A negyvenéves férfi

10.

A nagymama mesélt. Nem volt pontosan kivehető minden részlet, és főként az összefüggés hiányzott, az előzmények, amelyeket a nagymama már elmondott, vagy amelyek egyáltalán nem voltak, mert a nagymama az utolsó időkben, mint vérbeli mesélőhöz illik, általában a dolgok közepébe vágva indította a történeteit. De annyi kivehető volt, hogy Zoli bácsiról van szó, a nagymama történeteinek örök hőséről. Zoli bácsi talán tíz évvel is fiatalabb lehetett a nagymamánál, vagy ki tudja, kortalanul volt öreg ő is, és elég rozoga, de azért kevésbé, mint a nagymama, aki azonban következetesen bácsizta Zoli bácsit, nyilván az ápolónőktől átvett kifejezésmóddal. Zoli bácsi megérte a pénzét, állandóan ott lógott a női szinten, csapta a szelet az ott lakóknak (szerencsére elég komótosan, nehogy valakit is feldöntsön az a szél), ami azonban meglehetősen sajátos formában nyilvánult meg. Visszatérő motívuma volt a nagymama Zoli bácsi-sztorijainak, hogy állandóan húzogatja a nadrágját, mintha az legalábbis örökös lekívánkozási kényszerben lógna rajta. A nagymama ezt némi rosszallással adta mindig elő, de csak annyira, mint egy középső csoportos Júlia az óvoda Rómeójáról, aki mindennap többször is meghúzza a copfját. A nagymama rosszallásában állandóan ott rejlett valami cinkos hunyorítás, amelyből kiviláglott, hogy Zoli bácsi talán nem is annyira elvetemült gonosztevő. Legzavarosabb kalandjuk például, amelyben a nagymama éppen a folyosó végi közös vécén ült, Zoli bácsi pedig az ajtót nyitogatta, míg végül a nagymama jól rá nem csapta a kezére, egyértelműen kettejük kapcsolatának freudi mélységeiről árulkodott.

            Most azonban, ahogy Kollarik a nagymama szájához hajolva fülelt, úgy tűnt, hogy a történet Zoli bácsija nem Zoli bácsi. Vagy nem csak ő. Hogy ő, de még valaki más is. Mert a történetben a nagymama épp a folyosón mendegélt, amely azonban nem az otthon folyosója volt, hanem a hatalmas belvárosi lakás végtelen előszobája, és a vécét kereste, mint az utolsó időben egyedüli úti célját, de nem találta, sehol sem lelte, és ahogy botorkált, egyszer csak szembe találkozott Zoli bácsival, aki azonban a nagypapa volt. Kollarik ezt nem értette teljesen, hiába hajolt még közelebb, nem a hallási viszonyokban volt a hiba, a nagymama egyértelműen azt ismételgette, hogy Zoli bácsi volt a nagypapa. És aztán nem volt más, mint a sötétség. És a nagymama elhallgatott. Kollarik pedig, aki továbbra sem értette az egészet, bár abban sem volt bizonyos, kellene-e bármit is értenie, arra gondolt: „milyen sötétség?”, és már majdnem ki is bukott a száján: „Nagyi, milyen sötétség?”, ám abban a pillanatban világosság gyúlt az agyában. Hogy a nagymama azt mesélte, hogyan esett el. Ezért odahajolt, és megfogta a kezét. Mire a nagymama tisztán és érthetően azt mondta: „El kell válnod tőle.” És ebből Kollarik számára egyértelművé vált, hogy tudja, ki fogta meg a kezét.

             „El kell válnod tőle, Kokó…”, mondta a nagymama, és Kollariknak egy pillanatra elege lett az egészből. „Ez nem igaz,”, gondolta magában, „már megint kezdi…”. Aztán elszégyellte magát a gondolataiért, és kijavította (már ha lehet kijavítani gondolatot): „Istenem! Drágám! Valami mást, kérlek…”. Mert a nagymama egy ideje folyton azt emlegette, hogy el kéne válnia az első feleségétől egyházilag, sőt egyszer már le is akarta neki diktálni a levelet, amelyet írnia kéne az illetékes egyházmegye fejének: „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Atya!”, így kezdődött a levél, a folytatását viszont nem ismerte Kollarik, mert miután ez elhangzott, az agya pihenő üzemmódba kapcsolt. Aztán annyit felelt mindig: „Persze, Nagyi, majd elválok”, és arra gondolt, egyszer a nagymama is csak leszáll erről a témáról. De nem szállt le. A leváratlanabb pillanatokban kezdte újra, amikor pedig elvben teljesen másról volt szó – márpedig ha Kollarikon múlott, mindig másról volt.

            „El kell válnod attól a nőtől”, ismételte a nagymama, és akkor Kollarik arra a nőre gondolt, aki évekig volt becézett keresztnév a nagymama számára, és ezen még el is mosolyodott volna magában, ha nem tudta volna pontosan, hogy az a nő kizárólag miatta lett az a nő a nagymama nyelvhasználatában. És akkor hirtelen elfogyott az ereje. Hogy neki ez sok. Nem elég, hogy a nagymama állandóan elesik, és ebben, ebben a rozogaságában az életkori sajátosságon túl talán neki is van némi szerepe – hanem még ez is. Ez a pokolba vezetően jó szándékú érzelmi zsarolás. Mert a nagymama egy angyal. De egy hihetetlenül makacs angyal. És ez ellen nincsen fegyver. „Persze, Nagyi, majd elválok…”, sóhajtotta nem túl feltűnően, és akkor hirtelen az jutott eszébe, hogy ez a „persze, majd” már nem egészen ugyanaz a „persze, majd”, mint néhány hónapja. Hogy az állandóan eső és magától föl nem kelő nagymama mérhetetlen ereje lassan felőrli az övét. Lassú Nagyi Kokót mos.

            Ezért aztán odahajolt a nagymamához, megcsókolta a homlokát, és fölállt az ágy széléről. Odalépett az ablakhoz, azonnal megtalálta a redőny zsinórját, és néhány határozott mozdulattal felhúzta. „Most mennem kell, Nagyi”, mondta, „Vigyázz magadra, és ne zolibácsizz nekem ész nélkül”, de a végét már csak halkan tette hozzá. És kiment a szobából, hogy szóljon egy ápolónőnek, mert már sietnie kellett, hiszen délre vissza kellett érnie a városba, az iskolába.

9.

Sötét volt a szobában, koromsötét, ami meglepte Kollarikot, mert mindeddig csak nappali világosságban ismerte a nagymama szobáját. Odakint most is világos volt – alig múlt reggel kilenc -, s idebent mégis éjszaka. Az ajtó becsukódott mögötte, s Böbe baba miatt nem merte újra kinyitni, kezével pedig hiába tapogatózott, fogalma sem volt, merre keresse a villanykapcsolót. Óvatosan, nehogy beleütközzék valamibe, vagy ha mégis, ne okozzon totálkárt, elindult az ablak felé, vagyis arra, amerre az ablakot sejtette, hátha megtalálja a redőny zsinórját, hiszen csak ez lehet a sötétség magyarázata, - amikor hirtelen meghallotta a hangot. Nagyon erőtlen hang volt, mintha nem is a szobában szólalt volna meg valaki, egy olyan hangon, amely emlékeztetett ugyan a nagymamáéra, de nem volt egyértelműen azonos vele. Egy nevet szólított, többször egymás után, félig talán kérdő, félig pedig bizonytalanul kijelentő hangsúllyal, vagyis a kettő között valahol, a kétely és a reménykedés határán. Kollarik nagyapjának a nevét.

            „Kokó vagyok”, mondta azonnal Kollarik, majd megismételte még egyszer, valamivel hangosabban, „Kokó!” A nagymama, vagy akinek a hangja emlékeztetett az övére, nem szólt újra, Kollarik pedig, akinek ez a sajátos párbeszéd elterelte a figyelmét, nekiment valaminek, talán a kisasztalnak, igen, mert ahogy odakapott, feldöntötte az odakészített poharat, hallotta, amint a kiömlött folyadék csöpögni kezd a földre, de közben, ahogy nyúlkált, sikerült megtalálnia a kislámpa kapcsolóját, és egyszerre pisla fény gyúlt a szobában. Kollarik ott állt az ágy mellett, az ágyban pedig feküdt valaki, aki nem lehetett más, mint a nagymama.

            „Nagymama, én vagyok”, mondta Kollarik, és kinyújtotta a kezét az alak felé, aki nem lehetett más, mint a nagymama, de a lámpa fénye nem világította meg eléggé. Ám amikor Kollarik keze megérintette, egyszerre megszólalt, és kiderült, hogy tényleg a nagymama. Megint a nagypapa nevét mondta, alig hallhatóan, de egyértelműen a nagymama hangján. „Mondom, hogy Kokó vagyok, Nagyi”, szólt Kollarik és elővette a táskájából a gyümölcsleveket. Az egyiket felbontotta, és töltött a talpra állított pohárba. „Innod kell, igyál”, mondta az anyjától tanult reflexszel, de főként mivel más nem jutott eszébe, és a nagymama felé emelte a poharat.

            Ám akkor a nagymama megszólalt, és bár már biztos volt, hogy ő a nagymama, a hangja, vagy még inkább az intonációja nem a nagymamáé volt, mert azt mondta halkan, de nagyon határozottan: „Nem iszom! Nem akarok inni!” A nagymama ilyet soha nem mondott volna, ő egyszerűen csak nem ivott. Most azonban azt is hozzátette, ellentmondást nem tűrően: „Hagyjatok már békén! Folyton itattok, amikor nem vagyok szomjas!” És annyi eltökéltség csengett a hangjában, hogy Kollarik letette a poharat.

            Zavarba jött ettől a hangtól, és hirtelen ostobának érezte a kérdést is, amelyet pedig már régóta forgatott a fejében, vagyis azt, hogy magától a nagymamától tudja meg, hogyan esett el. Ezért csak visszatette a poharat az asztalkára, és fölállt, hogy végre tényleg megkeresse a redőny zsinórját és nappali világosságot csináljon a szobában. Odalépett az ablakhoz, és tapogatózni kezdett, de nem talált semmit, a kislámpa fénye pedig kevés volt ahhoz, hogy eligazítsa. Ahogy ott babrált, kezdődő ingerültséggel, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a nagymama motyog. „Tessék?”, fordult az ágy felé, de mivel továbbra sem értette, odalépett, majd leült az ágy szélére és közel hajolt a motyogó szájhoz. 

8.

