyszer csak azt kérdezte tőle: „Leszel a feleségem?”

4.

Bart, a hóhér belökte Jolandát a cellába, rázárta az ajtót és magára hagyta. Elment a dolgára, de aztán valamivel később visszatért, és erővel magáévá tette Jolandát. Nyugodtan, módszeresen tette magáévá, volt ebben gyakorlata, így tett minden női elítélttel, hacsak nem volt bányarém az illető. Márpedig Jolanda nem volt bányarém, sőt jófajta némber volt, Bart élvezettel tette magáévá, aztán otthagyta heverve a földön, és újra elment. Jolanda pedig hevert a földön, és végre megértett valamit. Megértette, hogy ha várhat még valamit az élettől, akkor azt csak Barttól, a hóhértól várhatja.

Később Bart ismét megjelent, és köleskását hozott egy csuporban, valamint egy korsó vizet. Nézte Jolandát, amint megette a kását, nézte, amint nagyot ivott a korsóból, akkorát, hogy a víz melléfolyt és végigcsurgott az állán, nézte, de nem szólt hozzá, és amikor végzett az evéssel, elvette a csuprot, fölállt és távozott. Jolanda pedig elkecmergett a gyér szalmaalomig, ami a sarokban fekvőhely gyanánt volt elszórva, elhevert rajta, és csak hevert és hevert álom és félálom határán. Így telt az első nap.

Másnap Bart újra jött, újra magáévá tette, bár most valamivel több indulattal, érzéssel, kevesebb módszerességgel és nyugalommal csinálta, kicsit úgy, mintha tényleg megkívánta volna Jolandát, nem pedig csak kötelességének érezné, hogy egy némbert, aki kívánatosabb egy bányarémnél magáévá kell tennie, különben nem lenne jó börtönőr, nem lenne Bart, a hóhér. Nem, ennél többről volt szó, és bár Jolandának fájt, mert Bart erős és durva ember volt, nem fájt jobban, mint amikor Lucas tette magáévá kapatos állapotban, férji jogainak gyakorlása közben. Lucasnak férji jogai voltak, Bartnak börtönőri és hóhéri jogai, és Jolandának olybá tűnt, hogy a kettő között nincs nagy különbség. Így aztán egyszerre azon kapta magát, hogy ő is besegít Bartnak, mozogni kezd alatta, s így az egész már nem is volt annyira fájdalmas számára. Márpedig ezt Bart, a hóhér is megérezte, és dolga végeztével némileg elégedetlenül, némileg azonban jóleső meglepődéssel hengeredett le róla. Így telt a második nap.

            Harmadnap Bart ismét megjelent. Hozott köleskását, vizet, de aztán ahelyett, hogy magáévá tette volna Jolandát, leült a földre, és nézni kezdte. Nem szólt, csak nézte. Aztán elvette a csuprot, amit közben Jolanda kiürített, felállt és elment. Jolanda pedig ottmaradt, de ahelyett, hogy visszahevert volna a szalmára, járkálni kezdett a cellában, majd odament a szűk réshez, ami ablak gyanánt a falon vágva volt, akkorka csak, mint egy lőrés, odament, arcát a résen keresztül behatoló fénybe tartotta, lehunyta a szemét, és úgy maradt, úgy maradt hosszú-hosszú időn keresztül, mintha megpróbált volna feloldódni a fényben. Ahogy így állt, mozdulatlanul, a gyér fénnyel átsütött arcával, olyan volt, mint egy jelenés. Bart pedig, a hóhér, ott állt a cellaajtó mögött, és a kémlelőlyukon keresztül figyelte. Így telt a harmadik nap.

            Jolanda összesen hat napot volt a tömlöcben, a hetedik napon vezették az akasztófa alá. A városi szokásjog szerint a halálraítéltet egy hét után végezték ki. Ezt az egy hetet, bármit is követett el az elítélt, tiszteletben tartották. Ebben benne volt annak lehetősége is, hogy az egy hét alatt valamilyen mentőkörülmény merül fel, de a büntetés szándéka is: szenvedjen csak a bűnös itt a földön is, mielőtt pokolra kerül. Hát a legtöbbjük szenvedett is. Volt, aki megőrült az egy hét alatt, volt, akire olyan bélmozgás jött rá, hogy már egy-két nap után elviselhetetlen bűz áradt szét a cellában, Bart többé be sem lépett, csak belökte a csuprot és a vizet, volt, aki teljesen összeroppant, magatehetetlenné vált, Bartnak úgy kellett a hetedik napon felnyalábolnia és az akasztófa alá cipelnie. Ilyen is volt, olyan is volt. Jolanda azonban egyik sem volt. Már csak azért sem, mert eljött a negyedik nap.

‎"Szabó Ádám /1969- /
Pedagógus, szépíró, Márai- kutató, futballista.

“Aki bolondok napján születik, szeretik azt az istenek. Mert annak a számára az élet nem egyéb, mint egyetlen hatalmas tréfa.”
Szabó Ádám április elsején látta meg a napvilágot. Ha hinni lehet a híreszteléseknek, szemüvegben, kezében kicsinyke könyvvel lépett az élők sorába, és legelső dolga volt, hogy – a hagyományos és elmaradhatatlan fölsírás helyett, homlokegyenest ellenkezve az ilyenkor szokásos ősi viselkedési normákkal – hangosan fölnevetett. /Az újszülött csöppnyi mancsában szorongatott aprócska zsebkönyv szerzője és címe sajnálatos módon ismeretlen – talán maga az Úristen írhatta angyali nyelven.../
Nagyszerű humorérzéke, valamint erős hajlama az intellektualitásra a későbbiekben sem hagyták cserben a szemüveges csecsemőt. A bölcsődében, míg társai a szobatisztaság tudományát tanulgatták nagyokat nyögdécselve, addig a kis Szabó Proustot olvasott eredetiben. /A Gyergyai-féle fordításról már két esztendős korában meglehetősen lesújtó véleménnyel volt.../ A súlyos olvasmányok gyakori emelgetésének következtében hősünk úgy testileg, mint szellemileg egyaránt feltűnően gyorsan gyarapodott. Egyszerre gyúrt agyra, és jobb meg bal bicepszre. Ami igen látványosan meg is mutatkozott.
Ha egy számítógépes program segítségével egyetlen embert “gyúrnánk” Woody Allenből, Thomas Hässler német labdarúgóból valamint Arnold Schwarzeneggerből, előre kikötve, hogy “teremtményünk” testmagassága nem haladhatja meg a 170 centimétert – akkor a végeredmény minden kétséget kizáróan csakis Szabó Ádám lenne. Igen, igen, ő: az intellektualitás Schwarzeneggere, Thomas Hässler-i lábakon! A hangja pedig: mint egy észak-olasz bonviváné!
A legenda szerint ezt a férfias baritont egyszer erős kísértés érte egy feltörekvő blues-zenekar még feltörekvőbb vezetőjének képében, aki azt ajánlotta Szabó Ádinak, hogy legyen a zenekara énekese. Az ajánlatot hallva Szabó a következőképpen morfondírozott magában: “Melyiket válasszam: térdig csüngő maláta-mangalica sörhas, kopott farmer, hátközépig érő haj és köldökig érő szakáll, valamint alsóneműjüket udvariasan dedikáltatni óhajtó rajongólányok – avagy: konszolidált külső, fegyelmezett frizura, egészséges és sportos életmód, valamint véget nem érő tanári értekezletek végtelen őszi délutánokon, savanyú tanárkollégák ‘lélekemelő’ társaságában...”
Szabó Ádi – dicséretesen ellenállva a kísértésnek – természetesen ez utóbbit választotta /ami csak újabb bizonyítéka rendkívül fejlett humorérzékének/.
Szabó Ádám élete jelentős részében a Mária utcában lakott /leszámítva azt a hónapot, amikor a Márai utcában/. Az ő nevéhez fűződik az “izomból olvasni szépirodalmat” elnevezésű pedagógiai metódus feltalálása és első alkalmazása. A módszer lényege, hogy a tanár jobb kezébe veszi az adott olvasmányt, majd – ügyelve arra, hogy rövid ujjú pólójából mindenképpen elővillanjon biztatóan gömbölyödő bicepsze – fennhangon olvasni kezd /általában Márait/, attól a kimondatlan pedagógiai céltól vezéreltetve, hogy megfeszített karizmának arányos és ritmikus, de egyáltalán nem kihívó, s még kevésbé szeméremsértő játékával a tanuló ifjúságot a szépirodalom általi léleképítés, valamint a könyvemelgetés általi testépítés rendkívül hasznos tevékenységére- táncoló gombócának vonzó látványával – sikeresen rászoktassa.
S ha ez még nem lenne elég: mindezen érdemeken túl Szabó Ádám a tanári szavalóversenyek örökös, legyőzhetetlen bajnoka is! Szőcs Géza-blokkjával minden évben csak egyre tovább és tovább frusztrálja, valamint porig alázza amúgy is önbizalomhiányban szenvedő, lámpalázas tanártársait /kölünösen Falus Eszter tanárnőt, aki egyedül csak a “Jeromos, a remeterák”-ot tudja kívülről/.
Ellenben amikor télvíz idején fejébe nyomja fekete kalapját – melyben szakasztott úgy néz ki mint holmi délvidéki sertés-nagykereskedő, noha ő maga láthatólag Indiana Jonesnak képzeli magát -, látványával igen nagy örömet szerez a szembejövőknek, tanárnak, diáknak egyaránt.
Mindezek fényében nyugodtan kijelenthető: Szabó Ádám élete és munkássága eleven példája annak, hogy aki április elsején született, az kedves mosolyra fakasztja azt is, aki soha életében nem mosolygott egyszer sem.
Emlékét nevetéssel megőrizzük."
(Dudás Attila)

