A negyvenéves férfi

30.

Bart, a hóhér azokban a napokban nem létezett. Volt, de nem létezett. Tette a dolgát, amennyire csak tudta, a hajnali elalvás után pár órával zavaros fejjel ébredt, egész nap kótyagos volt, mintha nem önmaga lenne, tette a dolgát, takarított az utcákon, megpróbálta befogni a kutyákat, ami hol sikerült, hol nem, és ha volt gazdátlan holttest, sírt kezdett ásni neki, de gyakran félbe hagyta. Egyszerűen elment tőle a kedve. Vagy kiesett a fejéből. Volt, hogy csak úgy, munka közben elfeledkezett a munkáról, és elindult haza. Jolandához. Mert Jolanda akkoriban már nem kísérte el a munkába. Otthon volt, és főzött rá. Vagy nem is főzött. Bart hazament, és nem várta étel. Igaz, Bart sem volt éhes. Szinte sosem volt éhes. Ő, a nagyétkű Bart, aki azelőtt egy fél ökröt egy ültő helyében befalt, most egy tálka köleskását is alig tudott magába erőltetni. Hazament, akár munka közben, de amikor hazaért, nem tudta, mit keres otthon, és újra visszament dolgozni. Úgy tenni, mintha dolgozna.

            Martin, a bíró nem is rejtette véka alá elégedetlenségét. Csak azért hagyta meg állásában Bartot, mert a kivégzéseket még mindig jól csinálta. Az valahogy ösztönből működött nála. Pedig már nem okozott számára örömet. Fogta az elítéltet, fölvezette a dombra, felkötötte, és kész. Nem csinálta már olyan szertartásosan, annyi beleéléssel, mint korábban. De azért csinálta, és ez volt a lényeg. Még mindig jól húzta meg a kötelet, még mindig pontosan rúgta ki a sámlit. „Mindennapi akasztásunk add meg nekünk ma.”, imádkozták a szájtátiak, s ha nem is volt naponta kivégzés, amikor volt, az kárpótolta őket mindenért. Ezért tűrték meg még mindig Bartot, a hóhért, pedig az egyéb munkáit gyalázatosan végezte.

            Aztán akár elvégezte, akár nem, este hazament. Ezeket szerette, ezeket az esti hazatéréseket. Mintha az este mindig hozott volna valami mást. Besötétedett, a nappali éles fény semmivé lett, és a sötétben újra lehetővé vált minden. Újra önmaga volt: Bart, a hóhér. A férfi, akinek asszonya van. Hazatér hozzá, és újra az övé. Nézheti, szeretheti, lefekhet mellé, átölelheti, és az éjszakában az is lehetségesnek tűnt, hogy ölelése megmarad Jolanda testén. Így ment haza minden este Bart, a hóhér, hogy aztán karja újra meg újra lecsússzék Jolandáról, és éjfél után ismét megjelenjék Lucas, és azt sziszegje másvilági hangján:

            - Sose lesz a tiéd!

Rondó

Lucasról, a halászról

Némber, aki tőrt ragadtál,

s elvetted az életet tőlem,

ellopva földi létezésem

test helyett árnyruhát adtál,

s válasszal adós maradtál:

te miért élsz és én miért nem,

Némber?

Bolygó lélek vagyok csak már,

és áhítanám békés végem,

de nem nyughat kiontott vérem,

amíg kérdésem választ vár,

Némber!

29.

Lucas eltűnt, Bart ott maradt az ágyon, Jolanda mellett, aki aludt tovább, vagy úgy tett, mintha aludna, teste élettelen volt, akár egy kiszáradt fatörzs. Bart feküdt mellette, és nézte Lucas nemrég még zöld fénytől foszforeszkáló helyét az ágy lábánál. Nézte, és arra gondolt, hogy soha többé nem fog elaludni. Aztán – noha már pitymallott, és dolga lett volna, az utóbbi időben az utcák és a csatornák kezdtek elhanyagolttá válni, befogatlan kóbor kutyák kószáltak az utcákon, sőt volt egy oszladozó holttest, valami csavargóé, amit végül Christian poroszlóinak kellett eltüntetniük, és Martin, a bíró már figyelmeztette is szokatlan hanyagsága miatt Bartot – mégiscsak elaludt. Legyőzte az ájult fáradtság.

            Elaludt és álmodott.

            Azt álmodta, hogy a saját tömlöcében van, noha ez a tömlöc nem hasonlított a valódi tömlöcre, de álmában tudta, hogy az. És tudta, hogy az utolsó éjszakáját tölti ott. Sőt már el is töltötte, mert hajnali fény csorgott be a keskeny ablakrésen, és tudta, hogy mindjárt érte jönnek. Sőt azt is tudta, ki jön érte.

            És akkor nyílt a cella ajtaja és belépett, akire várt.

Lucas lépett be.

Lucas, a hóhér.

            És Lucas megragadta őt, hátrakötötte a kezét, és vezetni kezdte, ki a cellából, ki a tömlöcből, föl az akasztófadombra.

            Köröttük álltak a szájtátiak.

            Ott volt mind: Peter, Jan, Frans, mindegyik. És gúnyolták őt, kövekkel, sárral hajigálták.

            Fölértek az akasztófához.

            Bart föllépett a sámlira.

            Lucas, a hóhér a nyakába akasztotta a kötelet.

            A tömeg morajlása egyre erősödött.

            Bart állt a sámlin, és várta a mozdulatot, amelyet oly jól ismert, és amely most mégis annyira ismeretlennek tűnt számára.

            Ám akkor egy női hangot hallott, mely ezt súgta a fülébe valahonnan a semmiből:

            - Sose leszek a tiéd!

            És Bart érezte, hogy a sámli megbillen.

28.

Ott állt Lucas, a halász az ágy lábánál, nézte Bartot és Jolandát, zöldes fényt sugárzott magából, rothadó halszaga volt, és megszólalt. Azt mondta:

- Sose lesz a tiéd!

Lassan mondta, nehézkesen formálva a szavakat, Lucas, a halász nem volt a szavak embere, mindig is nyögvenyelősen, időnként dadogva beszélt, de most mintha még a szája is tele lett volna valamivel, alvadt vérrel, a föld alatt benyelt sárral, vagy semmi mással, mint egy másik létezési forma, a halál görcsös erőfeszítésével. Ki tudja, talán nem könnyű halottnak lenni, különösen, ha erőszakos halált halt az ember, nem könnyű halottnak lenni, és nem könnyű holtan beszélni. Ám van olyan közléskényszer, amely felülírja a nehézségeket. Lucason látszott, hogy nehezére esik a beszéd, de az is látszott rajta, hogy mindennél nagyobb szükségét érzi a beszédnek.

- Sose lesz a tiéd!

Ennyit mondott, és aztán elhallgatott, mint aki mindent elmondott ezzel a nyúlfarknyi mondattal.

Bart pedig feküdt az ágyon, izomtól dagadó, ám aggastyánmódra erőtlen karja csüggedten hevert Jolanda oldalán, és arra gondolt, hogy igaza van. Igaza van Lucasnak, a halásznak, bármit tehet, Jolanda nem lesz az övé. És ez egy pillanatra olyan indulattal töltötte el, hogy a legszívesebben felpattant volna, átrohan a tömlöcbe, soron kívül előrángatja a következő elítéltet, és darabokra tépi. De nem tette. Sőt azt sem tette, amit még szintén szíve szerint tett volna: kiugrani az ágyból, és nekirontani Lucasnak, vagyis Lucas, a halász szellemének. És azt sem tette, amit a legeslegjobban diktáltak az ösztönei: felrázni Jolandát, és üvöltve vonni kérdőre. Nem tette Bart, a hóhér, mert hiába tudott tudatosan alig valamit a világ dolgairól, annyit ösztönösen érzett, hogy ez az a kérdés, amire nincs válasz. Jolandától semmiképp. De hátha van valamilyen válasz Lucastól, a halásztól, Jolanda előző férjétől, akit Jolanda meggyilkolt. És ezért Bart, a hóhér Lucasra szegezte meggyötört tekintetét, és várt még tőle valamit, akár csak egy nyúlfarknyi mondatot, ám ami mindent megmagyaráz. De Lucas, a halász, pontosabban Lucas, a halász kísértete újra csak állt és hallgatott, mint aki mindent elmondott, ami lényeges. És aztán eltűnt az első hajnali fénysugárra. 

27.

Lucas állt, nézett és nem szólt. Aztán, ahogy egy kísértethez illik, eltűnt az első kakasszóra. Pontosabban mivel Bart kunyhója a város szélén állt, ahová nem hangzott el a városi kakasok kukorékolása, eltűnt az első hajnali fényre. Ahogy Bart ablakán kezdett beszűrődni a világosság, Lucas távozott, és vitte magával zöldes fényét és rothadó halbűzét. Egy pillanat és mintha ott sem lett volna. Bartnak korábban is voltak olyan kísértetei, akik nem mondtak semmit, vagy csak motyogtak, mint a vénasszony, aki – állítólag – elemésztette az unokáját, de valahogy azoknál nem zavarta ennyire az érthetetlenségük. Közülük olyan is volt, akit annyira megszokott, hogy a jelenlétében is képes volt visszaaludni. Ennél persze nincs megalázóbb egy kísértet számára. Volt olyan kísértete Bartnak, aki annyira megbántódott, hogy nem jött többet, s ha nyugalmat nem lelt, ki tudja, hol bolyongott eztán. Lucas azonban más volt, Bart tudta, hogy amit Lucas akar, igazán rá tartozik, és ingerelte, hogy nem hajlandó beszélni. Így telt el egy éjszaka, majd még egy, és aztán még több. Lucas nem szólalt meg, csak állt, és zöld fényt, valamint rothadó halszagot árasztott magából.

            Bart már-már arra gondolt, hogy nem lesz más kiút, meg kell szoknia Lucast is. Kínos lesz, de vissza fog aludni a jelenlétében, tudomást sem véve a szagáról és a zöld fényéről. Ezt őszintén nem akarta, mert nem akarta megbántani Lucast. Nem elég, hogy asszonya megölte, de még asszonya új férje is köp rá, elalszik az ő démoni jelenlétében. Nem, ezt igazán nem akarta Bart, mert még egy hóhér is át tudja érezni egy kísértet önérzetét. Na de akkor mi legyen? Az mégsem lehetséges, hogy éjszakákon át hallgatnak, az egyik azért, mert konok, neki elég a fény, amit sugároz és a szag, ami árad belőle, a másik pedig azért, mert várja, hogy történjen végre valami. Várja, amíg el nem unja. Mert ilyen ez: ahogy meg lehet unni egy férjet, annyira, hogy asszonya belevágja a kést, meg lehet unni egy kísértet is, aki csak áll és nem beszél. Az élet alján lappang a tömény unalom.