A városon kívül, Havasvölgy utolsó házain is túl, Nagykocsi község határában van egy vadvirágos rét. Ezen a réten Kollarik, aki a kutyát leginkább csak kutyaszar formájában elviselő belvárosi értelmiségi volt, egyszer kutyát sétáltatott egy idilli, tavaszi délutánon egy férfi és egy nő társaságában. A nő a felesége volt (az első), a férfi pedig Kollarik első feleségének (aki ily módon a férfi harmadik vagy negyedik felesége lett) a második férje – pontosabban a jövendőbeli második férje. Mielőtt azonban elvesznénk a házassági viszonyok meglehetősen szövevényes, ám annál banálisabb útvesztőjében, tisztázzuk, hogy azon a bizonyos délutánon minderről szó nem volt. Nem volt szó másról, mint a kölcsönös bizalom és megértés jegyében lezajlott kutyasétáltatás idilljéről, melynek során Kollarik, talán életében először és utoljára, még egy bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábúval is bensőséges kapcsolatba került. Aztán az idill, amelyről utólag kiderült, hogy nem csak Kollarik és a bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábú kapcsolatára volt gyümölcsöző hatással, nem sokkal később egy sajátságos leánykérésbe torkollott a hatalmas belvárosi lakásban, melynek során Kollariknak a saját felesége házasságára kellett áldását adnia, noha ezt az áldást nem is nagyon kérték tőle.

            Most azonban nem a vadvirágos rétre tartott, hanem a nagymamához, vagyis a havasvölgyi villamos-végállomáson Nagykocsi helyett Remetemagdolna irányában ült buszra, majd leszállt a ligetes templomkertnél, a jegenyefasoron keresztül besétált a kegytemplomhoz, aztán mellette továbbhaladva hamarosan a pedagógusotthonhoz ért. Az otthon vöröstéglás, angol bentlakásos iskolákra emlékeztető épületét drótkerítés és rácsos kapu választotta el a külvilágtól. Kollarik jól ismerte a kapukódot („Trianon!”, súgta meg neki annak idején cinkos hunyorítással az egyik ápolónő, majd az értetlen tekintetre kissé türelmetlenül tette hozzá: „Jaj, hát 1920…”), így beütve a számkombinációt, máris beléphetett. Fölment az emeletre, jobbra fordult, majd amikor már-már a nagymama ajtajához ért, belerohant Böbe babába. Pedig tudta, hogy figyelnie kéne erre, és máskor figyelt is, mindig egy indián felderítő körültekintésével járt el, hogy Böbe babát elkerülje, de most valahogy kiment a fejéből. És ez hiba volt, nagy hiba. Böbe babával ugyanis vigyázni kellett. Böbe baba a nagymamánál alig volt fiatalabb, mégis mindenki Böbe babának hívta, mert senki sem tudta a valódi nevét, már ha volt neki egyáltalán, ez a Böbe baba viszont valamiért ráragadt. Talán mert volt benne valami határozottan böbebabás, talán mert mindig mazsolát keresett a reggelihez kiosztott kenyérben, ki tudja. Böbe baba sem tudta, bár ez nem meglepő, minthogy ő semmit sem tudott, vagy ha igen, jól palástolta. Ő volt a nagymama szobatársa az első időkben, amíg Kollarik anyjának nem sikerült átrakatnia a nagymamát egy időközben megüresedett egyszemélyes szobába, így Böbe baba új szobatársat kapott. Böbe babának nem volt senkije, vagy legalábbis az a valakije, aki elhelyezte őt a szállón, a havi ellátási díj átutalásán kívül nem foglalkozott vele. Talán ezért, talán nem, Böbe baba mindent elvett, ami megtetszett neki. Így vett el mindent a nagymamától, amit az első időkben Kollarik anyja vitt neki, így egy idő után Kollarik anyja duplán vásárolt mindig mindent, hogy a nagymamának valami maradjon, de csak annyit ért el, hogy Böbe Baba attól kezdve mindent duplán gyűjtött be. A helyzet – legalábbis a nagymama helyzete - aztán megoldódott, amikor a nagymama saját szobába került, Böbe Baba pedig olyan szobatársat kapott egy szélütött asszony személyében, akit szintén nem látogatott senki, így nem volt mit elvenni tőle. Attól fogva Böbe baba mindig a folyosón kóválygott, és onnan gyűjtött be minden begyűjthetőt, ha pedig meglátott egy látogatót, odament hozzá, és tőle próbált meg szerezni valamit, és ilyenkor hosszas közelharc árán lehetett csak szabadulni tőle. Kollarik viszont irtózott bármiféle közelharctól, így mindent megtett azért, hogy valahogy kicselezze Böbe babát. Ez nem volt könnyű, de többnyire sikerült. Ezúttal azonban elkalandozott a figyelme, túlságosan lekötötték talán a metróban és a Moszkva Kálmán téren átéltek, így mire észbe kaphatott volna, már Böbe baba karmai között vergődött.

             „Csókolom”, dadogta hirtelen zavarában Kollarik. Böbe baba nem mondott semmit, miként általában nem mondott semmit, viszont annál határozottabban nyúlkált Kollarik válltáskája felé, amelyben – mintha megérezte volna – több doboz gyümölcslé volt a nagymamának. Kollarik pánikba esett. Nem is annyira a gyümölcsleveket féltette, mint inkább teljesen abszurdnak tűnt számára, hogy bornírt télapóként ajándékot osszon ennek a szerencsétlen sorsú teremtménynek, és aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaváltozzék egyszerű Piroskává, aki látogatóba jött a nagyanyjához. Ám abban a pillanatban, mint egy jól szerkesztett dráma tetőpontján, hirtelen új látogató, egy megbízható külsejű asszonyság jelent meg a folyosó végén, ami elterelte Böbe baba figyelmét, és Kollarik kihasználva az adódó lehetőséget, besurrant a nagymama ajtaján.

7.

A metró megállt. A Moszkva Kálmán térre értek, ahol Kollariknak le kellett szállnia. Állt a peronon, és mivel nem volt tömeg, amely magával sodorhatta volna, némi tanácstalanságot érzett. Körülnézett, nem pillantja-e meg a leszállók között a másik metrókocsi szem elől tévesztett utasát, de csak a hirdetések bámultak vissza rá az állomás faláról. Nem volt mit tenni, elindult a mozgólépcsőhöz, amely magától értetődő természetességgel áramlott a felvilág felé.

            A téren árusok sorfalán kellett áttörnie magát. Hímzett terítőket, sós perecet, cukorkákat és mindenféle bóvli széles választékát próbálták meglehetős agresszivitással rásózni a pillanat töredéke alatt, de Kollarikban az évek során olyan immunitás alakult ki a külvilág ilyen jellegű támadásaival szemben, amelyről szinte sejtelme sem volt. A metróból kilépve még azt hitte, rögvest szegényebb lesz néhány teljesen fölösleges tárggyal, ám egy-két perccel később azt vette észre, hogy a pénze is megvan, frissen vásárolt szemét sincs a kezében, és az árusok is új áldozatokra vetik már magukat a háta mögött. Ettől annyira zavarba jött, hogy hirtelenjében azt sem tudta, merre kell mennie. Pedig jól ismerte a teret. Nemcsak kamaszkorában szelte át ezer- meg ezerszer gimnáziumba vagy egyszerűen csak a városba menet, hanem amióta a szüleitől elköltözött, a rendszeres hétvégi családi ebédekre is mindig itt járt (a feleségével: jártak) keresztül. Most is elindult ösztönösen a buszállomás felé, de még idejében rádöbbent, hogy villamossal kell mennie. Aztán futni kezdett, mert a villamos éppen beérkezett a megállóba. Sikerült elérnie, fölugrania rá, megkapaszkodnia egy fogódzkodóban, mert a jelző máris szólt, becsapódtak az ajtók, a jármű nagyot rándult és elindult. Kollarik rendes helyet keresett magának egy ablaknál, és ahogy siklottak kifelé a térről, kinézett az ablakon. És akkor újra meglátta. A tér egyik szegletében, közvetlenül a sínek mellett füves-virágos rész volt, padokkal, amelyeket teljes mértékben elfoglaltak a hajléktalanok, megviselt ruházatú, megviselt férfiak és nők. Ott ült közöttük. A szájához kis műanyag kannát szorított éppen remegő kezekkel, pontosan olyat, amilyenben Kollarik annak idején a sarki zöldségestől úgynevezett „termelői” bort hordott haza, amelyről annyiszor állapították meg a közös étkezéseknél, hogy szőlőt maximum a zöldségbolt kínálatában látott, de azért fröccsnek jó, és remekül mulattak, amikor Kollarik elnevezte, az állítólagos termőhelyre utalva: „imrehegyi chablis”-nak. Ilyet ivott most is, vagy valami hasonlót. A kanna szájából mellébuggyanó folyadék végigcsorgott gyérszálú szakállán. De aztán a villamos továbbsiklott, az alak mind kisebb és kisebb lett, míg végleg el nem tűnt Kollarik szeme elől.

            A fasoron haladtak keresztül, el az illúziókeltően vadregényesnek tűnő park, a kisvasút-végállomás és a kórház mellett. Kollarik hazafelé tartott, s bár egyébként többnyire busszal tette meg ezt az utat, de a villamos ablakából kibámulva is minden untig ismerős volt. A kórház után pár perces üresjárat következett, érdektelen útszakasz, amelyet nem szegélyeztek házak, majd már ott is voltak az egykori piacnál, melynek helyén a kor divatjának hódoló, bántóan túlméretezett bevásárlóközpont épült. Kollariknak itt kellett volna leszállnia, és a villamos útvonalától eltérő irányban nekivágni a hegynek, és akkor pár perc múlva hazaér. Haza, vagyis a szülei lakásába, ahol már nem lakott ugyan emberöltő óta, de bizonyos berögzült kifejezések sosem cserélődtek ki Kollarik agyában. Ekként volt mindig sajátos házastársi párbeszéd forrása, valahányszor az első feleségét feleségeként emlegette a második felesége füle hallatára. Ám most nem hazament. A villamoson maradt, s a villamos a másik irányba indult tovább, Havasvölgy felé. De nem csak Havasvölgy felé.

6.

Néhány megálló múlva azonban egyszerre ritkulni kezdett a tömeg. A metró elhagyta a városközpontot jelentő néhány megállót, és arrafelé tartott, ahonnét ebben az órában az ellenkező irányba igyekezett az emberek többsége. Kollarik is levegőt kapott végre, megmozgatta tagjait, nem okozott-e bennük maradandó károsodást az imént elszenvedett tömegközlekedési erőszak, hátát nekivetette az iránynak köszönhetően mozdulatlanságra ítélt ajtónak, és körülnézett. Pillantását végigjáratta a reggeli bávatagságban kókadozó utasokon, majd ösztönösen átnézett a két kocsit elválasztó üvegen, át az előttük haladó szerelvénybe.

