A negyvenéves férfi

HATODIK ÚT

1.

Egyszer még talán az is véget ér, ami az istennek nem akar befejeződni. Kollarik visszament a belvárosba, a hatalmas lakásba, ahol nem bolyongott többé a nagypapa a zegzugos előszobában, és a nagymama sem ült többé gyámoltalanul az ágya szélén a saját, immár nagypapátlan szobájában, várva a reggeli kását vagy a délutáni gyümölcsöt ( a nagymama szigorúan tartotta a gyümölcsórát, úgy négy és öt között, fölébredve az ebéd utáni szunyókálásból, ez annyira hozzátartozott a napirendjéhez, mint a nagypapának a maga idejében a délutáni sörözés, aminek nem is a sör volt a valódi értelme, hanem az, hogy olyankor le kellett ülni melléje és hallgatni kellett a történeteit), este pedig a könnyű vacsorát, s főként teát, nem várta már ezeket a nagymama, s nemcsak azért nem, mert már rég Remetemagdolnán lakott az idősek otthonában, hanem azért sem, mert ott sem nagyon várt már semmit. Vagyis dehogynem várt, valamit, amiről szemérmes mosollyal beszélt csak, mint egy titkos udvarlóról, akinek a létezéséről immár bárki tudhat, az illendőség szabályai mégsem teszik lehetővé nevének hangos kimondását, a nagymama alvásról beszélt, hosszú-hosszú alvásról, amelynek minden éjszakai gyakorlásából oly nehezére esett reggelente visszatérni a valóságba, álmokról beszélt, amelyek mintha egy másik világ híradásai lettek volna, egy másik világé, amelynek mozaikjai nemcsak egy letűnt élet diribdarabjaiból, hanem egy küszöbön álló új élet ígéretéből illeszkedtek egymáshoz. A nagymama őszintén hitt abban, hogy hamarosan jobb lesz neki. Nem sürgette, mert a nagymama nem volt mohó, mindent, amit szeretett is csak finom önmegtartóztatással szerette, a kását és a gyümölcsöt is apránként ette, apró falatokban, s nemcsak azért, mert nyelési gondjai voltak, hanem mert talán a nyelési nehézsége is az önmegtartóztató létezés testi következményeként alakult ki nála, mint egyes vallási fanatikusoknál a stigmák. Nem sürgette, de várta, szívből várta. S ezért Kollarik, aki hetente egyszer eltöltött nála egy kevés időt, nem tudta, mit kívánjon neki inkább: még néhány többé-kevésbé békés hónapot az otthonban, vagy minél előbbi búcsúzást.

Ötödik út

11.

Itt van viszont a Férfi. Gondolta Kollarik. Akiből öregember lett közben, fehér hajjal és kerekesszékkel (igaz is, vajon hogy került kerekesszékbe?, meg kéne kérdezni tőle, na de ilyet nem kérdez meg az ember, főleg nem ilyen helyzetben.), itt van ebben a hatalmas házban, ebben a hatalmas üres nappaliban, és látszólag már nem a Férfi többé, de mégiscsak ő vitte el annak idején a feleségét. Na, most jól számon lehet kérni rajta. Gondolta Kollarik, és nézte a kerekesszékes öregembert az üres szoba közepén. És mindent érzett csak a számonkérés vágyát nem.

            Pedig hányszor elképzelte annak idején. Nemhogy hányszor: mindig. Permanens számonkérés-vízióban élt. Hogy fölül a villamosra (mint akkor éjjel), fölszáll a buszra (mint akkor éjjel), megérkezik a házhoz (mint akkor éjjel), becsönget vagy betöri az ajtót (ilyen már nem volt akkor éjjel, akkor éjjel rendőrök vitték el a kezdetleges, önsajnáló és még nem elég kifinomultan vérszomjas vízió szerint), bemegy, és mint egy kutyát, agyonlövi az életéért rimánkodó Férfit. (Hogy honnan van fegyvere? Hja, kérem, a bosszú angyalának…) „Kegyelem!”, rimánkodik a Férfi. Kegyelem?! Az anyád… Durr, a szeme közé.

            És most itt van, s bár fegyvere nincs, megtörténhetne a leszámolás. Ha máshogy nem, egy minden részletet tisztázó hatalmas párbeszéd keretében, akár egy negyven éve magányosan élő tábornok és halálos ellensége, a legjobb barátja között. Egy párbeszéd keretében, melynek során minden megvilágosodik és értelmet nyer. Értelmessé válik egyszerre az élet, és Kollarik is rájön végre arra, miért nem tud befejeződni az, ami egyszer már véget ért. Amikor ki-ki elmondhatja a maga változatát, és végül összeáll a kép.

            A kép. Na, ja. Az majd összeáll. Kollarik ott állt a nagykocsi ház nappalijában, szemben az öregemberrel, aki valamikor a Férfi volt, és aki válaszra várt, Kollarik válaszára, hogy mit akar Magdától, egy nőtől, akit Kollarik ismert valaha, aki valaha – mesélik – az első felesége volt, és nem szólt semmit. Csak ránézett a Férfira. És azt kérdezte: „Mikor jön vissza?” „Nem tudom.”, felelte a kerekesszékes, „Nem tudom, visszajön-e egyáltalán.”

            Halkan mondta, de határozottan és minden pátosz nélküli tárgyilagossággal. Mint azon a vasárnap délelőttön azt, hogy elveszi Kollariktól a feleségét. Úgy, de mégis másképp. Mert most úgy beszélt ez a kerekesszékes öregember, mint aki valóban átéli azt, amit mond. Annak idején viszont éppen ez hiányozott a bejelentéséből. Mondott valamit, aztán aszerint cselekedett, de csak úgy, mintha szerepet játszana, méghozzá nem is a legjobb színészi adottságokkal. Mint egy rossz ripacs, gondolta Kollarik. Holott tárgyilagos volt és lényegre törő, amit mondott, de azt sem tudta elmondani ripacskodás nélkül. Persze Kollarik akkor ezt nem vette észre. Akkor csak hallotta a Férfi halk, ám határozott szavait, de nem értette őket, pontosabban, amit értett, nem állt teljesen összhangban azzal, amit átélt, miként, amit átélt, sem állt teljesen összhangban azzal, ami történt, vagyis ahogy a felesége csak ült a hálószobában az ágyon, amíg a Férfi hozzá, mármint őhozzá, Kollarikhoz beszélt, ült a hálószobában, hajat szárított, mintha az elektromos zajjal is megpróbálná magát kizárni a valóságból, és akkor sem hagyta abba a hajszárítást, amikor Kollarik berontott hozzá, sőt mintha még jobban el lett volna foglalva vele, véletlenül sem nézett Kollarikra, és a kérdésére („MIÉRT?! MIÉRT?!”, ismételgette Kollarik, mint aki megbolondult) sem válaszolt, és aztán akkor is ottmaradt az ágy szélén ülve, amikor Kollarik kirohant, és azt kiabálta a Férfinak, hogy akkor ő most hív egy taxit és elmegy a picsába, és ezt úgy kiabálta, mintha ez a bejelentés, a taxihívás és a picsábamenés ténye tökéletesen megoldaná a helyzetet, sőt egyszerre Kollarikot tenné a helyzet urává és mindenki mást (értsd: csábítót és csábítottat) kiszolgáltatott, mi több megalázott helyzetbe hozna, és valóban taxit hívott és el is ment vele, ha nem is a picsába, de a szüleihez, ahová egyébként a feleségével együtt készült vasárnapi ebédre. Ám miközben kiabált, taxit hívott és elviharzott a lakásból, Kollarik mindvégig úgy érezte, hogy nem ő kiabál, nem ő hív taxit és nem ő viharzik el, hanem valaki más, talán a Férfi, sőt el sem kell viharzania, mert ott sincs, nincs más ott csak ő, Kollarik, és a felesége, aki közben befejezi a hajszárítást és együtt indulnak ebédelni a szülőkhöz. Ezt érezte akkor Kollarik, és nem volt abban a helyzetben, hogy észrevegye a Férfi szavaiban harsogó ripacskodást. De aztán eljött az idő, amikor már igen. Amikor arra gondolt, hogy a Férfi legnagyobb bűne talán nem is az volt, hogy elvette tőle a feleségét, hanem hogy mindezt ripacsmódra tette, valódi átélés nélkül, mint aki a sarki színjátszó körben alakítja Don Juan szerepét. És ebben volt valami mélységesen megalázó. Most viszont, ahogy ott ült a kerekesszékben, és azt mondta, nem tudja, visszajön-e hozzá a felesége, aki valamikor Kollarik felesége volt, érezhető volt a hangján, hogy igazán átéli azt, amit mond. Hogy most nem ripacskodik, hanem valóban megformálja a szerepet, a magára maradt férfi szerepét, amit ráosztottak.

            Értem, gondolta Kollarik és talán mondta is. Azt viszont biztosan mondta, hogy: „Akkor én megyek, Sándor, szervusz.”, de már nem nézett a Férfira, a kerekesszékes öregemberre, akinek fehér haja volt, kövér teste, és ott ült egy nagy ház üres nappalijának a közepén. Csak megfordult, kiment a házból, keresztül a kerten, ki a kertkapun, míg a buszmegállóba nem ért. Ám ott sem állt meg, ment tovább. Végig a járdán, amíg volt járda, aztán az országút szélén, a keskeny füves sávon. Egy rét mentén haladt, amelyen vadvirágok nyíltak, de aztán véget ért a rét is, és talán Kollarik is buszra szállt, hogy visszamenjen a városba, a hatalmas belvárosi lakásba, és ne gondoljon többet a nagykocsi házra. Vagy úgy gondoljon rá, mint valamire, amire már nincs miért gondolni. Nincs miért, mert egyszer még az is befejeződik, ami nem akar véget érni.

Ötödik út

10.

„Magda nincs itt.”, mondta a kerekesszékes, miközben továbbra is Kollarikot fürkészte a tekintetével. Majd hátragördült a székével, megfordult vele és bekerekezett a szobába, otthagyva Kollarikot a nyitott ajtóban, aki ezt invitálásnak vette, belépett az előszobába, becsukta az ajtót, és a házigazda után indult. „Ki az a Magda?”, gondolta szórakozottan, és még azt is: „Vajon hová tűnt a négylábú?” Beért a nappaliba, ahol az öregember, aki megint hasonlítani kezdett egy kicsit a Férfira, közben megfordult, és a belépő Kollarikot nézte: „Ülj le. Ha akarsz. Bár nem látom különösebb értelmét. Magda nincs itt. Otthon van. Detrén.”

            Kollarik nem ült le. Álldogált a szoba közepén, amelyben semmi nem emlékeztetett egy hajdani tánc körülményeire. Olyan volt ez a szoba, mint ami szándékosan nem akar emlékeztetni semmire, mintha úgy rendezték volna be, illetve úgy rendeztek volna mindent ki belőle a legalapvetőbb bútorokon kívül, hogy ne maradjon semmi benne, ami emberi együttélésre utal. Funkcionális bútorok, de abból is kevés, nyilván, hogy a kerekesszék nagyobb gond nélkül tudjon mozogni, de Kollariknak olyan érzése támadt, mintha a szükségesnél is jobban kiürítették volna a helyiséget. Állt a szoba közepén, nem nézett a Férfira, mégis őt látta, őt, a kerekesszékét, a gyakorlatilag üres szobát, és azt, hogy egyfolytában őt nézi. „Mag…da otthon van?”, kérdezte, hogy mondjon valamit, de annyira jelentés nélküli volt ez a kérdés, hogy a Férfi nem is felelt rá. Ült csak a székében, majd egy idő után megszólalt: „Mit akarsz te Magdától?”

            Hát igen. Jó kérdés. Meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy ennyi idő után (mennyi is ez az idő?) csak úgy meg akarja látogatni. Meg hát virágot sem hozott, ahogy pedig illik. És különben is az ember telefonál, mielőtt elmegy valakihez. Igaz is, mért nem telefonált? Eszébe sem jutott, hogy lehetne telefonálni. Különben sem tudja a számot. Rég volt, amikor még tudta. Amikor még bensőségesen lófaszozó párbeszédeket folytatott a Férfival. Mindenesetre nem telefonált. Csak idejött, mert úgy érezte jönnie kell, mert a nagymama… - ugyan már, hagyjuk a nagymamát! Akkor már inkább János bácsi. Aki azt mondta, hogy ez kizárólag az ő története. Na de János bácsi meghalt. És egyébként is mi abban a történet, hogy kivillamosozott-buszozott ide a világ végére, aztán megkereste ezt a házat, ahová annak idején elhurcolták a feleségét, mert azt hitte, hogy itt majd megtalálja. Vagyis nem őt találja meg, akit már nincs miért megtalálni, hiszen rég Magdolnának hívják, sőt Magdának, hanem valami mást. Talán azt a valamit, amit az egyházi válás jelent (ennyiben tehát igaza lehet a nagyinak), csak éppen egyház és válás nélkül. Azt a valamit, ami miatt mégiscsak elment Vásárhelyre és Salamonhegyre, és most ide is eljött. Mert mégiscsak van valami. Valami, amit talán megtalál, ha megtalálja az elvált feleségét. Mert hiába vált el tőle, hiába házasodott újra, hiába várja haza esténként a második feleségét, valami mégis hiányzik. Valami, amit nem adhat vissza az elvált felesége, de ami talán mégis megkerülhet, ha ő is megkerül. Ezért jött ide. Talán. Gondolta Kollarik. Talán ezért. Ki tudja. De akár ezért, akár másért, a felesége, az elvált, nincs itt.

Ötödik út

9.

Kollarik rövid kerti ösvényen ment végig, és már ott is volt a néhány lépcsős bejárati ajtónál. Az ajtónál, amely kinyílt, szép lassan, mint egy filmben, amelyben a rendező alig sem palástolt célja az ócska feszültségkeltés. Kinyílt az ajtó, és ott állt mögötte… - nem, senki nem állt mögötte: ott ült mögötte valaki. Ott ült mögötte egy férfi kerekesszékben. Egy korpulens öregúr (de lehet mondani kövérnek). Hófehér haja volt ennek az öregúrnak és túlkelt kalácsképe. Szabadidő ruhát viselt, de látszott rajta, hogy nem azért viseli, mert éppen szabadideje van, hanem mert mindig ezt viseli. A ruhán látszott. Meg rajta is. Gyűrött volt ez az ember, mint a ruhája, gyűrött, kövér öregember, akit begyűrtek ebbe a kerekesszékbe valamikor, aztán ott hagyták, kerekesszékezzen csak, vagy csináljon, amit akar. De ő már nem akar semmit. Ez látszott rajta. Még jó, hogy az ajtót kinyitotta. Bár Kollarik nem egészen értette, minek. Hiszen nem is ismerik egymást. „Szervusz, Kollarik.”, mondta az ismeretlen öregember. És akkor Kollarik megismerte. Vagyis elhitte, hogy ismeri.

