HTML

A negyvenéves férfi

szövegek, versek, én magam

Friss topikok

  • Kollarik: @Foxglove: Köszönöm szépen :) (2015.04.01. 19:43) vers
  • Kollarik: @Foxglove: ;) (2015.02.03. 06:44) Felolvasás
  • Foxglove: Kár, mert lehet, hogy Álomkórásszal közben izgalmas dolgok történnek a Franzstadtban. :( (2015.01.23. 19:31) pár beszéd
  • Kollarik: @Foxglove: Boldog új évet neked is, Foxi! :) (2014.12.31. 23:11) BÚÉK
  • Foxglove: Javíthatatlan vagyok, nem? Akkor viszont: boldog karácsonyt! :) (2014.12.21. 20:24) karácsony

Címkék

Álomkórász

2013.10.18. 07:06 Kollarik

87.

 

A férfi pár perccel a vonat érkezése előtt ért az állomásra. Kis állomás volt, düledező bakterházzal, mely már évek óta nem látott baktert, jegyet is a vonaton kellett váltani. Valójában az egész állomás csak arra szolgált, hogy ne minden vonat robogjon keresztül megállás nélkül a néhány házból álló településen. A település fölött magasodott a hegy, ahonnét a férfi érkezett. Nem volt több tíz percnél, amíg az erdő aljában megbúvó parasztházból, ahol a nyarat töltötte, lekocogott az állomásra. Odaért, álldogált egy keveset, és már hallotta is a vonatfüttyöt.

            A lány az utolsó kocsiból szállt ki. Pontosabban onnét ugrott le a meglehetősen magas vonatlépcsőről a meglehetősen mélyen fekvő peronra, illetve arra a sóderral gyéren behintett, gizgazos területre, ami peronként szolgált. A vonat közben elindult, de a lány még nem ért oda a férfihoz.  „Mindig ezt csinálja”, gondolta a férfi, „neki mindig az utolsó kocsiban kell utaznia, és megérkezés után is ráérősen szöszmötölni, hogy már mindenki leszálljon, mire ő összeszedi magát.” Pedig ezen a kis állomáson most senki nem szállt le, csak a lány, és szép komótosan sétált a férfi felé.

            - Szia.

            - Szia. Hogy utaztál?

            - Jól.

            - Nem voltak sokan?

            - Nem. Alig valaki. Hétköznap kevesen utaznak.

            - Igaz, de nyár van.

            - Mégis.

            A férfi elvette a lány csomagját és ballagni kezdtek kifelé az állomásról, az országút felé. A férfi arra gondolt, hogy akkor most fölsétálnak a házhoz, összedob valami vacsorát, esznek, és aztán szeretkeznek. Vagy előbb szeretkeznek, és aztán esznek. Ahogy jön. Már ha jön, egyáltalán. „Nem szabad türelmetlennek lennem. Szemrehányónak meg végképp nem. Sértettnek. Egy a fontos, nem szabad megsértődni. S ha már megsértődtem, nem szabad mutatni.”

            A lány arra gondolt, mennyire meleg van. Egész úton undorodott a koszos fülkétől, és egy idő után úgy érezte, hogy a kosz ragadós kulimászként vonja be a testét, és szép lassan saját magától is undorodni kezdett. Semmi másra nem vágyott, mint egy fürdésre. De a házban csak egy rossz zuhany van, amiből alig csorog a víz.

            - Menjünk előbb a strandra – javasolta a lány. – Iszonyú meleg van. Ráérünk utána is hazamenni. Szívesen úsznék egyet.

            - Most? – hökkent meg a férfi, de rögtön eszébe jutott, hogy türelmesnek kell lennie. Már három hete vár erre a pillanatra, nem szabad elrontania. Három hét. Igaz, mi ez a mögöttük lévő egy évhez képest.  

- Ahogy akarod – mondta a férfi és a hegyi út helyett elkanyarodtak az országút felé.

Az országúton egy-másfél kilométerre volt a strand. Legalábbis amióta megszüntették a kempinget, és a régi strandbejáratot odébb helyezték. Nem is volt ez igazi strand, nagy gyepes partrész volt, amit úgy-ahogy rendben tartottak a helybeliek, amióta az önkormányzat levette róla a kezét. Nekik viszont ez volt a strand. A lánynak néhány éve, amióta férjhez ment a férfihoz, a férfinak pedig, amióta az eszét tudta. Gyerekkora óta mindig itt nyaralt, a hegytetőn lévő házban, ahonnét könnyed sétával le lehetett menni a tóhoz. Az állomásról viszont nem volt annyira könnyed séta, az országút mellett kellett menniük, a bicikliúton, lábuk alatt az egész napi hőségtől izzó aszfalttal, s közben arra figyelni, hogy az időnként feltűnő biciklisták ne gázolják el őket.

            - Tele van a hócipőm a bringásokkal – mondta a férfi, amikor már a harmadik miatt kellett félreállniuk.

            - Igazuk van – mondta a lány – Bicikliút.

            - Persze, - dohogott a férfi – mindenkinek igaza van, csak nekem nincs, aki gyalogos vagyok.

            - Erről a biciklisták igazán nem tehetnek – mondta a lány, és közben arra gondolt, hogyha a férfi tudna biciklizni, akkor most nem kéne caplatniuk a hőségben. A kollégájára gondolt, aki elhívta biciklitúrázni, de ő persze nemet mondott, hiszen az egyetlen hét szabadságát itt tölti a férfival. Pedig milyen szép emlékei vannak a régi biciklitúrákról, amikor még egyetemista volt és nyaranta eljártak ide-oda, többször megkerülték ezt a tavat is.

            Közben odaértek a strandbejáróhoz. Vele szemben nyílt a kis ösvény, valójában csatornajárat, amelynek felhőszakadások idején a hegyből lezúduló esővizet kellett elvezetnie, de remek rövidítő út volt a helybeliek számára, amióta a strandbejáratot áthelyezték. Ám most még nem a hegyre mentek, a strand irányába fordultak, és a kapun áthaladva hosszan sétáltak a tópart felé.

            - Van idén büfé? – kérdezte a lány, aki közben megszomjazott, és már elfogyott az útra hozott ásványvize.

            - Nincs – felelte a férfi – Betiltották.

            Évek óta folyt a harc a strandért, amit egyes pletykák szerint az önkormányzat eladott egy vállalkozónak, aki villaparkot akar rajta építeni, de a helybeliek ellenállási mozgalma egyelőre meghiúsította ezt a tervet. Előző évben egy büfést is sikerült ide szervezniük, kis bodegával, amiben hűtött sört és üdítőt lehetett kapni, de az önkormányzat, nyilván bosszúból, idénre már nem adott ki rá engedélyt.

            - Remek – mondta a lány – és a strandot mikor tiltják be?

            - Amint tudják – felelte a férfi, és arra gondolt, milyen lesz a falu strand nélkül. Milyenek lesznek a nyarak strand nélkül. Gyerekkorában itt nem volt semmi, csak tópart, ahová szabadon lehetett járni. Aztán fölépítették a kempinget, s attól kezdve belépőt kellett fizetni, a helybelieknek kedvezményeset, de mégiscsak belépőt. Most már nincs kemping, nincs belépő sem, de lehet, hogy strand se lesz.

            A tópartra értek, ahol az alkonyati óra ellenére még elég sokan voltak. A férfi lerakta a lány csomagját, majd lerúgta a szandálját. Neki elég volt ennyit készülni, eleve fürdőnadrágot viselt. A lány előszedte a bőröndjéből a fürdőruháját, majd elvonult a strand egyetlen épületébe, a mosdóba, és átöltözött.

            - Milyen a víz? – kérdezte a férfitól, amint a tóba vezető lépcső felé mentek.

            - Mindjárt meglátod.

            - Tegnap milyen volt?

            - Mit tudom én.

            - Nem jöttél le fürdeni?

            - Tudod jól, hogy nélküled nem jövök le fürdeni.

            - Ekkora hőségben sem? Hihetetlen vagy…

            - Hihetetlen, de vagyok.

            A víz meleg volt, már-már túlságosan is az, de a lánynak így is nagyon jól esett. Víz volt, érezte, ahogy azonnal oldani kezdi le róla a szutykot. Gázoltak befelé a tóba, majd szinte egyszerre vetették bele magukat. A lány erősen kezdett tempózni, mint egy hivatásos úszó, pár pillanat alatt elhagyta a férfit. Szüksége volt ezekre a mozdulatokra, a tó mindig kihozta belőle, kislánykorában évekig úszott. Hatalmas csapásokkal szelte a vizet, majd lassított és visszanézett a férfira, követi-e. Követte, de lassan. „Azelőtt”, gondolta a lány, „mindig versenyre akart kelni velem.” Hanyatt feküdt a vízen, mozdulatlanul lebegett, és eszébe jutott, hogy a kollégája folyó menti biciklitúrát szervezett. Jó lenne egyszer kipróbálni, milyen lehet gyorssodrású folyóban úszni. Veszélyes, de izgalmas.

            Közben a férfi is odaért. Odaúszott a lány mellé, és arra gondolt, milyen jó lenne végigsimítani a testén. Három hete nem érzett a kezében női testet. Voltaképpen egy éve. De aztán nem simított végig, hanem a part felé fordult és a hegyet kezdte nézni.

            - Egyértelmű. Fekvő elefánt.

            A lány belement a játékba.

            - Ugyan már – mondta – Alvó törpe.

            Évek óta játszották ezt. Valamikor valamelyikük kitalálta, hogy a hegy a vízből nézve olyan, mint egy pihenő elefánt. Mire a másiknak az jutott eszébe, hogy inkább egy hanyatt fekvő törpére hasonlít. Ezen aztán lehetett vitatkozni, a viták pedig vízi csatába torkolltak, egymást átölelve birkóztak, amíg ki nem fulladtak a nevetéstől.

            - Dehogyis. Elefánt.

            A férfi arra gondolt, hogy ennyit megérdemelt. Három hetet. Talán még az egy évet is. De most itt a lány, végül csak eljött, vele tölti a szabadságát. Egy hét. Nem sok, de végtelennek tűnt. Hét végtelenül hosszú nap. Annyiszor jönnek majd le a strandra, ahányszor csak a lány akarja. És naponta többször is mélyen beúsznak majd a tóba, és nézik a hegyet, ami olyan, mint egy fekvő elefánt.

