A negyvenéves férfi

Szonett a gondolatról

Ahogy átjött a busz az Erzsébet-hídon,

arra gondoltam, vajon mit csinálsz.

Nyilván órán ülsz, talán szundikálsz,

a tanár beszél, s a buzgóság meg elnyom.

Nem igaz. Ugyan dehogy gondoltam erre.

Hát mernék én? Kinek lenne ehhez mersze?

Hogy te? Órán? Aludni? Ugyan kérem!

Más képzelheti nyugodtan, de én nem.

Úgyhogy inkább ott a buszon én csak arra

gondoltam munkából hazafelé tartva:

ott vagy az órán, az egyetemen.

Ott ülsz a padban buzgón jegyzetelve,

mint kinek pusztán ebben telik kedve.

Vagyis csak rád gondoltam. S rám? Te? Nem? 

Hetedik út

12.

Egy júliusi estén Kollarik későn ért haza a hatalmas belvárosi lakásba. Későn, mert a nagymamától jött, aki meghalt a remetemagdolnai öregek otthonában, de Detréről is jött, ahol nem találta meg az első feleségét, leginkább pedig a metróból jött, ahol látta elmenni a második feleségét egy férfival, aki állítólag a főnöke volt. Hazaért a hatalmas belvárosi lakásba, ahol már nem volt nagymama, mert a nagymama már sehol sem volt, pontosabban ki tudja, hol volt a nagymama. Nem volt nagypapa sem, nem bóklászott már a hosszú, labirintusszerű előszoba-folyosón, talán azért nem, mert a nagymama sem üldögélt többet az ágy szélén, talán azért, mert Kollarik már a második feleségével élt. Igaz, ez a második feleség soha nem volt otthon, most is dolgozott éppen, vagyis rendezvényen volt, vagy ki tudja, hol. Kollarik belépett a lakás ajtaján, és nem a saját lakrészükbe ment, hanem a nagymamáéba, ahol már nem volt nagymama, de még mindig ott voltak a nagymama dolgai, miként az egész lakásban ott voltak még a nagyszülők dolgai, főként bútorai, régi, düledező, de azért még mindig használható bútorok, valamint ott voltak Kollarik első feleségének az emlékei is, festmények a falakon, mert ez az első feleség műkedvelő rohamaiban telefestette a lakást és Kollariknak azóta sem jutott eszébe leszedni ezeket a festményeket. Kollarik bement a nagymama szobájába, ami már nem volt a nagymama szobája, de másé sem volt, mert ahhoz be kellett volna lakni ezt a szobát, be kellett volna lakni ezt a lakást, egyáltalán be kellett volna lakni ezt az életet, hogy saját élet legyen belőle. Erre gondolt Kollarik, ahogy belépett a szobába. Aztán arra gondolt, hogy meghalt a nagymama. Majd arra, hogy mikor jön haza vajon a felesége. Arra, hogy leül itt a nagymama szobájában, gyászolni fogja a nagymamát és megvárja a feleségét, jöjjön haza bármilyen későn. Arra gondolt, hogy így várta annak idején az első feleségét is, igaz, őt a lakás másik felében várta, mert akkor még volt nagymama és nagypapa, így várta az első feleségét, amikor az Országházival volt elfoglalva. Tolmácsolt neki. Persze. Erre gondolt Kollarik, de erre nem akart gondolni. Arra gondolt hát inkább, hogy mért ne hinne a második feleségének. Mért ne hinne neki. Többet úgy se nagyon tehet. Hinni kell. Hinni. Mint a nagymama. Igaz, ő másban hitt. Abban én nem tudok, gondolta Kollarik. Én másban hiszek. Én a nagymamában hiszek. Hiszek a nagymamában, hátha az nekem is segít. Hátha akkor tudok majd magamban is hinni. Erre gondolt Kollarik, és ült a nagymama szobájában, ahol annak idején, ezer éven át a nagymama is ült, ült Kollarik a nagymama karosszékében, a hatalmas belvárosi lakásban, várta haza a második feleségét, és arra gondolt, ha ő hazajön, az mégiscsak megoldás lesz valahogy.

            (Vége)

Hetedik út

11.

Kollarik arra gondolt, hogy persze. Most majd hazamegy, lefekszik és alszik. Az kell most neki. Elvégre csak a nagyanyja halt meg. No meg éppen most megy el a felesége. A második. Mert dolga van. Ezeknek a feleségeknek mindig dolguk van. Egyiknek életre szóló egy ügyvéddel, aki följön érte vasárnap reggel, fölmarkolja, mint valami úti csomagot és viszi magával. A másiknak meg a főnökével, reggeltől estig, egyik rendezvénytől a másikig, egyik munkából ki, a másikba meg be. Csak neki nincs dolga, Kollariknak. Csak annyi a dolga, hogy elveszítse a nagyanyját meg a feleségeit. Ennyi a dolga, s ez nem kevés. Erre gondolt Kollarik, aztán arra, hogy nem. Ez nem lehet. Most nem mehet haza. Szüksége van a feleségére. Hirtelen lendülettel elindult a mozgólépcső felé, hátha még utolérheti őket. Aztán megtorpant. Volt egy látomása. A feleségét látta, amint megfogja a férfi, a főnöke kezét, és úgy mennek tovább. Olyan éles volt ez a látvány, hogy fájdalmat okozott, ahogy belehasított. És akkor arra gondolt, hogy rohannia kell utánuk, utol kell érnie őket, és visszaszereznie a feleségét. Ahogy egy férfihoz illik. Kollarikhoz, a férfihoz. Erre gondolt. Aztán a látomás szertefoszlott, és eszébe villant Juli arca. Hogy nézne most rá, ha utána menne. Hogy szűkülne össze a szeme. És hogy sziszegne, hogy ne csináljon hülyét magából, ne csináljon botrányt. Ez megállította. Nincs más, mint hazamenni és otthon megvárni. Aludni nem fog, de kivárja Julit és mindent tisztáznak. Mindent. Mert nem létezhet kétszer egyazon posvány.

Hetedik út

10.

Juli azonban úgy nézett rá, mint egy elmebetegre: „Hogyhogy mit csinálok?! Te követsz engem?! Amikor azt hiszem, elutaztál, vagy a nagyanyádhoz mentél?! Ez mi, Kokó?! Nem bízol bennem?! Rendezvényre megyünk, egy külföldi delegáció esti fogadására. Nem emlékszel?!, mondtam neked a telefonban…”

Kollarik zavarba jött. Valami rémlett neki, csak épp az események, már ha eseménynek nevezhető egy nagymama halála, az események mindent elsodortak. „Rendezvényre?”, hebegte, „Nem, nem követlek”, tette gyorsan hozzá, „csak megláttalak. Nagyitól jövök. Meghalt.”, és hirtelen tehetetlenül leengedte a kezeit.

Juli szeme elkerekedett. „Meghalt?! Úristen… Mért nem szóltál?!” Mire Kollarik azt akarta mondani, hogy szólt ő, hiszen hívta is Julit telefonon, csak nem vette fel, de aztán hirtelen elbizonytalanodott, tényleg hívta-e, vagy csak akarta, mert Julit nem volt olyan egyszerű elérni és egyébként sem szerette, ha munka közben zavarták, kivéve rendkívüli esetben, no de rendkívüli esetnek számít-e egy százéves nagymama halála, főleg amikor külföldi delegációk jönnek-mennek és estifogadnak, így aztán talán inkább sms-t akart írni, de azt sem biztos, hogy megtette, hiszen ott volt az anyja, akinek törölgetni kellett a homlokát, meg ott volt a nagyi az ágyon, és aztán jött Zoro és Huru, szóval úgy tűnik, sms-t sem írt, és ettől végtelenül zavarba jött.

Juli csak nézte, és aztán annyit mondott: „Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom.” Aztán, mint aki észbe kap, idegesen tette hozzá: „De ez nem magyarázza meg, hogy mit csinálsz te itt. Dolgom van, nem érted?! Ő a főnököm.”, és a férfira mutatott, aki közben pár lépést eltávolodott. „A főnököd?”, gondolta Kollarik, és talán mondta is, mindenesetre zavarában intett a férfi felé, aki visszabiccentett. „Most menj haza, Kokó!”, mondta Juli, „Mennünk kell, elkésünk. Majd én is jövök, de nem tudom, mikor. Remélem, nem tart soká. Ha fáradt vagy, ne várj meg. Jobb is lenne, ha megpróbálnál aludni.” Gyors puszit nyomott Kollarik arcára, majd már el is indult a férfi felé, hogy aztán együtt lépjenek a mozgólépcsőre.

Február 20-án felolvasás a RoHamban.

Hetedik út

9.

Erre gondolt Kollarik, miközben a metró befutott egy állomásra, ő pedig látta, amint az első felesége kiszáll azzal a valakivel, akivel beszélget, valami férfival, és elindulnak még mindig Kollariknak háttal a feljárat felé. Kollarik gondolkodás nélkül kapta magát, és utánuk eredt. Rohant utánuk, és még a mozgólépcső előtte utolérte őket, és egy kissé túl heves mozdulattal elkapta hátulról az első felesége karját. „Magdi!”, mondta.

            Magdi megfordult, és nem Magdi volt - hanem Juli. Kollarik körül összeszűkült a tér. Hirtelen teljes pánik tört ki rajta, mint olyankor mindig, amikor a pillanat hevében sikerült lemagdiznia Julit, amitől Juli joggal kapta föl a vizet, eleinte csak nevetett rajta, ironikus megjegyzéseket tett, de aztán volt, amikor tényleg megharagudott, amikor már többedszerre fordult ez elő, most azonban más volt a helyzet, nemcsak pánik volt, de víznyelő is, Kollarik ott állt a víznyelő szélén, és érezte, mindjárt elmerül, de most már végleg, többször nem lehet büntetlenül kijönni a víznyelőből, főleg ha az ember a második feleségét nézi az elsőnek. „Juli”, dadogta Kollarik, „hát te?”, majd ránézett a Juli melletti férfira, aki értetlenül figyelte a helyzetet. „És ő?!”, mondta Kollarik, mert egyszerre mindent megértett. A helyzetet, az időpontot, amikor más normális ember már rég otthon van, csak ő mászkál még, akinek meghalt a nagyanyja, és a felesége, aki sosincs otthon. Hát ezért nincs otthon. Nézte a férfit, aki közben egy kicsit ellépett tőlük, és a Férfit látta. Az egykori vasárnap délelőttöt látta, és várta a bejelentést.

            „Mit csinálsz itt, Kokó?”, kérdezte Juli meglepetten, de Kollarik érezte a hangjában növekvő feszültséget, „Arról volt szó, hogy otthon találkozunk.” Otthon, gondolta Kollarik, ahol te soha nem vagy, de mondani csak azt mondta: „Te mit csinálsz itt?! ilyenkor…”, és próbált nem kiabálni, mert minden egyértelműségével együtt végtelenül kínosnak érezte a helyzetet. Most viszi el a Férfi a második feleségét, miközben ő az elsőt hajkurássza. A kör bezárul, a sors ismétli magát, igenis léphet az ember kétszer egyazon posványba. 