            Bart egyébként is sejtette, Lucas miért jött vissza sírból. Nyilván mérhetetlenül bántja, hogy megölték, gyilkosát viszont nem büntették meg. Számon akarja kérni Barton, hogy nem kötötte föl annak rendje és módja szerint Jolandát, mi több, még feleségül is vette. Ez – ha belegondol az ember, és bár Bart nem volt egy belegondolós fajta, még ő is átérezte – végül is valóban megalázó. Elég ahhoz, hogy az embernek ne legyen nyugta a sírban, éjfél után visszatérjen és számon kérje egy élőn, akit felelősnek tart ezért. Ez jogos – de akkor miért nem beszél?!

            Erre gondolt Bart, a hóhér a mindenéjszakai ébrenlétek alatt, és arra gondolt, ha ez sokáig folytatódik, ő bizony nem bírja tovább, vissza fog aludni. De aztán egy éjjel, talán a hatodikon vagy hetediken, Lucas egyszerre mégiscsak megszólalt.

26.

Lucas, a halász ott állt az ágy lábánál, és nézte őket. Nem szólt, csak nézte Bartot, aki már nem ölelte át Jolandát, mert a kezét letaszította magáról a nő testének fakéregridegsége, de még mindig Jolanda embriópózba gömbölyödött hátához próbált simulni, mintha ily módon mégiscsak birtokolhatná őt, nézte Bartot és nézte Jolandát, aki egykor a felesége volt, de megölte őt, és most más férfi mellett alszik éjszakánként. Nézte őket, de nem szólt semmit.

            Ott állt Lucas, a halász és rothadt hal bűzét árasztotta magából, a teste pedig zöldes színű és meghatározatlan körvonalú volt, olyan, mintha víz alatt lebegne, valami moszatos, nyálkás, zöldes színű tó felszíne alatt, holott Bart pontosan tudta, hogy Lucas nem egy tó mélyén rothadozik, hanem a temető földjében, egy sírkő alatt, amire azt írták fel, hogy: „Itt nyugszik Lucas, a halász, akit megölt a felesége, Jolanda, aki aztán megbűnhődött ezért.” Ezt írták Lucas sírkövére, Ruud, a kőfaragó ingyen faragta ezt a követ, hiszen ugyan már ki fizette volna meg neki, ha egyszer Lucas meghalt, de Ruud úgy gondolta, kijár valakinek a sírkő, akit meggyilkolt az asszonya. Ezt gondolta Ruud, a kőfaragó, de azt már nem nagyon gondolta végig, mit írjon a sírkőre, írta, ami eszébe jutott, és ez jutott eszébe, holott tudnia kellett volna, hogy Lucas nehezen fog megnyugodni a sírjában, mert ugyan hogy nyugodjék, aki erőszakos halált halt. Arra pedig végképp nem gondolt Ruud, de hogy is gondolhatott volna, ki gondolta volna, hogy Jolanda nem fog annak rendje és módja szerint megbűnhődni a tettéért, hanem új életet kezd Bart, a hóhér, vagyis ahogy attól kezdve a városban emlegették: Bart, a barom oldalán. Ezt igazán nem sejthette Ruud, de hát hogyan is nézett volna ki, ha visszatér Lucas sírjához, levési róla az eredeti feliratot, és azt vési a helyére, hogy: „Itt nem lelhet nyugtot Lucas, a halász, akit megölt a felesége, Jolanda, aki még csak meg sem bűnhődött ezért.” Ezt igazán nem tehette meg Ruud, így aztán maradt Lucas sírkövén a kegyes, vagy még inkább kegyetlen hazugság. Csoda, ha Lucas ezek után nem lelhetett nyugtot a sírjában?

            Ez azonban nem magyarázta meg a vízi hullára emlékeztetően zöldes színét. Talán egykori foglalkozása magyarázta, ki tudja. Annyi azonban biztos, hogy Bart pontosan tudta, hogy Lucas a temetőben nyugszik, vagy legalábbis ott rohad a föld alatt, hiszen ő maga temette oda. Ugyanis Frank, a sírásó nem sokkal korábban ölte meg a feleségét, nem sokkal korábban akasztotta fel ezért Bart, s még csak épphogy elkezdte éjszakai látogatásait Bart kunyhójában, így aztán a városnak nem volt sírásója. Ráadásul Lucas elföldelését egyébként sem vállalta volna senki, mert egy gyilkosság áldozatát talán még nehezebb elföldelni, mint egy békében elhunytat. Egy gyilkosság áldozata akkor is temetetlen holttest marad, ha eltemetik. Ezt senki sem vállalta volna magára, még ha egyébként akadt is volna Frank helyére sírásó hajlamú ember a városban. Így aztán Martin, a bíró kitalálta és megbeszélte a pappal, hogy Bart jó lesz a feladatra, hiszen egy gyilkosság áldozatát eltemetni majdnem olyan, mint egy gazdátlan holttestet. Ráadásul, akit a saját felesége öl meg, az tényleg gazdátlanná válik halálában. A kutyának sem kell többé, hisz asszonyának sem kellett. Így aztán Bart földelte el Lucast, pontosan tudta, hova földelte el, nem pedig egy tó mélyén eszik a halak.

            Ám Lucasnak mégis zöldes színe volt, ahogy ott állt az ágy lábánál, zöldes színe és rothadó halbűze. Ennél azonban még zavaróbb volt, hogy csak állt és nézett, de nem szólt semmit. Néma kísértetnek a megkísértett sem érti szavát.

25.

Aznap éjjel történt ez, amikor Bart rádöbbent, hogy hiába öleli Jolandát. Hiába öleli, álmában sem az övé.

            Nem tudatosan döbbent rá, miként az életét sem tudatosan élte. Úgy élte az életét, mint érzések, szagok, indulatok, tapintások, kielégületlenségek és kielégülések kaotikus egyvelegét, amelyben nem teremt rendet az értelem. Minden puszta érzés volt számára, az is, amikor erővel tett magáévá valakit, az is, amikor elvette valakinek az életét, az is, amikor a csatornák tisztítása közben érezte az ürülék mindent átható szagát, és ettől nem undor fogta el, hanem a végzendő munka öröme, mert bármilyen furcsa, még a csatornák tisztítását is tudta szeretni. Legalábbis azokon a napokon, amelyeket telihold előzött meg. Másokat megzavart a telihold, Bartot megnyugtatta. Ő másnap úgy tudott dolgozni, mintha valami különös szerkezetű gép hajtaná belülről, Karl, a feltaláló valamelyik legújabb csodája. De ugyanígy, ugyanilyen kedvvel tudta ilyen napokon összeszedni a kutyákat és elvágni a torkukat, vagy elföldelni egy csavargót, akinek se fia, se borja, se anyja, senkije a városban, odavetődött csak valahogy, megdögleni, mint egy kutya, vagyis nem úgy, mert a kóbor kutyákat Bart döglesztette meg, hanem megdögleni, mint egy magányos ember. És akkor Bart elföldelte a csavargót, vagy akárkit, és hatalmas kedvvel tette, mert kedve volt dolgozni, egyszerűen csak azért, mert előző éjjel telihold volt, s ez erőt adott neki. Elföldelte, és közben élvezettel szívta be a frissen feltúrt föld semmihez sem hasonlíthatóan nedves illatát. Bart telihold után szerette az életet, s mivel az élet része volt, szerette a halált is, a mások, egy kutya, egy csavargó vagy egy elítélt halálát.

            Ezen az éjszakán nem volt telihold. Sötét éjjel volt, és nem is szeretkeztek elalvás előtt. Egyáltalán az utolsó időkben keveset szeretkeztek. Persze Jolanda nem is bánta, de valahogy Bart ereje és kedve is elment tőle. Megelégedett Jolanda nézésével, bár ebben a megelégedésben volt némi kényszer is, még ha ez nem is tudatosult benne, minthogy amúgy is kevés dolog tudatosult. Aztán lefeküdtek, Jolanda szokása szerint a fal felé fordult, Bart pedig átölelte. Átölelte Jolandát óriáskígyó-ölelésével, és várta, hogy elaludjon. És bár lassan ment, de Jolandát végül csak elnyomta az álom. És akkor Bart lazított a szorításán, kényelmesen elhelyezkedett, és várta az érzést, hogy Jolanda végre az övé. Ám az érzés nem jött, sőt egyszer csak azt vette észre, hogy Jolanda teste megkeményedik, rücskös fatörzzsé változik, és a kezét, a könnyedén ráfektetett izmos hóhérkezet letaszítja magáról. Bart próbálta ölelni, de megérezte, hogy hiába. Jolanda álmában sem az övé többé. És akkor fölnézett, és meglátta Lucast, a halászt, aki az ágy lábánál állt, és nézte őket. 

24.

Aztán egy éjjel mégis visszajöttek a kísértetek. Pontosabban egy kísértet jött vissza, és talán nem is vissza-, hanem először, mert Bart nem ismerte fel.

            Jól ismerte a kísérteteit, még ha egy ideje nem is látogatták. A vénasszonyt, aki elemésztette az unokáját, vagy legalábbis ezt terjesztették róla, s legfőképp ezt az ítéletet mondta ki Martin, a bíró. Igaz volt-e az ítélet, ki tudja, Bart nem firtatta, mindenesetre a vénasszony szelleme nem tudott megnyugodni, visszajárt hozzá éveken keresztül, régi ismerősként kopogás nélkül jelent meg éjfél után, hogy aztán csak álljon és motyogjon az ágya lábánál, s ne lehessen tőle aludni. Míg aztán Jolanda érkezése után nem jött többé.

            Így jött hosszú ideig, aztán viszont nem jött többé Frank, a sírásó, aki a megszentelt földbe temethető halottakat ásta el minden temetés végén, a pap beszéde után, míg egyszer el nem ásta a saját feleségét, az iszákos Mathildát, akivel pedig oly nagy boldogságban éltek egy évtizeden át, egyetlen hangos szó nem sok annyi sem hallatszott ki a kunyhójukból, legfőképp talán azért nem, mert állandóan az ájulásig itták le magukat. Ám aztán egyszer csak eltűnt Mathilda, viszont feltűnt egy vadonatúj sír a temetőben, ami szabálytalan volt, hiszen kizárólag a pap szentelhetett új sírt, s amikor kérdőre vonták Frankot, ő csak nézett üveges tekintettel, mintha részeg volna, holott nem volt részeg, vagy nem jobban, mint máskor. S végül a felszólításra maga Frank ásta ki az új, szabálytalan sírt, s ásta ki Mathildát, a feleségét, akinek egy ásónyom csúfította el keresztbe vágva az arcát.