            - Mondom, hogy törpe.

            A lány a biciklitúrára gondolt, amire nem ment el. Pedig a kollégája nagyon erősködött. Többször rátelefonált munka közben, aztán egyszer át is jött az irodájába, leült az asztala mellé, és csak mondta, csak mondta a magáét. Ő próbált úgy csinálni, mint aki nem figyel rá, de érezte, hogy nem tudja átverni. És volt egy pillanat, amikor a kolléganője kiment, a kollégája pedig fölállt, odalépett szorosan mellé, mint aki épp csak belepillant valamibe, amivel ő foglalkozik, neki eszébe is jutott, hogy: hé, hiszen ez a privátszféra megsértése, de közben, ahogy összeért a karjuk, bizsergés futott végig a testén. Aztán megszólalt a telefon, és magához tért. „ Még jó, hogy nem mondtam igent. Mit képzel az a pasi magáról?”, gondolta a lány, és anélkül, hogy a férfira nézett volna úszni kezdett a part felé, mely fölött ott magasodott a hegy, ami most – legalábbis neki úgy tűnt – nem hasonlított sem törpére, sem elefántra. Egyszerűen olyan volt, mint egy hegy.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.16. 06:46 Kollarik

86.

 

- Most akkor mégis erre tartunk?

- Merre?

- Hát arra, amerre. Hogy ki kell jutni a liftből.

- A liftből mindenképpen ki kell jutni.

- Bármi áron?

- Bármi áron, igen. De nem bármilyen módon.

- Akkor te fogod megmondani, mi a módja?

- Ha átenged, akkor igen. Megpróbálom.

- És akkor már a te történeted lesz?

- Igen. Pont ez a lényeg, hogy az enyém is legyen. Ne csak az enyém, hanem az enyém is. Ne mászkáljak kiskosztümben, de mászkálhassak. És tudjak kimenni a liftből.

- Szerinted hogy kerültél a liftbe?

- Hogy került...ÜNK. Ez fontos. Együtt kerültünk oda, ha más emeleten szálltunk is be.

- Ez az, amiben nem vagyok biztos. De ha akarod, legyen így.

- Így van. És kész. De Editet nem vállalom.

- Nem is. Ő az én dolgom. Ha akarnám, se adhatnám át.

- Így van. Ahogy én Yohannt. Ezért nem jó, hogy belekontárkodtál.

- Ez már így van. Viszont őt meséld te el.

- Mert ő nem maradhat ki, igaz?

- Ezt neked kell tudni.

- Jogos. Editet neked hagyom, őt pedig elmondom én. És én adok neki nevet, mert te még leteknőcöznéd. Úgy fogják hívni, hogy…- mondjuk: Ádám. Mit szólsz hozzá?

- Semmit. Úgy nevezed, ahogy akarod. Az első ember, vagyis az első férfi. Némileg ironikus, de a te dolgod.

- Rendben. Akkor tehát Ádám. És egy történettel kezdem egy nyári napról, az alvó törpéről és a fekvő elefántról.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.14. 06:12 Kollarik

85.

 

Egyre kevesebbet aludt. Alig járt haza, és alig aludt. Megbüntették bűntelen, elhagyta az értelem. És nem volt oka, hogy miért. Valahogy megállt benne az idő. Rennes-re még jól emlékezett, s bár nem szeretett rá emlékezni, Yohannra is. De valójában már nem emlékezett rá. Úgy, ahogy megelevenedik a múlt, amikor az ember egy sütit teába márt, legyen ez a süti bármi, egy város, egy mozdulat, egy érzés, s a tea is, valami, ami azzal a várossal, mozdulattal, érzéssel érintkezve életre kelti az időt. Egy hangulat. Egy ember. Egy tekintet. Bármi. Tényleg akármi. De Yohann nem volt ilyen. És már Rennes sem igazán. És mégis volt ott valami a teából. S talán a süti később került bele, a hivatalban. Igen, talán ott.

            Rengeteget dolgozott. S ez néha már-már feledtette Chateaubriand-t is. A bűntudat egy ideig erősödött, hogy neki azt meg kell írnia, azzal kéne foglalkoznia, azért rakták ebbe a hivatalba, hogy legyen rá ideje, mert itt csak napi nyolc óra téblábolás, s négykor már lehet is menni a könyvtárba. De aztán jött valami. És ennek nem az volt a lényege, hogy a hivatal szippantotta magába, hanem az, hogy valami otthonról lökte el. Taszította. Nem durván, csak annyira, hogy ritkábban menjen haza. Mert… Mert. Nincs válasz. Érzés van csak. Annak az érzése, hogy van egy lift, ami megrekedt félúton két emelet között. S oda bezárva két ember, aki hiába keresi a vészcsengőt.

            Bármi lehet vészcsengő. Bizonyos helyzetben tényleg bármi. Amikor az ember egyszerre újra érzi, hogy nő. Hogy a házasság nem véd meg semmitől. De nem is kell, hogy megvédjen. Mert nem Yohann van. Nem Rennes van. Az van, ami van. Pest. Új élet. Hivatal. És ebbe már nem fér bele minden úgy, ahogy korábban volt. Mert az ember ki akar jutni a liftből. 

6 komment

Álomkórász

2013.10.12. 07:38 Kollarik

84.

 

- Látsz rajtam kiskosztümöt?

- Nem. Miért?

- Akkor mért ábrázolsz ilyen szánalmasnak?

- Nem téged ábrázollak, hanem a történet hősnőjét. Ne ess a naiv olvasat hibájába.

- Azt hiszed, hogy végig kivághatod magad? Ábrázolsz egy idióta tyúkot, aki klassz csajból hivatalnokpicsává züllik, és aztán megcsalja a férjét, mi? Na, én ebből nem kérek. Én is tudnék rólad karikatúrát készíteni. Mondjuk az „Így írtok ti” modorában. „Így ír ő”, a férjem, az író. Aki azt hiszi, hogy a házasélet egy családregény, amit nem élni, hanem megírni kell. Viszont olyan unalmasan írja meg, hogy több száz oldalon át nem történik az egészben semmi, csak az, hogy egy nő megcsal egy férfit. Persze hogy mért csalja meg, az már nincs benne. Ahhoz kéne egy kis empátia. Érteni, hogy mi történik egy nőben.

- Miért, mi történik?

- Nem húzol csőbe. Találd ki magad, ez a dolgod. Én meg megyek vissza dolgozni.

- Ne kapd fel a vizet. Arról szól ez a történet, hogy lehet változtatni a dolgokon. Hát változtassunk rajtuk. Együtt.

- És milyenre szeretnéd átfesteni? Barnára vagy szőkére?

- Szóval? Benne vagy?

- Abban, hogy együtt? És hogy gondolod?

- Ahogy az Esti Kornélban eltervezik. Az egyik is mond egy szót, a másik is, minden fele-fele.

- És akkor változtathatok a kosztümön?

- Ha úgy tetszik. De a szép ing megmarad.

- Semmi bajom a szép inggel, ha lehet hozzá húzni farmert.

- Húzzál. Akkor mehet?

- Menjen.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.10. 06:43 Kollarik

83.

 

 

Ha nem hull ki a haj, talán nincs is baj. Amikor a feleségének hullani kezdett a haja, a fodrász megállapította, hogy túl hosszú, töredezett a vége, le kéne vágni. No nem kopaszra, csak vágni kell belőle, hogy újra egészségesen nőhessen.

            Amikor megismerte, melírozva volt a haja, és rövidre vágva viselte. Aztán elhagyta a melírozást, és megnövesztette hosszúra, nőiesre. Addig is szép volt a felesége, de attól kezdve kihívóan szép lett. Egy szép, magas nő, hosszú szőkésbarna hajjal. Aztán ennek a szép hosszú hajnak töredezni kezdett a vége. A fodrásznő levágta. Vagyis megigazította. Csinált neki egy divatos frizurát. Semmi feltűnő, semmi kihívó. Csak épp ő nem ismerte meg. Hazajött a felesége a fodrásztól, és egy másik nő jött haza. Ez persze túlzás. Nem másik nő, csak másik haj. Egy haj, amely hullott, ezért ritkították, s nem hullott tovább.

            Nem csak ezért lett új akkoriban a felesége. Másként kezdett öltözni is. A hivatalban elvárták a kiskosztümöt, de talán ő is elvárta magától. Minden reggel gondosan öltözött, amit korábban is mindig megtett, csak korábban csempészett egy kis lezserséget a ruházatába, elrejtett benne valami szokatlant, olyat, ami nem feltétlenül illett össze, de nála összeillett, ahogy összeillik az édes a savanyúval a keleti konyhában, a chili a csokoládéval vagy a sós vaj a karamellával. Csak tudni kell hordani. A kiskosztümmel nem illik össze semmi. Legalábbis nála nem illett össze. Kiskosztüm, szép ing, körömcipő. A hivatalban napi nyolc órában nemcsak dolgozni kell, de reprezentálni is. Napi nyolc órában, tízben, tizenkettőben.

Szólj hozzá!

Felolvasás

2013.10.09. 07:46 Kollarik

https://www.facebook.com/events/220780074712551/?notif_t=plan_user_invited

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.08. 06:12 Kollarik

82.

 

Amikor végre személyesen találkoztak, a barátja arról beszélt, milyen kezelések várnak rá. Kemoterápiáról beszélt, de arról is, hogy nem biztos, hogy akarja. Lehet, hogy alternatív gyógymódot választ. Van egy ismerőse. Egy ismerősének az ismerőse. Egy ismerőse ismerősének az ismerőse. És az tud valamit, amitől nem hull ki a haj, és a daganattal egyetemben nem megy tropára a szervezet. Ettől ő egy kicsit megnyugodott. Annyira meggyőző volt, amit a barátja mondott. Meggyőző, megnyugtató. Jó volt őt látni, amint arról beszél, hogy nem hagyja, hogy kihulljon a haja, mintha nem is a rák, hanem a haj lenne a lényeg.

            A haj. A barátja haja, ami nem szabad, hogy kihulljon. Az első felesége haja, a boszorkánytinccsel, néhány fehér hajszál a fekete zuhatagban. Amikor újra látta az első feleségét, vagy tíz évvel a válásuk után, nem volt ott a hajában a tincs. Festve volt a haja, divatos gesztenyebarnára mázolva, napszemüveget viselt, és elment mellette a Kálvin téren. Ő is elment mellette, ő sem állt meg, ő is napszemüvegben volt. Forró nyári napon, tíz vagy tizenöt évvel a válásuk után. Az jutott eszébe, hogy így megy-e el vajon majd a második felesége mellett is, egyszer, ha majd elváltak és eltelik tíz vagy tizenöt év?