Hetedik út

8.

A metróban tényleg nem volt már tömeg, de azért még elég sokan voltak. Nyáresti hangulat, buliba tartó fiatalok, turisták, szimpla lézengők. Kollarik az egyik kocsi végében talált helyet, ahonnét rálátása volt a másik szerelvényre, pontosabban lett volna, ha rá akart volna látni. Nem akart. Nem akart mást, mint hazamenni, és útközben felhívni Julit, otthon van-e már, vagy elugorjon érte. Gondolni azonban a nagymamára gondolt, az anyjára gondolt, az ápolónőre gondolt, Zoróra gondolt meg Hurura, és általában az otthonra, Remetemagdolnára, ahová nem kell mennie többet, fölszabadult heti egy délutánja, csak tudnia is kell majd kezdeni valamit ezzel a szabadsággal. Egyáltalán a szabadsággal kell tudni valamit kezdeni. Az élet adta szabadsággal. Hogy élje az életet, ne pedig csak valahogy megélje, görcsös erőfeszítésként, amit teljesíteni kell, ha esik, ha fagy, például kijárni a nagymamához Remetére. Arra gondolt, hogy ezt is mennyire másként lehetett volna csinálni, könnyedén, felszabadultan, és akkor talán tanult is volna valamit a nagymamától. Talán megértette volna, minek olyan fontos neki az egyházi válás. Hogy talán nem is az egyház, mint a válás miatt. Hogy a nagymama nem azért mondta, hogy nem is kell felvennie a kapcsolatot az első feleségével, elég írnia egy kérvényt a Püspök atyának, hogy megkönnyítse Kollarik dolgát, hanem mert azt gondolta, tényleg nincs dolga többé Kollariknak „azzal a nővel”, akkor viszont minden szinten el kell válnia tőle, tehát egyházilag is. Lehet, hogy ezt gondolta a nagymama. Értsd már meg, Kokó: aki elment, többé nincs. Nem rohangálni kell utána, hogy az ember meglelje bárminek az értelmét, hanem szépen csendben lezárni a dolgokat. Mert mindent le kell zárni egyszer, még azt is, ami nem akar véget érni.

            Erre gondolt Kollarik, és közben mégiscsak átnézett a másik szerelvénybe. És ott meglátta. Háttal állt, beszélgetett valakivel, de ő volt, semmi kétség. Kollarikban pedig megnyílt a víznyelő. Látta, mint annak idején abban az áruházban, a dinnyerakás mögül, amikor leste, mint egy kukkoló, de nem mert odamenni hozzá. Ő volt, akkor is ő volt, egészen biztos. Ezer, százezer közül felismerné. Rosszul látta, amikor megfordult, ő meg be volt gyulladva, egyszerűbb volt nem odamenni hozzá, elhitetni magával, hogy mégsem ő az. De most nincs mit elhitetni. Ezért ment Nagykocsiba, ezért ment Detrére, teljesen logikus, hogy itt és így találja meg, épp a nagymama halálának estéjén. És most beszélni fognak egymással.

Hetedik út

7.

Kollarik anyja még mindig sápadt volt, amikor befejezte az elbeszélést, de már kezdte visszanyerni a színét, miközben az ágyon fekvő nagymama pedig szép lassan kezdte elveszíteni a sajátját, mintha csak a lányára hagyná örökül. Kollarik ott állt, nézte őket, és arra gondolt, amit az anyja mondott, hogy rendben van, minden rendben van, és benne is kezdett valamelyest oszladozni az ellenérzés. Nem, rendben talán nincsen, a nagymama úgy halt meg, hogy ő nem beszélhetett vele, nem tanította meg az életre utolsó erejével, de ez van, el kell fogadni, az a lényeg, hogy az anyja érezze rendben lévőnek a dolgokat, a többit neki, Kollariknak kell megoldania saját magával. Igaz, hogy itt maradt nagyanyátlanul, de mégiscsak van egy anyja, aki lassan visszanyeri a színét. Közben kopogtattak, és megjöttek a hullaszállítók. Ugyanazok voltak, a kicsi meg a nagy, Zoro és Huru, Kollarik felismerte őket, akik annak idején elvitték a nagypapát, és akik a nagymamát is valamivel később kihozták ide az otthonba, „tudom, hogy ti vagytok, bazmeg, hiába álcázzátok magatokat, találkozunk majd még néhányszor az életben”, gondolta Kollarik, de mondani csak azt mondta: „Jó estét. Köszönjük. Vihetik.”, és nézte, nézték az anyjával, aki megint egy fokkal sápadtabb lett, mintha a nagymamával együtt az ő színét is elvinnék, nézték, ahogy Zoro és Huru hordágyra teszik a most már újra, sőt talán még jobban összezsugorodott testet (egy gyerek, gondolta Kollarik, mégiscsak egy gyerek volt már a nagyi, aki eljátszott még egy-két évet itt az otthonban, eljátszotta a szófogadatlant, aki nem, azért sem ivott, eljátszotta a csintalant, amikor Zoli bácsi kezére csapkodta a budiajtót, és most eljátszotta a halált – tegyük hozzá, jól, hitelesen játszotta, semmi kétség, na de talán mégsem tőle kellett volna várni, hogy bárkit megtanítson az életre) és kimennek a szobából. „Sírj nyugodtan”, mondta Kollarik az anyjának, aki azonban nem sírt, épp csak kibuggyantak a könnyei, tűszúrástól néhány vércsepp. Aztán Kollarik hívott egy taxit.

            Bár az anyja szerette volna, ha felmegy hozzájuk, ha meg nem, akkor továbbmegy a taxival, Kollarik úgy döntött, gyalog tér haza a hatalmas belvárosi lakásba, pontosabban tömegközlekedéssel. „Jót fog tenni”, mondta az anyjának, „egy kis tömegközlekedés, ami már nem is annyira tömeg ebben az időben”, hiszen már kilenc is elmúlt. „Meg hát”, tette hozzá, „talán Juli is végzett a munkahelyén, fölhívom, és aztán elmegyek érte”. (Juli volt Kollarik második felesége.) Megcsókolta az anyját, „próbálj aludni”, súgta a fülébe, és elváltak. Kollarik elindult lefelé a hegyről, ahol a gyermekkorát töltötte, a busz felé, hogy aztán majd a Moszkva Kálmán téren metróra szálljon. Nem volt könnyű a szíve, de nem volt túlságosan nehéz sem, sőt valami furcsa megkönnyebbülést is érzett, az életre gondolt, amit most a nagyitól kapott, anélkül, hogy ő maga adta volna neki. Úgy látszik, így is lehet, gondolta, hogy nincs benne semmi tudatosság, csak maga az adás ténye, fogd, Kokó, vidd, és kezdj vele valamit.

Hetedik út

6.

Kollarik anyja tudta, mit kell feltennie, mert volt bár több Mozart-cd-je is a nagyinak, amiket tőle kapott, ahogy a lejátszót is, amin leginkább rádiót hallgatott, a katolikus rádiót, már ha sikerült bekapcsolnia és nem elállítania az előre beprogramozott adót, már pedig gyakran nem sikerült, s olyankor mindig csendes lemondással várta a lányát, hogy már megint nem sugároznak adást, volt több Mozart-cd-je is, de közülük mindig csak egyet akart hallgatni, egy kis kamarazenei összeállítást, amin vonósnégyesek, triószonáták, fuvolaművek és más hasonlók voltak, a nagyi csak ezt akarta hallgatni, Mozart ezt jelentette számára, ki tudja, miért, talán ez is valami vásárhelyi emlék volt, vagy talán a nagypapával hallgatták közösen valamelyiket, nem tudni, nem pontosította, csak az volt a lényeg, hogy mindig ez menjen, nem unt rá soha, így aztán Kollarik anyja föltette a lemezt, Mozartot, és közben leült olvasni, mert látta  a nagymamán, hogy nem akar beszélni, ami furcsa volt, de nem rendkívüli, volt olyan, hogy a nagymama csak a lánya jelenlétét akarta, többet nem, hiába lett magához képest szószátyár a nagypapa halála után, bőbeszédűvé azért nem lett, és csak feküdt a nagymama az ágyon, hallgatta Mozartot, s közben Kollarik anyja olvasott, aztán amikor lejárt a lemez, a nagymama csak annyit szólt, „újra”, és Kollarik anyja újra feltette a lemezt, majd még háromszor, összesen tehát ötször ment le a délután, vagy inkább már este folyamán, de az ötödiket a nagymama már nem biztos, hogy hallotta.

            „Ugyanis”, mondta Kollarik anyja, „egyszer csak azt vettem észre, hogy másként lélegzik. Elkezdett sípolva lélegezni, mint aki nem tudja már rendesen venni a levegőt. Kérdeztem tőle, baj van-e, de nem válaszolt. Pedig magánál volt, vagy legalábbis még nem volt máshol. Nem volt még egészen máshol. Akkor kimentem szólni az ápolónőnek, aki bejött, megnézte, és azt mondta, ne aggódjam, és hogy hívja az orvost. Ez némileg vicces volt, ez a kívánsága, hogy ne aggódjam, miközben ő orvost hív, de én tényleg nem aggódtam. Szólt Mozart, én ott voltam mellette, ő pedig szép lassan ment el. Mert akkor megértettem, hogy elmegy. És hogy ez rendben van.”   

Hetedik út

5.

