A negyvenéves férfi

14.

Nézte a haját, ahogy megőszült, nézte ezt a hajdan koromfekete hajzuhatagot, amely nem volt többé zuhatag, félhosszúra volt vágva, divatosan, azzal a fazonnal, amelyet középkorú nők vágatnak maguknak, hogy valamivel fiatalosabban nézzenek ki, nézte ezt a hajat, s az egykori egyetlen ősz tincsre gondolt, amit ő annak idején boszorkánytincsnek nevezett el, s ami nem is egyszerűen ősz volt, hanem fehér, havas sáv a sötét éjben, nézte, és közben a hangját hallotta, amit nem hallott már ki tudja, mi óta, talán a válás óta, ahol egyébként alig beszéltek egymással, Álomkórász próbálta felvenni a rendíthetetlenül cinikus hős pózát, hetykén felelgetett a bírónő személyes kérdéseket feszegető, ám a bírósági gyakorlatnak megfelelően teljes mértékben személytelen kérdéseire, aztán pedig hallgatta a felesége szűkszavú válaszait, majd újra a bírónőt, amint döntést hoz, és felbontja a házasságot, akkor hallotta utoljára a hangját, azt a hangot, amely most kissé paprikásan ismételte: „ez egy munkahely, nem érted?!”, majd némileg lecsillapodva azt mondta: „várj csak, menjünk ki”, és Jolikára nézve más hanghordozásban tette hozzá: „kimegyünk egy pillanatra, Jolika, nem baj?”, és Jolika válaszát meg sem várva fölállt, Álomkórászhoz lépett, megragadta a könyökét, és húzta magával, a nyitott ajtón keresztül a folyosóra.

            „Menjünk föl”, mondta a folyosón a felesége, és a neonfényben már sokkal lágyabbak voltak a vonásai, mint a kis irodában, olyanok voltak a vonásai, mint egy emberi arcé, egy arcé, amely nem csak egyetlen, rákövesedett érzelem kifejezésére képes, „menjünk föl innen, de kérlek, próbálj meg viselkedni, nagyon kellemetlen ez nekem”, és elindult a csigalépcső felé. Álomkórász követte, és arra gondolt, hogy akkor most mit is kéne tennie, hogyan kéne másképp viselkednie, mint úgy, hogy egy szót sem szól, valószínűleg levegővé kéne válnia, de ezt, abban a pillanatban, nehezen tartotta megvalósíthatónak. Így csak ment némán a felesége után, föl a csigalépcsőn, a napvilágra, s közben az ókori dalnok jutott eszébe, aki ott tolta el a dolgot, hogy visszanézett, s ezért megkönnyebbülten szegezte tekintetét az előtte haladó női hátra, s úgy kapaszkodott szemeivel a látványba, mintha csak annak segítségével tudna följutni a szűk lépcsősor tetejére. Fölértek a portásfülkéhez, ám nem álltak meg, a felesége egy pillantást sem vetett a nagyúrra, ment tovább mereven, mint akinek sürgős dolga van, el kell intéznie egy fontos aktát, vagy éppen a férje fejével kell beszélnie, aki annyira konok, hogy nem tiszteli a hivatali órákat. A férjével, aki nem is a férje. Ment az asszony határozottan a kijárat felé, majd át a kijáraton, s csak ott állt meg, az ajtó előtt, vett elő egy cigarettát a retiküljéből, és rágyújtott. Álomkórász megállt egy lépés távolságra tőle, nézte ezt a cigarettázó nőt, aki annak idején annyit veszekedett az apjával, a saját apjával, aki láncdohányos volt, és nemcsak magát, hanem a családtagjait sem kímélte, bedohányozta az egész lakást és szétköhögte a tüdejét, „vajon mi lehet vele?”, gondolta Álomkórász, s nézte ezt a cigarettázó nőt, akinek szőke haja volt és dehogy őszült, szép hullámos szőkésbarna haja volt, mindenfajta boszorkánytincs nélkül, nézte ezt a harminc körüli gyönyörű nőt, akivé a felesége a napvilágon alakult, nézte a második feleségét,amint fújta a füstkarikákat, és arra gondolt, hogy itt van, sikerült felhoznia magával, de most aztán tudnia is kell vele mit kezdeni, nem úgy, mint éveken keresztül, igen, most aztán rendbe kell tennie a dolgokat.

Szavak

Mindenkinek kellenek szavak.

Kell néhány szó, ami csak az övé.

Azért az övé, mert úgy kapta őket,

kéretlenül.

Már nem tud megválni tőlük.

Kísérik, mint csonkolt lábú,

üres tekintetű, jámbor kutyák.

Mint otthonban felejtett, árva

öregasszonyok.

Mint hangjukvesztett, lepattogzott

festékű zongorák.

Mint cementtel kitöltött belsejű,

százéves szederfa, mely még mindig

hoz gyümölcsöt.

Gyümölcsöt hoznak a szavak.

Kísérik az embert, és helyette

tudják, mit kell mondani.

Mert egy idő után már csak

ezeket a keresetlen szavakat.

A néhány szót, mely tényleg

az övé.

13.

Ki tudja, hová. Mélységes mély a hivatal pincéje, vagy tán feneketlen. Kanyargott lefelé a csigalépcső, mintha egy középkori várbörtön felé vezetne. Álomkórásznak a Loire-menti kastély jutott eszébe (csak azt nem tudta, melyik volt a sok közül), ahová a feleségével utaztak el. Hosszan ereszkedtek alá a gótikus ívek alatt egy olyan szűk lépcsőn, hogy egyedül is épphogy elfért az ember. Itt nem voltak gótikus ívek, s a szűkület is kisebb volt, valahogy mégis torokszorítóbb. Mintha tétje lenne a szűkületnek. Mintha azt mondaná ez a nem is olyan szűk szűkület, hogy így megy ez. Így vezet lefelé az út. Míg egy végső, áthatolhatatlan szűkületben nem leli az ember magát.

            Nem volt semmi áthatolhatatlan. Egy folyosó volt, neonfénnyel, szürke falakkal, fröccsöntött alumínium irattartószekrényekkel a két oldalán. Mint egy műkedvelő színtársulat Per előadásán, ahol a kietlenség ábrázolása is csak kis költségvetéssel elképzelhető. „Tegyetek ide valami olcsó sivárat!”, instruál a rendező, „S aztán jöjjön Josef K.” Josef K megállt a lépcső alján, és nézte a folyosót. „Hát itt dolgozik”, gondolta, „Innét nem jár haza. Bár ki tudja, talán most már hazajár. Vagy éppen még kevésbé. Annál is kevésbé. Hiszen itt vannak már mind a ketten. A cinkosok. Fogják egymás kezét a neonfény alatt, egy irattartó szekrénynek dőlve csókolóznak, s néha megnyitnak közösen egy-egy aktát. Ilyen a hivatali szerelem. Van valami mély bürokratikus bája. Nemi élet kizárólag kávészünetben.” Aztán eszébe jutott, hogy ők is így csinálták a feleségével, a kezdet kezdetén. Az iskolában, ahol kollégák voltak. Csókolóztak a biológiaszertárban, a kémiaelőadóban a lombikok között és a nagytanáriban, egy függöny mögé bújva. És egymáséi lettek egy téli délután, a tornateremben, néhány medicinlabda között. És különös izgalmat adott együttlétüknek, hogy rájuk nyit-e a takarítónő, vagy az ügyeletes igazgatóhelyettes. Az első pedagóguspár bűnbeesése.

            Erre gondolt Josef K, vagyis Álomkórász, és elindult a folyosón, hogy megkeresse a 102-es szobát. Nem volt nehéz dolga. Egyetlen ajtó volt az egész folyosón, s fölötte a szám. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy 101-esnek vagy 103-asnak nyoma sem volt, de Álomkórász nem törte a fejét a hivatali logikán. A lényeg az ajtó volt, s mögötte – feltehetőleg – a felesége. No, meg Jolika. Bekopogott. Várt egy darabig, s mivel nem kapott választ, újra kopogott, majd újra. És aztán benyitott. Az ajtó puhán nyílott, zajtalanul, mintha valamiféle ígérettel kecsegtetne. S az ajtó mögött föltárult egy iroda, sablon alapján készült, íróasztalos, irodaszékes, pontosabban két íróasztalos, s a kettő egymásnak tolva, mindkettőn hatalmas számítógép-monitor, az asztalok mögött két nő, egy hidrogénezett hirtelenszőke hajú ötvenes (Jolika?), s vele szemben egy sötéthajú, helyenként már őszülő negyven körüli, aki kinézett a monitor mögül, rá Álomkórászra, és különösen kancsított, úgy, mint amikor Álomkórász egy vasárnap reggelen utoljára látta, amikor érte jött egy férfi, a szeretője, Álomkórász atyai jóbarátja, a mindkettejüknél jó két évtizeddel idősebb zugügyvéd, s elvitte magával. Akkor kancsított így Álomkórász felesége, az első, és némán pakolta össze a cuccait. Most azonban nem volt néma, sőt meglehetősen harsány volt, amint kirobbant belőle a számonkérő kérdés: „Mit keresel te itt?! Ez egy munkahely, nem érted?!!” Ezt mondta Álomkórász első felesége, és Álomkórász egyszerre megérezte, hogy süllyed lefelé, egyre mélyebbre, mind mélyebbre egy álomban, amelyből jó volna felébredni.

12.

Mért jövök ide?, gondolta, ahogy belépett a hatalmas kapun, de aztán már nem gondolt erre, csak végigment a sötét folyosón, amelyet oly jól ismert, vagyis jól és egyszerre bizonytalanul, mintha egy álomra emlékezne, amely élesen és mégis homályosan maradt meg az emberben. Elhaladt a portásfülke előtt, amelyben ott ült a portás, akit szintén ismert, valami Pali bácsi, barátságos, bajszos ember, mint egy szőlősgazda, akinek kiöregedtek a tőkéi és nem volt pénze az újratelepítésre, s ezért ide került ennek a vállalatnak a portaszolgálatára, ahová az unokaöccse, a vezérigazgató ültette be. Vagy talán krumpliültetvénye volt, gondolta Álomkórász, ahogy továbbment a lépcső felé, és elfordította a fejét, mert nem volt kedve Pali bácsival beszélgetni, igen, igen, minden bizonnyal krumpli, inkább olyan Pali bácsi feje, mint aki krumplival foglalkozott valamikor, becsületes, ám nem túl intelligens arc, sokkal inkább egy krumplitermelőé, mintsem egy borászé, s ahogy ezt végiggondolta már fönt is volt az első emeleten, befordult balra, és ott állt az ajtó előtt, mely mögött a felesége dolgozott. Egy ajtó előtt, amely nem volt ajtó.

            Fal volt, fehérre meszelt fal, híre, nyoma sem ajtónak, még csak körvonalaiban sem. Álomkórász nézte a falat, mintha egy mesehős lenne, aki egy barlang elrejtett bejáratánál keresi emlékezetében a varázsigét, amely a belépést lehetővé tenné. A feleségére gondolt, arra gondolt, ő a varázsige, csak rá kell gondolni, s megleli az ajtót. Arra gondolt, amikor annak idején egyszer ebédet hozott neki, mert akkoriban nem nagyon akart enni a felesége, valahogy leszokott az evésről, nem járt haza, vagy ha jött is, dőlt le aludni, vagy úgy tenni, amint aki alszik, és nem evett, egyre fogyott, mint kit titkos féreg foga rág, és akkor Álomkórász kitalálta, hogy ebédet fog neki vinni, bement hozzá, a sarki kínaitól vitt neki valami kutyulékot, de olyan kutyulékot, amit a felesége korábban szeretett, s talán szerette még most is, szerette volna, ha Álomkórász nem viszi be neki, mert azt viszont nem szerette, az ebédet vivő Álomkórászt, „hogy képzeled…”, sziszegte összeszűkült szemmel, „ez egy munkahely…”, „mit szólnak a többiek…”, ezt sziszegte akkor, s még hozzátette, hogy most menjen, menjen gyorsan Álomkórász, s ezen a menjenen érződött, hogy Álomkórásznak tényleg mennie kell, hacsak nem akar rosszat, még rosszabbat, mint a nem-hazajárás, a nem-alvás és a nem-evés. Erre gondolt Álomkórász, vagyis a feleségére gondolt, de valahogy mégsem akart előtűnni a falból az ajtó.