            A haj. A barátja haja, aminek nem szabad kihullania. A második felesége haja, aki melíroztatta, amikor megismerte. Szőke sáv volt a hajában, a barna hajában, nem boszorkánytincs. Szőke sáv, amely fölváltotta a korábbi egyhangú barnaságot, amit ő csak fotóról ismert. Mint kiderült, az a barnaság is festve volt. Mi igazi? Később a második felesége megnövesztette a haját, és festetlenül hagyta, annak az átmenetnek a színében, amilyen egy nyári búzamező alkonyati fényben.

            A barátja hajának barna színe volt. Egyszerű semmilyen barna. Találhatna hasonlatot rá, de nem kell hasonlat. Nincs hasonlat egy haj színére, ami ki fog hullani. Nem szabad, hogy kihulljon. Arra gondolt, hogy tényleg a haj a fontos. Ha nem hull ki az a haj, a baj sem lehet akkora.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.06. 06:48 Kollarik

81.

 

- Álomkórász…

- Tessék?

- Ez most mi?

- Mi mi?

- Ez. Ez a történet.

- Egy történet.

- Igen. A miénk.

- És?

- Arról volt szó…

- Miről?

- Hogy ez más. Más lesz. Meglesz benne a más lehetősége.

- És?

- Ez ugyanaz.

- Hogy érted?

- Tudod jól. Megvan benne ez az ócska illuzionista trükk a kalappal, amiből Rennes jön ki meg Yohann meg tudom is én, de egyébként ugyanaz. A mi történetünk.

- És mire számítottál?

- A másra. A más lehetőségére.

- Ki mondta, hogy az nincs meg benne?

- De ha egyszer minden ugyanaz. Visszajövök, elkezdek dolgozni, jó-jó, apád orvos, nem antropológus, de a lényeg ugyanaz.

- A lényeg mindig ugyanaz.

- Akkor hol van benne a más?

- A más csak akkor lehet más, ha a lényeg ugyanaz. És ahhoz képest lehet más bármi.

- Vagyis?

- Vagyis légy türelemmel, és várd ki a végét.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.04. 07:23 Kollarik

80.

 

„Már csak azt kívánta, legyen, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, hasadjon meg a föld, dőljön össze a világ, csak legyen már valami, ne csak ez a kínzó semmi, ez a bűntudatos gyötrődés, ez a nem múló görcs a gyomrában. Tudjon végre aludni, enni, inni normálisan, ne öklendezzen vissza minden lenyelt falatot, merjen megállni a tükör előtt és szembe nézni önmagával, nem pedig lesütött szemmel elosonni, mintha rossz fát tett volna tűzre, és fél a büntetéstől.”

            Ez Rennes. És mégsem. Már nem csak Rennes. Rennes-ből hazajött valami, amit nem tudott kirakni a bőröndből, amikor kipakolta a ruháit, könyveit. Ott maradt, előbb a bőröndben, amit betett egy sarokba, a nagyszobában, ahol azelőtt a nagymama élt, s még korábban a nagypapa is, aki most gyanakodva figyelte a díványról, hogy mit csinál itt ez a nő. A nagymama meghalt, amíg Rennes-ben volt, nem látta többé, az otthonban látta utoljára, még Rennes előtt amikor búcsúzni ment hozzá Máriaremetére. Ott ült az ágya szélén, valamit mondott halkan, amit ő nem értett pontosan, annyit értett belőle, hogy „vigyázzon”, de azt nem tudta, hogy mivel, mire vagy kire, hát elértette úgy, hogy majd az út során vigyázzon, s ezt megköszönte, megcsókolta a manósan ráncos arcot, amin volt egy hatalmas anyajegy, aztán azt mondta, „csókolom, Vali néni”, és már ment is, mentek a férjével ki a parkon át, a buszmegállóhoz. Aztán elment Rennes-be, s a férje ott hívta föl egyik este, hogy a nagymama meghalt. „Bárcsak ott lehetnék most veled”, mondta akkor, s ez volt az egyetlen pillanat Rennes-ben, amikor a kétezer kilométer dacára igazán közel érezte magához férjét.

            Kipakolta a cuccait, eltette a bőröndöt, és élni kezdte az életét. Az új életet, az új munkahelyen. Napi nyolc órában. Majd tízben. Tizenkettőben.

            Az új munkahely úgy szippantotta be, mint a porszívó a szöszt. A szösz sem veszi észre. Azt vette csak észre, hogy egyre később jár haza, s ez egyre kevésbé tűnik föl neki, a férjének viszont annál inkább. Neki az tűnt föl, hogy a férjének feltűnt. Viszont mivel csak az tűnt föl neki, képtelen volt megérteni a férjét. Legfeljebb nem vacsoráznak. Minek annyit enni. Legfeljebb nem nézik meg az esti filmet. Minden film egy kaptafára készül. Legfeljebb nem fekszenek le együtt. Erre nem volt érve, nem is gondolta így végig, csak nem ment haza. Amikor meg hazament, tovább dolgozott. Valahogy mindennél fontosabb volt a rengeteg munka, amit meg kellett csinálnia. És egyre kevésbé volt türelme a férje türelmetlenségéhez.

            Közben pedig ott volt Rennes. Ott volt, amit nem pakolt ki. Ami benne volt a bőröndben, a sarokban. Aztán egyszer csak a szobában. Majd nála. Nem, dehogy Yohann. Yohann múlt volt, és jelen, amikor egyszer, nagy nehezen, rászánta magát, és eljött Pestre. Még hármasban is voltak együtt, a férjével, egy romkocsmában, a két férfi fociról beszélgetett, jól megvoltak, mintha ő ott se volna, de érdekes módon ez sem húzta föl a kelleténél jobban. Nem Yohann jött vele haza Rennes-ből. Valami más. És Yohann emléke vagy jelenléte ellen lehetett volna küzdeni, ez ellen viszont nem lehetett. Maradt az egyre erősödő bűntudat, egy bűntől, amit nem követett el, s amit éppen ezért bűnhődés sem követhetett. Csak az „akit megbüntettek bűntelen” értelmetlensége. Valami, ami nincs, de mégis inkább van, mintha lenne.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.10.02. 06:08 Kollarik

79.

 

- Tudod, az a furcsa, ha Simóra és Julira gondolok… Ők tényleg léteznek.

- Hogy érted?

- Hogy vannak.

- Persze, ezt mondja a történet is.

- Nem, nem. Nem virtuálisan. Igazából.

- Igazából hogyan?

- Hát úgy, hogy… Nehéz ezt elmondani. Ha rád gondolok. Ha rájuk. Szóval…

- Szóval? Mondjad már!

- Mondom, csak nehéz. Még magamnak sem mondtam ezt el. Csak van. Van bennem. Vagyis van.

- Micsoda?

- Hát az, hogy hiába vagyok vele, ha arra gondolok, hogy gyerek… Ha gyerekre gondolok, az Simó és Juli. Vagyis te.

- Ez nagyon szép. Csak hát Simó és Juli nincsen. És én sem vagyok. Csak itt.

- De. Te is vagy. És ők is. Vagytok. Ha arra gondolok, hogy gyerek, csak ti vagytok.

- Vagyis nem vagyunk. Nem tudom, mire akarsz kilyukadni.

- Igazából én sem. Pedig pontosan érzem.

- Akkor jobb lenne megfogalmaznod. Csak az van, amit el tudsz gondolni és ki tudsz mondani.

- Ebben tévedsz. Azt sem gondoltam el, és még kevésbé mondtam ki, hogy elhagylak.

- Ez baj. Félsz a saját gondolataidtól, a szavaktól meg végképp.

- Nem tudom, baj-e. Én mostanában egyre kevésbé bízom a szavakban.

- Pedig nélkülük semmi sincs. Minden egyéb csak ősköd.

- Nem hiszem. Én például tudok Simóról és Juliról. És így rólad is.

- Ez kevés. Ha nem mondod ki, annyi mintha nem tudnál.

- Lehet, hogy jön majd az is. Egyelőre ez van. A szavakat nem lehet elkapkodni.

- Akkor addig hallgatni kell. 

Szólj hozzá!

Felolvasóest

2013.09.30. 18:26 Kollarik

Október 19-n a RoHAM Bárban lesz Schreiner Dénes barátommal, valamint Barta Zsolttal közös zenés irodalmi estem. Álomkórász történeteket fogok felolvasni, amelyek némi rokonságot mutatnak majd egyes "negyvenéves férfi"-szövegekkel, ezzel is bizonyítva fikció és valóság bensőséges kapcsolatát. A részletekről a későbbiekben írok még.

2 komment

Álomkórász

2013.09.30. 17:48 Kollarik

78.

 

Ezek a mesék a kezdeti idők felolvasásait helyettesítették, amikor a férfi, aki szerelmes volt a saját hangjába, elalvás előtt egy-egy regényfejezettel vagy novellával ringatta álomba a feleségét. Akkoriban tényleg volt a hangjának varázsa, amellyel hatni tudott rá, ahogy testének és szellemének minden egyes megnyilvánulásával hatott. Nem más ez, mint puszta kémiai hatás, amely bizonyos ingerszükséglet miatt az agyban az erre érzékeny embereknél kiváltódik. A nőnek akkor erre volt szüksége, mert ezek az ingerek megszűntek létezni a korábbi kapcsolatában, a koffeinmentes kávé megszokása már kezdett kevéssé válni számára, szervezete valódi függőségre vágyott. Ez így persze túl steril, s mint minden tudományos megállapítás egyoldalú. A tudománynak mindenre van magyarázata, amire pedig nincs, arról olyan tudományos pedantériával hallgat, mintha a hallgatás lenne a magyarázat. A szerelemre nincs magyarázat, hiába tudjuk működését kémiai szinten diagnosztizálni. A szerelemben igenis tükröződik valami a lélekből, ha megfoghatatlanul is, tudománytalanul. A nő azért szeretett bele a férjébe, mert kifáradt az előző párkapcsolata, és alkatilag szüksége volt egy újra, különben elszáradt volna, mint egy locsolatlan növény. A férfi azért szeretett bele a nőbe, mert évek óta egyedül élt, és úgy ápolta magában egy új párkapcsolat vágyát, ahogy magányos emberek a féltett szobanövényeiket. Ez így lélektanilag megmagyarázható. De arra nincs magyarázat, hogy miért éppen egymásban találták meg azt, amit (vagy akit!) kerestek. Mert a férfinak olyan hangja volt felolvasás közben, mint egy vidéki művelődési házakban versösszeállításokkal haknizó fővárosi színésznek. Igen, de a színészbe mégsem szeretett volna bele a nő. Mert a nő egyik metszőfoga egy gyermekkori baleset következtében műfog volt, ami sajátos bájt kölcsönzött a nevetésének. Igen, de másnál ezt a férfi egyszerű foghibának tartotta volna. Kémia. Igen, de… Igen. De. Amire nincsen magyarázat, azt magyarázat nélkül kell elfogadni, mint bizonyos természetfölöttinek vélt, vagyis a természet valódi jellegéhez tartozó jelenségeket.