Kollarik anyja beszélt a délutánról, amikor szokás szerint eljött a nagymamához, ebéd után, az alvása után, és amikor ideért, akkor még beszélgettek is, a nagyi teljesen jól volt, legalábbis a maga módján, inni persze ma sem ivott semmit, de miután évek óta nem ivott már, ennek nem volt jelentősége, enni viszont, ahogy ő maga mesélte, egész jól evett, kelkáposzta főzelék volt ebédre, amit nagyon szeret, plutyka úgy hívja, úgy hívták a nagypapával, de hisz Kollarik ezt tudja, szóval plutykát evett ebédre, aztán aludt egy jót, sőt álmodott is, de hogy mit álmodott, arra már nem emlékezett, ahogy az utóbbi időben mindig álmodott valamit, bőségesen, áradóan álmodott az elmondása alapján, sőt mintha ezek az álmok elevenebbek lettek volna,  mint az ébren töltött időszakok élményei, és mindig lelkesen beszélt az álmairól, amelyekből foszlányok maradtak meg, több nem, s kezdte mondani hamiskás mosollyal a nagyi, hogy „kislány voltam, volt az a fodros ruhám, emlékszem, ami Vásárhelyen, amikor a bálban”, eddig tartott a történet az álomról, aztán látszott a nagyin, hogy többre nem emlékszik, vagy csak nem akar többet mondani, nem akar, mert az egy másik élet, és így inkább Vásárhelyről és a fodros ruháról beszélt, a fodros ruháról, amelyet valamikor réges-régen valóban viselt, már ha nevezhető valóságnak Vásárhely és az egykori fodros ruha, amely azóta már régen az örök ruhamezőkön pihen, így mesélt most is az álmáról, vagy inkább csak arról, hogy álmodott, de aztán másra terelte a szót, pisilnie kellett, s ez, noha szobabudi volt a cellában, de a nagymama, hacsak tehette, nem használta, külön programot jelentett Kollarik anyjával, amíg kibandukoltak a vécére, ami ott volt a folyosó végén, alig néhány lépés, de a nagymamának, s így az őt kísérő lányának ez valóságos kirándulásnak számított, s úgy is tették meg, mint egy valóságos kirándulást, mintha a Vásárhely környéki hegyekben töltenék éppen a vasárnap délutánt, fák és bokrok között, nem pedig Böbe baba díszkíséretét próbálnák nem tudomásul venni, így vonultak most is ki a vécére, ahol ilyenkor nem volt Zoli bácsi, nyilván a folyosó végéről leste bánatos tekintettel, hogy most nem csapódhat rá az ujjaira a vécéajtó, kimentek a vécére, de a nagymama nem tudott pisilni, ez furcsa volt, de nem rendkívüli, előfordult már ilyen, visszatértek hát a cellájába, a nagymama lefeküdt az ágyra, bár inkább Kollarik anyja fektette le, mert fáradt volt, nagyon fáradt, mintha végletesen kimerítette volna a vécére tett kirándulás, de ez sem volt rendkívüli, sőt igazából a nagymamánál már semmi nem számított rendkívülinek, pontosabban persze, ha egy perc alatt egyedül megjárta volna a vécét, annak számított volna, no de erről nem volt szó, sőt fáradtságról volt szó, nagy-nagy fáradtságról, fekvésről volt szó és pihenésről, meg arról, hogy takarja be a lánya, mert kicsit fázik, és tegyen föl Mozartot.

4.

A remetemagdolnai öregek otthonának kis szobájában, amely olyan volt, mint egy zárda cellája, s ez illett is a nagymamához, a nagymama úgy létezett benne az utolsó években, amiket itt töltött, mint aki otthon van, végre hazatalált, mert persze otthon volt a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a fél életét töltötte, ami száz év esetében nem elhanyagolandó időtartam, de az otthonban végre tényleg otthon volt, körülvéve rózsafüzéres barátnőkkel meg Zoli bácsikkal, amit a hatalmas belvárosi lakásban tényleg bajos lett volna megszervezni, különösen hogy ott voltak az ápolónők meg a mórok, nem, az ott nem ment volna, nagyon szerencsés ötlet volt ez az otthon, legalábbis erre gondolt Kollarik, amikor a nagymama séta közben, vagyis amikor Kollarik a remetemagdolnai templom parkjában tologatta, néha szerényen, halkan, elábrándozva megemlékezett a hatalmas belvárosi lakásról, sőt időnként azt is hozzátette, hogy ezek szerint ő már nem látja viszont, amire Kollarik soha nem reagált, de csípőből, mint egy jogos önvédelemből tüzelő pisztolyhős, azt gondolta, „jó neked itt, nagyi, van itt neked minden, ami kell, rózsafüzérkör meg Zoli bácsi”, ezt gondolta és tolta tovább a nagyit az ösvényeken, és talán még neki sem tűnt fel, hogy a megszokottnál gyorsabban kanyarodtak vissza az otthon felé, és hogy nem szóltak már egymáshoz, míg vissza nem értek a nagyi szobájába, ami olyan volt, mint egy cella, s ahol most, amikor a nagyi már meghalt és Kollarik éppen odaért, Kollarik anyja egy karosszékben ült, egy ápolónő a homlokát törölgette, míg az ágyon kiterítve ott feküdt a nagyi.

            Nem, nem volt kiterítve. Úgy feküdt ott, mint bármikor szunyókálás közben, még takaró is volt rajta, meg ne fázzon, vagy inkább, hogy ne fázzon halálában. Kollarik anyja pedig ott ült a karosszékben, halottsápadt volt, mintha ő halt volna meg, nem is az édesanyja, aki sokkal kevésbé volt sápadt, ahogy ott feküdt az ágyon. Sőt, a nagyinak egész jó kis színe volt, mintha a halál kifejezetten jót tett volna neki. „Mi történt?”, kérdezte Kollarik az anyjától, vagy inkább az ápolónőtől. „Semmi, semmi, csak egy kis múló rosszullét.”, válaszolta gyorsan az ápolónő, ami némileg úgy hangzott Kollarik számára, mintha a nagyanyjáról beszélne, semmi, semmi, egy kis múló haláleset, nem kell akkora feneket keríteni neki, harmadnapra úgyis feltámad.

            Kollarik odalépett az anyjához, de közben fél szemmel a nagyanyját nézte. Mintha megnőtt volna holtában. Az egészen pinduri, töpörödött vénasszony, akiről minden látogatás előtt azt hitte, majd keresnie kell, hogy egyáltalán megtalálja a cellájában, és az lesz a vége, hogy egyszer majd nem találja már meg, csak a reszkető hangocskája hallatszik még valahonnan, míg el nem oszlik az is – most, ahogy ott feküdt, nagynak tűnt, meglepően nagynak, igazi nagymamának, akinek a méretei halálában teljesednek ki igazán. „Mi van veled?”, kérdezte Kollarik az anyjától, akit már nem törölgetett az ápolónő, sőt már magukra is hagyta őket. „Nem tudom”, felelte Kollarik anyja, „elszédültem, vagy nem is tudom. Le kellett ülnöm. Pedig hidd el, minden rendben van.” És beszélni kezdett.

Hetedik út

3.

Egy júliusi este Kollarik feldúltan indult el a belvárosból, mert a nagymama meghalt az idősek otthonában. Fel volt dúlva, mert a nagymamának nem lett volna joga meghalni. Neki, Kollariknak, még dolga volt vele! Sürgős dolga, elintézetlen dolga, meg kellett volna tanítania őt az életre! Amit nem tett meg, amíg együtt éltek, amíg együtt voltak a hatalmas belvárosi lakásban a nagypapa halála után. Mert addig nem lehetett a nagypapa történeteitől, amelyek úgy beszőtték közös létezésüket, mint egy háló, amelyből lehetetlen kibogozódni. Nem, a nagypapa idején nem lehetett a nagymamától élettanácsokat kérni. Akkor azt gondolta az ember, hogy a nagypapa látja el életre szóló jótanácsokkal a történeteivel, amelyek színesek voltak, mint a szivárvány és változékonyak, mint a tavaszi égbolt. A nagypapa történetei a szóbőség állandó áradásával beszéltek az életről, legalábbis a nagypapa életéről, amelyből Kollarik megpróbálta kihallani a tanulságokat, ám ezek a tanulságok nem voltak egyértelműek, sőt Kollariknak gyakran az volt az érzése, hogy nem is lehet tanulságokat levonni ebből az állandó áradásból. Mintha egy megáradt folyóból próbálna halat meríteni az ember. Így mesélt, és aztán így halt meg a nagypapa, két mondat között félúton, az előszobában, mintha csak egy pontosabb kifejezést keresne története folytatásához. Egy történethez, amely soha nem fejeződik be, hiába próbál pontot tenni a végére a halál.

            A nagymama viszont hallgatott, és nem lehetett sohasem tudni, hallgat csupán, vagy rejteget valamit a hallgatása mögött. Egy életen át hallgatott a tűzhely előtt, miközben főzte a pacalt vagy a pejslit, amit aztán felszolgált a nagypapának, aki beszélt és Kollariknak, aki hallgatott, hallgatta a nagypapát és hallgatta önmagát, egyvalakit nem hallgatott csupán, a nagymamát, mert eszébe sem jutott, hogy a hallgatásból is ki lehet hallani valamit. Így éltek, amíg meg nem haltak. Amíg meg nem halt a nagypapa – a nagymama pedig el nem kezdett beszélni.

            Mert a nagypapa halála után a nagymama egyszerre beszélni kezdett, mint akinek véget ért a hallgatási fogadalma. Lassan kezdett beszélni, mint aki még tanulja a szavakat, de aztán gyorsan belejött. Miről beszélt? Nem tudni. Legalábbis Kollarik nem tudta. Nem figyelt oda. Másra figyelt, a világra figyelt, a feleségeire figyelt, legalábbis azt hitte, figyel rájuk. Leginkább azonban csak önmagára figyelt. Görcsösen figyelt önmagára, annyira görcsösen, hogy egy idő után már valójában önmagát sem hallotta. A nagymama beszédéből mindenesetre mit sem hallott meg, kivéve azt, amikor kását kért, vagy teát. Bár ezt sem annyira hallotta, mint inkább tudta, ösztönösen. Aztán a nagymama elment az otthonba, vagyis elvitték, és attól kezdve Kollarik már csak heti egy alkalommal nem figyelt rá, amikor meglátogatta Remetén. Itatta, etette, öltöztette, tolószékben megsétáltatta a hatalmas parkban, és közben kérdéseket tett fel neki („Tényleg?, Zoli bácsi?, Már megint rád nyitott a klotyón?, Na ne mondd, De rácsaptad az ujjára az ajtót, ugye?, Helyes”), válaszolgatott neki, sőt mesélt is, mi újság a második feleségével, milyen remekül élnek, mennyire más minden, mint az első asszonnyal, csak éppen arról nem beszélt, hogy nem nagyon látja, mert nem jár haza. Erről nem beszélt, mert ezt nem illendő egy százéves nagyival megosztani. Hisz meg se értené. Annyira más minden. Posztmodern idők posztmodern dalai. A régi idők ősöreg nagyija még azt hiszi… - mit is hisz? Például hisz Istenben. Ez szép, derék. Csak higgyen. Járjon a rózsafüzérkörbe (ahová járókerettel el tud botorkálni), meg a vasárnap misére (ahová Kollarik anyja tolja át kerekesszékben). És tudja meg a részleteket az egyházi válásról, amelyet aztán folyton emleget az unokájának. Mert ez volt hosszú idő után az első, amit Kollarik meghallott. Nem volt nehéz, a nagymama annyit mondta. Mondta csak mondta, újra mondta. Mintha ez lenne az egyetlen lényeges közlendője. Mintha nem maradt volna számára más küldetés a földi létben, minthogy az unokája elváljon egyházilag is az első asszonyától. De miért? Mi az istent akart ő ezzel a hülye válással? Csak magát a válást, hogy Kollarik az Úristen előtt ne legyen tovább hozzákötve „ahhoz a nőhöz”? Na de a nagymamának, az ő igazi hitével pontosan kellett tudnia, az Úristen mennyire nem aktakukac, aki papírkötegeket rakosgat egy poros irodában fent az égben, és az alapján hoz majd utolsó ítéletet, hogy ki kihez kötötte magát egyházilag a földi életben. Istennek nincs vallása, hogy ilyen hülyeségekkel törődjön. És ezt a nagymamának, aki megélt egy s mást élete száz esztendejében, is pontosan kellett tudnia, még ha nem is egészen így látta a dolgot. Na de akkor mit akart a nagymama a válással? Lehet, hogy nem csak a válást magát? Meg kellett volna kérdeznem tőle, és erre nem meghalt?!, dühöngött Kollarik, miközben a metró felé sietett.

