A negyvenéves férfi

Eltűntél

Eltűntél, mint köd, ha felszáll

eltűntél: reggel az álom

keresnélek, nem tudom már

azt, hogy lényed hol találom

nem talállak, nem tudom már

léteztél-e, van-e bárki

ott ahol eddig te voltál

s lehet-e őt megtalálni?

Most

Most feleselget a szív is,

most fellobban a láng,

rád veti fátylát hát Írisz,

s elkap a hév, a falánk.

Nélkülem alszik az este,

itt ez a szív, a tied,

és belopódzik a testbe

a „bárcsak”, a „lenni veled!”

A nem-tudás szonettje

Ha tudnám azt, hogy nem vagy más, csupán

egy örökbecsű múló pillanat,

s azt, hogy egyszer nem marad talán

belőled más, mint egy volt-virradat,

mely éjszakára jött, majd tovatűnt,

s miként rendje, lett belőle nappal,

mely tisztafényű szemmel rád tekint,

elszomorít, mégis megvigasztal.

Ha tudnám mindezt, sem lehetnék más,

mint ki vagyok, most, e pillanatban,

s ha sejteném, hogy tán csak ebmarás,

mégis hinnék én a fájdalomban.

De nem tudom. Hallgatok és nézlek,

s derengnek a virradati fények.

Versálom az ébredésről

Aznap reggel felébredtem, s aztán álmodtam tovább.

A való olyan, mint az álom, csak éppen ostobább.

Azt álmodtam, hogy a valóság egy olyan ébredés,

melyben valóvá lesz minden álom, s nincs több kétkedés.

Nincs több kétely, csak a valóság, hogy az álmod igaz.

És hogy mindarra, ami valóság, ez hát a vigasz.

Nem való ez, nem is álom, úgy nevezik, hogy élet.

S áthat mindent, mint az elmúlás áthatja a létet.

Áthat mindent. Álom s valóság összevegyül benne,

s eggyé válik, mint a tenger simul a végtelenbe.

Ami álom volt, lesz valóvá, s valóból lesz álom.

Azért van az ébredés, hogy az álmod rád találjon.

Szonett a reményről

Na most mi van?, kérdi az Én,

a Te pedig nem felel.

No de nem azért van remény,

hogy rögtön feladni kell.

Ugyan dehogy, gondolja Én,

Te majd újra Te leszel,

bár alagút, de ott a fény,

jönni fog, mert jönni kell.

Hogy mi? Hát az. Kimondanám,

no de most még nem merem.

Az, ami fontos igazán,

nem babrálhat ki velem.

Épp, mert fontos, pont azért.

S végül mert lesz, nem miért.

Ész és érzelem párbeszéde

"Azt mondhatom el csupán, mi fáj nekem.

Annyi vagyok én, amennyi kín a menny

s amennyi kéj itt a pokol a földön.

Amit súg az ész, az számomra börtön."

"Fájni tudsz mindössze, ó te ostoba,

ám a vérzés az csupán egy mostoha,

ki kéjjel vág a kínra s a félelem

áthatja a mámort, ám az értelem

kordában tartja mind, mi puszta érzés.

Az emberélet csupán annyit ér és

annyit nyomhat latba, mit a ráció

megköt." "Ugyan! Az, amitől élni jó,

az más. A napfény és a bor s madárdal.

Az ész poroszkál, míg a mámor szárnyal."

Pompeji szonett az érzésről

Ha elhamuzna engem egyszer

a feledés mint egykor Pompejit

és lenne testem mint egy romkert

halott város mit a nap perzsel

ha nem lennék más mint lelőhely

amit feltártak értő kezek

s így lényemből az emlékezet

csak egy múzeumnak nyerne el

esendő ezt-azt mellékeset

s ha így nézne majd egy kisgyerek

elmúlt valómban vitrin mögött

látná-e rajtam tekintete

míg kezét fogná anyja keze

az érzést amely hozzád kötött?

Szonett a tengerről

A tengert akartam látni, a tengert,

hogyha már téged nem láthatlak.

Ezért kerülgettem tengernyi embert,

és bandukoltam órák hosszat.