            Először nem látta meg. Illetve meglátta, de nem vett róla tudomást. Tekintete álmos fásultsággal elsiklott mellette. De aztán azonnal visszatért, megállapodott rajta, végigpásztázta és jelet küldött Kollarik tudatába. Nem volt kétség: ő az. Vagyis nem kétség nem volt, hanem volt egy érzés, amely minden ésszerűséget elnyomott. Nem a ruhája volt hasonló, köpött a ruhákra, tudta, hogy az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni, nem is az arca, az arc oly szeszélyes jószág, egyetlen arc van, amely valamikor belénk vésődött, és ezt hordozzuk örökre magunkkal – hanem a lénye. És a lénye ő volt. Ott ült magába roskadva az ülésen, mint annak idején a fotelban, amikor Kollarik bejelentette neki, hogy elválik a feleségétől és külföldre megy egy időre, és várta, hogy mondani fog valamit, de ő életében először nem szólt egy szót sem, csak ült a fotelban és egyszerre zsugorodni kezdett, olyannyira, hogy Kollarikot félelem fogta el, hogy a szeme láttára tűnik el a kartámlák között, ezért ijedtében megfordult és kiviharzott a szobából.

            Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál. Kollariknak lehetősége sem volt pontosan szemügyre venni, mert megállt a metró, utasok szálltak le és föl, neki is odébb kellett lépnie, és mire visszafordult a túlsó kocsi felé, már nem volt ott. Kollarik gyorsan kinézett a peronra, hátha leszállt ő is, de az ajtók már záródtak, kéretett vigyázni, a szerelvény indult, az állomásfal mozgásba lendült, a hirdetések egyetlen szédítő színfolttá álltak össze, majd a külvilágot felfalta az alagút. Maradt az érzés, mintha titkos víznyelő nyílt volna a testében, valahol a gyomra helyén.

            Ismerte ezt az érzést. Néha már kezelni is tudta. Uralkodni rajta, hogy a víznyelő ne őt nyelje el. (Ez kétszer történt addigi életében. Először egy bejelentés hatására, amikor valaki, pontosabban nem valaki, hanem egy nagyon is konkrét személy, közölte vele, hogy igényt tart az első feleségére. Ekkor tehát nagyon, sőt túlságosan, mondhatni zavaróan racionális oka volt. Nem is nyílt meg igazi víznyelő, csak afféle ócska kis emésztő, amiből inkább csak az elűzhetetlen szarszag megalázó emléke marad meg az embernek. Másodszor viszont évek múlva az elsőhöz képest, vagyis évekkel azelőtt, igazi jó mélylélektani irracionalitással, egy hétfői napon, ami aztán szépen úgy is maradt, múlhatatlan hétfői napként a víznyelő feneketlen mélyén, ahonnét szép lenne azt mondhatni, hogy kitartó búvármunkával evickélt elő, de valójában sosem volt többé benne bizonyos, igazán elérte-e a felszínt, nem rekedt-e meg örökre az eget élethűen tükröző legfelsőbb rétegekben.) Utoljára akkor sikerült valamelyest uralkodnia rajta, amikor egy-két héttel, hónappal vagy évvel a válásuk után, egy bevásárlóközpont élelmiszerrészlegén megpillantotta az első feleségét. Illetve egy nőt, aki bizonyos iratok és némely zavaros képzet tanúsága szerint valamikor az első felesége volt. (Akkor még a felesége, mert a másodikról még nem volt szó. Pontosabban szó volt, más nem.) Egy nőt, akit akkor már egy ideje (egy-két hete, hónapja vagy éve) nem látott, de akit azonnal fölismert. Mert ezer közül is. Pedig háttal állt neki. De van olyan látás, amely nem a szemmel történik. És akkor Kollarikban megnyílt a víznyelő. És félő volt, hogy őt is elnyeli. Így aztán, hogy ne várja tétlenül, valami fedezéket keresett. Egy dinnyerakást. Vagy hasonlót. Amely mögül biztonsággal lehet lesni a nő felé. A felesége felé. A volt-nincs felesége felé. És akkor a nő egyszerre megfordult. És nem ő volt. Még csak nem is hasonlított rá igazán. Mert van olyan látás, amely akkor is képes tévedni, ha nem szemmel történik. Ez azonban nem sokat változtat a víznyelőn. Mert a víznyelő, ha már egyszer megnyílt, csak hellyel-közzel foltozható be újra.

5.

Azon a májusi napon korán kelt. Nem esett nehezére, már órák óta az ébrenlét és álom közti zavaros vízválasztón hánykolódott, nagyanyjával motyogott, nagyapjával viaskodott, időnként oly hangosan, hogy a mellette alvó, pontosabban aludni vágyó csitítgatta. Úgy aludt, mint mindig, amikor baljós árnyak vetültek a másnapjára – legyenek bár ezek az árnyak családi tragédiával vagy apró-cseprő ügyintézéssel kapcsolatosak. Így nem esett nehezére korán kelnie, pontosabban úgy érezte magát, mintha a saját temetésére készülődne, amihez talán nem sok kedve van az embernek, de jobb túlesni rajta, mert utána már csak egy örökkévalóság kérdése, és jön a feltámadás. Ilyen hangulatban kelt ki az ágyból, mely vonzotta-taszította is egyszerre, de persze óvatosan, nehogy egy fölös pisszenéssel is megzavarja hálótársa nyugalmát. Egy percre még visszanézett a takaróba bugyolált törékeny testre, majd indult a fürdőszobába.

            Előző nap az anyja telefonált, tőle tudta meg a hírt, hogy a nagymama - aki pedig az otthonban már látszólag leszokott az ilyen felelőtlen akciókról – megint bóklászott az éjjel, pedig meg volt tiltva neki, hogy vécére menjen, azért van az ágya mellett szobabudi, de ő mégis elindult, és az éjszakás nővér találta meg a folyosó kövén. Kórházba szerencsére nem kellett vinni, megnézte reggel az orvos, és úgy találta, elég neki a pihenés. Kollarik anyja rögtön bement hozzá, nála töltötte a napot, mint egykor a hatalmas belvárosi lakásban, a nagypapa esései idején, és itatta, itatta, itatta, mert az orvos ezt hagyta meg, hiszen a nagymama az utolsó időkben (úgy az utolsó harminc-negyven évben) annyit ivott magától, mint egy beteg cinke. Itatta, itatta, itatta az anyját, és egynapi szorgos munkával sikerült is belediktálnia két-három deci folyadékot. Estére mindenesetre a nagymama jobban lett, bár ez nem látszott rajta, miként az sem nagyon látszott rajta, hogy rosszul volt. Feküdt az ágyban, és csak abból szűrte le Kollarik anyja, hogy jobban van, hogy egyre határozottabban utasította el az itatási kísérleteket. Aztán Kollarik anyja este hazament, és az éjszakás nővérekre bízta a nagymamát, reménykedve benne, hogy nem a kőről szedik össze majd megint, és fölhívta Kollarikot, nem tudna-e másnap bemenni hozzá. Kollarik pedig, akinek másnap csak délben volt órája, megígérte, hogy bemegy.

            Még nem volt nyolc, amikor kilépett a házból. Végigment a Márai utcán, melyet Kollarik tanár úr ízlése előtt tisztelgő csintalan leánykezek kereszteltek át korábbi nevéről egy áprilisi bolond hajnalon, s a városvezetés gondos gondatlanságának hála úgy maradt, legalábbis Kollarik számára mindenképpen, majd átvágva a könyvnyomtatás feltalálójának emlékét őrző kis téren, kikanyarodott a körútra. A villamosmegállóban az átlagos munkanap reggelének nagyvárosi idillje fogadta. Meg sem próbált odaférkőzni, látta, hogy reménytelen a helyzet, nincs más hátra, mint út a föld alá. A metró alig néhány saroknyira, egyébként sem árt, ha gyorsabban ér ki Remetére, hiszen délre az iskolában kell lennie. Visszabújt a házak közé, és az egyik kis utcán, kutyaszart és a közeli iskolába tartó kisdiákokat kerülgetve lesietett a közeli forgalmas térre, ahol a valamikori színház helyén nyílt infernális szájüreg folyamatosan nyelte és okádta a járókelőket. Kollarik megtorpant a lejáratnál, ám mielőtt meggondolhatta volna magát, ellenállhatatlanul ragadta magával az emberáradat. Lesodorta a lépcsőn, keresztül a reménytelen helyzetükön egy-két gyámoltalan utas kiragadásával bosszút álló ellenőrök sorfalán, majd tovább a mozgólépcsőn, hogy végül begyűrje egy éppen induló szerelvénybe. Kollarik megrekedt egy bordájába fúródó könyök, egy arcát masszírozó hatalmas váll és egy hátát támasztó tömött táska Bermuda-háromszögében, s csak abban reménykedett, hogy céljához érve majd megkegyelmez neki és kiköpi magából ez a bestiális földalatti ragadozó.

4.

A nagymama majd két hónapot töltött kórházban, s ez idő alatt benépesült a hatalmas belvárosi lakás. Jóllehet csak egyvalaki költözött oda, ám ettől az egyvalakitől élettel telt meg minden egyes szoba, Kollarik pedig életében először érezte a lakást a magáénak, és a legkevésbé sem azért, mert a nagymama nem volt benne.      

            Aztán a nagymamát hazahozták a kórházból, megpróbálták visszarakni a helyére a tűzhely elé, de vagy a kitaposott konyhakő egyenesedett ki időközben, vagy a tűzhely mászott kicsit odébb, valami nem stimmelt. Leginkább a nagymama nem stimmelt, hiába nőtt hozzá évszázadok óta a hatalmas belvárosi lakáshoz, nem találta többé benne a helyét. Szó sem volt többé pacalról vagy sztrapacskáról, sokkal inkább zabpehelyről meg tejeskávéról, de azt sem ő készítette, hanem minden reggel ágyba kapta Kollariktól. Ült a nagymama az ágy szélén partedlivel a nyakában, mint egy nem evilági csecsemő, és oly komótosan kanalazta a kását, hogy Kollariknak szakálla nőtt, képtelen volt kivárni a végét, elment a dolgára. A nagymama pedig mintha csak erre készült volna, külön utakra indult. Hol vécére totyogott (mert az ágy mellé készített szobabudit még magányában is illetlennek érezte), hol a konyhába botorkált, vagy egyszerűen csak a nagypapát kereste az előszobában (nem véve tudomást arról, hogy a nagypapa végleg szedte a sátorfáját, amióta Kollarik benépesítette a lakást), ám bármi volt is az úti célja, legtöbbször a földön végezte. Így amikor Kollarik hazaért, vagy a háziorvost kellett hívnia, vagy mindjárt a mentőket, és a szaporodó kórházi zárójelentések nyomán végül a családi tanács is összeült. Aztán ismét jöttek a hullaszállítók (jól álcázták ugyan magukat, de Kollarikot nem tudták átverni), fogták a nagymamát és elvitték Remetemagdolnára, az idősek otthonába. Kollarik pedig ottmaradt a hatalmas belvárosi lakásban, annak is inkább a túlsó felében, mert jóllehet nem volt többé egyedül, jó darabig mégsem tudta igazán belakni a nagymamától üresen hagyott helyiségeket.

3.