3 komment

Álomkórász

2013.09.28. 06:49 Kollarik

77.

 

A férfi esténként, elalvás előtt gyakran mesélt Simónak és Julinak. Egyik este ezt mesélte nekik:

            „A királylány megcsókolta a királyfit - aki erre átváltozott békává. A királylány szemei elkerekedtek, sikoltani akart, de eszébe jutott, milyen vékonyak a falak, és hogy a szomszéd, az az idegbeteg marha a minap is átdörömbölt, pedig ő igazán alig emelte fel a hangját, amikor a királyfi már megint a szokásos balfékségeinek egyikét csinálta, rögtön ébredés után traktálni kezdte őt mindenféle hírekkel, holott rég tudnia kellett volna, hogy ébredés után hagyni kell neki egy-két órát, hogy felébredjen, békésen megihassa a narancslevét és megehesse a túrórudiját a számítógép előtt, amelyen nem híreket néz, hanem bármi mást, mert már herótja van a hírektől, amik földtörvényről, elárult választókról és hasonló marhaságokról szólnak, de nem, a királyfi minden áldott reggel újra kezdi, így aztán érthető, hogy ő egy pillanatra kijött a béketűrésből, de tényleg csak egy pillanatra, épp ezért teljesen érthetetlen, hogy a szomszéd mért kezdte el verni a falat, ez jutott eszébe, és így nem sikoltott, csak nézte a békát. 
            Nézte, és egyszerre meglátta. Meglátta a béka szemében a királyfit. Nem, nem a királyfit, hiszen a királyfi magas volt, szőke, kék szemű, és legfőképp örökifjú. 
A béka szeméből visszatükröződő valaki viszont kevésbé volt szőke, még kevésbé kék szemű és a legkevésbé sem magas, mi több örök ifjúsága is némileg megkopott, mint egy sokat hordott nagykabáté. Vagyis nem a királyfit látta meg a béka szemében, hanem magát a békát. A békát, aki lehet magas, szőke és kék szemű, mégis béka marad. Béka – és ez mindent megmagyaráz.
            Megmagyarázza a rengeteg királyfihoz nem illő balfékséget, a reggeli türelmetlenséget, amivel nem hagy időt a felébredésre, azt, hogy nem képes kitölteni egy szerencsétlen adóbevallást, állandóan elfelejt kezet mosni pisilés után, és nem tud biciklizni, holott manapság már minden valamirevaló királyfi fehér biciklin közlekedik.  Legfőképpen pedig azt, hogy legalább annyira él a múltban, mint a jelenben, hiszen a béka kétéletű. Ez az, gondolta a királylány a béka szemébe bámulva, ez az, így már minden érthető. Minden érthető és sokkal inkább elfogadható. Egy béka már csak ilyen: béka. És a békától ne várja az ember (vagyis királylány), hogy királyfi legyen. Uncsi is lenne, gondolta a királylány, aki néha már gondolkodni is édinyelvben gondolkodott, uncsi is lenne, annyi királyfi van. Annyi királyfi van, aki szőke, magas és kék szemű, és fárasztóan örökifjú. Kell az, hogy múljon az idő abban, akit szeretünk, mert így válik esendővé, olyanná, akiért aggódni érdemes. Mit aggódjon az ember (vagyis királylány) egy magas, szőke és sebezhetetlenül kék szemű királyfiért? Aggódjon érte a sárkány, hogy lesz-e, aki levágja a viszkető nyakáról a hét fejét. Na de én, királylány, gondolta a királylány, nem tudok aggódni érte. Ellenben egy ilyen békáért, aki se nem magas, se nem szőke, se nem kék szemű, mi több olyannyira nem örökifjú, hogy állandóan azon siránkozik, fáj a térde és nem tud menni focizni, mert negyven felett már kopik a porc, meg hogy kopaszodik és inkább teljesen lenyíratja a haját, amitől úgy néz ki, mintha jobboldali radikális lenne, ami annyira kiakasztó, hogy az ember (vagyis királylány) legszívesebben felemelné a hangját, azt viszont nem lehet, mert átdörömböl a szomszéd, így inkább csak nézni kell rá, bele a szemébe, és ott meg kell látni a békát, meg kell látni azt, aki se nem szőke, se nem magas, se nem kék szemű, viszont mindennel együtt, ha éppen megállja az ember, hogy ne emelje fel a hangját és így ne dörömböljön át a szomszéd, lehet érte aggódni, lehet érezni iránta olyasmit, amit egy királyfi iránt lehetetlen.
Erre gondolt a királylány, és megcsókolta a békát, aki erre visszaváltozott királyfivá.”

8 komment

Álomkórász

2013.09.26. 06:32 Kollarik

76.

 

Ha majd eljön az ideje. Az olyan élet, amely a feltételes jövőben teljesedne ki, megreked a jelenben, mint eldugult lefolyóban a víz. Gyűlik, gyűlik, míg egyszerre kiönt. De előbb gyűlik és szennyesedik hosszasan.

            Simó és Juli nem azért fontos, mert patetikus jelentéstartalmat hordoz, hanem mert a két virtuálisan született gyerek létezésének szimptomatikus üzenete van. Játéknak indult az egész, s voltaképpen meg is rekedt a játéktartományban, ahogy Samu, a plüssmackó is ott rekedt meg. Mégis volt ebben valami többlet. Samut a férfi vette a nőnek, egy születés- vagy névnapra, egy bevásárlóközpont egyik játékboltjában. Volt ott több Samu is, egész Samu-széria, pirinyótól a böhömnagy, a valóságosnál is nagyobb kölyökmackó méretűig. Volt valami megejtő ezeknek a mackóknak a megmunkáltságában. Nemcsak a tekintet, amely zavarba ejtően szívfacsaró volt, legalábbis serdülőlányok és érzékeny lelkű, gyermektelen házaspárok számára, hanem a foltozott ruhát idéző, szürke plüssbunda. Ilyen volt az első Samu, amely lábát, vagy ülőmackó lévén még inkább farát a lakásukba betette. A széria közepes méretű darabja volt ő, akit aztán követett kulcstartónagyságú és kisgyerekre emlékeztető példány is. Többen voltak a Samuk, és lényeges szerepet töltöttek be a házasság kezdeti idejében: nem egyszerűen gyerekek voltak, hanem az érzelmi kommunikáció fontos eszközei. Rajtuk keresztül üzentek egymásnak, apró cetlis üzenetek formájában, kitüntetett alkalmak (utazás utáni hazaérkezés, évforduló) vagy érzelmi válságok idején. „A mama elment. Azt üzeni sajnálja, de ez így nem mehet tovább. Ha nem történik valami, végleg el fog menni, mert nem bírja, ha korlátozni próbálják a szabadságát. Szereti a papát, de a szeretet tartalékai nem végtelenek.”, írta Samu egy veszekedés után, hogy aztán így válaszoljon saját magának: „A papa sajnálja. Tudja, hogy nem jó korlátozni a szabadságot, ám úgy érzi, néha mégis szükség lenne rá. De ígéri, oda fog figyelni arra, hogy ez a mamának ne legyen rossz. Hogy mindkettejüknek jó legyen. A szeretet tartalékai nem végtelenek, de odafigyeléssel nehezen kimeríthetők.”

            Nem kell a szerepjáték lélektanilag valóban létező jelentőségénél nagyobbat tulajdonítani mindennek, de annyi biztos, hogy volt valami pótlékjellege az egésznek már házasságuk viszonylag kezdeti szakaszában. Nem volt ez rossz pótlék, de mégis olyan volt egy kicsit, mint amikor az ember rászokik a koffeinmentes kávé fogyasztására, amivel lényegében csak silányabb szenvedéllyel helyettesít egy valódi szenvedélyt. Aztán egyik pillanatról a másikra a Samuk nem kerültek elő többé a sarokból, a porfogó tárgyak reménytelenségében rekedtek meg. Nem volt szükség már rájuk, mert a férfi és a nő a párkapcsolat egy újabb szintjére lépett, ahol a kézzelfogható jelképnél nagyobb helyet tölthetett be a képzeletbeli. A behelyettesítés szerepét a virtualitás kifinomultabb eszköze vette át. Így született meg Simó és Juli, hogy valódi megszületésük ezáltal a jelen konkrétságából a feltételes jövő absztrakciójába kerüljön át.

2 komment

Álomkórász

2013.09.24. 07:17 Kollarik

75.

 

Az új munkahelyét az apósa szerezte neki, a kórházigazgató-főorvos. Rengeteg ismerőse volt, mindenfelé, barátok, páciensek, lekötelezettek, hát az egyik lekötelezett most hálapénz helyett hálaállást nyújtott át, díszcsomagolásban, a doktor úr kedves menye számára. Hálaállást egy hivatalban, ahol használhatta a nyelvtudását, több nyelven kellett telefonálgatnia, e-maileket olvasni és megválaszolni, több nyelven kellett mosolyogni ilyen-olyan külföldi vendégekre, és több nyelven kellett megülnie egy széket napi nyolc órában. Eleinte napi nyolcban, sőt le is lehetett csippenteni belőle, gyakran lépett le egy kicsit korábban, hogy együtt lehessenek este a férjével. Ezek az esték egyazon mederben folytak: a férfi vacsorával várta, hol ezzel, hol azzal, olasz tésztával, tárkonyos krumplilevessel, paprikás krumplival, amit a tévé előtt kanalaztak be, és aztán vagy nézték tovább az adást, valami filmet például, vagy számítógépeztek, gyakran mindezt egyszerre csinálták. Aztán éjfél felé lefeküdtek, és kedvüktől, fáradtságuktól függően szeretkeztek vagy nem szeretkeztek elalvás előtt. Rennes után eleinte sokat szeretkeztek, aztán kezdett az egész valami bütyökkímélően papucsos jelleget ölteni, már pozíciót is ritkán váltottak, a férfi elég gyorsan elélvezett, és ennél csak az volt idegesítőbb, hogy olyankor aggódva érdeklődött az ő orgazmusa felől, nagyjából úgy, mintha egyetlen gyermekük súlyos és embert próbáló náthájáról kérdezősködött volna.