            Zavartan fordult meg, s ment vissza a lépcsőn, a földszintre. A portásfülke előtt megállt, és benézett. Ismeretlen arc nézett vissza rá. Nem krumplitermelő, nem is szőlősgazda, legfeljebb elcsapott mészárossegéd, akit világnak eresztett a gazdája, mert titokban a cimboráinak olcsóbban mérte ki a húst. Olyan feje volt, mintha nem lenne szeme, hatalmas húsos arc, amelynek mélyén úgy ült meg két picinyke szemgolyó, mint egy teljességgel beszűkült tudat két alig pislákoló mécsese. „Mit akar?”, kérdezte ez a két mécses, de talán a száj is kérdezte vele, valami különös, zsíros hangon, mintha szalonnával lenne kibélelve a torka. Ismerlek, mint a rossz pénzt, gondolta Álomkórász, te nem Pali bácsi vagy, hanem a Disznófejű Nagyúr, csak épp lejárt az időd, jöttek még disznóbb fejű, még nagyobb urak, s azok ideültettek a portásfülkébe, de mondani nem ezt mondta, hanem azt, hogy a feleségét keresi, a felesége nevét mondta, meg azt, hogy tudja, hol dolgozik, az első emeleten, épp csak azt nem tette hozzá, hogy csak hát befalazták az ajtaját, amit pedig egy pillanatra valóságosnak érzett, igen, befalazták, azért nem jár többet haza hozzá.

            A Disznófejű nézett rá, és mondott valamit. Álomkórász annyit értett, hogy alagsor, de nem értette, mit jelent ez, nézett értetlenül a portásra, aki türelmetlenül megismételte, „mondom, hogy lent vannak az alagsorban, Jolikáék ott dolgoznak, százkettes szoba”, s ezt annyira kelletlenül mondta, közben már hátra is dűlt, s újra az arca elé emelte az újságját, eltakarva vele disznófejét és a két pisla mécsest, hogy Álomkórász nem merte megkérdezni, ki az a Jolika, mi köze a feleségéhez, és merre találja a lejáratot az alagsorba. Tanácstalanul megfordult, bizonytalanul elindult egy irányba, a főlépcső felé, hátha folytatódik lefelé tovább, ám akkor meghallotta a zsíros hangot, „nem arra, a folyosó végén, a mellékhelyiség mellett, ott lehet lemenni”, és ahogy arra vette a lépteit, egyszerre tényleg meglátta. Keskeny kis csigalépcső kanyargott lefelé, ki tudja, hová.

2007. december,

                          az évszakhoz képest enyhe, felhős és nyomasztó idő, B., a szürkeség városa, s bár nekem szülővárosom, most mégis idegen benne minden, vagy még inkább idegenül ismerős, mintha egy olyan helyre érkeztem volna, ahol még sosem jártam ugyan, de amelyhez megmagyarázhatatlan módon mégis  egy kellemetlen déjà vu  érzése köt, a R. tér közelében lakom, a M. utcában, a harmadik emeleten, egy hatalmas, egykori nagypolgári lakásban, melynek tágassága most nyomasztóan hat rám, mert csak a hiánnyal szembesít, közös otthonunkban, mely azonban most sem nem „közös”, sem nem „otthonunk”, sokkal inkább „magányos menedékhely”, ahol száműzetésemet töltöm, holott ki sem mozdultam a lakásból, egész délelőtt az ágyon fekszem, pedig föl kéne kelnem, nem azért, mert bármi dolgom lenne (bár a mosatlan edény egy napja vár rám a konyhában), hanem, mert úgy érzem, hogy el kéne kezdenem a normális életet, ami zuhanyzással kezdődik, értelmes munkával folytatódik, hogy aztán egy teljes nap megnyugtató érzetével végződjék este felé, de nincs erőm felkelni, csak fekszem az ágyban a takaró alatt is dideregve, Déry Tibor elbeszéléseket olvasok (a Nikit és a Szerelmet), és könnybe lábad a szemem bizonyos részeknél, sőt gátlástalanul sírok is, mert menthetetlenül érzelgős vagyok, holott tudom, hogy nevetséges az egész, tartanom kéne magamat, nem hagytál el végleg, sőt el sem hagytál egyáltalán, csak ösztöndíjas vagy P.-ban, a fény városában, ahol a külvárosban, a P. d’O.-nál, a metróállomás közelében laksz, egy diákszálló második emeletén, és istennek hála jól érzed magad, és bizonyára a munkádra is jut időd, hiszen nem szabad önzőnek lennem, örülnöm kell az örömödnek, hogy kint lehetsz néhány hónapig, ami függetlenül a kijegyzetelt könyvek mennyiségétől mindenképpen soha nem múló hatást tesz rád, és ráadásul erősíti az összetartozásunkat, erre gondolok, miközben fekszem az ágyon, és úgy érzem, nincs miért fölkelnem, de nem azért, mert nincsen kedvem élni, hanem mert örülök az életnek, kezembe veszem a Déry-kötetet, de közben csakis rád gondolok, és arra, hogy mindenek ellenére minden jól van ezen a lehetséges világok legjobbikán.

11.

Az épület. Nem kellett látnia, hogy tudja: ott van. Ott. Az egyetemi parkon túl. Amit úgy szelt át, mintha egyetemi oktató lenne, a Skandinavisztika Tanszék szépreményű tanársegédje, aki feltűnést keltő doktori disszertációt írt Strindberg naturalista korszakának nőalakjairól, bölcsészlányok tucatjai lesik minden lépését, s most is titkos úton jár, hogy egy bizonyos Emmával, a rejtélyes szépségű doktorandusszal találkozzon a Károlyi-kert egyik félreeső padjánál. Ám Álomkórász nem állt meg a Károlyi-kertben, neki azon túl volt dolga. A nagy épületben, ahol a felesége dolgozott, s ahová ő is bejárt egy időben, amíg ki nem tiltatott onnét, hivatali órák betartásának szigorú rendjére való hivatkozással. De ez még régebben volt. Most már nem volt innét kitiltva, egyszerűen azért, mert nem lett volna miért odamennie.

            Az elmúlt időben egyszer járt csak itt, de nem abban a szárnyban, ahol a felesége dolgozott. A vezérigazgatónál járt, illetve annak előszobájában. Ott volt ugyanis hivatali titkár az a férfi. Aki. Igen, ő. Ezt Álomkórász sokáig nem tudta. Nem tudta, hogy van valaki. Hogy van egy ő. Vagyis tudni tudta, de nem vett róla tudomást. Azt hitte, elég, ha ő lesz valaki. Más, mint aki addig. Aztán egy vasárnap este kiderült, hogy ez nem elég. Nem, mert a felesége terhes. Pletykából tudta meg, telefonon tudta meg, úgy tudta meg, mint aki egyszerre halkan belelép. Vagyis nem is olyan halkan. Mindenesetre prüszköl és fintorog. S főként nem jut szóhoz. Aztán, amikor jut, rögtön telefonál. A feleségének, kinek másnak. Akivel már egy ideje nem beszélt. Fölhívja, dadog, majd kiabál, mindezt eredménytelenül. A felesége nem beszél. Csak tagad. Szavak nélkül is tagad. Úgy tagad, mint egy kéjgyilkos, aki ellen terhelő bizonyítékok sora gyűlt össze, tanúk vallanak ellene, ujjlenyomat, DNS-minta, de ő még a tárgyalóteremben is hangoztatja, hogy semmi sem úgy volt, ahogy volt. S talán valóban nem. Van, hogy az összes bizonyíték hamis, hiába mutat látszólag megkérdőjelezhetetlenül a valóságra. Álomkórász felesége tagadott, nem a terhességet, nem a másik férfit, hanem az egészet. S főként egy idő után letette a kagylót, és Álomkórász hiába is hívta. Álomkórász akkor ment be a férfihoz. Másnap. A nagy épület másik szárnyába.

            Bement hozzá. A szemébe akart nézni. A férfinak, aki. De nem talált ott mást, mint egy nagyon kicsi embert, aki feszengett az öltönyében, mint egy rosszul szabott páncélban. Egy nagyon kicsi embert, aki hiába volt vagy egy fejjel magasabb nála, nagyon kicsi volt. Nagyon kicsi, és nagyon ideges. Izzadós. Szaladtak le a verejtékcseppek a homlokán, mint valamiféle kövér bogarak, amelyek bemásszák ennek a kicsi-magas embernek az arcát. Álomkórász nézte ezt a férfit, és arra gondolt, hogy minek. Minek kellett idejönnie. Semmi értelme az egésznek. Ha a felesége terhes, akkor sem ettől a férfitól. Ha tőle is, akkor sem. No nem éppen a Szentlélektől, de valami olyasmi. A puszta ténytől, hogy elment tőle. Elment, tehát akár terhes is lehet. Az már jön magától. Fordult, és kiment. S még a folyosón is a hátában érezte a kicsi ember izzadt tekintetét.

            Most, ahogy közeledett a nagy épülethez, erre gondolt. Meg arra, hogy kiderült, a felesége mégsem terhes. Elvetélt, vagy maga a pletyka volt eleve elvetélt, már amilyen a pletyka sajátja. Nem terhes a felesége, de akár lehetne is. Már az sem számít. Semmi sem számít. No de akkor mért jövök ide? Gondolta Álomkórász, ahogy belépett a nagy épület kapuján.

Van abban valami szép is, hogy egy kiadó, amelytől sokat vártam, csak e-könyvben szándékozik kiadni a regényemet. Az benne a szép, hogy valóságos, és nincs szebb, mint a maga teljes egészében megismert valóság, még akkor is, ha ez a szépség első ránézésre nem tűnik annak. A regényem nem hozna pénzt a kiadónak, tehát nem akar rajta veszíteni. Érthető szempont. A valódi kultúra általában veszteséges, mert a nyereség, amit hoz, nem anyagiakban mérhető. A kiadónak meg kell élnie, el kell tartania magát és alkalmazottait. Az írónak csak írnia kell. Azt kell írnia, amit tud. (Azokról az írókról, akik tudják, mit kell írniuk, hogy a kiadó biztos üzletet lásson bennük, most ne ejtsünk szót.) Aztán, hogy erre van-e kereslet, más kérdés. Én tudom, hogy arra, amit írok, van kereslet. Bizonyítja ez a blog. És ezt köszönöm annak a maroknyi embernek, aki olvassa. Épp ezért most nektek, Nyájas Blogolvasóim, teszem fel a kérdést: mit szóltok ehhez a kiadói ajánlathoz? Kérlek, minél többen szólaljatok meg! Előre köszönöm.

Ölellek benneteket,

a Szerző 

12.

Elköszönt. Annyit mondott: „szia”, s véget vetett a beszélgetésnek, amely minden volt, csak beszélgetés nem. „Kész, vége, ennyi volt. Most megértettem.” De nem értette. Elsősorban magát nem. Nem értette, mért úgy tette le a mobiltelefont az asztalra, mért úgy ment vissza a fürdőbe, mért úgy akasztotta a fogasra a fürdőköpenyt, mért úgy kezdett el öltözni, mintha lenne valami. Mintha nem a vége, hanem a kezdete lenne valaminek. Mért érezte azt, hogy telefonon nem, persze nem, de majd személyesen. Hogy neki most mennie kell. Nem az iskolába kell mennie, ahol már rég becsöngettek, egy osztálynyi diák várja, hogy végre odaérjen és elkezdje az órát, ha ugyan már le nem mentek a titkárságra érdeklődni, hogy mi lesz már, hol a túróban késik a drága tanár úr. A drága tanár úr nem késik. Most érte utol az időt. Éppen ideje elindulnia egy találkozóra, amelyről akkor sem késhet el, ha ennek a találkozónak nincs időpontja. Mert van. Most van. Mindennek akkor van pontos ideje, amikor eljön. Ennek most jött el. Már rég el kellett volna jönnie, de most jött el. Öltözni kell, indulni egy találkozóra, ami legalább olyan fontos, mint az egykori márciusi volt, amikor hóesésben először találkoztak. Most nincs hóesés, nem léphetsz kétszer egyazon hóesésbe, van más. S a felesége sem késhet el róla, mert ott van a munkahelyén. Oda fog menni.

            „Oda kell mennem”, gondolta Álomkórász, öltözött és indult. Előbb azért betelefonált a munkahelyére, a munkamorál az mégiscsak munkamorál, ha már a feleségével találkozik, nem állhat hozzá másként. Becsületes, jó munkaerőnek ismerték, a titkárnő elsőre elhitte a hazugságát, „csőtörés?”, mondta, „jaj, szegénykém…, hát csak oldd meg, majd beküldünk az órádra valakit”. Ez megvolt. Indulhatott.