Aztán egyszer csak Kollarik meghalt (másodszor halt meg úgy istenigazából addigi élete során, vagy talán harmadszor), de még aznap föltámadt. Aznap, amikor időtlen idők óta először nem jött haza éjszakára. Az éjszakát egy egész éjjel nyitva tartó kávéházban töltötte, és persze nem egyedül. S bár reggel egyedül tért haza a hatalmas belvárosi lakásba, egyedül ment be a nagymamához, aki már a tűzhely előtt kavargatta az aznapi ebédet, egyedül huppant le a konyhaasztal mellé és egyedül hörpintett fel egy bögre zöld teát, mégis kiérezhető volt kettejük megváltozott hallgatásából, hogy többé már nem úgy vannak ketten, mint azelőtt.

            Már nem úgy voltak ketten, de még sokáig ketten voltak. Ám Kollarik az ebédek és vacsorák után egyre ritkábban tért meg vackára a lakás túlsó felébe, ellenben mind gyakrabban merészkedett túl a küszöbön, csak ezúttal nem külföldre igyekezett. És ilyen alkalmakkor, ha nem is maradt ki egész éjszakára, mint azon a bizonyos első napon, de olyan kései vagy még inkább korai órákban tért haza, amikor a nagymama már réges-rég súlyos paplanja menedékében hallgatott, és a nagypapa sem csoszogott már az előszobában (a nagypapa egyébként is sokkal ritkább csoszogott az előszobában, míg egy nap végleg nyoma nem veszett, ám addig még sok mindennek kellett történnie). A nagymama mind gyakrabban töltötte egyedül a délutánok és az esték túlnyomó részét. S bár jól megszokott őrhelye volt a tűzhely előtt, az ember mégis másként van egyedül, ha tudja, hogy rajta kívül más is van a lakásban.

            Talán ez okozta, talán más, a nagymama egyik nap elesett. Este esett-e el, vagy már délután, nem tudni, mert Kollarik ebéd után elment hazulról, a nagymama pedig később nem tudta pontosan fölidézni a részleteket. Annyira emlékezett csupán, hogy a száradni kitett ruhákat szedte össze a fürdőszobában, és egy nagy stósz harisnyával, bugyival, miegymással igyekezett volna a szobába, ám a következő pillanatban a ruharakás szerteszállt, ő pedig a földön csücsült az előszobában, talán éppen ott, ahol annak idején a nagypapa, és képtelen volt lábra állni, csak neki nem volt, aki simogassa a homlokát. Nézett jobbra, nézett balra, nézte a csillagokat, s a nagypapát is látta, aki nem messze tőle álldogált, és várta a nagymama, hogy most majd mindjárt lehordja őt, mint annyiszor, amikor ügyetlenkedett, vagyis a nagypapa szerint „már megint kapkodott” – de a nagypapa most nem szólt semmit. És akkor arra gondolt a nagymama, hogy be kéne valahogy jutnia a szobába, mert csak nem heverhet ott ebek harmincadján, de aztán mégsem a szoba felé indult szépen araszolva, sikkes rákmozgásban, hanem vissza a fürdőbe. És ha már egyszer ott volt, megpróbált kezet mosni, mert piszkos lett az eséstől, de nem érte fel a csapot. Ezért aztán kénytelen kelletlen most már tényleg a szoba felé kezdett araszolni. Átvonszolta magát a féllakásnyi előszobán (a nagypapa most előzékenyen nem mutatkozott, így nem kellett kerülgetnie), bevonszolta magát a szobájába, és megpróbálta magát fölvonszolni az ágyra, de ez már nem sikerült. Így Kollarik, amikor késő este hazaért és benézett hozzá (óvatosan, ahogy szokta, csak az előszobában kapcsolva föl a villanyt, így kémlelve be a nagymama ágya felé), ott találta őt a szőnyegen heverve.

2.

Aztán egyszer Kollarik anyjának is haza kellett mennie Kollarik apjához, s hogy a nagymama ne maradjon mégsem egyedül (pedig a nagymamán egyáltalán nem látszott, hogy zavarná a magány, sőt mintha egyenesen kereste volna, külön, magányra szabott törzshelye volt a konyhában a tűzhely előtt, s ennyiben mit sem változott a helyzet a nagypapával töltött életéhez képest), végül Kollarik költözött a hatalmas belvárosi lakásba. Úgy is mondhatnánk: visszaköltözött. Hiszen lakott ő már ott, valamikor réges-régen, de legalábbis néhány évvel azelőtt. Mégpedig nem is egyedül lakott ott, s ezalatt nem csak a nagyszülőket kell értenünk. De aztán egyszer csak egyedül találta magát, s neki nem volt olyan magányra szabott törzshelye a tűzhely előtt, mint a nagymamának, s ami lett volna, azt is elvette tőle a nagypapa örökké szóra éhes jelenléte. Ezért lépnie kellett. Egy akkorát kellett lépnie, hogy túljusson az előszoba küszöbén, és meg se álljon külföldig. Valahol túl hetedhét határon (mert akkoriban még voltak határok). Így egy időre (egy-két évszázadra) kiszabadult a hatalmas belvárosi lakásból, bevette magát egy kis külvárosi toronylakásba, valahová a tizedik és a csillagos ég közé, ahonnét csak akkor merészkedett le a mélyben odalent kanyargó folyó partjára, s onnét tovább az idegen nagyváros házai közé, amikor hetente két-három este kénytelen volt ellátni nyelvmesteri feladatait. A hatalmas belvárosi lakás pedig ottmaradt a nagyszülőkkel, s mindazzal a csönddel, ami a nagypapa hallgatóság híján elapadt szóbősége nyomán támadt benne.

            Aztán a nagypapa elesett és elvitték a hullaszállítók, majd egyszer Kollarik anyjának is haza kellett mennie, így Kollarik végleg lejött a messzeföldi toronylakásból, és visszaköltözött a nagymama mellé. Olyanok lettek, mint egy különös házaspár. Ahogy Kollarik egyik unokaöccse, az ötéves bölcs fogalmazott: „A Papa felesége a Mama, a Napáé a Nana, a Kokóé meg a Dédi.” (Kokónak becézték ugyanis Kollarikot a családban.) Ott éltek kettesben a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a nagypapa néha szembejött az előszoba-folyosón, de nem szólt többé egy szót sem, láthatóan durcás volt az őt ért sérelem miatt. (Mondhatnánk sérelmeket is, hiszen a nagypapa egy merő sérelemsorozatként élte meg az életét, vagy legalábbis ekként foglalta szavakba, és ezzel a szóba foglalással egyben elégtételt is vett a sérelmein, diadalmaskodott rajtuk, legalábbis a következő szóba foglalásig. Ám élete utolsó sérelmén, vagyis azon, hogy Kollarik otthagyta őt egy történet kellős közepén – a nagypapa mindig egy történet kellős közepén tartott -, és külföldre szökött előle, soha nem tudta teljesen túltenni magát.) Nem szólt a nagymama sem, mert tőle meg a nagypapa vette el a szavakat, valamikor a családi őstörténet kezdeti idején, amikor még Kollarik anyja is csak kimondatlan lehetőségként létezett. Nem szólt így továbbra sem, csak állt kitaposott őrhelyén a konyhában, a tűzhely előtt, és főzte a pacalpörköltet, a sztrapacskát vagy a pejslit, mint ezer éve mindig, a nagypapa kívánsága szerint, csak immár a nagypapa hiányzott ehhez a kívánsághoz. Így aztán Kollarik megette a jól megszokott ételeket, egy jól megszokott köszönömöt mormolt utána, majd elvonult a saját külön szobájába, a hatalmas belvárosi lakás túlsó felébe, ahova a nagypapa előszobában csoszogó lépései sem hallatszottak be. Így éltek ketten, amíg meg nem haltak.

ELSŐ ÚT

1.

Egy májusi reggel Kollarik korán indult el a belvárosból, mert a nagymama előző este elesett az idősek otthonában.

            Remetemagdolna búcsújáróhely a város szürkészöld-övezetében, nem messzire Havasvölgytől. Ott lakott a nagymama egy nyugdíjas pedagógusszállón, amióta a családi tanács úgy döntött, nem tudják tovább vállalni a felügyeletét a hatalmas belvárosi lakásban, ahol évszázadok óta élt. Egész pontosan Kollarik nem vállalta tovább a nagymama felügyeletét, mert a nagymama az utolsó időkben többször is elesett – főként azóta, hogy a nagypapa egy áprilisi délután végleg elesett az előszobában. Kollarik anyja éppen betoppant hozzájuk, kezében súlyos cekkerrel, amelyben ezt-azt cipelt a szüleinek, s ahogy belépett az ajtón, majdnem elbotlott az apjában, aki ott hevert a földön, fejével a felesége ölében, aki reszkető ujjaival gyámoltalanul simogatta a férje homlokát. Kollarik anyja éppen túl volt egy több hónapos időszakon, amikor szinte minden napját a hatalmas belvárosi lakásban töltötte, gyakran ott is aludt, mert a nagypapa többször elesett, összetörte magát, aztán meg nem akart enni, olyan lett, mint önmaga kísértete, amilyennek Kollarik egyszer álmában látta. Ezért, amikor Kollarik anyja megpillantotta az apját a földön, arra gondolt: nem. Ő még egy ilyen időszakot nem bír ki. Aztán megértette, hogy nem kell több ilyen időszakot kibírnia, legalábbis az apjával biztosan nem. És akkor, első zavarában, az ajtóban állva, még mindig cekkerrel a kezében, azt mondta az anyjának, hogy ne sírjon. Pedig a nagymama nem sírt. Egészen addig nem sírt, amíg meg nem érkeztek a hullaszállítók, és hordágyra nem rakták a nagypapát. És akkor is csak egy pillanatra. Épp csak kibuggyantak a könnyei. Tűszúrástól néhány vércsepp. Pedig a hullaszállítók sokára jöttek. Addigra összegyűlt az egész család. Vagy legalábbis a fele. Az a fele, amelyik épp össze tudott gyűlni. Bevitték a nagypapát a nagyszobába, lefektették a díványra, és várták a hullaszállítókat. Hallgattak. Aztán a nagypapához méltatlannak érezték a csöndet, mert a nagypapa soha életében nem tudott hallgatni, és halkan beszélgetni kezdtek. Beszéltek erről, beszéltek arról, hogy arról, ami van, ne kelljen beszélniük, s egyszerre – észre sem vették – a nagypapa történeteit kezdték felidézni. Azokat a történeteket, amelyeket a nagypapa egy életen át mesélt – tán meg sem élte őket, csak megszülettek a fejében, s életre keltek a szavaiban. Mesélte, mesélte ezeket a történeteket, és már mindenkinek a könyökén jöttek ki, nagypapa nélkül betéve tudta őket az egész család. És most, amikor ott feküdt a nagypapa kiterítve a díványon, egyszerre maguktól megszólaltak a történetei. Aztán megjöttek a hullaszállítók, elvitték a nagypapát, a család is szedelőzködni kezdett, csak a nagymama maradt a hatalmas belvárosi lakásban, meg Kollarik anyja, aki ott töltötte az éjszakát.