Végül elértem, ott volt a távolban,

akár egy donna a balkonon,

én meg percekig csupán álltam ottan,

majd ránc futotta be homlokom.

Ennyi?, gondoltam, ennyi az egész?

Darabka kék a semmiből kivágva?

És miképpen egy álom ködbe vész,

mély csalódással gondoltam a vágyra.

Ám akkor egyszerre szinte észrevétlen,

arcod tűnt elő a mély tengeri fényben.

Szonett az utazásról

Esteledett és ott ültem a gépen.

Nápoly még messze volt, de Pest rég elmaradt.

A percek jöttek-mentek észrevétlen,

s nem hagyott nyugodni engem a gondolat:

Vajon mit csinálsz, biztos hazaértél,

szobádban ülsz talán, a cuccod pakolod,

 minden porcikádban friss még az élmény,

idegen még talán most az otthonod.

Így van ez, az ember hogyha útra tévedt,

 elnyeli egy kissé őt a nagyvilág,

megőriz magában sok-sok álomképet,

s szűknek érzi azt, mi volt előtte tág.

Ám a megszokottal végül csak kibékül,

s mindazt, amit átélt őrzi álomképül.

Szonett a nápolyi útról

Holnap este már Nápolyban leszek.

Különös érzés, akár egy álom,

mely benned marad s aztán átoson

egész napodon, s este elejted,

a felejtés kútjába hajítod,

amikor új álomba szenderülsz.

Ilyen most ez. Égsz érte és hevülsz,

de egy kicsit magadtól eltartod.

Nem hiszed el. Nem való az egész.

Úgy gondolod, felébredsz belőle.

A való az más, mást vársz el tőle.

Azt, ami van. S most az te vagy és kész.

Igen, van Nápoly és az utazás.

Aztán vagy te. És ez egészen más.

Szonett az ébredésről

Reggel van, ismét egy reggel,

és rövid volt az éjszaka,

ötkor ébredtem és felkel-

tem, s nem is tudom, azóta

mi történt, az idő elment,

elfutott, mint egy zsebtolvaj,

aki egy pénztárcát elcsent,

s ajkán megkönnyebbült sóhaj.

Ülök csak, és rád gondolok.

Vajon te most épp mit csinálsz?

Alszol még? Vagy felriasztott

egy rossz éjjeli álmodás?

Ugye nem? Hisz álmaidban

csupán béke és derű van.

Szonett a gondolatról

Hát úgy volt az, tudod, hogy épp hazaértem,

mert szüleimnél voltam ebédelni,

és arra gondoltam egy álomban ébren,

hogy milyen jó is volna veled lenni.

De ez csak úgy jött, mint pillangó, ha elszáll,

és nem volt ez másért csak a kedvemért,

mert az jutott eszembe ott anyáméknál,

hogy talán te vagy az, aki engem ért.

Megért engem, másképpen, mint mások,

nem jobban, csak éppen valahogy talán,

ahogy nekem jó. És akkor mindahány

múltbéli ez meg az, ami már sok

volt nekem, elúszik majd a ködben.

Erre gondoltam. És hazajöttem.

Bőbeszédű vers az éjszakáról

Most elképzellek téged, ahogy jön az éjjel,

komótosan baktat, s lerakja batyuját,

a sötétet, majd kiteszi, kirakja belőle

mindazt, mi benne van, a csendet,

a nyugalmat, néhány csillagot, s

egyszerre kigyúl a sötét, mint a gondolat

bennem: mi lehet veled? Hol vagy most,

mit csinálsz? Alszol már talán? Ott a

Hargitán, vagy a Hargita alatt, a kisfaluban,

ahol a pillanat most körbefog talán téged,

mint alig múló álom. Egy kisszobában látlak,

körötted tárgyak, egy másik ház általam

belépakolt kellékei, képek a falon, korondi

vázák, s csergével borított bútorok. Mindez

volt egykor egy máshol búvó házban, egy házban,

amit akkor jól ismertem én. Ilyen, ahol vagy?