            Pár perc az egész. Alig pár utcányira lakott a vállalattól, ahol a felesége dolgozott. Ahol az apósa, vagyis Álomkórász apja munkát szerzett neki. Alig pár utca. Úgy laktak ezen a környéken, ahol Álomkórász iskolája is egy köpésre volt csak, mint egy faluban, ahol minden helyben van. Ha elindulsz otthonról, köszön a virágos, köszön a zöldséges, mindenki ismer mindenkit. Álomkórász az elmúlt néhány hónapban próbált mindenkit kerülni. Rejtekutakon járni, nehogy a virágos vagy a zöldséges, vagy a kedves, ám roppantmód érdeklődő szomszéd néni megkérdezze: „na, hogy vannak, galambom?” (így csak a néni kérdezte, a virágos csak mosolygott, és annyit kérdett: „mi újság?”, de erre is felelni kellett, a zöldséges meg nem kérdezett, csak látott, mindent látott Álomkórászon, legalábbis Álomkórász ezekben az időkben úgy érezte – mindenki mindent lát rajta). Rejtekutakon járt, leszegett fejjel, lopakodott, mint egy kezdő tolvaj. Az is volt, meg akarta fosztani az ismerőseit az értesültség örömétől. Mert úgy érezte, hogy hiába minden látszólagos együttérzés, az összes ember csalódott valamilyen szinten, s a szíve mélyén örül a más csalódásának.

            Most nem lopakodott. Határozottan, felemelt fejjel, vagy még inkább szívvel ment el a virágos előtt, amelynek csukva volt az ajtaja, majd a zöldségeshez még be is pillantott hetykén, lássa csak rajta a magabiztosságot, aztán pletykáljon nyugodtan, már ha érdekel bárkit is egy határozott és élettől duzzadó Álomkórász („képzelje, Joli, erre ment ma reggel Álomkórász, tudja, az a kisportolt, szemüveges pali, aki mindig avokádót, gyömbért meg más ilyen marhaságokat keres nálam, no hát ha ma látta volna!, ez az ember aztán tud élni, már a mozgásán is látszik…”), de a zöldséges nem nézett rá, éppen kiszolgált valakit. Ment Álomkórász, és hónapok óta először érezte, hogy tudja, hogy hova megy. 

11.

Vérzett a szeme. Egyelőre még nem folyt a vér, csak volt, ott volt a vér a bal szemében, véres folt, mint egy bűnjel. „Oidipusznak is így kezdődött”, gondolta Álomkórász, „Valahogy így. Aztán elment Kolónoszba, ahol isteni jelek és jóslatok között a halálra készült. Így vagyok én is. Háltam anyámmal, megöltem apámat, s főként hagytam, hogy elmenjen a feleségem. Hát mért vagyok meglepve. Minden stimmel. Csak épp hol vannak az isteni jelek, hacsak a mosógép nem az.”

            Nézte magát a tükörben, és arra gondolt, hogy semmi az egész. Megpattant egy ér. Ennyi. Semmiség. Majd felszívódik, eltűnik, mint fürdőben a habnyom, s marad egy szem, mely nem lesz véres, s talán majd látni fog mást is, nem csak egy tükörben önmagát. Erre gondolt Álomkórász, majd az jutott eszébe, hogy föl kell hívnia a feleségét. Azonnal. S nem csak a mosógép miatt. Föl kell hívnia, mert van valami, nem csak holmi látomások, nem csak holmi jelek, véres szem és mosógép. Van más is, minden bizonnyal van. Kell lennie.

            Megtörülközött, fürdőköpenybe bújt, a magyar vízilabda-válogatott piros-fehér-zöld színű köpenyébe, amelyet egy réges-régi születésnapra kapott a családjától, s melyre rá volt hímezve a neve, „Álomkórász”, ez állt fehér betűkkel a köpeny hátán. Belebújt, s besietett a szobába, hogy elővegye a telefonját.

            Arra gondolt, hogy nem fogja fölvenni. Nem veszi föl, mint annak idején, amikor már nem járt haza, s amikor, éjfél felé, mégiscsak betoppant, ingerülten magyarázta, hogy mit képzel Álomkórász, hogy venné föl a telefonját, dolgozik, ez csak érthető, nem?! Álomkórász nem értette, de nem akart vitát. Akkoriban már nagyon-nagyon nem akart vitát, bármit akart, csak vitát nem, és mégis vitával végződött az összes ilyen párbeszéd. Nem fogja fölvenni, gondolta Álomkórász, viszont haza se jön, hogy leteremtsen, ennyi előnye van annak, hogy elköltözött, abban a piros bőröndben magával vitte a vitákat is. Erre gondolt Álomkórász, amikor hirtelen meghallotta a felesége hangját. „Szja”, mondta a felesége hangja, azzal a bensőséges köszönésmóddal, amely csak kettejüké volt.

            „Szja”, mondta ez a semmiből előtűnő hang, és Álomkórásznak hosszú pillanatokra volt szüksége, amíg rájött, hogy ócska tréfát űzött vele a füle, a „szja” valójában csak egyszerű „szia” volt, olyan, ami bárkinek kijár, akivel a felesége tegező viszonyban van. Annyi volt ez a számára „szja”-nak hangzó „szia”, mint egy márkás holmi utánzata, amely kísértetiesen emlékeztet a valódira, de olcsósága folytán bárki hozzáférhet. Nekem így ne köszönjön, gondolta Álomkórász, és majdnem kinyomta a mobilját, de aztán mégsem tette.

            „Szia”, mondta ő is, és próbálta utánozni a felesége semleges hanghordozását, hogy elfedje a sajátját, amelyet önkéntelenül is beszédesnek érzett. „Szia”, mondta Álomkórász, és tudta, hogy magyarázatot kéne adnia a feleségének arra, hogy mért hívta fel, mért zavarta legnagyobb dologidőben, amikor egy rendes ember, vagyis asszony gőzerővel ügyködik a haza, de legalábbis a saját karrierje felvirágoztatásán. Tudta ezt, ám azzal viszont nem volt tisztában, hogy valójában miért telefonált, így aztán hebegni kezdett. Ösztönösen egy álmáról kezdett el dadogni, mely álomban ketten voltak a feleségével az ő, vagyis Álomkórász szüleinek a lakásában, úgy, mint annak előtte számtalanszor, amikor vendégségbe mentek, csak éppen most a szülők nem voltak ott, csupán ők ketten, és ráadásul Álomkórász azzal is tisztában volt ebben az álomban, hogy a felesége vissza fog menni a másik férfihoz, akivel él, vissza fog menni hozzá, hiába tesz ez ellen ő bármit is, s ezért tehetetlenségében beszélni kezdett, szidni azt a másik férfit, akit nem is ismert, de most úgy érezte, hogy egyetlen esélye, ha a felesége előtt rossz színben tünteti fel, s így aztán pojácának nevezte, szánalmas bohócnak, és próbált hozzá nagyon meggyőző lenni, ám a felesége csak nézett rá ellágyult vonásokkal, és annyit válaszolt: „Dehogyis, ő annyira jó! Olyan, mintha egy lányneveldében nőtt volna fel.”, s ezt akkora beleéléssel mondta az álomban, hogy Álomkórász megértette, egy ilyen férfival szemben tényleg nincs, nem is lehet semmi esélye.

            Ezt az álmot kezdte el mesélni a feleségének a telefonban, és csak mesélt és mesélt Álomkórász, kiszínezve egyes részleteket, olyanokat is hozzáköltve az álomhoz, amelyek meg sem történtek benne, valóságos leplet szőtt Álomkórász az álom foszlányaiból, mintha azzal akarná beborítani a valóságot és szóval tartani ezt a nőt, akit a szavaival ejtett foglyul annak idején, ám aztán a szavai elfoszlottak az időben, gyengült a szorításuk s átengedték a feleségét más szavak hatalmának, beszélt, beszélt csak Álomkórász, próbálta minél ékesszólóbban kifejezni magát, akár egy ügyvéd, akinek egy tévedés folytán egyszerre önmagát kell védenie a tárgyaláson, mert azt érezte Álomkórász, hogy tévedés az egész, tévedés, ami történt, ám most, a szavaival majd helyrehozza az egészet, s így aztán beszélt, egyre határozottabban, míg egyszer csak el nem hallgatott. Elhallgatott, mert hirtelen az a benyomása támadt, hogy a vonal másik végén nincs senki. Ott állt kezében a telefonjával, melynek a kijelzőjén látható volt a felesége telefonszáma, egy szám, amelyet annak idején azért választottak, mert csupán egyetlen számjeggyel különbözött az ő telefonjáétól, de amely szám, akár egy gyűjtőtáborban, ebben a pillanatban nem jelentett a számára mást, mint a névtelen azonosíthatóságát. A névtelenét, aki pár hónapja egy vasárnap összepakolta a bőröndjét és ismeretlen helyre távozott, és azóta, Álomkórász minden erőfeszítésének ellenére szép lassan ismeretlenné vált maga is, él egy életet, amelyről nem tudni semmit, ott van levelek címzettjeként Álomkórász számítógépében, és ott van lehetséges és lehetetlen telefonhívások túlsó felén, mint most is, ott van, vagyis nincs ott, mert jelenléte kimerül holmi „szjá”-knak hallott szimpla „sziák”-ban, amelyek már nem szólnak senkihez, mert bárkihez szólnak, kimerül ebben s az udvarias, vagyis közömbös hallgatásban, amellyel a telefonból áradó kétségbeesett hadarást elviseli. Egy hallgatásban, amely nem hall többé. Ezt érezte meg Álomkórász, s ezért elköszönt, és kinyomta a telefonját.

10.

Nézte a mosógépet, arra gondolt, viheted, persze, vidd csak, ha az kell neked, pedig tudta, hogy nem kell, nem kell neki, el se fogja vinni, s nem azért nem, mert régi a mosógép, a szerelő is megmondta, hogy hamarosan tönkre megy. Nem ezért. Azért nem, mert vezekel. Azt hiszi, ezzel csökkenti a számlát. A számlát, amivel nem is neki, Álomkórásznak, hanem önmagának tartozik. Azt hiszi, ha mindent meghagy ebben a hatalmas lakásban, meghagyja neki, akkor nullszaldósan jöhet ki az egészből. De ezt nem hagyhatom, gondolta Álomkórász, tartozz csak nekem, tartozz mindazzal, amit elviszel, a mosógéppel is meg mással, az egésszel, tartozz mindazzal, amit itt hagysz, mert az legtöbb, tartozz például velem.

            Feküdt Álomkórász a vízben, ami már kezdett kihűlni, feküdt a langyos vízben, nézte a mosógépet, de nem látta. Egy szobát látott, kettejük hálószobáját, ahol egy ideje már csak ő aludt. De most ketten voltak ebben a szobában. A felesége és ő. Mindketten meztelenül, de ebben nem volt semmi vágykeltő, úgy voltak meztelenek, mint az első emberpár a bűnbeesés előtt. A földön feküdt, a felesége pedig ráhajolt. Valahonnét a semmiből hajolt rá, egy időszámítás előtti arccal. Egy arccal, amely mosolygott, mosolyba öltözött ez az arc, s a mosoly eltakarta teste mezítelenségét. Egész testével mosolygott. És mondott valamit, egy olyan szót mondott, mely kettejük közös létezésének volt az egyik alapszava, egy szó, semmiség, köszönésféle, de a hozzátartozó hangsúly, hanglejtés, hangszín és hangerő, vagyis egy megszólalás összes nonverbális eszköze olyan többletjelentést adott a szónak, ami kizárólag két ember tolvajnyelvi kommunikációjának a sajátja. Egy tolvajnyelvé, mely nem céljában, hanem lényegében kirekesztő, mert két ember kizárólagos kapcsolatának eszköze. Úgy eszköz, ahogy eszköz a nézés, az érintés vagy a puszta tudat, hogy két ember összetartozik. Ezt a szót mondta Álomkórász felesége, és mosolygott. Mosolygott hozzá. Úgy mosolygott hozzá, ahogy a mondat végére kikerül a pont.