3.

Egy sugár a börtön napja, éje pedig rémtül népes. Jolanda úgy érezte, megőrül, vagy már meg is őrült talán, nem értette, mit keres a tömlöcben. A poroszlók hozták, hátrakötözött kézzel, lökdösve, miközben szájtátiak, a város népe állta körül és szidalmazta. Ide hurcolták, aztán átadták Bartnak, a hóhérnak, aki egyben a börtönőr is volt. Ott állt a tömlöc közvetlenül a háza mellett, a város szélén, ahol már nem volt más, kezdődött a szántóföld. Illetve volt ott még valami más is, az akasztófadomb az akasztófával, amit Jolanda látott már, amikor egyszer-kétszer erre járt, de soha nem nézte meg, soha nem jött ide hajnalban akasztást nézni, holott Lucas, a férje gyakran noszogatta, hogy menjen vele, remek szórakozás, úgyse csinálnak együtt soha semmit, már a heti néhány együttléten kívül, amit Lucas, mint férji jussát, mindig megkövetelt.

            Jolanda nem értette, mit keres a tömlöcben. Tudta persze, hogy azért hozták ide, mert megölte a férjét, de más tudni és megint más megérteni. Sok mindenre emlékezett arról a napról. Szép tavaszi reggel volt, hétágra sütött a nap, szinte zavartalanul kék volt az ég, a fák már napok óta rügyeztek és ez örömmel töltötte el Jolandát. Lucas háza is a város szélén állt, mint Barté, csak a másik végén, az erdő alján. Jolanda szerette az ilyen reggeleket, amikor Lucas már rég a dolgára ment Bastiannal, már rég a ladikban ültek a folyón és a hálókat figyelték, vagy már be is vonták a hálókat, telve hallal. Tudta, hogy hamarosan meg is jönnek a fogással, de addig is kiélvezte a reggelt, azt, hogy egyedül lehet. Nem gondolkodott azon, szereti-e Lucast, az asszonya volt, annak kellett tekintenie magát, s ez alapvetően meghatározta a dolgokat. De szerette a reggeleket, amikor Lucas nem volt otthon, és szerette a délutánokat, amikor férje a jól sikerült fogás örömére a kocsmába ment és leitta magát. Azt már kevésbé szerette, amikor hazatért, kapatosan, és a magáénak akarta őt, vagyis megfogni, megragadni, a mellét markolászni, borgőzös lehelettel lihegni az arcába és aztán férfiasan, durván beléhatolni. Márpedig ez hetente többször elkövetkezett. De Jolanda ezt sem kérdőjelezte meg, Lucas a férje volt, joga volt hozzá. Hogy jog és szeretet mennyiben közös nevezőre hozható fogalmak, nem firtatta magában. Eleve kevés dolgot firtatott magában, szerette a szép reggeleket, a nyugalmas délutánokat, nem mindig szerette a durva együttléteket, de mindent elfogadott, ahogy volt. Mért ölte volna meg a férjét?

            És mégis ott tért magához Lucas mellett, Lucas mellett, aki vérbe fagyva hevert mellette, őmellette, akinek pedig véres volt a keze Lucas vérétől, mert ugyan ki másétól? De Jolanda nem emlékezett arra, hogy a halpucoló kést Lucas szívébe döfte volna. Arra sem emlékezett, mikor jött haza Lucas a kocsmából, részeg volt-e szokás szerint, magáévá akarta-e őt tenni szokás szerint, csak arra emlékezett, hogy jó volt a délután, szokás szerint, amikor Lucas nem volt otthon, szép volt az idő, tett-vett a ház körül, élvezte a madarak csivitelését és a rügyező fák látványát. Erre emlékezett, és arra, hogy pofonokra tért magához, nem túl erős, de nem is gyenge pofonokra, amelyekkel Christian, a poroszlók kapitánya élesztgette, szakszerűen, indulat nélkül, de azért erőteljesen, ahogy egy poroszlókapitány egy némbert élesztget, aki vértől mocskosan hever a vérbe fagyott férje mellett. Jolanda magához tért, és nem értett semmit. Elfogadta, hogy bűnös, mert Christian azt mondta neki, de nem tudott volna mit felelni a kérdésre, hogy miért tette, ha lett volna ilyen kérdés, nem csak fölráncigálják, hátrakötik a kezét, és elhurcolják a városi fogdára, ahol csak egy napot töltött, amíg Martin, a bíró elé nem került, aki ugyan látszólag nekiszegezte a kérdést, hogy

miért tette, de választ már nem várt, és látva az ő hallgatását, azonnal rávágta, hogy ez beismerés, és halálra ítélte. Jolanda ettől szinte megkönnyebbült, mert tényleg nem tudott volna mit felelni a komolyan feltett kérdésre. De amikor a tömlöcbe vitték, s ott Bart, a hóhér átvette őt mint elítéltet, belökte a cellába és magára hagyta, hirtelen rátört az érzés, hogy megőrül, vagy már meg is őrült. Hevert a földön, és nem értett semmit. 

2.

A némbert Jolandának hívták, és néhány napot töltött csak a tömlöcben. Martin, a bíró nem foglalkozott sokat az ügyével: halálra ítélte, hiszen gyilkolt, nem volt kétség. Megölte a férjét, Lucast, a halászt, ott találták a földön ájultan mellette, a vérbefagyott férfi mellett, akinek a szívéből kiállt a halpucoló kés, ott találta mellette Lucas segédje, a fiatal Bastian, amikor reggel hiába kopogtatott az ajtajukon, nem nyitotta ki senki, ami érthetetlen volt számára, hiszen már rég indulniuk kellett volna a folyóra, a hajnali fogást már így is elszalasztották, s ilyen akkor sem fordult elő, ha Lucas nagyon felöntött előző este  a garatra, Bastian tehát vette a bátorságot, benyitott az ajtón, amit nyitva talált, mintha éjszakára elfelejtették volna bezárni, ami szintén különös volt, Bastian bemerészkedett, félénken, majd egyre hangosabban szólongatta a háziakat, de senki sem felelt, s ahogy beljebb ment, ott találta a szoba közepén Lucast a késsel a mellében, s mellette az ájult Jolandát vértől mocskosan, bizonnyal Lucas vérétől mocskosan, bár Bastiannak először az jutott eszébe, hogy meggyilkolták és kirabolták őket, el sem tudta képzelni, hogy Jolanda, aki iránt titkon vágyat érzett, képes lett volna megölni az urát.