            „Ööö…, szervusz”, mondta Kollarik, és még jobban utálta magát az őzésért, de még annál is jobban a „szervusz”-ért, amit csak a több évtizedes robotban megfáradt agyú tanárok mondanak a tanítványaiknak és nyugalmazott táblabírók egymásnak, „Szervusz…, Sándor.” Aztán meg nem tudott mit mondani, mert Országházi sem mondott semmit, csak ült a kerekesszékben és nézte őt. Ha őt magát nem is, a tekintetét ismerte Kollarik. Ismerte ezt a tekintetet, amely úgy tudta feltérképezni az embert, mint egy katonai felderítő az ellenséges területet. Ismerte ezt a tekintet, ha máshonnan nem, arról a vasárnap délelőttről, amikor ez a tekintet még az alatta lévő szájnál is jobban elmondta, mi fog történni. De most mintha ez a tekintet sem az akkori lett volna, volt benne valami bizonytalanság, szórakozottság, mintha a katonai felderítő egyszerre rádöbbent volna, hogy rövidlátó lett. „Szervusz, Sándor”, mondta Kollarik, mert úgy érezte, ideje magára irányítania ennek a szórakozott tekintetnek a figyelmét, „Magdolnát keresem.” De aztán azonnal elhallgatott, annyira idegen volt számára a mondat, ami kicsúszott a száján.

            Még soha nem nevezte a volt feleségét Magdolnának. Nem is volt Magdolna nevű felesége. Hívta a neve különböző becéző változatain, főleg eleinte, majd kialakultak közöttük intim becenevek, amelyeket nem szívesen emleget az ember mások előtt, úgy tartoznak egy házasság privát szférájához, mint a nemi élet. Egy ideje pedig nem hívta sehogy, név nélkül gondolt rá, mint egy magánmitológia tabulényére, amelyet nem szabad megnevezni, mert akkor megjelenik. De Magdolnának soha nem hívta. Magdolnának a Férfi hívta, ő nevezte el. Azon a különös utazáson, amelyet együtt tettek az első feleség családjához (amelyet akkor még Kollarik is a sajátjának tudott) az egyházi esküvő után, afféle szabálytalan nászútként, és ahová a Férfi vitte el őket a kocsiján. És az út során, amíg a fővárostól addig a falunál valamivel nagyobb, városnál viszont kisebb településig elértek, át a hatalmas pusztaságon, amely a keleti határig terjed, majd át a határon is, mert az első feleség szülőhelye egy másik országhoz tartozott, és aztán át a hegyeken, amelyek nem politikai, hanem földrajzi határt jelöltek, át a hegyeken, majd be ismét a hegyek közé, ezen az úton hangzott el először a Férfi szájából a „Magdolna” elnevezés. Először (mert addig ő is becéző alakot használt, vagy semmit, nem szólította meg a nőt, mintha teljességgel érdektelen lenne számára, mindig csak Kollarikhoz beszélt), és aztán később folyamatosan. Megtörtént az elnevezés. Mert hiába hívták így a nőt, senki sem hívta így, de attól kezdve már így hívta valaki. És amikor egy férfi elnevez egy nőt, elkezdődik, ami férfi és nő között elkezdődhet. Attól kezdve Kollarik első felesége már sokkal kevésbé volt Kollariké. Persze ezt Kollarik akkor még nem tudta. Most pedig ő is így hívta. Kimondta ezt a nevet, és nem tudta, kiről beszél. Pontosabban tudta. A férfi feleségéről. 

Ötödik út

8.

Vagy ami még valószínűbb, a Férfi jön majd ajtót nyitni, akivel ő nincs beszélő viszonyban. Ez pedig különösen érdekessé teszi a helyzetet, mert akkor hogy fejezi majd ki magát? Elmutogatja neki, hogy a feleségéhez jött? Mármint az ő feleségéhez, aki azelőtt az ő felesége volt. Vajon hogy kell azt mutatni, hogy egyházi válás?

            Ez jutott Kollarik eszébe, miközben az ujja a csengőgombon bizonytalankodott. Aztán meg az, hogy úgy sincsenek otthon. Mért lennének a napnak ebben a véletlenszerű pillanatában, amikor Kollariknak éppen eszébe jutott meglátogatni az elvált feleségét, hogy újra elváljon tőle. Vagy legalábbis megbeszéljék… - mit is? Mit lehet megbeszélni ennyi idő után? Akkor már tényleg inkább a nagymama szponzorálta angyali hírvivő. Na de úgy sincsenek itthon. A Férfi dolgozik. A belvárosi irodájában, amit Kollarik is ismert. Biztos, hogy ott van ilyenkor. A felesége meg… Igaz is, azt sem tudja, mit csinál a felesége. A volt felesége. Mert amikor még a felesége volt… Igaz, akkor se nagyon tudta, mit csinált a nap hasonló pillanataiban. Kivéve az utolsó időket, amikor állandóan tolmácsolt. Na, de egyébként? Annyi biztos, hogy nem volt otthon. Tehát most sem lehet itthon. Itthon, Nagykocsiban, a Petőfi Sándor utca 1. szám alatt. Akkor meg minek becsöngetni. Gondolta Kollarik. És becsöngetett.

            Becsöngetett és várt. Aztán újra csöngetett és újra várt. Aztán konstatálta, hogy nincs senki otthon, megfordult és elindult. Elindult volna. Ám akkor észrevett a csengő mellett egy cetlit. Annyira kicsi cetlit, hogy addig észre se vette. Mintha azért tették volna ki, hogy ne töltse be a funkcióját és ne lehessen észrevenni. „Kérem, várjon. Lassan érek az ajtóhoz.” Ez volt ráírva, de olyan hangyabetűkkel, hogy alig lehetett kisilabizálni. Kollarik is alig tudta. És mire sikerült, megszólalt egy hang. „Tessék?”

            A kaputelefonból szólt a hang, férfihang volt, Kollarik számára ismeretlen férfihang, vagy inkább bizonytalanul ismerős. Vagy még inkább úgy ismeretlen, mint amit nem akar megismerni az ember. Ismerős férfihang volt, de olyan, amelyről más helyzetben – mondjuk, ha telefonon hívja – Kollarik nem tudta volna megállapítani, honnan ismeri. Itt azonban nem olyan helyzetben volt. „Ööö…, Kollarik vagyok”, mondta Kollarik, és utálta magát az őzésért. „Kicsoda?”, kérdezte a hang, mire Kollarik megismételte, méghozzá annyi ellenérzéssel, mint valamikor az idők kezdetén, amikor először ment iskolába, és a tanítónő az osztály előtt megkérdezte a nevét. Az ajtó pedig berregve kitárult.

Ötödik út

7.

A Petőfi Sándor utca nem volt utca, csak egy magányos ház. Magányos, kétszintes, bevakolatlan ház (mögötte pedig vadvirágos rét – legalábbis némi jóindulattal vadvirágosnak volt tekinthető a rajta burjánzó gyomnövényzet miatt). A kerítéskapura pedig ki volt írva Dr. Országházi Sándor neve. Így aztán Kollarik becsöngetett.

            Pontosabban automatikus mozdulattal fölemelte a kezét, hogy becsöngessen, ahogy korábban automatikusan fölszállt a Havasvölgybe tartó villamosra, majd a nagykocsi buszra is. És ahogy automatikusan leszállt a főtéren (még ha nem jól tette is), és aztán megkérdezte, merre lakik Országházi (még ha hezitált is egy keveset). Ahogy automatikusan jött, csinált mindent, holott ez az út minden lehetett volna csak nem automatikus. Mert gondolkodott persze azon, hogyan fogja megtalálni a házat, de azon már nem, mi lesz, ha megtalálta. Mert persze becsönget, eddig rendben. No de aztán? Kijön a felesége, behívja, leülnek egy kávé mellé és megbeszélik az egyházi válás részleteit? Csak úgy, annyi év után? Amikor ezer év együttélés után már ezer éve nem látták egymást?

            (Nem igaz. Látták. Kollarikban fölrémlett, hogy látta az asszonyt egy könyvhéten, évekkel a válásuk után. Egy barátja dedikált, a közös barátjuk, aki egy Duna-parti faluban élt elvonulva a világtól, soha nem jött a fővárosba, csak akkor egyszer, megalkudva a könyvkiadás támasztotta követelményekkel. Egy író nem attól író, hogy ír, hanem hogy a könyvhéten dedikál. Hát a barátja dedikált is. Neki és a volt feleségének. Aki megjelent ott, kiöltözve, mintha bálba menne, vagy mint egy jól szituált ügyvédfeleséghez illik. És magával vonszolt egy kislányt. Legalábbis Kollarikban az maradt meg, hogy volt ott egy négy-öt éves gyerek, aki szintén ki volt öltöztetve, legalábbis szoknyát viselt és blúzt, és egyfolytában az anyját rángatta, amíg az Kollarikkal próbált beszélgetni. Ami abból állt, hogy a könyvsátor előtt zavartan üldögélő barát füle hallatára két szó után összevesztek, mert az asszony megkérdezte Kollariktól, hogy van, ami persze nem volt több szófordulatnál, ám Kollarik, aki szeretett mindent pontosan úgy érteni, ahogy elhangzott, pikírt megjegyzést tett, konkrétan azt, hogy ugyan már hogy a picsába lenne, vagy talán azt, hogy kurva jól, mire az akkor már jó ideje nem felesége visszavágott, mint annak idején annyiszor, és máris állt a bál, ebből a szempontból jogos volt az asszony báli ruhája. És aztán ennyiben maradtak. Az asszony még váltott néhány keresett szót a baráttal, majd engedett a kislány rángatásának és távoztak. Bálkirálynő és bálkirálylány. Vagy ügyvédfeleség és ügyvédporonty. Kollarik meg ottmaradt a barátjával és a rengeteg dedikálatlan könyvvel, majd fogták magukat és elmentek egy közeli kocsmába.)

Ötödik út

6.

Aztán elindult. Gondolta, majd csak szembejön deus ex machinaként egy gótikus katedrális vagy egy járókelő, aki útbaigazítja. Útba – de hova? Mert az némiképp (vagyis alapvetően) elbizonytalanította, hogy azt sem tudja, hova megy. Mármint tudni tudja, csak nem tudja megmondani. Egy házba. Ahol a Férfi. És a felesége (az első, az egykori) rabláncon. Na de elég-e ez? Aztán, mentőövként, eszébe jutott a Férfi neve. Országházi. Dr. Országházi Sándor.

            Erre sem gondolt ezer éve. Ilyen név nincs, ezért nem gondolt rá. Annak idején is csak konstatálta, hogy van egy ilyen név, ami nincs, és van hozzá egy ember, tőle függetlenül. Mert persze Sándornak szólította. Sanyinak. Aztán meg nem szólította sehogy. De ez már később volt. Lett belőle Férfi. Átvedlett Férfivá. A barát (vagy mi). Az apja barátja. Neki meg mije is? Mi is volt neki Sándor (vagy Sanyi)? Vagyis Országházi? Merthogy barát… Jótevő! Ez az! Az ő jótevője! Mindig csak jót tett vele. Elvitte utazgatni, meghívta vendéglőbe (jó-jó, nem csak őt, de akkor is). Fizetett helyette, mint egy katonatiszt. (Vagy mint egy jól szituált ügyvéd.) És még a feleségét is elvitte. Ez volt aztán csak a jótétemény. Mondta is neki. Mármint ő, Országházi, neki, Kollariknak. „Meg fogod te ezt még köszönni nekem.” Ezt mondta. Amikor még beszéltek egymással. Vagyis Országházi vele. Ott állt két bőrönddel a kezében a hatalmas belvárosi lakásban, két bőrönddel, amelyek meg voltak pakolva Kollarik (első) feleségének könyveivel („a Máraikat elviszem!”, „viszed ám a nagy büdös lófaszt!”, „akkor az összes antik szerzőt! azokat én vettem!”, erre nem volt mit mondani, azokat tényleg ő vette, amikor éppen, talán akkori apósa hatására, klasszika filológusnak készült – Kollarik azóta nem olvasott auktorokat). Izzadt a hónalja, a homlokán is cseppek ereszkedtek alá, de még akkor is humorizált. „Megköszönöd ezt még egyszer majd nekem.” És vigyorgott. „Meg, te izzadt hónaljú…”, gondolta Kollarik, talán mondta is. De lehet, hogy nem ott történt. Talán egy presszóban. Ahol úgy ültek hármasban, mint ifjú pár és valamelyikük apja. Csak épp az ifjú pár nem volt többé pár, az apjuk meg vérfertőző kapcsolatot létesített a lányával (vagy a menyével, ami egy fokkal talán jobb és kevésbé vérfertőző). Ott ültek együtt a presszóban, a Férfi és Kollarik akkor már csak papíron felesége egymás mellett, Kollarik meg az asztal túloldalán, és uzsonnáztak (vagy ebédeltek). Kollarik ott ült, megpróbálta nem nézni őket (bár ez csak időnként sikerült), és arra gondolt, hogy nem kéne ott lennie. Hogy ez férfiatlan. A felesége már nem az övé. Akkor meg mit keres ott velük. De nem tudott felállni és elmenni. A Férfi pedig viccelődött. „Megköszönöd egyszer majd még ezt nekem.” És mint aki valami nagyon szellemeset mondott, rámosolygott Kollarik már csak papíron feleségére. Meg. Persze. Gondolta Kollarik. Csak előbb kicsinállak. És csak azért is ő fizette a saját fogyasztását.

            Országházi! Ez az! Ilyen név nincs, tehát Nagykocsiban sincs több. Akkor pedig csak találni kell egy járókelőt, aki útbaigazít. És körülnézett. De nem látott egy járókelőt sem. Voltak ilyen-olyan emberek az utcán (kapualj előtt a tiszta járdát söprögető kötényes asszony, kocsma előtt a falat támasztó micisapkás férfi, kutyás kisgyerek), de egyikük sem tűnt járókelőnek, hanem valami különös festmény sablonalakjainak, mintha egy hollandi vagy ki tudja milyen tájkép elevenedett volna meg a nagykocsi főtéren. Illetve épp hogy nem elevenedett meg, hanem végletesen halottnak tűnt az egész, az asszony kezében nem mozdult a seprű, a férfi úgy dőlt a kocsmafalnak, mintha gondosan oda lett volna illesztve, a kisfiú pedig hiába haladt tova a kutyájával, ottrekedt végérvényesen egy fa előtt, amelyet a négylábú megjelölt. Nem, ezek nem járókelők, gondolta Kollarik, ezek nem ismerhetik az én Országházimat. És elindult a járdán visszafelé, ahonnan a busz érkezett. Körülbelül egy saroknyit ment, amikor egy házból kilépve egyszerre elébe toppant egy postás. Pontosabban a postás, a nagykocsi postás, mert Kollariknak az villant eszébe, hogy nyilván nem lehet több. És akkor viszont neki ismernie kell, mert mindenkit ismer. Így aztán megkérdezte. És a postás tényleg ismerte. „Dr. Országházi Sándor, hogyne.”, mondta, „Ott lakik egy családi házban, a falu határában. Petőfi Sándor utca 1.” És arra mutatott, amerre Kollarik haladt. „De várja meg a buszt. Három megálló. Sok az így gyalog.” Kollarik pedig szót fogadott, megvárta a buszt, megtette a három megállót visszafelé, és megérkezett a Petőfi Sándor utca 1. elé.

Ötödik út

5.

„Oda kell mennem most is”, gondolta Kollarik. „Illenék végre megnéznem az asszonyt rabláncon, bensőséges családi körben. Meg hát amúgy sem tudok elválni tőle, ha nem egyezik bele.” Ezt gondolta, noha a nagymama azt mondta… – mit is mondott? Amikor még beszélt és nem csak az ágya szélén üldögélt (vagy még inkább az ágyában feküdt), és gondosan – mint egy állam-, pontosabban Kollarik-ellenes klerikális összeesküvést – megtervezte az egyházi válás részleteit, vagyis a levelet, amelyet a püspök atyának kell címezni, és ennek következményeit is előre vizionálta, tehát azt, miként fog majd a „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök atya” intézkedni, aminek hatására beindul a gépezet. „Nem kell majd elmenned hozzá”, suttogta a nagymama (mely suttogás nem az összeesküvésnek, hanem hangja erőtlenségének szólt) válaszul Kollarik hárító megjegyzésére, hogy nem szeretné újra fölvenni a kapcsolatot az első feleségével. „Nem kell hozzá elmenned. Megoldják azt nélküled is, tudom én.”, mondta a nagymama, akinek biztos értesülései voltak, mert az otthonban az egyik lakótársának, akivel egy rózsafüzér-körbe tartozott, az unokahúga ismert valakit, akinek már volt egyházi válása. „Megoldják azt nélküled, csak írd meg a levelet.”, súgta a nagymama és olyan huncutul mosolygott, mint aki előre látja, hogy a szentszéki bíróság házasságérvénytelenítési határozatát angyali hírvivő fogja kézbesíteni Nagykocsiba.

            De Kollarik – mint tudjuk – nem írt levelet, és bár a püspöknél is járt, mégsem jutott közelebb a váláshoz. „El kell mennem Nagykocsiba.”, gondolta, „Nem nagymama, magam miatt kell odamennem.” És elment Nagykocsiba.

            Villamossal ment, ahogy azt már kellett, a Moszkva Kálmán térről ment, mintha Remetére menne. De Havasvölgyben más buszra szállt, egy buszra, amelyet ismerhetett volna a Nagykocsiban tett látogatása idejéből, de amelynek azóta elfelejtette a számát, talán az akkor megivott jelentős italmennyiség, talán az azóta eltelt idő hatására. Mert azóta eltelt az idő. Nem az idő mint olyan telt el, ami talán nem is tud eltelni (bár Kollarik ebben a nagyapja és János bácsi halála, illetve Álmos eltűnése óta már nem volt annyira bizonyos), hanem valaminek az ideje. És bár ezt a valamit nevezhetnénk többféle néven, azt mindenképpen el lehet mondani róla, hogy Kollarik már nem azokkal az érzésekkel utazott Nagykocsiba, mint tette azt az első látogatása idején, de nem is azokkal, mint azon a bizonyos estén, amikor az apja a telefonban kiabálva próbálta lebeszélni az utazásról. (És ebből a szempontból teljesen mindegy, járt-e ott akkor valóban, mert az érzései pontosan azok voltak, mintha járt volna. Akár életfogytiglanra is lehetett volna ítélni azért, amit azon az éjszakán művelt a Férfival.)

            Leszállt Nagykocsi főterén, amely egyben a végállomás is volt, mert úgy emlékezett… - nem emlékezett sehogy. Fogalma sem volt, hol kéne leszállnia. Egész idő alatt Nagykocsi határától kezdve azt nézte, mire emlékszik (semmire), mi adhatna támpontot számára (semmi). Mintha Nagykocsi nem az a Nagykocsi lett volna, ahol egyszer (talán kétszer) már járt, ez a Nagykocsi lehetett volna bármely más ismeretlen település. Miként az is volt: ismeretlen település. Még a határában lévő vadvirágos rét (mely sem vadvirágos nem volt, sem rét) sem az volt, amelyen kutyát sétáltatott annak idején illusztris társaságban. És ebben volt valami megnyugtató. Amiben viszont (vagyis a megnyugtató jellegben) volt valami nyugtalanító: Kollarik mindig is idegenkedett a bizonytalan kimenetelű kalandoktól; márpedig számára minden kaland volt és bizonytalan kimenetelű, aminek nem ismerte a pontos koreográfiáját. Hogy ő csak úgy buszozzon bele a semmibe, egy ismeretlen település házai közé, teljesen körvonalazatlan, illetve csak elméletben körvonalazott úti céllal, és ez még ne is nyugtalanítsa… - ez teljesen érthetetlen volt számára. Márpedig ez volt a helyzet. Ez nem Nagykocsi. Itt nincs vadvirágos rét. Nincs itt semmi. Leszállok, mint jó turistához illik, megnézem a főteret, a gótikus katedrálist és a szépművészeti múzeumot, aztán felülök egy visszafelé induló járatra. Visszamegyek a városba, és megpróbálok normális életet élni. Ezt gondolta. Aztán a busz begördült a főtérre, és Kollarik rögtön látta, hogy ez nem főtér, csak Főtér, nincs katedrális, csak valami rozzant templomocska, szépművészeti múzeumról meg ne is beszéljünk. Ez mégiscsak Nagykocsi lesz, gondolta. És leszállt, de nem mint jó turista, hanem mint egyszerű időutazó, aki valami tévedés folytán egy számára ismeretlen időbe került. Állt a főtéren, és visszavedlett a régi Kollarikká: fogalma sem volt, mit kéne tennie.

Ötödik út

4.

Aztán megvacsoráztak (voltak franciák is, de azokkal inkább Kollarik beszélgetett, nyilván azért, mert a felesége el volt foglalva a hússütéssel), jó sok borsos steaket ettek és még több bort ittak (főleg Kollarik, akinek a pohara, hiába itta ki, csodák csodája mindig tele volt, mintha nem is egy nagykocsi házban, hanem a kánai menyegzőn lett volna), majd a vendégek nagy része távozott, csak a házigazda, a háziasszony (tehát Kollarik felesége) és Kollarik maradt ott (na meg az idős édesanya a padláson, ám ő nem sok vizet zavart). És a házigazda azt javasolta, hallgassanak egy kis zenét. Valamint javaslat nélkül, csak úgy önjáróan teletöltötte Kollarik poharát. (Igaz, Kollarik nem tiltakozott, már csak azért sem, mert el volt foglalva a korábban megivott több liternyi bor lepárlásával.) És akkor valóban zenét hallgattak, a házigazda kedves lemezeit, sőt a kedvenc dalát, amelyre feltétlenül táncolni kellett. Mármint a házigazdának és a háziasszonynak. Kollarik pedig csak ült egy kanapén és nézte a táncot (illetve bambán bámult a semmibe). De aztán véget ért a szám, újabb következett, és akkor Kollarikban fölpezsdült a vér. „Ez az én kedvenc dalom!”, rikkantotta, és felpattant (legalábbis a retrospektív narráció helyzetével visszaélve minősítsük így a koordinálatlan mozgássort, amelynek célja minden bizonnyal a felpattanás volt). „Táncoljunk!”, mondta a háziasszonynak. Pontosabban ezt már a feleségének mondta, aki közben, a tánc végére visszavedlett a feleségéve, megfájdult a feje, és le kellett ülnie a kanapéra. Kollarik pedig ottmaradt a táncparkett, vagyis a nappali közepén, kezében egy újabb színig töltött borospohárral. Sőt talán nem is borospohárral, mert az a pohár mintha már kisebb lett volna, s a benne lévő folyadék a bornál erősebb illatú. Ám erre Kollarik később már nem nagyon emlékezett. Arra emlékezett biztosan, hogy hajnalban egy díványon ébredt, és csak néhány percre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön: a hatalmas belvárosi lakásban van. De hogy miként került oda, arról a haloványnál valamivel kevesebb fogalma volt. A haloványnál valamivel kevesebb fogalma, ám annál körvonalazottabb bűntudata. A feleségére gondolt, az elsőre (akkor még csak az volt neki), valamint arra, hogy mit fog ezért kapni tőle. Napokig tartó mosolyszünet lesz minimum a következménye, és akkor még jól jár. Ám tévedett. Az asszonynak millió dolga volt, nem ért rá mosolyszünettel bajlódni. Tolmácsolni kellett mennie.

            Ez volt hát Kollarik első komolyabb nagykocsi látogatása. De talán járt ott még egyszer, bár ennek körülményei még tisztázatlanabbak voltak, mint az első látogatásról való hazajutáséinak. Ha igaz, annak a napnak az estéjén történt, amikor a Férfi reggel eljött a hatalmas belvárosi lakásba, kitárta az ablakot, és kiderült, hogy Kollarik (első) feleségének szárnyai vannak. Kollarik aznap este nem volt túlságosan elemében, bár ez inkább nézőpont kérdése. Annyi bizonyos, hogy noha nem vett részt borsos steakes-vörösboros vacsorán, a mozgása csak minimálisan volt koordináltabb, mint a nagykocsi táncparketten. És bár többen próbálták megakadályozni ebben, valahogy mégis egyedül maradt a hatalmas belvárosi lakásban. Pontosabban egyedül tért oda haza. Ahol még mindig nyitva voltak az ablakok. És akkor nekiállt telefonálgatni. Beszélt ezzel, beszélt azzal, beszélt többek között az apjával is, aki többször is hívta, mert a beszélgetésük rendre megszakadt. Kollarik szakította meg, mert ő mással akart beszélni. De az a más hol fölvette és letette, hol a vonal jelzett foglaltat. Volt olyan is, hogy beleszólt valaki, egy férfihang, mire ő kiabálni kezdett, mert egy női hangot szeretett volna hallani, de akkor megint elnémult a készülék. És amikor újra próbálta volna, csengeni kezdett a telefon, az apja jelentkezett, és azt mondta, ne csináljon őrültséget. Vagyis inkább kiabálta. „NE CSINÁLJ ŐRÜLTSÉGET!” Az apja, akit utoljára talán kamaszkorában hallott kiabálni, amikor (többször előfordult) rossz jegyet vitt haza valamilyen természettudományos tantárgyból, és az anyja kiborult „Majd meglátod, apád mit fog este mondani!” És valóban meglátta, vagy inkább meghallotta. Igaz az apja elsősorban azért kiabált, mert Kollarik anyja nem hagyta békén, sírt és azt hajtogatta, hogy mi lesz így Kollarikból. És akkor az apja, aki szemmel láthatóan kevésbé aggódott Kollarik jövőjéért, viszont szeretett volna egy kis békességet odahaza, kiabálni kezdett. Ezzel pedig a kör bezárult, mindenki kiabált, mint egy olasz vígjátékban, kivéve Kollarikot, aki hallgatott, mint egy skandináv lélektani drámában. Most azonban, vagyis akkor, annak a napnak az estéjén, amikor a Férfi kinyitotta az ablakot a hatalmas belvárosi lakásban, Kollarik apja nem a rossz jegyek miatt kiabált. Azt kiabálta: „NE CSINÁLJ ŐRÜLTSÉGET!”, meg azt, hogy: „NEHOGY ODAMENJ!” Mármint Nagykocsiba. A Férfi házába. Ahol fogva tartották Kollarik első feleségét, legalábbis Kollarik elképzelése szerint. Vagyis hogy ott van az asszony a padláson, az idős édesanya mellett, lekötözve egy székre. Vagy a pincében, rabláncon, és a pinceajtó előtt a lekonyuló fülű, bánatos tekintetű négylábú őrködik tajtékzó fenevaddá alakulva. Ezt gondolta Kollarik, és elhatározta, hogy odamegy. „NE CSINÁLJ ŐRÜLTSÉGET! NEHOGY ODAMENJ!”, kiabálta az apja a telefonban, de ő letette (értsd: lebaszta) a kagylót és vette a kabátját. Vagyis előbb még egyszer fogta a telefont, tárcsázott, és amikor – csodák csodája – a Férfi felvette, annyit mondott csupán síri hangon, mint egy „c” kategóriás horrorban: „Jövök…”. És tényleg jött (vagyis ment). Kivillamosozott Havashegyre, fölszállt a nagykocsi buszra, és már ott is volt. Nem, nem így történt. Taxit fogott, úgy ment. Igen ám, de nem volt elég a pénze, és ezt csak Nagykocsi határában vette észre. Kifizette a viteldíjat, és gyalog ment tovább. Nem, stoppolni kezdett, felvette valaki, aki elvitte Nagykocsi központjáig. Dehogy vette, senki se vette, úgy kellett legyalogolnia a hátralévő nem kis távolságot. De nem érdekelte, vitte a düh. Ki kellett szabadítania a feleségét. A házhoz közeledve már messziről kiabált: „Little pigs, little pigs, let me come in!” A Férfi pedig puskával várta. (Hogy honnan volt puskája? Hja, kérem, egy ügyvédnek…) Nem, nem is ő várta. Gyáva volt ő ahhoz. A rendőröket hívta ki, azok várták Kollarikot. A rendőrök és a katonaság. Alig tudták lefogni, mert az erejét megszázszorozta az indulat. De aztán csak legyűrték, győzött a túlerő. Kollarikot beszállították a kapitányságra, ahonnét csak másnap, az apja közbenjárására engedték ki. Kollarik felesége pedig ottmaradt rabságban Nagykocsiban, és ott van azóta is, ha ugyan meg nem halt. (Vagy gyereke született a Férfitól és boldogan élnek együtt, ami a halálnak egy sajátos válfaja.) Így járt tehát Kollarik másodszorra is Nagykocsiban. S hogy tényleg járt-e, ki tudja? Mindenesetre járt, mert elképzelte.

Ötödik út

3.

Egyszóval nem lenne kitől elválasztani, mert már elválasztották tőle. Kitől is? Mert ez volt a másik gond: nem volt meg, akitől elválasztották már egyszer. Jó, rendben, csak polgárilag. Na, de nem elég az? Úgy tűnt, nem elég. Volt, akinek ez nem volt elég. Még ha ő ennek már nem is adott hangot akkoriban. Ám adott mást. Egyszerű, de annál hangsúlyosabb testi jelenlétet. Magát a létezés tényét. Azt, hogy ott ül az ágya szélén Remetemagdolnán (vagy fekszik, mert egyre többet feküdt az ágyban, és látszott rajta, hogy jól esik neki, jól esik, hogy nem kell üldögélnie, amiben volt valami szorongató, volt valami mélységesen nyugtalanító, mert a nagymama soha nem feküdt korábban, jó, persze feküdt éjszakánként, meg feküdt, amikor elesett, olyankor ha kellett, feküdt napokig a padlón, amíg Kollarik haza nem ért, de csak úgy, napközben soha, egyszerűen volt benne valami rugó, ami kiugrasztotta az ágyból reggel, amikor kipattant a szeme, és akkor fölkelt, egy ideje egyre lassabban, de fölkelt, fölöltözött, s aztán ült az ágya szélén, más teendője nem lévén, de sohasem feküdt – akkoriban viszont már egyre többet, mintha az a bizonyos rugó eltört volna benne), nem iszik, legfőképp pedig nem szól semmit - de van. És ez állandó bűntudattal töltötte el Kollarikot. Ennél nagyobb bűntudattal csak az tölthette volna el, ha a nagymama már nem is lett volna. Ha meghal, és otthagyja Kollarikot egy megoldatlan problémával. Mert akkor már tényleg nem lett volna miért válni (egyházilag). Ami azonban nem jelentette volna a probléma megoldását.

            Ám a nagymama egyelőre még volt. És nem csak Remetemagdolnán. Ott volt ő a hatalmas belvárosi lakásban, ahonnét a családi tanács elvitette, ott üldögélt az ágya szélén, kását evett, vagy csak ült és nézett, mert olvasni már nem nagyon tudott, de nem csak ott, másutt is ott volt, ahol Kollarik megfordult, a Márai utcán végigmenet, különösen a sarki templomnál, ahová annyit járt misére, vagy a kápolnánál, ahol az alagsorban a nagypapa hamvait őrizték, és ahol a nagymamának is bérelt helye volt, de néha máshol is, kiszámíthatatlanul, hol bukkan föl éppen, és olyankor nem szólt semmit (hisz máskor se nagyon), de annál inkább figyelmeztetett. Figyelmeztetett arra, hogy most már meg kéne látogatni Remetén, megint eltelt egy hét, sőt arra is figyelmeztetett, hogy lehetőleg nem kéne egy hetet várni a látogatással, lehet menni három-négynaponta is. De nem csak erre figyelmeztetett. Viszont amire még figyelmeztetett, arra nem volt megoldás. Nem látszott lenni. Mert ugyan már hol van az, akitől el kéne válni?

            Hol? Hát Nagykocsiban. (Mintha ez kérdés lehetne.) Ott, ahol - Havasvölgy utolsó házain is túl - van egy vadvirágos rét, amelyen Kollarik egyszer… - hagyjuk. Hol van már az a vadvirágos rét meg az a lekonyuló fülű, bánatos szemű négylábú. Viszont van ott egy ház. A rét túlsó végén. Egy ház, amelyben Kollarik is járt. Talán többször is járt, egyszer azonban biztosan. Akkor, amikor meghívott volt, valami nagycsaládi rendezvényre, mert rokonok jöttek Franciaországból, és borsos steak volt, valamint francia vörösbor. Márpedig Kollarik nagy rajongója volt ezeknek, különös tekintettel a vörösborra. Épp ezért szívesen ment - mégpedig egyedül. Mármint egyedül tette meg a villamosutat Havasvölgybe (mintha csak Remetére ment volna; igaz, akkor még nem volt Remete; mármint volt, csak nem volt miért odamenni), aztán egyedül szállt föl a Nagykocsiba tartó buszra, egyedül szállt le a megfelelő megállónál és egyedül caplatott el a kérdéses házhoz (ami akkor még tényleg kérdéses volt számára, de szerencsére volt a kezében házilag készített térkép). Egyedül, mert a feleségének, az elsőnek, más dolga volt. Dolgozott. Ott abban a nagykocsi házban. Tolmácsolt. Ő tolmácsolt a család francia nyelvű és magyar nyelvű tagjai között. Mármint a francia nyelvűek és a magyar nyelvű között. Mert Nagykocsiban csak egyvalaki élt. A Férfi. (Volt állítólag egy idős édesanyja is ott a házban, de őt fenn tartotta a padláson, és így nem nagyon lehetett látni. Valamint volt egy kutyája, a lekonyuló fülű, bánatos tekintetű, de ő kevésbé igényelte a tolmácsolást.) Ez érdekes volt, mert Kollarik első felesége, legalábbis Kollarik tudomása szerint, nem nagyon tudott franciául. De ezt Kollarik nem firtatta (akkor még nem). Inkább büszke volt asszonykájára, hogy ennyire ügyes. Hogy bár nem tud valamit, mégis tudja. Mintha azt mondták volna, hogy kinyitottak egy ablakot, és a felesége – noha első ránézésre nem voltak szárnyai – kirepült rajta. Azt is büszkén hallgatta volna. (Aztán amikor ez megtörtént, mármint az ablaknyitás-kirepülés-projekt, akkor már nem volt annyira büszke. Na, de erről majd később.) Így aztán aznap este is büszkén villamosozott-buszozott egyedül, és büszkén érkezett a házba, ahol a felesége tolmácsolt. Igaz, amikor megérkezett, éppen nem tolmácsolt. A konyhában állt, a tűzhely előtt, kötényben, és húst sütött. Mint egy igazi háziasszony. És úgy is köszönt az érkező Kollariknak, mintha éppen vendéget fogadna. Kedvesen, mosolygósan, de éreztetve, hogy dolga van. Húst süt. Majd később cseveghetnek, de most nem. A virágot köszöni. (Bár Kollarik nem hozott virágot neki. Valahogy nem jutott eszébe, hogy virágot kéne vinnie a feleségének, amikor – legalábbis elvben - együtt mennek vendégségbe.)

Ötödik út

2.

A bácsi meghalt, nem lenne, aki elválassza őket, mondhat bármit a püspök atya. És különben sem lenne kit elválasztani kitől. Mert Kollarik még csak megvolna, de nem lenne kitől elválasztani. Egyrészt mert már elválasztották tőle. Egy borongós hétfő délelőtt (vagy kedd délután), amikor hétágra sütött a nap, nyilván csak azért, hogy még borongósabbá tegye Kollarik napját. Ment ebben a bántóan vakító verőfényben a bíróság felé, oldalán egy csacsogó húsz éves lánnyal, aki valamikor a tanítványa volt az iskolában, a kutyafalka egyik vezérnősténye, és aki úgy szaglászta Kollarik hangulatát, mintha friss vért érezne rajta. Nyilván örült annak, hogy válási tanú lehet.

            (Előző este hívta fel a Férfi Kollarikot, hogy el is felejtette mondani: tanú is kell. Remek, gondolta Kollarik, de mondani nem mondott semmit, mert tartotta magát ahhoz, hogy nincs beszélő viszonyban a másikkal, csak nagyokat hallgató viszonyban lehet vele, így aztán hallgatta, amit mondott. Még szerencse, hogy ő ott lesz. Mondta a Férfi. Olyan volt a hangja, mint aki kondoleálás közben alig tudja visszafojtani a röhögését. És akkor ő lesz a tanú. Mármint ő. A Férfi. „LESZEL ÁM, EGY NAGY BÜDÖS LÓFASZT!”, csattant fel Kollarik, némiképp megfeledkezve hallgatási fogadalmáról, „AKKOR ÉN NEM VÁLOK, BAZMEG!”. „AKKOR NE VÁLJÁL, BAZMEG!”, hangzott a vonal túlsó végéről egy hasonlóan higgadt hang, és a beszélgetés megszakadt. Aztán Kollarik mégiscsak elvált. És tanúja is lett. S hogy mért pont a kutyafalkából választotta, amit az akkor még öt percig felesége aztán kifogásolt is a bíróságon a tárgyalóterem előtt várakozva, csak Kollarik tudta volna megmondani. De nem mondta meg. Pontosabban azt mondta a még öt percig feleségének, hogy semmi köze hozzá. Miközben érezte, hogy ez hiába igaz, még sincs teljesen így.)

            Ment a verőfényben, majd jött a verőfényben, bár ennek a jövésnek immár jóval kevesebb célja volt, mint az egy-két órával korábbi menésnek, amikor legalább azt tudta, hogy a bíróságra tart. Pedig a vezérnőstény továbbra is ott csacsogott az oldalán. Hogy igyanak meg valamit. Most hogy elvált férfi lett. És ezt úgy mondta a vezérnőstény, a szorgos szaglászás közben, mintha egy kitüntetésről beszélne, amelyet Kollarik az imént vett át a Parlamentben, és amellyel az állam iránti töretlenül lojális magatartását ismerték el egy köztársasági elnöki kézszorítás és protokollmosoly kíséretében. De úgy is nézett rá, olyan csillogó szemekkel. Kolariknak bele sem kellett néznie ezekbe a csillogó szemekbe, hogy tudja (legalábbis úgy tudja): igazán kitartóan csillognak, és tudnának is csillogni (egy ideig, teszem azt öt percig, minden bizonnyal). Mindenképpen sokkal kitartóbban, mint azon a délelőttön, a Férfi bejelentését és (első) felesége távozását közvetlenül követő délelőttök egyikén, amikor az akkor még teljesen másként csillogó szemek tulajdonosát felhívta telefonon. Hogy ez meg ez történt. És akkor most ő egyedül van. (Mint a tanári pályán megfelelő rutint szerzett előadóhoz illik, próbálta hanghatásában nem eltúlozni a szerepét, tudta, hogy a szavak – az Ő SZAVAI -, legalábbis egy frissiben nála érettségizett lánytanítvány fülében, kellő erővel bírnak.) Egyedül van az egész hatalmas belvárosi lakásban (amit a lány ismert a szerenádról). Sőt nem csak a hatalmas belvárosi lakásban. És ebből a vezérnőstény mindent megértett. Pontosabban majdnem mindent. Mert Kollarik valódi szándékát minden bizonnyal nem értette meg, bár legyünk őszinték, azt igazából maga Kollarik sem értette teljesen. Legalábbis maga sem tudta, valójában mit akar. Mit fog kezdeni a helyzettel, ha a lány majd ott lesz a hatalmas belvárosi lakásban. Mert a vezérnőstény, mint hálás ex-tanítványtól elvárható, azonnal igent mondott. Hogy máris indul. És mivel nem lakott messze, hamarosan ott is volt. Annyira hamarosan, hogy Kollariknak arra sem volt ideje, hogy tisztázza maga előtt a szándékait. A nem egészen pedagógushoz illő szándékait, melyek nem tisztázott mivoltukban is erőteljesebben közelítettek a tisztességtelenség, mint a tisztesség felé. És aztán ott volt a lány, a vezérnőstény, ült a kanapén és anyáskodóan nézett a nála tíz évvel idősebb férfira, akinek a száját még olyan kevéssé jó stílusérzékű mondatok is elhagyták, mint: „jobban figyelek rád, mint te rám bármikor a négy év alatt”, mely mondat miatt aztán Kollarik, aki amúgy normális stiliszta volt, hetekig (de legalábbis három és fél percig) égető szégyent érzett. Ott ült, végighallgatta Kollarik alig két-három napos történetét, majd, mint az (ex-)tanári szándékokkal nem teljesen tisztában lévő jól nevelt lánytanítványhoz illik, megkérdezte Kollarikot, mikor evett utoljára. És mivel Kollarik válasza patetikusan elkenősre sikeredett, azt javasolta, menjenek, egyenek valamit. Kollarik azonban sok mindenre tudott éppen gondolni, ám az evésre nem. Pontosabban gondolni sem gondolt akkor már sok mindenre, mert rettentően elfáradt. Belefáradt az elmúlt két-három nap történéseibe, és belefáradt a vezérnőstény odaszervezésének izgalmába. Nem megy ő sehova, lefekszik aludni. És akkor a megértő lánytanítvány távozott, anélkül, hogy azok a bizonyos tisztázatlan szándékok tisztázódtak volna. És a szemében sokkal inkább a szeretett tanár úr keserű sorsa miatt érzett aggodalom, mintsem csillogás volt. De aztán idővel a csillogás is megjelent, és a válás után kimondottan kitartónak tűnt. Olyan kitartónak, hogy attól kellett félni, magától nem is huny ki. Márpedig Kollarik tényleg attól félt, mert addigra már igazán, mélységesen fáradt volt, ha lehet, még fáradtabb, mint amikor a vezérnőstény magára hagyta a hatalmas belvárosi lakásban. Nem akart ő beülni sehová, nem akart csillogást látni semmiféle szemekben. Vagyis akarni talán akart, de érezte, hogy ott, abban a pillanatban nem lenne képes válaszolni erre a csillogásra, elfogadható módon semmiképp. Ezért – bízván abban, hogy a csillogást későbbi, ínséges napokra tarthatja fönn magának - azt hazudta a lánynak, hogy még elintéznivalója van. Hogy ne haragudjon, de egy válás már csak ilyen (ami úgy hangzott, mintha legalábbis naponta válna). És elvált tőle. Fölszállt egy villamosra, és hagyta a lányt, szemében a csillogással, amelybe azonban mintha már némi tompább árnyalat is vegyült volna már.

            (Van azonban egy olyan változata is ennek a történetnek - amelyet Kollarik csak nagyon bennfentes hallgatóságnak szokott mesélni néha napján, rosszabb pillanataiban -, mely szerint akkor mégiscsak beült valahová azzal a lánnyal. Úgy érezte, egyetlen túlélési esélye, ha azonnal és minél nagyobb intenzitással válaszol a lány szemében lévő csillogásra. Ebből aztán származtak komplikációk. Származott belőle ez-az, lázas vallomás, hevesnek hazudott érzelem, amelyről senki sem tudta, ki hazudik, kinek, csak a hazugság volt bizonyos, származott belőle álmatlan éjszaka, éhgyomorra testbe vett töménytelen mennyiségű töményital, amiből persze összeomlás is származott, hányás, bőséges mennyiségű, az egész ruházatot, sőt nem is csak azt beszennyező, majd dicstelen hazaút, ráadásul nem saját lábon, hanem a lány szüleinek jóindulata és főként autója segítségével, amiből aztán persze égető szégyenérzet is származott, és még csak nem is három és fél percig tartó. De ennek a változatnak a hitelessége erősen megkérdőjelezhető, hiszen Kollarik azokban a néha napi rosszabb pillanataiban nem volt egészen beszámítható, viszont általában intenzív szeszfőzde szagot árasztott magából. Maradjunk hát annyiban, hogy otthagyta a lányt, szemében a csillogással, fölszállt a villamosra, hazament, lefeküdt, és még most is alszik, ha ugyan fel nem ébredt azóta.)

ÖTÖDIK ÚT

1.

Telt az idő, bekocogott a június, mint egy kordé elé fogott szilaj szamár. Közeledett a tanév vége, Kollarik tanítványai mindjobban hasonlítottak a salamonhegyi kutyafalkára, vagy talán Kollarik hasonlított egyre inkább akkori önmagára, csak épp menekülésre nem foghatta a dolgot az iskola biztonsági kamerarendszerének fegyelmező ereje miatt. Nem maradt más választása, mint reménykedni az idő balesetmentes múlásában. Járt tanítani (már amennyire június elején a kutyafalka engedte), járt sétálni (bár Álmos hiányában ezek a séták már nem vezettek sehová), és főként ült otthon a (második) feleségére várva és megpróbálva elhitetni magával: kész, ennyi, ennyit tehetett. Azt a nagymama sem kívánhatja tőle, hogy ennél többet tegyen. (Főleg, hogy haldoklik. És valóban: a nagymama látszólag nem kívánt már semmit. Legfőképp enni-inni nem. Ült hetente egyszer Kollarik Remetemagdolnán a nagymama ágya mellett, próbálta etetni-itatni, bár jóval kevesebb elszántsággal, mint az édesanyja, aki akkor is beletuszkolt a nagymamába egy-két katona vajas kenyeret és gyűszűnyi almalevet, ha teljes néma ellenállásba ütközött. Akkor addig ült ott, ha kellett hajnalig, amíg a nagymama jobb belátásra nem tért. Kollarikban azonban nem volt annyi kitartás, mint az anyjában. Ő csak ült, hetente egyszer, az ágy szélén, tartotta a kezében a tányért vagy a poharat, mást nem csinált. Csak attól félt, nehogy a nagymama váratlanul szóba hozza a válást. Bár idővel egyre kevésbé félt ettől: a nagymama nem hozott már szóba semmit.) Különösen, hogy nincs meg Álmos. Álmos nélkül pedig félkarú törpe csupán Kollarik. Hiszen ő vigyáz rá. Nélküle nem is válhat. Akkor ki lenne a válási tanúja. Meg egyébként is: a bácsi meghalt.

            (Mert közben a bácsi meghalt. Kollarik apja hívta föl egy este Kollarikot. „Fiam, János bácsi meghalt.” Teljesen élettelen volt a hangja. Olyan volt, mintha nem is ő beszélne, hanem elszegődött volna politikusnak, és egy magnószalag szólna helyette a telefonban. De Kollarik nem figyelt. Hallotta ugyan, amit az apja mondott, értette is, de nem volt köze hozzá. János bácsi már régen meghalt. Amikor összeadta őket, vagy amikor a felesége, azon a különös vasárnap délelőttön elment a hatalmas belvárosi lakásból a Férfival, vagy amikor Salamonhegyen, aznap éjjel, azt mondta Kollariknak, vagyis Kollarik apjának, akinek Kollarikot hitte, hogy Kiskokónak magának kell bármit is megértenie. János bácsi már akkor meghalt, és ehhez képest az, hogy meghalt, nem számított igazán. Persze volt gyász meg utazás Salamonhegyre, temetéssel, ahol az iskafai plébános búcsúztatta a bácsit, de Kollarik csak egyik lábáról a másikra állt a salamonhegyi temetőben a műmárvány sírkövek és művirágcsokrok között, és arra gondolt, ennyi: műmárvány és művirág. A bácsit a földbe teszik, és most már akkor sem választhatná szét őket, ha akarná. Ha nem gondolná (gondolta volna), hogy nem lehet őket szétválasztani. Ha nem gondolná (gondolta volna), hogy ez már kizárólag Kollarik története. Na meg az első feleségéé. „Istenem, János bácsi…”, gondolta Kollarik a salamonhegyi temetőben, és őszinte gyászt érzett, de tudta, hogy ez a gyász nem a temetésnek szól.) 

Negyedik út

11.

Erre gondolt Kollarik a kis söröző láttán, meg arra, hogy ha már nem találja Álmost, meg kéne innia egy sört az egészségére, és betért a sörözőbe. Kért egy korsóval, kifizette, majd leült egy üres asztalhoz. Itta a sört, Álmosra gondolt, és ahogy nézett körbe a kocsmában voltaképpen üres tekintettel, anélkül, hogy igazán nézett volna bármit is, egyszer csak megpillantotta. Álmos táskáját a pultnál, egy széken. Az övé volt, semmi kétség, Kollarik ismerte ezt a táskát. Fekete műbőr, vállra akasztható, és egy helyen, a cipzárnál, el van szakadva, mert Álmos egyszer kissé vehemensen próbált belőle egy üveg bort előráncigálni, amikor hozzájuk érkezett. „Jellemző, hogy azóta sem csináltatta meg,”, mosolyodott el Kollarik, „vagy nem vett újat. Ő így kifogástalan, a maga módján.” Fölállt, a pulthoz ment, és megkérdezte a csapost, aki épp az egyik vendéggel beszélgetett: ”Bocs, nem tudja, kié ez a táska?” „Egy fazoné.”, válaszolta a csapos, és körülnézett a helyiségben, „Itt van valahol. Lehet, hogy kiment vécére.” „Kösz”, mondta Kollarik, és visszatért az asztalához. Csak nem fog rányitni Álmosra húgyozás közben. Ült és várt. De ahogy telt az idő, kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Végül felállt, és mintha csak pisilnie kéne, kinyitotta a „Toalet” feliratú ajtót és belépett. Az egyetlen vécé-, illetve mosdókagylóból álló fülkében azonban nem volt senki, Kollarik fordult is ki azonnal. „Itt nincs senki.”, nézett a csaposra, aki nyilván elfelejtette, miről beszéltek az imént, mert meglehetősen bambán bámult vissza rá. De aztán kapcsolt: „Nincs? Nem értem. De hát itt van a táskája.” „Tényleg fogalma sincs, mikor mehetett el?”, kérdezte Kollarik. „Nem ment el”, válaszolta a csapos, „Legalábbis én nem vettem észre. Te láttad?”, nézett a pultnál üldögélő alakra, akivel addig beszélgetett, és aki erre megrázta a fejét, bár a szemei állapotából Kollarik arra következtetett, azt sem biztos, hogy látja, ami közvetlenül előtte van. „Maga ismeri?”, kérdezte a csapos, „Mert ha igen, akkor a táskáját…”, majd elhallgatott, és elbizonytalanodva tette hozzá: „Vagy nem is tudom. Biztosan ismeri?” „Ismerem”, felelte Kollarik, „Rövid őszülő hajú, szakállas, ugye?” „Fingom sincs. Bocs…”, mondta a csapos és elnevette magát, mire a pultnál ülő alak is automatikusan vihogni kezdett. Egy ideig röhögtek, majd a csapos újra azt mondta, „bocs”, és hozzátette, „vidd a táskát, ha akarod”. Kollarik először arra gondolt, hogy inkább itt hagyja, de aztán eszébe jutott, hogy ezek szerint a csapos bárkinek odaadná, ezért azt mondta: „Rendben. Elviszem, és odaadom neki. Felírom a nevemet, hogy meg tudd neki mondani, ha visszajönne és keresné.”, és egy cetlire firkantotta azt, hogy „Kollarik”, átnyújtotta a csaposnak, aki úgy süllyesztette el, hogy minden bizonnyal már abban a pillanatban sem emlékezett rá. Kollarik pedig fogta a táskát (arra gondolt, majd kint belenéz, és akkor még mindig visszahozhatja, ha mégis tévedett), köszönt, és kilépett a sörözőből.   

            Elindult hazafelé, de akkor az jutott eszébe, hogy a leglogikusabb mégiscsak az lenne, ha felvinné Hubához. Együtt megnézhetik, Huba nyilván még nála is biztosabban felismeri. Visszament Álmosék házához, és felcsöngetett. Aztán újra csöngetett, majd megint csak újra, de senki nem felelt. Se Huba, se Álmos, se a maradék öt-hat fivérük közül bármelyik. Így aztán megint csak sóhajtott egyet, akár a korábban emlegetett romantikus hős (cigije persze továbbra sem volt a helyzethez), tett néhány lépést, és leült egy padra. Gondolta, most már megnézi a táskát, hátha van benne néhány szarkofág. Elhúzta a cipzárt és belenézett. A táska teljesen üres volt. Kollarik persze addig is érezte, hogy nem sok minden lehet benne (ennyit a szarkofágról), mert gyanúsan könnyű volt, de arra gondolt, talán talál benne valami iratot vagy valamit, ha már az üveg bort Álmos megitta. De nem volt semmi. Szakadt, fekete műbőr táska, fehér béléssel és ásító rekeszekkel. A semminél is kevesebb, mert hiába tudja róla, hogy Álmosé (valószínűleg Álmosé), Álmos nincs benne. „Vagyis baszhatom.”, gondolta Kollarik, aki mindig megtalálta a helyzethez illően fennkölt gondolatot. Ott ült a téren, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra másfél évszázaddal korábban egy felvidéki kastélyban, és ahol Álmos lakása is volt, csak Álmos nem, mert Álmos nem volt sehol, és arra gondolt, hogy ugyan már hogy vigyázhatott volna rá Álmos, amikor a táskájára sem tud vigyázni. Álmos már csak ilyen. Szegény Álmos. Szegény bácsi. Szegény Kollarik. (Ami úgy hangzott gondolatban, hogy „szegény én”, illetve mivel így senki nem gondolkodik így magáról, nem hangzott sehogy, csak Kollarik kicsi szíve bravúrosan összepréselődött ott benn, a mellkasban, Kollarik ugyanis nagyon tehetséges volt az ilyen szívösszepréselődős magánszámokban.) És nézett maga elé. És nem látott semmit maga előtt. De aztán mégis látott. Egy teázót, amely ugyan már nem volt teázó és a neve sem volt az, mint amit boldogult teázó korában viselt, de ami ott volt, még mindig, rendíthetetlenül ott, ahol annak idején. És akkor arra gondolt Kollarik, hogy Álmos mégiscsak vigyázott rá. Vigyáz rá. A maga módján, de vigyáz. Mint egy őrangyal. Aki nem úgy van jelen, hogy jelen van. És ez talán önáltató, de jó gondolat volt. És Kollarik csak ült ezzel a gondolattal a fejében a padon, pár lépésnyire Álmos lakásától, az ölében Álmos üres táskájával, és így telt el a délután. Aztán felkelt és hazament, mert már esteledett, és az alkonyati fényekben némi remény mutatkozott rá, hogy talán a (második) felesége is beleun a gályarabságba az egyetemi munkahelyén.

Negyedik út

10.

Kollarik elindult lefelé a lépcsőházban, még egyszer nem lévén kedve liftezni. Közben arra gondolt, hogy az apját kéne fölhívnia, ő biztosan tud tanácsot adni. Ám az apja érezhetően neheztelt valamiért Álmosra, olyan kurtán-furcsán felelgetett, amikor szóba került. „Nem tudom. Nem tudok én semmit. Soha nem lehet rá számítani. Folyton eltűnik. Soha nincs ott, ahol éppen szükség lenne rá. A múzeumáról is csak rosszakat hallani.” És akkor az apja mesélni kezdte, hogy az Akadémián beszélt egy művészettörténésszel, akinek valami kapcsolata volt Álmos múzeumával, és ez a történet nagyon kedvezőtlen színben tűntette fel Álmost, de Kollarik nem figyelt oda, tudta, hogy az apja meglehetősen szigorú tudományos elvei szerint Álmos borzasztóan link, ám azt is tudta, hogy ettől függetlenül úgy szereti, mint egy testvért, egy kissé tékozló, de sohasem megtagadható öcsöt, és ezért az érzelmeire próbált hatni. „De hátha baj érte…”, kockáztatta meg a telefonban, a maga számára is hamis hangsúllyal. „Baj… Ugyan…”, dörmögte az apja, „ugyan már”, de azt szerencsére nem tette hozzá, hogy csalánba nem üt a ménkű.

            Kollarik ott állt a téren, abban a kapualjban, melynek egyik csengője alá ki volt írva Álmos neve, éppen befejezte a beszélgetést az apjával, még kezében volt a mobilja, és akkor, ahogy teljesen tanácstalanul nézegette a kezében tartott telefont, egyszerre eszébe jutott, aminek már rég eszébe kellett volna jutnia. Mért ne próbálhatná meg felhívni Álmost? Mért tűnik ez olyan lehetetlennek számára? Elvégre van egy telefonszám, amely elvben Álmosé, épp most egyeztette Hubával, s bár ő azt mondta, úgyse veszi fel, sohasem veszi fel, mégis meg lehetne próbálni. Krisztus is feltámadt harmadnapra, Álmos is felveheti egyszer az életben a telefonját. Elvégre ő adta meg neki a számát. Kollariknak eszébe jutott az a tényleg teljesen valószerűtlen pillanat, amikor egyszer régen, egy családi ebéden Álmos bejelentette, hogy van mobilja. Ez úgy hangzott, mintha azt jelentette volna be, hogy megnősül. Vagy, hogy otthagyja a múzeumot, és a fővárosban vállal munkát, ápoló lesz az állatkertben, ő fogja cumiztatni az oroszlánbébiket, és attól kezdve minden hétvégét és családi ünnepet Kollarikéknál tölt. Álmos és a mobiltelefon. Ez annyira vadul hangzott, hogy Kollarik apja kategorikusan megtagadta, hogy beírja a számát a saját készülékébe. Kollarik azonban néhány perc döbbenet után úgy döntött, ad egy esélyt a dolognak. Elvégre abszolút logikus az egész: kinek másnak kéne mobil, mint Álmosnak, aki soha nincs sehol. Így legalább el lehet majd érni a nagy büdös semmiben. Arra azonban nem gondolt, hogy a semmiben nincs semmi, tehát térerő sem. Álmos tényleg soha nem vette fel a telefonját.

            Most azonban annyira erős volt a kísértés, pontosabban annyira reménytelennek tűnt a helyzet, megtalálni Álmost, hogy úgy döntött tesz egy kísérletet. A névlistában kikereste Álmos nevét (nem volt nehéz, az első volt), és lenyomta a hívóbillentyűt. Végtelennek tűnt, amíg a készülék kijelzője a „Hívás” feliratot mutatta csak a szám fölött, ám aztán a baljós felirat helyett Álmos neve jelent meg, Kollarik füléhez illesztette a mobilját, és hallgatni kezdte a csengést. Ez is valami, gondolta közben, ez is valami, kicseng, nem azt közli, hogy pillanatnyilag, úgy ezer évig nem kapcsolható, Álmosnál már ez is kész siker. de aztán csak csengett, csengett, és Kollarik megértette, hogy ott cseng a semmiben, ahol a fejlett technika jóvoltából egy ideje már térerő is van, de más továbbra sincs, és Álmos sincs ott, hisz ő nincs sehol, tehát a semmiben sem. És már éppen nyúlt, hogy kinyomja a mobilt, amikor hirtelen valami furcsa zörej hallatszott, majd egy hang, Álmos hangja, vagy Hubáé, esetleg a maradék öt-hat testvér közül valakié szólalt meg a semmiből, ám hogy mit mondott, értelmezhetetlen volt, mert a vonal azonnal megszakadt. A picsába!, dühöngött Kollarik magában, és máris újra hívta a számot, de attól kezdve csak egy idegesítő elektronikus jelzés volt hallható, ami a kapcsolat lehetetlenségére utalt. 

            A sokadik kísérlet után Kollarik zsebre vágta a telefont, sóhajtott egyet, mint egy romantikus film hőse a búcsújelenet után (csak nem volt hozzá cigije, amiből még egy utolsó mély slukkot szívhatott volna, hogy aztán a csikket messzire pöckölje), és elindult, maga sem tudta még hova. Az eltűnt Álmos nyomában. („Gyermekkoromban”, gondolta indultában, „sokáig nehezen aludtam el, és olyankor néha Álmos altatott. Emlékszem, egyszer a szüleim színházba mentek, és ő vigyázott rám. Valami süteményt mártott teába, azt mondta, ha megeszem, rögtön álomba merülök. Rém gusztustalan volt, inkább elaludtam, csak ne kelljen ennem belőle.”) Kifelé sétált a térről, és ahogy már majdnem a körútra ért, megpillantotta a kis sörözőt, ahol egyszer Álmosra várt. Illetve vártak, mert többen mentek a családból arra a koncertre, amit Sonny Bo adott, a blues-harmonikás, egyike a nagy öregeknek, akiket Kollarik nagybátyja, a vasmarkú ügyvéd és Álmos is annak idején, huszonéves korukban, ilyen-olyan rozzant felvételekről hallgatott. És most (vagyis akkor) eljött ide! Mielőtt meghalt volna (mert a koncert után nem egész egy évvel tényleg meg is halt), és a koncerten is már úgy nézett ki, mint egy élőhalott, de úgy énekelt és úgy fújta a szájharmonikát (miközben néha a véres ínyét köpködte egy mellette lévő vödörbe – legalábbis a távoli nézősorból ez volt Kollarik, később legendává emelt, benyomása), mint egy isten… - vagyis mint ő maga (hisz köztudomású, hogy az Úr azért teremtette Sonny Bo-t, hogy helyette szájharmonikázzon). Ott ültek a kis sörözőben, sört ittak, várták Álmost, és arról beszéltek, hogy Sonny Bo már minden bizonnyal melegít az öltözőben, vagyis megivott már egy fél üveg whiskyt. Várták Álmost, aki nem jött, és Kollarik nagybátyja egyre ingerültebb lett, mert még Sonny Bo sem Sonny Bo igazán Álmos nélkül, de aztán nem volt mit tenni, elindultak a koncertre, mindannyian frusztráltan, az egész már korántsem tűnt annyira csodálatosnak, és amikor már ott ültek a nézőtéren, az előzenekar, valami kispályás magyar blues-banda is eltakarodott végre a színpadról, bejött egy gitáros, egy bőgős meg egy dobos, és elkezdték játszani Bo egyik alapdalát, a „My Babe”-et, aztán néhány taktus után betámogattak egy fehér hajú, sötét szemüveges négert, mint egy megelevenedett Rémusz bácsit, aki tényleg úgy nézett ki, mint aki bármely pillanatban meghalhat és ott temetik majd el a színpadon, és akit aztán leültettek a mikrofonhoz állított székre, ő pedig hátra nyúlt, a farzsebe felé, mintha fésűt keresne, előszedett egy szájharmonikát, és csatlakozott a többiekhez, csatlakozott a zenéhez, a „My Babe”-hez, és  attól kezdve ő maga volt a zene, és csak fújta Sonny Bo ott a színpadon, Kollarikéktól néhány sornyi távolságban, és akkor Kollarik ránézett a nagybátyjára, látta rajta, hogy a frusztráció átadja a helyét az eufóriának, majd balra nézett, oda, ahová Álmos jegye szólt, és ahol nem ült senki, de látta, hogy mégis ül ott valaki, ott ül Álmos, ránéz és rákacsint.

Negyedik út

9.

Ott állt ez a madárijesztő ebben a valószínűtlen szerelésben, Álmos fejével a feje helyén, amelyen teljesen egyértelműen Álmos arca helyezkedett el és Álmos hangjával a szájában, amellyel azt mondta, hogy ő nem Álmos, hanem a testvére, és aminek hatására Kollarik azt gondolta, hogy álmodik, nem, dehogy álmodik, megőrült, vagy tényleg Álmos őrült meg, csak nagyon jól tetteti, úgy tetteti, mintha normális lenne, csak éppen mackónadrágot húzott meg atlétatrikót és a testvérének adja ki magát. Vagy lehet, hogy nem őrült meg, hanem inkognitóban van, mert körözik, mondjuk ellopott egy értékes szarkofágot a múzeumából, amelyben ezentúl itthon akar aludni, és ezért nyomozás indult ellene. „Nincs is testvére”, gondolta Kollarik, „Tudnám.” „Vagy mégsem?”, villant az agyába, „Elvégre mit tudok én Álmosról azonkívül, hogy a nagybátyám és imádom? Még a múzeumát se láttam. Lehet, hogy heten vannak testvérek, és mind ugyanúgy néznek ki, csak van, amelyik mackónadrágot visel, a másik meg még alváshoz is szmokingot. Ki tudja?” De mondani csak annyit mondott: „Aha.”, ami nyilván eléggé hitetlenkedően hangzott, ezért Álmos vagy a testvére gyorsan azt felelte: „A testvére, igen, Huba. Divéky Huba. Üdvözlöm.”, és ez már végre tényleg úgy hangzott, mintha üdvözölné is valóban.

            „Jó napot. Kollarik vagyok.”, mondta Kollarik, mire Álmos vagy a testvére, Huba szinte nőiesen sikoltott fel, ami elég különösen hangzott a szakállas szájból: „Kollarik! Az ifjabb Kollarik! De örülök, hogy megismerlek! Eddig csak az apáddal találkoztam. Pedig Álmos annyit mesélt már rólad!” És akkor Kollarik arra gondolt, hogyha ez a figura mégiscsak Álmos, akkor igen jól játssza a szerepét, de még mindig nem lepődött volna meg, ha egyszer csak elröhögi magát, megöleli őt és kibújik a mackóalsóból, ami alatt ott van a rendes nadrágja. De nem történt semmi ilyen, csak Álmos vagy Huba félreállt az ajtóból és barátságosan behívta Kollarikot. Kollariknak semmi kedve nem volt bemenni, de nem akarván megbántani Hubát, akiről lassan kezdte elhinni, hogy tényleg nem Álmos, ezt mondta: „Ne haragudj, rohannom kell. Álmost keresem, mert van egy sürgős dolgunk. Nincs itthon?” Közben azonban érezte, hogy nem túl meggyőző ez a szöveg, hiszen nyilván nem így keresné Álmost, ha valami sürgős, közös dolguk lenne. „Pedig tényleg sürgős.”, próbálta legalább magát meggyőzni gondolatban, „Meg kell tudnom, mért nem vigyázott rám. Mi lehet ennél sürgetőbb?”, de Hubának csak annyit tett még egyszer hozzá: „Ne haragudj.”

            „Dehogy haragszom”, mondta Huba, „de sajnos Álmos nincs itt. Sőt egyáltalán nem tudjuk, hol van. Hetek óta nem látta senki a családból.”

             „Hetek óta?!”, döbbent meg Kollarik, „De hát mi lehet vele? A rendőrségnek nem szóltatok?”

            „Ugyan minek?”, nevetett Huba, „Volt már ilyen. Volt, hogy hónapokra is eltűnt. Álmos már csak ilyen. Majd előkerül. A mobilszámát nem ismered?”

            És akkor Kollarik arra gondolt, hogy igaz is, megvan neki valahol Álmos száma, „De”, mondta Hubának és előhalászta a telefonját.

            „Vigyázz”, mondta Huba, „Folyton változik. Hol nem fizeti be a számlát, hol meg elveszti a mobilját.”, ám amikor összevetették, kiderült, a szám egyezik.

            „És te hívtad mostanában?”, kérdezte Kollarik.

            „Dehogy”, felelte Huba, „Minek hívtam volna? Különben sem szokta felvenni. Már ha egyáltalán nála van.”, és kuncogott magában egy sort.

            „És semmi ötleted nincs, hol találhatnám meg?”

            „Ááá”, mondta Huba, „Álmost… Mindenhol lehet, és sehol. Ismered.”

            „A múzeumban?”, kérdezte Kollarik.

            „Ott a legkevésbé. Bár ugyanannyi esélye van, mint másutt.”

            „És nem tudod az ottani számát?”

            „Nem. Lehet, hogy nincs is telefonjuk. Vagy ha van, nem működik. Ott semmi se működik.”

            „Te már jártál ott?”, kérdezte Kollarik.

            „Egyszer elindultam”, felelte Huba, „de defektet kapott a kocsim.”

            Hát persze, gondolta Kollarik, létezik egyáltalán az a múzeum?, de mondani csak annyit mondott: „Hát akkor kösz. Megpróbálom azért valahogy. Kösz tényleg mindent. Örülök, hogy találkoztunk. Szia. Szia…, Huba”, és kezet nyújtott.

            „Tényleg nem jössz be egy pillanatra?”, mondta Huba, miközben megszorította Kollarik kezét, „Akkor menj csak. Járj szerencsével. Ha megtalálod, mondd meg, hogy vannak levelei. Bár többhónaposak, úgyhogy talán már mindegy.”, és becsukta az ajtót.

Negyedik út

8.

„Hol lehet Álmos?”, gondolta Kollarik, „Nem láttam azóta. Vagy talán mégis? Lehet, hogy találkoztunk? Lehet, hogy az ő vállán is elsírtam ezt az egészet? És ő mesélte, hogy megígérte a bácsinak, hogy vigyáz rám? És azt is megmagyarázta, mért nem tartotta be az ígéretét? Vajon mit mondhatott? Meg kell kérdeznem tőle. Tényleg hol lehet?”

            És akkor Kollarik, ott a téren, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra másfél évszázaddal korábban egy felvidéki kastélyban, és ahol az azóta már átkeresztelt teázó találtatott, melyben annak idején a második feleségével az első együttlétük jó pár órájából néhányat töltöttek, belépett az ismerős, de mégsem ismert kapualjba, és felcsengetett Divéky Álmoshoz, noha tudta, hogy úgysincs otthon, hiszen soha nincs otthon, sőt voltaképpen soha nincs sehol (nem csoda hát, hogy azon a vasárnap reggelen sem lépett elő a szekrényből, hogy orrba vágja a Férfit). Felcsengetett, és tudta, hogy hiába teszi. Ám akkor a kaputelefonból megszólalt egy férfihang, Álmos hangja.

            „Ki az?”, kérdezte a hang, Álmos hangja, és Kollarik annyira meglepődött, hogy ugyanazt válaszolta, amit Salamonhegyen, az ajtó túloldalán lévő Ernőnek, akiről akkor még nem tudta, hogy Ernő az, „én”, de aztán kapcsolt, és hozzátette, hogy „én, Kollarik”, ám addigra már berregés hallatszott és kinyílt a kapu, mintha a hang tulajdonosa, vagyis Álmos az „én”-ből is rögtön kitalálta volna, hogy Kollarik az. Kollarik belépett a házba, és első pillantása a levélszekrényekre esett, mert a kapucsengőn elfelejtette megnézni, hányadik emeleten lakik Álmos, majd konstatálva, hogy a negyediken, elindult a lift felé. Olyan volt ez a lift, mintha a középkorban tervezték volna, amikor még kézi erővel hajtottak fel ilyen jellegű faalkotmányokat magasabban fekvő helyekre, mondjuk egy toronyba, ahová egy összeesküvő herceget zártak királyi parancsra, életfogytiglan, de legalábbis a király haláláig, és így jutattak neki naponta némi eleséget, ürücombot és butélia bort, mert azért egy herceget egy zárt toronyban is jól kell tartani, mindenesetre ami jó volt a középkorban, azt a nyikorgó szerkezetű, alig záródó ajtajú, már a belépés pillanatában vészesen imbolyogni kezdő fülkét meglehetősen bizalmatlanul szemlélte Kollarik, ám jóváhagyva az Álmost pontosan ilyen elátkozott, középkori hercegekkel azonosító elképzelést, megadóan nyomta meg a megfelelő gombot, és láss csodát, a lift emelkedni kezdett, majd néhány végtelennek tűnő másodperc múlva erőteljes rázkódással jelezte, hogy célhoz is ért. Kollarik egy körfolyosón találta magát, és fogalma sem volt, merre kéne indulnia, mert az ajtószámot nem nézte meg a levélszekrényen, ám a túloldalon már nyílt egy ajtó, és egy hang, Álmos hangja azt kiáltotta: „Itt! Erre!”. Kollarik körbe ment a folyosón, miközben a korlát fölött lepillantva kopár betonudvart látott odalent, teherautógumikba ültetett muskátlikkal otthonossá varázsolva, majd odaért az ajtó elé, ahol már ott állt Álmos, ám hozzá nem illő módon kevéssé kifogástalan állapotban. Nem azért nem volt kifogástalan állapotban, mert be volt rúgva vagy láthatóan ágyból kelt ki éppen még reggeli borzasságban, hanem mert mackónadrágot viselt, valamint fehér atlétatrikót, a lábán pedig kockás zoknit és szandált. Ez a ruházat annyira nem illett Álmoshoz, mintha fél lába lett volna vagy lenyíratta volna a szakállát. De a szakálla megvolt, miként a hangja is a kaputelefonban vagy imént, amikor felhívta magára a liftből kilépő Kollarik figyelmét. Álmos volt, de mégsem volt Álmos, mintha az esküvő óta eltelt időben új személyiséget öltött volna magára, amely ezentúl mackónadrágban és zokni-szandálban érzi jól magát. „Álmos ne érezze így jól magát, bazmeg.”, gondolta Kollarik, de mondani csak annyit mondott, „Szia!”, és lépett volna oda Álmoshoz, hogy megölelje. Ám Álmos egészen meglepő módon, ám új viseletével tökéletesen harmonizálva bizalmatlanul lépett hátra, és csak ennyit mondott: „Üdvözlöm. Kit keres?” Kollarik megdöbbent és kezdte még jobban nem érteni a helyzetet. „Hát téged”, mondta, „Téged, Álmos.” „Ja”, mondta Álmos, „Én nem Álmos vagyok.” Majd mielőtt Kollarik azt gondolhatta volna, amit már eddig is sejtett, hogy Álmos megbolondult, hozzátette: „ Én Álmos testvére vagyok.”   

Negyedik út

7.

Álmos múzeumigazgató volt múzeum nélkül. Legalábbis Kollarik családja sosem látta a múzeumát, mert bár többször is elindultak a vidéki kisvárosba, ahová állandóan hívta őket, sosem érkeztek meg oda. Egyszer kisiklott a vonat, nem Kollarikéké, hanem az ellenkező irányból jövő, de emiatt leállították Kollarikék vonatát, majd több órányi várakozás után visszairányították a fővárosba. Máskor meg Álmos autója robbant le, miután hosszú-hosszú hetek szervezésével elérték, hogy sikerült időpontot találniuk, ezúttal, csodák-csodája, pontosan értük is jött, méghozzá egy csodajárgánnyal, ahogy mondta, amelyet valaki kölcsönzött neki, el is mesélte, hogy ki, de amikor a negyedik áttételnél tartottak a történetben, Kollarik elvesztette a fonalat. Elindultak aztán ezzel a csodajárgánnyal, amely húsz-harminc kilométernyi köhögés és harákolás után (ami talán kevéssé illett egy csodajárgányhoz, de Álmos esetében még ez is beleillett a képbe) egyszer csak megadta magát, és meghalt az országút szélén. Kollarikék pedig (mert ilyen szigorú ember tudott lenni Kollarik apja) otthagyták Álmost derékig a motorházban és félórányi szerelés után is váltig hangoztatva, hogy percek kérdése az egész, megkeresték a legközelebbi vasútállomást (szerencséjükre találtak is egyet néhány kilométer gyaloglás után) és hazatértek. Attól kezdve nem volt napirenden Álmos múzeumának megtekintése, és mintha Álmos is kevésbé forszírozta volna.

            Álmos múzeumigazgató volt múzeum nélkül, vagy legalábbis jól rejtegetett múzeummal, de ez nem volt lényeges. Ez a múzeumigazgatóság, ha igaz volt egyáltalán, véletlenszerű volt, esetleges, túlságosan polgári. Álmos, amint ül egy íróasztal mögött és diktál egy titkárnőnek. Vagy amint pénzügyeket beszél meg a gazdasági vezetővel. Vagy terep-bejár a megye különböző részein lehetséges ásatási lelőhelyek után kutatva. Bár ez utóbbit még elképzelhetőnek is tartotta az ember, mert a terepbejárás valóban erőssége volt Álmosnak, Kollarikot mindig lenyűgözte, hogy a belváros bármely részén ismert valamely jó kocsmát, és mindben hitele is volt (vagyis a pénzügyek intézése mégsem állt olyan távol tőle). Álmos valójában álruhaként viselte az egész múzeumigazgatóságot, mert az ember csak úgy lehet kifogástalan, ha megőriz valamely látszatot a világ szemében. Álmos azonban lényegét tekintve Álmos volt, se több, se kevesebb. És ő volt Kollarik tanúja Salamonhegyen, az egyházi esküvő alkalmával.

            Valahogy föl sem merülhetett más tanú. Ahogy a feleségéé csak a Férfi lehetett (egyrészt mert addigra már olyan szinten adoptálta kettejüket, hogy nem lehetett volna kihagyni a dologból, másrészt mert a házi sofőrjüknek számított, és Salamonhegyre mégiscsak praktikusabb volt kényelmes luxusautón menni, mint kávédarálón), úgy Kollariké csak Álmos. Elvégre Álmos a nagybátyja volt, erősebben, mintha vér szerint lett volna az. És Álmost a bácsi is szerette, sokszor járt Salamonhegyen csak úgy, látogatóban, akár Kollarikéktól függetlenül is. Ő lett Kollarik tanúja, és őrá bízta Kollarikot a bácsi az esküvő után, amikor Kollarikék már visszaindultak a fővárosba, de Álmos még egy estét a bácsinál töltött. Rábízta Kollarikot a bácsi, hogy attól fogva neki kell vigyáznia rá.

            Álmosnak kellett vigyáznia rá. Álmosnak kellett volna vigyáznia rá. Már nem is emlékezett Kollarik, honnan tudta ezt meg, hiszen se a bácsival, se Álmossal nem beszélt azóta. Vagy Álmossal mégis? Annyira összefolyt minden, ami akkoriban történt.

            Egybekeltek Salamonhegyen, majd visszatértek a fővárosba (a Férfi hazafuvarozta őket), és aztán már másnap vagy harmadnap indultak Kollarik első feleségének a szüleihez, akik egy másik országban éltek. Ez volt a nászútjuk. Az egyházi nászútjuk, ha van ilyen (persze: hálókocsin a mennyországba). Hiszen egy évvel korábban már jártak Bretagne-ban. Most viszont a szülőkhöz mentek. És a Férfi vitte őket. Elvégre ő volt az egyik tanújuk. Meg a sofőrjük. Meg az atyaúristen. Na de hol maradt Álmos? És hol volt Álmos, amikor visszatértek a nászútról (amikor a Férfi, mint egy gondos mindenes, hazaszállította őket)? És hol volt Álmos, amikor nem sokkal később a Férfi megjelent a hatalmas belvárosi lakásban és bejelentette, hogy feleségül veszi Kollarik akkor még (egyházilag úgy két hetes) feleségét? Hol volt akkor Álmos? Mért nem lépett elő az egyik ruhásszekrényből, és vágta orrba a Férfit, ahogy egy valódinál is valódibb nagybácsihoz illik? Ahogy egy egyházi tanúhoz illik, aki megígérte a pap bácsinak, hogy vigyáz az unokaöccsére. Mért nem tette? Hol volt akkor? És hol van most? Igaz is, hol lehet Álmos?

Negyedik út

6.

Nem beszélt meg Kollarik semmit senkivel, csak járt tanítani, meg ült otthon asszonyt várva, és gondolkodott, gondolkodott. Vagy sétált a belvárosban (mert akkoriban sokat sétált, egyéb dolga nem nagyon lévén, alátámasztva ekképp a közvélekedést, mely szerint a pedagógusok élete könnyű, mint a futó nyári zápor), és akkor is gondolkodott. Így vetődött el egyszer arra a térre, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra másfél évszázaddal korábban egy felvidéki kastélyban, és amely tér nem esett messze a gimnáziumtól, ahol éppen Márai, tanár híján, önmagáról tartott előadást. Szerette ezt a teret. Itt találtatott az azóta már átkeresztelt teázó, ahol annak idején a második feleségével az első együttlétük jó pár órájából néhányat eltöltöttek. Átvágott hát a téren, hogy az egykori teaház felé vegye útját, és meggyőzze a tulajdonost, ideje lenne kitennie végre az emléktáblát. Ám ahogy elment az egyik kapualj előtt, a csengők alatt egy névre esett a pillantása. Divéky Álmoséra.

            Ismerte ezt a házat, persze. Nem véletlenül vonzotta pillantását a kapualj. De mégsem ismerte. Nem, mert sosem járt itt, pontosabban sosem járt fönn a lakásban, Álmos lakásában, bár egyszer, amikor találkozója volt Álmossal, majdnem felment hozzá, de Álmos leszólt a kaputelefonon, hogy azonnal jön (és aztán valóban jött is, úgy egy óra múlva), mint aki nem akarja, hogy Kollarik felmenjen hozzá. Vajon miért? Valaki volt nála? Vagy csak olyan volt a lakása, amit nem szívesen mutogatott? Álmosnak nem volt családja (vagyis kiterjedt családja volt, vérszerintiek is, akiknek révén állítólag honfoglaló magyar ősökkel is bírt, sőt még az angol királyi család is a távoli, valamelyest kevésbé emlegetett pereputtyhoz tartozott, meg olyanok is, mint Kollarikék, a családnál is családabb család, mert utóbbit Álmos választotta magának – de nem volt felesége vagy gyerekei, bár törvénytelen asszonyairól és talán porontyairól is lehetett innen-onnan, persze megerősítetlenül hallani), lakása ekképp legénylakás volt (vénlegénylakás), legalábbis a fővárosi, mert a távoli kisvárosban, ahol múzeumigazgatóskodott és ahol ideje nagyobbik részét töltötte, volt valami szolgálati is, a szarkofágok között, sőt magában egy szarkofágban, ahogy cinkos hunyorítással mondani szokta. Talán ezt a legénylakást, a fővárosit azért nem akarta mutogatni, mert kevés időt töltött benne (Álmosra jellemző volt, hogy sosem volt otthon, sőt sosem volt sehol, csak ha éppen ott volt, ahol, mondjuk Kollarikéknál ebéden, vagy Salamonhegyen a disznóölésen, ami gyakran előfordult, csak nem biztos, hogy akkor, amikor épp számítottak rá, volt olyan, hogy másnap reggel ért Kollarikékhoz az előző napi ebédre – és akkor még jó, ha nem egy hét múlva -, vagy augusztusban a salamonhegyi disznóölésre, de ilyenkor sem volt baj, mert olyan magától értetődő természetességgel és lefegyverző bájjal volt ott, ahol éppen volt, hogy mindig megbocsátották neki, hogy általában nem volt sehol), és nem volt kifogástalan állapotban. Mert Álmos minden látszat ellenére adott erre. Ő mindig kifogástalan állapotban volt, akkor is, ha éppen egy hetes tivornya után érkezett valahová (mondjuk Kollarikékhoz egy névnapra), ollót ki tudja mióta nem látott szakállal, több napja nem váltott ruhában, intenzív ital- és dohányszagot árasztva magából. És tényleg az volt. Álmos önmagától volt mindig kifogástalan, attól, hogy Álmos volt, olyan, amilyen csak ő lehet. És akkor is az volt, ha éppen túl sokat ivott este Kollarik apjával, és ezért Kollarikéknál maradt éjszakára (amiért máskor Kollarik oly gyakran rimánkodott hiába), és aztán hajnali kettőkor leesett a Kollarik melletti ágyról. Mindez nemhogy belefért, hanem hozzátartozott, és ellenállhatatlan bájt kölcsönzött Álmos létezésének.

Negyedik út

5.

Kollariknak eszébe jutott a találkozás, egy évvel a válásuk után, amikor ő már egy éve külföldön élt, de itthon volt nyáron, és ment a főváros egyik körútján, és az egyik üzletből elé toppant az akkor már nem felesége. A nyakába ugrott. Lehengerlően lelkesen. Bár volt valami hamisság ebben a lelkesedésben. Vagy csak Kollarikban volt bizalmatlanság. Hogy jaj de jó. Mondta az asszony. Hogy hova megy. Hogy elkísérheti-e. És Kollarik nem tudta azt mondani, hogy nem. Bár nem is biztos, hogy szerette volna. Nem volt biztos semmiben. És akkor elindultak. Mint annak idején. Annak idején, nagyon-nagyon régen, amikor még nem voltak házasok és még sétáltak együtt. És mentek erre meg arra. Aztán beültek ebédelni. Aztán elmentek a hatalmas belvárosi lakásba, ahol azelőtt éveket éltek együtt. Aztán leültek beszélgetni. Az volt a szándékuk, hogy akkor most beszélgetnek. Megbeszélnek mindent, amit nem beszéltek meg. Mert ennyivel tartoznak egymásnak. Aztán az lett belőle, hogy csókolózni kezdtek. Majd Kollarik fölnyalábolta az akkor már nem feleségét, átvitte az ágyra, ahol annak idején együtt aludtak és ahol annak idején mást is csináltak. Ezt a mást akarta akkor is csinálni Kollarik az akkor már nem feleségével. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy csinálja vele. Az az érzése támadt, hogy így talán visszakap valamit. És az akkor már nem felesége, miközben Kollarik rajta lihegett, azt mondta, hogy igaz. Hogy ennyivel tartozik neki. De aztán hirtelen elszállt Kollarik minden ereje. A vágy egy pillanat alatt tovatűnt. Mintha nem erről ábrándozott volna egy éve. Mintha nem egyetlen nővel sem lett volna azalatt az egy év alatt. Ott hevert Kollarik teljesen alkalmatlanul egy testen, amelyet oly jól ismert, de amely annyira idegen volt most számára. És ez a test, vagyis egy fej ezen a testen, melynek könnyes szemei voltak és vörös arca, azt mondta: igaz is, megtiltotta a férje. És bár az nem derült ki, mit tiltott meg a férje, azt-e, hogy lefeküdjön bárkivel, vagy csak azt, hogy Kollarikkal (talán így szólt éppen indulóban lévő feleségéhez: „És ha véletlenül összefutsz Kollarikkal, nehogy dugjatok!”), Kollarik egyszerre mégis felmentve érezte magát. Ja, ha megtiltotta, hát megtiltotta. És lemászott az akkor már nem feleségéről. Aztán egy kicsit összeszedték magukat (ahogy egy tizenkilencedik századi realista regény fogalmazná: „Rendbe szedték ruházatukat.”), és a nő elindult. Nyilván haza. Hogy beszámoljon a férjének, mennyire gondosan betartja a tilalmait. Kollarik meg ottmaradt. A hatalmas belvárosi lakásban. Anélkül, hogy megbeszéltek volna bármit.

            „Igaz is, mért nem beszéltük meg?”, gondolta Kollarik iskolába menet, vagy óra közben, mert időnként még akkor is ezen gondolkodott, mondjuk Márai prózájának polgári aspektusairól adott elő, és közben ezen járt az esze, „Mert nincs mit megbeszélni? Ez az, ez az, amit meg kell beszélnem vele.”

            De nem beszélte meg. Azon a nyáron beszélt utoljára az akkor már nem feleségével, egy évvel a válásuk után. Pontosabban azon a nyáron nem beszélt vele utoljára. Pedig talán kéne. De elképzelhetetlennek tűnt, hogy fogja magát, kikocsizik Nagykocsiba, ahol ráadásul ott van a Férfi, és elhívja sétálni. Mármint a volt feleségét. Mondjuk kutyát sétáltatni, ha még megvan a lekonyuló fülű, bánatos tekintetű. És akkor megbeszélnek mindent. Ott a vadvirágos réten. Na, persze. Mert ez így működik.

Negyedik út

4.

De nem kérdezte meg. A Férfival akkor beszélt utoljára, amikor egy vasárnap reggel feljött hozzájuk a nagy belvárosi lakásba, és bejelentette neki, hogy feleségül veszi a feleségét. Persze előbb elválasztja őket egymástól. Vagyis elintézi, hogy elváljanak. Elvégre ügyvéd. Igaz, akkor sem beszélt vele, mert nem tudott megszólalni. De akkor beszélt volna vele utoljára. Mert aztán megfogadta, hogy soha többé.

            Megfogadta, aztán persze többször is beszélt vele (mindig utoljára), mert egyszerűen nem tudott vele nem beszélni. Mindig úgy adódott. Amikor a válást kellett intézni. Amikor jött költöztetni a feleségét, aki akkor még a felesége volt ugyan, de valójában már nem volt a felesége, igaz a Férfié sem. Bár akkor egyszer – miközben a Férfi egy könyvekkel megpakolt bőrönddel a kezében lihegett ki a lakásból – azt mondta neki, hogy „izzadt hónaljú”, pontosabban nem neki mondta, hanem az akkor még de már nem annyira feleségének, hogy „elhagysz egy ilyen izzadt hónaljúért?”, de érdekes módon, bár nem neki mondta, mégis a Férfi reagált rá és vesztette el a fejét (akkor először és utoljára), ő viszont (akkor először és utoljára) ironikus és higgadt tudott maradni, mondta neki, hogy „nem hozzád beszélek”, amitől a másik még idegesebb lett, de aztán varázsütésre lehiggadt, akár egy feszült tárgyalás közepén, ahol már minden felet elragadnak az indulatok, de akkor ő, a sztárügyvéd, a vérprofi, megőrzi hidegvérét és megnyeri a pert, lehiggadt, fogta a bőröndöt és elment (persze attól még izzadt maradt a hónalja). Attól kezdve tényleg nem nagyon beszéltek. Igaz ez nem annyira Kollarikon múlott, aki nem volt erős az ilyen „nem beszélek”-ben.

            Így aztán most sem beszélt vele. Igaz, hogy is tette volna. Kiment volna hozzá Nagykocsiba? Ugyan már. Minek tette volna? Mit mondhattak volna egymásnak? Megkérdezte volna tőle, megbeszélte-e vele a felesége, aki azóta már a másik felesége, hogy ők összeházasodnak egyházilag? Persze. Látta maga előtt a Férfit, a Férfi arcát, az elképzelt, az emlékeiben élő arcát, hogy reagál egy ilyen kérdésre.

            Ezt a kérdést különben is csak neki lehetne feltenni. Neki. Az első feleségének. Hiszen azóta sem beszéltek. Tényleg: mért nem beszéltek azóta?

            „Mért nem beszéltünk azóta?”, gondolta Kollarik iskolába menet, vagy az iskolában, vagy odahaza. „Hogy lehet annyi idő után nem beszélni? Annyi olyan idő után, mely alatt mindent megbeszéltünk. Pont ezt, kettőnk életének csak a megismerkedéshez hasonlíthatóan fontos mozzanatát hogyan nem beszéltük meg? Hiszen beszéltünk azóta.”

Negyedik út

3.

Volt azonban annak az évnek egy másik sajátossága is, ami így visszanézve (ha már a szöveg az emlékirat pozícióját szándékozik felvenni) talán jelentékenynek tekinthető. Kollarikék életében feltűnt egy harmadik. Nem, nem gyerek, ami talán logikus lehetett volna, de bizonyos tevékenység hiányában (vagy legyünk igazságosak: megritkulásával) némileg esélytelenné vált. Hanem egy férfi. Ám ne gondoljunk valamely ócska vígjátéki fordulatra, melynek során egy gyermektelen házaspár felnőtt embert fogad örökbe. Inkább az ellenkezőjéről volt szó: ez a bizonyos Férfi adoptálta tulajdonképpen Kollarikékat. Persze ezt nem úgy tette, hogy magához költöztette volna őket, csak éppen főszereplővé vált az életükben. Főszereplővé, akiben azonban volt annyi turpisság, hogy úgy tett, mintha a főszerepet továbbra is átengedné Kollarikéknak. Turpisság, és talán más. Mindenesetre Kollarik még sokáig úgy hitte, hogy a saját életét éli, és voltaképpen azt is élte, hiszen az is az ember saját élete, amit kienged a kezéből. Akkor az az élete. És elhiszi, hogy büntetlenül tehet külföldi utakat, büntetlenül ebédelhet luxusvendéglőkben, büntetlenül ihat méregdrága borokat, büntetlenül dőlhet hátra elegáns autók kényelmes hátsó ülésén, és büntetlenül engedheti, hogy a felesége az első ülésen cseverésszen valakivel, aki a volánt tartja a kezében. Csak hát mindez, büntetlenül, legfeljebb egy rövid ideig tart. Mert aztán benyújtják a számlát.

            És ez így van rendjén, bármennyire is nem tűnt rendjén valónak akkor Kollarik számára. Ám a számla benyújtását megelőzte valami. Kollarik első felesége, többhónapnyi fogyás után (melyen a luxusvendéglők gazdag ételválasztéka sem tudott változtatni - főként, mivel azt leginkább Kollarik pusztította, meg is hízott tisztességgel az év végére, kikerekedett, mint egy vágásra hizlalt szarvasmarha), megkérte Kollarik kezét. Pontosabban felszólította: házasodjanak össze egyházilag. Adja össze őket János bácsi. Mert úgy az igazi. A polgári házasság csak a kezdet. („És aztán határ a csillagos ég…”, gondolta Kollarik, de ezt csak később gondolta, amikor már tényleg nem volt más határ számára, mint a csillagos ég.) És aztán meg sem várva Kollarik válaszát (mely választ valóban nem kellett megvárni, hiszen kimondatlanul is csak igen lehetett), intézkedni kezdett. Megbeszélte Kollarik anyjával (aki igen helyeselte), megbeszélte Kollarik nagyanyjával (aki nem mondott semmit, miként általában nem mondott semmit, de azt ezúttal igenlően tette), a saját anyjával ugyan nem beszélte meg, vele csak közölte telefonon, de ez némileg érthető volt, minthogy az anyja száz kilométerekkel odébb lakott, egy másik országban, és vele amúgy sem nagyon beszélte meg a dolgokat, csak tudtára adta, az édesanyja úgyis mindig helyeselte, amit a lánya a tudtára adott. Legfőképp pedig megbeszélte a bácsival, akihez egyszer direkt ezért (fenét direkt ezért, a húsvétra eltett sonkákért) elutaztak Salamonhegyre, és akkor az első feleség (aki akkor még csak polgárilag volt az) megkérte a bácsit. És a bácsi beleegyezett. Mi mást tehetett volna? A bácsi pap, tehát összeadja, akik össze akarnak adódni. És az első feleség akart. Kissé túl lelkesen akarta, de azért úgy tűnt, hogy akarja. Vajon miért akarta?

            „Vajon miért akarta?”, gondolta Kollarik, és újragondolta, amit már annyiszor gondolt magában, újragondolta a gimnáziumba menet, az órák közti szünetekben vagy otthon, amíg a (második) feleségére várt, többnyire eredménytelenül. „Miért akarta? Akkor már miért? Vagy akkor még nem volt akkor már? Akkor mikor lett akkor már? És egyáltalán mit szólt ehhez a Férfi? Vajon vele is megbeszélte? Nyilván, hiszen megbeszélt akkor már vele mindent (vagy akkor még nem?). Különben is ő lett a tanúja. De akkor mit akart a Férfi? Vagy akkor még semmit? Lehetetlen, hiszen két héttel később… Vagy hárommal? Mindegy. De tényleg, mit akart? Meg kell kérdeznem tőle.”

Negyedik út

2.

Járt Kollarik tanítani a belvárosi mintaiskolába, ahol az irodalom szeretetére, de legalábbis nem magas ívben való letojására oktatta a nebulókat, élt együtt a (második) feleségével, aki közben maga is felcseperedett (mert amikor megismerkedtek, pöttöm diáklány volt, aki ki sem bújt még egészen az egyetemi lét tojáshéjából), és elkezdett dolgozni, éjt-naphosszat szorgoskodott hangyamódra az egyetem felvirágoztatásán, vagyis telt az élet, de nem múlt mindaz, ami Vásárhelyen és Salamonhegyen történt Kollarikkal. Mert persze mi történt? Voltaképpen semmi. Beszélt a püspökkel, aki azt mondta, minden további nélkül elválasztja az első feleségétől, és beszélt János bácsival (vagyis hallotta János bácsit beszélni), aki meg azt, hogy hiába választja el tőle. Fifty-fifty. Maradt minden, ahogy volt. Már szó sem esett egyházi válásról (és ilyen módon a nagymama joggal nem ismerte meg néha az unokáját). Akkor mégis mi volt a probléma? Hogy a bácsi azt mondta, a többi Kollarik dolga? „Hogy a többi az én dolgom?”, gondolta Kollarik, „Ennyi az egész? Na, de mi az én dolgom? Nem az, hogy járjak tanítani, és aztán várjam haza a feleségemet, aki úgysem jön, mert sajátos viszonyban él az idővel? Közben meg telik az élet, és csak elmúlik minden. Meghal a nagymama, nem lesz, aki az egyházi válást szajkózza. Meghal a bácsi, nem gondolja senki többé, hogy meg kéne tudnom, miért vettem el az első feleségemet. Minden megoldódik hát. Vagy mégsem? Mert tényleg, miért vettem el az első feleségemet?”

            Eszébe jutott az év, amely az egyházi esküvőt megelőzte. Az év, amely a polgári esküvőre következett. Az év, amely alatt tulajdonképpen rendben volt minden (csak éppen nem volt rendben semmi - lejárt lemez). Összeházasodtak, elmentek nászútra, annak rendje-módja szerint, bejárták Bretagne-t, vagyis Bretagne egy csücskét, mert ez volt az asszonyka kívánsága, és mert a nagypapa, Kollarik nagyapja is mindig oda kívánkozott, hogy majd a felesége (a nagymama) onnét, egy sziklaszirtről taszajtsa a tengerbe, az volna a szép vég (a nagypapának mindig ilyen bombasztikus tervei voltak, aztán megmaradt a boránál, a konyhaasztal mellett a hatalmas belvárosi lakásban), Kollarik pedig szerette megvalósítani a nagyapja vágyait (különösen az asztal melletti borozgatást). Elmentek hát Bretagne-ba, majd visszajöttek onnan, és elkezdték élni a házaséletet. Pontosabban folytatták, amit addig csináltak, hiszen évek óta éltek együtt, csak attól kezdve „házasélet” címszó alatt tették ugyanazt. Így telt el az év. Csak éppen közben Kollarik első felesége elfogyott.

            Kollarik felesége szép lassan fogyásnak indult, annyira, hogy félő volt, eltűnik majd a végén (el is tűnt, de addig még történt egy s más). Nem volt ez a fogyás előzmény nélküli, Kollarikné (bár ő sem vette fel a férje nevét, de az egyszerűség kedvéért nevezzük most Kollariknénak – csak össze ne keverjük a két Kollariknét, akik közül egyik sem volt Kollarikné) mindig is karcsú volt, mint egy nádszál (jó-jó, de gondolkodó nádszál!), csakhogy egy idő után a nádszálnál is karcsúbb lett (és mintha már kevésbé gondolkodott volna). És ez már sok volt, illetve kevés, nagyon kevés. Ám nem volt mit tenni, az első feleség meglehetősen konok volt (tegyük hozzá: a második is, mintha ez a tulajdonság Kollarik feleségeinek állandó attribútuma lenne). A feleség fogyott, a család aggódott, az élet telt (ha már a feleség nem). 

NEGYEDIK ÚT

1.

Kollarik másnap hazautazott. Otthagyta a bácsit Ernővel, akinek megígérte, hogy amint hazaér, beszél az apjával. Ittak egy búcsúkisüstit, mert ez is hozzátartozott a salamonhegyi szertartásrendhez, aztán Kollarik kisétált a vasútállomásra (a falu főutcáján nyomuk sem volt az előző esti kutyáknak, ami a megkönnyebbülés mellett némi csalódást is jelentett, elvégre illett volna elbúcsúztatniuk, ha már olyan bensőséges fogadtatásban részesítették), felült a kis pirosra, hogy aztán Vásárhelyen éppen elérje a csatlakozást, amely visszavitte a fővárosba.

            Hazatért a hatalmas belvárosi lakásba, ahol nem várta senki, még a nagyapja sem (és ezúttal útközben sem botlott bele, sem a metrón, sem valamely közterületen, lehet, hogy elment Remetére meglátogatni a nagymamát – „szép lenne tőle”, gondolta magában Kollarik, „igazán kivehetné a részét ő is a közteherviselésből…”), csak egy cetli az asztalon: „Mancikáéknál vagyok, este jövök, kisbogár”, amit a (második) felesége hagyott hátra, aki ezek szerint elment a keresztanyjáékhoz, és este jön majd haza, esetleg reggel, ahogy Kollarik a (második) felesége sajátos időérzékét ismerte. Ott találta magát egyedül a hatalmas belvárosi lakásban, az elmúlt napok élményeivel a fejében, amelyeket nem tudott megosztani senkivel, és amelyek úgy kóvályogtak az agyában, mint madárürülék a levegőben.

            Eltelt aztán ez a nap is, a (második) feleség is előkerült Mancikáéktól, újrakezdődött a tanítás is Kollarik gimnáziumában, újrakezdődött a Canossa-járás is a nagymamához, aki hol így volt, hol meg úgy, haldoklott is, meg nem is, néha kiült az ágy szélére, de leginkább csak feküdt, néha még meg is szólalt, ami azelőtt is ritkaságszámba ment, és többnyire megismerte Kollarikot. Alapvetően tehát rendben volt minden, csak éppen nem volt rendben semmi. Vagy inkább nem volt rendben valami. Kollarik fejében. És nem csak az nem volt rendben, hogy a nagymama szépen, lassan, de megállíthatatlanul haldoklik Remetén. Ez még tulajdonképpen rendben is lett volna, mert a nagymama annyi méltósággal, tartással haldoklott. Ha éppen nem ismerte meg Kollarikot, akkor is úgy tett, mintha megismerte volna, csak valamiért némileg távolságtartóan viselkedik vele (mondjuk, mert Kollarik rossz fát tett a tűzre, teszem azt még mindig nem vált el egyházilag az első feleségétől). És nem is az nem volt rendben, hogy Kollarik tudta, a bácsi is haldoklik Salamonhegyen. Azzal csak nem volt mit tenni, Kollarik apja amúgy is intézkedett, Ernőnek lett segítője, attól kezdve már vagy csak a nappali, vagy csak az éjszakai ügyeletet kellett ellátnia, nem mindkettőt egyszerre. Vagyis már csupán az agyi áttétre nem volt megoldás, de arra tényleg nem volt. Tehát, ha az ember (értsd: Kollarik) elfogadta a halál tényét, rendben volt minden. Illetve rendben lett volna. Ha nem lettek volna Kollarik fejében kavargó gondolatok, amelyek a vihar elmúltával sem kecsegtettek a leülepedés reményével.

Harmadik út

15.

Az esküvőről beszélt a bácsi Kollarik apjának, vagyis Kollariknak, akit az apjának hitt, és arról beszélt, hogy nem kellett volna meglennie annak az esküvőnek. És nem azért nem kellett volna meglennie, mert később az történt, ami – hanem azért történt később az, ami történt, mert előtte megvolt az esküvő. „Sajnálom a fiadat, Kokó, sajnálom Kiskokót, de a sajnálat kevés”, mondta a bácsi. „Azt is tudom, hogy azóta megnősült, bár ti nem mondtátok meg nekem. Legalábbis sejtem, hogy megnősült. Ő olyan alkat, aki újranősül, amint teheti, mert azt gondolja, hogy így menekülhet. De ez nem így van. Kiskokó nem nősülhet meg újra, mert el sem vált az első feleségétől, hiába vált el tőle, és hiába választja el tőle a vásárhelyi püspök. Mert tudom, hogy ezt akarnátok. De ez nem így működik. Kiskokónak meg kell előbb értenie, miért vette el azt az asszonyt. Miért vette el, s aztán az asszony miért ment el tőle. Akkor is meg kell értenie, ha nincs mit megérteni rajta. Az emberéletnek vannak olyan mozzanatai, amelyeknek akkor is van jelentésük, ha az első ránézésre nem látható. Akkor rá kell nézni másodjára, harmadjára, annyiszor, ahányszor csak kell. Nincs más út. Én is hibáztam, én is ránéztem azóta sokszor arra az esküvőre. Tudnom kellett volna, amikor meggyóntattam előtte Kiskokót. Amikor meggyóntattam azt az asszonyt. Amikor láttam azt a férfit. Nem akkor, amikor láttam őt az asszonnyal a templomkertben a padon. Nem akkor. Akkor már késő volt, és nem azért volt késő, mert már összeadtam Kiskokóékat. Valószínűleg már az esküvő előtt késő volt. Talán már akkor minden eldőlt, még ha esetleg az asszony, sőt talán a férfi sem volt ennek tudatában. Nem. Késő volt minden bizonnyal már korábban. De én nem tudom, miért volt késő. Ezt Kiskokónak kell tudnia. Vagy ha nem tudja, akkor megtudnia. Másként nem megy.”

            Ezt mondta a bácsi, és Kollarik hallgatta és ezúttal hallotta is, és kérdések tolultak a nyelvére, kérdéseket akart feltenni a bácsinak az apja nevében, vagyis a saját nevében, de az apja álarca alatt, mert úgy érezte, jól jön neki, hogy az apjának hiszi a bácsi, és már éppen kimondta volna az első kérdést, ám akkor észrevette, hogy a bácsi már másról beszél. Egyik pillanatról a másikra a bácsi másról kezdett beszélni. Méghozzá ismét összefüggéstelen dolgokról kezdett beszélni, vagy legalábbis olyanokról, amelyek Kollarik számára összefüggéstelennek tűntek. És akkor Kollarik várt, hogy talán ismét eljön a pillanat, amikor a bácsi abbahagyja a beszédet, és ő felteheti a kérdését, de aztán rájött, hogy hiába vár. Hiába vár, mert nincs több kérdés. Illetve kérdés van, de a választ nem a bácsitól kell várnia. A bácsi mindent elmondott. A többi nem az ő dolga. A többi az ő dolga, Kollariké. És ezt a dolgot máshol kell elintéznie, nem Salamonhegyen. Ezért aztán inni adott a bácsinak, majd visszaült a fotelba. Hallgatta még egy ideig, hogy a bácsi valamit motyog a sötétben, de aztán elhallgatott ő is. Csend lett, teljes csend a szobában. És Kollarik arra gondolt, hogy másnap reggel, amilyen korán csak lehet, haza kell utaznia. Hazamegy, és a többit majd meglátja. Erre gondolt, és elaludt.