            Álomkórász nézte a feleségét, és egyszerre bűntudata támadt. Arra gondolt, hogy mekkorát vétett ellene. Vétett, mert… - mert nem tett meg mindent, hogy visszatartsa. Vagyis megtett mindent, csak éppen többet, mindennél többet nem tett meg. Pedig a minden, az néha kevés. Michelangelo sem mindent tett meg, amikor megfestette a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját, hanem többet annál. De ő, Álomkórász, csak mindent tett meg, vagyis semmit. Ezt érezte akkor Álomkórász, ahogy a felesége föléje hajolt, ezt érezte, és fogadkozni kezdett. Azt kezdte hebegni, hogy ő tényleg mindent meg fog tenni…, akkor elhallgatott és zavarba jött, hiszen mindent már megtett, de nem tudta, hogy mondja, hogy ezután majd többet is, a mindennél is többet. De nem is lett volna lehetősége rá, hogy folytassa, mert a feleségének megváltozott az arckifejezése. Lehervadt a mosoly, dühbe öltözött, mint egy márványba álmodott antik fúriaszoboré. „Hagyd ezt!”, sziszegte, „Hagyd abba ezt!” És aztán eltűnt az arc, visszahajolt a semmibe.

            Ez a valóság, gondolta Álomkórász a vízben ülve, tekintetét a mosógépen nyugtatva. Ez a valóság, tudnom kell meglátni, tudnom kell nézni, teljes erővel nézni és látni a valóságot, ha belevakulok is. S ahogy ezt gondolta, hirtelen szúró érzést érzett a bal szemében. Annyira fájt egy pillanatra, hogy önkéntelenül is odakapott a kezével. Majd fölállt a kádban, s kilépett belőle, hogy belenézzen a borotválkozótükrébe. Egy férfit látott Álomkórász, egy férfit, akinek vérzett a bal szeme.

9.

Álomkórász álmodott. Nyilván elnyomta a buzgóság a díványon a nagy várakozás közben. Másként nem történhetett. Azt álmodta, hogy fekszik a díványon, és várja a feleségét, hogy jöjjön föl a hatalmas lakásba, és vigye el a cuccait, vagy legalábbis tisztázzák, miket akar elvinni. „A mosógépet nem adom”, fogadkozott Álomkórász magában, „ha kell, ráülök, hogy el ne vigye. És ölembe veszem a mikrohullámú sütőt. Ha már a szívemet elviszi, ezt a kettőt hagyja meg nekem.” Erre gondolt Álomkórász álmában, és várta a feleségét. És a legkevésbé sem aludt. Egyszer már aludt el álmában, s azt álmodta, hogy alszik, s olyan volt az egész, mint egy csalimese egy házról, amelyben nincsen más csak ajtók, minden ajtó mögött újabb ajtó, amiket hiába is tár ki az ember, csak újabb ajtóra lel. „Mélységes mély az álom kútja, vagy tán feneketlen”, gondolta akkor álmában Álomkórász, és újabb álomba merült. Most azonban álmában nem aludt, hanem várta a feleségét. A feleségét, aki már órák óta késett.

            Álomkórász ismerte ezt a szokását, mint a rossz pénzt. Életében egyszer volt pontos a felesége, az első randevújukon, amiről viszont ő késett el. Ő, aki életében soha sehonnét. Akkor viszont igen. Felcserélődtek a szerepek, s Álomkórász ezt sorsszerűnek vélte. Persze az ellenkezőjét is annak vélte volna. Alapvetően mindent annak vélt: azt is, hogy március elején esett a hó, s hogy egy olyan teázóba ültek be aznap este, melynek a közelében egy rég halott barátja lakása volt. Mindez sorsszerűvé tette számára ezt a találkozást. Álomkórász meglehetősen szabadon értelmezte mindig is a sors fogalmát. Kicsit úgy, mintha a sors egy kufár lenne, akit csak meg kell tömni pénzzel, s akkor minőségi árut ad cserébe. Mondjuk egy jobb sorsot. Hét év magány után a további életre szóló, garantáltan összkomfortos boldogságot. Így hitte Álomkórász, s amikor a második randevúról a felesége jócskán elkésett, elnézően mosolygott, és arra gondolt, hogy a sorsáról senki nem késhet le.

            Most azonban, ahogy feküdt a díványon, és azt álmodta, hogy a felesége késik, Álomkórász egyáltalán nem mosolygott elnézően. Sőt, forrt benne a düh. Próbált úgy tenni, mintha nem forrna, de igyekezete nem volt igazán őszinte. Így aztán, amikor a felesége megállt a dívány mellett (egy álomban sosincs csengetés, sem ajtónyílás, ott csak jelenlét van, vagy hiány), olyan vészjósló higgadtsággal kérdezte meg tőle, merre járt idáig, hogy az asszonynak tudnia kellett volna olvasni ebből a vészjósló higgadtságból. Ám az asszonyka régóta nem olvasott, nem volt rá ideje, csak a munkára volt, s ha esetleg másra is, nem kötötte a világ orrára. Bűnbánó mosollyal közölte, hogy takarított, s közben úgy csillogott a szeme, mint egy fruskának, aki épp egy kóstolónyit nyelt a bűnbeesésből. Ez a csillogás volt az, ami túl ment egy bizonyos mértéken. Mondjuk a csillogós, vagyis a csillagos egen. Álomkórász úgy kezdett el hirtelenjében üvölteni, mint egy bizonyos féreg, amelynek négy lába, nagy farka és éles fogai vannak, s éppen valamely fával akadtak gondjai. Arról üvöltött valamit, hogy a feleségének van képe takarításról beszélni, amikor a hatalmas lakásban az utóbbi időben, vagyis az elmúlt egy-két évben, egy szalmaszálat nem sok, annyit sem tett keresztbe. Ezt üvöltötte Álomkórász, ám amilyen hirtelen kezdett el kiabálni, olyan hirtelen hagyta abba. Mert észrevett valamit. Azt vette észre, hogy a felesége egyik szeméből elindul egy könnycsepp, és meg sem áll az álláig, ahol imbolyog egy-két pillanatig, mintha nem tudná eldönteni, folytassa-e az útját, majd hirtelen dönt, és lecseppen a padlóra.

            Álomkórász álmodott. Azt álmodta, hogy az ablaknál ül a fotelban, ölében a feleségével, akit ráz a zokogás. Sírt Álomkórász felesége, és sírása megrengette a világot, legalábbis Álomkórász világát mindenképpen. Csitítgatta a feleségét, vigasztalta, babusgatta, s minden második szavával bocsánatot kért tőle. Végül használt a vigasztalás, az asszony már csak éppen szipogott néha, s úgy hajtotta Álomkórász vállára fejét, mintha soha nem akarná elvenni onnan. Így ült Álomkórász a feleségével az álmában, s ahogy ült, s arcán érezte a súlyos női könnycseppeket, arra gondolt, hogy végül mégis minden megvan. Megvan minden: asszony, álom s a világ rendje, melyben minden jóra fordul. S ahogy ezt gondolta Álomkórász, egyszerre halkan, nagyon halkan meghallotta a felesége hangját, amint azt suttogta közvetlen közelről a fülébe: „Ugye a mosógépet magammal vihetem?”

Ezt még a hatvanadikra írtam E. P.-ről (hogy megyek az idővel!), de hátha a hatvanharmadikra is megállja a helyét. Így lehet egy szöveggel két születésnapot megülni. Isten éltessen, kedves Mester!
http://www.jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2016

JELENKOR - IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT

www.jelenkor.net

Esterházyról írni. Ha már beszélni nem lehet. És amiről nem lehet beszélni… Tehát hallgatni. Esterházyról. Hallgatni az irodalomról. (Csak úgy, à la Kosztolányi.) Hallgatni mindenről, ami szellem. Ami stílus. Ami angyali irónia. (Hisz 

8.

Álomkórász a nappaliban feküdt a díványon, és olvasott. Úgy tett, mint aki olvas, hogy amikor a felesége betoppan, azt látszatot keltse, hogy éli az életét, függetlenül mindenfajta női szeszélytől, amely egyeseket a férjüktől való különköltözésre késztet. „Azt kell vele érzékeltetned, hogy fütyülsz rá.”, magyarázta Álomkórász barátja, a festő, a női nem, és kisebb mértékben a női igen beható ismerője, „A nő olyan, mint a tükör. Ha nem néznek rá, haszontalannak érzi magát, elhomályosodik, nem mutat semmit. S ha nem mutat semmit, meghal. Láttál már halott tükröt? Nem? Hát ez az. Mert a tükreidbe mindig belenézel, kierőszakolják, hogy beléjük nézz. Ilyen egy nő is. A feleségedre régóta nem néztél rá igazán. Teljes intenzitással Úgy, mint az első időkben, amikor még látvány volt számodra, nem csak valami, amit látsz. A tükröt is nézned kell ahhoz, hogy lásd magadat benne. A nőt is. Jól kell nézni, hogy meglásd magatokat. Kettőtöket kell együtt látnod benne ahhoz, hogy ez a kettős működőképes legyen. Nem elég álmodni, Álomkórász, élni is kéne néha. Ránézni egy nőre, akit a magadénak akarsz. S nem csak akkor nézni rá, amikor még az újdonság varázsával vonzza a tekintetedet. Nézni, nézni. Tudod, én úgy festem a tájakat, hogy nézem őket, s aztán elveszem a tekintetem egy időre, majd újra visszafordítom. És megint mást látok. Újat. Ugyanazon a tájon. Hát így van a nővel. Rátelepszik az arcára az idő. Ha jól nézed, évek múltán többet látsz rajta, mint eleinte. Ott van az arcán a közös létezésetek. Csak jól kell nézni. Te nem nézted jól, Álomkórász, a feleségedet, már megbocsáss. Van tükör, ami nem tükröz vissza semmit, mert nem jól nézik. A nő ilyen tükör. S akkor az kell neki, hogy más nézze. Jól vagy rosszul, eleinte mindegy neki, csak hogy nézzék. De egy ideig még nem érdekli igazán más, csak a régi tekintet. Annyira érdekli, hogy elfordul tőle. A tükör a fal felé fordul. S várja, hogy a tekintet utána fúrja magát. De ezt a tekintetnek nem szabad megtennie. Akkor már nem. Akkor már ki kell várnia a megfelelő pillanatot, amikor a tükör visszafordul felé. Mert visszafordul, egyszer még igen. S azt a pillanatot nem szabad lekésni. Ha a tükör újra rád néz, vissza kell nézned rá minden következménnyel. Ha nem teszed, vége. De akkor is vége, ha rosszkor teszed. A feleséged most nem tiéd, Álomkórász. Már nem a tiéd, de lehet még a tiéd. De ahhoz most ki kell tartanod, s nem nézni rá. Rá se fütyülj, a legjobb lenne, ha otthon se lennél, amikor fölmegy a cuccaiért. De ha már otthon vagy, tegyél úgy, mint aki tényleg otthon van, a saját életét éli, s fütyül minden egyébre.”

            Ezt mondta Álomkórász barátja, a festő. S Álomkórász így is tett. Legalábbis megpróbálta. Feküdt az ágyon, várta a feleségét, de úgy tett, mint aki nem várja. Az idő meg múlt, s ez volt a baj, mert Álomkórász nem tudott az idővel együtt múlni, ott ragadt mindig az előző pillanatban, az előző percben, órában, évben. Ott ragadt, s hiába nem várta, mindennél jobban várta a feleségét. Hogy jöjjön, vigye el a cuccait, de addig is legyen ott vele.

7.

Álomkórász akkor már hónapok óta nem beszélt a feleségével. Ez persze nem teljesen igaz, mert beszélt vele, többször is. Volt, hogy az éjszaka közepén beszélt vele, amikor kikelt az ágyból, mert meghallotta, hogy a felesége kint van a másik szobában, a hatalmas lakásnak abban a lakrészében, ahol azelőtt a nagymama és a nagypapa lakott, majd a nagypapa halála után csak a nagymama. Úgy is hívták azt a szobát: a nagymama szobája, s még azután is úgy hívták, hogy a nagymama meghalt, s azt a szobát nem nagyon használták. Nem is értette Álomkórász, mit keres ott a felesége, de nem firtatta, örült, hogy beszélhet vele. Az asszony éppen vasalt, láthatóan sürgős volt neki, hogy kivasaljon egy fekete nadrágkosztümöt, amiben a pápalátogatáson kell majd részt vennie. „Nagyon fontos ember lettem”, magyarázta Álomkórásznak és közben vasalt rendületlenül, „ma a pápa jön hozzánk, jövő héten meg a szovjet miniszterelnök”. Így mondta, szovjet, de Álomkórásznak ez teljesen normális volt. Ha szovjet, hát szovjet. A lényeg, hogy a felesége fontos ember. Annyira fontos, hogy vasalatlan nadrágkosztümben nem mehet el otthonról. Ám közben észrevette, hogy miközben a felesége vasal, a nadrágkosztüm egyik szára füstölni kezd, nyilván a vasalás intenzitásától, és szólni akart neki, ám a felesége nem figyelt rá, másra figyelt, beszélt tovább, azt magyarázta, hogy a pápalátogatás miatt aznap nem jön haza, mert nagyon sok dolga lesz. Egyáltalán most majd egy ideig nem jön haza. S ahogy ezt magyarázta, Álomkórász nyugtalanul figyelte, hogyan csap föl a láng a vasalódeszka egyik részén. Ez egy elég különös párbeszéd volt.