Hetedik út

2.

Előbb ismerte meg a hangot, mint értette meg, amit mond. Az anyja hangja volt. Az őshang, amely kezdettől fogva ott van az ember fülében, nem öregszik, nem változik, ahogy egy anya sem öregszik, sem változik, mindig ugyanaz az anya marad – és most mégis más volt ez a hang. Úgy volt más, ahogy az ember rendkívüli helyzetben másként reagál, mint egyébként. Valamit mondott ez a hang, de elsősorban nem jelentéssel mondta, hanem megváltozott alakjával. Ezt értette meg először Kollarik, aztán értette meg, amit mond:

            „Édesanya meghalt.”

            Így mondta: „édesanya”, holott a nagymama halt meg. Kollarik nagyanyja, aki Kollarik anyjának valóban édesanya volt, de egyben már kissé a lánya is, ahogy azon a régi vasárnap estén, amikor még a nagymama hatalmas belvárosi lakásban lakott, de már elkezdődtek az esések, éjszakánként pedig mórokkal társalgott a konyhában, akiknek enni adott, és Kollarik másnap reggel meg is találta a kenyérvágó kést az asztalon, csak az nem derült ki, mit vágott vele a móroknak a nagymama, s ettől kezdve kettőzött figyelemmel kellett rá ügyelni, ápolónők jártak hozzá, és Kollarik anyja is még rendszeresebben, s volt, hogy ott is aludt, hogy lefülelje a mórokat, akik azonban ravaszak volt és nem jöttek többet, legalábbis, amíg lestek rájuk, s azon a régi vasárnapon is ott volt Kollarik anyja, de amikor a nagymama elszundított ebéd után, fogta magát és hazament, mert Kollarik apja, aki amúgy közismert gurmand volt, már éhségsztrájkkal fenyegetőzött, fogta magát és hazament, de ezt előtte a nagymamával is tisztázta, csak épp a nagymamát álmában talán megint meglepték a mórok, s ettől furcsán ébredt, átbotorkált a lakás túlsó felébe, ahol Kollarik és a második felesége éppen filmet nézett, benyitott az ajtón, s be se lépve annyit nyöszörgött csak: „Hol van az édesanyám?”, mire Kollarik pánikszerűen pattant fel a kanapéról, mert azt hitte, hogy megbolondult a nagyanyja, pedig a nagymama tudta, hogy a lányát keresi, de azt is tudta, hogy az élet rendje szerint ez a lány már egyben az édesanyja is.

            Ez az emlék villant föl Kollarik agyában, ahogy meghallotta anyja hangját a telefonban, és csak a pillanat töredéke múlva értette meg, mi történt. „Hogy? Hogyhogy? Mikor? Most?”, hadarta dadogva a telefonba, majd azt tette hozzá: „Kapom magam és odamegyek.” És kapta magát és indult.

HETEDIK ÚT

1.

Kollarik a buszt is utolérte valahogy (stoppal), a daliás testnevelő kolléga is megértő volt, nem nyomatott vele büntető fekvőtámaszokat, különösen miután kiderült, miért is hagyta ott őket olyan váratlanul. Kollarik nem mesélt neki részleteket, de az első feleség és a tíz év említése önmagában is elég volt ahhoz, hogy elfogadja a magyarázatát (különösen, hogy a daliásan zord külső lágy szívet takart – hacsak valaki nem provokálta, mondjuk azzal, hogy fehér helyett színes zokniban ment órára, ami érthető is, a rend az rend, a lágyszívűségnek is megvannak a határai). Kackiás bajusza alatt cinkos mosollyal ölelte át Kollarikot, és megértő szavakat dörmögött a fülébe, amelyekből nyilvánvaló volt, hogy helyre állt a béke, kollégáját visszafogadta abba a lágy magyar szívébe, és újfent rendes embernek, faszagyereknek tartja. Indulhattak hát tovább a hátralévő két nap programjaira, s bár a diákok szemében volt valami változás, ahogy Kollarikra néztek, az út végére eltűnt ez is, hála Kollarik tanár úr közvetlenségének és közismerten remek humorának.

            A visszautazás nem tartogatott meglepetéseket, az utolsó nap fárasztóbb volt, mint a többi, mert csak buszoztak és buszoztak, hogy mielőbb hazaérjenek, amivel a maga részéről Kollarik tökéletesen egyet is értett, épp ezért a fáradtságot is jobban tűrte, mint a busz kevésbé motivált utasai. Aztán megérkeztek a fővárosba, a diákok szétszéledtek, Kollarik kezet szorított a testnevelő kollégával, majd hazasétált a hatalmas belvárosi lakásba. A felesége még nem volt otthon, amin nem is lepődött meg, elvégre még csak este hat volt, asszonykája hivatalos munkaideje alig másfél órája járt le, tehát még minden bizonnyal egy-két órába is beletelhet, amíg előkerül. Lepakolt hát, de persze eszébe sem jutott kicsomagolni, ráérünk arra még, üldögélt csak a hatalmas belvárosi lakás másik felében, vagy az egyikben, nézőpont kérdése, mindenesetre abban, ahol ő lakott a (második) feleségével, nem pedig, ahol már nem lakott senki, de mégis olyan volt, mintha lakna. A nagymamára gondolt. Arra gondolt, hogy másnap reggel az lesz az első, hogy elmegy hozzá Remetére, mert dolga van vele. Korán indul majd, mint azon a réges-régi májusi napon, de nem azért, mert még vissza kell érnie az iskolába, hiszen már kitört a nyári vakáció, hasukat süttető gimnazisták borították szerte a háztetőket, hanem mert sürgős ez a dolog. Nem azért megy, mert a nagymama elesett, hanem azért, mert ő érzi úgy magát, mint aki elesett, elesett valamikor nagyon régen, elgáncsolták vagy elbotlott, oly mindegy, hasra esett, ám aztán egy idő után felkelt és leporolta magát, s amit nem tudott leporolni, azt lekoptatta aztán az idő. Ám most, ennyi rengeteg idő eltelte után, egyszerre mégis úgy érezte magát, mint az a negyvenöt éves orosz törvényszéki bíró, aki egy mindennapi és iszonyú élet során beverte az oldalát, semmi baja nem lett tőle, csak épp soha többé nem gyógyult ki a semmiből, nem talált magyarázatot a szenvedésre, a halálra, de valójában az életre nem talált magyarázatot, s mire meglelte, nem volt többé sem élet, sem halál. Kollarik sem talált magyarázatot sem az életre, sem a halálra, amely egyre töményebben vette körül, sem a bácsiéra, sem Álmoséra, de a nagymama talán hamarosan, tehát sohanapján bekövetkező halálára sem. Nem és nem. Volt valami abban az esésben, ami örök. De mi?, morfondírozott Kollarik a hatalmas belvárosi lakás egyik felében egy fotelban ülve, amely ősrégi bútordarab volt, valamikor még a nagyszülei vehették, vagy ők is örökölték, és ez látszott is az eredeti huzatán, de azóta a feleségei átöltöztették, egyik így, másik úgy, és most már kopottságában is trendi volt, csak benne Kollarik nem volt trendi, mert nem értette élet, halál és hasra esés trendjét. Mi lehet örök egy hasra esésben?, gondolta Kollarik, el kell mennem Remetére, megkérdezni a nagymamától, mert ezt még soha nem kérdeztem meg tőle. Valójában nem sok mindent kérdeztem, amúgy se tőle, persze kérdeztem recepteket, a pacalpörköltét vagy a pejsliét, amiket mindig csak úgy nagyjából tudott elmagyarázni, mert ő érzésből főz, s így aztán amikor én csináltam, a pejsliből gyakran pacalpörkölt lett és fordítva, de nem az lényeg, hanem a kérdés maga, gondolta Kollarik, a kérdés, amit egy nagymamának föl kell tenni, akár pejsliről, akár  csak úgy egyszerűen az életről magáról. Mert egy nagymama akkor is valami nagyon alapvetőt tud az életről, ha egyébként már nem tud semmit, nem tud már pejslit se főzni, sőt rá kell főzni, őt kell kiszolgálni, és vigyázni kell, el ne essen. Valami nagyon alapvetőt tud, egzisztenciálisat, ha úgy tetszik, például azt, hogyan kell úgy leélni egy életet, hogy az ember csak akkor essen hasra, amikor már jön a végelgyengülés. Holnap reggel korán indulok a nagymamához, gondolta Kollarik. És akkor megszólalt a telefonja.

Hatodik út

12.

Tóni vérvörös szemmel nézett rá, teljesen értetlenül:

„Húgi? Hát hol lenne?”

„Úgy hallottam, hogy itthon van.

„Itthon?! Ugyan már. Akkor rosszul hallottad, sógor. Mit keresne ő itt?”

„Hát talán anyátokhoz jött.”

„Anyánkhoz? Dehogy. Alig látja. Azért költözött föl Ilonka nénihez.”

„Biztos vagy te ebben?”

„Egészen biztos. Ma is beszéltem anyámmal. Mindennap fölhív. Honnan vetted, hogy itt van?”

Kollarik azt akarta mondani, hogy Sándor mondta, Országházi, de aztán nem mondott semmit. Sándor úgy tudja, hogy itt van, Tóni úgy tudja, hogy nincs itt, ő, Kollarik pedig nem tud semmit, igazából azt sem, mért keresi, pontosabban, mi lesz, ha megtalálja. Na de nem találom, ez a lényeg, gondolta Kollarik, elment, és aki elment, többé nincs, s ez így is van rendjén. De akkor a nagymama mért erőlteti az egyházi válást? Ha már egyszer semmi jelentősége az egésznek? Mert öreg, gyámoltalan és hiszékeny, legfőképp az istenében hiszékeny? Vagy mégsem csak hiszékenység a hit? Lehet, hogy tud valamit? Talán öntudatlanul, de tud? Meg kell kérdeznem tőle. Vissza kell mennem Remetére, mi a túrót keresek én Detrén?

Ezt gondolta Kollarik, de mondani csak azt mondta: „Ne haragudj, Tóni, indulnom kell, jön értem a busz.”, holott még csak dél körül lehetett. „Akkor menjél, sógor, örülök, hogy láttalak.”, mondta Tóni, az asztalra támaszkodva fölállt, és kezet nyújtott. Látszott rajta, hogy mégsem örül igazán, de Kollarik tudta, hogy ez nem neki szól. Kiment az álomházból, végig a kerten, ki a kertkapun, és azon gondolkodott, hogyan érhetné valahogy utol a buszt, mit telefonáljon a daliás testnevelő kollégának, hol várják meg, s hogy aztán majd milyen járművel juthat el oda. Ezen gondolkodott, de mégsem ezen gondolkodott. A halott apósára gondolt, az anyósára, aki Gyorgyában él, Tónira, akiből Bajusz Laci lett és Emesére, aki Magyarban él. Egyvalakire nem gondolt érdekes módon, az első feleségére. Rá nem gondolt, gondolt viszont a nagymamára, s hogy minél előbb vissza kell érnie hozzá, minél előbb Remetén kell lennie, mielőtt késő lenne. Erre gondolt, s ezek után minden más, Detre, a busz, a daliás testnevelő kolléga, az itteni utazás, minden másodlagos volt már számára.

Hatodik út

11.

Kollarik nézte ezt a szőrös, kabátos figurát, aki Tóni is volt, meg nem is, és arra gondolt, hogy Magdát keresi, vagy Magdolnát, vagy Magdit, nevezzük ahogy akarjuk, a családban például Húginak hívták, Húgit keresem, ki mást, gondolta Kollarik, már mióta keresem, mert van valami lezáratlan közöttünk, vagyis valami, amit lezártunk ugyan, de ami mégsem akar véget érni, s nem azért nem akar, mert még akar valamit kettőnktől, hanem mert vannak bizonyos történetek, amelyeknek akaratlanul is a sajátjuk, hogy tovább folytatódnak az emberben, amikor pedig már túl van rajtuk, túl van rajtuk, mert éli az életét, újranősül, telik az idő, sőt néha úgy tűnik, múlik is, méghozzá annyira múlik, hogy még egy halhatatlan nagymama is haldokolni kezd, és bár nincs utolsó kívánsága, mégis egyértelműen azon dolgozik még haldoklásában is, hogy az unokája elváljon egyházilag is az első feleségétől, s bár ennek semmi jelentősége nincs az unoka szemében, mert nem hisz Istenben, de legfőképp a vallásban nem hisz, nem hisz egy ilyen hókuszpókuszban, ami az egyházi válás, mert bár nem hisz Istenben, mégis biztos abban, hogy amit Isten (a bácsi!, a bácsi!) egybekötött, azt holmi egyházi intézőbizottság szét nem választhatja, azt csak egy nagymama választhatja szét a végakaratával, nem, nem is azzal, a létezésével vagy a halálával, a kettővel együtt, s így aztán neki meg kell találnia Magdolnát vagy Húgit, hívják most bárhogy, meg kell találnia, gondolta Kollarik, de aztán rögtön arra gondolt, mért is kell megtalálnia?, ám mondani csak azt mondta, hogy osztálykiránduláson van, és beugrott látogatóba.

            „Hol vannak a szüleid?”, kérdezte Kollarik, „Hogyhogy nincsenek otthon? Zárva a kapu.”

„A szüleim?”, felelte Tóni, „Ők felköltöztek Gyorgyába. Mármint écsanyám, écsapám már nem él. A halála után költözött fel, a nővéréhez, Ilonka nénihez, akinek szintén meghalt az ura. Együtt laknak egy blokkban.”

„Apád meghalt?! Mikor?”

„Ó, már régen. Nem is tudtad? Már vagy négy-öt éve.”

„Nem tudtam. Sajnálom.”

„Nincs mit sajnálni. Öreg volt, sokat ivott. Azután kezdte el igazán, hogy ti elváltatok. Nem mondott semmit, csak nem bírta a szégyent. Aztán viszont már mondott, részegen állandóan össze-vissza beszélt, hogy neki kellett volna hozzád visszavinnie Húgit, pedig már hogy kellett volna? Emesét se hozta vissza hozzám.”

„Emesét?!”, döbbent meg Kollarik, „Mi van Emesével?”

„Ezt se tudod? Hát mit tudsz te, sógor? Emese kinn él nálatok Magyarba egy odavalósival, és magával vitte Rékát.”

Kollarik hirtelen maga előtt látta azt a moletten vonzó nőt, aki Emese volt, Tóni felesége, és az ő első felesége nagy barátnője, az idevalósi szexszimbólum, afféle helyi termékenységi istennő, hatalmas mellekkel és széles csípővel, és aki Rékát szülte Tóninak, Rékát, akinek ő lett a keresztapja, és aki aztán nyomtalanul eltűnt az életéből. Megdöbbentette, amit hallott, mégsem volt meglepve, annyira magától értetődő volt az egész. Emese fogta magát, és lelépett egy magyarországival, mert nem volt elég neki Tóni, de még kevésbé volt elég neki Detre, a főváros talán már elég neki, s nyilván szült az új férjének négy-öt gyereket, hacsak tovább nem ment azóta Németországba egy kurd kamionsofőrrel. Ez teljesen világos, Emese már akkor elment, amikor még együtt volt Tónival, ahogy az ő első felesége is rég elment tőle, mielőtt lelépett volna a Férfival. Ez teljesen világos, gondolta.

„Ez teljesen érthetetlen”, mondta Tóninak, „Sajnálom. Mikor történt?”

„Ugyan. Ennek is már vagy…, tudom is én, hány éve. Azóta lakok itt, ebben a házban. Gondoltam, anyámék közelében maradok, ha már az én közelemben nem maradt senki. Hogy az Istók bassza meg!”, kiáltott fel teljesen váratlanul Tóni, és a kezében tartott kupicát olyan erővel vágta a földhöz, hogy ezernyi szilánkra törött.

„Sajnálom. Tényleg sajnálom.”, mondta Kollarik, Tóni azonban láthatóan nem nagyon volt jelen, köhögött, káromkodott, aztán meghúzta a pálinkás üveget, és közben majd megfulladt. Kollarik egy ideig nem mert hozzá szólni, megvárta a dühroham végét, és csak akkor kockáztatta meg a kérdést: „És Magdi…, Húgi hol van?”

Hatodik út

10.

Állt Kollarik a kertkapu előtt, s nézte ezt a nagydarab, bajuszos embert, akinek arcán jól látható nyomokat hagyott az egész napos, hetes, hónapos, életes dorbézolás.  Nézte, de nem mert bekiabálni, hogy „szerbusz, Laci!”, mert mindig is tartott Lacitól, s az egykor a nyakára szorult hurok ténye sem hozta őt közelebb hozzá. Bajusz Laci pedig csak jött, álmatag tekintettel, odaért a kapuhoz, s ahogy átnézett fölötte, megpillantotta Kollarikot. „Hát maga, maga meg kit keres?”, kérdezte Bajusz Laci sokkal lágyabb hangon, mint ami egy Bajusz Lacitól kitelhetett, és olyan hangon, amelyet Kollarik jól ismert egykor. Ez a hang nem Bajusz Lacié volt, ahogy tulajdonosa sem Laci volt. De hogy ki, azt Kollarik nem tudta elhinni, hiába tudta, hogy ő az. De hiába nem hitte el, mégis azt mondta: „Tóni!”

            Bajusz Laci, aki már sokkal inkább Tóni volt, de még mindig nem volt eléggé Tóni, amikor hallgatott, megszólalt, halkan és zavartan, s annyit mondott az összetéveszthetetlen Tóni-hangon: „Te vagy az, sógor?...”, és aztán reszkető motozás után kinyitotta a kertkaput.

            Tóni volt az, már nem volt kétség, csak döbbenetesen bajuszlacis kiadásban. Egyáltalán nem volt olyan nagydarab, mint első ránézésre tűnt, csak valami ócska hatalmas kabátot viselt, és a bajsza az tényleg sokkal markánsabb volt, mint annak idején, őserdődús, elburjánzott férfiszőr, amely nemcsak a szája fölötti részt, hanem az egész arcát belepte, nem is Bajusz Laci volt, inkább Szőr Laci, de mindenestül együtt Tóni, az első feleség bátyja. „Sógor! Hogy kerülsz te ide?!”, és a hatalmas kabát, s a belőle kiváló szőrös fej Kollarikra borult, és átölelte. Jó volt ez az érintés, mert spontán szeretet áradt belőle, de közben más is, mosdatlan férfitest-, cigi- és piaszag erős keveréke, s így Kollarik minden meghatottsága mellett is hátratántorodott kissé. „Gyere be, sógor”, lihegte Tóni a nyakába, s húzta, húzta magával befelé.

A ház belseje kevésbé volt romantikus, mint a külseje. Egyszerű szobabelső, a helyi stílusnak megfelelő berendezéssel, ám a valódi jellegét a benne munkáló kaotikus erők adták meg. A rendezetlenség láthatóan nem alkalmi tanyát ütött ebben a házban, hanem otthon volt benne, idomult a ház lakójához, Bajusz Lacihoz vagy Szőr Tónihoz, hívhatták bárhogy. És Bajusz Tóni is otthonos volt benne, lételeme volt a káosz, a szétszórt, gyanús tisztaságú, vagy még inkább gyanútlan piszkosságú ruhák, a mosatlan edények, feldőlt, üres üvegek együttese. „Mit iszol?”, kérdezte Kollariktól anélkül, hogy hellyel kínálta volna, ami nehéz is lett volna a szobában uralkodó viszonyok közepette. Kollarik azért fél fenékkel lehuppant egy kibuggyant belű székre, és azt mondta, mindegy, amivel Tóni meg tudja kínálni, tényleg nem ezért jött, aztán elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy nem is ide jött. Tóni azonban nem nagyon figyelt Kollarik válaszára, mi több Kollarikra sem nagyon figyelt, egy üveget szedett elő valahonnét, az asztalról pedig felemelt két becsületesen piszkos poharat, teletöltötte őket egy halványsárga folyadékkal, majd az egyiket felemelve a fejével biccentett Kollarik felé, de csak miután a sajátját fölhajtotta szólt: „Egészségedre, sógor! Isten hozott!” Aztán leült Kollarikkal szemben, és újra teletöltve a saját poharát, megkérdezte: „Mit keresel te itt?”

Hatodik út

9.

Mennyi időbe telik bemenni egy kertkapun? No, nem úgy általában, hanem ha tizenöt éve nem járt ott az ember. Elképzelni, hogy belép, végigmegy az udvaron, s aztán befordul a nyári konyha ajtaján, ahonnét belépés van az egész házba. Nemcsak tizenöt év, hanem az azt megelőző tíz év szempontjából sem kockázatmentes vállalkozás. Mi hosszabb: tíz vagy tizenöt év – tudván, hogy objektív idő nem létezik? Végig lehet-e így menni egy ilyen udvaron, s be lehet-e nyitni egy ilyen ajtón?

            Kollarik mindenesetre megpróbálta. Benyitott a kertkapun. Amely zárva volt. Kollarik újra próbálta, a kapu nem nyílt, ez a kapu tényleg be volt zárva. Bassza meg, gondolta Kollarik, akinek a nagy pillanatokban mindig fennkölt gondolatai támadtak, bassza meg, most mit csináljak? Megfordult, és azt nézte, hátha valakitől segítséget kérhetne, felvilágosítást, „adjon isten! nem tudja-e véletlenül, mi van Marosiékkal?”, de nem volt senki, kihalt volt az utca, mintha mindenki elköltözött volna. És akkor Kollarik pillantása az álomlakra esett, annak karcsú tornyocskájára, s főként kertkapujára, mely minden bizonnyal titkokat rejtett. És hirtelen egészen biztos lett benne, hogy ott van az első felesége.

            Hát hol máshol? Hogy nem gondolt erre? Országházi biztos megvette neki, ahogy elvitte arra az álomútra, a piramisokhoz, amelyet még Kollarik ígért meg neki, amikor asszonykája éppen egyiptológusnak álmodta magát, könyveket vásárolt és az egyetemen is beiratkozott egyiptológiára, hogy aztán azt se végezze el, de nem ez volt a lényeg, hanem az elképzelt utazás, a fáraók földjére, amely ugyan már régen az idegenvezetők földje, akik minden félszó után tartják a markukat, meg a hasmenéseké, amelyen a turisták, minden bizonnyal a fáraó átkaként, mind átesnek, bele ugyan nem halnak, mert már a fáraó átka sem a régi, annyi mindenkit kellett az idők során megrendszabályoznia, de azért az akut fosás sem a legkellemesebb, ám az asszony nem az apró realitások embere volt. Elvágyódott Egyiptomba, hát Kollarik megígérte neki, Országházi pedig megvalósította. Ez így van rendjén, így működött flottul a kapcsolatuk, igaz az utazásból Kollarikot, aki addigra már valamivel kevésbé volt részese ennek a szép kapcsolatnak, kihagyták, viszont kapott róla egy kedves levelezőlapot, amelyen teve volt, piramis és sivatag, mely motívumok közül az utolsót magáénak is tudta érezni. Erre gondolt Kollarik, de nem elsősorban az egyiptomi útra, hanem az álomlakra, s átment a földes utcán, hogy a tornyos házikó kapuján bedörömböljön.

            A baj csak az volt, hogy Kollarik nem volt az a dörömbölős fajta. Nem ment tehát oda és kezdte el verni a kaput, mint egy idevalósi, egy igazi falusi ember, aki tudja, hogy az emberi kapcsolatokat direkt módon kell működtetni, benyitni valakihez, ha nyitva az ajtó, ha meg nincs, beüvölteni, csapkodni, rúgdosni a kaput, míg a háziak meg nem értik, hogy valaki direkt módon kapcsolatba akar lépni velük, és ki nem jönnek kaput nyitni. Ez a szép falun, gondolta Kollarik, ez a közvetlen kapcsolat, az emberek itt aztán nem halnak meg feltűnés nélkül egymás mellett, legfeljebb megölik egymást. De Kollarik nem volt ilyen közvetlen, ő még az emberi kapcsolatokban is csak a függő beszédet tartotta megvalósíthatónak. Így aztán csak állt a kapu előtt, és legalább annyira nem tudta, hogy fog most az első felesége közelébe jutni, mint azon a bizonyos vasárnapon, amikor azt tervezte, hogy kikocsizik Nagykocsiba visszanyerni elvesztett asszonyát. S ahogy így állt, teljes tanácstalanságban, egyszerre kijött valaki a házból. S ez a valaki nem volt más, mint Bajusz Laci.

Hatodik út

8.

Eltűnt a szemük elől, fél füllel még hallotta, hogy a busz elindul végre, belső szemével maga előtt látta a testnevelő kolléga értetlen arckifejezését, amely egyértelműen utal kétségére, hogy ezek szerint félreismerte volna Kollarikot?, mégsem annyira derék magyar ember?, mégsem faszagyerek?, bár a faszagyerekség talán nem kérdőjeleződött meg benne, hiszen csak faszagyerekek képesek arra, hogy ilyen váratlan módon ugráljanak le egy buszról… - igaz, a testnevelő kolléga számára a fogalom talán mást jelentett. De aztán a testnevelő kolléga arca eltűnt Kollarik szeme elől, és azt látta, ami előtte volt: egy hepehupás, földes utcát, amely egy magyar költő nevét viselte. És Kollarik ment tovább ezen az utcán.

            Ment tovább és tudta, hogy hamarosan egy szürke falú házhoz ér, amelynek kerítésén belül mérges kutya csahol majd rá, de amelytől nem kell tartani, mert ha néhanapján kiszökik valahogy, barátságosan végigszaglássza ugyanazt az embert, akire a kerítés mögül mérgelődött. Aztán egy sárga falú ház előtt megy majd el, ahol Bajusz Laci lakott valaha, a nagyivó, nagytermészetű, nagy erejű Bajusz Laci, aki puszta kézzel nyitotta a boros üvegeket. Egy helyi történet szerint három fiú málnászni ment, és az erdőben egy különös fenyőre lelt, amely egy akasztófát mintázott. Ez adta az ötletet a játékra, vessenek hurkot az egyik ágára, majd a három fiú közül az egyik a nyakára tette a hurkot. Hát alig hogy odatette, arca elvörösödött, fulladni kezdett. Társai gyorsan a segítségére siettek, ám ahogy kirángatták a fejét a hurokból, a fiú fölbukott. Az ördög rúgta meg hátulról, amikor látta, hogy megszabadul a csapdájából, magyarázta egykor Kollarik (akkori) anyósa, és keresztet vetett, mert tudd meg, fiam, minden hurokban az ördög lakik. Az egyik fiú Bajusz Laci volt. Egy átdorbézolt, végigduhajkodott nap másnapján a padláson találták meg, egy akkora lukban, hogy kiegyenesedni sem tudott, mégis halálba roskadt a nyakára feszülő hurkon keresztül.

            Kollarik már látta is a sárga falú házat, tőle valamivel messzebb meg azt a különös házikót, amelynek még valami karcsú tornyocskája is volt, ahová külső csigalépcső vezetett fel, s amelyet valami helyi csodabogár épített, festőművész vagy micsoda, aki a feleségét lepte meg ezzel az álomlakkal, de mire felépítette, az asszony megcsalta és elhagyta, s a ház ottmaradt parlagon, aztán nyilván megvették, de leginkább Kollarik első felesége szerette volna magának, s Kollarik meg is ígérte neki, de aztán másként alakultak a dolgok, s főként Kollariknak taxira kellett kiadnia a bemutatásra hozott pénzt, ahelyett hogy házra költötte volna. Föltűnt a házikó, s vele srégen szemben egy kék falú ház. Kollarik megérkezett.

Hatodik út

7.

Megnézték a kastélyt, megcsodálták a helyi kortárs festők képeit, amelyek az egyik toronyban voltak kiállítva, s érdekes kontrasztot képeztek a patinás enteriőrrel, majd visszatértek a buszhoz, hogy induljanak vissza, Gyorgyaszentgyörgy felé, s tovább a tervezett programokra. A busz elindult, kidöcögött a hepehupás földúton, hogy aztán balra forduljon, Gyorgya irányába. A sofőr már indexelt is, majd hirtelen azt mondta: „Ejsze, csak jobbra tudok menni.” Nézték, hát tényleg, úgy volt leszűkítve a kiforduló, hogy egy ekkora busz csak jobbra kanyarodhatott ki. „ Nem baj, menjünk”, mondta a testnevelő kolléga, „Majd csak lesz valahol lehetőség, hogy visszaforduljunk.” És elindultak Detre irányába.

            Végigmentek Lázárhegy főutcáján, majd kiértek a faluból. A sofőr és a testnevelő egyfolytában azt vizslatták, hol van elég hely a megforduláshoz, de a falun kívül sem akadt. Akkor megszólalt Kollarik: „Ismerem a következő települést. Ott van egy nagy placc, az megfelelő lesz. Csak pár kilométer.” A testnevelő kolléga bólintott, hogy az remek lesz, miközben Kollarikkal a torokban lüktető szív banális ténye már-már a végsőket rúgatta. De nem volt visszaút, már csak azért sem, mert tényleg nem volt hol megfordulni. A busz jobboldalán a távolban pedig már feltűnt a régi temető.

            A régi temető mellett van a zsidótemető, a maga alig néhány málladozó sírkövével. Mondta volna Kollarik, az idegenvezető, a mikrofonba, ha Kollarik nem lett volna kultúrsznob, aki csak régi kastélyokról és régi templomokról beszél, régi temetőről - amely csak azért régi, mert már megtelt, viszont az első feleség családjának háza mögött fekszik, de tényleg annyira közel, hogy csak át kell menni a hátsókerten, átbújni a kerítésen, s már ott is van az ember, ami halottak napján, amikor az egész régi temető gyertyafényben fürdik, különösen bensőségessé teszi az oda járást, mintha csak a szomszédba mennének, miként oda is mennek, a szomszédba, halottaikhoz – nem. Pedig akkor elmondhatta volna, hogy zsidó már nem is él a faluban (hacsak azóta nem költöztek vissza, hogy ő utoljára ott járt), aki volt zsidó, az mind a zsidótemetőben lakik, viszont az a hír járja (vagy járta az első feleség gyermekkorában), hogy nem jó odamenni, mert kiszívják az ember, s főként a gyermekek vérét, s így amikor egyszer, egy alkonyati órán első felesége gyermekkori mása és a barátai egy autóroncsot pillantottak meg a régi temető hátánál, a zsidótemető szélén, sikoltozva rohantak haza, hogy „jaj nekünk, jönnek a zsidók!” De nem mondta el, s nemcsak azért nem, hogy a vámpírhit és a népi antiszemitizmus e különös habarcsával ne terhelje tanítványai fejét, hanem azért sem, mert kultúrsznob volt, s egyszerűen nem akart beszélni a régi temetőről. Csak nézte, ahogy elhúzott mellette a busz. Nézte, és talán látta is.