Nekem ilyen most, ma éjjel, és hogyha ilyen,

hát úgy is van, tudom. Ott fekszel az ágyban,

tán már szenderülten, a hosszú út s a pálinka

után. S főként mindazzal a sok beszélgetéssel,

ami zsong most álmaidban – vagy tán elpihent.

Elpihent talán a szó is, pihenj hát te is, pihennék

én is már, mert hosszú volt a nap. De visszatart

az érzés, hogy el ne múljon még a pillanat. Még ne.

Még itt időzöm benne, látlak álmaidban, látlak álmaimban,

melyek még éberek. Látlak, ahogy fekszel, nézlek,

csupán nézlek és ez békítő. Megnyugszom hát benne,

s lassan ébredek, hogy majd aludni térjek. Aludni én is,

és álmodni talán. Hogy miről, nem is fontos. Legyünk

tárgyilagosak, rögzítsük a tényt: eljött már az éj.

S ha itt az éj, hát itt a búcsúzás. Aludj jól, kisbogár,

álmodjál szépeket, bonne nuit princesse, szép jó éjszakát! 

A vízzé lett lány

Egyszer volt, és hol is volt, meg nem is lett.

Egyszer volt egy vándor, aki nem jött, csak megérkezett.

Ott volt egyszerre, hol is volt?, hát ott, ahol a földből,

a süppedő és sápatag talajból nől a szőlő.

Azon a vidéken, ahol nől a lány csak, mint a dudva,

mintha az Úristennek arrafelé nem lenne más dolga,

mint lányt teremteni, s adni neki jó sok ragyogást,

mint madárnak örömet s fának ősszel lombhullást.

Hát itt, ezen a tájon történt, történt ez egyszer.

Volt itt egy lány, akit úgy hívtak… - nem emlékszel?

No de nem is kell név, elég az, hogy lány volt,

s olyan volt, amilyen, lány, szép, okos, szeme lángolt,

s lángolt mindene, mert ő tűzből pattant a világra,

s mindent, amit megérintett, akár a tűzvész borította lángba.

Láng lánya volt ő, lenge, mint a szellő,

és mint a nap, úgy kelt, úgy ragyogott minden reggel fel ő.

Volt ez a lány, s volt a vándor, akinek a tarisznyája,

telve volt álommal, makkal, gonddal, évek súlyával.

S a súly, ahogy a süppedt és sápadt szőlővidékre ért,

hát lehúzta a tarisznyát, s a vándor nem értette, miért.

Miért van ez, miért, hogy eddig, mindeddig csak vándorolt,

s most testére-lelkére egyszerre a vágyak súlyos palástja omolt.

Mert ott volt a palást, egész mindenét elborította, alig látott belőle ki.

De amit látott, az elég volt neki, látta, hogy ott áll előtte valaki.

Egy lány állt ott. A Lány. A lángsugarú nyár lánya, pedig ősz volt.

A fák már vetkeztek, s a vándor koponyáján a gyér haj is már őszült.

Hát álltak így, s a lány csak azt tudta, hogy lángolnia kell,

hisz ez a dolga, lángol, ahogy a madár énekel.

És lángolt. S a vándor, aki lehetett bármily bölcs és sokat megélt,

egyszerre úgy érezte, hogy már ő is lángol, s ha nem vigyáz, elég.

De nem tudott vigyázni. Úgy érezte, szüksége van a lángra.

Mert szívében ősz volt, de mindennél jobban vágyott még a nyárra.

És elégett volna, egyszerre porrá omlik össze,

hullott pernyeként szállong alá, le a földre,

ha a lány, akit az Isten is lángnak teremtett,

nem válik esővé, s nem kezdi el öntözni a kertet,

a földet, a süppedtet és sápadtat, és rajta a vándort,

akinek a ruhája, lelke, mindene már lángolt.

Mert ez történt, így történt megint egyszer az Úr csodája,

egy lány, aki tűz volt, egyszerre vízzé lett, s vízzé válva

életet hozott, életet adott egy már-már múló ősznek,

s benne a vándornak, aki egyszerre oly idős lett,

amennyit éppen elbírt az addig súlyos tarisznyája.

Ennyi a történet. Zengjen most hát érte az Úrnak hála.

Találmány

Hogy is mondjam ezt el neked, kicsim?

Tudod az úgy volt, hogy este volt, és

mind kihunytak a fények, mint fáradt

szemben huny ki a ragyogás. És ott

ültem a szobámban épp, mert hol

máshol, hisz este volt, és az őszesti

csendben úgy zajongott bennem

minden, mint egy áradó folyó.

Minden, mi te vagy. Minden,

mi annyi csak, hogy létezel.

S ahogy ültem ott tovább a

sápadt monitor előtt, mely tükre

volt az éjnek s tükre oly sok néma vágynak,

arra gondoltam akkor ott, hogy mégiscsak

megéri, mert a létezésnél jobbat nem talált

föl még az Úristen sem.

A hiány verse

Hiányzol reggel, hiányzol este,

a hiányodról szól minden pillanat,

a hiányoddal köszönt a virradat,

és aztán az egész nap csak erre

emlékeztet. Egész nap hiányzol.

Míg nem beszélünk, üres bennem minden.

Akármi van is, valójában nincsen,

mert ami van is, folyton csak rám szól:

„Nincs!” Mert nem vagy.  Te nem vagy, s így semmi sincs.

A világ körülöttem egy lomhalmaz,

minden csak arra vár, hogy te rám tekints,

és akkor végre megkönnyebbül mindaz,

ami addig csak volt, de nem létezett.

Ha rám nézel, a VAN fog velem kezet.

Révbe ér és

Most elmesélek neked egy történetet.

Ez most nem lesz vers, csak egy mese.

Szóval volt egyszer úgy, hogy otthon voltam,

a gép előtt ültem, s szólt a zene.

Tudod, nálam mindig szól, valahogy megnyugtat,

olyan, mintha nem lennék egyedül,

olyan mintha ott lenne valaki más, egy másik,

aki úgy beszél velem, hogy hegedül.

Mert kell az is, kell az, hogy legyen kivel,

lehessen beszélgetni, ha éppen csöndben is,

mert úgy beszélget, úgy hallgat az ember,

hogy az is mond valamit, ha egy hang hamis. 

Akkor az a beszéd. No de elkalandoztam.

Hiszen nem erről akartam neked beszélni.

Miről is? Nem is tudom. Ja de igen.

Csak annyi, hogy nem lehet így élni.

Így egyedül. Vagyis lehet, csak nem jó.

Mert az ember azt érzi, hogy kéne valami más.

Mondjuk valaki. Aki van, még ha nem látod is.

Még ha meg nem is érintheted, mint Tamás.

Van, még ha nincs is ott neked.

Mert az már túl szép lenne, túl jó.

Azt még ki kell majd érdemelned.

Előbb még szálljon el a holló.

Vagy már elszállt? Csak mert ő van?

Ha nincs is jelen, de beszélgetsz vele?

Ott van a virtualitásban,

mint egy másik valóság jó szelleme?

Hogyha így van, máris jól van így.

Vagy kicsit finomítva: jobban.

És akkor már szebb is és jobb is az egész.

Most már nem mondhatod, hogy gond van.

Most már csak azt mondhatod, hogy köszönöd.

Mert minden megoldódik a végén.

Erről szólt hát ez a történet.

S talán révbe érsz ennek a révén.

Szonett a türelemről

Most írom leglágyabb versemet,

amikor nem láttalak máma,

és tudod elfog a szédület,

mert bár az értelem még várna,

ám a szív, vagy legyen bármi is…,

már egyre sürgetőbb az érzés,

egyre nehezebb, hogy elcsitíts,

a mélyből fel-feltör a vérzés.

Pedig dehogy, ne félj, ó, ugyan,

erős vagyok, bírom már a sorsot,

fogadkozom: „Kérlek, ó, Uram!,

ó, hogyha kell, vágyam még kioltod…”.

Kiolthatod. Igen.  Ha kell: legyen.

Ki tudja, mit terem a türelem.

Holnap (február 20, csütörtök) este fél 8-kor a RoHam bárban (Dohány utca 22-24.) olvasok fel mások társaságában. "Negyvenéves férfi" szövegek lesznek műsoron. Várlak titeket, inkognitóban vagy anélkül :), szeretettel!

Eszterlánc

Ha láncra fűzném mind, mi vagy,

kitelne, tudom, egy gyöngysor.

Az egyik lényed mind vigad,

 másik gonddal telik olykor.

Gyöngye van a nevetésnek,

tán sírásnak (még nem tudom),

gyöngy, mi tükröz százszorszépet,

és gyöngy, mi ránc a homlokon

(persze csak hogyha nem alszol).

Még gyöngye van az álmoknak,

s gyöngy, mi légre szárnyat karcol,

és gyöngy, mi vágyat áthathat.

S legvégül gyöngy a hangod és

a szádban gyöngy a nevetés. 

Válasz-szonett az álomról

Ostobaság ez, ne legyél gyenge,

legyél hát férfi, éld, ami jön.

Az álom elvisz a végtelenbe,

s ott a valóság majd rád köszön.

„Jó napot”, mondja, kezet szoríttok,

átölel szépen, mint jó barát.

„Nézz a szemembe, mind, amit látsz ott”,

szól, „mind a tiéd, éld meg tehát.”

Így szól az álom, ami valóság,

a végtelenben, s karon ragad,

szemedbe néz, és mind, amit ott lát,

eszedbe űzi, legyen szavad,

s szavakká válva immár az álom

tárt karú tényként valóra váljon.

Szonett az álomról

Kéne, hogy menjen visszafogottan.

Kéne, hogy menjen csak úgy lazán.

Nem jó a fatörzs, amelyben görcs van.

Nem jó az álmot fogni szaván.

Maradjon annak, ami: egy álom.

Jöjjön el végre az ébredés.

A reggel józan fejjel találjon.

Ami volt éjjel, az sem kevés.

Köszöntsön rád végre egy új nap,

józan és valós, pont, ami kell.

Ami volt, szép volt, nem érdekel.

Álomtól ember mást nem kaphat,

csak, ami nem több: kegyes csalás.

Törjön, mi kell hát: az a varázs.

Szonett az erőt gyűjtő karról

Még nem tudom, ki vagy nekem.

Csak tudom, hogy vagy. És ez jó.

Szobámban még ott a holló.

De már moccan, szárnya rebben.

Még nem tudom, hogy mi vár ránk.

De remélem, vár. Akarom.

Még nem nyújtom ki a karom.

Még pihentetem. No de lám

már úgy írja ezt a verset,

mint aki gyűjti a merszet,

hogy egyszer erőt merítsen

mindabból, mi tán még nincsen,

de majd lesz – ezt hiszem, tudom -,

s akkor újra kinyúlhasson.

„These foolish things”

Jó reggelt, búbánat, mondhatnám e versben,

de nem volna igaz, így mégsem mondhatom.

Csak annyi, hogy reggel van, megint egy reggel,

és csupán egy reggel, nem több, ezt jól tudom.

A szobában ülök, Lee Konitz szól éppen,

nyolcvanhét éves lett, egy nagy-nagy mester ő,

Billie Holiday-t idézi föl e percben,

„Good Morning Heartache”, és ez szépen békítő.

Vajon te mit csinálsz? Ébredsz-e már talán,

vagy ellenkezőleg egy álomban bolyongsz?

Boldogan ébredtél, vagy netalán borongsz?

A szobámban ülök, rám köszönt a magány,

eszembe villan „néhány bolondos dolog”.

Jó reggelt, boldogság, már erre gondolok.

Csillag

Kezdhetném úgy: az égen van egy csillag.

Nem lenne hazugság, nem bizony.

Van számos csillag ott fent, ők a holtak,

halottaim néznek rám, tudom.

De te itt vagy. A neved az, hogy csillag.

Itt a földön jársz-kelsz, csillagom.

Mint hosszú éjjel után reggel pirkad,

reggeli fény a domboldalon.

Ez vagy te. Persze. S főként lány vagy.

Egy lány, akinek őse Istár.

Nem isten. Lány csak, aki itt áll,

itt él, itt van, s fölenged a fagy.

Reggel lesz és fény és langymeleg.

Jó reggelt, Csillag! Most ébredek.