            Hogy Frank mért jelent meg Bart éjszakáiban, rejtély. Talán azért, mert nem emlékezett arra, hogy megölte volna Mathildát, csak állt üveges szemekkel, amikor a felesége a sírgödörből előkerült. És aztán tagadott Frank, nem azt mondta, hogy nem ő volt, hanem azt, hogy nem tehette, hiszen nem emlékszik rá. Frank, a sírásó nagyon csúnyán került akasztófára, vonított, mint egy farkas a halálfélelemtől.  És ezek szerint a sírban sem lelt nyugtot, mert kísérteni kezdte Bartot, megjelent a szobájában éjfél után, és az ásójával kapirgálta a földet, mintha valami bizonyítékot akarna előásni, ami az ártatlanságát jelentené. Jól befürdött Frankkal, a sírásóval is Bart, a hóhér. De aztán Frank sem jött többé.

            És nem jöttek többé a többiek sem, mind az összes visszajáró lélek, akiket megszokott Bart, mert egy hóhért keményfából faragtak, de akiket nem lehetett megszokni, s a legkeményebb fát is rombolja az idő. Nem szokta meg őket, még ha ezt tagadta saját maga előtt is, s így amikor Jolanda feltűntével eltűntek az éjszakáiból, és ő Jolandát átkarolva békésen tudott pihenni, úgy ébredt reggelente, mintha újjászületett volna.

            De aztán egy éjjel megjelent egy kísértet. Különös alak volt, fura bűzt árasztott magából, és egyszer csak ott volt, ám nem szólt, legalábbis első éjjel nem szólt még semmit. Csak állt az ablakon át beszűrődő holdvilágban, ami sápadt fénnyel rajzolta be halovány alakját, állt, és nézte a Jolandát átkaroló Bartot.

            Bart is nézte őt, és nem tudta, ki lehet. De aztán egyszerre felismerte. A szagáról ismerte fel, amelyet először csak büdösnek érzett, ám hirtelen rájött, hogy mi ez a bűz: a rothadó hal szaga. És akkor döbbent rá, hogy a kísértet nem más, mint Lucas, a halász.

23.

Bart az éjszakákat szerette legjobban. Olyankor lehetett Jolanda igazán az övé. Mert egyébként hiába volt az övé, hiába tehetett, tett meg vele bármit, nem volt az övé. De amikor Jolanda elaludt (és Bart pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor Jolanda végre tényleg elaludt, nem csak feküdt mellette mozdulatlanul, mereven, mint egy fatörzs, amelyet hiába karolt át a karjával, nem tudott élővé tenni, és Jolanda sokáig volt képes így feküdni, fél éjszakákon át feküdt így Bart ölelésében, Bart pedig csak várt, csak várt, ő, aki oly kemény és határozott tudott lenni másban, másokkal szemben, ha egy elítélt összeomlott a kivégzés reggelén, megmakacsolta magát és ott akart maradni a cellában, Bartnak elég volt keményen fellépnie, s máris a helyzet uraként vitte magával az elítéltet, ha kellett a vállán, de vitte magával, nem várt egy percig sem, most azonban várt, megtanult várni, mert tudta, vagyis minden tudásnál jobban érezte, hogy Jolandával szemben hiába lépne fel bárhogy, itt már egyetlen fellépés lehetséges csak: a türelem, ezt érezte Bart, a hóhér, és így várta ki, ha kellett fél éjszakán át Jolanda elalvását, és pontosan megérezte, mikor alszik el, a látszólag engedelmes, de mereven ellenálló testből mikor lesz az álom hatására elnyugvó, engedelmesen elfogadó test, amely nem taszította már ellenállásával magáról Bart karját), amikor Jolanda elaludt, végre Barté lett igazán. S olyankor Bart lazított a szorításán, mert addig önkéntelenül is magához láncolta az ellenálló testet, már csak könnyedén nyugtatta rajta hatalmas karját, befészkelte magát hátulról Jolanda testéhez, kényelmesen elhelyezkedett, és tudta, hogy az övé, végre az övé a nő, hacsak az ébredésig is, de az övé, teljes mértékben, és nem veheti el tőle senki és semmi, legfőképp Jolanda nem veheti el tőle saját magát. Így feküdt Bart, a hóhér a sötétben, sokáig feküdt még így, teljes nyugalomban, és aztán elaludt ő is, és békés volt az álma, nem zavarták meg kísértetek.

Jolanda imája

Kérlek, Uram, add meg nékem:
Add vissza a békességem!
Tedd, hogy megszeressem Bartot,
mert velem őt nagyon bántod,
s vele és magammal engem,
tedd azt, hogy megszerethessem!
Vagy hogyha ezt nem teheted,
add a kezembe a kezed,
szorítsd, kérlek, jó erősen,
s engedd Bartot elviselnem.
Mert hogyha nem, jaj, hogyha nem,
nem tudom, mivé kell lennem,

kérlek, Uram, Lucas sorsa

ne ismétlődjék meg újra!

Uram, csupán annyit kérek:

távozzék tőlem a méreg,

egy jobb sorsba beleférjek,

és önmagamtól ne féljek!

22.

És aztán ott voltak az éjszakák Bart oldalán. Miután túlestek a szükséges rosszon, amit Bart mint férfi akart tőle, de nem mint férfi vett el, ám egy idő után, tűnhetett bár ez az idő Jolanda számára végtelennek, csak véget ért, de aztán, a szükséges rossz után, következett a szükségtelen rossz, ami már végképp elviselhetetlen volt. Jolanda, telítve Bart szagával és Bart érintéseivel, Bart enyelgésével és Bart férfiatlanságával, a fal felé fordult, és nem kívánt mást, mint békességet, nyugalmat, egy éjszakányi érintetlen magányt. Ám alig, hogy lehunyta a szemét s bevackolódott a takarója alá, egyszerre megérezte egy hatalmas test közeledését és egy súlyos kéz tapintását. Bart befúrta magát őmellé és átölelte a karjával, hogy úgy aludjon el, s egy pillanat múlva már hortyogott is. Karja pedig, mint egy nyirkos érintésű hüllő, mint egy óriási kígyó fonódott Jolanda testére. Puhán, mintha nem is egy férfi, hanem egy terjedelmes nő aludna mellette, és keresné alattomosan teste közelségét.

            Jolanda egyszer volt együtt egy nővel. Ez még abban az időben történt, amikor a szülőfalujában élt, az anyjával. Voltaképpen lány volt akkor még, alig kibújva a serdülőkorból, és esélye sem volt arra, hogy a falujabeli fiúk valamelyike avassa nővé, hiszen az anyja miatt őt is csodabogárnak tartották, ha még akkoriban nem is a sátán szukájának, de nem egészen maguk közül valónak. Így aztán egyetlen falubeli fiú sem kerülgette, ahogy a többi korabeli lányt. Ám egy nap vándorcigányok jelentek meg a falu határában, akik szekérrel jöttek, mutatványos látványosságokat űztek és tenyérből jósoltak. Elment ő is, furdalta a kíváncsiság. Egy fiatal cigánylány olvasott a tenyeréből, csupa olyasmit, ami később talán megvalósult, talán nem (homályosan beszélt a cigánylány, különös, értehetetlen szavakkal vegyítve beszédét, nehéz volt kihámozni belőle mondandója teljes lényegét). Egyvalami biztosan megvalósult belőle, az, hogy nő vezeti majd be a szerelembe. Ez valóban megtörtént. Még aznap este. A cigánylány hívta el az esti mulatságukra, s amikor kíváncsiságtól furdalva, alkonyat után visszament közéjük, ez a lány, a jósnő vette gondjaiba, itatta, táncoltatta, majd ki tudja, mi történt még, később nem nagyon tudott visszaemlékezni, s roppant fejfájással ébredt, mindenestre reggel, vagy még inkább hajnalban, amikor a harmat okozta didergés fölébresztette, a lány karjaiban találta magát egy szénakazal tövében. Az éjszakából annyi rémlett számára csupán, mennyire puha és mégis határozott volt a lány karjának érintése, mely átfonta testét, de leginkább az ébredéskor a derekát nyomó föld keménysége maradt meg benne és a hajnal hűvös érintésű csókja. „Hát ilyen ez?”, gondolta akkor csalódottan, „Ennyi az egész?” Kikászálódott a cigánylány mellől, aki nem ébredt föl, csak nyögött egyet álmában, kikászálódott mellőle, hazament, és többet nem gondolt a szerelemre.

            Bart azonban úgy viselkedett vele az együttlétek után, mintha nő volna, mintha az a cigánylány lenne, bár még a cigánylány vékony, de izmos karjának ölelésében is több férfiasság volt, mint Bart vastag karjának lagymatagságában, amely úgy pihent rajta, puhán, de súlyosan, mint egy hatalmas kígyó, amely lassan-lágyan körbefonja, hogy aztán összeroppantsa. Jolanda képtelen volt Bart mellett elaludni, és amikor mégis elaludt, lidérceseket álmodott. Azt álmodta, hogy Bart szeretkezik vele.

21.

Bart, a hóhér maszatolt. Úgy tette magáévá Jolandát, ahogy korábban senkit még, soha, s ahogy Jolandát sem senki soha még. Nem is magáévá tenni akarta, hanem valami mást, valami többet. Azt, hogy ne csak Jolanda legyen az övé, ami bár nehezen elviselhető, de normális, hanem, hogy legyen ő is Jolandáé, ami nem normális és elviselhetetlen. Legalábbis Jolanda számára az volt. Fogalma sem volt róla, ő maga mit szeretne, de ezt semmiképpen nem tudta megszokni. Talán soha nem szokta meg Lucast, a halászt sem, talán ezért ölte meg, ha tényleg megölte, amit néha már-már elhitt maga is, de azt mégis megszokta tőle valahogy, ahogyan minden érzelemtől mentesen, egyszerűen magáévá tette. Azt, hogy Jolanda neki a kielégülésről szólt, semmi többről. Nem szólt Jolandáról, és Jolanda örült neki, hogy nem szól róla. Ő az anyja mellett nem ismerte a mindent felperzselő nyarat, csak a telet ismerte, a hókristályokat, a jégcsapot. A jég melegítésre elolvad, tócsa lesz belőle, majd a tócsa helyén semmi. Jolanda gyakran érezte azt, hogy nincs már az ő helyén semmi és senki, nincs Jolanda, Jolanda ott maradt a szülőfalujában, megégették az anyja mellett, s gőzzé vált vele együtt, felolvadva a semmiben. De nem maradt ott, és soha nem tudta megmagyarázni magának, miért nem. Talán a távolság miatt, ami az anyja és közötte volt, s amely nagyobb volt annál a távolságnál is, amivel messzebb kerültek egymástól, amikor külön váltak az útjaik, s anyjáé a máglyára, az övé pedig Lucas házába vezetett. Ha az anyja csak egyszer is önszántából megosztotta volna vele valamelyik titkát, talán ott maradt volna vele. S akkor most nem lenne Jolanda. Nem lenne, de mégis inkább lenne, mint így.

            Bart azonban azt akarta, azt diktálta neki valami belső zűrzavar, hogy az együttlétük Jolandáról is szóljon. Hogy ne úgy tegye magáévá Jolandát, mint a bordély lányait, vagy a neki kiszolgáltatott elítélteket, hanem eggyé váljon vele. Összeolvadjanak úgy, ahogy Jolanda szeretett volna eggyé válni az anyjával a máglyán. Bart homályos ösztönei valami ilyet diktáltak, Jolanda viszont irtózott ettől. A gyengéd hóhértól, aki ahelyett, hogy egyszerűen és férfiasan a magáévá tenné, simogatja, és a fülét meg a nyakát csókolgatja, vagyis nyálazza össze elviselhetetlenül. Aki hatalmas testét és tömény férfibűzét nem csak arra a pár percre erőlteti rá, amíg kielégül, mint tette Lucas annak idején, hanem valami végtelen együttlét idejére, amely alatt nem pusztán a testét próbálja meg elvenni tőle, hanem mindazt, amire a teste alig, de a Jolanda név is csak távolról és homályosan utal. Amikor Bart, a hóhér hazatért, s nézni kezdte őt, majd felnyalábolta s a hálóba vitte magával, Jolanda 
úgy érezte, hogy a hóhérlak tömlöcénél mélyebb tömlöcbe, saját egyéniségének zárkájába zárja. Egy zárkába, amelyben nyirkos hideg van és koromsötét, de ami ennél is több, ott van ő is, Bart, a hóhér.

20.

Jolandát nem érdekelték az érzelmek. Senki érzelmei nem érdekelték, ebben az anyjára ütött. Az anyja nemcsak azért tudott vele szemben távolságot tartani, mert vigyázott arra, hogy a főzeteit és varázsigéit ne tanulja el (más kérdés, hogy nem tudott elég jól vigyázni, s Jolanda így is eltanult nem egyet, még ha nem is nagyon használta őket, számára a bűbáj az anyja emlékét jelentette, nem pedig hasznosítandó gyakorlatot, nagyjából úgy, ahogy egy családi ereklyét sem azért őriz meg az ember, hogy aztán pénzzé tegye), hanem pont azért tudott vigyázni erre, mert volt benne valami hidegség. Mondjuk ki: Jolanda anyja olyan volt, mint a jég.

            Jolanda, ha arra gondolt, hogy az anyja boszorkány (mert néha gondolt erre), nem a főzetek, a bűbáj miatt gondolta így, hanem a hidegsége miatt. Volt valami természetfölötti ebben a hidegségben, Jolanda legalábbis így élte meg. És különös látomás volt számára a menekülése után elképzelni, mi történhetett az ő jégcsap anyjával a máglyán, miképp olvadhatott el, óriási gőzfelhőt hagyva maga után a falubeli szájtátiak (mert hisz ott is voltak, s ha nem is név szerint Peter, Frans vagy Jan, de mégis ugyanazok) teljes megrökönyödésére. Ezt képzelte – aztán persze, hogy a valóságban mi történt, nem tudta meg sosem. De ez nem is lényeges, hiszen a valóság úgysem más, mint amit az ember a képzetei szerint megél.

            Lucasnak, a halásznak nem voltak érzelmei, fel sem merült, hogy mi érdekli Jolandát. Lucasnak erős keze volt, amivel megragadta, testszaga, amivel elborította és kemény férfiassága, amely beléhatolt. Néha, amikor túl részeg volt, nem működött ez a férfiasság, s olyankor szánalmas volt, ha Jolanda tudta, legördítette magáról, s hagyta hortyogni. Általában azonban Lucas, minden érzelem nélkül, durván magáévá tette, s aztán legördült róla magától, hogy hamarosan így is, úgy is hortyogjon. Szó sem volt érzelemről, együttlét volt és aztán hortyogás, és Jolanda ezt hol jól viselte, hol kevésbé, de föl sem merült benne, hogy érzelmek után kutasson.

            Bartnak, a hóhérnak azonban érzelmei voltak, még ha nem is tudott róluk, Érzelmei, amiket nem tudott kimutatni, pontosabban öntudatlanul mutatta ki őket, úgy, hogy másként viselkedett, mint egyébként, másként viselkedett, mint amikor kutyákat szedett össze, amikor temetetlen halottakat földelt el, vagy amikor elítélteket akasztott föl, vagyis amikor ő volt a város hóhéra. Másként viselkedett, különösen és nem férfimódon. Nézte Jolandát, ami önmagában is zavaró volt, nézte, csak nézte, majd megkívánta, és magáévá akarta tenni. Illetve ez még rendjén is lett volna, ha normálisan csinálja, mint egy férfi, mint egy halász, vagy mint az egy hóhértól elvárható lenne. Ám Bartot megzavarták az érzelmei, és valami mást akart, vagyis, Jolanda saját kifejezésével: maszatolt.

19.

Bart, a hóhér egyszerre élte meg a mennyet és a poklot. Szerelmes volt, még ha nem is tudta, hogy az, a valódi szerelem minden következményével együtt, amikor minden olyan könnyűnek tűnik, még ha korábban nem is tűnt nehéznek semmi, csak semmilyennek tűnt, korábban csak élte az életét Bart, tette a dolgát, és minden rendben volt, mert nem érezte, hogy másként is lehetne, most azonban egyszerre megérezte, hogy más az, ami most van, még ha nem is tudni, hogy mi az, de más. Lebegés volt ez az élet, amiben tényleg van valami groteszk, mármint egy lebegő hóhérban, egy lebegő medvében, aki így éli meg az életét, csak azért, mert egy nő jelent meg benne, nem is akármilyen nő, egy némber, aki megölte a férjét, s akit neki, a hóhérnak a túlvilágra kellett volna küldenie, s akit ő mégis itt tartott, itt, e világon, mert beleszeretett, pontosabban feleségül vette anélkül, hogy tudta volna, hogy ezt szerelemből teszi, feleségül vette, és azóta lebegett, ő, a hóhér, a város legsúlyosabb egyénisége, súlyosabb még a nagypocakú Martinnál is, ő, lebegett. De miközben lebegett, néha úgy zuhant vissza a földre, hogy talán még bele is süppedt bokáig, s csak azért nem süllyedt tovább, mert a lebegés húzta fölfelé. Belesüppedt a földbe bokáig, mert a nő, akit szeretett, nem szerette viszont. Mindent megtehetett vele, nézhette, magáévá tehette, átkarolhatta álmában, amikor kielégülten elnyúlt mellette, mindezt megtehette, csak azt nem érhette el nála, hogy viszontszeresse őt.

            Egyszer érzett ilyet Bart eddig életében, bár az az érzés nem az öntudatlan szerelemmel volt kapcsolatos. Egyszer volt egy halálraítélt a kezei között, a tömlöcében, egy öregember, akivel kapcsolatban már nem is emlékezett, miért ítélte halálra Martin, a bíró, de ez nem volt lényeg, miként valójában az egész folyamat a megszokott módon zajlott le, behozták az öreget hozzá a tömlöcbe, ő bezárta egy cellába, aztán pár nap múlva fölvezette az akasztófadombra, és kivégezte. Az öreg pedig meghalt annak rendje és módja szerint. És mégis azt érezte Bart, azalatt a pár nap alatt is érezte, amíg a tömlöcben tartotta, és később, a kivégzés után is azt érezte, és ezt az érzést nem tudta elfeledni, hogy az öreget hiába tartotta fogva, hiába végezte ki, mégsem lett az övé. Nem lett az övé, ahogy mindannyian a többiek, akiket megölt, az övéi lettek. Az öreg nem lett az övé, bármit tehetett vele, mert első indulatában a tömlöcben össze is verte, de miközben a vére folyt a kezén is érezte Bart, hogy ez az öregember soha nem lesz az övé. Nem, mert volt valami a lényében, ami távolságot teremtett számára mindennel szemben, ami a személyes sorsa volt. Az öreg úgy hordta a személyes sorsát, mint valami levethető ruhát. Így vetette le magáról a verést és a halált is.

            Ezt érezte Bart Jolandával szemben is. Hogy tehet vele bármit, van valami Jolandában, ami távol tartja őket egymástól, még akkor is, ha éppen a magáévá teszi. Ezt érezte Bart, a hóhér, aki egyszerre lebegett az ég felé a szerelemtől, és süllyedt bokáig a földbe ugyanennek az érzésnek a viszonzatlan voltától. 

18.

Jolanda nem tudta megszokni Bart szerelmét, és Bart tudta ezt. Pontosabban érezte. Bart nem volt tudatos semmiben, ösztönből élte az életét, ösztönből tette a dolgát, szedte össze a kutyákat, földelte el a holtakat, s főként ösztönből bánt az elítéltekkel, ösztönből kísérte őket végig utolsó útjukon, s ösztönös volt az is, ahogy elvette az életüket. Bart nem gondolkodott azon, mit jelent valakinek a nyakába tenni a hurkot és kirúgni a lába alól a sámlit, mit jelent a nyakcsigolya reccsenése, férfiaknál a hímvessző utolsó fölágaskodása és a néhány csepp elhullajtott férfierő, vagy az a grimasz az arcon, amely férfit és nőt egyenlővé tett az utolsó pillanatban, élőlénnyé, amelyből eltávozik az élet. Nem gondolkodott semmin, tette a dolgát, élte az életét és kész. Jolandáról sem tudott semmit, de magáról, a maga érzéseiről sem, s ahogy nem tudta, hogy szerelmes Jolandába, csak érezte, hogy jó vele együtt takarítani az utcákat, jó vele befogni a kutyákat, jó vele sírt ásni a temetetlen holtaknak, de főként jó vele együtt lenni bárhol, ha máshol nem, otthon, a házban, tevékenység nélkül is jó, ami igazán különös volt, jó egyszerűen csak nézni, és aztán jó együtt lenni, együtt hálni vele. Mindezt érezte Bart, és azt is érezte, hogy Jolandával együtt lenni mást jelent számára, mint azelőtt együtt lenni bárkivel, érezte ezt is, még ha nem is tudta, hogy mit akar ezektől az együttlétektől, mi mást akarhat, mint a kielégülést, amit azelőtt másoktól is megkapott valamilyen módon, még ha azoknak a kielégüléseknek semmi közük sem volt is ahhoz, amit Jolandától kapott, vagyis amit Jolandától annyira szeretett volna megkapni. Mert Bart, a hóhér azt is érezte, hogy Jolanda nem az övé, hiába nézheti, hiába hálhat vele, hiába teheti magáévá. Nem az övé, tehet vele bármit.

            Korábban Bart soha nem érzett ilyesmit. Tudta, hogy mindenki az övé, aki a házába, a tömlöcébe kerül, legyen bár férfi, akit csak megöl, vagy nő, akit erővel szerez meg magának, akár többször is, mielőtt megöli. (Férfit csak egyszer tett magáévá Bart a hosszú évek során, egy lányos fiúkát, valami csalót, aki többeket átvert a városban, de talán tett mást is, mert csalásért bizonyára nem ítélte volna halálra Martin, a bíró, ám Bartot nem érdekelte, mért ítélték halálra, csak az érdekelte, hogy a fiú bekerült a tömlöcébe, vagyis az övé volt, legalábbis pár napig az övé, és annyira lányos volt, hogy ő életében először megkívánt egy… -  no nem férfit, hanem nem-nőt, megkívánta, s elvette, amit megkívánt, de ilyen csak egyszer fordult elő.) Mindenki az övé volt, de ő senkit nem akart jobban magáénak, mint amennyire ki voltak szolgáltatva neki. Elvégre, akit megöl az ember, az igazán az övé. S ennyi elég volt neki.

            De Jolanda más volt. Őt nem ölte meg, hanem feleségül vette, és úgy gondolta, most már másként, egy életre az övé. És aztán rá kellett jönnie, pontosabban meg kellett éreznie, hogy Jolandával tehet bármit, még talán meg is ölheti, akkor sem az övé. Ezt érezte Bart, a hóhér, ám mivel érzései zűrzavarosak voltak, nem törődött velük, csak azzal törődött, hogy a magáévá tegye, a testi együttlétnél, az együtt hálásnál, az együtt élésnél jobban a magáénak tudhassa Jolandát.

17.

Jolanda mit sem sejtett a kísértetekről. Bart nem volt a szavak embere. Szavak nélkül éltek egymás mellett, Bart azért, mert annak az állapotnak, amiről ő nem tudta, hogy mi, csak létezett benne, szinte lebegve, az egész életet könnyűnek érezve, minden tenni valót, feladatot, de a láblógatást ugyanúgy, amit pedig korábban nem szeretett, mert nem tudott mit kezdeni a láblógatással, inkább végigment még egyszer a város utcáin, csatornáin, nem rejtenek-e valamiféle ottmaradt vagy újonnan keletkezett mocskot, újra járta az utcákat, nem kóborol-e valahol mégis egy kutya, nem hever-e valahol egy gazdátlan holttest (egy időben megszaporodtak az ilyen hullák, vándorok, akiket gyanútlanul beengedtek a városfalak közé, mert megbízható kereskedőknek, árusoknak tűntek, egyszer csak ott hevertek az utcán, mintha temetőnek nézték volna a városkát, s olyankor Bartnak is megszaporodott a dolga, aminek ő voltaképpen örült, ám a város vezetői, élükön Martinnal, a bíróval már kevésbé, hoztak is egy rendeletet, hogy azontúl meg kell vizsgálni minden idegent, aki a város falai közé akar lépni, de hiába, voltak idegenek, akik a legtüzetesebb vizsgálaton is átmentek, és aztán nem sokára mégis ott hevertek az utcán, lehetett hívni Bartot, s erre nem volt magyarázat, ahogy annyi mindenre nem volt magyarázat, és aztán egy idő után abbamaradt ez a divat, nem jött több idegen meghalni, legalábbis alig, Bart pedig, ha nem is maradt munka nélkül, de többet lógathatta a lábát, amit ki nem állhatott), végigment inkább újra az utcákon, mielőtt hazatért volna semmit tenni, várni a másnapot, de most nem volt ilyen, szívesen ment haza, és csak ült, csak ült a söre mellett és nézte Jolandát, és nem szólt egy szót sem, vagy csak épp egyet-egyet, mert nem volt szüksége szavakra.

            Jolanda pedig szótlan volt, mert nem tudta megszokni Bart állapotát. Nem tudta megszokni ezt a szerelmes férfit, ezt a bumfordi szerelmes alakot, aki olyan volt, mint egy medve, és nincs esetlenebb egy szerelmes medvénél. Jolanda sok mindent megszokott már életében, megszokta annak idején az anyját, különös főzeteivel, elmormogott varázsigéivel, amelyek közül nem egyet ő is megtanult, noha az anyjának nem volt kifejezett célja átadni neki a tudását, magának való volt az anyja, vagy csak tudta, hogy boszorkánynak nézik azt, aki főzeteket ismer, bűbájt űz, s nem akarta kitenni ennek Jolandát, pedig azzal, hogy az anyja volt s együtt éltek, óhatatlanul kitette, s Jolanda akart is tanulni tőle, különben mi marad számára az anyjából, ha az sem, amihez ért, s így kileste némely főzetek receptjét, némely bűbáj szóösszetételét, és az anyját, az ő különös, boszorkányos anyját is megszokta valamennyire, de mire igazán megszokta volna, megégették, s neki menekülnie kellett. Aztán megszokta Lucast is. Megszokta a halszagát, megszokta a kocsmázások utáni szeszszagát, megszokta a testi együttlétek közbeni testszagát, amely a halszagon is átütött, megszokta a durvaságát, sőt egy idő után úgy érezte, hogy a durvasága gyengédség, egy valódi férfi ilyen, hal- és testszagú (a szájszagról nem is beszélve, amikor, miközben leteperte, ragadozóajkai az ő száját keresték), erős, durva és határozott, fájdalmat okoz, tán azért, hogy neki kevésbé fájjon valami, amit nem tud  és nem akar elmondani, mert férfi, a tettek, nem a szavak embere. Megszokta Lucast is, és talán még inkább megszokta volna, ha meg nem öli. De megölte, legalábbis azt mondták, s így nem volt lehetősége jobban megszokni.

            Bartot azonban, úgy érezte, soha nem fogja megszokni. Hogy lehetne megszokni egy szerelmes medvét, aki ahelyett, hogy csinálna valamit, ahogy egy medveszerű férfihoz illenék, végezné a dolgát, vagy ha nincs már dolga, leteperné őt, magáévá tenne úgy, hogy közben fájdalmat okoz, fájdalmat, amit aztán meg kell szokni, ahogy Lucasnál már megszokta, de így, hogy Bart csak hazajött, leült és nézte őt, nem volt mit megszokni. Pontosabban az őt néző Bartot kellett volna megszoknia, de azt nem tudta. És még kevésbé tudta megszokni a hosszú nézés után vágyat érző Bartot, aki egyszerre felállt, hogy magáévá tegye őt. Ezt a Bartot még kevésbé tudta megszokni, mert ez a hatalmas hím valójában nem egyszerűen a magáénak akarta őt, ami a rend, hanem valami mást akart, valami teljesen érthetetlen dolgot, amit sem ő, sem Jolanda nem értett.

16.

A kísértetek éjjel jöttek, ahogy annak rendje és módja, minden éjfél után meglátogatták Bartot, a hóhért. Bart még világosan emlékezett arra az éjszakára, amikor az első érkezett. Sok-sok évvel korábban történt, majdhogynem a kezdet kezdetén, amikor Bartból hóhér lett, mert meghalt a város hóhéra és nem volt, aki elvállalja a feladatot. Bart akkoriban az öreg Michaelnek, a mészárosnak volt a segédje, és minden jel arra mutatott, hogy ő veszi majd át Michaelnek a boltját, ha az öreg, akinek nem volt fia, meghal, vagy egyszerűen nem bírja már a munkát. Ám történt valami, amivel Bart soha nem tudott elszámolni magának: egy napi bevétel eltűnt a boltból, amikor Michael éppen nem volt ott, áru után járt, és Bart, bár nem tudta, hogy történhetett, de azt tudta, hogy nem ő a tettes, ám képtelen volt meggyőzni Michaelt az igazságáról. Olyan érzése is volt Bartnak, hogy Michael valójában nem gyanúsítja őt, bár a szavak szintjén azt tette, hanem azt nem tudja megbocsátani neki, hogy ilyesmi megeshetett vele. Aki ilyen tutyi-mutyi, akinek a keze alól lába kél a bevételnek, az nem lehet Michael utóda. Talán erre gondolt Michael, talán másra, mindenesetre Bart kiesett a kegyeiből, és látható volt, hogy Michael a másik segédjét, a tejfelesszájú Hansit kezdi örököseként kezelni. Ez roppant fájt Bartnak, igazságtalannak tartotta a dolgot, mindenesetre, amikor meghalt a város hóhéra, rövid töprengés után jelentkezett a feladatra, és mivel nem volt más jelölt, az állatok letaglózásához pedig értett, a városi elöljárók nem is haboztak sokat. Bart pedig, miután búcsúzóul laposra verte Hansit, kilépett Michaeltől, és hóhérnak állt. Segédből az önmaga ura, a városi hóhér lett, még ha kezdetben próbaidőre is, de aztán gyorsan véglegesítették. Bart pedig, aki mindig is magának való ember volt, büszkén töltötte be új feladatkörét. Igaz, akkor még sejtelme sem volt a kísértetekről.

            Érdekes, hogy az első kísértet nem az első kivégzését követően jött. Jól emlékezett még az első munkájára, amikor egy piti kis tolvajt kellett felkötnie, aki apró háziállatokat, csirkéket, kacsákat, nyulakat lopott ettől attól, s többek között, vesztére, Martintól, a bírótól is. Másként talán megúszta volna kézlevágással, de Martin láthatóan saját tekintélyét védve, a legsúlyosabb büntetést szabta ki rá, s így Bartnak, aki alig egy hete lépett új munkakörébe, meglett az első áldozata. Hosszú-hosszú évekkel később is fülében csengett a tolvaj jajveszékelése a tömlöcben, majd az akasztófához vezető úton, és csak a legvégén, amikor Bart már a nyakába akasztotta a hurkot, némult el, mint aki egyszerre megértette, hogy van pillanat, amikor már nincs miért jajongani. De a piti kis tolvaj később soha nem kereste fel Bartot.

            Az első, aki felkereste, egy öregasszony volt, aki, állítólag, megölte az unokáját. Soha nem derült ki, mért tette volna, a kisfiú eltűnt való igaz, amikor neki kellett volna vigyáznia rá, és soha nem került elő, de akár el is csatangolhatott az erdőben és széttéphették a vadállatok. A fiú anyja vádolta meg a saját anyját, ki tudja, miért, megőrült-e fájdalmában, vagy valamiféle régi sérelem szakadt fel benne, mindenesetre olyan eszeveszett elkeseredettséggel tette, hogy meggyőzte Martint, a bírót, aki halálra ítélte az öregasszonyt. Az öregasszony nem is védekezett igazán, motyogott csak mindvégig magában a tárgyalás során, majd a tömlöcben is, és az akasztófa alatt. De aztán egy éjjel felkereste Bartot. Nem bántotta, csak motyogott akkor is, de olyan erővel, hogy Bart napokig nem tudott aludni a motyogásától. Így kezdődött.

            Bart soha nem tudta, melyik elítélt kísértete fogja felkeresni és miért teszi, számára egy idő után egybefolytak a kivégzések, és soha nem gondolkodott azon, ártatlan lehet-e bármelyik elítélt. És mégis fölkeresték, őt keresték föl, nem az őket elítélő Martint, legalábbis Martin soha nem panaszkodott rájuk, igaz, nem is nagyon állt szóba Barttal. Ezt Bart igazságtalannak tartotta, de nem tűnődött rajta, és esze ágában sem volt fölhagyni ezért a munkájával. Elviselte a kísérteteket, akik idővel mind többen lettek, és tulajdonképpen meg is szokta őket, ahogy megszokta a nyakcsigolya reccsenését vagy a halálraítéltek utolsó sikolyát. Megszokta őket, de azt nem lehet mondani, hogy nem örült volna, ha többet nem keresik fel. Bart a hóhér nem aludt rendesen már vagy húsz éve, s bár hozzászokott a kialvatlansághoz, mégsem bánta volna, ha egyszer, amúgy Isten igazából végigalhatja az éjszakát estétől reggelig, és nem ébreszti föl valamelyik áldozatának kísértete. Ám aztán eljött az idő, amikor egyik pillanatról a másikra, pontosabban egyik éjszaka elmaradtak a kísértetek. De ezt Bart először nem kapcsolta össze Jolandával, ahogy általában kevéssé látta az összefüggéseket élet és halál dolgai között.

15.

Más lett a világ. Más lett a város, amely eltartotta őt, a hóhért, de amelyet ő, a hóhér is eltartott. Bart tudta, hogy az ő dolga fontosabb mindenki dolgánál a városban, fontosabb, mint az, hogy Peter, a pék süt-e kenyeret reggel, Frans kalapál-e új kardot, vagy Jan ácsol-e új tetőt. Ezek is fontos dolgok, megvan a helyük az életben, de olyan dolgok, amiket, némi adottsággal, szorgalommal bárki el tud látni. Még Martin, a bíró dolgát is el tudná látni más bölcs ember, mert ítéletet hozni nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. De vállalni azt, hogy valaki elveszi egy másik ember életét, és nem harcban veszi el, mint Christian, a poroszlók kapitánya, hanem egy ítélet végrehajtásaként, úgy, hogy előtte az elítéltet végig kell kísérnie halálba vezető útja minden stációján: a tömlöcbéli utolsó napjain, majd utolsó éjszakáján, amikor többen közülük eszüket vesztik, van, aki végigüvölti az utolsó éjszakát, amiből persze a szájtátiak, akik békés álmukat alusszák városi házaikban, mit sem hallanak, aztán utolsó reggelén, amikor többen közülük saját ürülékükben fetrengenek a félelemtől, majd utolsó útján az akasztófa felé, amikor van, akit vonszolni, sőt cipelni kell, és aztán utolsó pillanatainál is neki, Bartnak kell ott lennie, neki kell a nyakába raknia a hurkot vagy elválasztania fejét a testétől, ha véletlenül, meglehetősen ritkán, valamiféle módosabb, előkelőbb, úri gonosztevőről van szó, mintha az emberek között nem a bűn nagysága, hanem társadalmi helyzetük tenné a különbséget. Ezt mind Bartnak, a hóhérnak kellett végrehajtania, nem pedig Peternek, Fransnak vagy Jannak, de nem is Martinnak vagy Christiannak. Bart biztos volt benne, hogy az ő dolgukat ő is el tudná végezni, tudna sütni reggel kenyeret, tudna kalapálni kardot, ácsolni tetőt, el tudná fogni a poroszlók élén a bűnösöket, és ítéletet is tudna hozni róluk. Mindezt ő is meg tudná tenni, némi gyakorlat elsajátításával mindenképpen. És lehet, hogy az első kenyerei nem lennének olyan ízletesek, mint Peteréi, az első kardjai nem lennének olyan élesek, mint Franséi, sem első tetőzetei olyan biztos építésűek, mint Janéi, és lehet, hogy gondot okozna neki kezdetben némely ítélet, ami pedig Martinnak, látszólag, soha nem okoz gondot. Lehet, de aztán beletanulna, mert mindenbe bele lehet tanulni.

            Bele lehet tanulni persze a hóhérmesterségbe is. Meg lehet tanulni a hurok pontos felrakását, vagy azt a mozdulatot, amellyel a pallos elválasztja a fejet a testtől. Ezt meg lehet tanulni. El lehet viselni az elítélt halálba vezető útjának stációit is, nem könnyű, vasidegzet kell hozzá, gyomor kell hozzá, acélos fizikum kell hozzá, de el lehet. Ám szinte lehetetlen elviselni a kísérteteket, amelyek a hóhért nap mint nap, pontosabban minden éjjel felkeresik. A kivégzettek kísértetei, amelyek nem hagyják nyugodni kivégzőjüket. Nem Martint, a bírót nem hagyták nyugodni, aki az ítéletet hozta, sem a városi szájtátiakat, akik oly felszabadultan örültek Martin minden halálos ítéletének, hogy néha az volt az ember érzése, Martin azért hoz halálos ítéletet, hogy a város örüljön és ő maradhasson a bíró. Nem őket látogatták a kísértetek, hanem Bartot, a hóhért, és tudta, hogy rajta kívül ezt senki nem tudná elviselni. Éppen ezért mélységesen megvetette a várost, amely a legfontosabb, a legnehezebb feladatot bízta rá, de amely cserében kiközösítette őt. 

4 születésnapi haiku

                            zs-nak

Egy születésnap.

Két földön talált hajtű.

Csend a szobában.

Egy születésnap.

Két kardigán a polcon.

Csendül a lélek.

Egy születésnap.

Két nem fogadott hívás.

Csend ül az álmon.

Egy születésnap.

Két párhuzamos élet.

Rend van a csendben

14.

Bart annyit érzett, hogy más lett a világ. Ez nagyon különös volt számára, mert ugyanazt az életet élte. Dolgozni járt, ami hol az utcaseprést és a csatornatisztogatást jelentette, hol a kóbor kutyák begyűjtését, hol a gazdátlan holttestek elföldelését, hol pedig igazi feladatát, a kivégzést; járt dolgozni, és ha nem dolgozott, akkor többnyire otthon volt, legfeljebb a kocsmában megivott egy-két sört, ami azonban ritkán esett meg vele és soha nem tartott egy fél óránál hosszabb ideig, hiszen mindenki kerülte a társaságát. Igaz, már ő sem kereste az ő társaságukat, Peterét, a pékét, Fransét, a kovácsét vagy Janét, az ácsét, nem kereste a társaságukat, nem akart velük szót váltani, megvolt a véleménye a szájtátiakról, akik kijárnak az akasztófához hajnalban, amikor látványosság van, kéjesen nyögnek a nyakcsigolya reccsenésének hallatán, (s ez még Janra, az ácsra is igaz volt, aki nem járt ki, mert ő ezt egyszerűen gyengeségből tette, egyszer rosszul lett egy kivégzésen, és azóta inkább otthon maradt, de Bart biztos volt benne, hogy otthon, elbújva a négy fal között, minden bizonnyal ő is kéjjel nyög a hangra, amelyet élőben nem mert meghallgatni, ám amit borzadályos jó érzéssel képzel el), de aztán a hétköznapokban megvetik őt, jóérzésük okozóját. Bart tudta, hogy nem kell velük beszélgetnie, mert a valódi párbeszéd köztük az, amikor ő kirúgja az elítélt lába alól a sámlit és a szájtátiak szájtátva figyelnek, s ehhez a párbeszédhez képest a megvetésük semmiség, a hatása alól nem tudják kivonni magukat, s Bartnak ez teljes elégtételt jelentett. Tudta, hogy a markában vannak, hiába játsszák meg magukat. Talán nem is gondolta ezt így végig, talán nem tudatosan tudta, hiszen nem volt a mély gondolatok embere, de ez az öntudatlan tudás magabiztosságot adott neki. Így aztán leginkább zárható kupába töltette a sört, hazavitte és otthon iszogatta meg, és eszébe sem jutott bánkódni azon, hogy nem beszélgethet Peterrel vagy Fransszal. Így teltek Bart napjai, mielőtt az akasztófa alatt feleségül nem vette Jolandát, a némbert, aki megölte a férjét, s így teltek lényegében azután is, hogy feleségül vette őt.

            Így teltek és mégsem így teltek. És nem elsősorban azért nem, mert immár volt egy asszony, aki vagy segített neki az utcatakarításban, a kutyaösszeszedésben és a holttestek elföldelésében, vagy otthon várta, tiszta házzal fogadta és enni adott neki. Ez nem volt igazán lényeges, hiszen Bart egyedül is elvégezte volna a dolgait, ahogy annyi éven keresztül gond nélkül elvégezte, rendben tudta volna tartani a házát,  és tudott volna enni adni magának, ahogy magányos férfiként évek hosszú során keresztül megtette. Az sem pusztán a testi szükség miatt volt lényeges, hogy hazament, megvacsorázott és aztán magáévá tette Jolandát, mert elmehetett volna a bordélyba, hogy ugyanezt cselekedje Margóval, a nagyseggűvel, Karlával, a sebes arcúval vagy valaki mással a lányok közül. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a magány elűzésének eszköze lett volna számára Jolanda, hiszen nemcsak megszokta, de kereste is Bart, a hóhér a magányt, lényéhez tartozott a magány, ahogy feladata, a bűnösök megbüntetése is magányos embert kívánt, aki képes egyedül felügyelni az elítélt utolsó napjait a tömlöcben, képes őt egyedül felvezetni az akasztófadombra, odaállítani az akasztófa alá, nyakába vetni a hurkot, s kirúgni alóla a sámlit. Mindezt csak magányos ember tehette, aki tudatában volt erejének, nemcsak elviselte, de szerette is a magányt. És Bart valóban szerette, megnyugtatta, hogy nem kell senkivel sem beszélnie, amikor dolga végeztével hazament a házába. Szerette a magányt, legalábbis mindeddig azt hitte. Most azonban ott volt Jolanda, a némber, aki megölte a férjét, s akit ő feleségül vett az akasztófa alatt, ott volt Jolanda, fölforgatta ezt a magányt, és ő, Bart, a hóhér mégsem kívánta vissza az elveszített magányt. Ugyanaz volt az élete, és mégsem volt többé ugyanaz. Más lett a világ, Bart, a hóhér világa lett más.

13.

Bart, a hóhér nem tudta, hogy szerelmes Jolandába, s ha valaki ezt állította volna, kikérte volna magának, még talán rá is emeli pallosfogáshoz szokott súlyos hóhérkezét az illetőre. Fel sem merült benne, hogy szerelem, amit érez, minthogy maga a szerelem is csupán egy távoli és zavaros fogalom volt számára, kicsit úgy, mint Jolandának, csak éppen férfi módra. Ha Jolanda emlékénél maradunk: számára a kődobó fiúcska indulatát, nem pedig a kő okozta fájdalom kéjét jelentette a szerelem, vagyis ezt jelentette volna, ha lett volna valaha is szerelmes. De nem volt. Bart csak azt a felfokozott állapotot ismerte, amíg teste összetapadt egy némber testével, s mely összetapadást mások testi szerelemnek neveztek. Ő nem nevezte annak. Egyáltalán semminek sem nevezte, mert nem volt a szavak embere, a tetteké volt, legyen bár ez a tett a sámli kirúgása az akasztófa alá állított ember lába alól, vagy a fej elválasztása a testtől, vagy pár percnyi összetapadás egy némberrel. Eszébe sem jutott, hogy testi szerelem lenne ez a pár perc felfokozott állapot, amit röpke kielégülés követ, és mivel eszébe sem jutott, nem is volt az. Ennyiben Bart nem hazudott sem magának, sem a világnak. Most azonban öntudatlanul is hazudott, amikor fel sem merült benne, hogy szerelmes Jolandába.

Teljesen új és ismeretlen érzés volt ez Bart számára. Ő csak azt tudta, hogy van ez a némber, aki megölte a férjét, elfogták a poroszlók, elítélte Martin, a bíró, elhozták a tömlöcébe, ő belökte egy cellába és rázárta az ajtót, majd szokása szerint visszament hozzá és tömlöcőri jogával élve magáévá tette. Aztán magára hagyta, és elment aludni, és a röpke kielégültség tényén túl semmi mást nem érzett. Másnap megint bement hozzá, megint magáévá tette, ám akkor történt valami, kívánni kezdte ezt a nőt, másként, mint addig bármely más kiszolgáltatott némbert. Valahogy úgy kezdte kívánni, mint egy nőt kíván egy férfi, aki nem csak a testek összetapadását akarja. De ezt nem tudta, mert nővel Bartnak mindaddig nem volt dolga, mindaddig nem ismert mást, csak némbereket.

Aztán eljött a harmadik nap, amikor bement ugyan a cellába, de már nem tette magáévá Jolandát, maga sem tudta, miért, pedig olyan vágyat érzett, mint azt megelőzően egyik napon sem, sőt mindaddig életében sem soha, és mégsem esett Jolandának, hanem kimenekült a cellából, és aztán valamilyen ismeretlen okból csak bámulta és bámulta Jolandát a kémlelő résen keresztül. Majd a negyedik napon feltette neki a kérdést, amit soha semmilyen elítéltnek nem tett még fel, mert nem érdekelte, mit hazudnának. Most azonban ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy meghallja, mit hazudik ez a némber, ez a nő, és miután meghallotta, nem volt képes másra, mint ülni, csak ülni az ötödik és hatodik napon és nézni őt. De Bartnak még akkor sem jutott eszébe, hogy szerelmes Jolandába, amikor megkérdezte tőle, lesz-e a felesége; amikor pedig elhangzott a nemleges válasz, kifejezett gyűlöletet érzett iránta, és Bart nem volt a lélek tudora, hogy ebből megértse, milyen végletesen beleszeretett ebbe a némberbe, aki immár visszafordíthatatlanul nő lett számára. Ha lett volna ivócimborája a városban, mondjuk Peter, a pék, azt mesélte volna neki néhány korsó árpalé elfogyasztása közben, hogy eszébe sem jutott az akasztófa alatt újra feltenni neki a kérdést, sőt biztos volt benne, hogy nyugodtan a nyakába teszi a hurkot és kirúgja a lába alól a sámlit. Ám Bartnak nem volt ivócimborája, mert senki sem barátkozott vele, s így csak a maga számára tűnt érthetetlennek, hogy mégsem ezt tette, és az „igen” elhangzása után diadalmámorban tört ki, s úgy jelentette be a szájtátiaknak a számukra nem, de az ő számára oly örvendetes hírt. Ám az, hogy szerelmes lenne, eszébe sem jutott, mert nem tudta, mi a szerelem, csupán szerelmes volt, életében először.

12.

Jolandába még senki sem volt szerelmes. A senki alapvetően Lucast jelentette, a férjét, akit megölt, ő nem volt szerelmes belé, csak felszedte az út széléről, ahol kimerülten hevert a több napi járás, a több napi menekülés után, amikor el kellett menekülnie a szülőfalujából, ahol megégették az anyját, mert boszorkánynak tartották, s ahol őt is megégették volna, ha nem sikerül elmenekülnie. A „Sátán szukái!”-nak nevezték őket, amikor megdöglött a haragosuk tehene, miután Jolanda anyja megátkozta. A haragosuk Jacob volt, a módos gazda, aki pénzt adott nekik kölcsön jókora uzsorakamatra, és aztán gátlástalanul behajtotta rajtuk, holott tudta, hogy az utolsó garasaikat veszi el. Jolanda anyja, Martha akkor átkozta meg Jacobot, s amikor harmadnapra elhullott egy tehene, Jacob rohant a falusi elöljáróhoz, hogy Marthát és Jolandát bemószerolja. Jolanda nem hitte, hogy az anyja boszorkány. Értett persze különböző főzetekhez, amelyeket erdei bogyókból és gyökerekből hozott létre, mely főzetek életet is tudtak adni a betegnek, de halált is az arra érdemesnek, vagy legalábbis, akit a főzet készítője arra érdemesnek talált, de ettől még Martha nem lett boszorkány Jolanda szemében. Ahogy magát sem tartotta annak, noha ő is eltanulta a főzetek készítését és az átkok alkalmazását, ő is meg tudta volna átkozni Jacobot, de ettől még, a saját felfogása szerint, nem lett boszorkány. Volt bennük valami képesség, és tanulással, kísérletezéssel is sok mindent megértettek, de nem voltak boszorkányok. A boszorkány, az valami más, gondolta mindig Jolanda, bár ő maga soha nem ismert boszorkányt. De a falusiak másként gondolták. Jöttek, felgyújtották a kunyhójukat, Marthát elfogták és minden bizonnyal megégették, Jolandának pedig csak az ügyességének köszönhetően sikerült elmenekülnie, kiugrania a hátsó ablakon, amely egy szakadékra nyílott, a falusiak így nem is üldözték őt, nyilván azt hitték, túl sem élte a zuhanást, pedig túlélte, bár összezúzta magát, s aztán csak vonszolta, vonszolta fájó testét napokon, hosszú mérföldeken keresztül, amíg el nem terült az út szélén, és aztán Lucas, a halász, aki éppen hazafelé tartott a folyóról, rá nem talált, és halbűzös kezével el nem simította arcáról csapzott haját, hogy lássa, él-e.

Élt, bár alig. S akkor Lucas, a halász felnyalábolta Jolanda testét, hazavitte magához, egy javasasszonnyal, akit a halakon keresett pénzből fogadott fel, ápoltatta, majd miután felgyógyult, többször közösült vele, és az eredményen felbuzdulva feleségül vette. Jolandának semmi beleszólása nem volt a dolgok alakulásába, természetes volt, hogy őt, akit felszedett az út széléről, ápoltatott, majd többször magáévá tett, feleségül veszi Lucas, a halász. Az azonban föl sem merült benne, hogy szerelmes lenne belé.

Igaz, Jolanda nem tudta, mi a szerelem. A szerelem olyan szó volt számára, amit ismert, de nem értette a jelentését. Olyan szó, mint a pokol, mennyország vagy Isten. Egy szó, amely létezik, de csak úgy, mint a szellemek, amelyek léteznek ugyan, de nem látni őket. Jolandába soha, senki nem volt szerelmes – bár ez sem ilyen egyszerű. Kislány korában volt egy fiú, a falu rossza, vagy inkább rosszcsontja, mivel még egészen kisfiú volt, bár már annyi mindent elkövetett – tört, zúzott, sőt lopott is -, hogy „égetnivalónak” tartották, igaz, őt soha senki nem akarta komolyan megégetni, ahogy aztán Marthával megtették – és ez a fiú – Bastian volt a neve, mint később Lucas segédjének, aki talán szintén szerelmes volt Jolandába, de az nem volt komoly dolog, Jolanda  ezt sem tartotta szerelemnek – egyszer megdobta Jolandát egy kővel, amitől Jolandának betört a feje és Marthának napokig főzetekkel kellett borogatnia, míg a púp lelohadt. Jolandát azonban nem zavarta a dolog, sőt arra gondolt, hogy talán ez a szerelem. Ez azonban régen történt, és csak zavaros emléket hagyott maga után.

De Lucas nem volt szerelmes Jolandába, legalábbis Jolanda képzetei szerint semmiképp. A férje volt, ura és parancsolója, aki felszedte az út széléről, ápoltatta, magáévá tette, majd elvette feleségül. A szerelem az más. Jolanda nem tudta, mi a szerelem (talán egy éles kő, amely bezúzza az ember homlokát), de abban biztos volt, hogy Lucas soha nem volt szerelmes belé. Bart, a hóhér azonban igen, és ezt Jolanda nem tudta megszokni.

11.

Milyen a hóhér feleségének élete? Mint bármely más feleségé, Peteré, a péké, aki arra várt, hogy a férje kisüsse a kenyereket, de előtte a dagasztásban maga is segített neki, Fransé, a kovácsé, aki arra várt, hogy az ura élesre kalapálja a kardokat, pallosokat, hogy aztán éhesen térjen haza, s addigra neki, az asszonynak vacsorát kelljen tálalnia, Jané, az ácsé, aki a tetőkről várta haza az urát s mindig félt, nehogy egyszer leessen onnét, Martiné, a bíróé, aki a férje ítéleteire várt s meg volt győződve róla, hogy a pókhasú ura mindig igaz ítéletet hoz, tehát Jolandát, a némbert is méltán ítélte halálra – ilyen volt a feleségek élete a városkában, csak Lucasnak, a halásznak nem jutott ilyen feleség, mert az ő felesége megölte őt. Ez azonban ritka volt, viszonylag kevés feleség ölte meg az urát. Jolanda, a némber azonban megtette, s így méltán lett a halál fia, vagyis lánya, s a halál lányából hóhérfeleség. Hóhérfeleség, aki ugyanúgy várta haza az urát, mint a többi feleség, csak az övé nem a pékségből vagy a kovácsműhelyből vagy a tetőkről tért haza, hanem egy kivégzésről, ahol elvette valakinek az életét. De miután megtette, ugyanúgy a jól végzett munka fáradtságával tért haza, vagy némileg elégedetlenül, mint ahogy elégedetlen volt Peter, ha nem volt jó a sütés, vagy Frans, ha aznap több ütéssel kellett ugyanazt a kardot kikalapálnia, mert nem volt elég biztos a keze, vagy Jan, ha szúrágta gerendával találkozott aznap a tetőzeten, amit ki kellett cserélnie – ugyanígy volt elégedetlen Bart, a hóhér is, ha éppen nem sikerült jól a hurok az áldozata nyakán, nem tört el a nyakcsigolya, amikor kirúgta a sámlit, s a halálraítélt még ott rúgkapált egy ideig, mert ritkán, de megesett ilyen is. S akkor zsörtölődve tért haza, s asszonyának ki kellett engesztelnie őt, de legalábbis óvatosnak lenni, nehogy verést kapjon. Ezt azonban ismerte Jolanda, hiszen így volt Lucasszal, a halásszal is, ha épp nem volt jó a fogás.

            Azt is tudta előre és gyorsan meg is szokta Jolanda, hogy gyakran segítenie kell majd Bartnak az utcák tisztántartásában, főleg a csatornákéban, ha nagy vihar volt, sok sarat, gallyat, levelet sodort beléjük a szél és az eső, segítenie kell a kóbor kutyák összefogdosásában is, ha esetleg egyszerre több is, ne adj isten egy egész falka keveredik valahogy a városba, ami szintén előfordult, ha nem is minden héten, vagy akár a gazdátlan holttestek elföldelésében is segíthet Bartnak, hiszen ketten mégiscsak gyorsabban ássák meg a gödröt. Azt is sejtette, hogy egyetlen dologban nem segíthet majd Bartnak, a hóhérnak, a kivégzések dolgában, mert az tényleg az ő egyedüli joga és kötelessége. Tudta előre és nem is okozott különösebb gondot Jolandának annak elviselése, hogy ő is a társadalom kirekesztettjévé válik majd, mint Bart, csak őt a társadalom női tagjai rekesztik ki maguk közül, mindazok az asszonyok és lányok, akikkel ha nem is volt nagyon közeli viszonyban, mert Jolandának, aki máshonnét került a városba s akit úgy szedett fel az út széléről Lucas, valahogy soha nem lettek igazán barátnői, de mégis volt olyan, akivel eltrécselt a múltban, mondjuk a piacon, vagy a házuk udvarának söprögetése közben, ha éppen arra ment valamelyikük, ment az erdőre gombáért vagy tűzifáért, olyankor azért mindig váltott vele néhány szót – no de ennek vége lett, egyrészt azért, mert megölte az urát, Lucast, a halászt, de még inkább azért, mert felesége lett Bartnak, a hóhérnak. Az elsőt még csak-csak, az utóbbit azonban semmi pénzért nem bocsátotta volna meg a város női társadalma. Ezt is tudta előre Jolanda, s meg is szokta viszonylag gyorsan. Mindent meg tudott szokni Jolanda, csak egy valamit nem. Azt nem tudta megszokni, hogy Bart, a hóhér szerelmes belé.

10.

Ám most mégis megnősült Bart, a hóhér, elvette Jolandát, a némbert, aki megölte a férjét. Az akasztófa alatt vette el, egy kérdéssel vette el, a kérdésre adott beleegyező válasszal vette el, nem másként, azzal vette el, hogy leemelte a nyakáról a hurkot, kioldozta a kezét és hazavezette a házába. Így vette el, nem pap előtt, már csak azért sem, mert Jolanda Isten előtt Lucasnak, a halásznak a felesége volt, s hiába ölte meg, ami Isten színe előtt köttetett, meg is marad, mindörökké, nem lehet kibújni belőle egy gyilkossággal, ahogy a hurokból ki lehet bújni egy beleegyező válasszal. Tudta ezt Jolanda és tudta Bart, a hóhér is. Nem vihette Jolandát a pap elé, és mégis a felesége lett, másként, mintha Isten színe előtt lett volna azzá, és mégis valóságosan, mégis életre szólóan, hiszen az akasztófa alatt lett a felesége. Jolanda egy életre, egy halálra Bart, a hóhér felesége lett, mert jól tudta, hogy miként azzal, hogy férjének választotta, megmenekült a haláltól, úgy joga van Bartnak visszaadni őt a halálnak, ha nem lesz jó felesége. Jolanda, a némber, aki megölte a férjét, elhatározta hát, hogy jó felesége lesz Bartnak, a hóhérnak.

            S amikor Jolanda elkezdte élni a hóhérfeleség életét, eleinte minden rendben is volt. Vagyis semmi nem volt rendben, és ez rendben lévőnek tűnt Jolandának. Ott volt a ház, a város szélén, az akasztófadomb alján, a ház, amelyben katonás rend volt, hogy annál nagyobb legyen benne a káosz. Ez így rendben van, gondolta Jolanda. Az a dolgom, hogy rendet tegyek ebben a rendben, gondolta. És elkezdte a rendrakást. Bart, a hóhér, mint egy fél életet magányosan leélt férfi, nem nézte jó szemmel Jolanda igyekezetét. Ha Jolanda arrébb tett egy széket, mert úgy gondolta, hogy azon a helyen kevésbé lesz kaotikus, szúrta a szemét a szék új helye. Ha Jolanda kicsit odébb rakta a keresztet a falon, szúrta a szemét a kereszt új helye. Egyáltalán, bármit csinált Jolanda, szúrta Bart szemét, mert a fejében mozdíthatatlan rendben létezett minden, ami az életét jelentette. Az élete úgy volt rendben, ahogy a háza belsejében az egyes tárgyak, és ezen a renden nem lehetett változtatni. És mégsem szólt semmit Jolandának, hiába szúrta minden, amit csinált, a szemét, hiába érezte úgy, hogy felbomlik a rend az életében, felbomlik a rend a házában, ha egy széket vagy egy keresztet arrébb tesz akárcsak egy centivel – így érezte Bart, a hóhér, és mégsem szólt semmit Jolandának, sőt hagyta, hogy mindent odébb tegyen. Hagyta, mert az életében már amúgy is fölbomlott a rend azzal, hogy feleségül vette Jolandát, pontosabban azzal, hogy azon az utolsó éjszakán, amikor ő maga is biztos volt benne, hogy másnap fölakasztja Jolandát és bevégzi ezt a történetet annak rendje és módja szerint, illetve még mielőtt elkezdődne ez a történet, elejét veszi, mégsem tette, mert azon az utolsó éjszakán történt vele valami, amit ő maga sem értett, miként el sem tudta volna képzelni, hogy az akasztófa alatt felteszi még egyszer a kérdést Jolandának, lesz-e a felesége, ám mégis feltette, mert történt vele valami, s ha már történt, az élete sem maradhatott olyannak, amilyen korábban volt, s ennyiben természetes volt, hogy minden, amit Jolanda csinál, szúrja a szemét, mert felforgatja addigi életét, amelyben rend volt, de talán mégsem volt annyira rend. Ezt így nem gondolta végig Bart, a hóhér, mert nem volt a bonyolult gondolatok embere, de átélte, s nem szólt Jolandának, amikor felforgatta a ház belsejét, hogy a régi, kaotikus férfirendből, új, másként kaotikus női rendet teremtsen. Nem szólt, mert szerelmes volt Jolandába, a némberbe, aki megölte a férjét, halálra ítélték, ám az akasztófa alatt még kapott egy új esélyt az élettől, s főként tőle, Barttól, a hóhértól.

9.

Így lett Jolanda, a némber, aki megölte a férjét, Bart, a hóhér felesége. És élni kezdte egy hóhérfeleség életét, mely életet sem ő, sem Bart, a hóhér nem ismert addig. Bartnak soha nem volt felesége, eszébe sem jutott, hogy szüksége lenne rá, elvolt a munkájával, amikor mások életét kellett elvennie, elvolt a munkáján kívüli többi dolgával, amikor az utcákat takarította, a kóbor kutyákat gyűjtötte be vagy a gazdátlan halottakat földelte el a temető mellett szenteletlen földbe, mert a gazdátlan halottakról nem lehetett tudni megérdemelnék-e a keresztény temetést, hát a törvény úgy rendelkezett, biztos, ami biztos, inkább szenteletlen földben nyugodjanak, már ha lehet az embernek nyugalma szenteletlen földben. Sok munkája volt Bartnak, a hóhérnak, mert bár kivégzés nem volt minden héten, amikor nemcsak a hóhér-, hanem a börtönőri munkát is el kellett látnia, de kóbor kutya, gazdátlan halott mindig akadt, és az utcákon és a csatornákban is rendre felgyűlt a szemét. És mindezek mellett ott volt a bordély is, a város szélén, de még a város házai között, amelynek örömlányaira, Margóra, a nagyseggűre, Karlára, a sebes arcúra, Métára, a mély torkúra, Katarinára, az izzadósra s mind a többiekre ő felügyelt, legalábbis ő volt, aki a lányok „anyjának”, Heleen asszonynak segített a rendet fenntartani, ha épp nem volt ott, mert máshol volt dolga, vagy egyszerűen csak otthon lógatta a lábát, érte küldtek, amikor egy részeg vendég botrányt csinált, többet akart, mint amire a garasai feljogosították, vagy egyszerűen csak elvesztette az eszét és meg akarta fenyíteni valamelyik lányt, mint Karlát, akit egy idegen vágott meg az arcán a késével, és ha nem jön Bart, talán még mást is tett volna vele, így lett Karla sebes arcú, s került majdnem az utcára, amíg Heleen asszony rá nem jött, hogy a sebes arcával több vendég érdeklődését kelti fel, mint korábban. Bart a bordélyra is felügyelt, a bordély is munkát adott neki, ő maga pedig ingyen vehette igénybe a bordély szolgáltatásait, ez is a jogai közé tartozott, ám ennek ellenére sem irigyelte senki a város férfijai közül Bart helyzetét, inkább fizette mindenki a néhány garast, ami a testi szükségletek kielégítéséhez kellett. Bart nem fizetett, s ki is használta jogait, hol Margót tette magáévá, hol Karlát vagy a többieket, de ha úgy adódott, hogy jófajta némbert hoztak a tömlöcbe, rajta élte ki férfivágyait. Bartnak eszébe sem jutott sokáig, hogy meg kéne nősülnie, mert ugyan mire másra kéne a férfiembernek a némber, mint a férfivágyak kielégítésére.