Ahogy átjött a busz az Erzsébet-hídon,

arra gondoltam, vajon mit csinálsz.

Nyilván órán ülsz, talán szundikálsz,

a tanár beszél, s a buzgóság meg elnyom.

Nem igaz. Ugyan dehogy gondoltam erre.

Hát mernék én? Kinek lenne ehhez mersze?

Hogy te? Órán? Aludni? Ugyan kérem!

Más képzelheti nyugodtan, de én nem.

Úgyhogy inkább ott a buszon én csak arra

gondoltam munkából hazafelé tartva:

ott vagy az órán, az egyetemen.

Ott ülsz a padban buzgón jegyzetelve,

mint kinek pusztán ebben telik kedve.

Vagyis csak rád gondoltam. S rám? Te? Nem? 

96.

Nos, Olvasó, hiszed még valóságnak az írott szavakat? Hiszed még valóságnak, ami álom? Ugye nem? Mert ha mégis, erőfeszítésem hiábavaló volt. Ha azt gondolod, ennek a történetnek szereplői valós személyek, akiknek sorsa nem csak ebben a kiötlött világban teljesedik be, ha beteljesedik egyáltalán, veszett fejsze nyele az egész. Hát hiába beszéltem? Vagy úgy véled, nem történetem, hanem intő szavaim valóságtartalma megkérdőjelezhető? Reménytelen alak vagy, nincs több dolgom veled. Búcsúzásképpen azonban hadd osszam meg veled azt a rövid kis esetet, amit éppen közös barátunktól, Álomkórásztól hallottam a minap.

            „Ismertem egy nőt”, mesélte Álomkórász, „aki csak azért ment vissza a férjéhez, hogy ne legyen belőle rossz, vagyis egész pontosan jó mondat. Elhagyta a férfit egy másikért, de aztán egyszer csak, úgy másfél év után, teljesen váratlanul visszaköltözött hozzá. Annyira váratlanul, hogy a férje, aki még a férje volt, mert nem váltak el, alsógatyában álldogált éppen a szoba közepén, tornához készülődött, mert az volt a rögeszméje, hogy fiatalosnak, sportosnak kell maradnia ahhoz, hogy egyszer a felesége esetleg visszajöjjön hozzá, nem is sejtette, hogy nem erre van szükség. Eszébe sem jutott, hogy a mondatok, amelyeket elkezdett papírra, pontosabban képernyőre vetni, fogják visszavezérelni hozzá a hűtlen asszonyt. Író volt, vagyis író lett, miután a felesége elment tőle. Addig is írogatott, de nem túl nagy meggyőződéssel, és még kevesebb energia-befektetéssel. Nagy, de kis életművű írókkal példálózott, olyanokat mondott, hogy egy jó novella többet ér, mint egy közepes nagyregény, és írta a közepes novellákat, évente, kétévente egyet. Aztán elment a felesége, és valami történt vele. Egyszerre írni kezdett. Folyamatosan, mint egy grafomániás, és egyre magasabb színvonalon. Viszont mivel író volt, nem becsülte sokra az irodalmat. Úgy gondolta, az is csak egy szakma, olyan, mint zöldségesnek vagy vállalati informatikusnak lenni. És eszébe sem jutott, hogy amit leír, hatással lehet másokra. Főként a feleségére. Ő csak írt, és mivel író volt, vagyis író lett végre, jó mondatokat írt. Márpedig egy jó mondat veszélyes jószág. Mert egy jó mondat nem attól jó, hogy hatást kelt, hanem éppen azzal kelt hatást, ha jó. Ha pontos. És ami pontos, nem azért jó, mert tetszik, hanem mert igaz, ami benne van. Így aztán a felesége, noha a mondatok nem tetszettek neki, tudta, hogy igaz, ami bennük van. Azért igaz, mert neki nem tetszik. És ez nem tetszett neki. Mert egy nő csak azokat a mondatokat szereti magáról olvasni, amelyekben jó színben tűnik fel. Külsőleg is (még a tükörnél is elviselhetetlenebb látvány egy nőnek az olyan mondat, amelyben nem tökéletes külsővel van jelen, teszem azt karikásak a szemei vagy a kelleténél jobban kiállnak a csontjai, ne adj isten néhány kiló felesleg van rajta), de belsőleg még inkább. Ha elhagy valakit, először is nem szeretne erről olvasni, de ha már olvas, akkor szeretné a történetet s benne saját szerepét minél fatálisabbnak látni.  A nő, elkövetheti bár a legkisszerűbb hűtlenséget, szereti azt hinni, és még inkább elhitetni magáról, hogy valami grandiózus cselekmény részese, minimum az istenek rendezték így a sorsát az Olümposzon. Márpedig ha már elkerülhetetlen az irodalmi ábrázolás (mert az embert, vagyis az asszonyt egy hülye íróférjjel verte meg a sors, aki ahelyett, hogy keserű könnyeket ejtene asszonykája után, mint minden normális mérnök vagy kazánkovács férj, keserű mondatokat ejt utána, mely mondatok aztán az irodalmi élet különböző orgánumaiban, mi több a világhálón is publikussá válnak!), akkor klasszikus tragédia legyen belőle, ne pedig holmi naturalista színmű. Ezt szeretné a nő. És erre mit tesz a férje, az a marha, aki írónak képzeli magát? Dokumentumregényt kezd írni, amelyben minden részlet azonosítható, és a feleség a jól megérdemelt Phaedra-szerep helyett közönséges Bovarynéként jelenik meg. No nem, ezt egy valamit is magára adó női olvasó nem fogadhatja el!

Ekképp történetem hősnője sem”, folytatta Álomkórász, „holott nem volt ő bölcsész. Derék jogászlány volt, az eszemadta. A bölcsésznők nem veszik komolyan az irodalmat, mert azt hiszik, hogy értik. Irodalmi műveket boncolnak, analizálnak, rágnak meg és köpnek ki, és úgy gondolják, ennyi az irodalom. Valami, amit összehasonlítani lehet, elemezni lehet, és szakdolgozatot, esetleg doktorit írni róla. Vagyis nem komoly dolog. Komoly dolog egy többrészes romantikus tévéfilmsorozat, aminek tizenhetedik megnézésekor is sír az ember lánya, meg a legújabb típusú okostelefon, ami annyival mencibb az ember lánya birtokában lévő eggyel korábbi modellnél. Ezek komoly dolgok, az irodalom nem az. Az irodalmon a bölcsészlányok átnéznek, mint egy frissen mosott ablakon. Bölcsészlányt verssel vagy prózával meghódítani, ne adj isten: visszahódítani, nem lehet. Egy bölcsészlány kiröhögi a dokumentumregényt, mert tudja, hogy valósághűség ide vagy oda, úgyis csak fikció az egész. Ami bekerül az irodalmi ábrázolás világába, az fikcióvá válik. Na, de egy komoly jogászlányt meg lehet még rémíteni ilyen dolgokkal. Ő még elhiszi, hogy az a hűtlen perszóna, aki oly csúnyán elbánik a férjével abban a regényben vagy novellában, az ő maga. Jó-jó, kicsit elrajzolt, na de akkor is ő az. És szent ég, akkor mi lesz! Akkor majd ráismernek…

            Abba nem gondol csak bele, hogy ettől függetlenül ismernek rá. Vagyis már ráismertek. Amikor otthagyta az urát. Aki akart, ráismert. Leginkább a férj hozzátartozói és barátai ismertek rá (a közös barátok közül azok, akik a férj oldalán maradtak a sorsolás után), de ők aztán irodalmi ábrázolás nélkül is konstatálták a konstatálnivalót. Dehogy kell nekik ahhoz dokumentumregény! A feleséget viszont páni félelem fogta el, mint egy vadembert egy földre szállt istenség láttán. Ő még hitt az irodalom szakralitásában. Könyvet nem hogy ki nem dobott, de még a kukából is kiszedte a mások által elhajítottat. Számára kezdetben volt az Ige, az Úr volt az első alkotó, s minden író az ő egyenes ági leszármazottja. Persze hogy összeomlott, amikor a férje első regényrészletét elolvasta. Így aztán hagyott csapot-papot, s főként élettársat, akiért az urát korábban otthagyta volt, s hazaköltözött.

            A dokumentumregényből pedig ilyen módon nem lett semmi. Sőt még azok a részletek is töröltettek a gépről, illetve a világhálóról (noha tudható, hogy nemcsak kézirat nem ég el, de az internetről sem lehet eltávolítani, ami egyszer fölkerült rá), amelyek addig elkészültek. Így akadályozta meg egy felelőtlen asszony egy lehetséges remekmű megszületését”, fejezte be történetét Álomkórász.

 (Vége)

"Azt mondhatom el csupán, mi fáj nekem.

Annyi vagyok én, amennyi kín a menny

s amennyi kéj itt a pokol a földön.

Amit súg az ész, az számomra börtön."

"Fájni tudsz mindössze, ó te ostoba,

ám a vérzés az csupán egy mostoha,

ki kéjjel vág a kínra s a félelem

áthatja a mámort, ám az értelem

kordában tartja mind, mi puszta érzés.

Az emberélet csupán annyit ér és

annyit nyomhat latba, mit a ráció

megköt." "Ugyan! Az, amitől élni jó,

az más. A napfény és a bor s madárdal.

Az ész poroszkál, míg a mámor szárnyal."

A tengert akartam látni, a tengert,

hogyha már téged nem láthatlak.

Ezért kerülgettem tengernyi embert,

és bandukoltam órák hosszat.

Végül elértem, ott volt a távolban,

akár egy donna a balkonon,

én meg percekig csupán álltam ottan,

majd ránc futotta be homlokom.

Ennyi?, gondoltam, ennyi az egész?

Darabka kék a semmiből kivágva?

És miképpen egy álom ködbe vész,

mély csalódással gondoltam a vágyra.

Ám akkor egyszerre szinte észrevétlen,

arcod tűnt elő a mély tengeri fényben.

95.

Aznap éjjel Álomkórász azt álmodta, hogy a feleségével sétál. Úgy volt, mintha a kávéházból indultak volna el, s hogy, hogy nem, egyszerre azelőtt a ház előtt találták magukat, amelyben Álomkórász lakása, vagyis egykori közös lakásuk volt. A felesége először nem akart fölmenni, de aztán már ott voltak, a nappaliban, a saját részükben, amely sokkal inkább emlékeztetett a nagyszülők lakrészére, de nem volt benne se nagypapa a díványon, se nagymama az ágy szélén, járókerettel, nem volt ott más, csak ők ketten. És szerették egymást. Álomkórász tudta, hogy szereti ezt a nőt, a feleségét, aki nem a felesége, és aki viszontszereti őt, de rossz a lelkiismerete, mert férje van. Van egy férje, akinek éppen dolga van valahol, de majd jön haza, mert ez az ő lakása. Azt magyarázta Álomkórász felesége, hogy szereti Álomkórászt, de előbb meg kell mondania a férjének, hogy elhagyja. Ezt már az ágyon mondta, ahol Álomkórásszal ölelkeztek, erősen, mohón ölelték egymást, vagyis Álomkórász a feleségét, aki pedig azt mondogatta, hogy megmondja neki, meg kell mondania, amint hazajön. Ezt álmodta Álomkórász aznap éjjel.