            Képes volt. Ezt már később a poroszlók kapitánya állapította meg, a poroszlóké, akiket Bastian értesített, s akik megérkeztek és minden tisztáztak. Addigra Jolanda is magához tért, de úgy tett, mint aki nem emlékszik semmire. Talán nem is emlékezett, vagy csak ügyesen hazudott, de ez nem gátolta meg Christiant, a kapitányt, a tisztánlátásban. Számára a napnál világosabb volt, hogy Jolanda a tettes. Már csak az lett volna a kérdés, miért tette, de ez igazából nem volt kérdés. Legalábbis a bírót, a nagy hasú Martint nem különösebben érdekelte. Jolanda jövevény volt, Lucas úgy vette magához, jót tett vele, asszonyt csinált belőle, egy földönfutó lotyóból, jól tartotta, nem dolgoztatta halálra, még azt is megbocsátotta neki, hogy nem szült számára utódokat. Mi kellhet más egy némbernek? Nem, Martin, aki gyermekkora óta ismerte Lucast, ismerte, s ha nem is voltak barátok, de sokszor ittak együtt, a bordélyban, amit Bart, a hóhér felügyelt, is többször megfordultak közösen, Martin nem nagyon kereste a magyarázatot. Mit kell magyarázatot keresni, amikor egy némber meggyilkolja a férjét, a város megbecsült halászát? Nem kell. Halálra kell ítélni. S Martin úgy is tett. Jolanda pedig bekerült Bart, a hóhér tömlöcébe arra a pár napra, ami számára – ahogy mindenki hitte – az életből hátra volt.

A negyvenéves férfinak két felesége volt.
Az első messziről jött, térben és időben egyaránt. Egy olyan időből, mely idő sötétséget jelentett, mintha abban az időben csak éjszaka lett volna, az emberekben és a tárgyakban is, és egész konkrétan az otthonokban, mert abban a világban, amelyből jött és amelyet természetszerűleg hozott is magával, hiszen az ember ugyanúgy cipeli magával a múltját, mint csiga a házát, abban a világban abban az időben, mely az első feleség ottani ideje volt, esténként elsötétültek a falvak és a városok, mert szánt szándékkal elsötétítették őket. Nem bombatámadás elől sötétítették el, hanem egyszerűen, központilag, elvették a villanyt. Tették ezt különböző ilyen-olyan indokokkal, de főként azért, hogy a sötétség magába zárja azt a világot. Magába is zárta. És jöttek el onnét az emberek, már aki tehette. Így jött el a negyvenéves első felesége is. Vonattal jött, holott abból a világból nem nagyon lehetett vonattal eljönni, neki mégis sikerült. Volt ilyen is. Az a szép az életben, még a sötétségbe burkolózottban is, hogy sok minden megfér benne. A lehetőség még néha a lehetetlenben is elfér. Ezt használta ki az első feleség, s jött el abból a térben és időben messzi világból, mely térben mégsem volt oly nagyon messze. Át kellett lépni egy határt. S ő átlépte. És aztán találkozott a negyvenévessel.
        „Te vagy a fény az éjszakában!” Na, nem, ezt azért mégsem mondta az első feleség, de talán valóban fénynek látta a negyvenévest. Az éjszakában a legkisebb pisla gyertyaláng is világít. Hát így világított, gyertyaként, a negyvenéves egy ideig. Aztán kihunyt. Az első feleség számára mindenképpen. No de nem ez a lényeg. A lényeg a világ, amit ily módon az első felségétől kapott. Amit az első feleség magával hozott, mint csiga a házát. Egy világot, melyben lehetett valamikor sötét, egy másik időben, de a negyvenéves idejében világos volt abban a világban, ahogy annak rendje és módja a szavak természete szerint. A negyvenéves férfi majd tíz esztendőn keresztül utazott évente többször is a határon túlra. A hegyek közé, abba a varázsvilágba, mely számára, egy időre, valóság lett. Az első feleség világába, mely egy másik valóságot jelentett a negyvenévesnek, egy másik, időre-órára kézzel fogható valóságot. Teleket, hatalmas hóval, farkasordító hideggel, fagyott patakokkal s olyan havasi csönddel, mely mindaddig csak a képzeletében létezett. Tavaszokat, valódi falusi húsvéttal, megszentelendő sonkákkal, meglocsolandó asszonyokkal, pálinkával és hamisítatlan hímes tojással. Nyarakat erdei sétákkal, málnavészek és áfonyarengetegek fosztogatásával, patakparti báránysütéssel és a fenyvesek misztériumával. És őszöket régi temetőkkel, dülöngélő fejfákkal, gyertyafénnyel. S hogy mindehhez talán a negyvenéves fantáziája is hozzátette a maga legendásító hatását? Már hogyne tette volna. Az élet addig élet igazán, amíg tud legenda lenni. 
        A legenda lehull, mint a fátyol, s mégis marad valami. Végül a valóság is fátyolozható. Ha már az első feleség tovatűnt. S míg fel nem bukkant a második. A negyvenéves második felesége nem jött messziről. A nagyváros egy másik feléből jött csupán, mely másik felet a negyvenéves egyáltalán nem ismert. Nem választotta el tőle határ, pusztán egy addig ismeretlen buszra kellett szállnia. És mégis. Nem az a lényeg, hogy honnan jön valaki, hanem, hogy legyen jönnie valahonnan. Egy lakótelepről. Mely lakótelep attól kezdve az élet része. Nincs patakpart, nincs hegyoldal, nincs idilli kisfalu, van viszont panelház, zörgő lift, három szoba összkomfort. Van, ahol otthon van az ember, nem csak, amikor otthon van. Legalább a negyvenéves így élte meg. Érzelgős volt? Talán csak érzelmes. Érzelmes utazások egy zötykölődő autóbuszon. Persze ez sokáig föl sem merült. A dolgok nem azok, amik, hanem, amivé lesznek. Így lett a sok hétköznapi vagy még inkább hétvégi út érzelmes utazássá. Álom egy utazásról. Megint egyszer végigzötyögni egy útvonalon, leszállni egy téren, átszállni egy másik buszra, majd bemenni egy házba, mintha ott még várná valami vagy inkább valaki az embert. Talán mondani sem kell, mi előzte meg ezt az érzést a negyvenéves életében. Minek kellett ehhez történnie a második feleséggel.
        De talán nem erről kéne beszélni. Nem az ember fontos, hanem mindaz, ami hozzátapad. Idők és terek. Tájak és tárgyak. Hegyoldalak, patakpartok, lépcsőházak, kalaptartók. Egy szoba. Egy másik. S mindez együtt, egyszerre s külön-külön. Minden, ami egy életben elfér, mert korlátlanul elfér benne minden. S ami egyszer elfért benne, ott is marad. Míg a világ.

1.

Bart, a hóhér, a nő nyakába akasztotta a hurkot. Szépen, komótosan dolgozott, gondosan elegyengette a durva kötelet, ráigazította a nyakra, hogy a kellő pillanatban minden pontosan, zökkenőmentesen működjön. Amikor majd kirúgja a sámlit a test alól, a kötél tökéletesen szoruljon, s eltörje a nyakcsigolyát. Látszott Barton, hogy abszolút ura a munkájának, csak a feladatra koncentrál, amely olyan, mint bármely más feladat, amit egyébként el kellett látnia: a kóbor kutyák begyűjtése és elpusztítása, a csatornák és az utcák tisztántartása vagy a gazdátlan holttestek elföldelése; olyan feladat, mint Peteré, a péké, aki a kenyeret süti nap mint nap, Fransé, a kovácsé, aki a kardokat, pallosokat, így Bartéit is kalapálja, vagy Jané, az ácsé, aki a tetők gerendáit faragja és illeszti egybe; ugyanolyan feladat, mely most nem más, mint egy ember, pontosabban egy némber megölése.

            Ez a némber meggyilkolta a férjét, lakolnia kell, Martin, a bíró meghozta a döntést. A tömeg összegyűlt az akasztófadombon, Bart házának szomszédságában, ahol a tömlöc is volt, melyre szintén Bart felügyelt, s ahol a némber az utolsó napjait töltötte. Hajnalban Bart felkeltette, adott neki egy csupor híg köleskását utolsó reggeli gyanánt, amibe a némber

mohón belekortyolt, majd undorodva lökte el magától, hogy aztán falfehéren nyújtsa kezeit Bartnak, aki hátrakötötte azokat, majd kivezette az elítéltet a tömlöcből, fölvezette az akasztófadombra, föl a fából ácsolt emelvényre, az akasztófa alá. A némber nem ellenkezett, sőt olyan volt, mint egy kezes bárány, olyan, mint egy nő, aki megölte a férjét, Martin, a bíró halálra ítélte, eltöltötte utolsó napjait, majd utolsó éjszakáját a tömlöcben, és most nem ellenkezik, mert tudja, hogy egyedül maradt ezen a világon, már várja a másvilág.

