A negyvenéves férfi

Harmadik út

14.

Ezt hallotta Kollarik, ahogy ült a széken, és megpróbált nem aludni, tehát figyelni próbált, bármennyire összefüggéstelennek is tűnt, amit a bácsi mondott, figyelt a bácsi szavaira, de igazából nem a szavait hallotta, illetve azokat hallotta, de a szavak első jelentésén átszűrődött egy második, ki tudja, honnan, egy második jelentés, amely nem a jelenről beszélt Kollariknak, hanem a múltról, vagy Isten tudja, miről, mert nem a múlt elevenedett meg benne, hanem Kollarik képzetei, melyek talán egyaránt táplálkoztak valamely egykori valóságból és a fantáziából, mely az egykori valóságot újrateremteni igyekezett, és ezekben a képzetekben megelevenedett a szoba, az egész ház, a bácsi, de nem az ágyban fekvő bácsi, hanem aki bejárta a ház minden zegzugát, miséről érkezett, kályhát fűtött, vagy egyszerűen csak beszélgetett, azzal az örökké könnyed, de mindig sokat mondó bácsi-stílussal, amelyben mintha minden szónak lett volna egy mélyebb jelentése, annak is, hogy „jó reggelt”, mert attól még önmagában nem lett egy csapásra jó az a reggel, ám érződött a bácsi szaván, hogy megvan benne a lehetőség, hogy tényleg jó legyen, valahogy úgy, ahogy egy varázsigében, a megfelelő ember szájában, megvan a lehetőség, így volt ez a bácsi minden szavával, és így a gyónás alkalmával is, amikor ketten voltak a bácsi szobájában, és amikor nem beszéltek tulajdonképpen semmiről, ezt is válaszolta utána az első feleségének Kollarik, amikor az rákérdezett, hogyan zajlott a gyónás, mit gyónt meg a bácsinak, semmit, válaszolta, semmiről nem beszéltünk, és ezt így is gondolta akkor, de most jött rá, most, ahogy a bácsi összefüggéstelen szavait hallgatva másra figyelt, most jött rá, hogy igenis meggyónt akkor a bácsinak, nem gyónt meg semmi konkrétumot, mégis meggyónt akkor neki, és ez az érzés olyan erővel tört Kollarikra, hogy arra gondolt, most is meg kell gyónnia, igen, bármennyire összefüggéstelenül beszél is a bácsi, bármennyire Ernőnek vagy az apjának hiszi is, meg kell neki gyónnia, itt az utolsó alkalom. És éppen felkészült arra, hogy a bácsi szavába vágva azt mondja neki: „Elnézést János bácsi, de valamit szeretnék mondani”, és belekezdjen valahogy, mert azt még nem tudta, hogy fog belekezdeni, de már éppen azon volt, hogy megszólaljon, amikor azt hallotta, hogy…

            Azt hallotta, hogy „esküvő”. És bár hirtelenjében nem tudta, milyen esküvőről beszél a bácsi, hogy jön ide egy esküvő, mégis figyelni kezdett. Elfelejtette, hogy a bácsi szavába akart vágni, mert a bácsi szavai egyszerre újra többletjelentéssel teltek meg.

            Esküvőről beszélt a bácsi, és Kollariknak nem volt nehéz rájönnie, hogy az ő esküvőjéről van szó. Arról az esküvőről, amely egy volt a bácsi számára a sok családi és nem családi esküvő közül, de talán mégsem volt egy. Kiskokó esküvőjéről beszélt, de ezúttal egyértelmű volt Kollarik számára, hogy nem keveri össze az apjával. Vagyis minden bizonnyal azt hiszi a bácsi, hogy az apjához beszél, de Kiskokó most valóban őt jelenti. Őt, akit a bácsi összeadott az első feleségével. És aki elvált az első feleségétől, de nem a bácsi választotta szét őket. Mert ő soha nem is választaná szét őket.

Harmadik út

13.

Szemben az asztal, jobbra a bácsi ágya, azon kell, hogy feküdjék. Balkézről a tévé, mellette a lámpakapcsoló, de azt persze nem kattintja föl. Tartott tőle, hogy sötétben kell majd mozognia, mint a nagymamánál Remetén, de szerencsére égett egy kislámpa a sarokban, ernyővel tompított fénnyel, amely pont annyi világosságot adott, hogy látni lehessen a bútorok körvonalait. A kislámpa melletti fotelt, a bácsi foteljét vette célba, gondolta, ott majd eltölti az éjszakát. Lábujjhegyen odaosont, és lehuppant rá. Éppen elhelyezkedett, amikor gyenge hangot hallott az ágy felől:

            „Ernő?”

            „Nem Ernő vagyok, János bácsi, hanem Kokó. Most érkeztem.”, válaszolta Kollarik.

            „Kokó? Te vagy az fiam? Hát hogyhogy te itt vagy?”

            „Most érkeztem, János bácsi. Hogy segítsek Ernőnek.”

            „Jól van, fiam. Szép tőled. De most menj aludni. Nem kell nekem semmi.”

            „Itt maradok, János bácsi. Pihenjen csak nyugodtan. Én elleszek a fotelban.”, mondta Kollarik, de erre már nem kapott választ. A szobát megülte a csend. Rendben, gondolta Kollarik, akkor most kényelmesen elhelyezkedem, és virrasztok. És elaludt.

            Azt álmodta, hogy… - de nem, már az ébredés pillanatában sem tudta, mit álmodott, csak az volt biztos, hogy különös hangok töltötték be az álmát, pontosabban ezek a hangok voltak az álom maga, és ott talán értelmük is volt, de amikor fölébredt rájuk, rájött, hogy kívülről szűrődtek az álomba, hogy ezek a hangok a külvilágból jönnek, és nincs semmi értelmük, merő zagyvaság az egész, káosz az álomittas agyban, hangok furcsa kavalkádja, és hozzá egy hely, ki tudja, hol, talán a világvégén, benne egy fotel, s a fotelben ő maga, körötte tárgyak homályos körvonalai, és a hang, az a különös hang, amelyről nem tudni, mi lehet, de amely mindent betölt.

            Ez játszódott le Kollarikban a pillanat töredéke alatt, de aztán rájött, hogy a bácsi szobájában van, és minden bizonnyal a bácsi adja ki ezt a hangot, amely nem más, mint nyöszörgés. És akkor, mintha az öreg fotel kiszolgált rugói lökték volna ki egy végső erőfeszítéssel, egyszerre felpattant, az álomittas lendülettől nekiütközött az asztalnak, de azonnal koordinálta a mozgását, megkerülte az akadályt, és már ott is volt a bácsi ágyánál. Az ágy mellett, a földön, furcsa batyut pillantott meg. És a batyu nyöszörgött. Odalépett, leguggolt mellé, és akkor látta, hogy a batyu nem más, mint egy takaróba gabalyodott test.

            „Ernő…”, nyöszörögte a batyu, „Ernő…”.

            „Azonnal segítek, János bácsi”, mondta Kollarik, „Kokó vagyok. Azonnal segítek.”. Megragadta a takaróba gabalyodott testet, alányúlt és megpróbálta fölemelni. A mozdulat pillanatában azt várta, hogy nehézséget fog okozni, még az is agyába villant, hogy talán szólni kéne Ernőnek, hátha csak ketten tudják visszafektetni, de legnagyobb meglepetésére könnyen ment, egyetlen lendülettel fellódította az ágy szélére, és onnét már csak beljebb kellett hengerítenie, mint valami gurigát. A bácsinak semmi súlya nem volt, mintha hús és csont helyett puszta levegővel lett volna kitöltve a bőre. Befordult a fal mellé, nyögött egyet-kettőt, majd elhallgatott, és csak egy szusszanásnyi idő után szólalt meg:

            „Köszönöm, fiam. Köszönöm, Ernőkém.”

            „Szívesen”, mondta Kollarik, „Kokó vagyok.”

            „Kokó? Hogy kerülsz te ide?”

            „Jöttem segíteni Ernőnek. Apám küldött. Ő is jön nemsokára.”

            „Apád?”, kérdezte a bácsi és mondott egy nevet, Kollarik nagyapjának a nevét, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy Kollarikot összekeveri az apjával. Igaz is, jutott Kollarik eszébe, apámat is Kokónak becézték kiskorában, csak aztán megnőtt, díszdoktor lett belőle meg akadémikus, és már senkinek sem jut eszébe Kokónak becézni. Senkinek, a bácsin kívül, akinek immár, úgy látszik, örökre Kokó marad. Most már én vagyok Kokó, gondolta Kollarik, már ameddig meg nem növök és díszdoktor nem leszek meg akadémikus, na meg vadakat terelő juhász, bár ez utóbbi a legvalószínűbb. Ezt gondolta Kollarik, de mondani csak azt mondta:

            „János bácsi, Kiskokó vagyok. Apám még nem tudott jönni. De hamarosan ő is itt lesz.”

            „Kiskokó?”, és akkor a bácsi beszélni kezdett Kiskokóról, aki annyira édes kis szőke gyerek volt, és annyira okos, már akkor látszott rajta, és eddig a pontig Kollarik azt hitte, tényleg róla beszél, hiszen ő is szőke volt valaha és édes meg okos, és látszott is rajta ez meg az, de aztán a történet folytatásából kiderült, hogy azon a szőke, édes és okos gyereken nem egészen az látszott, ami a későbbiekben Kollarikkal történt, hanem az, ami az apjával, vagyis a bácsi továbbra is keveri kettőjüket, de már nem volt kedve tovább bonyolítani a dolgokat, ha a bácsi az apjának gondolja, ám gondolja annak, végül is tényleg jobb volna, ha az apja lenne itt, nem ő, vagy még inkább, ha az apja is itt lenne, hiszen ő tudná, mit kell tenni, talán még az agyi áttétre is tudna megoldást. Erre gondolt Kollarik, és leült az ágy melletti székre, miközben a bácsi hol elhallgatott, hol belekezdett valamibe, csonka mondatokba, megszakadó monológokba. Nem lehetett követni, amit beszélt, vagy talán lehetett volna, ha Kollariknak lett volna ereje odafigyelni rá, de ő fáradt volt, beleszédült a pánikszerű ébredésbe, hátra dőlt csak a széken, és próbált arra koncentrálni, ne aludjon el. És ahogy így ült, egyfolytában hallotta a bácsi hangját, amely egyszerre volt a misékről és salamonhegyi együttlétekről jól ismert bácsié és valaki másé, aki mintha csak távoli rokona lett volna a bácsinak. Ezt hallotta:

            „Tudod fiam, én mindig orvos szerettem volna lenni. […] Segíteni az embereken. […] Ennél nincs szebb. […] Nem voltam elég okos, elég szorgalmas. […] De hiszen még lehetek. El fogom kezdeni az orvosi egyetemet. Csak ebből az ágyból keljek fel. […] Tudod, volt itt egy körorvos… Emlékszel Szécsire? Nagy ateista volt, de jó ember. Azt mondta, nincs Isten, nem lehet, maga a világ Isten cáfolata. Buta volt, de nagyon okos. Sokat beszélgettünk. Nagy szája volt, de nem volt rossz ember. Mi lehet vele? […] Meg volt az a tanító. Bugár. Vele is sokat vitatkoztam. Ő meg hitt Istenben, bár ne tette volna. Azért hitt Istenben, mert mindenáron hinni akart valamiben. Persze nem mondhattam neki ellent, de éreztem rajta a görcsös erőfeszítést. Mindenáron hinni akart. Pedig nem lehet mindenáron hinni, csak hinni lehet. Van hit vagy nincs, ennyi az egész. […] Büdös csuhás takarodj! Ezt mondták, amikor kiengedtek a börtönből. Kimutatták az igazi arcukat. A börtön semmi nem volt ahhoz, amit mézesmázosságban próbáltak. Abban lakott az ördög. De aztán elszólta magát. Büdös csuhás… […] Tudod, én láttam az ördögöt. Iskafára mentem misézni. Megjelent előttem. Szegény Karcsinak, a szálaszentimrei plébánosnak az alakjában. De ő volt. És megátkozott. Akkor mentem neki annak a fának, ami után hetekig kórházban voltam Szálafőn. […] De az igazi ördög ott volt a szavaikban. Amikor később félévente jöttek. Megállt a nagy fekete autó a kapu előtt. Sosem voltak itt többet félóránál. És mindig ugyanazt mondták, még ha más szavakkal is. Vásárhelyet ajánlgatták. A végén már nem is igen kellett volna tennem érte. Csak igent mondani. […] Most is ott van a sarokban, látod? Ők meg ott vannak az udvaron. Vagy a kapuban. Mindig ott lesznek. […] Adjál, kérlek, innom. Adj egy kis vizet. Köszönöm.” 

Harmadik út

12.

            „Hol van János bácsi?”, kérdezte Ernőtől.       

            „A szobájában. Hol lenne?”, válaszolta Ernő, de látszott rajta, hogy másra gondol.

            „Bemenjek hozzá rögtön? Vagy hogy legyen?”, kérdezte Kollarik.

            „Ja”, kapta fel a fejét Ernő, „Ahogy akarod. De még nem is ettél. Nem vagy éhes?”

            Kimentek a konyhába, ahol annak idején a disznót dolgozták föl, és ahol Juliska néni, a szakácsnő annyi bablevest és túrós csuszát megfőzött nekik, de most nem volt Juliska néni, túl késő volt hozzá, ilyenkor ő már hazament, de talán mást történt vele, Kollariknak rémlett valami, mintha meghalt volna, a szülei említették, vagy mégsem?, a válást követő időszakban minden olyan álomszerűnek tűnt, ami nem a saját történetére vonatkozott, és azon volt, hogy megkérdezi Ernőtől, de végül nem Juliska nénire, hanem a kutyára kérdezett rá:

            „Hol van Tappancs?”

            Ernő megállt egy pillanatra, az előszoba-folyosón, a konyhaajtó előtt, ránézett Kollarikra, és visszakérdezett:

            „Nem is tudod? El kellett altatni. Amikor kezdődtek a bajok János bácsival. Nem volt, ki gondját viselje. De amúgy is elhájasodott a szíve, alig tudott már mozogni. Tudod, hogy mindenki túlzabáltatta, főleg János bácsi.”

            Aztán visszafordult az ajtó felé, és belépett a konyhába.

            Kollarik megvacsorázott, bár nem volt túl bizalomgerjesztő, amit Ernő a kamrából kihozott, száraz kenyeret, avas szalonnát, penészes sajtot, még valami savanykás bor is előkerült, ami köszönőviszonyban sem volt a bácsi régi miseboraival, evett belőlük valamennyit, aztán megkérdezte:

            „Mi lesz éjszaka a dolgom?”

            „Mellette lenni, semmi más.”, válaszolta Ernő, „És ha gond van, kelts fel azonnal, az udvari vendégszobában leszek.”

            Elváltak, és Kollarik elindult a bácsi szobája felé. Végigment a hosszú folyosón, a végén jobbra fordult és máris ott volt a kis átjáróban, amelyből balra nyílt a bácsi ajtaja. Gondolkodott, kopogjon-e, de aztán eszébe jutott, hogy a bácsi talán már alszik, igen, nyilván alszik, különben Ernő nem hagyta volna ennyi időre magára, és benyitott.