94.

- Azóta sem fogadtad el, igaz?

- Nem tudom, mit jelent elfogadni. Élek, tehát változom. Nő a hajam, mint a halottaké, bár már nem nagyon van minek nőnie.

- Álomkórász…

- Igen?

- Nem tudom. Én sem tudom. Arról volt szó, hogy ebben a történetben másként lesz.

- Hát legyen. Tessék, itt a történet. Legyen benne másként. Rajtunk múlik.

- Biztos? Tényleg ennyire egyszerű? Akárhogy is nézem, nem tudtuk megváltoztatni a tényeket, bemásszák az arcunkat.

- Van tény, amit megváltoztattunk.

- Egészen apró dolgokat.

- Van, amikor egy apróság is elég. Láttam egy filmet, ahol két párhuzamos történetnek találkoznia kellett volna, és akkor talán minden másként alakul, s csak azon múlt, hogy nem lett így, hogy az egyik szereplő épp akkor jött föl a metróból, amikor a másik lejáraton a másik lement. Egy pillanat, nem több.

- Mindig hiányzik az a pillanat.

- Fülön csíphető. Elmentél Rennes-be, dolgozni kezdtél a hivatalban, történt, ami történt, ezen hiába változtatunk. Viszont itt ülünk most ketten. A kávéházban. Nincs október, sem március. Nem esik hó, sem eső. De itt vagyunk. Most.

- Ez igaz. Csak nem tudom, mi következik mindebből.

- Én sem. De következik. És ez már nem csak rajtunk múlik.

Holnap este már Nápolyban leszek.

Különös érzés, akár egy álom,

mely benned marad s aztán átoson

egész napodon, s este elejted,

a felejtés kútjába hajítod,

amikor új álomba szenderülsz.

Ilyen most ez. Égsz érte és hevülsz,

de egy kicsit magadtól eltartod.

Nem hiszed el. Nem való az egész.

Úgy gondolod, felébredsz belőle.

A való az más, mást vársz el tőle.

Azt, ami van. S most az te vagy és kész.

Igen, van Nápoly és az utazás.

Aztán vagy te. És ez egészen más.

93.

Azon az éjjel Álomkórász megállt a változásban.

Van ilyen. Van, aki átváltozik az éjszaka folyamán féreggé vagy adóellenőrré, esetleg állatidomárrá, reggel elmegy a legközelebbi cirkuszba és úgy dugja a fejét az oroszlán torkába, mintha előző nap még nem a József Attila halálával kapcsolatos különböző teóriákra oktatta volna a tanulóifjúságot. De olyat is hallottunk már, bár ez meglehetősen ritka, amikor valaki megtanult írni egy éjszaka alatt, sőt még egy doktorit is elkészített és megvédett hajnalig, aztán, mint aki jól végezte dolgát, aludt tovább reggelig. De olyan is van, amikor valaki vadidegenné alakul, vagy inkább a mellette alvó lesz számára vadidegen, fölébred reggel, ránéz, és arra gondol, ez meg ki?, mit keresek mellette az ágyban?, egyáltalán mit keresek ebben a lakásban?, ebben az életben?, gyorsan fölkel, csomagol, és elköltözik. Ilyen is van.

            Álomkórász nem volt ilyen. Ő megállt a változásban az éjszaka kellős közepén, úgy hajnali három felé. Fel is ébredt rá, konstatálta félálomban, hogy negyven éve pont akkor született, de aztán visszaaludt, s reggel 7-kor ébredt, kicsit úgy, mintha egy percet sem aludt volna éjjel, vagy csak úgy, mint aki megállt a változásban. Minthogy meg is állt.

            Milyen az, amikor valaki megáll a változásban? Mint amikor megáll az óra, nem ketyeg, nem jár tovább, ugyanazt az időt mutatja rendületlenül. Álomkórásznak olyan volt ez a reggel, mint minden más reggel, csak éppen nem ismert rá a világra. Ugyanis a világ tovább változott az éjszaka folyamán, ahogy az a dolgok rendje, más volt a világ, mint előző este, más, mint éjjel, sőt más volt, mint egy másodperccel korábban, sőt a következő másodpercben is más lett, csak Álomkórász volt benne állandó, hajnali három óta ugyanaz az Álomkórász, egy perccel sem öregebb, egy jottányival sem más. Érthető, hogy nem ismert rá a világra, ahogy más nem ismer rá a mellette alvó vadidegenre.

            Fölült az ágyban, mely ágyat nem ismert meg, holott tudta, hogy az ő ágya, de más tudni valamit és más ráismerni valamire, amit az ember tudni vél. Hát ő nem vélt tudni semmit, hol vagyok?, gondolta a saját ágyában fölébredve, hol a búbánatban vagyok?, azon túl, hogy otthon. Mert otthon volt, ezt tudta, csak hát ez az otthon megváltozott, miközben ő megállt a változásban. Kiült az ágy szélére, és automatikusan belelépett a papucsába, mely papucs, minden változás ellenére, ott várakozott a lábára az ágy lábánál. Ám valami nem stimmelt. A papucs szorította a bütykét. Szorította, mint még soha. Úgy látszik, konstatálta Álomkórász sztoikus nyugalommal, a világegyetem tágul, a papucs viszont szűkül, miközben a lábméretem megállt a változásban. És egy kis sóhajjal, de bölcs rezignációval tövig nyomta a lábát a papucsba.

            Aztán fölkelt, és kiment a nappaliba. Ismerte ezt a nappalit, de nem ismert rá. Ez volt az a nappali, ahol annak idején a nagycsaládi ebédeket tartották, abban az időben, amikor ő még nem lakott ebben a lakásban, mely eredetileg a nagyszüleié volt, de aztán a nagyszülők megöregedtek, meghaltak vagy öregek otthonába vitettek, ahogy az az élet rendje, egy olyan életé, melyben normálisan működik a változás, s ahol életek jönnek-mennek, nagyszülők élnek-halnak, feleségek tűnnek fel és tűnnek el, s mindez érthető, élhető és átélhető, hacsak az ember meg nem áll a változásban. Mert ha megáll, már nem ismer rá a saját lakására, ahol pedig született, aztán majd két évtizedig nem ott élt, de aztán visszatért, kipaterolta a nagyszülőket, egyiket úgy, hogy túlélte, másikat úgy, hogy otthonba száműzte, s átvette a hatalmat az emlékek s a bútorok fölött, hogy aztán egy reggel olyan idegenül mozogjon köztük, mintha nem is otthon lenne. Így bóklászott keresztül a nappalin, át a hosszú előszobán, mely a nagyszülők egykori lakrészébe vezetett, de ahol nem ismert föl Álomkórász most semmit, sem a nagypapa ágyát, ahol minden délutáni sziesztáját töltötte, s ahol aztán kiterítve feküdt a hullaszállítókra várva, miután a vécére menet összeesett az előszobában, sem a nagymamáét, ahol minden reggeli kásáját várta, amit Álomkórásznak kellett megfőznie és behoznia neki annyi év nagymamafőzte ebédjeiért cserében, egyszerűen azért, mert minden változott, így a nagymama is szép lassan kiszolgálóból kiszolgáltatottá lett. De Álomkórász most nem látta ezt, mert minden átalakult ebben a lakásban, csak ő nem, ő, aki a konyhába ment, teát főzött, s visszatért a nappaliba.

            A nappaliban valaki éppen csomagolt. Egy piros bőröndbe pakolt befelé mindenféle ruhákat, holmikat, rengeteg mindent, Álomkórász nem is értette, hogy férhet annyi minden egy kis bőröndbe. Pedig sok minden belefért. A fél szoba: a nagyobbik fele. Képek a falról, pl. egy olajos hordóról, és könyvek, rengeteg könyv, számos ismert és ismeretlen remekmű, s az emberi színjáték, az emberi együttélés színjátékának ezernyi kötete. De belefért más is. Egy megváltozott létezés kellékei, kinyúlt vagy épp összezsugorodott ruhák, tört fényű ékszerek, tört fényű tekintet. Plüssmaci. Babzsákfotel. Minden és semmi, mert valójában minden a helyén maradt, csak semmi sem maradt a helyén. S mindez csak azért, mert Álomkórász megállt a változásban, de a körülötte lévő világ változott tovább.

            Aztán a nappaliban lévő valaki befejezte a csomagolást, rácsukta a bőröndre a fedelét, majd szólt néhány szót Álomkórászhoz. Álomkórász nem értette ezeket a szavakat, mert úgy látszik, a benne lévő nyelv sem alkalmazkodott kellőképpen a megváltozott nyelvi valósághoz, de azt szavak nélkül is megértette, hogy ez a valaki elindul a kijárat felé a bőröndjével, ajtót nyit, kilép rajta, s aztán nem hallatszik más, mint a zár kattanása. Álomkórász hallotta kattanni a zárat, és abban a pillanatban mintha benne is kattant volna valami. Kattant, mint amikor újra működni kezd egy gép, amely elakadt, működni kezd, és mindaz, ami addig állt, mozgásba lendül, és nemcsak önmagát lendíti előre, de a körülötte lévő valóságot is élővé teszi, egyszerre megelevenedik minden, ismerőssé válik a környezet, a szoba, a lakás, ahol az ember, vagyis Álomkórász él,  mindig is élt, s amelyet nagyszülőkkel, feleségekkel osztott meg, s ahol most egyedül áll a szoba közepén, áll, és érzi, hogy a hajnali háromkor megtorpant változás újra elindul benne, ahogy eldugult lefolyóban pumpálás után lassan csordogálni kezd lefelé a víz, elindul benne a változás, már nem ugyanaz az Álomkórász, mint hajnali háromkor, de nem is ugyanaz, mint egy pillanattal korábban, amikor kattant az ajtó, mert valaki kiment rajta, már nem ugyanaz az Álomkórász, és többé nem is lesz ugyanaz, ahogy ez a dolgok, az örök változás rendje. És mégis, ahogy ott állt a becsapódott lakásajtóban, Álomkórász úgy érezte, hogy nem tudja, nem akarja elfogadni ezt a változást.

Mit számít bármi, ha én ugyanaz vagyok,

mondatja velem Milton és a Sátán,

megélek én akár a jégnek hátán,

mert nem változtathatnak rajtam a fagyok.

Tél lesz és csend lesz és hó lesz és majd más nem,

álomnak is rossz, de valóság talán,

feneketlen mélység kerül majd alám,

és fölülem nyomtalan eltűnik a menny.

De mégis, mégis én ott leszek a nincs-ben,

az én az én marad, erősebb a nem-nél,

és ha már köröttem többé semmi sem él,

nem lesz immár remény, nem lesz immár hit sem,

akkor is ott lesz majd egy törpe gyenge lény,

aki elmondhatja önmagáról: „Én”.

92.

Azon a napon. Hogy is volt azon a napon? Vasárnap volt, ez tény. Sunyi, arcbemászós tény. Vasárnap reggel. És születésnap. A férfi korán ébredt. A felesége előző este jött meg külföldről, ahol munkaúton volt. Akkoriban sokat utazott, a hivatal ilyen-olyan nemzetközi ügyeit kellett intéznie. Ha nem az irodában volt, akkor külföldön. Párizsban, Brüsszelben, Berlinben, Tallinban, Stockholmban, másutt. Néhány napos külföldi utak, nem sok az egész. A férfi már kezdett hozzászokni, ahogy a non-stop munkaidejéhez is hozzászokott. Lehet megszokni valakinek a távollétét. Amikor Bordeaux-ban élt, bármennyire szerette is a várost, kialakított magának egy egyéni időrendet, amelyben nem percek, órák vagy napok, hanem hónapok jelentették az idő múlását. Októbertől karácsonyig, januártól húsvétig, és aztán a maradványidő nyárig. Volt persze közbülső idő, voltak a bordeaux-i hétköznapok, volt néha ez-az, főként a heti néhány óra az egyetemen, egy-két ismerős, aki néha meghívta vagy ő hívott meg valakit, volt a barátnéja, akivel időnként az órákon kívül is találkozott, de aki roppantmód tisztelte a magányát, nem bezárkózást látott benne, hanem kiteljesedést, elfogadta teljes mértékben, sőt helyeselte, ahogy a saját alkotói magányát kiharcolta a férje mellett, a félnapokat, napokat, akár hetet, amikor megközelíthetetlen volt, mert festett, így vélte őt is megközelíthetetlennek, s főként nem megközelítendőnek. Ő pedig visszahúzódott a saját idejébe, föl a huszadikra, ég és föld közé, nézte a Garonne-t, és dacolt a percekkel, órákkal, hetekkel, dacolt mindazzal, ami a jelent kényszerítette rá, hogy képes legyen a jövőben, a mindig pár hónappal később bekövetkező időszakban élni, amikor majd hazautazik, és talán történik valami.

            Így hitte azt, hogy történni fog majd egyszer valami. A felesége megjön Tallinból, Koppenhágából, Kijevből, hazajön a hivatalból már este hatkor, és újraindul a közös élet. Ezt minden hazaérkezésekor átélte. Előző este is. Amikor éjfélig várta. Nem tudta pontosan, mikor érkezik a gép, a felesége sem tudta pontosan. Akkoriban a gépei már sosem érkeztek pontosan, s tudni sem lehetett az idejüket. Ha volt direkt járat, ahonnan jött, ő átszállással utazott, mert úgy volt olcsóbb a jegy. Vagy mert a közbeszerzés, valamilyen megfejthetetlen hivatali logikából, azt választotta.  Vagy egyszerűen azért, mert így volt egyszerűbb. Egyszerűbb volt Münchenből Glasgow-n keresztül hazajönni. De azt nem lehetett tudni, mikor száll le a gép.

            Így volt ez akkor este is. Ült, csak ült a férfi a fotelban az ablak előtt, olvasni próbált, zenét hallgatni, de inkább csak ült, és a telefonját bámulta, amin az üzenet állt, hogy ne várjon, feküdjön le nyugodtan. Olyan volt ez a mondat, mintha valakinek azt javasolták volna mínusz húsz fokban, lenge öltözetben, a havas pusztán, hogy ugyan már mozogjon egy kicsit, végezzen törzskörzést és térdhajlítás-nyújtást, meglátja, gyorsan kimelegszik. „Feküdj le nyugodtan. Majd jövök. Reggel találkozunk.” Nézte az üzenetet, és nagyjából annyi kedve volt nyugodtan feküdni, mint biciklitúrára indulni a Balaton körül. Próbált belehelyezkedni a pillanatba, a születésnapjára gondolni, amikor, hivatalból, minden móka és kacagás, de még csak március utolsó napja volt, éjfélig még végtelen számú másodperc, és az életerő, mint rossz szelepből a levegő, szivárgott el a testéből.

91.

Amikor két hónappal később újra találkoztak, nem volt haja. Az onkológiára ment be hozzá. Nem volt haja, és kiálltak a csontjai. Úgy nézett ki, mint egy deportált. Erre tett is egy óvatos célzást. És akkor nevettek. A barátja a humoránál volt. És ő ettől egy kicsit megint megnyugodott. Kérdezte a nőgyógyászról. Mostanában nem beszélnek. Azóta nem látta, hogy kiderült az áttét. Pedig ő az igazi. Most tényleg biztos benne. Na de majd ha felgyógyul.

            Eltelt megint egy maréknyi időtlenség. Beszéltek egyszer-kétszer telefonon, de többre nem volt ideje. Elsodorták az események. Nem, pont hogy nem voltak események. Elsodorta az eseménytelenség, hogy a felesége nem jár haza. Az eseménytelenségnek is van sodra. Lassú, de állandó áradás, mely partot mos. Mint egy áttétes rák. Először van a pánik, a sokk, aztán a reménykedés. És aztán jönnek az eseménytelen hétköznapok. Mert ahogy a koncentrációs tábornak, a ráknak is vannak hétköznapjai. Nem kell kemoterápia, nem, alternatív kezelés kell, mert attól nem hull ki a haj. És akkor elkezdődik az alternatív kezelés, napi 10000 mg C-vitamin. Elvégre Szentgyörgyi Albert is megmondta. De aztán egyik nap jön a rosszullét, olyan erős, hogy mentőt kell hívni. És a kórházban már nincs alternatív gyógymód. Ott kemoterápia van, meg hajhullás. Kemoterápia, amit nem visel el a test.

            Amikor legközelebb találkoztak, ismét kórházban volt, de nem az onkológián, mert onnan kitették. Belgyógyászaton volt, egy ismerős orvosnál. Előbb belgyógyászatilag kell helyre hozni, aztán jöhet a daganat. Mondták neki. Neki viszont mást mondott az ismerős orvos, akivel nem ismerték egymást, de úgy beszélt vele, mintha ismernék. Azt mondta, hogy már csak idő kérdése, napok vagy egy-két hét, több nincs már hátra. A barátja olyan kicsi volt az ágyban, mint egy deportált csecsemő. Csak a feje volt normálméretű, és végtelenül ráncos. Az, hogy csont és bőr, nem mond semmit. Itt már nem volt se csont, se bőr, csak valami végtelenül meggyűrődött kicsinyke zsák, aminek a tetejére odagyömöszölték a barátja fejét. Nem, nem is a fejét, csak a tekintetét. Az még a régi volt. Azzal nézett az ő szemébe. Halkan beszélgettek. Már amennyire a barátja beszélni tudott a szájszárazságától. Nem is volt szája, csak valami pikkelyes var a helyén. Hogy vannak a feleségével? Kérdezte tőle. „Jól”, válaszolta. „Olyan ritkán látom, hogy jól.”, ezt nem tette hozzá. Aztán a barátja azt mondta: „Képzeld, bejön hozzám.” A nőgyógyászról beszélt, akiről végleg bebizonyosodott, hogy az igazi. Majd hirtelen témát váltott. „Hallod? Gyerekek.”, szólt, és feszülten fülelt. Ő is fülelni kezdett, de nem hallott semmit. Aztán egyszerre meghallotta. Valahol a távolban, az utcán, az életben, kisiskolások mentek hazafelé és csiviteltek.

            Még egyszer látta. Akkor már otthon volt. Hosszan utazott ki a Római-parti házba, ahol egyszer, annak idején szeretkeztek. Abban az ágyban feküdt most is. És szeretkeztek most is, csak kicsit másként. Az a valami, ami egykor a barátja volt, azokkal a valamikkel, amelyek régen a karjai voltak, átölelte az ő nyakát, és valamit suttogott a fülébe. Talán azt, hogy rájött, mégiscsak ő az igazi, de ezt nem lehetett érteni, mert már suttogni sem nagyon tudott. Ő pedig csak ült az ágy mellett, és számolta a perceket. Nem az a hosszú, amíg kiér ide az ember, hanem az a hosszú, amit itt kell tölteni. „Mennem kell”, súgta a barátja fülébe, „Majd még jövök”. És nem érzett bűntudatot, amikor egy végtelenül hosszú félóra után kilépett az ajtón.

            Aztán. Aztán. Aztán. Egyszer még tényleg el akart menni hozzá. De amikor telefonált, a barátja anyja azt mondta, ne menjen. A lánya már nincs abban az állapotban. A legszörnyűbb a megkönnyebbülés volt, amit akkor töltötte el, amikor megtudta, hogy nem kell megtennie a végtelenül hosszú utat oda ki hozzá, a túlvilág partjára. Nem, nem volt szörnyű, annak akarta érezni, de az sem volt. Nem volt semmi, csak hogy legyen vége.

            A barátja egy szombat hajnalban halt meg. Sms érkezett: „E. elaludt”.

            Egy hónap múlva, a temetésen ő mondta az egyik gyászbeszédet.

90.

- És Helga mit szólt, amikor fölhívtad?

- Az az igazság, hogy nem hívtam föl. Vagyis csak később.

- Miután… Értem. S erről nem beszélsz.

- Nincs mit beszélni róla. Már elmondtam, amit lehet.

- Persze. Hogy váratlan volt az egész. Hogy hirtelen jött. Hagyjuk a mesét…

- Pedig tényleg. Abszolút nem gondoltam az egészre.

- Hát mire gondoltál?

- Nem tudom. Semmire. Olyan volt, mintha nem lennék jelen. Mintha nem én lennék.

- Igen. Ezt mondja a gyilkos is.

- Sajnálom. Tényleg így éltem át. Vagyis így nem éltem át.

- Akkor sok értelme volt az egésznek. De mégis, meg tudod mondani, mire számítottál?

- Mikor?

- Amikor felmentél hozzá.

- Hogy filmet nézünk.

- Ne viccelj. Nem vagy tizenöt éves.

- Pedig tényleg. Az egész annyira különös volt. Mint egy filmben.

- Szóval magatokat néztétek, mi?

- Ne csináld ezt. Semmit nem néztem. Egyszerűen… És tudod, hogy akkor már hónapok óta… Mi már hónapok óta… Nem voltunk együtt.

- Én ne tudnám? És ez magyarázat?

- Nem. Nincs magyarázat. Vagyis együtt az egész.

- És utána?

- Utána felkeltem. Összeszedtem magam. Elindultam, és…

- Ez mikor volt?

- Másnap. Másnap reggel.

- Szóval együtt aludtatok.

- Nem nagyon aludtunk. Eltelt az idő.

- Azt képzelem.

- Nem. Nem az volt a lényeg. Tényleg nem.

- Akkor mi?

- Hogy én. Hogy ilyet. Ez nem én vagyok. Vagy ha igen, baj van.

- Még jó.

- Nem érted. Baj van, mert én ilyet nem tudok csinálni.

- De csináltál.

- Hát ez az. Ezért volt baj. Nem elsősorban azzal, amit csináltam, hanem, hogy csináltam.

- És?

- Mi és?

- Utána felkeltél mellőle, és…

- És elindultam. Nagyon furcsa reggel volt. Közeledett a születésnapod. Elindultam, hogy ajándékot vegyek neked.

- Nagyon figyelmes. Agancsot az ágyam fölé.

- Ne mondd ezt. Tudod, mit vettem.

- Tudom. De azt is tudom, hogy én mit éltem át, amikor megtudtam. És én bizony jelen voltam az érzéseimben. Aznap éjjel viszont… Az a legszörnyűbb, hogy nem sejtettem semmit. Ekkora balféket! Aludtam otthon, hogy te Helgánál vagy. Persze baszta a csőrömet, hogy nem hívsz vissza, de hozzászoktam már. Akkoriban már képes voltam nem felhúzni magam egy ilyenen.

- Sajnálom.

- Ez van. El kéne mondanom nekem is annak az estének a történetét. Azt a semmit, ami akkor nem történt velem. Hogy ülök otthon, piszmogok valamin, olvasok, írok is talán, néha fölhívlak, válasz nélkül. Egy nagy kibaszott semmi. De úgy kéne elmondani, hogy közben érződjek a feszültség. A valami a semmiben.

- Tényleg sajnálom.

- Nincs mit sajnálni. A tények nem makacs dolgok, hanem sunyi kis csúszómászók, amelyek bemásszák az alvó arcát. Olyanok, mint Edit testében a burjánzás. Előbb még csak a méhen, aztán egyszerre, hopp, már a májon is. Azt hiszem, inkább Editről mesélek.

89.

Este nyolc felé járt. Az irodából már mindenki hazament. Nézte a monitort, nézte a levelezését, az újabb e-maillel. „Akkor mit csináljunk?” A hatodik vagy hetedik levelet váltották már aznap délután. Hogy mi legyen. Úgy volt, hogy a barátnőjénél alszik, aki válófélben volt, szüksége volt támogatásra. De most neki is szüksége volt. Mire? Nem is tudta pontosan. Azt tudta, hogy valami nem működik. Egész konkrétan az nem működik, hogy este nyolcig van bent mindennap, mert rengeteg a munkája, és közben a férje óránként telefonál rá, hogy mikor megy már haza. Az nem működik, hogy aztán hazatámolyog, de nagyjából úgy, mint annak idején a gimiben, amikor már sokkal szívesebben lógott volna a városban, barátnőzött volna, de mennie kellett, ebédelni, tanulni. Nagyjából így járt már haza esténként. Otthon apukával, a férjével, aki meleg vacsorával és szemrehányással várta. Amiből általában veszekedés lett. Ez nem működött.

            Nézte a monitort, aztán annyit írt: „5 perc múlva, az épület előtt”, és kilépett a levelezésből. Sétálnak egyet. Ennyi. Szüksége van egy sétára. Hogy feltöltődjön. Hogy tudjon segíteni a barátnőjének, legyen elég türelme hozzá. Kikapcsolta a gépet, és elindult. Öt perc múlva tényleg az épület előtt volt.

            - Egy órám van, max. másfél, aztán Helgánál kell lennem.

            A férfi megértően nézett rá.

            - Értem - mondta - persze. Nagyon kivan?

            - Eléggé. A férje elkezdte a kisded játékait. Zsarolás a gyerekekkel. Ami igazán          ocsmány, hogy elmondta nekik Gyurit.

            - Nem tudtak még Gyuriról?

            - Ne viccelj. Gyerekek. Amíg lehet, kímélni kellett volna őket.

            - Igaz. Mihez lenne kedved?

            -  Járni egyet. Kiszellőztetni a fejemet.

            - Ahogy akarod. Merre menjünk?

            - Nekem mindegy. Csak menjünk.

            A híd felé kanyarodtak, és aztán átsétáltak a Dunán. Majd le a lépcsőn, és tovább a rakparton, a Lánchíd felé. Semmiségekről beszélgettek, munkaügyekről, de ez most nagyon jól esett. Semmi komoly. Csak semmi komoly. Nem gondolni semmire, csak sétálni, lenni, élni. Észre sem vette, mikor értek a Batthyány térre. Akkor jutott csak eszébe az idő. A sötétben, séta közben, valahogy időtlennek tűnt minden. Most megnézte a telefonját. Három nem fogadott hívás: kettő a férje, egy Helga. Szent ég, mindjárt tíz óra! Már rég Helgánál kéne lennie. Még jó, hogy a férje nem tudja Helga számát.

            Ekkor szólalt meg. Hogy itt lakik, egy köpésre. Nem így mondta, disztingváltabban. Azt mondta: „Itt lakom a közelben.” És hozzátette, hogy az a film, amiről már egy ideje áradozott, megvan dvd-n, a lakásán. Nem hosszú. Még másfél óra sincs talán. És tényleg nagyon jó film. Rég látott ennyire üdítően szellemeset és okosat.

            Arra gondolt, hogy nem lehet. Pedig jó lenne. Helga várja. Mennie kell. De már tíz óra. Lehet, hogy Helga elaludt. Fölhívja, és…

88.

- Alvó törpe.

- Dehogyis, fekvő elefánt.

- Egyértelmű, hogy törpe.

- Számodra. Úgy is az a lényeg, hogy valami valakinek mit jelent.

- És neked mit jelent ez a történet?

- Tudod, mi az érdekes? Hogy azon a nyáron, akkor a vízből, tényleg nem tűnt se törpének, se elefántnak. Csak hegynek. Egyszerű, szép, de érdektelen hegynek.

- Tényleg elhívott biciklitúrára?

- Ádám? Nem, akkor még nem.

- Akkor mi volt akkor?

- Az a vicc, hogy tényleg szinte semmi. Annyi, hogy a hegy olyan volt, mint egy hegy. Valami eltűnt belőle számomra. Nem vágytam ide azon a nyáron. És rengeteget dolgoztam. De aztán mégis eljöttem, tudod. És az a hét jó volt. Tényleg jó.

- De nem több. Értem. És Á…dám, ő mikor került  a képbe?

- Ősszel. Igazán csak ősszel, ősz vége felé. De aztán egyre intenzívebben. Ahogy fogyott az erőm, egyre erősebb lett a hatása. És éreztem, hiába küzdök ellene, mert ha küzdeni kell, már baj van.

- Ühüm. Baj. Küzdés. Szép. Megható az egész.

- Akkor is így volt, ha cinikusan állsz hozzá.

- Persze. Cinikusan. Ez cinizmus. Amit én teszek, az cinizmus, amit te, az küzdés.

- Jól van. Nem így értettem. Csak meg kell értened, hogy nekem sem volt könnyű.

- Gondolom. Gondolom, megcsalni sem könnyű.

- Nehéz erről beszélni. Mert neked, persze, megcsalás. De nekem…

- Neked mi volt? Na, neked mi?

- Nem tudom. Olyan volt az egész…

Telihold volt, és Álomkórásznak eszébe jutott egy álma. Egy álom, ami nem álom volt, vagy nem csak az, valami az álom és a félálom közötti vízválasztón.

A hegy tetején élt akkor, legalább egy nyár erejéig, ott élt, ott próbált elbújni a külvilág, a valóság, némely kínzó élmények, s leginkább önmaga elől. Ez részben sikerült is, de az álmai, azok a bizonyos hírhedett Álomkórászálmok ott is, a hegy tetején is megtalálták. Így volt ez főként teliholdkor.

A parasztház szobájában feküdt az ágyon, ahol annak idején nagyanyja aludt, még azokban az időkben, amikor Álomkórász gyerek volt, s később is, amikor már felnőtt,s  a nagymama vedlett vissza ráncos és járókeretes csecsemővé. Ott volt a nagymama feszülete még mindig az ágy fölött. Alatta feküdt most Álomkórász, s próbált elaludni. Eloltotta a kislámpát, az ablakon besütött a telihold fénye. Álomkórász lehunyta a szemét. És akkor kezdődött.

Úgy kezdődött, mintha folytatódna. Ott feküdt továbbra is az ágyon, a szobában, a nagymama ágyán, a sötétben, s a holdfény is besütött az ablakon. De nem volt egyedül. Ott állt az ágya mellett a felesége, aki már egy éve elköltözött tőle, mert beleszeretett egy másik férfiba, és most mégis ott állt, és beszélt Álomkórászhoz. Álomkórász nem értette, mit mond, próbált fölülni az ágyban, de nem sikerült, s a felesége szavait sem tudta kivenni. Aztán a felesége egyszerre eltűnt, s a helyén egy másik nő volt, akivel Álomkórász akkoriban levelezett, s azt hitte, talán segítségére lesz abban, ami miatt a hegy tetejére költözött. Semmit nem tudott erről a nőről, s az most mégis ott állt a parasztház szobájában, az ablaknál, s rásütött a holdfény.

Álomkórász kinézett az ablakon, s a kertet látta, a holdfényben ázó rétet, látta mindezt, de közben az ágyban is feküdt, s látta ezt a nőt. Majd már nem őt látta, hanem az édesanyját. Ott állt Álomkórász anyja az ágynál, Álomkórász arcába bámult, mondott neki valamit, de egyszerre fölrobbant a hangja, szétspriccelt Álomkórász fülében, s a látvány is hatalmas villanással semmivé lett.

Álomkórász fölült az ágyban, és mély, metafizikai félelmet érzett. Arra gondolt, hogy ő ebben a házban, itt a hegy tetején nem bírja tovább. Aztán arra, hogy nem mer kimenni a holdfényben úszó kertbe. S ahogy erre gondolt, már föl is kelt, papucsba is dugta a lábát, mert tudta, ki kell mennie, különben soha többé nem lesz képes kimenni ebből a szobából.

Kiment a kertbe, reszketését legyőzve a jázminbokorhoz botorkált, és pisilni kezdett. Kiüríteni magából a félelmet. Fölnézett a teliholdra, és akkor egyszerre rájött, hogy a félelem nem itt van kint, a világban, amely békés, hanem bent, őbenne. A félelem az övé, s annyit kell tennie, hogy ezt megérti, s akkor megszabadul tőle. S ahogy erre gondolt, nem félt többé. Állt Álomkórász a kertben, nézte az éjszaka tárgyait, s különös békét érzett. Telihold volt.