            A szájtátiak, mint mindig, odagyűltek az akasztófa köré. Ott volt Frans, a kovács a kövér feleségével, ott volt Peter, a pék, aki egyébként hajnalban a kenyereivel volt elfoglalva, de egy kivégzés napján, ami bánatára egyre ritkábban fordult elő, mintha egyszeriben megjavultak volna az emberek, már lassan senki sem akart gyilkolni, szerencsére itt volt ez a némber, s így végre félre lehetett tenni a reggeli sütést, ráér az, a többség úgyis itt ólálkodik az akasztófadombon, hogy végre emberhalált lásson ismét, egy elítélt méltó büntetését, egyszóval Peter is itt volt, csak Jan nem, az ács, az a tutyimutyi alak, aki nem bírta látni a vért, holott egy akasztáson az nem is folyik. Ott csak csigolya reccsen, aztán vége, gondolta Peter, a pék, de az a reccsenés, az megéri, hogy az ember kijöjjön hajnalban a város szélére, és fölmásszon az akasztófadombra. A reccsenéskor Peter mindig önkéntelenül is a nyakához kapott, hogy aztán jólesően végigsimítsa és rövid idő múlva elégedetten induljon haza elkezdeni a sütést, és arra gondoljon: meghalt valaki - méghozzá méltán, hisz bűnös volt! - de ő, Peter, a pék, él. Él, és mindjárt megsüti a kenyeret a többi élőnek.

            Bart a nő, vagyis a némber nyakába akasztotta a hurkot, és a szájtátiak feszülten figyelték, nehogy elszalasszák a pillanatot, amikor kiröpül a sámli, lezuhan a test, és reccsen a csigolya. Ám a pillanat késett. Bart ott állt a sámlira állított nő mellett, és olyan volt, mintha beszélne hozzá. Senki sem hallotta a szájtátiak közül, mit beszél, de olyannak tűnt számukra, mintha Bart pap lenne, aki az utolsó kenetet adja föl a némbernek, holott a némber nem érdemelt papot, nem érdemelt utolsó kenetet, poklot érdemelt, öröklétre szóló kárhozatot, hiszen megölte a férjét és bűnösnek találta a városi tanács, Bart pedig egyébként sem volt pap. Bart hóhér volt, neki az lett volna a dolga, hogy kirúgja a némber alól a sámlit és beteljesítse a büntetést. De Bart nem ezt tette, és ez nem tetszett a szájtátiaknak. Peter, a pék izgalmában el is kurjantotta magát: „Mi lesz már?!!!”, és Frans, valamint a kövér felesége is csatlakozott hozzá, ám akkor Bart, a hóhér a tömeg felé fordult és azt kiáltotta: „Hozzám jön feleségül!!!” És akkor a szájtátiak csalódásukban zajongani kezdtek, de csak módjával, mert tudták, hogy Bartnak, a hóhérnak, akinek egyébként kevés joga van, joga van pallost tartania a házában, joga van ingyen élni a lányok szolgáltatásaival a városszéli bordélyban, amelyet ő felügyel, és főként joga van megölni a bűnösöket, vagyis akiket elítél a városi tanács, de amúgy kevés joga van, a városon kívül kell laknia és senki sem szeret vele érintkezni, hiszen mégiscsak embereket gyilkol, ám ahhoz mindenképpen joga van, hogy egy elítélt némbertől az akasztófa alatt utolsó kérdésként megkérdezze, hozzájön-e feleségül, és ha a némber igent mond, akkor levegye a nyakáról a hurkot, hazavezesse és asszonyává tegye. Ehhez joga van. Ezt tudták a szájtátiak is, s így, ha némileg zúgolódva is elégedetlenségükben, hogy nem hallották a nyakcsigolya reccsenését, elindultak hazafelé, le az akasztófadombról, vissza a városba. És vissza sem néztek az akasztófára, ahonnét közben már Bart, a hóhér leoldozta áldozatát, jövendőbeliét, és elindult vele a háza felé, ahol a némber, a tömlöcben, az utolsó napjait töltötte, amelyekről egyszerre kiderült, hogy mégsem voltak utolsó napok.

ELŐHANG

Egy hóhér élt egy város határába,

Keresztségben kapta a Bart nevet.

A bátorság sosem szállt az inába,

És a keze, az sosem reszketett.

Kötelet tett az áldozat nyakába,

Pallosával vágott le sok fejet,

És mégis mindig nyugodt volt az álma,

Kiröhögte a kísérteteket.

Ám életében megjelent a fátum,

Egy nő képében, mint megannyiszor,

Elvégre az élet egy nagy teátrum,

Amelybe ritkán jön új direktor.

Elnéző legyél hát, Olvasó, mesémhez,

Tanulsága, meglásd, örökre felvértez.

A negyvenéves férfit a felesége odaadta egy másik nőnek.

Odaadta, mint egy könyvet szokás, amit elolvasott az ember, érdekesnek talált, s mivel úgy érzi, érdemes megosztania másokkal, hát odaadja. Van másik, van sok könyv a polcon, nagy része poros, meg hát ki se nyitja már az ember, oda lehet adni belőlük egy-kettőt, főleg olyat, amit olvasásra érdemesnek tartunk, mert hát akármit mégsem ajándékoz az ember. Így kapta meg ez a nő a negyvenéves férfi feleségének férjét.

            Egy esküvőn kapta, baráti házaspár lagziján. Tartott a mulatság, szólt a zene, táncoltak a párok, folyt az ital, tetőfokára hágott a hangulat. Így a negyvenéves feleségéé is. Mulatott az asszonyka, amit oly ritkán tett, mert nem volt mulatós az ura, otthonülős volt, otthonülős, papucsbabújós, könyvekkelmolyolós, házikabátos. Mint egy vénember, noha még csak negyven. Már egy ideje negyven, még jó ideig negyven, de azért már vénemberes. Legalábbis az asszonyka, aki kortalanul tűzrőlpattant menyecske volt, így élte meg. S ha így élte meg, hát így is volt. Minden férj olyan, amilyennek a felesége látja.

            Tartott a mulatság, mulatott a menyecske, a negyvenéves felesége, a férje pedig üldögélt a sarokban, s ürítgette a poharakat. Ő így mulatott. Mint magyar a siralomházban. (Feltéve, hogy kap a siralomházhoz ürítgethető poharat.) Ült a negyvenéves a sarokban, míg ki nem nyúlt felé egy kéz. Női kéz, s bár a hozzá tartozó testet s főként arcot a negyvenéves hirtelenjében nem ismerte fel, mennie kellett, mert a kéz ellentmondást nem tűrően húzta magával. Húzta a táncba. S könnyű a negyvenévest táncba vinni, ha van hozzá akarat.

            Táncolt a negyvenéves, s ahogy táncolt, hát egyszerre megismerte a kézhez tartozó arcot. Egykori tanítványa arcát. Táncolt a negyvenéves az egykori tanítvánnyal, s arra gondolt így van ez. Mesterből lesz a tanítvány, ha tanítványa mesterré érik. Táncmesterré. Mert ez az egykori tanítvány ropta szaporán, a negyvenéves alig győzte követni a lábait, mind a százat, mert annyinak tűnt a tánc hevében, százlábú táncmesternek. De azért követte. Adott magára, ha már valaki adott rá.

            Aztán elhalkult a zene, véget ért a tánc, s ahogy a negyvenéves mozgása lelassult a párja mozgását követve, hát egyszerre szembetalálta magát a feleségével. A feleségével, aki kipirulva álldogált egy harmincéves férfi oldalán. „Mintha csak velem”, gondolta a negyvenéves, „annak idején, amikor még csak nevemben voltam negyvenéves”. Ezt gondolta, de mondani nem mondott semmit. Mondott inkább a partnere, az egykori tanítvány. Ránézett a negyvenéves kipirult asszonykájára, s azt mondta: „Jól táncol az urad.” Így mondta, „az urad”, mint egy mélymagyar regényben, bár a negyvenéves sok mindennek érezte magát, csak a felesége urának nem.

            „Igen?”, válaszolta a negyvenéves felesége, „Kell? A tied. Viheted.”, s nevetett hozzá vidáman, ahogy egy lagziban szokás, ahol már tetőfokára hágott a hangulat.

            És az egykori tanítvány vitte. Elvitte a negyvenévest, ha már odaadták neki. Ajándék negyvenévesnek ne nézd az okát. Nyilván így gondolta. Meg talán gondolt az egykori időkre is, amikor még ő volt a tanítvány.