            Jóllehet gyermekük nem volt. Rennes előtt arról volt szó, hogy majd Rennes után. Rennes után arról lett szó, hogy majd ha megszokta az új munkahelyét. Meg hát a doktorit is jó lenne megírni minél előbb, ha már a breton út alatt annyi anyagot sikerült gyűjtenie Chateaubriand-ról, a gyermekkori traumáitól az emésztési problémáiig. Közben azonban tervezték, virtuálisan már léteztek is azok a gyerekek, egy fiú és egy lány, miként hatalmas képzelőerővel életre álmodták őket, nevet is adtak nekik, már voltak, rendkívül kényelmesen, mindenfajta éjszakai sírás és cserélendő pelenka nélkül, csak úgy, két potenciális szeretetgombócként, mármint olyanokként, akikbe bele lehetett nyomni kettejük egymás iránt fogyatkozó szeretetigényét, mint gombócba a szilvát. Simó és Juli. Így hívták őket. Simó volt a kisebb, a kiskirályfi, kiköpött apja, csak épp kopaszodás és szemüveg nélkül, Juli a nagyobb, két évvel több az öccsénél, a hercegkisasszony, akiben a férje őt, a feleségét látta, ő maga pedig azt a kislányt, amilyen annak idején szeretett volna lenni. Gyerekük nem volt, hisz ott volt nekik Simó és Juli, elegek voltak ők gyereknek. S majd lesznek is valóban, gondolták mindketten, majd lesznek, ha eljön az idejük.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.09.22. 07:49 Kollarik

74.

 

Nem volt meg, nem volt ott mellette. Feküdt ruhástul az ágyon, ahogy elnyomta az álom, és nem aludt mellette a felesége, holott azt mondta, legkésőbb kettőre megjön. Még be kellett volna fejeznie a csomagolást, elrendezni a szobát, leadni a kulcsokat, de hűlt helye volt. Ránézett az órájára, fél hatot mutatott. Fölkelt, kiment a szobából, föl-alá járkált a folyosókon, de fogalma sem volt róla, hol keresse, mit csináljon. Valahol egy közös helyiségben volt a bál, de arról sem tudta, hol. Mászkált föl-alá, felment egy emeletet, aztán le kettőt, sehol senki. Állt az ablaknál, nézett ki az alig sem pirkadó rennes-i korahajnalba, és valami nagy-nagy űrt érzett magában. Nem feszültséget, nem mérget, űrt. Úgy érezte, mintha beleálmodta volna magát egy álomba, amelyben nincs semmi, csak az álom. A tudat, hogy álmodik, és valami kellemetlen történik, de nem tudni, mi. Ilyen volt ez az egész. A feleségét kereste a folyosókon, de igazából nem őt kereste, hiszen nem tudta hol keresni. Lement a földszintre, ivott egy bűnrossz kávét az automatából, és közben az a gondolata támadt, hogy ennek így kellett lennie. Hogy a novemberi út már jelezte ezt. A kör bezárult, a megnyílt kapuk bezáródtak. Ahogy Kergarec lement a pokolba, úgy kell neki, Álomkórásznak most egy másik pokolba mennie, az ismeretlen breton alvilágba, hogy megtalálja a feleségét. De aztán az jutott eszébe, hogy novemberben a szobában várt, hát most is ott kell várnia, hogy a szerkezet keretes legyen. Elindult hát vissza. Odaért, benyitott, és egyszerre ott volt. Ott állt a szoba közepén, és nézett rá értetlenül. „Hol voltál?” És akkor ő, ahelyett, hogy visszakérdezett volna, hebegni kezdett és habogni, mint aki rossz fát tett a tűzre és most rajtakapták, de aztán inkább elhallgatott, és érezte, hogy az űr lassan kezd megtelni tartalommal. A kör bezárult, a kapuk becsukódtak, de ott vannak mindketten a jó oldalon. Novemberben elvesztette a feleségét ebben a kollégiumi szobában, most, íme, meglelte. És indulnak haza. Együtt.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.09.20. 06:45 Kollarik

73.

Rennes ott volt, mindvégig ott volt, amíg haza nem jött a felesége. De utána is ott maradt. Ő ment ki érte, akárcsak novemberben, de most január volt, síszünet, kiment hozzá, hogy hazahozza. Utolsó este volt egy bál, búcsúbál, no nem kifejezetten az, de úgy sült el. És oda persze el kellett a feleségének mennie. Addigra ő már tudott Yohannról, de arról is tudott, hogy nincs jelentősége. Csak arról nem tudott, hogy még nincs.

            A bálnak sem volt jelentősége, de azért rosszul esett, hogy az utolsó estén nincsenek együtt. De nem volt választása, elfogadta, hogy a feleségének ez fontos. Nem Yohann miatt, ugyan. Rennes miatt, vagyis mindaz miatt, ami Rennes. A közeg, a barátok, Bretagne. Hogy mindezt még egy utolsó estén meg kell ünnepelni. Vagyis elbúcsúzni tőle. Aztán útra föl, irány a régi élet. Az új. Irány Pest, irány a doktori, és közben találni egy állást, mert a tanítást az ösztöndíj miatt mégis fel kellett adnia.

            Ezen az estén, amíg tartott a bál, a városban sétált. Nézte a fagerendás házakat, fölfedezte mindazt, amit novemberben nem, mert akkor nem volt alkalmas rá az idő. Most alkalmas volt. Szép idő volt, nem túl nyirkos, nem túl ködös, ez Bretagne-ban télvíz idején ajándék. Szép idő volt, szép este, becsatangolta a várost, aztán vett egy üveg almabort, visszament a szállásra, üldögélt, zenét hallgatott, iszogatott, és arra gondolt, minden jól van. Mennek haza, folytatódik, ami félbeszakadt az ösztöndíjjal. Ahogy az időbe, úgy az időtlenségbe is vissza lehet kerülni. Ezt gondolta. Aztán elbóbiskolt, és arra ébredt, hogy már reggel van, legalábbis hajnal, délben indul a gép, és nincs meg a felesége.

Szólj hozzá!

Kérdés

2013.09.18. 10:40 Kollarik

Csak lóg a szemben semmi nincs a semmi van egy élet

a születés a gyermekkor és az hogy ez mivé lett

a hang mely folyton benne szólt és lökte lökte menni

a hang mely immár elcsitult csak csend van és a semmi

 

csak lóg nem érez semmit már sem szeget két kezében

sem mást immár a fájdalom elszökött észrevétlen

csak teste van csak teste ott az irdatlan kereszten

mely tartja mint egy dúlt anya  a fiam nem eresztem

 

de más a más az bármi is a tudat vagy a lélek

a más az már ki tudja hol megsemmisült vagy elszállt

a van és nincs már egyazon a halál és az élet

 

az élet mely a testtől már szinte egészen elvált

csupán a száj ami mozog a végtelen nagy csendben

és annyit mormol hangtalan mondd mért hagytál el engem.

Szólj hozzá!

Álomkórász

2013.09.18. 07:21 Kollarik

72.

 

Pár napja jött meg Rennes-ből, még nem is jött meg igazán, még ott volt, ült első este a szobában, várta a feleségét, aki elment, hogy aztán visszajöjjön, de ne jöjjön vissza igazán, egy kicsit végig ott maradjon máshol, egy másik emeleten, mindvégig, amíg ő kint volt, és amíg bejárták együtt a várost, megnézték, amit kellett, a látnivalókat, hogy alig lássanak belőlük valamit, mert az egyik csak a mellette sétáló másikat nézte, a másik pedig valami mást, belső tájat, valamit, ami akkor még talán előle is rejtve volt. Rennes-ben volt még gondolatban, de már otthon, ült a szobában, várt a skypre-ra, vagy csak ült, mert mást nem nagyon akart vagy tudott csinálni – amikor megszólalt a telefon. Belecsörgött a csendbe, amit még Rennes-ből csempészett haza akarva-akaratlanul, megbújván a bőröndjében. Nem volt ez jó csend, de nem volt jobb a csörgés sem. A csendet erővel megtörni nem jó.

            Ő volt. A barátja, aki korábban. És aki azt mondta nem is olyan rég, azt mondta el a telefonban pár héttel korábban, hogy van valami. Akkor abban maradtak, hogy majd találkoznak, és személyesen. Hogy Rennes előtt, de utána mindenképpen. De ő nem kereste. Nem kereste a barátját. Lefoglalta a rennes-i csend. Rossz érzés volt. Rossz érzés szembesülni az önzéssel. Eleve úgy hallgatta ezt a hangot, a hangot, amelynek intenzív nőiességétől egykor magömlése volt, de amely hang most nem volt sem intenzív, sem nőies, semmilyen nem volt ez a hang, kopár, mint egy napégette sziget, ismeretlen volt ez a hang, ki tudja, kinek a hangja, még ez is bevillant, miközben tudta, hogy az övé, a barátjáé.

            Nem tett szemrehányást. Nem utalt arra, hogy megbeszélték. Hogy találkoznak. Nem utalt semmire. Csak mondott. Tényeket.

            Azt mondta ez a hang, mely egykor a barátjáé volt, most pedig senkié, valakié, aki a vonal túlsó végéről beszélt, azt mondta ez a hang, hogy rákja van. Nem, nem méhnyak-. Vagyis az is. Onnan indult. Onnan, hogy nem vették ki. Csak egy pici darabot. Hogy lehessen gyereke. A nőgyógyásszal, akibe szerelmes. De aki egy geci. Rá se néz azóta. Lehet, hogy bűntudata van. Szóval rák. Áttétes. Már elérte a máját.