            Jól ismerte a szobát, hiszen annak idején itt gyónt meg a bácsinak, de különben is sok beszélgetős estét töltöttek itt együtt a családdal, jól ismerte a kilincs érintését is, hiába járt itt utoljára évekkel azelőtt. Lenyomta és belépett.

Harmadik út

11.

Kollarik hol elengedte, hol újra megfogta az üres kupicáját, és nézett, mereven nézett előre, bárhova, csak ne Ernőre, de most végül ráemelte a tekintetét és azt mondta, persze, persze hogy felváltja, ezért jött, az apjától tudja, hogy János bácsi rosszul van, és az apja most nem jöhet, halaszthatatlan teendői vannak, gondok merültek fel az Akadémián, baj van a finanszírozással, lehet, hogy összeomlik az egész, és az apjának most ott kell mindenképpen lennie, de ha megoldódik, akkor jön, mondta neki, hogy ezt mondja meg Ernőnek, és csak beszélt, csak beszélt Kollarik, már azt sem tudta, miről, de egyszer csak valahogy kimondta, hogy Vásárhelyen járt, a püspöknél, és akkor hirtelen Ernő, aki addig némán hallgatta, a szavába vágott:

            „Viccelsz?! A vásárhelyi püspöknél?...”

            Kollarik nem értette, miért viccelne, ezért csak azt mondta, igen, a püspöknél járt, még János bácsiról is beszélgettek.

            Ernő figyelmesen nézte Kollarikot, megvárta a mondat végét, és akkor kérdezte higgadtan, de nagyon éles hangsúllyal:

            „És mit mondott?”

            „Miről?”, kérdezte Kollarik.

            „Hát János bácsiról.”

            „Hogy a barátja. És üdvözli.”

            „Aha. A barátja.”, hümmögött Ernő, „Mást nem mondott?”

            Kollarik törte a fejét, de nem jutott eszébe más. Aztán egyszerre mégis beugrott valami.

            „Azt mondta, régi barátok, mert egyszerre vitték be őket annak idején, csak őt kiengedték, János bácsit viszont nem. De neki köszönhető, hogy Salamonhegyre került.”

            Ernő olyan arckifejezéssel dőlt hátra a székén, mint aki azt hallotta, amit várt.

            „És te bevetted?”, kérdezte.

            „Dehogy”, vágta rá Kollarik nagyon határozottan, „dehogy vettem.” De Ernő nem figyelt rá, csak mondta a magáét:

            „Mert akkoriban így működött, mi? Bevitték őket, aztán az egyiket csak úgy kiengedték, a másikat meg nem. Az egyiket várta a cella, a másikat a püspöki szolgálat. Vagy tudom is én, hol kezdte, de az utat már kövezték neki. Ahogy János bácsinak is ide. És még jó, hogy ide. És ezt ő intézte. Persze. Egyébként akár el is hiszem. Ezzel letudta a gyónást. Az anyja picsáját.”

            Kollarik nézett maga elé, de nem a szobát látta, hanem a püspök ebédlőjét, meg a püspököt, ahogy magyarázott neki. Ám mindez már olyan távolinak tűnt számára, mintha nem is járt volna nála. János bácsi viszont itt van. És meg fog halni.

Harmadik út

10.

Kollarik követte, és amikor kinyílt az ebédlő ajtaja, Ernő lámpát gyújtott és a hatalmas szobát fény árasztotta el, egyszerre megnyugodott: minden olyan volt, mint régen, a disznóölések és az esküvő idején. Minden olyan volt, mint régen, mondjuk… - hány éve is?, gondolta, hány éve is járt itt utoljára? De valahogy nem akaródzott pontosan tudnia az esküvő idejét, jobb érzés volt megnyugtatóan tudni, hogy minden a régi, Salamonhegy most is olyan, mint Salamonhegy, a válás, amiről talán nem is tud a bácsi, nem repesztette meg a falakat. És Ernő is olyan, mint Ernő, mert egyszerre őt is felismerte, nem csak úgy, hogy tudta róla, ki ő, hanem, mint aki szorosan Salamonhegyhez tartozik, persze, Salamonhegy nem is képzelhető el Ernő nélkül, és még jó, hogy felismeri őt. „Szia, Ernő”, mondta neki, „hogy vagy?” „Na, csak hogy megjött a szavad”, válaszolta Ernő és egy kopott címkéjű üveget meg két kupicát szedett elő az egyik szekrényből. Kérdezés nélkül töltött, és a szobát elárasztotta a kisüsti illata. „Béla barátom főzte. Körte.”, és már hozzá is ütötte poharát Kollarikéhoz, majd fölhajtotta a pálinkát. Kollarik számára ez is ismerős volt, a salamonhegyi érkezések mindig így történtek, az istenhozott kisüsti hozzátartozott a hagyományhoz, anélkül meg sem érkezett igazán az ember. Így volt ez gyerekkorában, amikor ő még csak beleszagolhatott, majd valamivel később a nyelvét dughatta bele, míg el nem jött a pillanat, amikor teljes jogú felnőttként fölhajthatta a magáét. „Minden rendben van.”, gondolta végképp megnyugodva, kiürítette poharát, és jóleső borzongással érezte, amint a méregerős folyadék végigégeti a nyelőcsövét. „Na, még egyet”, mondta Ernő és töltött. Majd rögtön hozzátette: „Gondolom, apád küldött előre. Ő mikor jön?”

            Kollarik kezében megállt a pohár. Az apja? Mért kéne jönnie? Történt valami? De csak annyit szólt: „Nem ő küldött. Magamtól jöttem. Mért kérded?”

            „Hát János bácsi miatt.”, felelte Ernő. „Miatta jöttél, nem?.”

            Kollarik letette a kupicát az ebédlőasztalra, amelyen annak idején annyi disznótoros vacsorát ettek meg, és amely alól mindig oly bensőséges röfögéssel kunyerálta Tappancs az ételt (igaz is, hol van Tappancs?), de amely most egyszerre valahogy másnak tűnt, talán nem is ugyanaz?, talán újat vett a bácsi, és aztán Ernő tekintetét kerülve azt mondta:

            „Apám nem tud most jönni. János bácsi hogy van?” 

            „Rosszul.”, felelte Ernő, „Hogy lenne? Már az agyában is áttét van. A kórházban se tudnak mit kezdeni vele, ezért küldték haza. Illetve én hoztam, gondoltam, jobb neki itthon. Akárhogy is, de jobb. Amíg lehet. Mert aztán, ha már olyan fájdalmai lesznek, hogy morfium kell, akkor nem lesz mit tenni. De addig jobb neki itt. Ő is ezt akarta. Hogy hozzam haza, mert a szobája. Meg a hívek. Akik járnak is, ellátnak minket mindennel. Csak nagyon nehéz. Látni, hogy épül le. Mert azért vannak tiszta pillanatai. Olyankor nagyon jókat beszélgetünk. Olyankor nem is akarom elbőgni magam. De amikor elkezd össze-vissza beszélni. Ő, akinek annyi minden van a fejében. Annyi tudás, annyi emlék. A börtönről beszél gyakran. Aztán meg azt hiszi, hogy ott van. Irtó keményeket mond, angyali szelíden. Néha azt hiszi, hogy börtönőr vagyok. Persze az is vagyok, bizonyos szempontból. De akkor is olyan kedvesen beszél. Majdnem bocsánatot kér. A kurva életbe!”, tört ki hirtelen Ernő, és könnybe lábadt a szeme „a kurva életbe!, annyira durva ez az egész… Viszont jó, hogy itt vagy. Legalább ma éjjel alhatom. Mert mellette nehéz. Ha nem alszik, azért, ha igen, azért. Mindenhogy nehéz. Nem is nehéz, csak elviselhetetlen. És azt hittem, apád jön és felvált. Vagy téged azért küld. De azért felváltasz, ugye? Legalább erre az éjszakára. Ugye felváltasz?”

Harmadik út

9.

Kollarik habozni kezdett, az jutott eszébe, bármennyire valószínűtlennek tűnik is, talán nincs itthon a bácsi, talán fogta magát és kutyástul elment szabadságra, elvégre egy papnak is jár szabadság néhanapján, még ha ő nem is hallott még arról, hogy a bácsi bárhová elutazott volna. Igaz egyszer járt náluk Franciaországban, mikor apja révén kint éltek. Tehát mégis. Meg egyszer, emlékképek ködéből rémlett elő, mintha Norvégiába is eljutott volna, bár Kollarik nem Norvégiára emlékezett, hanem arra a különös hímzésű vastag kötött kardigánra, amit a bátyja a bácsitól kapott (mért csak ő, ki tudja? talán Kollarik méretében nem volt ilyen kötött kardigán), és amit akkor olyan szépen megköszönt neki, később pedig egyszer sem vett fel. És mi van, ha most is elment Norvégiába? Ha annak idején kimaradt egy fjord? Vagy csak eszébe jutott, hogy neki nem hozott kardigánt? Ilyenek ötlöttek fel benne a pillanat leforgása alatt, ám közben újra csöngetett, és még ideje sem volt végiggondolni, mit kezd majd egy olyan különös hímzésű kardigánnal, máris hangot hallott az ajtó mögül. Ez a hang nem Tappancsé volt, de nem is a bácsié, férfihang volt, de sokkal fiatalabb, mint a bácsi szép orgánumú, ám a sok évtizedes misézésben némileg megfáradt hangja. „KI AZ?!”, mondta az idegen férfihang.

            „Én!”, kiáltotta Kollarik, már amennyire kiáltás telt tőle egy sötét udvaron állva egy zárt ajtó előtt, miközben még óhatatlanul ott lüktetett benne az utcán átéltek izgalma. Aztán villámgyorsan rádöbbent, hogy nemcsak a kiáltás erejével lehet gond, de a számára magától értetődő „én”-nel is, mely nem biztos, hogy ugyanazt jelenti az ajtó túloldalán álló idegen férfihang tulajdonosának, amit neki, az „én” birtokosának. „ÉN, KOLLARIK!”, javította ki magát valamelyest a hangerőt is feljebb tekerve a kiáltásában. Azonban a másik oldalon állót még így sem győzte meg, vagy egyszerűen csak nem értette pontosan, „KICSODA?!!”, ordította vissza, Kollarikban azt a rémképet keltve, hogy így fognak ordibálni egymással egész éjjel, amíg a kutyák őre csendháborítás címén a falkájával rájuk nem töri a parókia kapuját. Ám a következő pillanatban, miközben még válaszolni sem volt ideje, zár csikordult, a nehéz bejárati ajtó résnyire kinyílt, a résben egy szőrös, busa fej jelent meg, és a busa fejen lévő száj jóval csendesebben azt kérdezte: „Ki vagy?”

            Kollarik nézte ezt a busa szőrös fejet, amely kísértetiesen ismerős volt számára, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, tényleg látta-e már, vagy csak a déjà vu tündére incselkedik vele, ám mielőtt rájöhetett volna, az ajtónyitó így szólt: „Ja, te vagy az? Mért nem mondtad…”, és kitárta az ajtószárnyat. Kollarik arra gondolt, hogy hiszen mondta ő, hogy ő az, „én vagyok én, megmondtam”, de nem szólt semmit, csak belépett az előszobába, és hirtelen zavarában köszönni is elfelejtett, főként ezért, mert fogalma sem volt, tegeznie vagy magáznia illik-e ezt a szőrös és busa fejű, őt láthatóan megismerő férfit. Az viszont teljesen tisztában látszott lenni a helyzettel, „szevasz, öcsém, Isten hozott”, mondta, és megölelte Kollarikot. Kollarik arca belefúródott egy dohány- és dohszagú vállba, és egyszerre fölismerte a férfit: „hiszen ez Ernő!”, és immár ő is magához szorította a kissé kövérkés testet. Ernő volt, apja másod-unokatestvére, akit gyerekkorában sokszor látott a salamomhegyi disznóölések alkalmával (anyja réme volt, mert kétpofára, kenyér nélkül zabálta a töpörtyűt), de aztán eltűnt, csak hallani hallott róla ezt-azt, látni többé sose látta. Rejtély, hogy ismerte fel őt, ha ugyan nem keveri össze valakivel, de hát ez majd kiderül. „Szevasz, öcsém, kerülj beljebb”, mondta Ernő, „jó, hogy jössz, már hulla vagyok, végre egy éjszaka, amikor nyugodtan alhatom”, becsukta Kollarik mögött az ajtót, majd megkerülve őt előrement a sötét folyosón.

Harmadik út

8.

A parókia egy-két száz méter, végig a főutcán. Ott futott a sötétben, nyomában az ugató kutyákkal. Amelyek egyre közelebb értek hozzá, vagyis már-már hozzáértek, sőt volt, amelyik már bele is kapott a lábszárába, a boka fölött, még szerencse, hogy a lábikráját védte a cipője. „Még szerencse, hogy a lábikrámat védi a cipőm.”, gondolta Kollarik futás közben, mert volt egy különleges tulajdonsága, hogy pánikhelyzetben, mondjuk egy csaholó kutyafalkával a nyomában is tudott tárgyilagosan gondolkodni. Látta magát – mert a belső látáshoz nem kell utcalámpa, amelynek amúgy híján volt a bácsi falucskája -, amint rohan az utcán és dühödt dögök harapdálnak a bokája felé, és arra gondolt, hogy ez meglehetősen nevetséges. Hogy ez nem méltó hozzá. Egy Kollarik ne rohangáljon kutyák elől egy falusi utcán, mely faluban ráadásul a nagybátyja a plébános. És arra gondolt, hogy meg kéne állnia, és higgadt, de határozott szavakkal elcsendesíteni a kutyákat, akár a háborgó tengert. De tudta, ha megállna, a falka nekiesne és széttépné. Így hitte. Tehát nem állt meg. Ám azt is tudta, hogy csak pillanatok kérdése és hasra esik a lábát kerülgető harapásokban, melyekhez nemcsak fogsorok, de fejek, sőt testek is tartoznak. És amikor már beleélte magát az esésbe, érezte a zuhanást, érezte a fájdalmas földet érést és a rázúduló testeket…- egyszerre éles füttyszó hasított az éjszakába, ordítás harsant („A KURVA ISTENIT A POFÁTOKNAK!!!”, mondta az ordítás meglehetősen illetlen módon, nem messze a parókiától, épp a templom szomszédságában), és Kollarik bár továbbra sem látott semmit, megérezte, hogy a kutyák egyszerre lemaradnak tőle, ugatásuk zavarodott morgásba és szűkölésbe fordul át, mintha egy láthatatlan pásztor toppant volna közéjük, a kutyafalka őre, ám eszébe sem jutott, hogy köszönetet mondjon neki, hanem immár a plébánia kertkapujához érve villámgyorsan lenyomta a kilincset („nyitva van! nyitva van!”, szuggerálta magában), belökte az ajtót és beugrott. Ott állt csak meg, háttal a bezáródott kapunak támaszkodva, alig bírva zakatoló szívével. Az utcáról immár semmi nesz sem hallatszott, mintha a kutyák pásztora egész szellemfalkájával szertefoszlott volna az éjszakában.

            Percekig állt ott, míg kissé összeszedte magát. Akkor indult csak el a kerti ösvényen a ház felé. Abban reménykedett, hogy a bácsi még nem feküdt le, talán még nincs annyira késő, az esti meditációra úgy tíz óra felé szokott bezárkózni a szobájába, legalábbis amikor ők nála voltak, sosem korábban. Igaz is, hány óra lehet?, jutott eszébe. Az óráját nem látta a sötétben, így a mobiltelefonja után kezdett tapogatózni, de nem találta a zsebében. „Csak nem esett ki rohanás közben, bazmeg.” Amíg ezen morfondírozott, az ajtóhoz ért és becsöngetett. A csöngetés tompán, repedt hangon berregett a csendbe, mintha nem akarna túl nagy zajt csapni. Kollarik azonban tudta, ha a bácsi nem is, Tappancs biztosan meghallja. Tappancsnak nem is kell meghallania, megérzi ő bárki érkezését jóval a csengőszó előtt. Kollarik rengetegszer volt tanúja, amikor az ebédlőasztal mellett békésen röfögve (volt valami döbbenetesen disznó- vagy inkább malacszerű ebben kis, hordóhasú korcsban) ételt kolduló kutya egyszerre fújtatva, hörögve zúdult ki a szobából és már rég a bejárati ajtónál vakkangatott, mire az érkező megnyomta a gombot. Ám a csöngetést nem követte kutyaugatás, izgatott tappancsok nem ütődtek belülről az ajtóhoz, a ház némább volt, mint egy sírbolt feltámadás után.

Harmadik út

7.

Ám ez nem egészen így történt. Végigment a kis hídon, mely alatt nem látta a vizet, a salamonhegyi folyócska, a Szala (vagy Szála?) vizét, de amelyről jól tudta, hogy ott folyik, ott kell hogy folyjon, hiszen még a legzimankósabb téli napokon sem fagyott be egészen, bármennyire kicsi volt is ránézésre, mintha valamilyen meleg vizes áramlat táplálná, végigment a kis hídon, és már az járt az eszében, hogyan fog betoppanni a bácsihoz, milyen meglepetést fog okozni, mennyire örömtelit, hiszen a bácsi mindig annyira várta őket salamonhegyi magányában, és annyira őszintén sajnálkozott valahányszor, mondjuk a disznóölés végén, haza kellett indulniuk, és milyen gyakran emlegetett ilyen-olyan „kellemes vendégeket”, akik megszálltak nála, mert a bácsi minden látszat ellenére, pontosabban minden valóságos elhivatottságával együtt, amellyel istenhátamögötti plébánosságához viszonyult, alapvetően nagyon egyedül volt a kis salamonhegyi parókián, amibe Kollarik sokáig bele sem gondolt, hiszen annyira barátságosan, kedélyesen, őszintén jókedvűen fogadta mindig őket valahányszor megérkeztek hozzá, annyira magától értetődően tette a dolgát, amikor mennie kellett misézni a templomába vagy a szomszéd falvak templomaiba, hiszen vagy négy-öt szomszéd falut, vagy talán még többet is kiszolgált papi minőségben, Puhafát, Simonházát, talán még Iskafát is, ahová a vonatbéli útitárs némileg más céllal igyekezett, járt a bácsi ezekbe a falvakba télen-nyáron, a kis szolgálati trabantján, és misézett, és a legkevésbé sem látszott rajta, hogy bármi is zavarná a földkerekségen, miként nyilván nem is zavarta, az sem zavarta igazán, hogy annak idején, valamikor az ősi határsávos időkben ide helyezték az Isten háta mögé, de előtte még máshová is helyezték, egy hűvös cellába, és mindezt azért, mert egy bizonyos egyházi feljebbvalójának volt a titkára, persze nem itt az Isten háta mögött, hanem sokkal inkább az Úristen szeme előtt, Vásárhelyen, és ennek a bizonyos feljebbvalónak a viselt dolgaira egyesek igencsak kíváncsiak voltak, bár igazából nem is kellettek volna viselt dolgok, elég lett volna, ha a bácsi elmond egyet s mást, nem is feltétlenül a szemenszedett valóságot, és akkor ott maradhatott volna az Úristen két szép szeme előtt, Vásárhelyen, ám a bácsi, némileg fura ízléssel, inkább választotta a cellamagányt, majd Salamonhegyet, életfogytiglan, és ez tulajdonképpen nem is bántotta, vagy legalábbis nem mutatott mást, mint derűt és határozottságot, ahogy a legzimankósabb téli napokon is útnak indult a trabantjával, és ahogy disznóöléskor vagy egyébként várta őket. Mert nagyon várta Kollarikékat. És aztán nagyon marasztalta őket. De legfőképp mondta és újra mondta, hogy jöjjenek csak, minél gyakrabban. Erre gondolt Kollarik, ahogy átment a kis hídon, meg arra, mennyire fog örülni neki a bácsi. És ahogy erre gondolt, egyszerre körbevették a kutyák.

            A semmiből jöttek elő, az éjszakából. Nem látta őket, csak a hangjukat hallotta. Előbb a hörgésüket-morgásukat, majd mind jobban belemelegedő ugatásukat. Nem tudta, hányan lehetnek, eleinte egy-kettőt érzékelt csupán, vagyis azt, hogy többen vannak, de talán nem túl sokan. Aztán egyre erősödött és sokasodott a hangjuk, mintha szép lassan egész falka gyűlt volna össze körülötte.

            Kollarik eléggé sajátosan viszonyult a kutyákhoz. Nemcsak a havasvölgyi virágos rét idilljének bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábújához, hanem általában. Alig volt kapcsolata velük, az is inkább csak leggyakoribb nagyvárosi megnyilvánulási formájukban: az ürülékben, amelyet az utcákon maguk után hagytak. Kollarik a főváros egyik legkutyaszarosabb kerületében lakott, és hozzászokott, hogyan kell szinte teljesen ösztönösen szlalomozni a barna legváltozatosabb színárnyalataiban pompázó kisebb-nagyobb rakások között. Ehhez értett, a kutyákhoz nem. Még a barátaiéhoz vagy a rokonaiéhoz - mint éppen a bácsi Tappancs névre hallgató, valószerűtlenül groteszk kinézetű, de mérhetetlenül jópofa korcsa - sem. Ám fölöttébb büszke volt, ha egy kutyával, különösebb erőfeszítés nélkül, barátságba került. Már afféle Kollarik-kutya-barátság-ba. Ami abból állt, hogy kölcsönösen elviselték egymást. Mert Kollarik valójában a barátai és rokonai kutyáitól is idegenkedett.

            Ezek azonban sem baráti, sem rokoni kutyák nem voltak. A semmiből jöttek, a sötétből, az éjszakából. Nem lehetett látni őket, de annál inkább léteztek hangjukban és ellenséges indulataikban. Az érintésükben egyelőre még nem, addig még nem merészkedtek, még némi biztos távolságot tartottak, de Kollarik már a lábán érezte forró leheletüket és éles fogsoraikat. Úgy érezte, tehát érezte – és pánikba esett. Tudta, hogy a parókiáig még jó pár lépést meg kell tennie a falu főutcáján, és ez a távolság most, ebben a helyzetben, végtelennek tűnt számára. Azt is tudta, hogy az egyetlen biztos fellépés a kutyákkal szemben a magabiztosság, ha az ember nem mutatja, hogy fél, ha már fél, mert a legjobb volna, ha nem félne, de ha már igen, akkor legalább ne mutassa, őrizze meg a hidegvérét, és főként ne fusson. Csakhogy Kollariknak eleve nem volt hidegvére, amit megőrizhetett volna. És egyébként is gondolat és cselekvés nála meglehetősen sajátos kapcsolatban állt. Gyakorta gondolt valamit (teszem azt, hogyan kéne megőrizni egy adott nőt, hogy ne mondjunk feleséget), és aztán merőben másként cselekedett. Esetleg homlokegyenest ellenkezőleg. Most is arra gondolt, egy a fontos: nem szabad elkezdeni futni. És azonnal futásnak eredt. 

Harmadik út

6.

Ahogy ment a Salamomhegyi estében, a kivilágítatlan országúton, Kollariknak eszébe jutott az ócska színdarabba illő jelenet, ott a bácsi templomának kertjében, közvetlenül az esküvő után. Kimondták az „igen”-t meg a „holtomiglan-holtodiglan”-t, a bácsi szépen, egyszerűen, már ahogy a miséken is beszélni szokott, lezárta a szertartást. Kijöttek a templomból, utánuk jött a bácsi, majd a násznép, vagyis a szülők és a testvérek. És a két tanú. Kollarik tanúja, a vidéki múzeumigazgató, aki nem volt vérszerinti rokon, de úgy és oly régóta tartozott Kollarik családjához, mintha beleszületett volna. És az első feleség tanúja, az ügyvéd, de nem a vasmarkú, hanem akivel egykor (mely „egykor” a kis falusi esküvő idejénél későbbi időt jelöl) az ominózus havasvölgyi,  vagy még inkább nagykocsi kutyasétáltatós idillt átélte, vagyis az ördög, ám aki jobban belegondolva mégsem lehetett az ördög, hiszen a bácsi felismerte volna, elvégre a bácsinak mégiscsak ez a szakmája, meggyóntatni Kollarikot, összeadni az első feleségével és felismerni az ördögöt. Ám a bácsi nem ismerte fel. Vagy talán mégis? Amikor kijöttek a templomból, és Kollarik első felesége elájult, illetve rosszul lett, elsápadt (ha egyáltalán elsápadhatott ahhoz a falfehérséghez képest, amely arcszínét általában jellemezte), felakadtak a szemei, nekiszédült a templom falának, és Kollarik, mint egy posztmodernkori Grál-lovag azonnal karjaiba kapta…- vagy inkább riadtan nézte és hirtelen zavarában azt sem tudta, mit kéne tennie, csak a tanú, az első felesége tanúja ugrott oda, vagy inkább lépett, határozottan, elegánsan, de pont a kellő tempóban, felfogta karjaival az ifjú arát, megtámogatta és a templomkert egy közeli padjához vezette. Kollarik pedig ahelyett, hogy odaszaladt volna, illetve szaladt ő, csak némileg visszafogottan, visszafogta valami, a zavar, hogy az ő feleségével, a megvalósult vágy eufóriájában égő, frissen férjezett (méghozzá VELE! ŐVELE!) asszonykájával ilyesmi előfordulhat, és ezért mielőtt rohanni kezdett volna a pad felé, ránézett a bácsira, aki ott állt mögöttük. És akkor meglátott a bácsi szemében valamit. Valamit, amit akkor, ott, a pillanat hevében aggodalomnak vélt. És ami talán az is volt. Csak nem egészen, vagy nem kizárólag a rosszullét miatt. A bácsi talán mást is látott ott a padon, mint a kötelességét teljesítő tanú buzgalmát. És mégsem tett semmit. Pedig a bácsi pap. Szakmai kötelessége fellépni az ördög ellen. Van szentelt vize meg szolgálati keresztje. Vagy talán mégsem az ördögöt látta? Hanem valamilyen túlságosan is emberi jelenetet? Na, ezt kell megkérdezni tőle.

            Erre gondolt Kollarik, ahogy ment a salamonhegyi estében, vagy százötven métert előre a főúton, és aztán balra térve, át a kis hídon. Erre gondolt, és arra: ezt hogy fogja megkérdezni tőle. Mert ez még nehezebb, mint bevallani a kukkolást. Lina néni pinája valahogy kevésbé intim részlet, mint az ördög felismerése. Hogy lehet erre rákérdezni? Persze, a püspök atyával már tisztázták, hogy van ördög, de akkor is. János bácsi nem a püspök, vele másként kell beszélni. Ha kell, meg kell neki gyónni. Ez az, villant Kollarik agyába, ahogy átment a kis hídon, meg kell gyónnom János bácsinak, ahogy már annak idején meg kellett volna neki gyónnom. Igaz, akkor nem volt más bűnöm Lina nénin kívül. Vagy nem is Lina néni pinája a bűn? Inkább az, ami a templomkertben történt? Na, de mi történt a templomkertben? Mit látott a bácsi? Talán ez is kiderül, ha meggyónok neki. Erre gondolt Kollarik, ahogy letért a kis hídról és beért a faluba. És szembetalálkozott a kutyákkal.

Harmadik út

5.

A kis piros pedig ment, száguldott vele a májusi estében. És már nem az volt a kérdés, hova megy, hanem honnan fogja tudni Kollarik, mikor kell leszállnia. Mert utoljára az ősidőkben járt vonattal Salamonhegyen, ráadásul a szüleivel, akik – legalábbis az apja – jól ismerték a környéket, tisztában voltak vele, hogy Puhafa vagy Simonháza után kell-e kezdeni a készülődést, szedni a csomagokat, kihurcolkodni a kávédaráló nyitott peronjára, és megállás után lekászálódni a falatnyi állomás többnyire hóval borított talajára. Most azonban se hó, se szülők, csak a kétely. Ez már vajon Puhafa? Nézett ki az ablakon egy kis állomásra, ahol nem várta a vonatot senki, s állomásjelző táblát sem lehetett felfedezni. Kollarik idegesen bámult kifelé, amikor egyszerre hangot hallott maga mögül: „Dömötör”.

            Úgy fordult meg, mintha darázs csípte volna. A túloldalon ülő utas szólt, csukott szemmel, mintha még mindig aludna, álomittas, kissé borízű hangon, de tisztán artikulálva. És újra mondta, mintha nem lenne biztos benne, hogy Kollarik értette: „Dömötör.” Majd hozzátette, nehogy félreérthető legyen: „Dömötörön vagyunk.” Aztán azt kérdezte: „Hová mész?”

            „Salamonhegyre”, válaszolta Kollarik, és már bukott is volna ki belőle a kérdés, de a férfi megelőzte: „Még két megálló. Nekem meg még három. Iskafára megyek … ”, és mondatát egy közhasználatú szóval zárta, amely a lehető legdirektebb módon utalt a szexuális tevékenységre, amely úti célját képezte.

            „Kösz.”, szólt Kollarik, „Megnyugtattál. Semmit se lehet látni, és erre még a kalauz se jár.” De a férfi, a túloldali ülésen, már nem felelt, mintha azonnal újra álomba merült volna. Vagy talán eddig is álmában beszélt.

            Megvolt az első állomás, Kollarik fogta a cókmókját, ami mindössze a kis hátizsákjából és egy kordzakóból állt, odaköszönt a csukott szemű férfinak, akiből furcsa, horkantás szerű hang tört fel, amely lehetett akár elköszönés is, a vonatajtóhoz botorkált, és a lassítás, majd a megállást jelző enyhe rázkódás után megnyomta a nyitógombot. Ha a férfi, ott a túlsó ülésen, igazat beszélt, megérkezett Salamonhegyre.

            Megállt a vaksötét állomáson, és megvárta, amíg elindul és tovatűnik a kis piros, aztán ő is útnak indult. Ösztönösen tudta, merre kell mennie, pontosabban nem támaszkodhatott másra, mint az ösztöneire. Tudta, hogy ki kell kanyarodnia a főútra, haladni rajta vagy százötven métert, aztán balra fordulni, átmenni egy hídon, és máris a faluba ér. Tudta, vagyis így tudta.

            És azt is tudta, egyszerre tudta, mint amikor megvilágosodik az ember, hogy miért megy a bácsihoz. Mert mindeddig valójában nem tudta. Azt hitte, hogy tudja, azt hitte, annyi az egész, hogy meg kell vele beszélnie, vele kell megbeszélnie, nem pedig a püspök atyával, a válását. Mert János bácsira tartozik, nem másra. Kettejükre. Ahogy ketten voltak jelen János bácsi szobájában, amikor az esküvő előtt meg kellett gyónnia. Neki, aki még nem gyónt életében. És ezért volt is benne némi lámpaláz. Eszébe jutottak a bűnei. Vagyis eszébe jutott az a sok minden, amit nyilván bűnnek kell tekinteni. Már amennyire erről fogalma volt. Mert azért voltak bőven homályos pontok. De például az, amikor kamaszkorában többször is megleste a nagynénjét fürdés közben, nem kétséges, hogy bűnnek számít. Legalábbis nem lehetett kétséges, ha józan paraszti ésszel végiggondolja az ember. Józan, katolikus, paraszti ésszel. Csak azt nem tudta, hogy fogja ezt elmondani János bácsinak. Józan, katolikus, paraszti szavakkal? Vagy csak annyit kell majd mondania: paráználkodtam, atyám? (Vagy bácsi? Gyónás közben szabad-e János bácsit János bácsinak szólítani? János bácsi, meglestem fürdés közben Lina nénémet. Tudja, akit maga is jól ismer. És utána parázna gondolataim támadtak, amelyeket el kellett űznöm valahogy. Hát igen, úgy űztem el őket…) Magyarán, ha nem is túlságosan, de be volt tojva a gyónás előtt.

            Aztán annyi történt csak, hogy bementek kettesben János bácsi szobájába, leültek az asztal két oldalára, és elbeszélgettek. Nem volt szó semmiféle bűnről, János bácsi nem kérdezett semmit, csak váltottak néhány szót a házasságról, Kollarikról és az első feleségéről, aki akkor még nem volt az első felesége, illetve az volt polgárilag, de Isten színe előtt még nem, kettejük kapcsolatáról és kettejük összetartozásáról, és aztán a bácsi feloldozta őt. Vagy megáldotta. Ez nem volt tiszta Kollarik számára, mert a bácsi szinte hang nélkül mormolt néhány szót, majd egy keresztet rajzolt Kollarik homlokára. Ennyi volt az egész. Kimentek a szobából, ahol már várta őket a szűk család, Kollarik szülei és testvérei, illetve az első feleség szülei. Valamint a két tanú. És aztán átsétáltak a szomszédos templomba, ahol a bácsi összeadta őket. Majd kijöttek a templomból, fogadták a csókokat és jókívánságokat. És utána Kollarik első felesége elájult. 

Harmadik út

4.

Erre gondolt Kollarik, amint a vonat siklott vele a semmibe. És akkor egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül a vagonban. Megérezte, hogy valaki figyeli, talán már jó ideje figyeli, esetleg még a gondolatatait is kihallgatta. És megfordult, hogy szembe nézzen vele.

            Ez így történt volna, ha Kollarik nem Kollarik lett volna, hanem mondjuk nagybátyja, a vasmarkú ügyvéd. Aki azonnal két vasmarkába ragadta volna az adott helyzetet, az adott helyzetben ólálkodó ismeretlen megfigyelőt, jól megszorongatta volna, rábizonyított volna egy-két első rendbeli liliomtiprást, néhány másod és harmad rendbeli anyagyilkosságot, s ily módon felülkerekedvén a szituáción elégedetten dőlt volna hátra ülésén és békésen elszunnyadt volna. Ám Kollarik még mindig és reménytelenül Kollarik volt, hiába hagyta maga mögött a rá nem jellemző határozottsággal Vásárhelyet és a vásárhelyi püspököt. Így ahelyett, hogy arra fordult volna, ahonnét a pillantást érezte, kinézett az ablakon. Pontosabban belenézett az ablakba. Belenézett az ablakon tükröződő másik valóságba, melynek mélyén felsejlett a vasúti kocsi belseje, mint egy látomás. Ám ez sem teljesen igaz. Az igazság odaát volt az ablakon túl, az elsuhanó tájban, amely azonban nem táj volt, hanem egymásra montírozódó mozgóképek szédítő áradata. Így tűnt fel Kollarik szeme előtt, majd tűnt el onnét a pillanatok leforgása alatt egy liliputi vasútállomás pislákoló fényű épülete, egy szántóföld sötétlő végtelensége, egy folyócska homályos víztükre és egy földút sáros hepehupája. Valamint egy magányos tanya bizonytalan körvonalai. Egy a messzi távolban felrémlő templomtorony. Egy dombhát, a tetőn magasodó, ágbogas agancsú szarvassal. És körülötte a sötétség. (Mert közben besötétedett. Úgy jött az alkony a vonatablakon túl, mintha valaki szépen fokozatosan egy több rétegből álló függönyt terített volna az ablaküveg elé.) És a hó. Az egész tájat elborító fehér lepel. És ahogy belenézett a havas májusi tájba, az ablaküvegen megpillantotta azt, aki figyelte őt.

            Férfi volt. Ott ült a túloldali ülésen, vagyis Kollariknak tényleg csak a fejét kellett volna arra fordítania, és farkasszemet nézhetett volna vele. Belenézhetett volna a szemébe, és szavak nélkül is megkérdezhette volna tőle, mit akar. Ám Kollarik még mindig nem fordult arra, mert felismerte a férfit. Felismerte, ahogy egy elfeledettnek vélt álomkép idéződik fel az emberben. Kollarik látta már ezt a férfit, egy (vagy tán több) salamonhegyi utazáson, abban az időben, amikor még a kávédarálón, a vaskályha mellett zötyögték végig a nem egész egyórás utat. És amikor, úgy az út felénél, az alig néhány utas közül felállt kettő, és elkérte a személyi igazolványokat. Mert Salamonhegy már a határsávban húzódott meg. Ahonnét tényleg csak néhány lépés volt a szomszédos ország. Igaz, azt a néhány lépést több sor szögesdrótkerítésen át kellett volna megtenni. Kollarik emlékezett rá, hogy egyszer, amikor apja Vásárhelyen tartott előadást, ő pedig, iskolai szünet lévén, elkísérte, és a bácsinál szálltak meg, a bácsi elvitte őt sétálni, és egy dombhátról megmutatta neki a szomszédos országot. „Az már…”, mondta neki, és Kollarik csak nézte, és ugyanolyan tájat látott, mint amilyenben álltak, dombokat látott, erdőket, és mégis mást látott, mert az már a szomszédos ország volt.

            Ettől a szomszédos országtól akarta óvni őket az a férfi, aki elkérte a személyi igazolványokat annak idején a kávédarálóban, és ha rendben voltak az igazolványok, márpedig Kollarik szüleiéi rendben voltak, engedte őket tovább utazni, és megérkezni a bácsihoz. Most pedig ez a férfi ott utazott a kis piros túloldali ülésén, és figyelte Kollarikot. Talán arra gondolt, hogy nincsen rendben a személyi igazolványa. Talán erre gondolt, de most nem állt föl, hogy ellenőrizze, mert már nem a határsávban voltak, pontosabban nem volt többé határsáv, és a szomszédos ország sem volt többé más, mint egyszerű szomszédos ország. Ez jutott Kollarik eszébe, erőt vett magán, és a férfi felé fordította a fejét. És megpillantott egy embert, aki ki tudja, mikor szállhatott föl, de most ott utazott a túloldali ülésen, és egyáltalában nem figyelte őt. Aludt. Rongybabaként elterülve, szétvetett tagokkal, fejével együtt ringatózva a vonat mozgásával, tátott szájjal, zárt szemhéjú megközelíthetetlenségben. Egy ember, aki talán férfi volt, első ránézésre legalábbis annak tűnt, de aki nem az a férfi volt a kávédarálóról, eszébe sem jutott volna személyi igazolvány után érdeklődni, még ha a határsáv létezett volna, akkor sem. Egyszerű megfáradt utas volt, aki talán éppen Salamonhegyre tartott. Mert Kollarik egyszerre biztos lett benne, hogy a kis piros csak is Salamonhegyre mehet. Nem hogy mehet: oda megy és kész. És visszafordult az ablak felé, kibámult a sötétbe, és teljes magától értetődéssel konstatálta, milyen gyorsan olvadt el és tűnt tova nyomtalanul az imént látott hótakaró.

Harmadik út

3.

Nagy nehezen megmozdult, a legközelebbi üléshez botorkált, és lehuppant rá. Lesz, ami lesz. A bácsi pap, a bácsi mindent megért, ez a dolga. Mindent megért, még ha nem is ért meg - mert nem érthet meg - mindent. Hiszen hogy is érthetné meg, hogy amit egyszer egybekötött, vagyis közvetített, hogy egybeköttessék, azt gyarló kezek, mint valami ócska pertlit, kibogozták. Legalábbis megpróbálták kibogozni. Aztán amikor nem ment, ollóval vágták szét. Szét lehet-e vágni az ilyet ollóval? Elvégre már az a pap (papocska, papocska… - pap csak a bácsi) is megmondta a feleségének (a volt feleségének!) a belvárosi templomban, hogy ami az égben egybeköttetett… Szent ég! Csak ezt ne! Ezt az egyet ne! Ugye a bácsi nem mond majd ilyeneket? Már akkor is olyan megértő volt, amikor meg kellett őt gyóntatnia. Őt, aki még soha nem gyónt. Papnak legalábbis soha. Az ilyen-olyan öngyóntatásokat pedig, amelyekhez amúgy nagy érzéke volt, hagyjuk. Azzal csak gyomorfekélyt lehet szerezni, bűnbocsánatot aligha. De kell-e ide bűnbocsánat? Bűn-e az, ha valakit elhagy a felesége - főként, ha önhibáján kívül hagyja el? Hiszen már a családi tanács is megmondta…

            Mit mondott meg a családi tanács? Kollariknak eszébe jutott az a valószerűtlen szombat délután (vagy vasárnap este, esetleg kedd délelőtt), amikor összegyűltek a hatalmas belvárosi lakásban. Mint a nagypapa halálakor, mégis másképp. Másképp jöttek, nem gyászt vagy legalábbis pillanatnyi zavart hoztak a cekkerükben, hanem biztos tudást. Mert mindenki biztosan tudta, hogy Kollarik nem bűnös. Pontosabban nem hibás. Hiszen már a nagypapa megmondta (aki ott ült a karosszékben, a hatalmas belvárosi lakás még hatalmasabb nappalijában, a dédnagypapa, mármint Kollarik dédnagyapjának karosszékében, és csak néha szólt közbe, mindig valami bölcsességet hintve el, hol latinul, hol németül, hol meg, ha nem tudott jobbat, magyarul), hogy miként Talleyrand-tól tudjuk: ez nem bűn volt, hanem hiba, mert, tette hozzá a nagypapa a gyengébbek kedvéért, a bűnt csak úgy meggyónja az ember, ahogy szennyes gatyát vált. De a nagypapa nem Kollarikra gondolt, hanem arra a nőre, akin ő mindig is látta. Ám hogy mit látott mindig is, azt nem mondta meg, csak sokatmondóan hunyorgott a következő bölcsességig.

            Így ült a nagypapa, vagy inkább trónolt a családi tanács fölött, a nagymama pedig ki-be járkált a szoba és a konyha között, és hol frissen sült stanglit hozott, hol meg vaníliás kiflit, mintha valamiféle családi ünnep lenne, névnap vagy karácsony, holott csak Kollarikot hagyta el a felesége. A nagymama volt az egyetlen, aki hallgatott, mert ő majd’ mindig hallgatott, mintha némasági fogadalmat tett volna, amit csak néha-néha, egy-egy röpke szavacska erejéig lehet megszegni. A nagymama hallgatott, ám a többiek beszéltek, mert mindenki meg akarta osztani biztos tudását Kollarikkal. 

            Az egyik nagynéni például azt a biztos tudását osztotta meg vele, hogy jobb ez így, és hogy semmiképpen nem hibás. Mármint Kollarik. Bár némileg úgy hangzott, mintha saját magára értené. Mert a következő mondatával már bele is bonyolódott a saját történetébe. Hiszen vele is pontosan ez történt. Vagy ha nem is pontosan ez, de valami kísértetiesen hasonló. És ezért ő biztosan tudta, mi a helyzet Kollarikkal. Mert amikor őt elhagyták… - és akkor egy véget nem érő és meglehetősen szövevényes történet következett, elbeszélő helyett lírai énnel, aki a nagynéni volt, és akinek a történetéből épp ezért szinte teljesen kimaradt a cselekmény, ám annál töményebben adagolódott a hol siratóénekszerű, hol elégikusan rezignált hangvétel. És mindez érezhetően sokáig eltartott volna, mintha a nagynéni nem egészen lenne tisztában a lírai műfajok terjedelmi kívánalmaival, ami minden bizonnyal így is volt, lévén a nagynéni fogorvosi asszisztens egy belvárosi rendelőben. Ám akkor egy nagybácsi, Kollarik apjának öccse, közbeszólt, mert neki is biztos tudása volt az ilyen és hasonló esetekről. Biztos tudása, mert vele ilyesmi nemhogy megtörtént volna, de nem is történhetett, hiszen ő vasmarokkal bánt az élet dolgaival, így a nőkkel is, nem véletlenül lett sikeres ügyvéd, mely szövegösszefüggés némileg visszatetsző lehetett volna Kollarik számára, elvégre felesége „gaz csábítója” (ahogy egy unokanővér emlegette), a „nagy imposztor megtestesülése” (szintén ő) maga is ügyvédként kereste a kenyérre valót – ám Kollarik nem volt abban a lelkiállapotban, hogy fals hangokat halljon ki egyébként is rajongásig szeretett nagybátyja áriájából. Neki ott és akkor annyi volt a lényeg, hogy valaki beszéljen, róla beszéljen, az ő hihetetlen és rendkívüli esetéről beszéljen, világosítsa meg számára a homályos pontokat, s minthogy számára minden pont homályosnak tűnt, valójában minden szóra hegyezte a fülét.

Harmadik út

2.

Most viszont mennie kellett, mert a nagymama elesett, és az volt a rögeszméje, hogy Kollariknak el kell válnia egyházilag, és mert a püspök atya csak főpap volt, nem pedig pap, mert pap egyes egyedül a bácsi volt, Salamonhegyen. Mennie kellett, noha életében először nem vitte senki Salamonhegyre, sem autóval, sem kávédarálóval, mert hiába nézett körül a vásárhelyi állomás második vágányán álldogálva, ahová a salamonhegyi csatlakozást kiírták, nem látott kávédarálót, csak egy kis, piros hipermodern vonatot, olyat, amelynek önműködő ajtaja van, csak meg kell nyomni rajta egy gombot. Kollarik emlékezett a kávédaráló alig nyitható, alig záródó ajtajára, amely a nyitott peronról vezetett a vaskályhával fűthető kocsi belsejébe, és rögtön világossá vált számára, hogy ez a vonat nem megy, nem mehet Salamonhegyre. „Ez egy kész-átverés-show”, gondolta Kollarik, „a püspök atya rendezésében, hogy ne mehessek el Vásárhelyről, ne juthassak el a bácsihoz”, és buzgón forgatta a fejét, hátha megpillantja a kávédarálót, vagy legalább valakit, egy baktert, egy geletát, ahogy ott, Vásárhelyen, legalábbis Kollarik apja szerint, a vasutast hívták. De nem volt geleta, nem volt senki, volt viszont berregés, valamiféle gépi hang, amit a kis piros hallatott, és ami nyilván az indulást jelezte (ez is mennyire más volt, mint a bakter szájából kilógó síp füttye), és Kollarik a hirtelen pániktól vezérelve felugrott a szerelvényre. Meg volt róla győződve, hogy a vonat nem megy Salamonhegyre, de ugyanakkor azt is tudta, hogy csak oda mehet, meggyőződés és tudás között pedig nem volt más, mint a megfontolatlan cselekvés. Utazott, ki tudja, hova.

            A kis pirosban nem volt senki. Se kalauz, se utasok. Kollarik egy ideig határozatlanul álldogált, pontosabban igen határozottan álldogált, nem mozdult, nem tudta, mit csináljon, keresett valakit a tekintetével, aki segíthetne rajta. De nem volt senki, tényleg nem volt senki. Érezte, hogy bejárhatná az egész vonatot, ami igazán nem lenne nagy teljesítmény, de totálisan értelmetlen volna, pecázás a Holt-tengerben. Holt vonat, Bolygó Hollandi. Viszi magával ismeretlen célja felé, mely nem lehet Salamonhegy, még ha az lesz is. Salamonhegy a gyermekkor, a gyermekkor elmúlt, a kis piros nem a kávédaráló. Kollarik kinézett az ablakon, látta eltünedezni Vásárhely utolsó házait, mint valamiféle idegen, ám mégis ismerős valóság darabjait, és arra gondolt, talán mégis igaza volt a püspöknek, nem kellett volna a bácsihoz indulnia. Ám a vonat egyre gyorsabban siklott vele a semmibe.

HARMADIK ÚT

1.

Kollarik ott állt a vásárhelyi állomáson, melyet már ismert előző napról, amikor vonata befutott oda. Ott állt, de valójában mégsem egészen ott állt, hanem egy másik állomáson, amely kevésbé volt korszerű, legalábbis a megváltozott kor kívánalmaihoz mérten, nem volt benne például Relay, több tucatnyi, a szivárvány minden színében virító magazinnal, csak egyszerű újságos bódé, ahol jó ha valami szürkésfehér napilapot megkapott az ember, és egyébként is küllem és szolgáltató szektor szempontjából az a másik állomás elbújhatott volna e mögött (feltételezve, hogy egy vasútállomás tud bujkálni). És mégis, a két állomás között olyan nehezen letagadható összefüggések rejlettek, mint egy transzszexuális műtét alanyának operáció előtti és utáni énje között, bár a felületes szemlélő számára ezek az összefüggések csak a mellékhelyiségben tett látogatás után váltak nyilvánvalóvá, ahol az utolsó fülke ajtajának belső felét még mindig díszítette az öröklétnek szánt „pina fasz eggyüt basz abbol lessz a kiskopasz” axióma. Erről a másik állomásról indult annak idején a salamonhegyi csatlakozás.

            Innen indult most is, de valami nem stimmelt. Kollarik tisztán emlékezett ugyanis, hogy a Salamonhegyet Vásárhellyel összekötő vonat kis, fekete, indulásnál asztmatikusan hörgő, menet közben a szétesés rémképével riogató, nyitott külső peronú, a vékony ajtóval elválasztott belső részben pedig alig néhány ülőhelyes, télidőben vaskályhával fűtött kávédaráló volt. Tisztán emlékezett, vagyis így emlékezett. Az utóbbi időben ugyanis nem utazott vonattal Salamonhegyre. Ha ment, vitték – miként gyermekkorában is, csak akkor kávédarálón, mostanság pedig autón. Autón, amelyet hol ez vezetett, hol meg az, de Kollarik mindegyik esetben a hátsó ülésen ült, mintha még mindig gyermek volna. S ez rendben is volt így, hiszen Salamonhegy a gyermekkor volt. Salamonhegy a gyermekkor volt, hiába járt oda Kollarik a közfelfogás szerinti gyermekkor vége után is még sokáig, mert a gyermekkor nem életkor kérdése. Évente járt oda, ám ez a rendszeresség egyszerre megszakadt. Kollarik azóta nem járt Salamomhegyen, hogy elvált az első feleségétől. A gyermekkor elmúlt. A gyermekkor elmúlt, és Kollarik nem ment többé Salamonhegyre.

11.

Kollarik meghökkent. Ez eddig eszébe sem jutott. Hogy atyai nagybátyjával, János bácsival, aki összeadta őket, is beszélnie kellene. Ez az egész számára csupán adminisztratív formalitásnak tűnt. Ebbe nem kell, nem szabad belekeverni János bácsit, aki talán nem is tud az egészről. Persze nyilván tud, nem lehet, hogy ne tudjon. De ezt Kollarik apja minden bizonnyal rendezte vele, ahogy annak idején a botrányt is. Kollariknak akkoriban más dolga volt, ráadásul rém kellemetlenül érezte volna magát. Nem tudta elképzelni, hogy János bácsi előtt ilyesmit szóba hozzon. Mintha nemi betegséggel kapcsolatban kérne tőle tanácsot. De most, ahogy a püspök kiejtette a nevét, egyszerre rádöbbent, hogy őrá tartozik elsősorban. Ezt az ügyet csak János bácsival lehet, vele kell elintézni. Ha egyáltalán. És nem az egyházi válás névre hallgató vásári komédia miatt.

            A főpap félreértette Kollarik hallgatását. „Ne aggódj János bátyád miatt. Vele rendezzük a dolgot. Régi barátok vagyunk, még azokból a zavaros időkből. Tudod, egyszerre vittek be mindkettőnket. Aztán engem kiengedtek, ki tudja, miért, őt pedig bezárták. Rém zavaros idők voltak. Próbáltam rajta segíteni, később is. Csak nekem köszönhető, hogy egyáltalán Salamonhegyre helyezték. Egyszóval van közös múltunk. Ne aggódj miatta.”

            Kollarik nem aggódott, csak egyszerre világossá vált számára, világosabbá, mint az egész napsütötte püspöki nappali, hogy mit kell csinálnia. Hogy ezzel kellett volna kezdenie. „Atyám”, mondta, „köszönöm a fáradozását, köszönöm az ebédet és a jóindulatát, de nekem el kell mennem Salamonhegyre. Beszélnem kell János bátyámmal.”

            A püspök megint azzal a lézersugár pillantással nézett rá, de most Kollarik úgy érezte, fel van vértezve ellene. Van lelkiállapot, amelyen nem hatol át a lézersugár. „Ugyan már, mért kéne, fiam.”, mondta a főpap, „Semmi szükség rá. Ez tényleg az én dolgom. Szólok a titkáromnak…” De Kollarik közbevágott: „Köszönöm, atyám, de nem fogadhatom el. Ezt nekem kell elintéznem. Esetleg később, ha szükség lesz rá, kérem majd a segítségét. Nem tudná megmondani, mikor megy vonat Salamonhegyre?”

            A püspök némileg meglepettnek tűnt, nyilván ritkán volt dolga a vasúti menetrenddel. „Sajnos nem, fiam. Kimész az állomásra, ott majd megmondják. Ha már így döntöttél…”, és enyhe rosszallással húzta össze a szemöldökét. „Akkor viszont elnézését kell kérnem, atyám, de indulok. Ki tudja, mikorra érek oda, és nem is számítanak rám.” Fölállt, és várta, hogy házigazdája kezet nyújtson neki. A főpap azonban ülve maradt, csak intett a kezével. „Eridj. A kaput csak csapd be magad mögött, majd bezárom. És add át üdvözletemet János bátyádnak.” Bosszúsnak tűnt, kicsit olyannak, mint egy horgász, akinek méretes hal szakad le a horgáról. De Kollarik nem foglalkozott vele. „Viszontlátásra, atyám. Köszönöm a meghívást.” És sietve indult, mert mielőbb az állomásra akart érni.

10.

Kollarik felriadt, mint aki álomból ébred, rossz álomból, ami (hál’istennek) nem a valóság. Megrázta a fejét, mintha valamit kirázna belőle, és újra beszélni kezdett. Halkan, de határozottan. És akkor – mint aki megint (de ezúttal jó) álomba merül, valamiféle kezdődő transzba, ami az igazság, legalábbis egyféle igazság felé vezet - újraformálta a történetet. Vagyis kezdte végre megformálni. Formát adni valaminek, ami már végérvényesen formátlannak tűnt számára, beleveszett valamiféle legendás ködbe, amely már csak kísérteties körvonalakat őriz magában. De most kezdtek előtűnni a valóságos, vagy inkább valóságosnak tűnő részletek.

            Ez a történet is egy fiatalemberről szólt, de ez a fiatalember immár első osztályú regényhős volt, nem pedig egy tanmese papírmasé figurája. Első osztályú regényhős, aki a sötét utcán indul útnak, feltűrt gallérral (miközben otthon tisztességben megőszült szülők, nagyszülők, valamint frissen szerzett feleség várja) és nyugodt léptekkel a gondosan kikövezett, vagy még inkább aszfaltozott járdán, és találkozik az… - ördöggel. Itt egy pillanatra megint elbizonytalanodott, és ránézett az őt újfent átható pillantással figyelő püspökre: „Ugye van ördög, atyám?” „Természetesen van ördög, csak a formája változó, és nem mindig könnyű felismerni. Folytasd csak nyugodtan, fiam”, válaszolta a főpap. Kollariknak pedig hirtelen az első napok jutottak eszébe, amikor mindenkinek (de legalábbis többeknek) úgy mesélt a feleségét elcsábító ügyvédről, mint magáról az ördögről, és akkor – még a hümmögő válaszok vagy zavart csöndek ellenére is – ez teljesen reálisnak tűnt számára. Belzebub bevette magát a családjába és mindenkit lefektetett, leginkább persze őt magát, Kollarikot, s a legkevésbé pont az asszonykáját, aki valójában nem volt más, mint egyszerű csali. Az első napoknak ez a mágikus realista hangulata kerítette most ismét hatalmába, és teljes beleéléssel tudta továbbmesélni ezt a posztmodern Faust-parafrázist, amelyben a fiatalember úgy köti meg a szerződését, hogy nem tud, mert nem akar tudni róla. Ő csak elfogadni akar mindent, ami neki – felfogása szerint – jár, mert hiszen addig is – az idők, legalábbis a saját ideje kezdetétől - annyi minden járt neki. S az ördög adta is bőkezűen: ingyen utazások, potyaebédek és vacsorák (a legjobb éttermekben!), és főként megoldott problémák formájában (mert a fiatalember előszeretettel hárította át másra megoldandó problémáit).

            A püspök hallgatott, figyelt és bólogatott. Úgy bólogatott, mint aki ismerős történetet hall, és Kollarik nem tudta eldönteni, vajon ennyire jól van-e informálva, vagy a történet jellege olyan, hogy minden előre tudható belőle. Mert miközben beszélt, és szemei előtt mind kristálytisztábban rajzolódtak ki a már-már elfeledettnek vélt részletek, egyre erősödött benne a kísérteties érzés, hogy amit mesél, az voltaképpen áporodottan hétköznapi. Ez meglepte, méghozzá meglehetősen komiszul lepte meg. Annak idején úgy élte meg ezt a szerelmi drámát (a családba beépülő ördögügyvéddel, aki egy kimondatlan, de annál valóságosabb alku eredményeként pokolra vitte a feleségét, őt magát pedig szépen itt felejtette az evilági pokolban), akár  egy egzotikusan különleges históriát, amelyet hazahoz a merész utazó egy távoli és az átlagember számára ismeretlen szigetvilágból, és aztán teli szájjal mesél mindenkinek, s mindenki elkerekedett szemmel hallgatja, lenyűgözve és elborzadva a valóság rejtekajtós titokkamráitól. És ez így is volt. Kollarik színtisztán emlékezett az elkerekedett szemekre, amelyekről bizton hitte, hogy meséje rendkívüliségének szólnak. De most valami történt. Már ezer éve nem adta elő szerelmi tragédiáját, amely – legalábbis most úgy tűnt – szépen lassan tragikomédiává, vagy még inkább banális vígjátékká vedlett át. Címszerepben ezzel az idegesítően naiv és elkényeztetett fiatalemberrel, valamint annak kikapós feleségével és azzal a ma már röhejesen kiszámíthatónak tetsző, öregedő ügyvéddel, aki a kapuzárási pániktól vezérelve nem tud mást kitalálni, mint egy ilyen piti kis szöktetést a belvárosi ócska szerájból. Szánalmas, gondolta Kollarik és újfent – immár ki tudja, hányadszor – zavarba jött. Még hogy az ördög… Egy rossz ripacs, semmi több. És elhallgatott.

            A püspök is hallgatott, de azzal az arckifejezéssel, mint aki már mindent hallott (és talán nem is először). Mindent hallott és tud, nincs szüksége további információkra, az ítélet készen áll a fejében. Aztán mégis megszólalt: „Szóval két héttel az egyházi esküvő után hagyott el? Az valóban csekély idő. Még talán az Úr szemében is, hát még a mi földi időszámításunk szerint. Tudod, fiam, kellenek szabályok, de kellenek kiskapuk is, különben nem működne a rendszer. Az Úr adja a törvényt, de a rendszert nekünk kell működtetnünk. S ez gyakran nem könnyű. De a te eseted egyértelmű, ráadásul édesapádon kívül János bátyádat is jól ismerem. Ugye beszéltél már erről János bátyáddal?”

Második út

9.

Kollarik az elő- és a főétel alatt (ami szintén valamilyen hal volt, és a mikrohullámú sütőben melegítette meg az atya) egyfolytában arra várt, mikor kerül végre terítékre jövetelének oka. Jó volt az ebéd, kellemes volt a hangulat, ám egyre jobban feszélyezte, hogy délután, de legkésőbb koraeste vissza kell utaznia, és még azt sem tudja, mikor mennek vonatok. Az atya minden megszólalásánál azt hitte, eljött a pillanat, elmondhatja a mondókáját, amelyet annyiszor végiggondolt ideutaztában és ittléte alatt, és amely szigorúan csak a lényeget tartalmazta, minthogy az egész történet már voltaképpen a lényegre zsugorodott számára is. Eltűntek az egykori részletek, vagy legalábbis átalakultak. Éveken keresztül ezzel kelt és feküdt, de leginkább le sem feküdt, volt egy hosszú időszak, amikor alig tudott aludni. Aztán valahogy hígulni kezdett az egész, mintha apránként felvizezték volna, de még sokáig bódító maradt. Végül jött a második felesége (pontosabban jött egy nő, akiből második felesége válhatott), és akkor végleg átöltözött a valóság. Nem azonnal, inkább csak ruhadarabonként, mint akinek nem sürgős, illegeti még magát egy kicsit a tükör előtt - de megállíthatatlanul. Az első időben még voltak kényes pillanatok, amikor második feleségét az első nevén szólította, de aztán eljött az is (méghozzá gyorsabban, mint félte – eleinte voltak olyan rémképei, hogy még a halálos ágyán is megeshet vele ez a baleset, amikor az aggódó asszony föléje hajol, és akkor aztán biztos a kárhozat), hogy valami emlék felidézése közben a fordítottja történt ennek, és ebben – a komikum mellett, amelyet immár házastársi egyetértésben lehetett élvezni – volt valami megnyugtató. Ez az élet rendje. Az idő minden sebet begyógyít. Idővel minden seb begyógyul. Vagy ha nem, ott a szent Grál. Amelyet a második feleség szolgál fel a vacsoránál a pacalpörkölt mellé. És attól kezdve minden szép és jó. És ennyi az egész. Ennyi az egész? Na, ezt volt nehéz megszokni. Mert az rendben, hogy telik az idő (sőt múlik), de akkor mi marad? Persze a második feleségen és az árukapcsolással járó boldogságon kívül. Amikor már csak hanyatt kell dőlni és nézni a tájat, mert ennyi az élet. Ilyeneken gondolkodott néha Kollarik. Mert veszedelmes nagyúr az egykori szenvedés nosztalgiája.

             Ám az atya nem szólt semmit. Pontosabban szólt, de semmit mondott, semmit kérdezett. Sőt már-már semmit sem. Még csak olyanokat sem, amelyek miatt készenlétben kellett volna lenni. Vagy talán a bor volt túl jó, túl bódító. És elkelt volna a kávé, most igazán elkelt volna, bár Kollarik ritkán élt vele. Ám kávé nem volt. Helyette volt a semmitmondás. A már-már elhallgatás. Amely mögött a püspök mintha el-elbóbiskolt volna. És ezért Kollarik is le-lehunyta a szemét. Amikor hirtelen meghallotta:

            „Mesélj arról a nőről.”

            Mintha álomból jött volna a hang, vagy mintha ő ugrott volna elő álomból. Mert előugrott. Mint akit kígyó csípett. (Egyszer azt álmodta egy éjjel, hogy kígyó veti rá magát a falból. Akkor ugrott ekkorát. Ki az ágyból, a szoba közepére.) Azonnal fölpattant a szeme, és jobb kezének önkéntelen mozdulatával földöntötte a poharát. A bor a terítőre ömlött. „Jesszus…- elnézést, atyám!”, bukott ki Kollarikból, és zavartan törölgetni kezdte az abroszt a szalvétájával. „Hagyd csak, fiam. Majd megszárad. Mesélj inkább arról a nőről.”

            Kollarik első gondolata a pániké volt. Hogy ezt is tudja. Hogy mindent tud. Biztosan konzultált az Úristennel, aki előtt nagyanyja csak így hívja az elvált (de nem eléggé elvált) feleségét. Hogy akkor nincs titok. Isten szeme mindent lát, füle nyilván mindent hall, s akkor a püspöké is. Hogy akkor nem elég a lényeget mondania, pontosabban akkor már más a lényeg. De aztán ahogy jött, már ment is az első ijedtség. Nyilván az apjával beszélt. S akkor csak szóhasználat az egész, semmi más. A püspök számára ő egy senki (egy ismerőse fiacskája), s még inkább senki az ő egykori felesége. Vagyis aki Isten (de legalábbis az egyház, s így a püspök) előtt még mindig az.

            Ezért aztán teljes általánosságban, vagy még inkább személytelenségben kezdett el beszélni. Egy arctalan fiatalemberről beszélt, akit elhagy a felesége alig néhány héttel az egyházi esküvő után, mert azt mondja (ezt a nagyanyjától kölcsönözte, ő nem emlékezett ilyenre, ami nem jelentett semmit, mert sok mindenre nem emlékezett, de valamit sem, mert a nagymama viszont néha túl sok mindenre emlékezett, ám jól illett az elmondandó érvelő szövegbe), hogy ő – mármint a feleség – hiába esküdött örök hűséget az oltár előtt, nem gondolta komolyan. Ezt a mondatot Kollarik afféle mindent elsöprő érvnek tekintette, ezért elismételte még egyszer. Ám akkor elakadt. Hirtelen annyira arctalannak tűnt ez a fiatalember, és annyira általánosnak a történet, hogy az egyes szám első személy ellenére sem ismert magára. Egy pillanatra zavarba jött, ám erőt vett magán és éppen folytatni akarta, amikor ezt hallotta:

            „Az igazat mondd, fiam.”

8.

Leültette Kollarikot a nappaliban, amely nevéhez illően tündöklően világos volt, a hatalmas ablakokon akadálytalanul áradt be a májusvégi verőfény. A falakat itt is képek borították, de immár nem hivatali elődök portréi, hanem mindenféle témájú és stílusú alkotások (Kollarik még egy-két non-figuratív kortárs művet is fölfedezett), mintha csak egy, tulajdonosa meglehetősen eklektikus ízlését tükröző, galériába érkeztek volna. „A másik gyengém,”, kommentálta a püspök Kollarik tekintetét követve, „a festészet. Bevallom, szabadidőmben én is festegetek. Persze kizárólag műkedvelő alapon”, tette gyorsan hozzá, „Tájképeket. Szép tájakat. De persze azokat nem rakom ki…”, és szerényen elmosolyodott. „Elnézésedet kell kérnem: valami aperitif után nézek.”

            Kollarik belesüppedt a hatalmas, puha kanapéba (szinte eltűnt benne, akár ez a lakrész a püspöki palotában), és az jutott eszébe, vajon mennyi szabadideje lehet egy püspöknek. De nem sokáig tűnődhetett, mert házigazdája máris visszatért. „Ezt találtam a hűtőben. Remélem, megfelel. Ha jól tudom, francia. A lille-i érsektől kaptam ajándékba. Ha megkérhetlek, kibontanád?” És Kollarik kezébe nyomott egy üveg pezsgőt.

            Pezsgőt ittak, sós mogyorót rágtak hozzá. Közben a püspök kérdezgette Kollarikot. Jelentéktelen apróságokra volt kíváncsi, mintha még nem látta volna elérkezni az időt együttlétük témájának kiteregetésére. „Talán az előételre vár, vagy még inkább a főételre”, gondolta Kollarik, „ahhoz illik a válásról beszélni. De az is lehet, hogy csak a kávéhoz.” Ám közben megint elfogta a már ismert érzés, hogy a püspök valójában nem arra kíváncsi, amit konkrétan kérdez. Hogy az ő válaszaira kíváncsi, de nem elsősorban a szavak szintjén. Hogy a püspökben van valami rendkívül finom szerkezet, amely sokkal többet  előhív és rögzít az emberből, mint ami tárgyszerűen elhangzik. És ezért bármennyire ellazult is a pezsgőtől és a puha ülőhelytől, próbált úgy válaszolgatni, hogy még az igenjei és nemjei se legyenek teljesen egyértelműek. Mint annak idején, a seregben, amikor Bodor (vagy Bokor?) főhadnagy, a politikai tiszt magához hívatta egy rövid beszélgetésre, és tulajdonképpen semmi másról nem esett szó, mint a családi hátteréről meg őróla, az ő egyetemi jövőjéről, és nem hangzott el semmi kérés, pláne utasítás, de valahányszor kimondott valamit, mégis úgy érezte, hogy az egész családját, sőt önmagát is kiadja. Csak azt nem értette, most honnan ez az érzés. Hiszen a püspök a barátja (apja barátja, tehát az övé). És nincs mit kiadni, hiszen segíteni akar neki. Elválasztani valakitől, aki nem érdemli meg, hogy Isten előtt hozzátartozzon. És ahogy ezt végiggondolta, megnyugodott. A pezsgő is kellemesen elbágyasztotta, a püspök balzsamos hangszíne is, egyre határozottabb igenekkel felelt. Mert mintha a püspök mindent tudott volna, Kollariknak szinte csak helyeselnie kellett. Így beszélgettek úgy egy félórácskát.

            „Bocsáss meg, fiam. Hozom az előételt”, állt fel egyszeriben a főpap, és az ajtó felé indult. „Segíthetek…- atyám?”, pattant fel Kollarik is, akiben jó mélyre ültette el anyja annak idején az udvariasság magvait. „Szólíts csak Lóránt bátyádnak”, mondta a püspök, és kilépett az előszobába. A konyha jobb kéz felől bújt meg, szabályos kis modern konyha volt, hűtővel, gáztűzhellyel, mosogatóval és mikrohullámú sütővel (legalábbis ezeket rögzítette hirtelenjében Kollarik agya). Az atya a frizsiderhez lépett, kinyitotta és lefóliázott tálakat vett elő. „Nem tudom, mit készítettek nekünk. Tegnap adtam ki az utasítást, hogy mielőtt szabadnapra mennek, csináljanak ebédet két személyre. Általában jó szokott lenni.” Kollarik valamit hebegett arról, hogy minden bizonnyal most is jó lesz, majd elvett két tálat a főpaptól, és visszaindult a szobába. A püspök a kenyeres kosárral követte. Olyanok voltak, mint két gyakorlott felszolgáló, akiket odabent az előkelő házigazda és vendége vár.

            Leültek a már megterített asztalhoz, és a püspök föltárta a tányérokat. Az egyiken füstölt lazacszeletek voltak citromkarikákkal díszítve, a másikon mozzarellás paradicsomsaláta. „Remélem, szereted a halat. Én szinte csak azzal élek, böjtön kívül is.” Majd meg sem várva Kollarik válaszát, folytatta: „Hát nem kint felejtettük a bort? Behoznád, kérlek, a hűtőből? Meg fogod találni.” Kollarik pedig készségesen fölállt, és kiment újra a konyhába. Mire visszatért a borral, a püspök már tálalt. Kollarik is leült, és éppen hozzálátott volna, amikor – atyai nagybátyja parókiáján megszokott reflexszel - eszébe villant, hogy még nem hangzott el az asztali áldás, és ijedten tette le a villát. De a püspök már evett, mint akinek egyéb gondja sincs a világon.

7.

A püspök belékarolt, és elindultak kifelé a templomból. Hívők sorfala közt haladtak el, akikre a főpap már pillantást sem vetett, csak Kollarikra figyelt. Nagyon figyelt. És ez megint lefegyverző volt. Kollarik kezdte tényleg úgy érezni magát, mintha a saját apja volna, a tekintélyes díszpolgár, akinek minden lépésére rajongók sorfala nyílik szét. Közben kiértek a főtérre, és az atya tovább duruzsolva a fülébe kis mellékutcákon kezdte el vezetni. „Hátulról közelítjük meg a lakásomat”, mondta Kollariknak, ami megint nagyon emberien hangzott, mondjuk úgy, mintha egy lakótelepre tartanának. Pár perc múlva nagy kőfalhoz értek, amelyen egyetlen kis ajtó nyílott. A püspök a zsebébe nyúlt, kulcscsomót bányászott elő (Szent Péter egyenes ágú leszármazottja), föltárta a bejáratot, és egy kertbe jutottak. Szabályos franciakert volt, mértani alakzatokra nyírt növényzettel, a kert közepén szökőkúttal, a szökőkúton túl pedig ott magasodott a püspöki palota Végigmentek a kis ösvényeken, és megérkeztek az épülethez, melyen (akárcsak imént a falon) egyetlen kis ajtó nyílott. „Biztos így cselezi ki a rajongókat”, gondolta Kollarik, és látta maga előtt, amint az esztergomi érseket, vagy akár a Szentatyát is így csempészik be egy-egy nem hivatalos villámlátogatás során. Beléptek, és az előszobában, amely tényleg olyan volt, mint egy előszoba, a püspök így szólt: „Itthon vagyunk. Előbb megmutatom neked a palotát, majd elvonulunk a lakrészembe, és akkor beszélhetünk.”

            Kollarik jócskán meg volt lepve. Azt képzelte, hogy majd ajtónállók, cselédség, de legalábbis egy titkár várja őket, és biztos volt benne, hogy a pünkösdi ebéd egy püspöknél hatalmas fényűzéssel, meghívottak sokaságával zajlik, amitől egyébként ódzkodott, de azért kíváncsi is volt rá - és erre úgy érkeznek meg a palotába, mintha egy egyszerű agglegény ismerőse (bár egy pap végül is az: Isten agglegénye) hívta volna meg magához baráti csevejre. A püspök mintha kitalálta volna a gondolatait, rögtön magyarázatba fogott: „Szabadságoltam a személyzetemet. Hadd legyen nekik is ünnepük. Jól megvagyok én egyedül is egy-két napig. Illetve most kettesben.” És elmosolyodott.

            A kis előszobából aztán különböző folyosókon egyre tágasabb helyiségekbe, majd egy lépcsőházba értek. „Itt kezdődik a palota nyilvános része”, magyarázta a főpap. Lépcsőkön mentek le és föl, Kollarik csodálkozott, hogy vendéglátója a kora ellenére (bár nem tudta pontosan megsaccolni: tőle hetven épp úgy lehetett, mint nyolcvan) milyen könnyedén mozog, láthatólag meg sem kottyant neki a lépcsőmászás okozta erőfeszítés. Eljutottak a hivatalos palotarészbe, és bementek a püspök fogadó-, illetve dolgozószobájába. A falakat arcképek, az elődök portréi borították. Az atya magyarázatba fogott, a püspökség történetét kezdte föltárni Kollarik előtt, majd mintha maga is elunta volna, hirtelen azt mondta: „Mutatok valamit”, és egy ajtó felé vonta Kollarikot. Az ajtó mögött kis, már-már kamraszerű helyiség bújt meg, amelynek falait zsúfolásig borították keresztek. A püspök alig leplezett büszkeséggel tárta szét a karját: „Ez az én feszületkollekcióm. Mindenhonnan vannak benne darabok, mindenhonnan és minden korból.” És újra magyarázni kezdett, de immár sokkal több beleéléssel. Volt ott tényleg minden: egyszerű kőből, fából és fémből készülttől kezdve különböző nemesfémekig és elefántcsontig bezárólag, származási helyüket tekintve pedig Magyarország és Európa már-már összes pontjáról, sőt még egzotikus világrészekről is. Egy ideig elidőztek ennél a sajátos látványosságnál, a főpap a gyűjtemény több darabját is részletesen elemezte, majd hirtelen cinkos hunyorítással fordult Kollarikhoz: „Tudod, fiam, mindenkinek megvan a maga gyengéje. De most menjünk inkább ebédelni. Gondolom, éhes vagy már.”

            Újra átszelték a hivatali szobákat, majd megint lépcsősorok következetek, melyek egy távoli palotaszárnyba vezettek, a püspök magánlakrészébe. Megálltak egy barna ajtó előtt, a főpap újabb kulcsokat varázsolt elő, és beléptek egy előszobába. Olyan volt az egész, mintha egy társasház lépcsőházából egy magánlakásba, mondjuk Bódi Jenő lakásába léptek volna, aki targoncás a vágóhídon és szabadidejében szívesen néz skandináv művészfilmeket – csak éppen ez a vásárhelyi püspök lakása volt a püspöki palotában, a vásárhelyi püspöké, aki főállásban szentmiséket mond és Isten felé közvetít olyan kéréseket, amilyen Kollariké, hivatali óráin kívül pedig feszületgyűjteményét bővíti. „Isten hozott, fiam, szerény hajlékomban”, mondta a püspök, és papi nyakravalóját lekapcsolva a fogasra akasztotta, akár egy kalapot. 

6.

A megbeszélés értelmében (ahogy apja a fejébe véste) a sekrestyénél kellett megvárnia az atyát, s föl volt készülve hosszas várakozásra, ám alig hogy odaért (hogy hova, vagyis hogy az a sekrestye, csak ebből vált világossá számára), már meg is pillantotta a püspököt, amint néhány körülötte állóval beszélgetett (vagy autogramgyűjtők, vagy ők is ott lesznek az ebéden, gondolta Kollarik). Pontosabban megpillantott valakit, akinek az arca a püspöké volt (ahogy az imént viszonylag közelről láthatta), ám lejjebb meglepő változáson esett át. Mint a színész, aki két jelenet között villámként kényszerül átöltözni, úgy vedlett át a püspök ünnepi lilából papi civilbe – ám ez a papi civil úgy viszonyult Kollarik falusi nagybácsija hétköznapi viseletéhez, mint egy divatguru ruházata az egyszerű halandóéhoz. Kollarik önkéntelenül is azt nézte, Pierre Cardin-e az ing, Yves Saint-Laurent-e a kardigán, esetleg Gucci-e a cipő, de rögtön eszébe villant, hogy a főpapoknak nyilván saját luxusruházati termékeik vannak. Illendően megállt pár lépés távolságban, de azért óvatosan igyekezett felvenni a szemkontaktust.

            A püspök zavartalanul beszélgetett tovább, ám közben többször is jól megnézte magának a háttérben várakozó alakot. Átható pillantása volt, ami még a templom félhomályában is szinte megütötte az embert. Olyan pillantása volt, amellyel kérdés nélkül is vallatni lehet. Most is vallatott: „Szóval te vagy az.” – mondta, mintsem kérdezte Kollariktól. És Kollarik úgy érezte, le kell sütnie a szemét, ha nem akarja, hogy mást is megtudjon róla. Aztán már csak arra nézett fel, amikor a püspök pár perc múlva búcsúzkodni kezdett híveitől, pontosabban egy nagyúri gesztussal az útjukra bocsátotta őket, és várakozóan tekintett Kollarik felé. „Püspök atyám”, szólalt meg Kollarik és közelebb lépett. Máris utálta magát ezért a megszólításért, de ösztönösen ez jött a szájára. „Püspök atyám”, ismételte és bemutatkozott. A püspök kegyes mozdulattal nyújtott kezet, valahogy úgy, mintha kézcsókra nyújtaná, és Kollarik agyán egy pillanatra átvillant vajon nem tényleg azt várja-e tőle, de aztán sikerült legyőznie a perverz kísértést, és lagymatagon megszorította a püspök ráncos kézfejét. Hideg és nedves volt ez a kéz, jól esett megválni tőle, főleg mivel a püspök hosszasan ottfelejtette, miközben a másik kezével komótosan megigazította a szemüvegét. Kollariknak ismerős volt a mozdulat, de hirtelen nem tudta, filmben látta-e vagy valami népszerű televíziós műsorvezetőtől. „Á, szóval te vagy az”, mondta, mintsem kérdezte a püspök, „édesapád jól van?”. És akkor a vásárhelyi nagytemplom sekrestyéje mellett Kollarik édesapjáról, Vásárhely díszpolgáráról kezdtek el beszélgetni, bár Kollariknak volt egy olyan érzése, hogy valójában nem róla beszélnek, hogy az édesapja lehet bármilyen nagy ember, igazából teljesen másodlagos a püspök számára, vagyis most éppen másodlagos, mert most éppen másról, Kollarikról van szó, akit a püspök a kezei közé kaparintott, és minden udvarias mellébeszélés ellenére is sokkal komolyabb tétje van (már most) a párbeszédnek, s hogy nagyon kell vigyáznia. De ez csak egy pillanatnyi benyomás volt, jött és ment, mint egy kis pillangó (vagy inkább, mint egy ronda molylepke) Kollarik agyában. A püspök olyan szép szavakkal illette Kollarik apját, az ő „régi, kedves barátját”, és közben olyan bensőségesen veregette meg Kollarik vállát, hogy a buta rosszérzés szertefoszlott. Maradt az ünnepi (elvégre pünkösd volt) pillanat: Vásárhely püspöke a barátjának (a barátja fiának, de az egykutya, Kollarik megszokta már, hogy apja barátai – nem egyszer államtitkárok, sőt miniszterek, de legalábbis akadémikusok – a barátjukként kezelik), miként mondta: „ifjú barátjának” tekinti, s hamarosan pazar lakomában lesz része a püspöki palotában. S ez (a jót evés gondolata) lefegyverezte Kollarikot.

Második út

5.

Korán ébredt. A szoba, az ágy s a hozzá tartozó ágynemű hangulata inkább kivetette az álomból, mintsem benne tartotta volna. Sietve tisztálkodott, majd összeszedte a cuccait, és lement a földszintre, hogy tisztázza a számlát. A portásfülkében Péter helyett már Pál ült, és éppen levelet írt (vagy legalábbis rozoga betűket vésett egy sárgás papirosra). Kollarik kérdésére fölnézett (tekintete a reggeli óra ellenére is emlékeztetett a már este kilenckor álomkóros Péterére), aztán fölfogva a helyzetet, közölte, hogy a számlát már rendezték. Kollarikot ez kellemesen érintette (bár apját ismerve nem lepte meg), és éppen indult volna, amikor Pál, csak úgy ültő helyéből, zavaros történetbe fogott, amiről nem egészen lehetett tudni, milyen összefüggésben van a már rendezett számlával, mindenesetre buzgó zsidózás lett a vége, ami némileg váratlanul érte Kollarikot, bár érezhető volt, hogy ő – legalábbis Pál cinkos utalásai szerint – ennek a zsidózásnak a másik, a védett oldalán helyezkedik el, ami még esetleg megnyugtató is lehetett volna, ha nem hatott volna mélységesen megalázóan. Vett egy nagy levegőt, és egy mondat közepén belefojtva a szót a portásba, elköszönt, és kimenekült a kapun.

            Tett néhány sietős lépést (hátha Pál sértettségében még utánazsidózik egy jó hangosat), és máris a főtéren találta magát. Apja városának főterén. Ott állt a nagytemplom is (monumentális későbarokk, vagy inkább korasemmilyen építmény), ahová majd a szentmisére jönnie kell, de egyelőre még közel két órája volt addig, el kellett ütnie az időt valamivel. Nézte a főteret, és kétségbeesetten állapította meg, hogy körbejárni legfeljebb nyolc-tíz percébe kerül majd, és a környező utcák sem ébresztették föl benne a városnéző hangulatot. Eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg apját, merre keresse a gyermekkori iskolaudvart, de sejtette, hogy egy ilyen sétára nem lenne elég két óra. Így végül úgy döntött, megreggelizik valahol.

            A reggeli-program meglepően jól sikerült (szalonnás tojást evett, narancslevet és teát ivott rá), így olyan hangulatba került, hogy mégiscsak kedve támadt a városnézéshez, és bár látnivaló nemigen akadt, annyira elbámészkodott, hogy mire a harangzúgásra észbe kapott, már jócskán eltávolodott a főtértől, rohanvást indulhatott vissza, nehogy túlságosan elkéssen, mert úgy érezte, azzal a püspökkel való találkozást is veszélybe sodorná.

            Mire odaért, a mise már tartott, s a hívők úgy megtöltötték a templomot, hogy még a főkapu melletti nyitott bejáratot is elállták. Sikerült valahogy befurakodnia, majd közép felé nyomakodva olyan helyre jutnia a templom végében, ahol viszonylag kevesebben álltak. Hátát vetette a bezárt főkapunak, és nézelődni kezdett. Először persze a püspök atyát kereste tekintetével, és megtalálni vélte a távolban, az oltárnál, püspöklila (milyen más?) palástban, amint éppen nyilván a szentmisét celebrálta (szégyen ide, szégyen oda, Kollarik nem sokat konyított a liturgiához), de vagy a hangosítás volt elégtelen, vagy a főpap beszélt a mikrofon mellé, gyakorlatilag semmit nem értett belőle. Így Kollarik a saját környezetében állókat kezdte figyelni, már csak abból a megfontolásból is, ahogy atyai nagybátyja kis falusi templomában, ahová az évi egy disznóölés alkalmával mindig illett elmenniük a vasárnapi misére, a bennfentes falusiakat imitálva vett részt, legalább a látszat szintjén, a szertartáson. Ezt tette most is: állt, keresztet vetett, letérdelt, sőt még a miatyánkot is elmondta félhangosan, ahogy gyermekkorában a nagyanyjától tanulta (az általa ismert, illetve az emlékezet mélyéről előkapart változat helyenként különbözött a tömeg által skandálttól, de Kollarik nem zavartatta magát, sőt időnként mormogással töltötte ki az óhatatlanul adódó hiányokat) – valahogy úgy érezte, miként papnagybátyjának a tisztelet okán tartozik ennyivel, úgy a püspök atya is megérdemli, ha már veszi a fáradságot és közvetíti a kérését a Mindenhatóhoz.

            Aztán elérkezett a szentmise végső fázisa, amikor a hívők éneklése közepette a püspök a menet élén áldást osztva indult el a főkapu irányába, s ahogy a tömeg szétnyílott, Kollarik viszonylag közelről láthatta az arcát (egy pillanatra megfordult a fejében, odaintsen-e neki, de aztán elhessegette ezt az illetlen gondolatot), majd a menet elkanyarodott a templom másik vége felé, és akkor érzékelhető volt, hogy a szentmise véget ért, Istennek hála, mehet mindenki békével, s Kollarik is elindult (békével) abba az irányba, amerre a püspök atyát eltűnni látta.

Második út

4.

Fogalma sem volt, hol kéne keresnie az apja által lefoglalt szállást, mert csak egy papírfecnire lefirkantott cím és apja búcsúszavai („ott majd eligazítanak…”) jelentettek (illetve nem jelentettek) útmutatót, így amikor kilépett az állomásépületből, valamiféle várostérképet keresett, de a nagy üres placcon, ahol már derengett a félhomálynál is sűrűbb alkonyat, egy kiégett szemetesen kívül semmit sem talált. Már éppen vissza akart fordulni, hogy az információnál, esetleg annak híján a jegypénztárnál felvilágosítást kérjen, amikor egyszerre, minden előzetes hangjelzés nélkül, csak úgy a semmiből begördült egy sárgás színű busz. Kollarik elindult felé, és akkor, csodák csodája, talán valamiféle eldugott váróteremből, egyszerre több utas is előtűnt, megelevenedett a nagy üres placc, a busz hívogatóan kitárta első ajtaját. Kollarik fölszállt, jegyet váltott, majd megkérdezte a sofőrt, nem tudja-e véletlenül, merre található a fecnire firkantott cím, és – újfent csodák csodája – azonnal választ kapott, miszerint a városközpontban kell majd leszállnia, onnan két perc, könnyű lesz megtalálni, sőt a buszvezető kérés nélkül megígérte, szól majd neki, amikor célhoz, vagyis Kollarik céljához érnek.

            Valóban nem volt nehéz megtalálni, csak egy járókelőt kellett megkérdeznie, aki máris eligazította (ennyiben apja nem beszélt mellé), s ő pár lépés után már ott is állt egy láthatólag újonnan renovált eklektikus (vagy inkább semmilyen) stílusú épület előtt, amelyre nagy betűkkel ki volt írva: „SZENT IMRE KOLLÉGIUM”. Kollarik, aki annyit tudott, hogy Szent Imrét kell keresnie, némileg meglepődött, mert valamiféle szállodára, de legalábbis vendégszobára számított, s így apja hunyorítását, miszerint úgy fognak vele bánni, mintha ő, vagyis a saját apja lenne, némileg át kellett értékelnie, és immár nem tudta, egy atyai tréfa áldozata-e, vagy apját is ebben a kollégiumban szállásolták el, sőt talán annak menzáján etették (megjelent fantáziájában, amint a fényképeken látható süvegben és palástban, amit a ceremóniára kölcsönbe kapott, egy kockás abroszú asztalnál éppen sárgaborsó főzeléket kanalaz bélszínrolóval).

            Becsöngetett, és várt (mást nem tehetett). Majd jobb ötlete nem lévén újra (és újra) csöngetett. Aztán ismét megnézte a papírfecnit, illetve a ráfirkantott nevet és címet. És fölnézett a kapu fölé mázolt „SZENT IMRE KOLLÉGIUM” elnevezésre is (hátha időközben mondjuk Szent Ferencre módosult, ami némileg megmagyarázná a hosszas s főként terméketlen várakozást). De minden stimmelt (kivéve a kapunyitást). Már azon gondolkodott, előbányássza valahonnét mobilnak nevezett, ám leginkább táskák és zsebek mélyén vagy a lakás legeldugottabb sarkaiban tétlenkedő telefonját, és apai segítséget vesz igénybe (minthogy egyéb lehetőségeit már kimerítette), ám akkor motozást hallott odabentről, zár csikordult, zsanér nyikordult, föltárult a kapu, és a kollégium folyosójáról a sötét utcára vetülő világosságban megjelent előtte Szent Péter.

            Ő volt, semmi kétség. Nagy szakállú, hatalmas kulcscsomójú, terebélyes alak, akinek csontos vállára minden különösebb nehézség nélkül lehet bármit (mondjuk egy kollégium éjszakai kapusszolgálatát) építeni. Ott állt Szent Péter, és meglehetősen álmos szemeket meresztett Kollarikra, mintha a legsötétebb éjszaka mélyén, nem pedig este kilenckor lettek volna.

            Kollarik elmagyarázta, mi járatban van, magyarázatában külön kiemelve édesapja s főként a püspök nevét, és lassan Szent Péter álmos szemébe is értelem költözött, beengedte Kollarikot, majd a portásfülkébe hajolva kulcsot halászott le egy kampóról. Kollarik kezébe nyomta és közben többször, nyomatékosan elismételte: „Hetes szoba, első emelet balra, mosdó a folyosó végén.” Aztán, mint aki jól végezte dolgát (elvégre jól is végezte), bedöcögött a portásfülkébe, és többé pillantásra sem méltatta Kollarikot.

            Hosszan időzhetnénk még azon, miként találta meg Kollarik a szobáját (ami a látszólag pontos utasítás ellenére sem volt egyértelmű), majd utána a mosdót, miként zuhanyozott le (ennek részletezése különösen érdekes elemekkel gazdagíthatná elbeszélésünket), és miként bújt ágyba (egy katonai körletre emlékeztető szoba egyik emeletes ágyának alsó részére), hogy aztán hamarosan zavaros, de reggelre már felidézhetetlen álmokba merüljön – ám mindettől megkíméljük az olvasót. Tesszük mindezt nem annyira udvariasságból, mint inkább praktikus okoktól vezérelve, jól tudván, mennyire elriasztja a huszonegyedik század interneten szocializálódott befogadóját a korábbi irodalmi korszakokra jellemező realista pepecselés. Maradjunk hát annyiban: Kollarik reggelig úgy aludt, mint a bunda (egy olyan bunda, amelyben molyok ütöttek tanyát).

Második út

3.

Így került Kollarik a Keleti pályaudvarra, de nem péntek délután a Kalpézsra induló vonatra, hanem a szombat délutáni vásárhelyi gyorsra, mert az édesapja megbeszélte jó ismerősével, a püspök atyával, hogy bár az ünnepi előkészületek alatt temérdek tennivalója van, de a vasárnapi szentmise után már semmi dolga, és szívesen látja Kollarikot ebédre, amely alatt mindent tisztázhatnak. Így Kollarik apja intézett szállást („úgy fognak kezelni, mintha te lennél díszpolgár…”, hunyorított hozzá), és Kollariknak semmi más dolga nem volt, mint megvenni a vonatjegyet, elmetrózni a Keletibe, és fölszállni a félötös IC-re, amely valamivel nyolc óra után fut be Vásárhelyre.

            Kollarik utazott. Időben utazott és térben, ahogy ez már az utazások sajátja, de belső időben és térben is, mint aki valóban fontos utat tesz meg. Ám ez a belső utazás nem Vásárhely felé közelítette, amely pedig apja városa volt, s így vérségi jogon az övé is (elképzelte, amint az őt váró küldöttségtől bársonypárnán átveszi a város kulcsait), de amelyhez némely zavaros gyermekkori emlékképen túl semmi nem fűzte. Vásárhely nem volt más számára, mint egy poros külvárosi (vagy szimplán falusi) iskolaudvar, ahol néhányszor nyaralt kiskorában, lévén apjának apja (tehát az ő nagyapja) az illető iskola igazgatója. De ez a nagyapa nem volt olyan hosszú életű, mint a hatalmas belvárosi lakás bőbeszédű uralkodója, így Kollarik emlékeiben epizódszerepre ítéltetett. Belső útján (az alatt a három és fél órás vagy inkább három és fél napos, hetes vagy éves zötyögés alatt, amíg a Keletiből a vásárhelyi állomásra ért) sokkal közelebb került ahhoz a kis falusi templomhoz, ahol apai nagybátyja annak idején a feleségével (az elsővel) összekötötte. Nem volt ez rossz utazás, miként igazából jó sem, voltaképpen eléggé semmilyen volt. Azt bizonyította számára, mennyire messze van mindez már tőle, sokkal messzebb, mint amit években lehetne számolni, s ez pusztán azért volt érdekes, mert nem is olyan régen még túlontúl közel volt. Arra a következtetésre jutott, nagyjából addigra, amikor az IC begördült a vásárhelyi állomásra, hogy elintézi ezt a marhaságot a püspökkel, aztán uzsgyi vissza fővárosba, hogy már a hatalmas belvárosi lakásban fogadhassa a Kalpézsról hazatérő feleségét.

            Leszállt a vonatról, és pár pillanatig némiképp zavartan álldogált, mintha tényleg az ünneplő tömeget várná, de nem volt tömeg, sőt meglehetősen kevesen jöttek-mentek a peronon, ami egy ünnep előtti szombatestén talán logikus volt, Kollarikot mégis meglepte.  Nem számított arra, hogy Vásárhely nagyváros, voltak reális elképzelései, de mégiscsak püspöki székhely, meg a határmenti térség egyik központja, valahogy más dimenziókat képzelt hozzá, már a vasútállomásához is. Mert ez a „pályaudvarnak” nevezett megállóhely minden volt, csak nagy nem. Illetve nem a nagyság hiányzott belőle, mert nagyság nélkül is lehetnek valódi dimenziói akár egy kis falusi állomásnak is, ahol nincs más, csak egy sínpár, egy szemafor, egy bakterház, előtte bakter, szájában síppal, kezében tárcsával. Ebből a vásárhelyi pályaudvarból azonban hiányzott mindenfajta dimenzió. Olyan volt, mintha kiesett volna Isten kezéből még félig összegyúrt állapotában, lehuppant oda és ottmaradt ebben az átmeneti semmilyenségben. És ez a benyomás jobban megrendítette Kollarikot, mint az ünneplő tömeg elmaradása.

Második út

2.

Így múltak a napok (múltak a másodpercek, a percek, az órák). S velük együtt múlt Kollarik (múlt, de nem telt, sőt mintha fogyott volna). Ám nem múlt (csak telt) a dilemma. A nagyanyai kérdés (vagy inkább utasítás). A válni vagy nem válni (egyházilag). Ami részletkérdés, ha nem, vagy legalábbis nem úgy vallásos az ember, de nem részletkérdés, ha van nagyanyja. Aki föltesz egy ilyen látszólag mellékes kérdést, de úgy teszi föl, annyi makacsul gyengéd elszántsággal, hogy a kérdés valódi dilemmává növi ki magát. Különösen, mert a nagymama haldokolni kezd.

            A nagymama haldokolni kezdett (Remetemagdolnán, az öregek otthonában). No, nem haldoklott látványosan, nem volt ott jajgatás, sem pap, sem utolsó kenet. A nagymama nem volt jajgatós típus, az utolsó kenetet pedig fölvette már számtalanszor élete során, és különben is előre váltott jegye volt a mennyországba. Viszont egyre konokabbul hallgatott, valahányszor Kollarik meglátogatta. Többé egyszer sem tette fel az egyházi válásra vonatkozó kérdést (vagy inkább utasítást). Még csak célzást sem tett rá (minthogy célzást semmire sem tett, csak elfordította a fejét, amikor a poharat közelítették a szájához). És ebből Kollarik leszűrte, hogy haldoklik (tegyük hozzá: Kollarik számára azóta haldoklott, amióta a rosszul álcázott hullaszállítók elvitték a hatalmas belvárosi lakásból).

            A nagymama haldokolni kezdett, és Kollarik ezt nem viselte jól. Érezte, hogy bármennyire is szép unokai gesztus látogatni a haldokló nagymamát, de a nagymama még minden bizonnyal elhaldoklik egy darabig, tőle viszont valami mást várna el. S hogy igazából azzal enyhíthetné a haldoklását (nyújthatná vagy rövidíthetné, ezt már nem egy unoka dolga eldönteni), ha megfelelne ennek az elvárásnak. Ha – bármilyen abszurd és akarata ellenére való is – elmenne Vásárhelyre. A püspök atyához. Apja jó ismerőséhez. Akihez elég lenne egy telefon. De akihez nem elég egy telefon. Mert hálókocsin csak a nagymama mehet a mennyországba. És ő sem azért, mert valaki (mondjuk egy befolyásos apa) elintézi neki.

            Erre gondolt Kollarik. És nem tett semmit (csak járt a nagymamához, mintha Canossát járna – holott mi sem egyszerűbb, mint mártírarccal, hetente egyszer-kétszer kivillamosozni egy haldokló nagymamához az öregek otthonába). Mert nem Kollarik lett volna, ha tesz valamit. Csak úgy hirtelen. Felindulásból. Vagy legalábbis azonnali döntéshozatallal. (Kollarik egyszer hozott életében azonnali döntést, amikor hirtelen felindulásból megkérte a második felesége kezét. Ám ezt a rendkívüli tettét hét szűk - vagy inkább kínban, de legalábbis önsajnálatban bővelkedő - esztendő előzte meg.) Ő azonban csak várt. Valamire. Ami megoldja a helyzetet. (Mondjuk, meghal a nagymama. Ami eléggé kegyetlen megoldás, de mégis valami. Valami, ami történik. Ha már cselekvésre képtelen az ember. Aki ez esetben Kollarik. De a nagymama nem akart meghalni. Pontosabban akarni talán akart, de valami akaratnál is erősebb az élethez kötötte. Vagy legalábbis az életnek ahhoz a szegletéhez, amit a remetemagdolnai idősek otthonának magánzárkája jelentett.) Miközben persze tudta, hogy a helyzetnek egyetlen megoldása létezik.

            Így telt a május, közeledett a pünkösd, s vele a pünkösdi hosszú hétvége. Amikor Kollarik második feleségének vidéki rokonságához voltak hivatalosak. Mert akkor esküdött a második feleség harmad-unokatestvérének a féltestvére. Kollarik második felesége tudta, hogy Kollarik nem túl jó az ilyen családi programokban, vagyis már megint neki, a gyenge nőnek kell erősnek lennie, ha el akar érni valamit, és ezért jó előre megszervezte az egészet, nem volt semmi kibúvó. Pénteken, tanítás után indulnak nagycsaládilag Kalpézsra. És ott töltik az ünnepeket, meghitt rokoni körben, s hogy ezt a meghitt rokoni kört Kollarik számára is vonzóvá tegye, hozzáfűzte: „Ott lesz Laja bácsi is, tudod, akit valójában Istvánnak hívnak, de mindenki csak Kócinak nevezi, mert amikor még volt haja, örökké kócos volt, de azért te csak szólítsd Pista bátyámnak… - na, ő egy csuda pofa, és nagyokat lehet vele inni.” (Mely érv Kollarik felsége részéről, aki általában elég erős fenntartásokkal kezelte Kollarik italozási hajlandóságát, igencsak meglepő és elég látványosan „a cél szentesíti az eszközt”-jellegű volt.)

            Kollarik ott ült a hatalmas belvárosi lakás falatnyi konyhájában, ahol annak idején annyi nagymama főzte pacalpörköltet meg sztrapacskát megevett a nagypapával, és ahol oly sok liternyi „imrehegyi chablis”-t eltisliztek kettesben, és egyszer csak megszólalt. A felesége éppen az indulás körülményeit ecsetelte számára, ahogy az anyjával telefonon véglegesítették, mert már szerda volt és péntek délután ötkor indult a keletiből a vonat, amikor Kollarik közbeszólt: „Nem megyek veletek. Vásárhelyre megyek.” És aztán elhallgatott, mert várta a felesége előre sejthetően heves reakcióját. Kollarikné azonban (aki nem volt Kollarikné, mert megőrizte a leánykori nevét, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük Kollariknénak) nem kezdett azonnali heves reakcióba. Talán túlságosan meglepődött (ami azonban nem lett volna jellemző rá, mivel általában, még ha meglepődött is, azonnal talált szavakat annak kifejezésére), talán voltak előérzetei (ami az előzményeket figyelembe véve, nem is lett volna annyira különös). Mindenesetre néhány pillanat elteltével csak annyit kérdezett halkan: „És én ne menjek veled?” Aminek viszont Kollarikot kellett volna meglepnie, s talán meg is lepte, annyira hirtelen vágta rá: „Nem, nem! Te csak menj Laja-Pista-Kóci bácsiékhoz. És érezd jól magad. Ez az én dolgom.” Majd annyit fűzött még hozzá: „És ne haragudj…”

MÁSODIK ÚT

1.

Amikor Kollarik átment a pedagógusotthont szegélyező hatalmas parkon, még mindig fortyogott magában. Még hogy ő! Elváljon! Válik a Kaszás! Különben is már elvált egyszer. Elég volt az. Állni a bíró előtt, mint akit vádolnak valamivel (jóllehet vádolták is, megalázóan ócska váddal), és feszengve válaszolgatni a kérdésekre, amelyeket egy nem is kicsit, hanem nagyon elkúrt házassággal kapcsolatban föl lehet tenni. Vagy nem is voltak ilyen kérdések? Már nem emlékezett pontosan. Az egész válásból csak a hányinger emléke maradt meg, azt is talán csak utólag képzelte hozzá. Meglehetősen semmilyen volt ez a válás. Márpedig ebben tényleg van valami hányingerkeltő. Hogy egy ilyen házasság után… Mert milyen is volt ez a házasság? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyán, ahogy átszelte a parkot. Észre sem vette, és már rég nem a nagymama rögeszméjén gondolkodott. Aztán meg csak azon, hogy elérje a buszt, ami éppen begördült a megállóba.

            Már a villamoson ült, a Moszkva Kálmán tér felé, amikor újra eszébe jutott. Hogy neki, egy bizonyos felfogás szerint, minél előbb a püspök atyához kéne mennie Vásárhelyre. Mert a kis falu, ahol apai nagybátyja, az idős pap, összeadta őket, ahhoz az egyházmegyéhez tartozik, amelynek Vásárhely a székhelye. A város, ahol az apja született, és amelynek a díszpolgárává választották. Mert az apja olyan, akit díszpolgárrá lehet választani. És a püspök atyát is személyesen ismeri. Tehát kikövezett út vezet az egyházi válás felé. Csak el kéne indulni rajta. Apja mondta is neki a vasárnapi családi ebédek alkalmával: „Fiam, csak egy szavadba kerül…”, és olyankor Kollarik elképzelte, hogy csak egy szót szól, és akkor apja veszi a telefont, és egy szót szól, és akkor a püspök atya egy szót szól, az Úristen pedig leteszi a kagylót, és ő is csak egy szót szól, Gábriel meg ugrik, és ennyi. Elváltak, kész. Forródróton a mennyország. Mert az egyházi házasság az égben köttetik, nem? És amit Isten egyszer egybekötött, földi hatalom szét nem választhatja. Ezért kell a püspök atya, aki nyilván díszpolgár a mennyekben. Így képzelte Kollarik a vasárnapi ebédeken. De soha nem ejtette ki azt az egy szót. Mert nem bízott az egészben. Nem az apja kapcsolataiban nem bízott, azokról már többször meggyőződhetett, miként a kikövezett útról is. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy a püspök atyában ne bízott volna, hiszen nem is ismerte. Talán inkább arról volt szó, hogy az idős pap nagybácsit nem tudta összeegyeztetni magában a püspök atyával. Hogy amit ő egybekötött abban a románkori alapokon épült kicsiny falusi templomban, azt a püspök atya a böhömnagy vásárhelyi barokk palotájában szétválaszthatja? Nem, itt valami nem stimmel. Ezért aztán nem szólt soha egy szót sem, hanem inkább egy újabb üveg bor kibontására terelte apja figyelmét.

            Ráadásul az egyházi válásról mindig eszébe jutott az a zavaros délután, nem sokkal a polgári válásuk után, amikor csörrent a telefon a hatalmas belvárosi lakásban, és a még nem is annyira egykori felesége volt a vonal túlsó végén. Hogy ő éppen akkor jött ki a belvárosi templomból. Egészségedre, gondolta Kollarik, aki épp cinikus hangulatában volt. Akkoriban a lehető legcinikusabb hangulatai keveredtek a lehető leghisztérikusabbakkal. A telefonban azonban nem mondott semmit. Úgy hallgatott, mintha K-vonalon hívta volna a túlvilág. A nem is olyan egykori felesége pedig folytatta. Hogy ő gyónni volt. (Jézusom, gondolta Kollarik stílszerűen.) És hogy a pap. Megmondta. Hogy ami az égben köttetett. Kollarik ennél a félmondatnál csapta le a kagylót. És arra gondolt, hogy szentség és álszentség között nem ártana aknazárat telepíteni a határra.