            Elvitte a negyvenévest egy lakásba, hatalmas, belvárosi lakásba, amilyenben egyébként a negyvenéves is lakott a feleségével, adott rá papucsot, házikabátot, kezébe könyvet, s azt mondta neki: „Molyolj békében, te negyvenéves.” És elment. Talán vissza a lagziba, talán máshová, ki tudja, hova mennek az egykori tanítványok.

            A negyvenéves pedig ült egy idegen lakásban, ami a megszólalásig hasonlított a saját lakására, csak nem volt benne a felesége, ült ott papucsban és házikabátban, könyvvel a kezében, s egyszerre azt érezte, hogy már nem negyven-, hanem legalább ötven-, hatvan- vagy százéves. „Igen, száz”, gondolta a százéves férfi, s belenézett a kezében tartott könyvbe, melyben olvashatatlanul apró betűk hemzsegtek, mint hangyák egy tetemen. 

aranyból ezüstből hóból van itt minden
esőből egyszerre hóvá lett az isten
hóvá lett hová lett hol van hol keressem
talán hópihében? talán esőcseppben?

Rendrakás

előbb a könyveket

aztán a cetliket

aztán a zoknikat

gatyákat pulcsikat

aztán a hűlt helyet

aztán a múlt hetet

aztán az esztendőt

aztán az eljövőt

aztán meg magamat

aztán meg mi marad?

10+1

(epilógus)

Vasárnap volt, az év utolsó vasárnapja, másnap szilveszter. A festő egy verset olvasott. A verset a barátja írta, aki tanár volt, irodalomtanár, s minthogy az mind elvetélt író, írt ő is, írogatott. Ezt-azt, verseket. Ezt a versét a festő régről ismerte. Reggel volt a címe, és azt a reggelt írta le, amikor a barátja annak idején a feleségével találkozott. Leírt ez a vers egy reggelt, egy presszót, egy egész éjszakás párbeszédet, s a csendet, mely erre a párbeszédre reggel következett, amikor már nem volt többé szükség szavakra. Közhelyesen hangzik, de nem volt rossz vers. Volt érzéke a barátjának ahhoz, hogy ne írjon rossz verset, hogy egészen tűrhető verseket írjon. Ez is ilyen volt, egy témáról,az első találkozás témájáról, mely afféle rögeszmés, kimerevült képként létezett az agyában. Olyan képként, amit ő, a festő, már annyira ismert, hogy meg tudott volna festeni. Ha más témáját megfesthetné az ember. De nem festheti, néha az ember a saját témáját sem festheti meg. Egy esernyős tengerpartot például.

            Olvasta a festő ezt a verset, amit a barátja épp elküldött neki, a Reggel című verset, aminek már nem Reggel volt a címe. Szerelmi örökmozgó, ez volt a címe.

            Pedig nem írta át a barátja. Hozzáírt. Hozzáírt a végéhez pár sort. A végéhez, amely azt írta le, hogy a versben lévő két ember már mozdulatlanul halad valami felé. Ehhez írt hozzá a barátja néhány sort, mely együttéletről, különválásról, különéletről, visszavágyásról, miértekről, nemtudomokról, kezdjükújrákról, nembírommostokról, talánmajdokról szólt, vagyis arról, amit a barátja szerelmi örökmozgónak nevezett.

            Szerelmi örökmozgó, hm, gondolta a festő, talán inkább szerelmi körforgás, nem? Igen, igen, inkább az. Vagy még inkább keringő. Eszébe jutott a kép, amit a hídon látott. Talán inkább azt, azt kéne megfestenie. Ha meg tudná. Két alak a hídon. S hozzá egy dallam. Meg egy cím. Annak a képnek, ha meg tudná festeni, már megvolna a címe. Megvan a címe. Megvan, igen. 

10.

A férfi így mesélte:

„S akkor elmentünk a tengerpartra. Hisz tudod. Utolsó délután. Mert már mindent láttunk. Mindent, vagyis semmit. De a tengert, azt még meg akartuk nézni. Emlékszel? Te mondtad, hogy nézzük meg. Mert a tenger akkor is tenger, ha szennyes mosogatólé. Ha csak egy kis öböl, amit lábáztatásra használnak a helyiek. Menjünk, nézzük meg. S mi beleegyeztünk. Annyira mindegy volt voltaképp. Nem mintha baj lett volna. Ugyan. Mi tudtam én, hogy baj van. Annyira jó volt minden. Annyira jó volt, hogy ott voltunk, hárman, ahogy annyiszor megbeszéltük korábban. Hogy majd Toscanában. Hogy oda el kell mennünk együtt. És amikor összejött, váratlanul, mert nem úgy terveztük, és mégis összejött, mert a barátaink hirtelen rájöttek, hogy nem bírnak együtt élni, akkor úgy tűnt, hogy nem is lehetett másként. Hogy minden összeillik. Jó, mások kárán, de végül is én, őszintén szólva, fütyültem rá. Mi közöm hozzájuk? Nem az én barátaim, hanem Liziéi. S ha válnak, hát válnak, az ő dolguk. A mienk a toszkán út. Hogy végre hármasban. Mert én kicsit tartottam is egy közös úttól, úgy négyesben. Na, de veled. Szóval összejött. És ez jó volt, tényleg jó. Mert minden jó volt. No persze az időt kivéve. Az lehetett volna jobb, napsütöttebb. Napsütötte Toscana, úgy az igazi. Mint egy giccsregény címében. De ha köd, akkor köd. Mert egyébként minden remekül ment. A megérkezés. A szállás. Azok a kis árkádos utcák, s a kis szálloda, azzal a bájgúnár recepcióssal, aki úgy rástartolt Lizire. Nyomta neki a sódert a toszkán dialektusában, Lizi pedig imádta, hogy olaszul csapják neki a szelet, mert otthon nem volt lehetősége a nyelvgyakorlásra. S aztán a kisvendéglő, amit a bájgúnár ajánlott, mert ott, ahogy mondta, a mamma főz, aztán persze ki tudja, ki főzött, ki jattolt a bájgúnárnak, de olyan kaját, olyan hamisítatlan olasz házi kosztot még életünkben nem ettünk. És azok a borok, a ház borai, a vino della casák…, no meg a grappák…, a kávék, a ristrettók, amiket csak én ittam, mert te meg Lizi nem isztok kávét, s otthon én se, de itt nem lehetett nem inni, hiszen a mamma főzte, talán egy nagy szőrös, kopasz mamma, de a mamma, istenem… És aztán az első séta, amikor Lizi bevette magát az első ruhaboltba, te meg eltűntél, amíg én vettem egy-két cd-t, és hiába kerestünk téged órákon át, míg beléd nem botlottunk ott a hídon, és együtt nem mentünk tovább, tovább az árkádos, majd árkádatlan utcácskákon, amik annyira toszkánok voltak, ahogy mi akkor hittük, hogy hamisítani sem lehetett volna toszkánabbakat. Minden jó volt.

            És aztán egyszerre semmi. Nem is tudom, mikor. Egyszerre csak úgy rossz lett. Vagyis semmilyen. Ízetlen a grappa, a mamma főztje, minden. A kávé marni kezdte a gyomrom, ami normális, hiszen otthon is marja, de nem volt normális, mert nem otthon voltunk. Nem otthon voltunk, s egyszerre mégis otthon. Mert tudod, Lizivel akkor már nem volt rendben minden. Én ezt nem akartam tudni, de akkoriban már egyre gyakrabban volt máshol, nem csak, amikor máshol volt. Amikor dolgozott. Éjt nappallá téve, vagyis a nappalt is éjjé. Olyan éjszakákká, amelyek mindenről szóltak, csak alvásról nem. Nem járt haza, s ez még mindig jobb volt, mint amikor hazajött. Én meg csak vártam, vártam rá, és nem akartam tudomásul venni, hogy nincs miért várni rá. Ezt nem veszi tudomásul az ember. Az olyan ember, mint én. Az olyan ember, aki beleegyezik egy olasz útba, mert akkor minden jó lesz. És minden jó is. Eleinte. Mert Lizi ott van, ahol én. Kénytelen. Egy pár napig nincs iroda, ahol el lehet tűnni. El lehet tűnni persze a ruhaboltokban, de aztán csak elő kell kerülni. És akkor ott vagyok én, és eszembe sem jut, hogy ez nyomasztó. Mint az a sűrű köd, ami megülte azokat a gyönyörű utcákat. Eszembe se jutott. És Lizi sem mutatott semmit. És ez jó volt. Azt gondoltam, ez jó. De aztán egyszerre nem volt jó.

            Nem is tudom. Talán, amikor a tengerpartra mentünk. Talán a vonatban. Nem tudom. Az a tengerpart mindenesetre furcsa volt. Mintha nem is tengerpart lett volna, hanem valami szeméttelep. És nem is csak az elszórt hulladékok miatt. Nem tudom. Tényleg nem tudom. Azt tudom csak, hogy ott álltunk, te meg fotóztál, és ott volt az az esernyő, és mivel egy kicsit szemerkélt, vagy szitált a köd, Lizi meg fedetlen fővel, szóval arra gondoltam, hogy fogom azt az ernyőt és kifeszítem kettőnk fölé. Aztán mégsem tettem. Nem tudom, miért, tényleg nem tudom. Valahogy elerőtlenedtem, nem tudtam az ernyő felé lépni. Valahogy úgy éreztem, hogy hiába. Hiába az ernyő. Hiába feszíteném ki, nem védene kettőnket. És ezért csak álltam ott, Lizi mellett, mint azon a fotón is, amit csináltál. Aztán fogtuk magunkat, és visszavonatoztunk a városkába.

            És aztán ott volt az utolsó este, és volt valami, amit te nem tudsz. Te csak azt tudod, hogy megvacsoráztunk, utoljára ettünk a mamma vendéglőjében, mi ketten, te meg én, jól beboroztunk és begrappáztunk, s aztán hazamentünk a szállodába, ki-ki a maga szobájába, te diszkréten hagytál minket, nyilván azt hitted, együtt akarunk lenni, ahogy egy házaspárhoz illik. Nem sejthetted, hogy akkor mi már hetek, talán hónapok óta nem voltunk igazán házaspár. Vagy csak úgy, ahogy egy házaspár házaspárrá kopik a megszokásban. Egymásba kopnak. De Lizi ezt nem akarta. Lizi nem bírta elviselni, hogy a kopás is az élet része. Lehet szépen kopni. Nem elkopni, hanem megkopni, mint egy patinás bútor, aminek akkor is van fénye, ha már megrágta az idő. Sőt akkor van igazán. Mint egy szépen megöregedett öregasszonynak, akinek a tekintetében több fény van, mint egy tűzről pattant csitrilányéban. Több, másféle fény. Mert megélt valamit, a teljes időt. Mert az időt tudni kell megélni. De Lizi félt az időtől. Félt attól, hogy elhasználódik az időben, s ezért félt attól, hogy a kettőnk kapcsolata is elhasználódik. S ezért aztán el is használódott számára. Ezt akkor ott, Toscanában, még nem tudtam. Éreztem, hogy nincs minden rendben, de nagy tehetségem van az önáltatáshoz. Azt hittem, hogy Lizi belefáradt a rengeteg munkába, belefáradt a hivatalba, s ezért nem kell más neki, csak pihenés. Helyváltozás. Toscana.

            Te csak azt tudtad, hogy elváltunk a szállodafolyosón, te elmentél diszkréten a saját szobádba, holott nem volt már szükség diszkrécióra. De ezt te nem tudhattad. Azt tudhattad csak, hogy másnap találkoztunk a reggelinél, talán föltűnt neked, hogy furcsák vagyunk, az mindenesetre föltűnt, hisz reggeli után közöltük veled, hogy hiába beszéltük meg utolsó délelőtti programnak, hogy elmegyünk a városka múzeumába, mert te meg akartad nézni a helyi primitív festőket, hiába beszéltük meg, nem mentünk veled. Nyilván meg is sértődtél. Ne mondd, hogy nem. Érthető, ha igen. De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy nem tudtad, miért van ez. Azért volt, mert előző éjjel történt valami, ami után minden egyébre tudtunk gondolni, csak a helyi primitívekre nem.

            Mi történt? Semmi. Ne nézz így rám, tényleg semmi. Vagy a semminél kicsit több. Olyan, ami otthon is szokott akkor már egy ideje. De most nem voltunk otthon. Toscanában voltunk. És mégis. Elköszöntünk tőled, bementünk a szobánkba. Jó kedvem volt, a búcsú ellenére bortól feldobott derűs hangulatom. Valamit magyaráztam Lizinek. És közben vetkőzni kezdtem. Levettem minden ruhámat, és utoljára még az alsógatyámat is letoltam. Igen, ne röhögj, ez egy ilyen alpári, alsógatyás sztori. Letoltam a gatyámat és lehuppantam az ágyra meztelen seggel, oda sem figyeltem, csak nagyban magyaráztam valamit Lizinek, előadtam, ahogy már szokásom. Tanár vagyok, vagy mi a szösz. Szóval lehuppantam az ágytakaróra, és dőlt belőlem a szó meg a piaszag. És akkor, teljesen váratlanul, Lizi kiabálni kezdett. Nem az a lényeg, hogy mit kiabált. Azt kiabálta, hogy már megint ezt csinálom. Mit?, gondoltam magamban meghökkenve, holott ismertem Lizi heppjeit, hogy letolom a gatyámat és pizsamát akarok venni?, igen, ennyire komikus volt, legalábbis eleinte, nem tudtam komolyan venni, mondom, be voltam borozva. De ő csak kiabált, hogy nem vigyázok magamra, összeszedek valami bőrbetegséget, s aztán majd ráragasztom. Ekkor már bennem is elszakadt a cérna, mert feszélyezett, ha kiabálni kezdett, otthon is többször átdörömbölt a szomszéd. Ingerülten válaszolgattam, Lizi pedig egyre jobban bepörgött. De mondom, nem az volt a lényeg, hogy mi baja, hogy mit kiabál. Hanem, hogy kiabál. Itt is kiabál. Toscanában is. Egy gyönyörű út (mert akkor ott, minden mélység nélkül, csak úgy csípőből, boros fejjel azt gondoltam, hogy ez mennyire gyönyörű út, de ezt csak kínomban gondoltam akkor így, holott tényleg az volt, gyönyörű, utolsó út, amolyan igazi novemberi) búcsúestéjén. És ez mérhetetlenül felingerelt. Nem, nem felingerelt, azt is, persze, sokkal inkább elkeserített. Tudtam, hogy nem velem kiabál, minthogy az ember, ha kiabál, elsősorban mindig magával kiabál, tudtam, de akkor ott, nem tudtam, nem akartam tudni. Elegem lett. Fogtam magam, visszarángattam a gatyámat, az összes többi ruhámat, felöltöztem, és kirohantam a szobánkból. Le a lifttel, a bájgúnárnak sem köszöntem, holott bonaszérázott serényen, de én csak ki, az esőbe.

            Mert esett. Szakadt. És az árkádok csak egy darabig védtek. Meg hát kerestem is az esőt. Akartam, hogy verje a fejemet. Így csatangoltam a felhőszakadásban vagy egy órán keresztül, csoda, hogy tüdőgyulladást nem kaptam, de persze akkor fütyültem rá. Végigmentem a városkán, egész a hídig, ahol első nap megtaláltunk téged, eszembe jutott, ahogy ott álltunk, és öleltük egymást. Mert első nap, ott a hídon, összeölelkeztünk. Megöleltem Lizit. Mert jó volt minden. Most meg ott álltam az esőben, és arra gondoltam… Nem tudom, mire gondoltam. Arra nem, hogy vége, mert arra én nem tudok gondolni. Akkor sem gondolok rá teljes elszántsággal, amikor már tényleg vége van. Egyszerűen nem tudom elfogadni, ahogy Lizi az idő múlását. Vagyis ezek szerint én sem fogadom el az idő múlását igazán. Nem tudom.

            Hát ezért nem mentünk veled a múzeumba másnap reggel. Együtt akartunk lenni. Vagy pontosabban bármit akartunk inkább, mint festményeket nézni. Elmentünk sétálni, Lizi vett még egy ruhát, én egy cd-t, és azt gondoltuk, kibékültünk. Azt gondoltam, kibékültünk. Holott nem volt miért kibékülnünk, lejárt az időnk, s ez nem békülés kérdése.”

            Ezt mesélte a férfi azon a vasárnap estén a festőnek.

9.

Máig sem érti igazán. Holott az arcukra van írva. Van valami az arcukon, ott a tengerparton, a piros esernyő mellett, ami árulkodó. De csak annyira, mint nagyítás után, egy fényképen, a háttérben egy fegyvert tartó kéz. Ami után azonban hiába keresi a fénykép készítője az áldozatot. Egy kép mindig másik valóságot mutat. A festő valahányszor azt a fényképet nézte, a tengerparttal, a párral, akik lehettek akár a barátai is, mindig tudta, hogy más valóságot néz. Amit ha megfestene, újabb valóságot teremtene belőle. Hiába volt előtte kísérteties pontossággal az a délután, amikor a kisvárosból elutaztak a tengerpartra. A vonat, az a játék szerelvény. A nő, amint egész úton neki mesélt. A nő szavai, amelyek egyszerre voltak érthetőek és értelmetlenek. Mint egy szép nő szavai. Aki a szépségétől sosem láthatja teljesen saját magát. Ez jutott akkor eszébe, ahogy hallgatta a nőt a tengerpart felé tartó vonatút alatt. Pontosan emlékezett rá, hogy arra gondolt, ez a nő nem látja saját magát. A férfi pedig, amint egész úton zenét hallgatott. Olyan volt, mint aki nem akar mást az egész világból, mint a zenét, amit hallgat. Talán a kelta keringőt, talán mást, de nem akar mást. Nem akarja Toscanát, nem akarja a vonatutat a toszkán dombvidéken, nem akarja a tengert, ami felé tartanak, noha ő találta ki a tengert, ő találta ki, hogy menjenek a tengerhez, mert látni akarja, olyan nincs, hogy ott vannak tőle egy köpésre, de nem nézik meg, mert csak látnivalókat néznek. A tenger nem látnivaló, a tenger néznivaló. Ezt mondta a férfi előző este. Menjenek el, nézzék meg. És erre egész úton ült és hallgatott, zenét hallgatott, de főként hallgatott, míg a nő hozzá, ő hozzá, a festőhöz beszélt. Ültek egymás mellett a vonat ülésén, egymás mellett, kilométeres távolságban. S aztán álltak a parton, egymás s az esernyő mellett, s mindkettőjükhöz annyival közelebb volt az ernyő, mint ők egymáshoz. Nézte a festő a fényképet, s arra gondolt, látta-e ő ezt akkor. Látta-e, észre akarta-e venni. Mit lát az ember, amikor néz. Látja-e, amit néz. Elmegy a tengerhez, mert akarja látni, de látja-e, amikor ott van. Fog egy ernyőt, ami ott hever a homokban, s tökéletes motívumnak tűnik, mert elválasztja a tengert a szárazföldtől, ha az ember, a fotózni vágyó szem meghosszabbodásaként a kéz odaszúrja, oda, víz és föld választóvonalára, de valójában, mint később a kész képről látja, valójában nem oda szúrja, hanem két ember, egy férfi és egy nő közé. Az a piros ernyő. A festő erre gondolt. S hogy ezt a címet adná a képnek. Ezt adná neki, ha megfestené. Ha meg akarná, ha meg tudná festeni. Ha nem gyötörné a gondolat, hogy azzal, ha megfestené a képet, kitenné egy történet végére a pontot, mely történetet nem az ő, nem a festő dolga befejezni.

8.

A festő nem szerette a dzsesszt. Nem szerette, mert… - nem is tudta pontosan, mért nem szereti. Csak azt tudta, hogy mérhetetlenül unalmas számára, ahogy a barátja egy rakás szaxofonos, trombitás, zongorista meg az ég tudja, ki mindenki lemezei között válogat egy falatnyi butikban. A barátja feleségét elveszítették a ruhaboltok forgatagában, s barátja szerint esély sem volt rá, hogy onnét hajnalhasadás előtt előkerül, így hát nem vártak rá egy óránál tovább, merészen férfias elhatározással betértek egy bárba, és ittak egy istenhozott grappát, mert anélkül nem lehet megérkezni Olaszországba. Aztán elindultak, hogy egy kicsit fölfedezzék a várost, ami az első cd-árusig tartott a barátja számára. Ő álldogált mellette tanácstalanul, s bár nem szerette a dzsesszt, szórakozottan bele-beletúrt a tömérdek lemez közé, és egyszerre annak a bizonyos Paulnak az egyik albuma akadt a kezébe. A barátja pár lépéssel odébb válogatott, de nem volt kedve megzavarni, csak nézte a borítót. Paul Adams, így hívták, most hogy leírva látta a nevét, már emlékezett. De nem is a nevére emlékezett igazán, hanem az arcára, erre a szemüveges hivatalnokábrázatra, aki őt arra a magyar íróra emlékeztette, aki írt egy regényt Olaszországról, vagyis mindarról, ami számára Olaszországot, a felnőtté válást és a felnőtté válástól való menekülést, az utazást és a holdvilágot jelentette. Őt juttatta eszébe ennek a Paul Adamsnek a fényképe, aki a kelta keringőt fújta azon az éteri szaxofonhangon. Megnézte a lemezen szereplő számokat, de nem volt rajta. S mégis, ahogy ott állt, a falatnyi üzletben, egyszerre meghallotta a dallamát. Pontosabban akkor ébredt rá, hogy már ki tudja, mióta ez jár a fejében.

            De igazából nem is Paul Adams szaxofonját hallotta, hanem valami mást. A festő nem szerette a dzsesszt, szerette viszont a novembert, s nem csak a Halottak napja miatt szerette, ami egyébként is messze volt még. Addig még meg kellett nyílnia az evilág és a túlvilág közötti átjárónak. Addig még hátra volt Mindenszentek, vagyis Halloween, pontosabban Samhain. Ez a kelta ünnep, amelyet egyszer Párizsban élt át, amikor ösztöndíjas volt pár hónapig, s az egyik ismerőse, egy fiatal festő, aki valahonnét a világ végéről, Finistère-ről származott, elvitte egy breton bálba. S abban a bálban, melyet Samhain tiszteletére rendeztek, a zenekar játszott egy keringőt. Mindenféle zenéket játszottak, autentikus breton hangszereken, dudán és sípon, meg, legalábbis számára, kevésbé autentikusnak tűnőkön, mint például tangóharmonikán, de volt a darabok között egy keringő, vagy legalábbis keringőszerű, nem nagyon értett a zenéhez, inkább megalomán volt, mint melomán, ahogy viccelni szeretett ezzel, de ha megfogta egy dallam, megragadt a fülében. S ez a régi dallam, a breton bál keringője most egybeolvadt számára a szaxofonos zenéjével, ahogy a Halottak napja, a gyertyagyújtás, amire emiatt az út miatt nem tudott hazamenni, egybeolvadt a Samhainnal, az egykori párizsi élmény emlékével, s mindez mindenestül feloldódott a tényben, hogy Toscanában van, a ködös, borongós, a valódi Toscanában.

            Nem is szólt a barátjának, aki menthetetlenül elveszett a cd-k között, csak kilépett a kis boltból, s elindult az orra után. Fogalma sem volt róla, merre megy, minthogy fogalma sem volt róla, mi merre van ebben a városban, de bolyongott talán egy fél órán, talán egy órán keresztül. Látott is ezt-azt, meg nem is látott, vagyis mást is látott, ami nem volt ott a toszkán kisvárosban, ott volt viszont Párizsban, meg otthon, ahol már lélekben gyertyagyújtásra készültek. Egyedül is volt, de a breton fiúval is volt a bálban, és az anyjával is volt az apja sírjánál. Mindenütt volt és sehol. Több mindenkivel volt és senkivel. Mindenesetre nem volt a barátaival, akikről csak némi időtlen idő, perceket és éveket kitevő félóra után jutott eszébe, hogy talán keresik. Hogy talán a barátja is előbújt már a cd-i közül, s talán a felesége is előkerült a ruhaboltok mélyéről, s most nem tudják, hol lehet. De mivel maga sem tudta, hol van, vakon indult tovább valamerre a ködben, vakon, hogy talán az ösztönei elvezetik hozzájuk. Próbálta őket elérni telefonon, küldött sms-t, de nem kapott választ. Aztán egyszer csak kiért a folyópartra. Ezen őszintén meglepődött, mert nem is tudta, hogy van folyója ennek a városkának. Nem csak templomai, nem csak ferde tornya, nem csak árkádos utcái, folyója is, híddal. S a hídon ott álltak a barátai. Álltak és ölelkeztek. A festő is megállt, és nézte őket. Fejében szólt a dallam, a kelta keringő dallama, és arra gondolt, hogy olyanok, mintha táncolnának. Igen, egészen olyanok. Mint akik keringőznek.

Karácsony volt, és a negyvenéves férfi arra gondolt, hogy karácsony van.

Arra gondolt, hogy arra gondol, hogy karácsony van, hiszen karácsony van, és olyankor az ember arra gondol, hogy karácsony van. Talán attól van karácsony, hogy az ember arra gondol. Attól lett, egyszer régen, valamikor az ősidőkben, karácsony, hogy az Úr arra gondolt, hogy legyen karácsony. Legyen valami, az év legsötétebb szakában, amiről gondolni lehet, hogy fény. És akkor az Úr arra gondolt (mert ő csak gondol valamire, s az úgy lesz), hogy lenne neki egy fia, aki akkor megszületne. Valósággá válna, megtestesülne, ahogy az ő gondolata valósággá lesz azáltal, hogy ő gondolja. Az Úr. És akkor gondolta. És akkor az Úr gondolatában elindult az angyali hírvivő meg a három király, és így tovább. Az Úr gondolatában elindultak Heródes katonái is, mert az Úr nem tudott olyat gondolni, amiben nem volt ellenpólus is, sötétség a fény mellett, na de épp azért kellett, hogy így legyen, mert ha nincs sötétség, akkor nincs fény sem. Ha nincs az évnek legsötétebb időszaka, nem kell karácsony sem. Jól kigondolta az Úr. Ezt gondolta a negyvenéves férfi ezen a karácsonyon. És még azt is gondolta, hogy neki is gondolnia kéne valamit. Mint az Úrnak. És nem csak azt, hogy karácsony van. Mert attól még nem lesz karácsony, hogy karácsony van. Kellett hozzá az Úrnak is angyali hírvivő meg három király meg aprószentek is. Kellett egy történet, mert történet mindig kell. Történet nélkül a kisded sem tud megszületni. Kellett hát történet a negyvenéves férfinak is.

            Arra gondolt akkor, hogy egyszer már írt egy ilyen karácsonyi történetet. Nem magának írta ugyan, éppen az volt a célja annak a karácsonyi történetnek, hogy ne magának írja, no de most olyan idők járnak, hogy magának írja. Vagyis gondolja. Arra az egykori karácsonyi történetre gondolt, amit akkor legszebb történetnek gondolt, és azt gondolta, hogy akinek írja, az is annak gondolja majd. S ki tudja, talán annak is gondolta. Nem volt abban a legszebb történetben angyali üdvözlet, sem három király, volt viszont két ember, és voltak mindenféle más kellékek is, amik egy ilyen legszebb történethez kellenek: találkozás a szállingózó hóesésben, hosszú séta és egész éjszakás beszélgetés. És, ahogy egy karácsonyi legszebb történethez illik, volt benne születés is, igaz nem valóságos, csak egy születés ígérete, de a negyvenéves férfi, aki akkor még nem volt negyvenéves, ettől gondolta azt a történetet a legszebbnek. Mert azt gondolta, hogy egy történetbe, ami az év legsötétebb szakáról szól, csak fény kell. Nem gondolt az ellenpólusra. Nem gondolt arra, hogy nem elég a kinti sötétség, a történeten belülre is kell gondolni sötétséget. Ahogy az Úr gondolt az aprószentekre.

            Erre gondolt ezen a karácsonyon a negyvenéves férfi, és aztán arra gondolt, hogy a legszebb történet, amit egykor a legszebbnek gondolt, ezen a mostani karácsonyon lett a legszebbé. Mert a fény mellé került belé sötétség is. A kisded mellé aprószentek. Erre gondolt a negyvenéves férfi, és a legszebb történetre gondolt, ami éppen azért lehetett immár a legszebb történet, mert nem volt kinek megírnia. Viszont gondolhatott arra, hogy aprószentek ide vagy oda, azt az egyetlen apró szentet csak nem sikerült fellelniük Heródes katonáinak az Úr legszebb történetében.  

7.

A kisvárosba vasárnap este érkeztek meg. Ködös, borongós idő volt, nem illő egy toszkán kisvároshoz, de annál inkább a festő hangulatához. A festő szerette a ködöt, szerette a szűrt fényeket, szerette novembert, szerette a halottak napját. Amióta az apja meghalt, váratlanul, noha nem volt már fiatal, de nem volt kimondottan öreg sem, s a halála már csak azért is váratlan volt, mert egy apa halálára soha nem lehet fölkészülni igazán. Hazautaztak a feleségével, a festő anyjával, haza, a határon túli vidékre, ahonnét húsz évvel korábban, amikor a festő még gyerek volt, eljöttek, át, az úgynevezett anyaországba, már ha az ilyen hangzatos elnevezéseknek lenne bármi értelme. Szülőföld van, minden más csak zavaros képzet. A festő megszokta az új lakhelyüket, a városkát, ahol a középiskolát járta ki, majd a fővárost, ahol az egyetemet végezte, de nem tudta másnak tekinteni, mint új lakhelynek, amelyet megszokik, talán meg is szeret az ember, de más köze nincs hozzá. Nagyjából úgy, ahogy egy nagy szerelem elmúltával lehet megélni új szerelmeket, de az érzés valódi otthonosságát nehéz megtalálni bennük. Így nem volt valódi köze a festőnek semmihez, ami nem a gyermekkor tája volt. Haza csak oda tudott menni, amikor nyáron vagy ünnepekkor oda utaztak. Aztán ezek az utazások mind ritkábbá váltak, de az érzés nem, vagy csak nagyon kevéssé változott. Van olyan, hogy az ember nem megy többé haza és ettől már nem rendül meg a világképe, gondolta a festő, és élt a megszokott és talán meg is szeretett nagyvárosban.

            Ám a szülei azon a szilveszteren úgy döntöttek, hazamennek, és a rokonsággal, a régi barátokkal ünneplik az új évet. A festő nem tartott velük, így csak telefonon keresztül értesült róla, hogy az apja éjfél után, amikor már túl voltak a koccintáson, a himnuszon, fogta magát, és kiment az udvarra pisilni. És nem jött többet vissza. Ott találták a hóban, arcán rejtélyes mosollyal. És ez a mosoly okozta, hogy a festő a gyász ellenére is érzett némi elégtételt. Hogy az apja ott halt meg, az udvaron, melyet oly jól ismert, s mely a festőnek is belső tulajdona volt, az udvaron, melynek képe a fagyott hóval, a csillagos éggel és az udvaron túl a sötétből is elősejlő hegyekkel attól fogva mindig ott lebegett a szeme előtt. Nem is lebegett, hanem volt, létezett, konkrét tájként, ahogy egy festő látja a világot, de amelyet, az egyetlen tájat, amely ennyire konkrétan létezett benne, mégsem tudott megfesteni soha. Tudta, hogy megfesthetné az udvart, a havat, az eget, a hegyeket, de nem festhetné meg az apja arcán a rejtélyes mosolyt, és e nélkül a mosoly nélkül az egész kép érvénytelen.

            Nem volt kérdés sem az ő, sem anyja számára, hogy az apját csak ott temethetik el. Abban a kis temetőben, ami a falu határában, a domboldalban feküdt, s ahol az apja szülei, nagyszülei is nyugodtak. S így aztán a halottak napja, a gyertyagyújtás mindig azzal telt, hogy hazautaztak, hogy meglátogassák a sírt. Olyankor arrafelé mindig különösen ködös az idő, a hegyek között úgy ül meg a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő pára, mint egy valóságos, földre ereszkedett felhő. Így aztán most, amikor a váratlan és kihagyhatatlan olasz út miatt először nem tartott az anyjával, elégedetten szemlélte a toszkán kisváros hamisítatlanul halottak napi jellegét. Az árkádos utcák kandelábereiben még a hazai temető mécsvilágát is felismerni vélte. Az egész látvány annyira nem olasz volt, hogy ez őszinte jóérzéssel töltötte el. Valamelyest enyhült a bűntudata, hogy magára hagyta nem is elsősorban az anyját, aki a nővérével együtt utazott haza, hanem sokkal inkább az apját, akihez minden alkalommal ténylegesen látogatóba ment ilyenkor, konkrétan hazatért hozzá, mint egy tékozló fiú. Sétált a festő az árkádok alatt, a toszkán városkában, oldalán a barátaival, és arra gondolt, hogy ha nincs is otthon, mert valójában már otthon sincs többé otthon, valahogy mégis otthon van. A temetőre gondol, az apjára gondol, és ez a halottak napja igazi lényege, nem a gyertyagyújtás és a virágcsokor.