            Ezt mondta a barátja, és letette a kagylót. Ő pedig csak ült, ült a csendben, ami nem volt már annyira csendes, kifejezetten hangos volt ez a csend, fülsértő, ült ott, a telefon mellett. És nem érzett semmit.

Szólj hozzá!

Boldogság

2013.09.17. 14:13 Kollarik

Aztán boldogan élt. Amíg.

Csak épp előtte élt. Boldogan.

S azok a reggelek. Álom után egy nap előtt.

S a nap, amíg a boldogat valónak élni meg.

A megint egy nap s a felkelek,

az ürítkezés s a fogmosás, az indulok,

s ebben a létezem, vagyok, tehát még jó, hogy

boldogan. Mindez. Valóság. S hogy meddig

még. Soká. Ha minden jól megy. Hisz jól, igaz?

A mindennapi indulok, mert késésben vagyok.

A mindennapi ott vagyok, mert hol máshol,

hisz dolgozom. A mindennapi szüntelen mosoly,

elvégre érett bölcs vagyok, ki tudja már, a Föld kerek.

Igen. Kerek. És minden körbe megy. Hát este lesz.

S ha este van, hát újabb győzelem. Mert boldogság az is.

Munkából térni meg. És tudni azt, hogy vacsora. Meleg.

Már hogyha megcsinál. Magának főzi meg. S ha nem, hát

annyi baj. Kenyér és párizsi. S a sör. A bor. Mert néha-néha

kell. Hogy tudja: boldogan. Mert addig, amíg él. Aztán meg. Ó, ugyan.

Kutyára jő a dér. Reggelre jő a dél. Az éjre meg a reggel.

És elfogad. Így vagy úgy. Mert él. Mert él az ember.  

2 komment

Párbeszéd a Rémmel

2013.09.09. 18:51 Kollarik

 

Párbeszéd a Rémmel

Egy este, amint otthon lebzseltem,

betoppant hozzám a Halál.

Nem értem jött, csak úgy véletlen,

mint aki éppen arra jár.

 

Egy nagy harang volt a kabátja,

vagy hasonló: harangszerű ballon,

és úgy viselkedett, mint aki látja,

hogy bár nem vártam, örömmel hallom,

 

mit mesél az odaátról, arról,

amit vágyok tudni, meg nem is,

arról a bizonyos túlsó partról,

hol az élet, vagy mi, a halál telis-

 

tele van olyanokkal, akik

egykor itt voltak, ezen a parton,

most meg ott, ahol más fény vakít,

s ki tudja, mivel telik a karton.

 

Leült, kért egy pohár vizet, majd

belekezdett, tudta, mit kérdeznék,

nagyapámról szólt, aki tavaly

került oda, mondta, s mielőtt ezt még

 

cáfolhattam volna, így szólt: „Igen,

tavaly, mifelénk nincsen más idő,

csak ez, a tavaly, ez a jelen,

ez a múlt és ez is a jövő”.

 

 „Nagyapád tavaly jött, azóta beszél,

csak beszél, be nem áll a szája,

csak akkor, ha – gyakran – inni kér,

borral él az ember, prédikálja.

 

Aztán folytatja. Mindenről beszél.

Háborúról és forradalomról.

Azt mondja, hogy azóta nem él.

Nem tavaly halt meg, hanem akkor.

 

Akkor, amikor. A többi ráadás.

A többi ráadás volt csak. Szar se.

Ezt mondja. Húz az italból. Áldomás.

Áldomást iszik rá. Az életre.

 

Ami volt. Ami van most odaát.

Csak beszél és beszél és iszik.

De hiszen ismered a nagyapád.”

Így a Halál. Majd várt egy kicsit.

 

Egy percet várt, aztán így folytatta:

„A nagyanyád viszont hallgatag.

Csak tesz-vesz és lót-fut, már nincsen botja,

combnyaktörése a múlté csak.

 

Odaát ilyen nincs. Semmi ilyen.

Se combnyaktörés, se végbélrák.

Mindenki rágódik csak a nincs-en.

Mert semmi sincsen. Csak nagyapák

 

és nagyanyák, kik örökké vannak.

Most már örökké. Mert ott nincs idő.

Beszélnek, isznak vagy épp hallgatnak.

Épp, ahogy itt tették. S ez békítő,

 

nem?”, kérdezte tőlem a Halál.

„Tudja a halál. Vagyis Te.”, mondtam.

S mint ki szeget a fején talál,

elégedetten elmosolyodtam.

 

Arra gondoltam, ez tényleg rendjén

van így. Ha így van, no de mér ne lenne.

Halottaim e túlvilági szemlén

békésen simultak a végtelenbe.

 

Belévesztek, mint tóba a nap

egy csendes alkonyati órán,

s mint lázbeteg, ki nyugtatót kap,

úgy hatott ez a néhány szó rám.

 

Hallgattam, s a Halál is hallgatott,

ám egyszerre szólásra nyílt szája.

„Apád…”, kezdte, majd elhallgatott,

s én döbbenten pillantottam rája.

 

„Apám, mi?”, kérdeztem, „hiszen ő él.”

Nem válaszolt, ivott még egy kortyot.

„Mi van vele? No, mondd már! Feleljél!”

Nem szólt, már csak mozdulatlan ült ott.

 

Majd ott se volt. Nyoma sem volt immár.

Én meg ültem görcsbe rándult szívvel,

mert a kétség rosszabb minden kínnál,

mert ez ellen nem tehet az ember.

 

 Ültem ott és körbefont az este,

akár egy pók a rég üres szobát,

kétségemnek nagyra nőtt a teste,

s mint szörnyalak kívánt jó éjszakát.

Szólj hozzá!

Majd

2013.09.04. 04:06 Kollarik

Majd

Nem tudod már, ki vagyok.

Csak hitted azt, ki voltam.

Szunnyadozó lampionok

egy lomos-poros kis boltban.

 

Kigyullad majd a lampion,

sepert rend lesz a boltban,

tükörruhát ölt mind a lom,

és megtudod, ki voltam.

Szólj hozzá!

Legenda

2013.09.03. 13:49 Kollarik

Nagyon szeretlek én. Igen.

Oly mélyen, mint

- hasonlat, ha kell –

a barlang ott, a hegytetőn,

melynek járata le a földbe fut.

Gyerekként fedeztük fel,

pont a Sziklavár alatt,

nem is láttuk elsőre meg.

Emlékszel még a Sziklavárra?

Egyszer mutattam neked,

drót mögül, mert

- mint annyi mindent –

elkerítették ezt is, el.

Ott volt a Sziklavár,

s mellette

- rejtve –

ott a barlang.

Vonzott bennünket

- kölyköket –

mindig is, de nem merészkedtünk

belé, óvatos kalandorok.

Ám tudtuk, járata

le a Föld közepébe ér.

Oda, ahol már ő lakik,

a Sárkánykirály.

Tudtuk ezt, minden

tudásnál biztosabban.

A barlang járata összeköti

a dolgok lényegét.

Ezt most már így tudom.

És így szeretlek én.

Mélyen, mint a barlang járata,

és oly magától érthetőn,

mint a dolgok lényege.

Szólj hozzá!

Kollarik útjai az életnél

2013.09.02. 06:41 Kollarik

Harmadik út

(negyedik rész)

 

„Én!”, kiáltotta Kollarik, már amennyire kiáltás telt tőle egy sötét udvaron állva egy zárt ajtó előtt, miközben még óhatatlanul ott lüktetett benne az utcán átéltek izgalma. Aztán villámgyorsan rádöbbent, hogy nemcsak a kiáltás erejével lehet gond, de a számára magától értetődő „én”-nel is, mely nem biztos, hogy ugyanazt jelenti az ajtó túloldalán álló idegen férfihang tulajdonosának, amit neki, az „én” birtokosának. „ÉN, KOLLARIK!”, javította ki magát valamelyest a hangerőt is feljebb tekerve a kiáltásában. Azonban a másik oldalon állót még így sem győzte meg, vagy egyszerűen csak nem értette pontosan, „KICSODA?!!”, ordította vissza, Kollarikban azt a rémképet keltve, hogy így fognak ordibálni egymással egész éjjel, amíg a kutyák őre csendháborítás címén a falkájával rájuk nem töri a parókia kapuját. Ám a következő pillanatban, miközben még válaszolni sem volt ideje, zár csikordult, a nehéz bejárati ajtó résnyire kinyílt, a résben egy szőrös, busa fej jelent meg, és a busa fejen lévő száj jóval csendesebben azt kérdezte: „Ki vagy?”

            Kollarik nézte ezt a busa szőrös fejet, amely kísértetiesen ismerős volt számára, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, tényleg látta-e már, vagy csak a déjà vu tündére incselkedik vele, ám mielőtt rájöhetett volna, az ajtónyitó így szólt: „Ja, te vagy az? Mért nem mondtad…”, és kitárta az ajtószárnyat. Kollarik arra gondolt, hogy hiszen mondta ő, hogy ő az, „én vagyok én, megmondtam”, de nem szólt semmit, csak belépett az előszobába, és hirtelen zavarában köszönni is elfelejtett, főként ezért, mert fogalma sem volt, tegeznie vagy magáznia illik-e ezt a szőrös és busa fejű, őt láthatóan megismerő férfit. Az viszont teljesen tisztában látszott lenni a helyzettel, „szevasz, öcsém, Isten hozott”, mondta, és megölelte Kollarikot. Kollarik arca belefúródott egy dohány- és dohszagú vállba, és egyszerre fölismerte a férfit: „hiszen ez Ernő!”, és immár ő is magához szorította a kissé kövérkés testet. Ernő volt, apja másod-unokatestvére, akit gyerekkorában sokszor látott a salamomhegyi disznóölések alkalmával (anyja réme volt, mert kétpofára, kenyér nélkül zabálta a töpörtyűt), de aztán eltűnt, csak hallani hallott róla ezt-azt, látni többé sose látta. Rejtély, hogy ismerte fel őt, ha ugyan nem keveri össze valakivel, de hát ez majd kiderül. „Szevasz, öcsém, kerülj beljebb”, mondta Ernő, „jó, hogy jössz, már hulla vagyok, végre egy éjszaka, amikor nyugodtan alhatom”, becsukta Kollarik mögött az ajtót, majd megkerülve őt előrement a sötét folyosón.