            Egyszer akkor is beszélt vele, amikor a feleségének gyereke született. Érdekes módon a hatalmas lakásban született ez a gyerek, holott akkor a felesége már egy ideje nem lakott ott. És mégis, ott volt a bölcső, benne talán a gyerek, Álomkórász nem tudta, mert valahogy nem volt kedve megnézni. A feleségével beszélt, a gyerekről, hogy majd hogyan is lesz ezentúl, mi mindent kell másként csinálniuk, „például együtt kell majd élnünk”, magyarázta Álomkórász, és akkor észrevette, hogy a bölcső mellett, az ágyon, ahol ő egyébként aludni szokott, ül valaki. Egy fiatal férfi ült ott, aki a megtévesztésig hasonlított egy teknősbékára, legalábbis Álomkórásznak ez jutott róla eszébe, meg az, hogy ő a gyerek apja. Ez valahogy magától értetődő volt, és mégis érthetetlen. Főként azt nem értette, hogy mit keres ott, az ő ágyán ülve. Hát már az ágyát is? Gondolta, kérdőre vonja, odalépett mellé, mire a teknősbékaszerű fiatalember tett egy védekező mozdulatot, olyasmit, mint amikor a csiga visszahúzódik a házába, csak épp itt nem volt ház, hanem egy ágy, Álomkórász ágya, abba próbált visszahúzódni a fiatalember, ami még jobban felbőszítette Álomkórászt, ám akkor a felesége, aki ott állt a bölcső mellett annyit mondott: „Mit képzelsz?! Ez egy munkahely, nem érted?!!” S ezt olyan felháborodással mondta, hogy Álomkórász egyszerre megértette, hogy ez valóban így van, ez a szoba, amit ő naiv módon mindaddig a hálószobájának vélt, valójában dolgozószoba, ahol a felesége és ez a teknősbékaszerű férfi fontos munkát végeznek. Annyira fontos munkát, hogy ő csak akadályozza benne őket. Így aztán fogta magát, kiment a szobából, át a nagymama lakrészébe, azzal a szent elhatározással, hogy azontúl ott fog inkább lakni.

            Így beszélgetett Álomkórász voltaképpen folyamatosan a feleségével, de beszélni már hónapok óta nem beszéltek egymással. Azóta a szombatdélután óta, amikor a felesége utoljára jött föl a hatalmas lakásba, hogy megbeszéljék, mit visz el onnan végleg magával.

6.

Álomkórász felesége ott állt a kád mellett, nézett le a férjére, és ennyit szólt:

            - Te aztán tudsz élni…

            Elismerően mondta ezt, mosolygott is hozzá. Úgy mondta, mint egy nő, aki hirtelen lányból asszonnyá érett, s meglátta a férjében a férfit. A férfit, akit annak idején megismert, s akiről azt hitte, hogy határozott, életre való ember, nyugodt, mint egy keleti bölcs, de izgalmas is, mint egy világutazó, erős, mint egy móc hegyi pásztor, de finom lelkű, mint egy alanyi költő, rámenős, mint egy ingatlanügynök, de visszafogott, mint egy elsőáldozó. Isten és hívő egy személyben, egy vallásban, melynek csak egy papnője van. Ezt hitte róla, amikor először meglátta, s még az első randevún is hitte, a másodikon is, az eljegyzésen is, sőt még az esküvőn is, a nászúton, s aztán még egy ideig. Aztán egyszer csak nem hitte már. De ezt nem akarta elhinni. Nem akarta elhinni, hogy nem hinni ennyire egyszerű. Hogy egyszer csak hopp: volt, nincs – mint egy illuzionista produkciójában a virágcsokor. S marad a helyén egy hegyi pásztor költő nélkül. Egy papucsos világutazó. Egy köldöknéző bölcs. Vagy egyszerűen valaki, aki mellett a tavasz már csak egy évszak, a nyár csak hőség, a tél csak vacogás, az ősz pedig a végtelen esők. Valaki, aki nem tud élni, mert csak él. Például nem jut eszébe reggel más, mint zuhanyozni meg fogat mosni. S mindezt a végítélet napjáig. Reménytelenül.

            Ám most, egyszerre, mégiscsak kiderül róla valami. Hogy tele tud engedni egy kádat meleg vízzel, bele tud ülni, sőt feküdni, s ahogy fekszik, már nem is visszataszító, hogy pocakot eresztett.  Vagy nem eresztett pocakot. Hogy kopaszodik. Vagy haja van. Hogy bajusszal olyan, mint egy nyugdíjas hentes. Vagy nincs is bajsza. Egyáltalán, hogy olyan, amilyen. Hogy van. Hogy férfi. Mert egyszerre újra az. Tud élni.

            - Te aztán tudsz élni – mondta a nő, és mosolygott Álomkórászra.

            „Tudok”, gondolta Álomkórász, „Hogyne tudnék. Mert élet az, amit él az ember. Ha kád meleg vízben, hát abban. Ha hatalmas üres lakásban, akkor ott. Az az életem, ahogyan megélem. Hogyha álmodom, hát az az élet. Igaz is, álom.”, jutott az eszébe, vagyis az jutott eszébe, hogy elfelejtette az álmát. S hogy ezért ült be a kádba. S ahogy ez eszébe jutott, egyszerre eszébe jutott az álma.

            Azt álmodta, hogy fürdik. Ült a kádban, nyakig vízben, ami azonban nem volt túl meleg, sőt inkább borzongatóan langyos volt, ült benne, egy fürdőszobában, amely nagy volt és üres, de mégsem a hatalmas üres lakás fürdőszobája volt, ahogy az ember álma egyszerre a valóság és annak valamiféle kifordított mása, ült Álomkórász a vízben, s egyszerre nyílt a fürdőszobaajtó. Nem, nem is kellett kinyílnia, Álomkórász egyszerűen tudta, hogy bejött, pontosabban ott van valaki. A kád mellett. A felesége van ott. A felesége áll a kád mellett, nézi őt, de nem mondja, hogy „te aztán tudsz élni”, holott a valóságban mindig ezt mondta, amikor még vele élt, s amikor ő fürdött, bejött hozzá a fürdőszobába, vagy nem hozzá, de bejött. Olyankor mindig ezt mondta. A valóságban, már ha valóság a múlt. Ám az álom se nem múlt, se nem valóság, hanem egy harmadik dimenzió. Vagy isten tudja, mi. S ebben az isten tudja miben a felesége nem mondta neki, hogy tud élni, nem mondott semmit, csak nézte. Úgy nézte, mint aki mondana valamit, de nem mond. Az istennek sem mond. Nem és nem. S ahogy a felesége nézte, Álomkórász azt érezte, hogy a víz, amiben ül, már nem is langyos, hanem egyszerűen nincs. Nincs már víz a kádban. Ő meg csak ül ott az üres kádban, didereg, s a kád mellett sincs már senki. És akkor fölébredt. És hideg volt és tél és április és kora reggel.

            Erre gondolt Álomkórász a kádban ülve, nyakig meleg vízben, és hiába jutott eszébe az álma, mégsem érezte azt, hogy bármi is megoldódott volna. Inkább azt érezte, hogy dolga van. Ki kell másznia ebből a kád vízből, és el kell indulnia, de nem az iskolába, ahova már amúgy sem érne be csengetés előtt, hanem máshova kell elindulnia. Vagy talán nem is elindulnia kell, hanem föl kell hívnia a feleségét. Igen, föl kell hívnia. S ha meghallja a hangját, talán az is kiderül, mit akar neki mondani.

5.

Álomkórász sajátos szimbiózisban élt az április elsejékkel. Negyvenegynéhány évvel korábban pont egy ilyen hajnalon pillantotta meg a kórház mesterséges fényeit, s amikor apja másnap eldicsekedett a munkahelyén a fia születésével, jóindulatú mosolygásokat tehetett zsebre válaszul. A munkatársak egyszerű, s még csak nem is túl eredeti áprilisi tréfának vették a szavait. „Ez vagyok én”, tűnődött az eltelt negyvenegynéhány év során gyakorta Álomkórász, „egy még csak túl nagyra sem nőtt áprilisi tréfa. Mit várhatok így magamtól, s ettől az állítólagos ünnepnaptól, mely évről évre űz viccet állítólagos létezésemből?”

            Ahogy feküdt a vízben, arra gondolt, hogy az idei tréfa túl hosszúra sikeredett. Nem csak az Úristené a téllel meg a hideggel, hanem az is, amit ez a bizonyos nap, amelynek már véget kellett volna érnie, űzött vele. Mert ez a nap nem akart véget érni, mintha csak úgy döntött volna bolondos kedvében, hogy a rendes évi egy alkalmon túl ettől kezdve még hűségesebb kopóként szegődik Álomkórász nyomába. Sőt voltaképpen talán arról van szó, hogy a tavalyi április elseje hozta meg ezt a döntést, s az idei csak jólfésült belenyugvással teljesíti a rangidős parancsát. Álomkórászt egy évvel korábban, épp a születésnapján hagyta ott a felesége.

            Különös áprilisi reggel volt. Rügyeztek a fák, csicseregtek a madarak, mintha csak egy tavaszról szóló tanmesében éreznék magukat. Álomkórász korán ébredt, s óvatosan mászott ki az ágyból, nehogy felébressze a feleségét, aki külföldi munkaútról tért haza aznap éjjel. Olyan későn, s olyan fáradtan érkezett, hogy beszélni is alig beszéltek valamit, az asszonyka ágyba dőlt, s máris emigrált az álmai közé. Nem volt ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy nincs benne semmi különös, mert Álomkórász felesége gyakran tett így azokban az időkben, Álomkórász nem is nagyon látott belőle mást, mint egy alvó testet, mert a felesége a munkahelyén töltötte ébrenléte minden pillanatát. Úgy is lehet mondani, hogy csak álmodni járt haza, de hogy mily álmok jöttek álmában, azt még Álomkórász, az álomfejtés tanára sem sejtette.

            Kimászott az ágyból, és rögtön a konyhába sietett, mert születésnapi ebédet akart csinálni. Csirkét szedett elő a hűtőből, apróra kockázta, és mézes-mustáros pácba helyezte, hogy majd pár óra múlva, a sütés idejére kellőképpen ízes és porhanyós legyen. Közben arra gondolt, hogy még ízesebb és porhanyósabb lehetett volna, ha már előző éjjel bepácolja, de a felesége hazaérkezése túlságosan lefoglalta a figyelmét, s elfeledkezett róla. No nem baj, gondolta, jó lesz így. Éppen itt tartott Álomkórász az előkészületekben, amikor ismerősen puha lépteket hallott a háta mögül. Jó reggelt, mondta, és hátra nézett. A felesége volt, meztéláb, már ahogy reggel, az ágyból kikelve a Túró Rudijáért és a narancslevéért indulni szokott. Ilyen volt most is, mégis más. De hogy mi más, Álomkórász próbálta nem firtatni. Akkoriban, önvédelemből, már sok mindent nem firtatott.

            Jó reggelt, mondta a felesége, meg azt, hogy boldog szülinapot, de valahogy üres volt a hangja. Olyan volt a hangja, mint egy kúté, amelybe követ hajítanak, de nem hallani a csobbanást, mert nincs már ott semmi. Kút van csak, víz nélkül. Asszony, hang nélkül, aki mégis beszél. Azt mondja, boldog szülinapot, de ez úgy hangzik, mint… - nem, egyszerűen nem hangzik sehogy. Nincs otthon senki ebben a hangban. Aztán azt mondta ez a hang nélküli hang, hogy menjenek be a szobába.

            A szobában volt egy csomag. Úgy az asztalra téve. Kis csomag, mintha szégyellné magát. Nem is akar ott lenni. De ott kell lennie. Szülinap van. Negyvenvalahanyadik. És akkor az asszony odaadta a csomagot Álomkórásznak. Hogy nyissa ki. Meg Isten éltesse. De közben ő maga pedig leült a fotelbe. Lerogyott oda. Álomkórász meg állt a csomaggal, amiben volt ez is, meg az is, csíkos póló meg cd-lemez, csodák csodája olyan jazz-zenésztől, akitől nem volt még felvétele, de Álomkórász nem ezeket nézte. Hanem a feleségét.

            Nem megy, sírta el magát a felesége. Nem megy tovább. Szeretek valakit. Potyogtak a könnyei, és nézte Álomkórászt, aki ott állt a kezében lévő születésnapi ajándékkal. Ott állt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy: ez vicc? Elvégre április elseje volt.

            Erre gondolt Álomkórász, ahogy hevert a vízben, s arra, hogy kicsit durvára s főként hosszúra sikeredett a tavalyi tréfa. Hiszen még mindig tart. Itt fekszik a kádban, s miközben üres a lakás, nyílik az ajtó és bejön valaki, aki rég máshol van. Hülye egy vicc. És fölnézett a feleségére.

4.

Április volt, tél volt, hideg volt, kora reggel volt. Minden adva volt, ahhoz, hogy Álomkórász reménytelennek érezze a valóságot egy kád meleg víz nélkül. Különös tekintettel arra, hogy Álomkórász bármely hónapban, bármely évszakban, bármilyen hőmérsékleten és a nap bármely pillanatában képes volt reménytelennek érezni a valóságot. Úgy tartotta, ahogy egyik kedves Mestere tanította, hogy a valóság, mint némely helyzet, teljességgel reménytelen, viszont nem komoly. A valóságot nem lehet komolyan venni, komolyan venni csak az álmokat lehet. Viszont hiába reménytelen a valóság, egy kád meleg vízre nem mindig vágyik az ember. Teszem azt egy forró augusztusi napon nem egy kád meleg vízzel kell reményteljesebbé hazudni a valóságot. Akkor másra van szükség. Korsó sörre, szobahűsre, miegyébre. Ám de most április volt és tél, mintha csak a vártnál is jobban sikerült volna az Úristen április elsejei tréfája. Április volt, tél, hideg és nagyon kora reggel: Álomkórász nem habozott, fütyült arra, hogy elkésik-e az első órájáról, fütyült mindenre, ami nem fürdőszoba, nem kád, nem meleg víz és nem lebegés abban a súlytalanság közeli állapotban, amit egy reggeli testáztatással érhet el az ember. S mely állapotban álmok jönnek-mennek, ülnek le a kád szélére a vízben békésen pihenő emberi test mellé, s mesélnek neki mindenféléről. Arról például, hogy mi volt éjszaka, mi minden bújt meg az álmoktól hemzsegő agyvelőben, s mi röppent ki belőle, mint egy fénytől ittasult éjjeli lepke az ébredés érkeztével. Igen, a kád meleg víz visszahozza az álmokat, gondolta Álomkórász, s a fürdőszobába ment, hogy megeressze a vizet.

            Víz, víz, meleg víz. Álomkórász nem egyszerűen a meleg, kifejezetten a forró vizet szerette. Volt is vita köztük a feleségével, a másodikkal, amíg együtt éltek, s aki egy időben még szeretett vele fürdeni, ám a forró vizet nem bírta. „Te nem vagy normális”, mondogatta olyankor bensőségesen Álomkórásznak, már ahogy egy feleségnek, bizonyos feminista felfogás szerint, a férjével beszélnie kell. Ezt mondta, s hideg vizet eresztett a forróhoz, hogy aztán bemászhasson, pontosabban elmerülhessen a habokban, mint az anyaölbe visszavágyó Venus. De most nem volt feleség. Volt a nagy üres fürdőszoba, mert ebben a nagy üres lakásban még a fürdőszoba is ilyen volt, mintha nem egyszerűen nagy-, hanem kifejezetten nagytermetű polgároknak, a proletárfantáziát rémisztgető óriásburzsujoknak tervezték volna. S volt a kád meleg víz, amelybe Álomkórász aláereszkedett, mint egy álomba.

            Álom, álom, édes álom, érintsd testem minden tájon. Álomkórász feküdt a vízben, és a pillanatra várt, amikor a víz ölelésében elbódul a tudata, s érkezik az éjszakai látomás. Lehunyta szemét, s fölkészült a fogadására. Ám akkor halk és ismerős nyikorgással kinyílt az ajtó.

            Álomkórász nem nyitotta ki a szemét. Álmodom, gondolta, erre vágytam elvégre. Feküdt a vízben, tarkóját a kád szélének támasztva. S közben hallotta, amint puha léptek közelítenek a kádhoz, s valaki megáll fölötte. Akkor kinyitotta a szemét. Olyan volt ez a szemnyitás, mint egy őszi reggelen, amikor odakint köd borítja tájat, s odabent is köd borítja még a tudatot, ám  a szemnek nyílnia kell, de hiába nyílik, amit lát, sokkal inkább a belső látás része még, mint a külső valóságé. Így hisz az ébredő álombeli tájnak egy szobabelsőt, amelynek minden egyes részletét pontosan ismeri különben, ám az ébredés valótlanságában ezek a részletek új tartalommal telítődnek. Fölébredni, s közben még álmodni tovább. Így álmodott tovább Álomkórász, vagy hitte, hogy álmodik. Nyitott szemmel, mely szemek egy női alakot láttak a kád fölött emelkedni. Álomkórásznak nem kellett megismernie, tudta, hogy a felesége az.

3.

Álomkórász akkoriban sokat fürdött. Nem hogy tisztátalannak érezte volna magát, bár ki tudja, mi rejtezik a lélek mélyén, különösen egy tavasz- és feltámadásváró időszakban, egyszerűen jól esett neki. Jól esett megtöltenie a kádat meleg vízzel, nyakig merülni benne, és heverni hosszú-hosszú perceken, fél- vagy akár háromnegyed órán keresztül. Úgy érezte, gyógyhatással bír ez rá. Megnyugtatja. Nem élt könnyű időket akkoriban, nem akart eljönni, az istennek sem akart eljönni a tavasz, és egyébként is volt oka a búslakodásra, bár közismerten tehetséges volt az ok nélküli búsongásban is. Oka volt, mert egyedül élt egy ideje abban a lakásban, amit nem arra terveztek, hogy egyedül éljen benne, nagyra tervezték, hatalmasra, olyanra, amelyben nem egy, nem is kettő, hanem sokkal több ember elfér, bár eredetileg nem ez volt a tervező szándéka. A tervező eredetileg egyszerű nagypolgári lakásnak szánta, olyannak, melynek konyhája mellett cselédszoba van, s a konyhából cselédajtó nyílik a cselédlépcsőre, ám hogy a cseléden kívül hányan lakják a lakást, az kevésbé függött össze a tervezési szándékkal. Nagypolgárnak nagylakás jár. Ebben a lakásban azonban már jó ideje nem lakott nagypolgár. S nem csak Álomkórász nem volt annak tekinthető, de a nagyapja sem, aki annak idején, még a huszadik század hatvanas éveiben hozzájutott. Igaz, akkoriban nagypolgárok sem voltak, legalábbis nem úgy hívták őket, s az egykori cselédek vagy azok leszármazottai munkásasszonyokká avanzsáltak, és korszerű, vagyis valóban a kornak megfelelő gyárakban szövögették szövőnői álmaikat. Álomkórász ennek a bizonyos hatvanas évtizednek a végén látta meg a napvilágot, vagyis csatlakozott a szövőnők álomszövő brigádjához.

            S közben, nem is mellesleg, megkísérelte belakni ezt a hatalmas lakást. Pontosabban csak az egyik felét kellett belaknia, a másik felét eleinte, amikor odaköltözött ő is, a nagyszülők lakták. De aztán meghalt a nagypapa, majd meghalt a nagymama is, s Álomkórász egyedül találta magát. Ám ez sem egészen így történt, hiszen Álomkórász megpróbált előrelátóan gondoskodni a nagylakás különböző helyiségeinek hasznosításáról, kétszer is megnősült, családfőnek álmodta magát, aki porontyok hadával bújócskázik a lakás számtalan szobájában. Hogy ez mégsem valósult meg, abban különböző okok játszottak szerepet, elsősorban az, hogy a feleségek szép sorban, előbb az egyik, aztán a másik, elváltak tőle. Álomkórász pedig fürödni kezdett.

            Nem teljesen világos hogyan függött össze ez a már-már kóros fürdési mánia az egyedülléttel vagy konkrétan a válásokkal, de Álomkórász számára reggeli szertartást jelentett a meleg vízben való heverés, és kedvenc könyveinek böngészése, mely könyvek – szakmai ártalom – valamilyen úton-módon, gyakran egészen közvetlenül, összefüggésben voltak az álomfejtéssel. Álmoskönyveket olvasott, míg el nem álmosodott a meleg víztől, s aztán percekig lebegett abban a térfogatban, mely ott nyílik félálom és álom határán, s melynek jellege erősen emlékeztet a meleg víz zsongító hatására, annak fizikai jelenléte nélkül. Körbe fogta Álomkórászt ilyenkor valami, amiben elmerülhetett, lebeghetett, súlytalannak érezhette magát, s főként feledhette a fürdőszobaajtón túl nyíló végtelen lakást.

            Ezen a reggelen, mely húsvét után következett, mint ünnepi dorbézolásra a macskajaj, s amikor Álomkórásznak sietnie kellett volna, hogy időben a munkahelyére érjen, egyszerre ellenállhatatlan vágy fogta el a fürdés iránt. Képtelennek érezte magát arra, hogy egyszerűen felöltözzön és menjen. Elmenjen úgy ebből a lakásból, hogy itt felejti éjszakai álmát. Nem tudta még pontosan, hogy a fürdés milyen módon fog segíteni neki az álom felkutatásában, csak azt érezte, hogy ha nem merülhet el nyakig a meleg vízben, akkor hiába is fohászkodik aznapi túléléséért.

2.

Beszélyünk egy húsvét utáni kora áprilisi napon kezdődik, reggeli hat órakor. Álomkórász akkor bújt elő a takarók közül, s lépett ki lakása meglehetősen didergetős légterébe. Nagyon fázott. Nemcsak azért fázott, mert a lakásban fűtés híján cudar hideg volt, hanem azért is, mert húsvét után volt, s bár a feltámadás minden bizonnyal megint megtörtént a transzcendencia térfogatán belül, ám Álomkórász ebből meglehetősen keveset érzékelt. Bár ki tudja: lehet, hogy Isten fia is didergett a feltámadás hajnalán. Feltámadni sem lehet könnyű. Erre gondolt Álomkórász, amint néhány suta tornamozdulattal megpróbált életet lehelni magába. Aztán meg arra gondolt, hogy reggel van, elmúlt az ünnep, maradt a szenny, mindaz, ami egy ünnep során testben és lélekben felhalmozódik, mint a kutyák piszka az utcákon. Maradt a szenny, no meg a tény, hogy kezdődik a tanítás az iskolában, siethet az öltözéssel, hogy beérjen csengetésre. Első óra: álomfejtés. Szent ég, gondolta Álomkórász, ugyan milyen álmokat hozhatott a kölköknek a húsvéti nyúl, amely csokitojásokkal és különféle likőrökkel, illetve pálinkákkal tömte meg őket a locsolkodás során? Jobb ebbe bele sem gondolni, nem faggatni őket, és inkább békés álomfejtő feladatsorokkal ütni el az időt. Vagy talán a saját álmaimról mesélhetnék, gondolta Álomkórász, azzal mindig sikert aratok. Igaz, mit is álmodtam az éjjel?, villant az agyába, és egyszerre jeges rémület járta át a szívét.

            Beszélyünk idején megszűnt a tavasz Magyarországon. Eltelt a március, kezdődött az április, tavasz volt, de nem volt tavasz. Húsvétkor hó esett, nagycsütörtökön a harangok hópelyhek között szálltak el Rómába, s amikor a feltámadás hírét hozni visszatértek, még mindig hófoltokat láttak maguk alatt. Az örök optimista országban már azt rebesgették, hogy egyáltalán nem lesz többé tavasz, az alkotmányba illesztett kiegészítéssel szüntette meg a kormány mint a tél és nyár közötti fölösleges átmenetet jelentő évszakot. No de, ha nem lesz tavasz, mi lesz akkor?, gondolták az emberek. Csak tél lesz és hó lesz és csend és halál, s aztán rögtön nyár lesz és tűző nap és lárma és élet? Már ha az élet csak zajban és perzselő kánikulában képzelhető el. Nem akarták elhinni a magyar emberek, hogy ezentúl nem lesz március hóvirággal, mert csak hó lesz virág nélkül, s egy hónap, mely tényleg a hó napjait jelenti majd. Nem akarták elhinni, hogy az április nemcsak váratlan fagyot tartogat majd számukra, hanem fagyos napokat úgy általában, minden váratlanság nélkül. És azt sem akarták elhinni, hogy a május nem a nyár hírnöke lesz azontúl, a legszebb hónap a maga lágy melegével, amilyen meleget csak egy érett s az élet dolgaiban már megokosodott asszonytól várhat az ember, hanem maga a perzselő nyár, ez az őrült fúria, aki féltékeny dühében maga körül mindent felemészt. Nem, senki sem akarta elhinni, hogy megszűnhet a tavasz, pedig minden jel erre mutatott.

            Erre gondolt Álomkórász, ahogy ezen az áprilisi reggelen kinézett az ablakon a fagyott szürkeségbe dermedt utcára. Erre gondolt, s még az álmára is gondolt, vagyis arra csak gondolni akart, ám egyszerre egy jeges kéz markolt a szívébe. Nem jutott eszébe az álma! Neki, az álomkórásznak, aki úgy élt mindenéji álmai között, mint egy otthonosan bebútorozott lakásban, ahol az ember mindennek ismeri a helyét: van álom a felkelésre, van álom az öltözésre, a borotválkozásnak is megvan a maga álma, miként mindennek, s legfőképp a mindennapi életben maradásnak. No de mi lesz így vele, ha egyszer elfeledte az álmát? Hogy éli túl ezt a téli áprilisi napot, amikor a létezés a megszokottnál is reménytelenebbnek tűnt számára? Mindennapi túlélésem add meg nekem ma, gondolta magában Álomkórász, de tudta, hogy csak az elveszett álom segítheti ki nehéz helyzetéből.

Az álomkórász

1.

Az a baj a nyájas olvasóval, hogy előszeretettel hiszi valóságnak, amit olvas. Valóságnak veszi, ami álom. Mert álom minden, ami papírra kerül. A legutolsó törvénycikkely vagy ügyvédi felszólító levél is álom – ezzel élnek aztán vissza a honatyák és a jurátusok. Meg kéne tanítani az embereket olvasni. Ennek a beszélynek a hőse ezzel foglalkozott, az írott álmok értelmezésének tudományával, de meglehetősen kevés sikerrel tette ezt, minthogy nem is lehet ezt sikerrel tenni – vagy ha igen, annál rosszabb a siker kovácsára nézvést. Volt egyszer egy nagy tudású professzor, az álmok tudományának doktora, a Magyar Tudományos Akadémia álomtudományi szekciójának elnöke, aki a maga idejében olyan sikereket ért el tanítványai körében, hogy azok előbb álomkört, majd álompártot alapítottak, s bár nem tettek mást, mint álmodták az álmaikat, olyan felfordulást idéztek elő az ország rendjében, hogy a rendőrségnek, majd a hadseregnek kellett közbeavatkoznia, s erőnek erejével oszlatták fel a szervezkedést, a vezetőket börtönbe zárták, a professzort pedig elmegyógyintézetbe küldték, ahol pszichiáterek egész kara kezelte, majd amikor ez nem vezetett eredményre, álomtalanító műtétet hajtottak rajta végre, ami annyira sikeresnek bizonyult, hogy a professzort nemcsak szabadon engedték, de még az akadémiai elnökének, sőt valamivel később köztársasági elnöknek is megválasztották. Ám az ilyen esetek ritkák. E beszély hőse – nevezzük Álomkórásznak – ilyen sikerekkel nem büszkélkedhetett, nem lett belőle akadémikus, de még csak köztársasági elnök sem, megmaradt annak, ami: egyszerű kis álomtanárnak egy kisváros középiskolájában. Olyannak, aki megpróbálta a tanítványai fejébe verni, hogy minden leírt szó álom, amit nem szabad valóságnak hinni. Voltak is tanítványai szép számmal, akik úgy vándoroltak át azokon az éveken, amelyeket a keze alatt töltöttek, mint egy olyan éjszakán, amikor semmit nem álmodik az ember, vagy ha álmodik is, nyomtalanul elfelejti. Letették a végső vizsgát, elégették álmoskönyveiket, kimentek az életbe, s legfeljebb az ötéves találkozókon jutottak eszükbe mindazok a leírt szavak, amiket tanulóéveik során olvastak, vagy esetleg ők maguk vetettek papírra, s amelyek nem voltak mások, mint szemenszedett álmok. Mások azonban éppen ellenkezőleg: a valóság testéből véreztetett tényeket hittek a szavak mögött, úgy kezelték a szavakat, mint báli ruhát, amelyet felölt az ember s máris egy csillogó estélyen találja magát, vagy mint egy kényelmes félcipőt, amelybe csak bele kell bújni, s indulni lehet az életre kelt álmok nyomában. Ezek a tanítványok meg is járták rendesen, félcipőben vagy anélkül, de fejjel ütköztek a valóság falának. Így aztán arra kérlek, Nyájas Olvasó, e beszély szavait se vedd másoknak, ne gondold valóságnak őket, a legjobb, ha el sem olvasod, vagy ha elolvasod, rögvest a feledés lomtárába küldöd az egészet. Ha pedig mégis az olvasás mellett döntenél, kövesd hát mesémet.

31.

Aztán egy éjjel Lucas mást is mondott. Beszélni kezdett, és beszélt, hosszan beszélt, egészen az első fénysugárig beszélt, s akkor is csak azért hagyta abba, mert szertefoszlott. Talán még a másik dimenzióban is folytatta. Talán az Lucas büntetése, hogy beszél, csak beszél, mondja, csak mondja, de nem hallja senki. Bart azonban egy ideig hallotta. Ezt hallotta:

            „Sose lesz a tiéd. Én tudom. Sokáig hittem azt, hogy az enyém. Fölszedtem az út széléről, ahol félholtan hevert, ki tudja, miért, én nem tudtam meg soha. Ott hevert, csapzott volt, végtelenül kimerült, elhasználtabbnak tűnt, mint a legutolsó kivénhedett lotyó Heleen asszony kupijában. Elhasználtnak tűnt, és végtelenül gyönyörűnek. Tudod, Bart, nekem földi életemben nem volt szemem a szépségre. Szerettem a hajnalokat, amikor halászni indultam, nekem a korán kelés nem volt áldozat, hanem öröm volt, még akkor is, ha előtte való este túlságosan felöntöttem a garatra és másnaposan ébredtem, ám a fejfájásom elmúlt szinte nyomban, amikor kiléptem a kunyhómból, hogy induljak a folyóra. Szerettem a hajnalt, szerettem a hajnali levegőt, amely még elhasználatlan, aznap még nem szívta be más, szerettem a hajnali folyót. Mindent szerettem hajnalban, de nem tudtam, hogy mindez szép, mert nem tudtam, hogy van szépség. Jolandáról sem tudtam, csak azt tudtam, hogy ott hever, kiszolgáltatottan, és más, mint Heleen asszony lányai, más, mint a városi nők, más, mint bármely addig látott némber. Hát fölszedtem, hazavittem, asszonyommá tettem. Azt tettem vele, mint bármely más nővel, akivel addig dolgom volt, de mégsem azt tettem, mert ő más volt. És vele is minden más volt, nem csak azért, mert asszonyommá lett, azontúl nem volt üres a házam. Más miatt volt más. Valami miatt, amit akkor még nem sejtettem. Azért volt más, mert lényében volt más, más, mint bármely asszonyi lény. Asszonyom lett, és nem lett az asszonyom. Ott volt a kunyhómban, várt rám, vagy legalábbis olyan volt, mint aki vár. Még ennem is adott, holott arra nem volt szükségem, megszoktam én, hogy hazamegyek fogás után, halat pucolok, és megeszem. Volt, hogy meg sem sütöttem, szerettem én a halat minden formájában, nyersen is. Ám attól kezdve Jolanda megcsinálta nekem a halat. Megcsinált mindent nekem. És asszonyom volt, akit magamévá tehettem, tehettem vele bármit – csak nem volt az enyém.

            Ezt azonban nem tudtam. Sokáig nem tudtam. Egészen addig az estéig nem tudtam, amikor belém vágta a halpucoló kést. Addig csak jártam hozzá haza, és úgy éreztem, minden rendben van. Másként van rendben, mint korábban, amíg nem volt Jolanda, de rendben van. Hazamegyek, enni kapok, elmegyek a kocsmába, visszamegyek Jolandához, magamévá teszem, majd lefekszem aludni, mert hajnalban kezdődik minden elölről. Minden rendben van, ez az élet rendje, ha az embernek asszonya van. Aznap este azonban megértettem, hogy semmi nincs rendben. Jolanda nem az enyém. Lassan ment, de megértettem. Miből értettem meg? Nem tudom. A földi létben nem voltam gondolkodó lény. És mégis megértettem. Aznap este hazamentem a kocsmából, magamévá akartam tenni Jolandát, magamévá is tettem, ám ahogy mozogtam rajta, egyszerre megéreztem, hogy a semmit próbálom magamévá tenni. A semmit, amit nem lehet, hisz a semmi senkié. És ez őrjítő volt. Ott volt Jolanda, a leggyönyörűbb nő, aki valaha létezett, és aki az enyém volt, de aki nem volt az enyém, mert levegőből volt, semmiből volt, tavalyi hóból volt, elolvadt a karjaimban, ott volt, és mégsem volt ott. Üvölteni kezdtem. Ütni kezdtem, ám a semmit ütöttem. Meg akartam ölni, ám a semmit nem ölhettem meg. Aztán egyszerre egy olyan jeges érzést éreztem, amit soha azelőtt, pedig néha még a zajló folyóban is megmártóztam, tudtam én, mi a hideg. Ám ilyen hideget még soha nem éreztem, mint aznap este a szívem táján, talán a halpucoló kés hidegét, talán a halálét, talán azt a soha nem múló érzést, hogy Jolanda nem volt és nem lesz az enyém. Aztán nem volt más, mint a sötétség. És hidd el, Bart, hiába járok hozzád éjszakánként, nem tudok nyugodni, látlak itt az ágyban Jolandával az oldaladon, de mégsem látlak, mert nincs más, mint a sötétség. S a sötétség egyre áthatolhatatlanabb. Jolanda nem volt az enyém. Jolanda nem a tiéd, és sosem lesz a tiéd, mert Jolanda senkié!”

Ezt mondta Lucas, a halász, vagyis Lucas, a halász szelleme, és talán még folytatta volna, de eltűnt a hajnali fényre. Bart pedig feküdt az ágyban, Jolanda mellett, és nem tudott elaludni.

• Volt bennem némi késztetés, hogy írni kéne a negyvennegyedikre, de elmúlt. Végül is folyton magamról írok, minek tetézni. Van, ami van, és ami hiányozni látszik a negyvennégyből, úgyis benne van, mert minden benne van, ami voltam, vagyok, lehettem volna, s talán még leszek. Ez utóbbi nem a negyvennégyben van benne, hanem az elkövetkező ki tudja, mennyiben, de végül a negyvennégyben is, hiszen mindenben benne rejlik a többlet, amivé a minden, vagyis a bármi válhat. Ez vagyok én: egy negyvennégy éves bármi. S bár van, ami hiányzik, de a hiány gyakran gazdagítóbb minden meglevőnél. A hiányon túl pedig ott van mindaz, ami a lényeg, ami én vagyok minden ezmegazommal, minden teszetoszatézisemmel, minden bizbaszommal együtt. Én - vagyis senki, vagyis valaki, vagyis bárki. Én, és ez tényleg nem vehető el tőlem, akkor sem, ha maga az "én" elvehető. Ez van, negyvennégy van, semennyi van, akármennyi van. Élet van - és ez mégiscsak valami. Isten éltessen élet!

A hiúság szonettje

Szünetlen csak írnám a szonettet,

ahogyan tanácsolta Petri,

mert szüntelen incseleg az érzet:

így nem fognak pokolra vetni.

Pedig pont a hiúság nem kéne,

pont az, ami élőként sorvaszt,

s amitől azt hiszem, ha majd vége

lesz mindennek, akkor a torlaszt

a sír elöl így taszíthatom el,

így léphetek majd ki a fénybe,

s ott vár az angyal, aki felemel.

Pedig éppen a sírba lép be,

aki magát hiúságba zárja

s feltámadást önmagától várna.

A negyvenéves férfi naplója

A magyar történelem végzetes romlása minden bizonnyal ott kezdődött, amikor Csontváry üzenetét semmibe véve Ferenc Józsefet nem tették ki a napra, amíg a festő oda nem ért. Úgy általában nem ártana az uralkodóknak, ha néha kitennék őket a napra, hogy a saját kisugárzásuk helyett megérezzék a valódi fényt.

                                                                             ***

Egyszer el kéne menni Jajcéba. El kéne menni Mosztárba. Taorminába. De legalább még egyszer Pécsre, a Csontváry Múzeumba.

                                                                             ***

Megkérdeztem az Úristent, hogy ezt most mért. Mert oké, hogy húsvétkor hó meg minden (amúgy nem oké, de udvarias vagyok, mégiscsak ő az idősebb), de ez a kurva szakadó eső, amikor húsvéti bevásárlásra indulok mégiscsak túlzás. Azt válaszolta, hogy nem tudja, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek. Fekete napszemüvegben volt, fehér bottal, úgyhogy hittem neki. Még meg is sajnáltam, ahogy elindult az utcán, az ő kifürkészhetetlen útjaira, s közben a fedetlen fejét verte az eső. Úgyhogy vettem az esernyőmet, s én is útnak eredtem, s nem gondoltam többet az időre.

                                                                              ***

Végül mindig ugyanarról van szó, ugyanarról a harminc ezüstpénzről. Van, aki egy mestert ad el érte, van, aki egy hazát, van aki csak egy másik embert, aki szerette. S ez a harminc ezüstpénz lehet konkrét összeg, de lehet más is, bármi, ami elhomályosítja az áruló látását. Személyes ambíciók, egyszerű gyávaság, vagy az a téveszme, hogy ilyen módon lehet boldog. De a harminc ezüstpénz még senkit nem tett boldoggá. Ez az, amire minden árulónak előbb vagy utóbb rá kell jönnie. Mert ha nem jön rá, nem is valódi áruló, csak egy kufár, aki egy mesterrel, egy hazával vagy egy másik emberrel kereskedett.

A negyvenéves férfi húsvétra készült.

Nagycsütörtök volt, az utolsó vacsora és a gyász kezdetének napja, amikor a harangok Rómába mennek. S noha minden út, a negyvenéves férfié aznap este mégsem oda vezetett, hanem a konyhába, a saját lakása konyhájába, ahol báránycombot készült sütni vacsorára. Báránycombot, amely hosszú hónapok óta raboskodott a mélyhűtőben, hónapok óta nem került elő onnét, a negyvenéves férfinak hónapok óta nem volt kedve főzni. S most, nagycsütörtökön, a gyász, de egyben a remény napján, amikor a negyvenéves férfi fehér pólót húzott magára, nem törődve a főzés esetleges következményeivel, úgy érezte, eljött az ideje az első vacsorának. Ideje végre főznie és ennie valamit, méghozzá azt a báránycombot, ami néhány hónapja ott maradt a hűtőben, ahelyett, hogy vasárnapi ebédnek készült volna el, de ugyan már kinek lett volna kedve vasárnap délben, egymagában ebédelni. Minden bizonnyal Jézus sem ette volna meg az utolsó vacsorát, ha egyedül lett volna, mint utána a Gecsemáné kertben vagy később a kereszten, midőn atyjához panaszkodott, amiért elhagyta, már csak azért sem ette volna meg, mert akkor nem lett volna, aki vele együtt nyúl a tálba, hogy aztán elárulhassa. A negyvenéves férfinak voltak ugyan tanítványai, de ezek a tanítványok csak óvatosan és fenntartásokkal követték, még csak eszükbe sem jutott egy tálba nyúlkálni vele és holmi koszos garasokért megtagadni.  Így azon a vasárnapon, amikor egyedül maradt a lakásban az ebéd előkészületei közben, a negyvenéves férfinak sokkal inkább azon járt az esze, miért hagyták egyedül, mintsem azon, hogyan készítse el a báránycombot, amely így a hűtőben maradt, majd átkerült a mélyhűtőbe. „Na de majd ma este”, gondolta a negyvenéves férfi, „a remény napja van ma, megeszem a bárányt, írmagja sem marad a gyásznak.”

            Zöldcsütörtök volt, a negyvenéves férfi zöld fürdőköpenyben üldögélt  számítógépe előtt, s az előző napra gondolt, nagyszerdára, amikor nem történt vele semmi különös, ahogy valamivel több mint kétezer évvel azelőtt sem történt semmi különös a szerdai napon, hacsak a Sátán nem akkor ment bele az iskariótiba vagy kariótiba, aki valójában Galileából származott, és miért, miért nem, talán pénzért, talán másért, talán csak azért, mert belement a Sátán, elárulta mesterét, akit aztán keresztre feszítettek – talán aznap ment bele, talán korábban, a negyvenéves férfival mindenesetre nagyszerdán nem történt semmi említésre méltó.

             Hacsak az nem, hogy este találkozni ment valakivel, egy fiatal lánnyal, egykori tanítvánnyal, aki annyira még követte őt, hogy találkozóra hívja, de annyira már nem, hogy vacsorát költsön el vele, s együtt nyúljanak a tálba. Persze ez egyébként is stílszerűtlen lett volna nagyszerdán. A negyvenéves férfi mindenesetre elment a találkozóra, melynek színhelye egy körúti cukrászda volt, ahol korábban, nemhogy hónapokkal, hanem mesebeli hét évvel azelőtt megismert valakit, aki nem tanítványa volt, vagy nem csak az, s főként nem a szokványos értelemben - most azonban, nagyszerdán, pár hónappal az ominózus vasárnap után, a negyvenéves férfi az ex-tanítvány miatt ment oda. Ám amikor a megbeszélt időpontban odaért, a cukrászdát üresen találta, mint egy sziklasírt.

            Rossz a hasonlat. Egyrészt az üresség nem volt hírnöke semmiféle pozitív reménynek, sőt sokkal inkább a bizonytalanságnak és a bosszankodásnak volt a hírnöke, másfelől nem is volt valódi ez az üresség. Az egyik sarokban ugyanis ott ült valaki. Egy férfi, nagyjából ő is negyvenéves. A negyvenéves férfi ismerte ezt a negyvenéves férfit, abból az időből ismerte, amikor még volt miért s főként kinek megfőzni a vasárnapi ebédeket, sőt olyan módon ismerte, ami még némi összefüggést is teremtett a hét évvel korábbi cukrászdázás, a pár hónappal korábban elmaradt vasárnapi ebéd és a mostani eseménytelen nagyszerda között. A másik negyvenéves férfi ugyanis egy helyen dolgozott azzal a valakivel, aki a cukrászdázás és az elmaradt vasárnapi ebéd összefüggésrendszerében kulcsszerepet töltött be. Egy helyen dolgozott vele, sőt együtt élt egy nővel, aki még nála is többet tudott erről a kulcsszereplőről, hiszen a barátnője volt, és most, itt a cukrászdában, a másik negyvenéves férfi éppen őt várta. És amíg várta, odaült a negyvenéves férfihoz. Beszélgetni kezdett vele, s minthogy a negyvenéves férfi nem volt beszédes hangulatában, leginkább ő beszélt. A másik negyvenéves férfi elmondta, mennyire boldog. Merthogy együtt van azzal a nővel, akire most vár. Ezt mondta, és közben kiitta a röviditalos poharát, majd kért még egyet. Kérdezte a negyvenéves férfit, ő nem kér-e. Ha nem, nem. Ő mindenesetre iszik még egyet, amíg megjön a nő, mert annyira boldog. Itt a húsvét. És ők együtt vannak. Igaz a gyerekek, a nő gyerekei kicsit nehezen kezelhetők, talán mert egy hónapja váltak el a szüleik, na de ő majd magához édesgeti őket. Erre való a húsvét. Élő nyúl, csokihegyek. Majd meglátják a kis szarosok, mennyire jó pótapuka ő. Igaz, most kicsit maga alatt van, még gyógyszereket is szed rá, hangulatjavító, mifene, na de ez nem lehet akadálya a boldogságának. Meg a gyerekek se. Még az elvált férj sem, aki most húsvétkor nyilván újra bepróbálkozik, hogy visszaédesgesse magához a gyerekeit. Lesz majd élő nyúl meg csokihegyek. Ahelyett, hogy jobban vigyázott volna a családjára. Mondta a másik negyvenéves férfi, fölhajtotta a felesét, és kért még egyet. Aztán azt mondta: Itt a húsvét, érted, bazmeg?!. És akkor belépett a cukrászdába a nő.

            A negyvenéves férfi jól ismerte ezt a nőt. Illetve az túlzás, hogy jól, de ismerte. És annyira kötődött a gondolataiban a hétévvel vagy még inkább a pár hónappal azelőtti valakihez, főleg mivel egy munkahelyen dolgoztak, hogy kicsit olyan volt most számára, mintha az a valaki lépett volna be a cukrászda ajtaján. Meglátta őket ez a nő, furcsa fény villant a szemében, ahogy az ő negyvenévesére nézett, aki előtt ott sorakoztak az üres kupicák, és még furcsább, amikor a negyvenéves férfit pillantotta meg. Aztán a fény kihunyt, mosolyra rendezte arcvonásait, és leült melléjük. Puszit adott a negyvenéves férfinak, majd a saját negyvenéveséhez fordult, és azt mondta neki mosolyogva, hogy ha nem lenne itt a negyvenéves férfi, akkor leüvöltené a fejét. Mert ideges. Rettentően ideges. Annyira ideges, hogy szét tudna robbanni. Itt a húsvét, és a gyerekeknek még semmi ajándék, se élő nyúl, se csokihegyek, és ők itt ülnek ebben a kurva cukrászdában, ahelyett, hogy sonkát vennének meg ajándékokat, de már látja, hogy ebből ma se lesz semmi. Mondta mosolyogva, miközben villámokat szórtak a szemei. Aztán a negyvenéves férfira mosolygott, és megkérdezte tőle, hogy van. Jól, mondta a negyvenéves férfi. Aha, értem, mondta a nő, szóval szarul, de büszkén. Mert az élet egy fos. Mondta mosolyogva. És még mondott volna valamit, de akkor megérkezett a negyvenéves férfi egykori tanítványa. És a negyvenéves férfi elnézést kért, kellemes húsvétot kívánt, és átült a lánnyal egy másik asztalhoz.

Egy húszéves lánnyal, aki valamikor a tanítványa volt, de most külföldön élt, mert külföldön tanult, és egyébként is, ott sokkal jobb az élet, csacsogta a húszéves lány, aki ragyogott, miközben beszélt, a külföldi életről beszélt, s arról, hogy persze hiányzik az itteni is, de annyira azért nem, mert minden szép és jó, megtalálta a számításait, barátja is van, persze nem életre szóló, bár odavalósi és orvosnak tanul, jó parti lenne, az anyja rá is beszélné látatlanban, de hát ki tudja, mit hoz az élet, bolond lenne, ha lekötné már most magát, aztán ünnepelhetné minden évben a húsvétot, ami kész depresszió a családjában, vidékre kell menni, unalmas rokonokat elviselni, túlélni a sok hülye locsolót, na nem, ezerszer jobb, hogy idén nem is ünnepli a húsvétot, hanem aznap utazik vissza, és még csak a barátját se látja majd pár napig, mert a saját családjánál lesz, ő pedig visszamegy a kis kollégiumi szobájába és jól érzi magát a lakótársaival. Ezt csacsogta a húszéves lány, az egykori tanítvány, a negyvenéves férfi pedig hallgatta, néha bölcs megjegyezéseket fűzött a csacsogáshoz, mint egy valódi mesterhez illik, akit elhagyhattak s háromszor megtagadhattak holmi külföldi ösztöndíjakért a tanítványai, de ő azért örök életére mester marad. Így telt a nagyszerda.

            Most viszont nagycsütörtök volt, másnap nagypéntek, hogy aztán nagyszombat legyen sonkával és miegymással, s aztán eljöjjön a vasárnap, ami egyeseknek élő nyuszit hoz, élő nyuszit és csokihegyeket. Eljön a vasárnap, és – ki tudja – talán hoz mást is. A negyvenéves férfi azon gondolkodott nagycsütörtök reggelén, miközben a báránycomb a konyhaasztalon olvadozott, hogy miről szól ez az egész. Nagyszerda, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, és aztán vasárnap. Et resurrexit. Ez így rendben van. De vajon vasárnap, ha majd ő, a negyvenéves férfi fogja magát, felöltözik, és elmegy ebből a lakásból, ahol addigra már a mélyhűtött báránycomb sem emlékeztet egy pár hónappal korábbi vasárnapra, talál-e valahol a környéken egy üresen tátongó sziklasírt?