            Azt mindenesetre látta, hogy egy pillanat múlva Detre egyetlen blokk-, vagyis lakótelepi házához érnek (amely lakótelepi ház volt, csak lakótelep nem volt hozzá; oly elveszetten emelkedett a körülötte lévő falusi házak között, mintha véletlenül pottyantották volna oda, holott egykor a kommunista építészet dicsőséges hirdetőjének szánták), ahol már alig kell menni tovább, mert hamarosan a nagytemplomhoz érnek, s ott valóban meg lehet fordulni. Ezt látta, de nézni inkább a blokkházzal szemközti utcát nézte, egy kis utcácskát, amely hamarosan elkanyarodott a szem elől, de nem Kollariké elől, mert az belső látással követte tovább, egészen a… - hányas számig is, bassza meg?!, rémült meg Kollarik, nem igaz, hogy elfelejtettem, és egyébként is, hogy hívták az utcát? Aztán eszébe jutott, hogy az utcát régen másként hívták (hogyan arra már nem emlékezett, de valami különös, egyéni néven), de aztán a nagy politikai fordulat után Detre lakói önhatalmúlag megváltoztatták a nevét, a legnagyobb magyar költőjére, legalábbis, akit a köztudat a legnagyobbnak tart, mert meghalt, de legalábbis eltűnt a szabadságért, pár száz kilométerrel odébb egy csatatéren, s ily módon egy valóban megkülönböztető név helyett az utca beköltözött a magyar nyelvű települések ezernyi hasonnevű utcája közé – ez eszébe jutott, a házszám azonban nem. De nem gondolkodhatott rajta, mert a busz a nagytemplom elé ért. „Itt meg tudsz fordulni”, mondta a sofőrnek, majd miután a manőver sikerült, s a busz ismét a gyorgyaszentgyörgyi irányba került, majd elindulva ismét a blokk elé ért, Kollarik hirtelen és az út alatt rá addig nem jellemző határozottsággal így szólt: „Állj meg! Itt én leszállok. Majd gyertek értem, mondjuk…”, ránézett az órájára, amely délelőtt 11-et mutatott,”este hatra.” És meg sem várva a testnevelő kolléga reakcióját, lepattant a buszról. Átment az úttesten, s nekivágott a kis utcácskának, miközben érezte, hogy egy egész busznyi szempár szegeződik a hátára, de nem nézett vissza, hiszen tudta, hogy hamarosan eltűnik a szemük elől.

Hatodik út

6.

Úgy volt… - kit érdekel, hogy volt, hogy lett volna a program szerint, milyen természeti látnivalót vagy mást kellett volna megnézniük. Kollarik maga sem tudta, miért, pontosabban tudta, csak azt nem tudta, hogy ez a vágy ennyire erős lesz benne, azt javasolta, hogy a programot felrúgva („egy kicsit módosítva”, így fogalmazott) nézzék meg a lázárhegyi kastélyt, amelyben a 17. században egy későbbi fejedelem gyermekeskedett, egy „nagy fejedelem”, aki egyik legnagyobb realista írónk történelmi trilógiájának a főszereplője, s akinek vonásait az említett regényben az író állítólag részben magáról mintázta. Ezt már a testnevelő kollégának magyarázta Kollarik a meggyőzés eszközeként, csak azt nem tette hozzá, hogy Lázárhegy éppen félúton fekszik Gyorgyaszentgyörgy és Detre között, s hogy annak idején minden megérkezésnél áthajtottak Lázárhegyen, elautóztak a kastély előtt, s hogy a legelső alkalommal, alig több mint húsz évesen, az első, még teljesen az ismeretlenben történő autózás során úgy tűnt föl neki az éjszakában fehéren világító kastély, mint valami misztikus látomás. Ezt nem mondta Kollarik, de a testnevelő kollégának a történelmi regény említése is elég volt, nem mintha olvasta volna, sőt nyilván nem is érdekelte, de mint magát jó polgárnak, magyarnak és pedagógusnak tartó ember, aki ha nem is gyakorolja, de buzgón magasztalja a műveltséget, rögvest ráparancsolt a gyerekekre, hogy pattanjanak buszra, indulnak megnézni egy kastélycsodát, s máris ecsetelni kezdte, miért fontos ez a látnivaló, s bár magyarázatában némileg összekeveredtek az egyes nevek, az író neve a fejedelemével, ám Kollarik nem tartotta fontosnak kiigazítani, elvégre a testnevelő kolléga ily módon nem tett mást, mint öntudatlanul is értelmezte egy nagy regény alkotói lélektanát. Ennél fontosabbnak tartotta, hogy indulnak Lázárhegyre. Ahonnét csak egy köpés… - nem, nem, ebbe nem akart belegondolni, nem köpködünk, illetlen dolog, jól nevelt fővárosi pedagógusok vagyunk, akik sokra becsüljük a kultúrát és a magyarságot, megnézünk egy kastélyt, mert fontos látnivaló, de aztán nem nézünk meg egy másik helyet, ahol nincs semmi. Csak minden.

            Mi minden van ott?, gondolta Kollarik, ahogy a busz elhagyta Gyorgyaszentgyörgy határát, s neki közben – banális tény, de az ember banális lény – a torkában dobogott a szíve. Mi minden van ott? Van a nagytemplom, ami tényleg messze környék legnagyobb temploma, és idevalósi, Detre környéki kőből emelték, tehát még voltaképpen meg is lehetne nézni, de akkor tulajdonképpen nem tennénk mást, mintha a szovjet törpét mutogatnánk a gyerekeknek, csak azért, mert a legnagyobb a világon. Na nem, gondolta Kollarik, szovjet törpéket nem mutogatunk, pedagógusok vagyunk, vagy mifene. Kollarik ugyanis kultúrsznob volt, és meggyőződésesen csak régi műemlékeket nézett, illetve mutatott meg bárkinek. Márpedig a detrei nagytemplom alig több mint száz éves, vagyis alig idősebb, mint a nagyanyám, gondolta Kollarik, ezzel az erővel Remetemagdolnára is mehettünk volna osztálykirándulásra. Mit mutassak a nagytemplomon? Azt, hogy itt sétáltam tizenegynéhány évvel ezelőtt a feleségemmel, aki nem a mostani feleségem, és mentünk is misére, meg nem is, mert bementünk bár, és mise is volt, mi mégsem a misét néztük. Ezt meséljem? Na jó, ahogy a gyerkőcöket ismerem, még jobban is érdekelné őket, mint egy 17. századi kastély, de hát pont azért vagyok, hogy elmagyarázzam nekik, mi az, ami tényleg érdekes. Gondolta Kollarik. Márpedig az az érdekes, hogy hol nőtt föl a nagy fejedelem, nem pedig az, hogy hol nőtt föl Kollarik első felesége. Na nem, nem megyünk Detrére, gondolta, miközben a busz bekanyarodott a lázárhegyi kastély parkolójába, vagyis arra a porosan földes placcra, ami parkolóként szolgált.

Hatodik út

5.

Na de ez a „minden” nem érdekelte a testnevelő kollégát, mint másnap az igen válasz után, s az útvonalterv felől érdeklődve kiderült. Ide is tervezte (tervezték a földrajzos kollégával), oda is, Detrére azonban véletlenül sem. Igaz, a közelében lévő városkába, Gyorgyaszentgyörgybe már annál inkább, de azért az mégsem Detre. Gondolta Kollarik, és megborzongott.

            Így indultak útnak, egy július eleji hétfő reggel (mert közben július lett, igen, így önkényeskedik Időnagyúr a szegény, kiszolgáltatott időszolgákkal), hogy aztán majd vasárnap térjenek vissza. Busszal mentek, méghozzá odavalósi sofőrrel, de bérelt busszal, német márkájúval, jó állapotban lévővel, amelynek nem paszuly-karó van a tengelye helyén. Busszal mentek, keresztül a fél országon, át a tengersík vidéken, majd a határon, ahol már nem voltak olyan határőrök, akik népszínművet adtak volna elő a belépés megnehezítésére, vagy csak az új idők új szelei nem kedveztek a népszínműveknek. És aztán mentek tovább szorgosan, hol itt álltak meg, hol meg ott, néztek ezt is, néztek azt is a testnevelő és a földrajzos kolléga útiterve szerint. Több helyen szálltak meg, volt, hogy sátrat vertek, volt, hogy magánszálláson, rémisztően barátságos helybeliek között, akik úgy tukmálták beléjük a házi pálinkát és különböző húsokat, mintha permanens disznóölés lenne az életük, melybe kényszeresen be kell vonniuk minden vendégüket, hogy aztán a disznóölés bevételéből újabb és újabb szinteket húzhassanak a házukra, míg a végén megvalósíthatják a felhőkarcolós vendéglátás merész ideáját. Kollarikék olyan apartmanokban laktak ezeknél a helybelieknél, melyekben a jacuzzis ülőkádtól a házi mozi rendszerig minden volt, s mindez egy kívülről nézve teljesen autentikus mézeskalács-házikóban, amelyben néhány éve még a puliszkát is puliszkával ették. A legjobban azonban a nyelv döbbentette meg Kollarikot. Jól ismerte ezt a tájat s ezt a tájnyelvet hosszú, tízéves idejárásai idejéből, a gimnáziumban diákjainak is előszeretettel idézett olyan kifejezéseket, amelyek csak az itteni ajkakon teremtek meg, és szállásadóitól is elvárta volna, hogy két pálinkáskupica teletöltése közben ringassák vissza ebbe a számára régen eltűnt nyelvi valóságba. Ám a szállásadók olyan természetességgel beszélték Kollarik fővárosi világának nyelvét, mintha eleve abba születtek volna, egyedül a kiejtésük sajátos zamata árulta el, hogy nem odavalósiak. Így aztán Kollarik számára maradt, mint afféle dísz idevalósira, hogy egyes ételeknél és italoknál felidézze azok helyi neveit, s röpködtek ajkáról a pálinka fűtötte „vinete”, „gogos”, „cujka” és hasonszőrű szavak, amelyekről diákjai el sem akarták hinni, hogy tényleg léteznek, míg a szállásadók ragyogó arca meg nem győzte őket. Kollarik kollégája, a daliás testnevelő pedig elégedetten veregette meg Kollarik vállát, mely mozdulaton érződött, hogy derék magyar embernek, faszagyereknek tartja, akárcsak vécébe szorult földrajzos kollégájukat, s nem is sejtette, hogy Kollarik egyszerűen az eltűnt nyelv nyomában jár.

             Gyorgyaszentgyörgybe egy ködös reggelen érkeztek. Olyan volt az idő, mintha épp az egynapos nyár ünnepe utáni macskajajból gyógyítgatná magát. Ősz volt, noha nyár, a diákok zúgolódtak is, a testnevelő kolléga próbálta önteni beléjük a lelket, hogy hamarosan kisüt a nap, ami úgy is lett, de Kollarik tudta, hogy nem más ez a napsütés, mint egy jól felrakott smink a valóságon. Az van, ami van, gondolta, minden más képzelgés; lehet napsütést képzelni az ősz helyére, ami itt a nyár, de attól még az itteni nyár ősz marad. A busz beállt egy áruház parkolójába, amely egy globálisan terjeszkedő lánc részeként jutott el erre a vidékre is, és miközben bementek a boltba reggelit venni, Kollarik azon gondolkodott, hogy ez megint nem a valóság, mert a valóság az, hogy Gyorgyaszentgyörgyön egy-két bolt van csupán, amelyekbe mindent bezsúfolnak ruhaneműtől kezdve vasárun át élelmiszerig, ami csak kapható, de így is foghíjasan vacognak a polcok. Ez nem a valóság, gondolta Kollarik, és beleharapott az áruházban vásárolt svájci csokoládéba.

Hatodik út

4.

Nem megyek Detrére, gondolta Kollarik a testnevelő kolléga ajánlatának hallatán, megy a halál. Amikor utoljára járt Detrén, nászútra indult, s gyászút lett belőle, bár ez csak valamivel később derült ki. A Férfival mentek, aki önként ajánlkozott sofőrnek, mert őt annyira érdekelte a határon túli régió, s az első feleség szüleit is ismerte. És ily módon, magyarázta a maga lehengerlő módján, a vonat- vagy buszút stressze is elkerülhető. Leszek én elég stresszforrás magam is a számotokra, hunyorított cinkosan, és Kollarik ezt jó viccnek vette, hálás volt a Férfinak, hogy megint kisegíti őket a bajban, holott baj inkább abból lett, hogy kisegítette őket. Autóval mentek, a Férfi autójával, mint annyiszor, keresztül a fél országon, annak tengersík vidékén, ahol a börtönéből szabadult saslélek a rónák végtelenjét látja. A férfi vezetett, Kollarik ült az anyósülésen, a felesége pedig hátul, de aztán az asszonyról gyorsan kiderült, hogy nem bírja a hátulülést, rosszul lesz tőle, kidobja a taccsot, s hogy ki ne dobja abba a szép nagy nyugati autóba, ami a Férfié volt, előre kellett ülnie, mintha csak anyós lenne, holott egyházilag frissen férjezett asszonyka volt. Így utaztak át a pusztán, át a határon, majd át a nagy hegyeken, amelyek az igazi, a földrajzi határok voltak, s melyek kanyargós szerpentinjein Kollarik első felesége, anyósülés ide vagy oda, mégiscsak kidobta a taccsot, igaz ezt, istennek hála, a nagy és szép nyugati autón kívül, egy pihenőhelyen tette. Ettől azonban annyira jól lett, hogy az út hátralévő részét felszabadult évődésben tette meg, évődésének partnere pedig az autót kormányozó Férfi volt. Kollarik csak ült a hátsó ülésen, és hallgatta őket, és büszkeség dagasztotta mellét, amikor asszonykája szájából, ki tudja már, milyen téma mellékvágányaként, olyan merész kérdés  hangzott el a Férfihoz, mint: „Te dugtál már seggbe?”, s a frappáns válaszon („Téged még nem.”) ő is harsányan derült, arra gondolván, mennyire vagány és belevaló az ő felesége és a közös barátjuk. Így utaztak, a legnagyobb egyetértésben.

            Megy a faszom Detrére, gondolta Kollarik, ám mondani csak annyit mondott a testnevelő kollégának: „Meggondolom, jó? Holnapra választ adok.” Aztán hazament és gondolkodni kezdett… - fenét, várta a második feleségét. Aki nem jött, csak nem jött, késő esti órákig tartott a gálya aznap is az egyetemen. És Kollarikban, ahogy ott várakozott, egyszeriben megszületett a maga számára is váratlan döntés: elmegy a határon túli kirándulásra. Az még mindig jobb, mint várni egy soha haza nem térő feleséget. És hát úgyse megyünk Detrére, nincs ott semmi, gondolta magában. Nincs ott semmi, csak minden.

Hatodik út

3.

Kezdődött a nyár, véget ért az iskola, sőt még olyasvalami is véget érni látszott, ami nem akart befejeződni. Kollariknak semmi kedve sem volt a határon túlra utazni. A határon túlra, a hegyek közé. Ahová majd tíz éven keresztül évente többször járt. Nemcsak nyáron, melegben (bár arrafelé a nyár gyakorta egyetlen júliusi vagy augusztusi napra esett, a mondás: „emlékszem, tavaly egy szerda délután volt a nyár, háromtól ötig”, csak részben számított viccnek), de télen is, komoly mínuszokban és többméteres hóban, ami azon a tájon teljesen magától értetődő volt. Busszal ment, illetve mentek, amit odavalósi sofőr vezetett, odavalósi utasokkal, ők voltak a kakukktojások, két tápos csibe, mint annak idején a seregben, csak ott még nem volt mellette a felesége, itt viszont ott volt, ült a buszban a mellette lévő ülésen tizenkét órán keresztül, legalábbis jó esetben, ha közben le nem robbant a busz, ami bizony gyakorta megesett. Olyankor aztán jött a nagy fusizás, hogy valahogy továbbdöcögésre lehessen bírni a járművet, fusizott mindenki, az egész pia- és cigiszagú busz, csak ők nem, két tápos csibe, ott álltak az út mentén, és nézték a szorgosan fusizókat, akik így vagy úgy végül csak megoldották a helyzetet, ha kellett paszuly-karót tettek a törött tengely helyére, mehettek tovább, legalábbis míg a paszuly-karó bírta. De volt, hogy vonattal mentek, egy merő stresszben a határig, hogy a szomszéd ország élelmes őrei vajon mit találtak ki a saját szórakoztatásukra, mit nem lehet bevinni (vagy visszafele jövet kihozni, az még problémásabb volt, Kollarik első felesége egyszer majdnem birokra kelt az egész határőrséggel, hogy a kelengyéje részét képező hatalmas csergetakarót ne vegyék el tőle, cirkusz volt, s majdnem dráma lett, géppisztolyok kerültek elő, mindenki kiabált egy Kollarik számára teljesen idegen nyelven, ő meg csak állt tápos csibeként, ezúttal egyedül, s nézte a nőstényoroszlánként küzdő asszonykáját), mennyi kötelező pénzt követelnek meg éppen az idegen ország pénznemében (mivel Kollarikék mindig családi látogatásra mentek, nem volt szükségük odavalósi pénzre, annyi volt csak náluk, amennyi a bemutatáshoz kellett, ez az összeg viszont a határőrök kénye-kedve szerint változott), vagy milyen más népi színjátékkal állnak elő, amelynek semmi más célja nincs, mint a beutazás megkeserítése. Így mentek a határig, aztán ha átjutottak rajta, következett a hosszú, unalmas út az éjszakában. Ez a rész már jó volt, vagyis jobb volt, pár órán keresztül, a határ okozta sokk lassú oldódása után, de aztán jöttek a fogyni nem akaró kilométerek és órák, a kényelmetlen ülésen való alvásképtelenség kínjai, míg végül a vonat befutott a hajnali állomásra, mely télen még reménytelenül sötét volt, nyáron viszont már pirkadati fényekben fürdött, és ott állt a peronon az első feleség apja, a helyi fakitermelő, s berakta őket a furgonjába, hacsak nem volt (általában volt) valami baja az autónak, mert akkor nem várta őket senki, és a bemutatásra tartogatott pénzből taxit kellett fogadni, amely elvitte őket Detrére.

Hatodik út

2.

Közben eljött a június közepe, véget ért az iskola, a kutyafalka szélnek eredt a nyári diáklét lehetőségeinek ezernyi irányában, fülében a gimnázium igazgatójának búcsúszavaival, amelyekben a szünidei kikapcsolódás önfeledt pillanatainak élvezete a lét mélyebb értelmének morális indítékaival keveredett, s nyert fennkölt kifejezést némely klasszikus költőóriás művéből vett citátumokban, melyek egyikének az igazgató úr saját kezével gyúrt parafrázisában az is megfogalmazódott, hogy jó mulatság ugyan a nyári pihenés, de a férfimunka majd ősszel újra indul, s hogy ezt a lányok is magukra vehessék, az igazgató úr felemelt kezének begörbített ujjai a közismert módon utaltak az idézőjelre. Véget ért az iskola, Kollarik is hazasétált (mely séta még téli útviszonyok - lásd hótorlaszok, útlefagyások - mellett sem tartott sokkal tovább öt percnél, a többi évszakban pedig olyan is előfordult, hogy előbb ért haza, mintsem elindult volna az iskolából, jóllehet az ellenkező irányba ez már kevésbé volt igaz, ezzel is alátámasztva egy bizonyos francia gondolkodó teóriáját a kétféle időről) hogy a maga részéről is megkezdje a jól megérdemelt szünidőt, melyben nincs helye sem kutyafalkának, sem elvált, jóllehet egyházilag el nem választott feleségnek. Pontosabban így lett volna, ha másként nem történt volna. Ha nem állt volna az évzáró után Kollarik elé egyik kollégája, egy daliás termetű, kackiás bajuszú testnevelő, aki a serdülő fiútestek nevelésén túl az iskola egészének fizikális egészségéért is felelősnek érezte magát, ily módon szervezve gyalogtúrákat, sítáborokat, tömegsport rendezvényeket, mi több nyári utazásokat. Erről volt szó most is. Hogy ő megszervezett egy utat. Hadarta Kollariknak (a testnevelő kolléga nagyon tudott hadarni, mintha csak nyelvi kifejezésmódjában is rekordokra törne, verbális szinten is megvalósítandó Coubertin báró „gyorsabban, magasabbra, erősebben!” jelszavát, ami gyakorta falrengető üvöltésekben nyilvánult meg az udvari testnevelési órákon). A határon túlra. A hegyek közé. Hogy lássák az elkorcsosult fővárosi nebulók. Mert ott még igaz magyarok. Igazi hegyek között. Még a medvét is röptiben. Mely megfogalmazás jól mutatta, hogy a kolléga, mint afféle született pedagógus, nem pusztán a test, hanem a lélek nevelője is kívánt lenni. Hogy van ez az út. Hadarta a daliás és kackiás bajuszú kolléga. Hogy ezt ő megszervezte. Minden elrendezve: busz, szállás, utazóközönség, mely az iskola tanulóiból verbuválódott. Mi több kísérőtanár is volt már – s ekkor a folyosón a kolléga szájából elhangzott egy másik kolléga neve, egy földrajztanáré, aki az útjainak állandó kísérője volt, lévén derék magyar ember („fasza gyerek”, kacsintott a kolléga) és nagy tudású tanár, aki a tenyeréből olvassa a Föld minden rajzolatát, ily módon hasznos résztvevője az ilyen túráknak, s már meg is tervezték közösen az út minden részletét, és erre pont most történt vele az a peches baleset. Kollarik hallott erről a balesetről. Pár nappal korábban a földrajztanár beszorult az egyik tanári vécébe, és mivel kiabálni nyilván szégyellt, megpróbált felül kimászni, ám leesett és eltörte a lábát. Valóban peches baleset, még talán az a következtetés is levonható belőle, hogy vécére menni igencsak kockázatos vállalkozás. Mindenesetre a földrajzszakos kolléga otthon feküdt gipszben, és a testnevelő kolléga ottmaradt kísérőtanár nélkül. És eszébe jutott Kollarik. Aki egyszer egy tanári futball után, sörözés közben, felelőtlenül elkottyintotta, hogy az első felesége. Tehát akkor ismeri a határon túli hegyeket. Meg az ottani embereket. Még talán a medvéket is. Sőt talán valamelyiket ő is röptiben. (Ekkor már egyértelmű volt, hogy a testnevelő kolléga a humor meggyőző erejében bízik, akárcsak az óráin, amelyeken a futás önvédelmi sportágnak neveztetett, a fekvőtámaszok pedig tréfás rigmusokra [„Öcsi fogja Dóri csöcsét, Dóri fogja Öcsi pöcsét, kemény volt a Dóri csöcse, felállott az Öcsi pöcse.”] nyomattattak.) Eljön-e vele?