            Kollarik követte, és amikor kinyílt az ebédlő ajtaja, Ernő lámpát gyújtott és a hatalmas szobát fény árasztotta el, egyszerre megnyugodott: minden olyan volt, mint régen, a disznóölések és az esküvő idején. Minden olyan volt, mint régen, mondjuk… - hány éve is?, gondolta, hány éve is járt itt utoljára? De valahogy nem akaródzott pontosan tudnia az esküvő idejét, jobb érzés volt megnyugtatóan tudni, hogy minden a régi, Salamonhegy most is olyan, mint Salamonhegy, a válás, amiről talán nem is tud a bácsi, nem repesztette meg a falakat. És Ernő is olyan, mint Ernő, mert egyszerre őt is felismerte, nem csak úgy, hogy tudta róla, ki ő, hanem, mint aki szorosan Salamonhegyhez tartozik, persze, Salamonhegy nem is képzelhető el Ernő nélkül, és még jó, hogy felismeri őt. „Szia, Ernő”, mondta neki, „hogy vagy?” „Na, csak hogy megjött a szavad”, válaszolta Ernő és egy kopott címkéjű üveget meg két kupicát szedett elő az egyik szekrényből. Kérdezés nélkül töltött, és a szobát elárasztotta a kisüsti illata. „Béla barátom főzte. Körte.”, és már hozzá is ütötte poharát Kollarikéhoz, majd fölhajtotta a pálinkát. Kollarik számára ez is ismerős volt, a salamonhegyi érkezések mindig így történtek, az istenhozott kisüsti hozzátartozott a hagyományhoz, anélkül meg sem érkezett igazán az ember. Így volt ez gyerekkorában, amikor ő még csak beleszagolhatott, majd valamivel később a nyelvét dughatta bele, míg el nem jött a pillanat, amikor teljes jogú felnőttként fölhajthatta a magáét. „Minden rendben van.”, gondolta végképp megnyugodva, kiürítette poharát, és jóleső borzongással érezte, amint a méregerős folyadék végigégeti a nyelőcsövét. „Na, még egyet”, mondta Ernő és töltött. Majd rögtön hozzátette: „Gondolom, apád küldött előre. Ő mikor jön?”

            Kollarik kezében megállt a pohár. Az apja? Mért kéne jönnie? Történt valami? De csak annyit szólt: „Nem ő küldött. Magamtól jöttem. Mért kérded?”

            „Hát János bácsi miatt.”, felelte Ernő. „Miatta jöttél, nem?.”

            Kollarik letette a kupicát az ebédlőasztalra, amelyen annak idején annyi disznótoros vacsorát ettek meg, és amely alól mindig oly bensőséges röfögéssel kunyerálta Tappancs az ételt (igaz is, hol van Tappancs?), de amely most egyszerre valahogy másnak tűnt, talán nem is ugyanaz?, talán újat vett a bácsi, és aztán Ernő tekintetét kerülve azt mondta:

            „Apám nem tud most jönni. János bácsi hogy van?” 

            „Rosszul.”, felelte Ernő, „Hogy lenne? Már az agyában is áttét van. A kórházban se tudnak mit kezdeni vele, ezért küldték haza. Illetve én hoztam, gondoltam, jobb neki itthon. Akárhogy is, de jobb. Amíg lehet. Mert aztán, ha már olyan fájdalmai lesznek, hogy morfium kell, akkor nem lesz mit tenni. De addig jobb neki itt. Ő is ezt akarta. Hogy hozzam haza, mert a szobája. Meg a hívek. Akik járnak is, ellátnak minket mindennel. Csak nagyon nehéz. Látni, hogy épül le. Mert azért vannak tiszta pillanatai. Olyankor nagyon jókat beszélgetünk. Olyankor nem is akarom elbőgni magam. De amikor elkezd össze-vissza beszélni. Ő, akinek annyi minden van a fejében. Annyi tudás, annyi emlék. A börtönről beszél gyakran. Aztán meg azt hiszi, hogy ott van. Irtó keményeket mond, angyali szelíden. Néha azt hiszi, hogy börtönőr vagyok. Persze az is vagyok, bizonyos szempontból. De akkor is olyan kedvesen beszél. Majdnem bocsánatot kér. A kurva életbe!”, tört ki hirtelen Ernő, és könnybe lábadt a szeme „a kurva életbe!, annyira durva ez az egész… Viszont jó, hogy itt vagy. Legalább ma éjjel alhatom. Mert mellette nehéz. Ha nem alszik, azért, ha igen, azért. Mindenhogy nehéz. Nem is nehéz, csak elviselhetetlen. És azt hittem, apád jön és felvált. Vagy téged azért küld. De azért felváltasz, ugye? Legalább erre az éjszakára. Ugye felváltasz?”

            Kollarik hol elengedte, hol újra megfogta az üres kupicáját, és nézett, mereven nézett előre, bárhova, csak ne Ernőre, de most végül ráemelte a tekintetét és azt mondta, persze, persze hogy felváltja, ezért jött, az apjától tudja, hogy János bácsi rosszul van, és az apja most nem jöhet, halaszthatatlan teendői vannak, gondok merültek fel az Akadémián, baj van a finanszírozással, lehet, hogy összeomlik az egész, és az apjának most ott kell mindenképpen lennie, de ha megoldódik, akkor jön, mondta neki, hogy ezt mondja meg Ernőnek, és csak beszélt, csak beszélt Kollarik, már azt sem tudta, miről, de egyszer csak valahogy kimondta, hogy Vásárhelyen járt, a püspöknél, és akkor hirtelen Ernő, aki addig némán hallgatta, a szavába vágott:

            „Viccelsz?! A vásárhelyi püspöknél?...”

            Kollarik nem értette, miért viccelne, ezért csak azt mondta, igen, a püspöknél járt, még János bácsiról is beszélgettek.

            Ernő figyelmesen nézte Kollarikot, megvárta a mondat végét, és akkor kérdezte higgadtan, de nagyon éles hangsúllyal:

            „És mit mondott?”

            „Miről?”, kérdezte Kollarik.

            „Hát János bácsiról.”

            „Hogy a barátja. És üdvözli.”

            „Aha. A barátja.”, hümmögött Ernő, „Mást nem mondott?”

            Kollarik törte a fejét, de nem jutott eszébe más. Aztán egyszerre mégis beugrott valami.

            „Azt mondta, régi barátok, mert egyszerre vitték be őket annak idején, csak őt kiengedték, János bácsit viszont nem. De neki köszönhető, hogy Salamonhegyre került.”

            Ernő olyan arckifejezéssel dőlt hátra a székén, mint aki azt hallotta, amit várt.

            „És te bevetted?”, kérdezte.

            „Dehogy”, vágta rá Kollarik nagyon határozottan, „dehogy vettem.” De Ernő nem figyelt rá, csak mondta a magáét:

            „Mert akkoriban így működött, mi? Bevitték őket, aztán az egyiket csak úgy kiengedték, a másikat meg nem. Az egyiket várta a cella, a másikat a püspöki szolgálat. Vagy tudom is én, hol kezdte, de az utat már kövezték neki. Ahogy János bácsinak is ide. És még jó, hogy ide. És ezt ő intézte. Persze. Egyébként akár el is hiszem. Ezzel letudta a gyónást. Az anyja picsáját.”

            Kollarik nézett maga elé, de nem a szobát látta, hanem a püspök ebédlőjét, meg a püspököt, ahogy magyarázott neki. Ám mindez már olyan távolinak tűnt számára, mintha nem is járt volna nála. János bácsi viszont itt van. És meg fog halni.

            „Hol van János bácsi?”, kérdezte Ernőtől.

            „A szobájában. Hol lenne?”, válaszolta Ernő, de látszott rajta, hogy másra gondol.

            „Bemenjek hozzá rögtön? Vagy hogy legyen?”, kérdezte Kollarik.

            „Ja”, kapta fel a fejét Ernő, „Ahogy akarod. De még nem is ettél. Nem vagy éhes?”

            Kimentek a konyhába, ahol annak idején a disznót dolgozták föl, és ahol Juliska néni, a szakácsnő annyi bablevest és túrós csuszát megfőzött nekik, de most nem volt Juliska néni, túl késő volt hozzá, ilyenkor ő már hazament, de talán mást történt vele, Kollariknak rémlett valami, mintha meghalt volna, a szülei említették, vagy mégsem?, a válást követő időszakban minden olyan álomszerűnek tűnt, ami nem a saját történetére vonatkozott, és azon volt, hogy megkérdezi Ernőtől, de végül nem Juliska nénire, hanem a kutyára kérdezett rá:

            „Hol van Tappancs?”

            Ernő megállt egy pillanatra, az előszoba-folyosón, a konyhaajtó előtt, ránézett Kollarikra, és visszakérdezett:

            „Nem is tudod? El kellett altatni. Amikor kezdődtek a bajok János bácsival. Nem volt, ki gondját viselje. De amúgy is elhájasodott a szíve, alig tudott már mozogni. Tudod, hogy mindenki túlzabáltatta, főleg János bácsi.”

            Aztán visszafordult az ajtó felé, és belépett a konyhába.

            Kollarik megvacsorázott, bár nem volt túl bizalomgerjesztő, amit Ernő a kamrából kihozott, száraz kenyeret, avas szalonnát, penészes sajtot, még valami savanykás bor is előkerült, ami köszönőviszonyban sem volt a bácsi régi miseboraival, evett belőlük valamennyit, aztán megkérdezte:

            „Mi lesz éjszaka a dolgom?”

            „Mellette lenni, semmi más.”, válaszolta Ernő, „És ha gond van, kelts fel azonnal, az udvari vendégszobában leszek.”

            Elváltak, és Kollarik elindult a bácsi szobája felé. Végigment a hosszú folyosón, a végén jobbra fordult és máris ott volt a kis átjáróban, amelyből balra nyílt a bácsi ajtaja. Gondolkodott, kopogjon-e, de aztán eszébe jutott, hogy a bácsi talán már alszik, igen, nyilván alszik, különben Ernő nem hagyta volna ennyi időre magára, és benyitott.

            Jól ismerte a szobát, hiszen annak idején itt gyónt meg a bácsinak, de különben is sok beszélgetős estét töltöttek itt együtt a családdal, jól ismerte a kilincs érintését is, hiába járt itt utoljára évekkel azelőtt. Lenyomta és belépett.

            Szemben az asztal, jobbra a bácsi ágya, azon kell, hogy feküdjék. Balkézről a tévé, mellette a lámpakapcsoló, de azt persze nem kattintja föl. Tartott tőle, hogy sötétben kell majd mozognia, mint a nagymamánál Remetén, de szerencsére égett egy kislámpa a sarokban, ernyővel tompított fénnyel, amely pont annyi világosságot adott, hogy látni lehessen a bútorok körvonalait. A kislámpa melletti fotelt, a bácsi foteljét vette célba, gondolta, ott majd eltölti az éjszakát. Lábujjhegyen odaosont, és lehuppant rá. Éppen elhelyezkedett, amikor gyenge hangot hallott az ágy felől:

            „Ernő?”

            „Nem Ernő vagyok, János bácsi, hanem Kokó. Most érkeztem.”, válaszolta Kollarik.

            „Kokó? Te vagy az fiam? Hát hogyhogy te itt vagy?”

            „Most érkeztem, János bácsi. Hogy segítsek Ernőnek.”

            „Jól van, fiam. Szép tőled. De most menj aludni. Nem kell nekem semmi.”

            „Itt maradok, János bácsi. Pihenjen csak nyugodtan. Én elleszek a fotelban.”, mondta Kollarik, de erre már nem kapott választ. A szobát megülte a csend. Rendben, gondolta Kollarik, akkor most kényelmesen elhelyezkedem, és virrasztok. És elaludt.

            

Szólj hozzá!

Kollarik útjai az életnél

2013.08.31. 07:12 Kollarik

Harmadik út

(harmadik rész)

A semmiből jöttek elő, az éjszakából. Nem látta őket, csak a hangjukat hallotta. Előbb a hörgésüket-morgásukat, majd mind jobban belemelegedő ugatásukat. Nem tudta, hányan lehetnek, eleinte egy-kettőt érzékelt csupán, vagyis azt, hogy többen vannak, de talán nem túl sokan. Aztán egyre erősödött és sokasodott a hangjuk, mintha szép lassan egész falka gyűlt volna össze körülötte.

            Kollarik eléggé sajátosan viszonyult a kutyákhoz. Nemcsak a havasvölgyi virágos rét idilljének bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábújához, hanem általában. Alig volt kapcsolata velük, az is inkább csak leggyakoribb nagyvárosi megnyilvánulási formájukban: az ürülékben, amelyet az utcákon maguk után hagytak. Kollarik a főváros egyik legkutyaszarosabb kerületében lakott, és hozzászokott, hogyan kell szinte teljesen ösztönösen szlalomozni a barna legváltozatosabb színárnyalataiban pompázó kisebb-nagyobb rakások között. Ehhez értett, a kutyákhoz nem. Még a barátaiéhoz vagy a rokonaiéhoz - mint éppen a bácsi Tappancs névre hallgató, valószerűtlenül groteszk kinézetű, de mérhetetlenül jópofa korcsa - sem. Ám fölöttébb büszke volt, ha egy kutyával, különösebb erőfeszítés nélkül, barátságba került. Már afféle Kollarik-kutya-barátság-ba. Ami abból állt, hogy kölcsönösen elviselték egymást. Mert Kollarik valójában a barátai és rokonai kutyáitól is idegenkedett.

            Ezek azonban sem baráti, sem rokoni kutyák nem voltak. A semmiből jöttek, a sötétből, az éjszakából. Nem lehetett látni őket, de annál inkább léteztek hangjukban és ellenséges indulataikban. Az érintésükben egyelőre még nem, addig még nem merészkedtek, még némi biztos távolságot tartottak, de Kollarik már a lábán érezte forró leheletüket és éles fogsoraikat. Úgy érezte, tehát érezte – és pánikba esett. Tudta, hogy a parókiáig még jó pár lépést meg kell tennie a falu főutcáján, és ez a távolság most, ebben a helyzetben, végtelennek tűnt számára. Azt is tudta, hogy az egyetlen biztos fellépés a kutyákkal szemben a magabiztosság, ha az ember nem mutatja, hogy fél, ha már fél, mert a legjobb volna, ha nem félne, de ha már igen, akkor legalább ne mutassa, őrizze meg a hidegvérét, és főként ne fusson. Csakhogy Kollariknak eleve nem volt hidegvére, amit megőrizhetett volna. És egyébként is gondolat és cselekvés nála meglehetősen sajátos kapcsolatban állt. Gyakorta gondolt valamit (teszem azt, hogyan kéne megőrizni egy adott nőt, hogy ne mondjunk feleséget), és aztán merőben másként cselekedett. Esetleg homlokegyenest ellenkezőleg. Most is arra gondolt, egy a fontos: nem szabad elkezdeni futni. És azonnal futásnak eredt. 

            A parókia egy-két száz méter, végig a főutcán. Ott futott a sötétben, nyomában az ugató kutyákkal. Amelyek egyre közelebb értek hozzá, vagyis már-már hozzáértek, sőt volt, amelyik már bele is kapott a lábszárába, a boka fölött, még szerencse, hogy a lábikráját védte a cipője. „Még szerencse, hogy a lábikrámat védi a cipőm.”, gondolta Kollarik futás közben, mert volt egy különleges tulajdonsága, hogy pánikhelyzetben, mondjuk egy csaholó kutyafalkával a nyomában is tudott tárgyilagosan gondolkodni. Látta magát – mert a belső látáshoz nem kell utcalámpa, amelynek amúgy híján volt a bácsi falucskája -, amint rohan az utcán és dühödt dögök harapdálnak a bokája felé, és arra gondolt, hogy ez meglehetősen nevetséges. Hogy ez nem méltó hozzá. Egy Kollarik ne rohangáljon kutyák elől egy falusi utcán, mely faluban ráadásul a nagybátyja a plébános. És arra gondolt, hogy meg kéne állnia, és higgadt, de határozott szavakkal elcsendesíteni a kutyákat, akár a háborgó tengert. De tudta, ha megállna, a falka nekiesne és széttépné. Így hitte. Tehát nem állt meg. Ám azt is tudta, hogy csak pillanatok kérdése és hasra esik a lábát kerülgető harapásokban, melyekhez nemcsak fogsorok, de fejek, sőt testek is tartoznak. És amikor már beleélte magát az esésbe, érezte a zuhanást, érezte a fájdalmas földet érést és a rázúduló testeket…- egyszerre éles füttyszó hasított az éjszakába, ordítás harsant („A KURVA ISTENIT A POFÁTOKNAK!!!”, mondta az ordítás meglehetősen illetlen módon, nem messze a parókiától, épp a templom szomszédságában), és Kollarik bár továbbra sem látott semmit, megérezte, hogy a kutyák egyszerre lemaradnak tőle, ugatásuk zavarodott morgásba és szűkölésbe fordul át, mintha egy láthatatlan pásztor toppant volna közéjük, a kutyafalka őre, ám eszébe sem jutott, hogy köszönetet mondjon neki, hanem immár a plébánia kertkapujához érve villámgyorsan lenyomta a kilincset („nyitva van! nyitva van!”, szuggerálta magában), belökte az ajtót és beugrott. Ott állt csak meg, háttal a bezáródott kapunak támaszkodva, alig bírva zakatoló szívével. Az utcáról immár semmi nesz sem hallatszott, mintha a kutyák pásztora egész szellemfalkájával szertefoszlott volna az éjszakában.

            Percekig állt ott, míg kissé összeszedte magát. Akkor indult csak el a kerti ösvényen a ház felé. Abban reménykedett, hogy a bácsi még nem feküdt le, talán még nincs annyira késő, az esti meditációra úgy tíz óra felé szokott bezárkózni a szobájába, legalábbis amikor ők nála voltak, sosem korábban. Igaz is, hány óra lehet?, jutott eszébe. Az óráját nem látta a sötétben, így a mobiltelefonja után kezdett tapogatózni, de nem találta a zsebében. „Csak nem esett ki rohanás közben, bazmeg.” Amíg ezen morfondírozott, az ajtóhoz ért és becsöngetett. A csöngetés tompán, repedt hangon berregett a csendbe, mintha nem akarna túl nagy zajt csapni. Kollarik azonban tudta, ha a bácsi nem is, Tappancs biztosan meghallja. Tappancsnak nem is kell meghallania, megérzi ő bárki érkezését jóval a csengőszó előtt. Kollarik rengetegszer volt tanúja, amikor az ebédlőasztal mellett békésen röfögve (volt valami döbbenetesen disznó- vagy inkább malacszerű ebben kis, hordóhasú korcsban) ételt kolduló kutya egyszerre fújtatva, hörögve zúdult ki a szobából és már rég a bejárati ajtónál vakkangatott, mire az érkező megnyomta a gombot. Ám a csöngetést nem követte kutyaugatás, izgatott tappancsok nem ütődtek belülről az ajtóhoz, a ház némább volt, mint egy sírbolt feltámadás után.

            Kollarik habozni kezdett, az jutott eszébe, bármennyire valószínűtlennek tűnik is, talán nincs itthon a bácsi, talán fogta magát és kutyástul elment szabadságra, elvégre egy papnak is jár szabadság néhanapján, még ha ő nem is hallott még arról, hogy a bácsi bárhová elutazott volna. Igaz egyszer járt náluk Franciaországban, mikor apja révén kint éltek. Tehát mégis. Meg egyszer, emlékképek ködéből rémlett elő, mintha Norvégiába is eljutott volna, bár Kollarik nem Norvégiára emlékezett, hanem arra a különös hímzésű vastag kötött kardigánra, amit a bátyja a bácsitól kapott (mért csak ő, ki tudja? talán Kollarik méretében nem volt ilyen kötött kardigán), és amit akkor olyan szépen megköszönt neki, később pedig egyszer sem vett fel. És mi van, ha most is elment Norvégiába? Ha annak idején kimaradt egy fjord? Vagy csak eszébe jutott, hogy neki nem hozott kardigánt? Ilyenek ötlöttek fel benne a pillanat leforgása alatt, ám közben újra csöngetett, és még ideje sem volt végiggondolni, mit kezd majd egy olyan különös hímzésű kardigánnal, máris hangot hallott az ajtó mögül. Ez a hang nem Tappancsé volt, de nem is a bácsié, férfihang volt, de sokkal fiatalabb, mint a bácsi szép orgánumú, ám a sok évtizedes misézésben némileg megfáradt hangja. „KI AZ?!”, mondta az idegen férfihang.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása