A negyvenéves férfi

                                Tar Sándor emlékének

A mi utcánk. A mi utcánk olyan,
hogy van benne néhány ember.
Nem sok, de az mind benne van. 
Mind, mert mind számít. Mindenki számít. 
Aki a mi utcánkban lakik. Attila és Tibi. 
A két testvér. Van egy harmadik is. Imre. 
De ő nem lakik már velük. Leköltözött a hegyről. 
Nője lett, valami erdélyi csaj, és félteni kezdte tőlük. 
Attilától és Tibitől. Akiknek nincs nője. 
Tibinek van. Anikó, aki a temetőnél lakik. 
Kicsit flúgos, meg nincs sok foga sem. De nő.
Tibi néha elmegy hozzá. Ha már nagyon szükségét érzi.
Attila nem megy soha senkihez. És hozzá se jön senki. 
A mi utcánkba, a hegy tetejére. Attila mindig részeg. Tibi is. 
Persze ki nem, a mi utcánkban. Ezt csinálják egész nap, részegek.
Attila lemegy pecázni a tóra. Amit fog, eladja. Ha tudja. 
Meg megeszik. Halat esznek örökké. Már ha lehet pecázni.
Télen nem lehet. Akkor azt eszik, ami van. Ha van.
Inni mindig van, mert az kell. Ivás nélkül nem bírja az ember.
Amíg van saját, azt isszák. Attól kezdve, hogy
forrni kezd a hordóban. Ha már nincs, isszák, amit
kapnak. A halért, meg ilyen-olyan dolgokért cserében.
Szőlőkötözésért, kapálásért. Ha nem túl részegek hozzá. 
De akkor nem is kell többet inni. Vagyis kéne, de nincs. 
Meg télen sincs. Télen semmi sincs. Csak a mi utcánk.
Ahol tél van és csend és hó és Attila és Tibi. 
Más nincs. Más mindenki elköltözött. Mindenki, aki számít. 
Mindenki számít. Attila és Tibi. De már ők sincsenek sokáig.
Eladták a fejük fölül a házat. Az anyjuk adta el, akié a ház. 
Eladta, mert banki tartozása volt. Most nincs. Ház sincs. 
Csak Attila és Tibi. Meg a mi utcánk.
Ahol mindenki számít. De már senki sincs.

hidd el amíg valami voltál
nem voltál addig szinte semmi
mert a valóban bandukoltál
és nem-lét a valóban lenni

de amióta nem vagy nekem
azóta vagy létnél valóbban
mert immár mindig ott vagy velem
a valónál valóbb valóban

Elégetem a nyarat,

- száraz rozmaringszál –,

és nyomában nem marad,

csak csöpp rozmaringillat,

aztán az is elszáll.

***

Elégettem hát a nyarat

és pernyéje szült felleget

a fellegből eső fakadt

ím le a földre az csepeg

s ha jól nézed a cseppeket

meglátod múló önmagad

s a most még szunnyadó telet.

Újabb nyár múlt el nélküled,

újabb két hónap a hegytetőn,

és most elfog a szédület:

megint elmúlik, de el nem jön.

Nem jön, hiába múlik el,

nyár volt és hiába itt az ősz,

engem magával nem visz el,

időm az időben nem időz.

Ülök a kertben, hull a lomb,

fúj a szél és az avar zörög,

körülöttem vedlik a domb,

de énbennem az idő örök.

Sem nyárban, sem a tavaszban,

sem télben, őszben nincs otthonom,

homokórám moccanatlan,

s hogy mióta már, nem is tudom.

Csak azt tudom, elmúlt a nyár,

egy újabb nyár múlt el nélküled,

de nem múlt el, nem múlik már,

az idő valahol megrekedt.

                                    B. E.-nek

kint a gangon ülnek ketten

kéz a kézben mozdulatlan

ülnek ketten ott a fényben

míg az élet ülnek ottan

tűn a fény és jő az éjjel

az élet  mint tolvaj illan

már csak egy ül üres kézzel

vaksötétben ül csak ottan

ül csak ül csak hangja hallszik

ám a falról visszapattan

álmot lát bár sosem alszik

ül a gangon mozdulatlan

álmában ott ülnek ketten

ketten ülnek kéz a kézben

két virág két árva ember

örökké a vaksötétben

Harmadik út

(második rész)

Megállt a vaksötét állomáson, és megvárta, amíg elindul és tovatűnik a kis piros, aztán ő is útnak indult. Ösztönösen tudta, merre kell mennie, pontosabban nem támaszkodhatott másra, mint az ösztöneire. Tudta, hogy ki kell kanyarodnia a főútra, haladni rajta vagy százötven métert, aztán balra fordulni, átmenni egy hídon, és máris a faluba ér. Tudta, vagyis így tudta.

            És azt is tudta, egyszerre tudta, mint amikor megvilágosodik az ember, hogy miért megy a bácsihoz. Mert mindeddig valójában nem tudta. Azt hitte, hogy tudja, azt hitte, annyi az egész, hogy meg kell vele beszélnie, vele kell megbeszélnie, nem pedig a püspök atyával, a válását. Mert János bácsira tartozik, nem másra. Kettejükre. Ahogy ketten voltak jelen János bácsi szobájában, amikor az esküvő előtt meg kellett gyónnia. Neki, aki még nem gyónt életében. És ezért volt is benne némi lámpaláz. Eszébe jutottak a bűnei. Vagyis eszébe jutott az a sok minden, amit nyilván bűnnek kell tekinteni. Már amennyire erről fogalma volt. Mert azért voltak bőven homályos pontok. De például az, amikor kamaszkorában többször is megleste a nagynénjét fürdés közben, nem kétséges, hogy bűnnek számít. Legalábbis nem lehetett kétséges, ha józan paraszti ésszel végiggondolja az ember. Józan, katolikus, paraszti ésszel. Csak azt nem tudta, hogy fogja ezt elmondani János bácsinak. Józan, katolikus, paraszti szavakkal? Vagy csak annyit kell majd mondania: paráználkodtam, atyám? (Vagy bácsi? Gyónás közben szabad-e János bácsit János bácsinak szólítani? János bácsi, meglestem fürdés közben Lina nénémet. Tudja, akit maga is jól ismer. És utána parázna gondolataim támadtak, amelyeket el kellett űznöm valahogy. Hát igen, úgy űztem el őket…) Magyarán, ha nem is túlságosan, de be volt tojva a gyónás előtt.

            Aztán annyi történt csak, hogy bementek kettesben János bácsi szobájába, leültek az asztal két oldalára, és elbeszélgettek. Nem volt szó semmiféle bűnről, János bácsi nem kérdezett semmit, csak váltottak néhány szót a házasságról, Kollarikról és az első feleségéről, aki akkor még nem volt az első felesége, illetve az volt polgárilag, de Isten színe előtt még nem, kettejük kapcsolatáról és kettejük összetartozásáról, és aztán a bácsi feloldozta őt. Vagy megáldotta. Ez nem volt tiszta Kollarik számára, mert a bácsi szinte hang nélkül mormolt néhány szót, majd egy keresztet rajzolt Kollarik homlokára. Ennyi volt az egész. Kimentek a szobából, ahol már várta őket a szűk család, Kollarik szülei és testvérei, illetve az első feleség szülei. Valamint a két tanú. És aztán átsétáltak a szomszédos templomba, ahol a bácsi összeadta őket. Majd kijöttek a templomból, fogadták a csókokat és jókívánságokat. És utána Kollarik első felesége elájult.

            Ahogy ment a Salamomhegyi estében, a kivilágítatlan országúton, Kollariknak eszébe jutott az ócska színdarabba illő jelenet, ott a bácsi templomának kertjében, közvetlenül az esküvő után. Kimondták az „igen”-t meg a „holtomiglan-holtodiglan”-t, a bácsi szépen, egyszerűen, már ahogy a miséken is beszélni szokott, lezárta a szertartást. Kijöttek a templomból, utánuk jött a bácsi, majd a násznép, vagyis a szülők és a testvérek. És a két tanú. Kollarik tanúja, a vidéki múzeumigazgató, aki nem volt vérszerinti rokon, de úgy és oly régóta tartozott Kollarik családjához, mintha beleszületett volna. És az első feleség tanúja, az ügyvéd, de nem a vasmarkú, hanem akivel egykor (mely „egykor” a kis falusi esküvő idejénél későbbi időt jelöl) az ominózus havasvölgyi,  vagy még inkább nagykocsi kutyasétáltatós idillt átélte, vagyis az ördög, ám aki jobban belegondolva mégsem lehetett az ördög, hiszen a bácsi felismerte volna, elvégre a bácsinak mégiscsak ez a szakmája, meggyóntatni Kollarikot, összeadni az első feleségével és felismerni az ördögöt. Ám a bácsi nem ismerte fel. Vagy talán mégis? Amikor kijöttek a templomból, és Kollarik első felesége elájult, illetve rosszul lett, elsápadt (ha egyáltalán elsápadhatott ahhoz a falfehérséghez képest, amely arcszínét általában jellemezte), felakadtak a szemei, nekiszédült a templom falának, és Kollarik, mint egy posztmodernkori Grál-lovag azonnal karjaiba kapta…- vagy inkább riadtan nézte és hirtelen zavarában azt sem tudta, mit kéne tennie, csak a tanú, az első felesége tanúja ugrott oda, vagy inkább lépett, határozottan, elegánsan, de pont a kellő tempóban, felfogta karjaival az ifjú arát, megtámogatta és a templomkert egy közeli padjához vezette. Kollarik pedig ahelyett, hogy odaszaladt volna, illetve szaladt ő, csak némileg visszafogottan, visszafogta valami, a zavar, hogy az ő feleségével, a megvalósult vágy eufóriájában égő, frissen férjezett (méghozzá VELE! ŐVELE!) asszonykájával ilyesmi előfordulhat, és ezért mielőtt rohanni kezdett volna a pad felé, ránézett a bácsira, aki ott állt mögöttük. És akkor meglátott a bácsi szemében valamit. Valamit, amit akkor, ott, a pillanat hevében aggodalomnak vélt. És ami talán az is volt. Csak nem egészen, vagy nem kizárólag a rosszullét miatt. A bácsi talán mást is látott ott a padon, mint a kötelességét teljesítő tanú buzgalmát. És mégsem tett semmit. Pedig a bácsi pap. Szakmai kötelessége fellépni az ördög ellen. Van szentelt vize meg szolgálati keresztje. Vagy talán mégsem az ördögöt látta? Hanem valamilyen túlságosan is emberi jelenetet? Na, ezt kell megkérdezni tőle.

            Erre gondolt Kollarik, ahogy ment a salamonhegyi estében, vagy százötven métert előre a főúton, és aztán balra térve, át a kis hídon. Erre gondolt, és arra: ezt hogy fogja megkérdezni tőle. Mert ez még nehezebb, mint bevallani a kukkolást. Lina néni pinája valahogy kevésbé intim részlet, mint az ördög felismerése. Hogy lehet erre rákérdezni? Persze, a püspök atyával már tisztázták, hogy van ördög, de akkor is. János bácsi nem a püspök, vele másként kell beszélni. Ha kell, meg kell neki gyónni. Ez az, villant Kollarik agyába, ahogy átment a kis hídon, meg kell gyónnom János bácsinak, ahogy már annak idején meg kellett volna neki gyónnom. Igaz, akkor nem volt más bűnöm Lina nénin kívül. Vagy nem is Lina néni pinája a bűn? Inkább az, ami a templomkertben történt? Na, de mi történt a templomkertben? Mit látott a bácsi? Talán ez is kiderül, ha meggyónok neki. Erre gondolt Kollarik, ahogy letért a kis hídról és beért a faluba. És szembetalálkozott a kutyákkal.

            Ám ez nem egészen így történt. Végigment a kis hídon, mely alatt nem látta a vizet, a salamonhegyi folyócska, a Szala (vagy Szála?) vizét, de amelyről jól tudta, hogy ott folyik, ott kell hogy folyjon, hiszen még a legzimankósabb téli napokon sem fagyott be egészen, bármennyire kicsi volt is ránézésre, mintha valamilyen meleg vizes áramlat táplálná, végigment a kis hídon, és már az járt az eszében, hogyan fog betoppanni a bácsihoz, milyen meglepetést fog okozni, mennyire örömtelit, hiszen a bácsi mindig annyira várta őket salamonhegyi magányában, és annyira őszintén sajnálkozott valahányszor, mondjuk a disznóölés végén, haza kellett indulniuk, és milyen gyakran emlegetett ilyen-olyan „kellemes vendégeket”, akik megszálltak nála, mert a bácsi minden látszat ellenére, pontosabban minden valóságos elhivatottságával együtt, amellyel istenhátamögötti plébánosságához viszonyult, alapvetően nagyon egyedül volt a kis salamonhegyi parókián, amibe Kollarik sokáig bele sem gondolt, hiszen annyira barátságosan, kedélyesen, őszintén jókedvűen fogadta mindig őket valahányszor megérkeztek hozzá, annyira magától értetődően tette a dolgát, amikor mennie kellett misézni a templomába vagy a szomszéd falvak templomaiba, hiszen vagy négy-öt szomszéd falut, vagy talán még többet is kiszolgált papi minőségben, Puhafát, Simonházát, talán még Iskafát is, ahová a vonatbéli útitárs némileg más céllal igyekezett, járt a bácsi ezekbe a falvakba télen-nyáron, a kis szolgálati trabantján, és misézett, és a legkevésbé sem látszott rajta, hogy bármi is zavarná a földkerekségen, miként nyilván nem is zavarta, az sem zavarta igazán, hogy annak idején, valamikor az ősi határsávos időkben ide helyezték az Isten háta mögé, de előtte még máshová is helyezték, egy hűvös cellába, és mindezt azért, mert egy bizonyos egyházi feljebbvalójának volt a titkára, persze nem itt az Isten háta mögött, hanem sokkal inkább az Úristen szeme előtt, Vásárhelyen, és ennek a bizonyos feljebbvalónak a viselt dolgaira egyesek igencsak kíváncsiak voltak, bár igazából nem is kellettek volna viselt dolgok, elég lett volna, ha a bácsi elmond egyet s mást, nem is feltétlenül a szemenszedett valóságot, és akkor ott maradhatott volna az Úristen két szép szeme előtt, Vásárhelyen, ám a bácsi, némileg fura ízléssel, inkább választotta a cellamagányt, majd Salamonhegyet, életfogytiglan, és ez tulajdonképpen nem is bántotta, vagy legalábbis nem mutatott mást, mint derűt és határozottságot, ahogy a legzimankósabb téli napokon is útnak indult a trabantjával, és ahogy disznóöléskor vagy egyébként várta őket. Mert nagyon várta Kollarikékat. És aztán nagyon marasztalta őket. De legfőképp mondta és újra mondta, hogy jöjjenek csak, minél gyakrabban. Erre gondolt Kollarik, ahogy átment a kis hídon, meg arra, mennyire fog örülni neki a bácsi. És ahogy erre gondolt, egyszerre körbevették a kutyák.

59.

Eleinte tényleg csak teltek a napok, de nem múltak. Olyan volt akkoriban az idő, mint egy durcás kisfiú, akit büntetésből beállítottak a sarokba, és már akkor sem mozdul, ha engedélyt kap rá. Nem érzékelte a napszakok változását. Vagy még inkább mindent az esti beszélgetéshez mért. Amikorra a férje előkeveredik az egész napos zűrzavarból, és végre bejelentkezik skype-on. De az is csak merő kínlódás volt. Folyton elment a hang, alig hallották egymást, újra kellett próbálkozni, mindketten csupasz idegvégződések voltak, mire sikerült normális kapcsolatot teremteniük, már ha normális kapcsolatnak nevezhető, hogy kétezer kilométerre egymástól lógnak a gépen. Mert akkor meg ez volt a baj: egyszerre nem tudtak mit mondani egymásnak, mert annyi mondanivalójuk lett volna, így hát csak egymás szavába vágva hallgattak, és rendre az lett a vége, hogy összevesztek. Vagy egyikük, vagy másikuk sértődött meg, és szakította meg a kapcsolatot, hogy aztán kétségbeesetten próbáljon meg újra bejelentkezni. Az első napokban kivétel nélkül minden este sírva bújt ágyba, és órákba telt, míg álomba szipogta magát.

            Aztán ott voltak a reggelek, amikor semmi kedve sem volt fölkelni, erőltette magát vissza az alvásba, hátha sikerül még egy negyedórácskát nyernie, de aztán nem volt mit tenni, elő kellett vackolódnia a takarók alól, amelyeket úgy kunyerált a portástól, mert a szobához járó két vékony kis rongydarab alatt majd megvette az isten hidege, az első éjszaka nemcsak az izgalomtól nem tudott rendesen aludni, hanem azért sem, mert hajnalban arra ébredt, hogy valakinek vacog a foga, és csak egy pillanat kérdése volt önmagával azonosítania ezt a valakit, úgyhogy másnap leküzdve a félelmeit megkereste a portást, és olyan szívhez szólóan rimánkodott neki azzal a különlegesen zamatos pesti franciaságával, hogy a nagydarab fekete ember végül nem tudott ellenállni, és szabályzat ide vagy oda, adott még két pokrócot, amiket úgy bányászott elő egy szekrény mélyéről, és akkor ő diadalmasan felvitte a szobájába, és csak amikor este szétbontotta, vette észre, hogy mindkét takarón gyanús foltok vannak, mintha rápisiltek volna, vagy valaki rajta lelte volna a kedvét, amibe rossz volt még belegondolni is, hányinger kerülgette, és először föl sem tette az ágyra, de amikor hajnalban megint fogvacogásra ébredt, leküzdve undorát végül csak magára húzta, de akkor meg egyfolytában azt próbálta elkerülni, hogy bármely testrésze hozzáérjen a takarókhoz, és ezért megint csak ájulásnyi pillanatokat tudott elcsenni az éjszakából. Persze aztán szép lassan hozzászokott a takarókhoz is, méghozzá annyira, hogy reggelente alig akart kibújni alóluk. Amikor meg végre fölkelt, következtek a további próbatételek. Hogy lehet az embernek úgy magához térnie, hogy ehhez nem áll rendelkezésére jól lakottan pöfögő gázkonvektor és kellemesen agybutító televízió? Odahaza ugyanis mindig úgy ébredt fel vagy egyórányi szorgos munka eredményeként, hogy a fűtött konvektornak dőlve rágyújtott, és közben bámulta a képernyőt. Itt viszont nem volt tévé, és a fűtés is csak bizonyos gyanús csövekből árasztotta el a szobát, már ha elárasztásnak lehet nevezni egy éppen csak langyos fémdarab hő-, vagy még inkább hideghatását. Így nem volt mit tenni, mint magára kapkodni minél több réteg ruhát, bekapcsolni a vízforralót, és aztán teával a kézben bambulni ki az ablakon, bele a vakvilágba, amit állítólag Rennes-nek hívnak, de amiből nem látni mást, mint közönyös tűzfalakat meg egy darabka örökszürke eget.

58.

- Vettük egyáltalán Chateaubriand-t az egyetemen?

- Fogalmam sincs, hogy ti vettétek-e, mi igen. Csak éppen nem olvastam el. Az ember belefullad az ilyen szerzőkbe. Életemben nem aludtam el könyvön, de a Mémoires-on igen. Pedig magyarul próbálkoztam vele, de úgy se. Úgy ébredtem másnap reggel, hogy ég a kislámpa, rajtam a szemüveg, a könyv meg az ágy mellett hever a földön. Súlyos ébredés volt. Mintha az egész francia irodalomtörténet pislogott volna rám szemrehányóan az el nem olvasott köteten keresztül. Ott ült Hugo, aki céljául tűzte ki, hogy Chateaubriand lesz vagy senki más, ott ült Flaubert, akin ugyan átrágtam magam egyszer, legalábbis a bővérű nőn, de joggal gyanakodott, hogy mindig is untam, ott ült Balzac, aki vérig volt sértve, hogy az egész emberi színjátékából egyedül a Goriot-t voltam képes úgy, ahogy megemészteni, és ott ült Stendhal, aki meg nem akarta elhinni, hogy ha a többieket nem, őt ugyan miért. Szörnyű érzés volt, különösen, hogy pár nap múlva szigorlatoznom kellett. Hát nem is mentem át elsőre, az biztos…

- Akkor mért Chateaubriand?

- Mert breton. Meg mert olyan szépen ír róla a drága jó Szerb Tóni, hogy az embernek szinte kedve támad elolvasni a műveit, ha nem tudná, hogy olvashatatlanok.

- Hülye vagy. Nem azok.

- Ezt úgy mondod, mintha olvastad volna őket.

- Szégyellem is magam érte. De nem lehet mindent elolvasni.

- Valóban nem. Például Chateaubriand-t sem.

- És mégis megteszed motívumnak.

- Mert rá van szükség. A derék François-Renére, aki minden avultságával együtt is jó fazon. Breton nemes, nemes érzésekkel és böcsületes életművel. Ez kell nekem, hogy a hősnő tanulmányozhassa. S főként, hogy elmehessen érte Rennes-be.

- Vagyis Rennes a valódi motívum, nem a vicomte.

- Persze. Tőlem akár Zola vagy Montesquieu is lehetett volna breton. Csak az legyen.

- Mért olyan fontos ez a Bretagne?

- Már mondtam. De főként, mert… - hogy is mondja a francia? Ça fait rêver. Ezért.

57.

Mért pont Chateaubriand? Nehéz megmagyarázni, egyben könnyű is. Valami megfogta, amikor a Síron túli emlékiratokat olvasta. Mémoires d’outre-tombe, így olvasta persze, a szemináriumra így kellett, így várta el a tanár, aki alig volt idősebb nála, vagyis pont annyival, hogy magát láthassa bele, pár évvel később. A tanár, a tanárnő, a vonzó Paula, aki nem azért volt vonzó, mert vonzó nő volt vagy ember, azzal sem volt gond, de főként tanárként volt vonzó, még soha nem találkozott ennyire elhivatott, ennyire megszállott, valahogy mégis mértéktartó tanárral. Az élete volt a tanítás és a kutatás, az élete volt a francia irodalom, így Chateaubriand is, ám volt élete is, valahogy képes volt a kettőt összehangolni, és ez tette igazán ellenállhatatlanná. Paula volt a fő indok, amiért Chateaubriand-t választotta doktori témául, de indok volt, meghatározó indok Chateaubriand is, a vicomte, aki valahol a távoli és legendás Bretagne-ban született, ott is nőtt fel, Saint-Malóban és Combourg-ban, ódon udvarházak és kastélyok falai között, ahol, az emlékiratok szerint, végtelenek voltak a téli esték és kísértetiesen kongtak a morózus apa léptei a folyosókon. Valahogy ez különösen megfogta, ez az apakép. Az ő apjának nem kongtak a léptei ódon falak között, csupán a lakótelepi papírfalak engedték át szinte szűretlenül a tévé szüntelen lármáját, ám mégis lelki rokonságot érzett a vicomte-tal. Valaki, aki még a sírból is emlékiratokat küld, ez igen! Ez neki való! Ide neki Chateaubriand-t, a kastélyait, a memoárjait és az egész francia preromantikát! Na meg persze Bretagne-t, ahová muszáj elutaznia. Ha nem engedi el az igazgató, akkor kilép. Ezt ilyen hetykén gondolta végig, de végül nem volt gond, helyettesítéssel megoldható volt a helyzet, s utazhatott Rennes-be. Gond csak a férj volt, a kolléga, aki munkatársból élettárssá avanzsált, s ezzel együtt úgy hitte, szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül megszerezte magának. Hát nem! Ébredjen fel! Van más is, kell, hogy legyen, az ember nem temeti el magát élve, csak mert férjhez ment. Jön az később, jön az magától, persze, a szerelem az első, ez nem kérdés, a szerelem, amely immár magasabb szintre emelkedett, mint a holmi gimnazista és egyetemista szerelmek idején, megpecsételtetett, házassággá lett, ami szentség és a sírig tart. Igen ám, de van a síron túl is valami. Igaz-e, kedves François-René?

56.

Már csak azt kívánta, legyen, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, hasadjon meg a föld, dőljön össze a világ, csak legyen már valami, ne csak ez a kínzó semmi, ez a bűntudatos gyötrődés, nem múló görcs a gyomrában. Tudjon végre aludni, enni, inni normálisan, ne öklendezzen vissza minden lenyelt falatot, merjen megállni a tükör előtt és szembe nézni önmagával, nem pedig lesütött szemmel elosonni, mintha rossz fát tett volna tűzre, és fél a büntetéstől. „Kit megbüntettek bűntelen, elhagyja azt az értelem”, jutottak eszébe kedvenc költőjének szavai, és valóban úgy érezte, elhagyta az értelem, de nemcsak az övé, hanem mindené, minden egyes dologé, apróságé a világon. Azt a semmit érezte, amit oly gyakran lökött a telefonba, mintegy reflexszerűen, csak ne kelljen semmit se mondania, inkább semmit mondott, konkrétan, semmi, bukott ki belőle, ahogy elhangzott a törvényszerű „mi újság?” a vonal végén, amire már annak idején, iskolás korában sem volt felelet, bár most lett volna, és ki is kívánkozott belőle, ott volt a nyelve hegyén, küzdenie kellett ellene, nehogy kibukjon, így hát gyorsan, még mielőtt baj lett volna, mintegy köszönésképp már lökte is a „semmit”, amire csak sértődött hallgatás volt a válasz. Elvégre már rég nem volt iskolás. Felnőtt nő, frissen férjezett.  Joggal bántódtak meg a vonal túlsó végén, közel kétezer kilométerrel odébb, hogy nem mond semmit, vagyis semmit mond. Igazán mondhatná legalább, hogy van. Mert az, hogy „jól”, ami nagy nehezen kipréselődött belőle, kevés. Attól még rosszul is lehet. Meg különben is, annyi minden történik vele biztosan, csupa újdonság. És kezdetben még mesélt is. Hogyan utazott, hogy cuccolt a szállásra, hogy rendezte be a szobáját, ami eleinte annyira idegen volt, hogy első este nem is bírta sokáig, bebújt a takaró alá, hogy ki se kelljen jönnie, az öt hónap majd csak eltelik magától. De aztán kiragasztotta a fényképeit, meg vett egy terítőt a kopott asztalkára, rá egy cserép virágot, a földre meg egy olcsó szőnyeget, és kezdte úgy érezni magát, mint a jóistenke a teremtés hetedik napján. Ő volt az új honfoglaló. Irodalom szakos doktorandusz egy rennes-i kollégiumban, öt hónapos doktori ösztöndíjjal.

Harmadik út

(első rész)

Kollarik ott állt a vásárhelyi állomáson, melyet már ismert előző napról, amikor vonata befutott oda. Ott állt, de valójában mégsem egészen ott állt, hanem egy másik állomáson, amely kevésbé volt korszerű, legalábbis a megváltozott kor kívánalmaihoz mérten, nem volt benne például Relay, több tucatnyi, a szivárvány minden színében virító magazinnal, csak egyszerű újságos bódé, ahol jó ha valami szürkésfehér napilapot megkapott az ember, és egyébként is küllem és szolgáltató szektor szempontjából az a másik állomás elbújhatott volna e mögött (feltételezve, hogy egy vasútállomás tud bujkálni). És mégis, a két állomás között olyan nehezen letagadható összefüggések rejlettek, mint egy transzszexuális műtét alanyának operáció előtti és utáni énje között, bár a felületes szemlélő számára ezek az összefüggések csak a mellékhelyiségben tett látogatás után váltak nyilvánvalóvá, ahol az utolsó fülke ajtajának belső felét még mindig díszítette az öröklétnek szánt „pina fasz eggyüt basz abbol lessz a kiskopasz” axióma. Erről a másik állomásról indult annak idején a salamonhegyi csatlakozás.

            Innen indult most is, de valami nem stimmelt. Kollarik tisztán emlékezett ugyanis, hogy a Salamonhegyet Vásárhellyel összekötő vonat kis, fekete, indulásnál asztmatikusan hörgő, menet közben a szétesés rémképével riogató, nyitott külső peronú, a vékony ajtóval elválasztott belső részben pedig alig néhány ülőhelyes, télidőben vaskályhával fűtött kávédaráló volt. Tisztán emlékezett, vagyis így emlékezett. Az utóbbi időben ugyanis nem utazott vonattal Salamonhegyre. Ha ment, vitték – miként gyermekkorában is, csak akkor kávédarálón, mostanság pedig autón. Autón, amelyet hol ez vezetett, hol meg az, de Kollarik mindegyik esetben a hátsó ülésen ült, mintha még mindig gyermek volna. S ez rendben is volt így, hiszen Salamonhegy a gyermekkor volt. Salamonhegy a gyermekkor volt, hiába járt oda Kollarik a közfelfogás szerinti gyermekkor vége után is még sokáig, mert a gyermekkor nem életkor kérdése. Évente járt oda, ám ez a rendszeresség egyszerre megszakadt. Kollarik azóta nem járt Salamomhegyen, hogy elvált az első feleségétől. A gyermekkor elmúlt. A gyermekkor elmúlt, és Kollarik nem ment többé Salamonhegyre.

            Most viszont mennie kellett, mert a nagymama elesett, és az volt a rögeszméje, hogy Kollariknak el kell válnia egyházilag, és mert a püspök atya csak főpap volt, nem pedig pap, mert pap egyes egyedül a bácsi volt, Salamonhegyen. Mennie kellett, noha életében először nem vitte senki Salamonhegyre, sem autóval, sem kávédarálóval, mert hiába nézett körül a vásárhelyi állomás második vágányán álldogálva, ahová a salamonhegyi csatlakozást kiírták, nem látott kávédarálót, csak egy kis, piros hipermodern vonatot, olyat, amelynek önműködő ajtaja van, csak meg kell nyomni rajta egy gombot. Kollarik emlékezett a kávédaráló alig nyitható, alig záródó ajtajára, amely a nyitott peronról vezetett a vaskályhával fűthető kocsi belsejébe, és rögtön világossá vált számára, hogy ez a vonat nem megy, nem mehet Salamonhegyre. „Ez egy kész-átverés-show”, gondolta Kollarik, „a püspök atya rendezésében, hogy ne mehessek el Vásárhelyről, ne juthassak el a bácsihoz”, és buzgón forgatta a fejét, hátha megpillantja a kávédarálót, vagy legalább valakit, egy baktert, egy geletát, ahogy ott, Vásárhelyen, legalábbis Kollarik apja szerint, a vasutast hívták. De nem volt geleta, nem volt senki, volt viszont berregés, valamiféle gépi hang, amit a kis piros hallatott, és ami nyilván az indulást jelezte (ez is mennyire más volt, mint a bakter szájából kilógó síp füttye), és Kollarik a hirtelen pániktól vezérelve felugrott a szerelvényre. Meg volt róla győződve, hogy a vonat nem megy Salamonhegyre, de ugyanakkor azt is tudta, hogy csak oda mehet, meggyőződés és tudás között pedig nem volt más, mint a megfontolatlan cselekvés. Utazott, ki tudja, hova.

            A kis pirosban nem volt senki. Se kalauz, se utasok. Kollarik egy ideig határozatlanul álldogált, pontosabban igen határozottan álldogált, nem mozdult, nem tudta, mit csináljon, keresett valakit a tekintetével, aki segíthetne rajta. De nem volt senki, tényleg nem volt senki. Érezte, hogy bejárhatná az egész vonatot, ami igazán nem lenne nagy teljesítmény, de totálisan értelmetlen volna, pecázás a Holt-tengerben. Holt vonat, Bolygó Hollandi. Viszi magával ismeretlen célja felé, mely nem lehet Salamonhegy, még ha az lesz is. Salamonhegy a gyermekkor, a gyermekkor elmúlt, a kis piros nem a kávédaráló. Kollarik kinézett az ablakon, látta eltünedezni Vásárhely utolsó házait, mint valamiféle idegen, ám mégis ismerős valóság darabjait, és arra gondolt, talán mégis igaza volt a püspöknek, nem kellett volna a bácsihoz indulnia. Ám a vonat egyre gyorsabban siklott vele a semmibe.

            Nagy nehezen megmozdult, a legközelebbi üléshez botorkált, és lehuppant rá. Lesz, ami lesz. A bácsi pap, a bácsi mindent megért, ez a dolga. Mindent megért, még ha nem is ért meg - mert nem érthet meg - mindent. Hiszen hogy is érthetné meg, hogy amit egyszer egybekötött, vagyis közvetített, hogy egybeköttessék, azt gyarló kezek, mint valami ócska pertlit, kibogozták. Legalábbis megpróbálták kibogozni. Aztán amikor nem ment, ollóval vágták szét. Szét lehet-e vágni az ilyet ollóval? Elvégre már az a pap (papocska, papocska… - pap csak a bácsi) is megmondta a feleségének (a volt feleségének!) a belvárosi templomban, hogy ami az égben egybeköttetett… Szent ég! Csak ezt ne! Ezt az egyet ne! Ugye a bácsi nem mond majd ilyeneket? Már akkor is olyan megértő volt, amikor meg kellett őt gyóntatnia. Őt, aki még soha nem gyónt. Papnak legalábbis soha. Az ilyen-olyan öngyóntatásokat pedig, amelyekhez amúgy nagy érzéke volt, hagyjuk. Azzal csak gyomorfekélyt lehet szerezni, bűnbocsánatot aligha. De kell-e ide bűnbocsánat? Bűn-e az, ha valakit elhagy a felesége - főként, ha önhibáján kívül hagyja el? Hiszen már a családi tanács is megmondta…

            Mit mondott meg a családi tanács? Kollariknak eszébe jutott az a valószerűtlen szombat délután (vagy vasárnap este, esetleg kedd délelőtt), amikor összegyűltek a hatalmas belvárosi lakásban. Mint a nagypapa halálakor, mégis másképp. Másképp jöttek, nem gyászt vagy legalábbis pillanatnyi zavart hoztak a cekkerükben, hanem biztos tudást. Mert mindenki biztosan tudta, hogy Kollarik nem bűnös. Pontosabban nem hibás. Hiszen már a nagypapa megmondta (aki ott ült a karosszékben, a hatalmas belvárosi lakás még hatalmasabb nappalijában, a dédnagypapa, mármint Kollarik dédnagyapjának karosszékében, és csak néha szólt közbe, mindig valami bölcsességet hintve el, hol latinul, hol németül, hol meg, ha nem tudott jobbat, magyarul), hogy miként Talleyrand-tól tudjuk: ez nem bűn volt, hanem hiba, mert, tette hozzá a nagypapa a gyengébbek kedvéért, a bűnt csak úgy meggyónja az ember, ahogy szennyes gatyát vált. De a nagypapa nem Kollarikra gondolt, hanem arra a nőre, akin ő mindig is látta. Ám hogy mit látott mindig is, azt nem mondta meg, csak sokatmondóan hunyorgott a következő bölcsességig.

            Így ült a nagypapa, vagy inkább trónolt a családi tanács fölött, a nagymama pedig ki-be járkált a szoba és a konyha között, és hol frissen sült stanglit hozott, hol meg vaníliás kiflit, mintha valamiféle családi ünnep lenne, névnap vagy karácsony, holott csak Kollarikot hagyta el a felesége. A nagymama volt az egyetlen, aki hallgatott, mert ő majd’ mindig hallgatott, mintha némasági fogadalmat tett volna, amit csak néha-néha, egy-egy röpke szavacska erejéig lehet megszegni. A nagymama hallgatott, ám a többiek beszéltek, mert mindenki meg akarta osztani biztos tudását Kollarikkal. 

            Az egyik nagynéni például azt a biztos tudását osztotta meg vele, hogy jobb ez így, és hogy semmiképpen nem hibás. Mármint Kollarik. Bár némileg úgy hangzott, mintha saját magára értené. Mert a következő mondatával már bele is bonyolódott a saját történetébe. Hiszen vele is pontosan ez történt. Vagy ha nem is pontosan ez, de valami kísértetiesen hasonló. És ezért ő biztosan tudta, mi a helyzet Kollarikkal. Mert amikor őt elhagyták… - és akkor egy véget nem érő és meglehetősen szövevényes történet következett, elbeszélő helyett lírai énnel, aki a nagynéni volt, és akinek a történetéből épp ezért szinte teljesen kimaradt a cselekmény, ám annál töményebben adagolódott a hol siratóénekszerű, hol elégikusan rezignált hangvétel. És mindez érezhetően sokáig eltartott volna, mintha a nagynéni nem egészen lenne tisztában a lírai műfajok terjedelmi kívánalmaival, ami minden bizonnyal így is volt, lévén a nagynéni fogorvosi asszisztens egy belvárosi rendelőben. Ám akkor egy nagybácsi, Kollarik apjának öccse, közbeszólt, mert neki is biztos tudása volt az ilyen és hasonló esetekről. Biztos tudása, mert vele ilyesmi nemhogy megtörtént volna, de nem is történhetett, hiszen ő vasmarokkal bánt az élet dolgaival, így a nőkkel is, nem véletlenül lett sikeres ügyvéd, mely szövegösszefüggés némileg visszatetsző lehetett volna Kollarik számára, elvégre felesége „gaz csábítója” (ahogy egy unokanővér emlegette), a „nagy imposztor megtestesülése” (szintén ő) maga is ügyvédként kereste a kenyérre valót – ám Kollarik nem volt abban a lelkiállapotban, hogy fals hangokat halljon ki egyébként is rajongásig szeretett nagybátyja áriájából. Neki ott és akkor annyi volt a lényeg, hogy valaki beszéljen, róla beszéljen, az ő hihetetlen és rendkívüli esetéről beszéljen, világosítsa meg számára a homályos pontokat, s minthogy számára minden pont homályosnak tűnt, valójában minden szóra hegyezte a fülét.

            Erre gondolt Kollarik, amint a vonat siklott vele a semmibe. És akkor egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül a vagonban. Megérezte, hogy valaki figyeli, talán már jó ideje figyeli, esetleg még a gondolatatait is kihallgatta. És megfordult, hogy szembe nézzen vele.

            Ez így történt volna, ha Kollarik nem Kollarik lett volna, hanem mondjuk nagybátyja, a vasmarkú ügyvéd. Aki azonnal két vasmarkába ragadta volna az adott helyzetet, az adott helyzetben ólálkodó ismeretlen megfigyelőt, jól megszorongatta volna, rábizonyított volna egy-két első rendbeli liliomtiprást, néhány másod és harmad rendbeli anyagyilkosságot, s ily módon felülkerekedvén a szituáción elégedetten dőlt volna hátra ülésén és békésen elszunnyadt volna. Ám Kollarik még mindig és reménytelenül Kollarik volt, hiába hagyta maga mögött a rá nem jellemző határozottsággal Vásárhelyet és a vásárhelyi püspököt. Így ahelyett, hogy arra fordult volna, ahonnét a pillantást érezte, kinézett az ablakon. Pontosabban belenézett az ablakba. Belenézett az ablakon tükröződő másik valóságba, melynek mélyén felsejlett a vasúti kocsi belseje, mint egy látomás. Ám ez sem teljesen igaz. Az igazság odaát volt az ablakon túl, az elsuhanó tájban, amely azonban nem táj volt, hanem egymásra montírozódó mozgóképek szédítő áradata. Így tűnt fel Kollarik szeme előtt, majd tűnt el onnét a pillanatok leforgása alatt egy liliputi vasútállomás pislákoló fényű épülete, egy szántóföld sötétlő végtelensége, egy folyócska homályos víztükre és egy földút sáros hepehupája. Valamint egy magányos tanya bizonytalan körvonalai. Egy a messzi távolban felrémlő templomtorony. Egy dombhát, a tetőn magasodó, ágbogas agancsú szarvassal. És körülötte a sötétség. (Mert közben besötétedett. Úgy jött az alkony a vonatablakon túl, mintha valaki szépen fokozatosan egy több rétegből álló függönyt terített volna az ablaküveg elé.) És a hó. Az egész tájat elborító fehér lepel. És ahogy belenézett a havas májusi tájba, az ablaküvegen megpillantotta azt, aki figyelte őt.

            Férfi volt. Ott ült a túloldali ülésen, vagyis Kollariknak tényleg csak a fejét kellett volna arra fordítania, és farkasszemet nézhetett volna vele. Belenézhetett volna a szemébe, és szavak nélkül is megkérdezhette volna tőle, mit akar. Ám Kollarik még mindig nem fordult arra, mert felismerte a férfit. Felismerte, ahogy egy elfeledettnek vélt álomkép idéződik fel az emberben. Kollarik látta már ezt a férfit, egy (vagy tán több) salamonhegyi utazáson, abban az időben, amikor még a kávédarálón, a vaskályha mellett zötyögték végig a nem egész egyórás utat. És amikor, úgy az út felénél, az alig néhány utas közül felállt kettő, és elkérte a személyi igazolványokat. Mert Salamonhegy már a határsávban húzódott meg. Ahonnét tényleg csak néhány lépés volt a szomszédos ország. Igaz, azt a néhány lépést több sor szögesdrótkerítésen át kellett volna megtenni. Kollarik emlékezett rá, hogy egyszer, amikor apja Vásárhelyen tartott előadást, ő pedig, iskolai szünet lévén, elkísérte, és a bácsinál szálltak meg, a bácsi elvitte őt sétálni, és egy dombhátról megmutatta neki a szomszédos országot. „Az már…”, mondta neki, és Kollarik csak nézte, és ugyanolyan tájat látott, mint amilyenben álltak, dombokat látott, erdőket, és mégis mást látott, mert az már a szomszédos ország volt.

            Ettől a szomszédos országtól akarta óvni őket az a férfi, aki elkérte a személyi igazolványokat annak idején a kávédarálóban, és ha rendben voltak az igazolványok, márpedig Kollarik szüleiéi rendben voltak, engedte őket tovább utazni, és megérkezni a bácsihoz. Most pedig ez a férfi ott utazott a kis piros túloldali ülésén, és figyelte Kollarikot. Talán arra gondolt, hogy nincsen rendben a személyi igazolványa. Talán erre gondolt, de most nem állt föl, hogy ellenőrizze, mert már nem a határsávban voltak, pontosabban nem volt többé határsáv, és a szomszédos ország sem volt többé más, mint egyszerű szomszédos ország. Ez jutott Kollarik eszébe, erőt vett magán, és a férfi felé fordította a fejét. És megpillantott egy embert, aki ki tudja, mikor szállhatott föl, de most ott utazott a túloldali ülésen, és egyáltalában nem figyelte őt. Aludt. Rongybabaként elterülve, szétvetett tagokkal, fejével együtt ringatózva a vonat mozgásával, tátott szájjal, zárt szemhéjú megközelíthetetlenségben. Egy ember, aki talán férfi volt, első ránézésre legalábbis annak tűnt, de aki nem az a férfi volt a kávédarálóról, eszébe sem jutott volna személyi igazolvány után érdeklődni, még ha a határsáv létezett volna, akkor sem. Egyszerű megfáradt utas volt, aki talán éppen Salamonhegyre tartott. Mert Kollarik egyszerre biztos lett benne, hogy a kis piros csak is Salamonhegyre mehet. Nem hogy mehet: oda megy és kész. És visszafordult az ablak felé, kibámult a sötétbe, és teljes magától értetődéssel konstatálta, milyen gyorsan olvadt el és tűnt tova nyomtalanul az imént látott hótakaró.

            A kis piros pedig ment, száguldott vele a májusi estében. És már nem az volt a kérdés, hova megy, hanem honnan fogja tudni Kollarik, mikor kell leszállnia. Mert utoljára az ősidőkben járt vonattal Salamonhegyen, ráadásul a szüleivel, akik – legalábbis az apja – jól ismerték a környéket, tisztában voltak vele, hogy Puhafa vagy Simonháza után kell-e kezdeni a készülődést, szedni a csomagokat, kihurcolkodni a kávédaráló nyitott peronjára, és megállás után lekászálódni a falatnyi állomás többnyire hóval borított talajára. Most azonban se hó, se szülők, csak a kétely. Ez már vajon Puhafa? Nézett ki az ablakon egy kis állomásra, ahol nem várta a vonatot senki, s állomásjelző táblát sem lehetett felfedezni. Kollarik idegesen bámult kifelé, amikor egyszerre hangot hallott maga mögül: „Dömötör”.

            Úgy fordult meg, mintha darázs csípte volna. A túloldalon ülő utas szólt, csukott szemmel, mintha még mindig aludna, álomittas, kissé borízű hangon, de tisztán artikulálva. És újra mondta, mintha nem lenne biztos benne, hogy Kollarik értette: „Dömötör.” Majd hozzátette, nehogy félreérthető legyen: „Dömötörön vagyunk.” Aztán azt kérdezte: „Hová mész?”

            „Salamonhegyre”, válaszolta Kollarik, és már bukott is volna ki belőle a kérdés, de a férfi megelőzte: „Még két megálló. Nekem meg még három. Iskafára megyek … ”, és mondatát egy közhasználatú szóval zárta, amely a lehető legdirektebb módon utalt a szexuális tevékenységre, amely úti célját képezte.

            „Kösz.”, szólt Kollarik, „Megnyugtattál. Semmit se lehet látni, és erre még a kalauz se jár.” De a férfi, a túloldali ülésen, már nem felelt, mintha azonnal újra álomba merült volna. Vagy talán eddig is álmában beszélt.

            Megvolt az első állomás, Kollarik fogta a cókmókját, ami mindössze a kis hátizsákjából és egy kordzakóból állt, odaköszönt a csukott szemű férfinak, akiből furcsa, horkantás szerű hang tört fel, amely lehetett akár elköszönés is, a vonatajtóhoz botorkált, és a lassítás, majd a megállást jelző enyhe rázkódás után megnyomta a nyitógombot. Ha a férfi, ott a túlsó ülésen, igazat beszélt, megérkezett Salamonhegyre.

Talán ez még tényleg kellett:

meghempergettetni nem szurokban és tollban,

hanem valamiféle mézes-édes borban,

mely megmérgezi a lelket.

Elálmosít, elandalít.

Úgy hat a lélekre, akár egy édes álom,

és ébredés után sem tudni azt, hogy ál-lom,

sok-sok hosszú pillanatig.

Aztán elillan, marad az émely,

akárcsak egy átdorbézolt éj, mely

másnapba torkoll, emésztőbe szennyvíz.

Égő pokol, szédülten sajgó fej,

napos tájból egyszerre csak hűlt hely,

ahová a szégyen és csömör elvisz.

55.

- Bretagne? Mért pont Bretagne?

- Mert különleges hely. Nagyapámnak az volt a rögeszméje, hogy elutaznak Bretagne-ba nagyanyámmal, aki majd beletaszítja egy szikláról a tengerbe. Ez lett volna számára a szép halál.

- Kicsit giccses. És elutaztak?

- Azt hiszem, egyszer sikerült eljutniuk. De lehet, hogy végül csak Ile de Noirmoutier-ra, ami délebbre van. Tudod, Kuncz Aladár miatt. Nagyapám alapvető olvasmánya volt.

- Te viszont jártál. Ti.

- Jártam. Na és?

- Ne játszd az értetlent. Nászúton voltatok ott. Mert az első feleséged ragaszkodott hozzá. Ő és a bretonok… A székely, aki keltának hiszi magát. Picit identitászavaros, de végül is az ő dolga. Legalábbis az volna, ha nem kevernéd ide.

- Nem keverek semmit sehová. Van egy történet, amelyben egy nő elutazik Bretagne-ba. Tudomásom szerint ilyen történet nem esett meg semmiféle nővel, akihez közöm volt.

- Nem, persze. Édes Álomkórász, tettesd csak az ártatlant. Csak azt nem értem, mért nem jó Párizs?

- Párizs jó. Remek. Kiváló város. De égett gumiszaga van a metrónak. Tudod, a kerekek miatt. Amikor először jártam ott, tizenkét évesen…

- Kórász!

- Tessék?

- Ne beszélj mellé!

- Nem beszélek mellé. Csak beszélek. Itt és most én beszélek. De ott, abban a történetben a történet beszél. És ahogy azt mondta, hogy esős október, úgy azt mondja most, hogy Bretagne. És ezen fennakadhatsz, de ez van. Nem tudok mit tenni.

- Akkor csak azt mondd meg, hogy Bretagne-ban másképp történnek-e a dolgok, mint Párizsban?

- Fogalmam sincs. Tényleg. A történet mondja önmagát. Ha nem szólsz közbe állandóan, talán kiderül.

- Értem. Mondta, de nem értette.

- Na, látod. Ez már adekvát megközelítése a fikciós történetmesélésnek.

- Ne süketelj. Allons-y. És gyorsan, mert véges az időm.

- Majd meglátjuk. Az idő is csak fikció.

54

A boldogság tartama nem mérhető, mert lényege szerint független az időtől. Ám egyszerre visszakerül belé, tehát véget ér. A jelenből végérvényes múlt lesz, a jövő minden esetlegességével együtt. Az időtlenség, vagyis a boldogság egyetlen adott pillanattá zsugorodik össze, mint egy meggyújtott nylonzacskó. Egy esős októberi estévé. Egy éjszakává, mely soha nem ér véget, hiszen átkerült a múltba, mely lényege szerint múlhatatlan. Álomkórász ettől kezdve az időben, vagyis egyetlen adott pillanatban, az esős októberi éjszaka örök idejében létezett, amely azonban immár nem a boldogság, hanem a boldogság utáni vágy megvalósulását jelentette számára. A minden megvan helyett a valami nincs meg állapotát. Valami nincs meg, mert az időtlen jelenből átlényegült időbe vetett múlttá. Ám a valami nincs meg sokkal több a semminél. Álomkórász úgy ragaszkodott ehhez az esős októberi estéhez, mint az egyedüli feltétlen bizonyossághoz. Pedig nem történt voltaképpen semmi. Pontosabban történt valami, de ennek a valaminek a jelentősége akkor még nem mutatkozott meg teljes színpompájában. Annyi történt, hogy a lány elutazott Bretagne-ba.     

A vonat este hétkor érkezett meg

az állomásra. Fékezett, megállt.

Fogta a csomagjait és leszállt.

Szétnézett, majd nekiindult a hegynek.

Át az úton, majd el a kocsma mellett,

a kápolnánál aztán jobbra tért,

majd tovább, míg a szőlőhegyhez ért,

ahol az ösvény emelkedni kezdett.

Lent a tó terült el, mint egy megkísértés,

mint egy vágy, mely pusztán önmagába zár.

Fent az erdő, és a ház, mint régi vár,

lakatlan, ám ezer emlékkel tele,

ott az erdő alján, mint egy néma kérdés,

melyre nem felelt még soha senki se. 

53.

Egy anyagból vagyunk a boldogságunkkal, amely soha nem lehet a miénk. Beszélhetünk a lélek könnyűségéről, az élet súlytalanságáról vagy pont az egésznek a súlyáról, amely olyan, mintha minden földi jóval raknánk tele egy hátizsákot. Az ember elfárad a cipelésben, de jó fáradtság ez, fáradság nélküli. Lehet beszélni minderről, de leginkább semmit lehet csak mondani róla. A boldogság valójában nem jó és nem szép, hanem semmilyen. A tökéletes üresség állapota, a súlytalanságé, amit csak az űrben érezhet az ember. Vagy ha szerelmes. Nincs mit beszélni a boldogságról, mert valójában nincs boldogság. Olyan a boldogság, mint az ember viszonya az időhöz. Az ember a jelenben él, ami azonnal átalakul múlttá, mely nem létezik, hiszen nincs, csak volt, tehát az idő szubjektív érzékeléséből fakad. A jövő puszta feltételezés: a jelen kiterjesztése a nem létező, még szubjektíve sem létező időben. Ilyen a boldogság is. Csak akkor létezik, ha már elmúlt, akkor viszont már értelemszerűen nem létezik. Viszont az ember, teljesen reménytelenül, mindig kiterjesztené a szintén nem létező jövőre.

            Álomkórász boldog volt. Kívül került az időn, valahogy úgy, mint az űrhajós kerül kívül az űrben a gravitáción. Álomkórász lebegett, levetette magáról, mint egy súlyos keresztet múlt, jelen és jövő szentháromságának kényszerét, és nevet adott az állapotnak, ami nem volt teljesen idegen számára, bár ebben a formájában régen szembesült vele. Ezt az állapotot elnevezte boldogságnak. És boldog volt, mert tudta, hogy annak kell lennie. A hét év szenvedés véget ért, következett a jól megérdemelt jutalom. Mert ilyen az élet: az ember sok-sok viszontagság után révbe ér. És minél több a viszontagság, annál megérdemeltebb és boldogítóbb a révbe érés. A jelen pedig kimerevül, mint egy örök pillanat, nem lép át a múltba és nem tekint a jövő felé. Megvalósul az időtlenség, vagyis a boldogság. Ami nincs. Vagyis Álomkórász egy nem létező állapotban létezett. És ez így volt rendjén, másként nem lett volna az, aki. Álomkórász.  

Lecsót eszem és rád gondolok,

köröttem ezer kabóca zenél.

Különös idill. No de hát ennél

lehetne még furcsább a dolog,

hogyha mondjuk veled lennék, és

közben egy tál lecsóra gondolnék,

és nem hallgatnám a tücsökzenét,

mert elnyomná azt a szívverés,

amit a lecsó gondolata,

az áhított étel illata

ébresztene gyomromban, szívemben.

Vagyis hát, Szívem, gondolj arra,

hogy nincsen abban semmi furcsa,

ha szeretlek, és a lecsót is, nem? 

52.

Egy elsöprő szerelem kezdeti időszakának legfőbb jellemzője az időtlenség.

Ez nem fellengzős és könnyű kézzel odahajított állítás, hanem tény. Bergson elméletének gyenge pontja az objektív idő fogalma. Nincs objektív idő, az idő teljes mértékben tudati képződmény. S ha a tudat módosult állapotba kerül, úgy az idő is módosul, adott esetben megszűnik. Nem csak az idő szűnik meg, az érzelmek is megszűnnek. A szerelem nem érzelem, a szerelem robbanás. Olyan kémiai reakció, mint ami egy lombikban történik egy kísérlet során, egy bombában atomtámadáskor, vagy egy agyban a bipoláris zavar depresszív fázisában.

            Volt Álomkórásznak egy ismerőse, elragadó nő, legalábbis Álomkórász szemében, életenergiától duzzadó, két gyermek édesanyja, s egy boldog férj társa. Lehet, hogy nem volt a férje annyira boldog, lehet, hogy ő sem volt életenergiától duzzadó, miként a két gyermek sem volt az övé, legalábbis nem a testéből jött e világra. Álomkórász számára azonban sokáig a korábbi mondat meghatározása volt irányadó. Azt látta ezen a nőn, hogy kirobbanóan vidám, teli szájjal életélvező és alkalom adtán nem hord bugyit (ez utóbbit egy balatoni strandon látta, amikor a nő könnyű kis nyári ruhájában hetykén átlendült egy pad fölött, ruhája meglibbent s bizonyos testrészei, melyek a tizenéves Álomkórász kamaszfantáziáját huzamosabb ideje foglalkoztatták, úgy villantak elő, mint egy zavaros éjszakai álom nappali manifesztálódásai). Az életet látta ezen a nőn, az életet, amely akkoriban Álomkórásznak ilyen feltétlennek tűnt: derűsnek, harsánynak és pucérseggűnek – ami éppen az ellentéte volt egy kamaszfiú melankolikusan csendes és női idomokról ábrándozó lelkivilágának. Az élet szimbóluma volt számára ez a nő, az élet többi női szimbólumai között (fantáziájának útja női jelképek erdején át vitt a nagy, sötétlő női jelkép felé).

            Egy januári reggelen, sok-sok évvel később Álomkórász fölhívta a barátját, aki azelőtt a barátnője volt. Épp abban a fázisban jártak, amikor nem beszéltek ugyan sokat telefonon (és másként sem), de ha fontos volt, beszéltek. Ezúttal fontos volt. Álomkórász úgy érezte, fel kell hívnia a barátját, aki az ilyen januári időszakokban fényhiánytól szenvedett, és képes volt lyukat ásni a lelke legmélyére, hogy megpróbáljon elrejtőzni önmaga elől.

            Álomkórász fölhívta a barátját, és elmesélte neki a nő történetét. Nem a kirobbanóan életvidámat, nem a teli szájjal életélvezőt, még csak a bugyi nélkül ugrálósat sem. Azt mesélte el, amit aznap reggel tudott meg. Hogy az erdőben találtak rá, egy üres vermutos üveggel mellette, gyógyszerekkel a szervezetében. Hogy aznap reggel még kirobbanóan életvidám volt (vagyis mégiscsak szóba került ez), de délutánra eltűnt. Reggelig keresték. Álomkórász nem tudta, hagyott-e búcsúlevelet. Ezt hívják kémiai robbanásnak, ami bekövetkezhet az agyban a bipoláris zavar depresszív fázisában. Mint az atombomba, csak épp egy emberi testben. Mint a mindent elsöprő szerelem. Egy anyagból vagyunk a boldogságunkkal és a gyötrelmünkkel, s a kettő gyakran keveredik, mint pernye a szélben.

MÁSODIK ÚT

Amikor Kollarik átment a pedagógusotthont szegélyező hatalmas parkon, még mindig fortyogott magában. Még hogy ő! Elváljon! Válik a Kaszás! Különben is már elvált egyszer. Elég volt az. Állni a bíró előtt, mint akit vádolnak valamivel (jóllehet vádolták is, megalázóan ócska váddal), és feszengve válaszolgatni a kérdésekre, amelyeket egy nem is kicsit, hanem nagyon elkúrt házassággal kapcsolatban föl lehet tenni. Vagy nem is voltak ilyen kérdések? Már nem emlékezett pontosan. Az egész válásból csak a hányinger emléke maradt meg, azt is talán csak utólag képzelte hozzá. Meglehetősen semmilyen volt ez a válás. Márpedig ebben tényleg van valami hányingerkeltő. Hogy egy ilyen házasság után… Mert milyen is volt ez a házasság? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyán, ahogy átszelte a parkot. Észre sem vette, és már rég nem a nagymama rögeszméjén gondolkodott. Aztán meg csak azon, hogy elérje a buszt, ami éppen begördült a megállóba.

            Már a villamoson ült, a Moszkva Kálmán tér felé, amikor újra eszébe jutott. Hogy neki, egy bizonyos felfogás szerint, minél előbb a püspök atyához kéne mennie Vásárhelyre. Mert a kis falu, ahol apai nagybátyja, az idős pap, összeadta őket, ahhoz az egyházmegyéhez tartozik, amelynek Vásárhely a székhelye. A város, ahol az apja született, és amelynek a díszpolgárává választották. Mert az apja olyan, akit díszpolgárrá lehet választani. És a püspök atyát is személyesen ismeri. Tehát kikövezett út vezet az egyházi válás felé. Csak el kéne indulni rajta. Apja mondta is neki a vasárnapi családi ebédek alkalmával: „Fiam, csak egy szavadba kerül…”, és olyankor Kollarik elképzelte, hogy csak egy szót szól, és akkor apja veszi a telefont, és egy szót szól, és akkor a püspök atya egy szót szól, az Úristen pedig leteszi a kagylót, és ő is csak egy szót szól, Gábriel meg ugrik, és ennyi. Elváltak, kész. Forródróton a mennyország. Mert az egyházi házasság az égben köttetik, nem? És amit Isten egyszer egybekötött, földi hatalom szét nem választhatja. Ezért kell a püspök atya, aki nyilván díszpolgár a mennyekben. Így képzelte Kollarik a vasárnapi ebédeken. De soha nem ejtette ki azt az egy szót. Mert nem bízott az egészben. Nem az apja kapcsolataiban nem bízott, azokról már többször meggyőződhetett, miként a kikövezett útról is. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy a püspök atyában ne bízott volna, hiszen nem is ismerte. Talán inkább arról volt szó, hogy az idős pap nagybácsit nem tudta összeegyeztetni magában a püspök atyával. Hogy amit ő egybekötött abban a románkori alapokon épült kicsiny falusi templomban, azt a püspök atya a böhömnagy vásárhelyi barokk palotájában szétválaszthatja? Nem, itt valami nem stimmel. Ezért aztán nem szólt soha egy szót sem, hanem inkább egy újabb üveg bor kibontására terelte apja figyelmét.

            Ráadásul az egyházi válásról mindig eszébe jutott az a zavaros délután, nem sokkal a polgári válásuk után, amikor csörrent a telefon a hatalmas belvárosi lakásban, és a még nem is annyira egykori felesége volt a vonal túlsó végén. Hogy ő éppen akkor jött ki a belvárosi templomból. Egészségedre, gondolta Kollarik, aki épp cinikus hangulatában volt. Akkoriban a lehető legcinikusabb hangulatai keveredtek a lehető leghisztérikusabbakkal. A telefonban azonban nem mondott semmit. Úgy hallgatott, mintha K-vonalon hívta volna a túlvilág. A nem is olyan egykori felesége pedig folytatta. Hogy ő gyónni volt. (Jézusom, gondolta Kollarik stílszerűen.) És hogy a pap. Megmondta. Hogy ami az égben köttetett. Kollarik ennél a félmondatnál csapta le a kagylót. És arra gondolt, hogy szentség és álszentség között nem ártana aknazárat telepíteni a határra.

            Így múltak a napok (múltak a másodpercek, a percek, az órák). S velük együtt múlt Kollarik (múlt, de nem telt, sőt mintha fogyott volna). Ám nem múlt (csak telt) a dilemma. A nagyanyai kérdés (vagy inkább utasítás). A válni vagy nem válni (egyházilag). Ami részletkérdés, ha nem, vagy legalábbis nem úgy vallásos az ember, de nem részletkérdés, ha van nagyanyja. Aki föltesz egy ilyen látszólag mellékes kérdést, de úgy teszi föl, annyi makacsul gyengéd elszántsággal, hogy a kérdés valódi dilemmává növi ki magát. Különösen, mert a nagymama haldokolni kezd.

            A nagymama haldokolni kezdett (Remetemagdolnán, az öregek otthonában). No, nem haldoklott látványosan, nem volt ott jajgatás, sem pap, sem utolsó kenet. A nagymama nem volt jajgatós típus, az utolsó kenetet pedig fölvette már számtalanszor élete során, és különben is előre váltott jegye volt a mennyországba. Viszont egyre konokabbul hallgatott, valahányszor Kollarik meglátogatta. Többé egyszer sem tette fel az egyházi válásra vonatkozó kérdést (vagy inkább utasítást). Még csak célzást sem tett rá (minthogy célzást semmire sem tett, csak elfordította a fejét, amikor a poharat közelítették a szájához). És ebből Kollarik leszűrte, hogy haldoklik (tegyük hozzá: Kollarik számára azóta haldoklott, amióta a rosszul álcázott hullaszállítók elvitték a hatalmas belvárosi lakásból).

            A nagymama haldokolni kezdett, és Kollarik ezt nem viselte jól. Érezte, hogy bármennyire is szép unokai gesztus látogatni a haldokló nagymamát, de a nagymama még minden bizonnyal elhaldoklik egy darabig, tőle viszont valami mást várna el. S hogy igazából azzal enyhíthetné a haldoklását (nyújthatná vagy rövidíthetné, ezt már nem egy unoka dolga eldönteni), ha megfelelne ennek az elvárásnak. Ha – bármilyen abszurd és akarata ellenére való is – elmenne Vásárhelyre. A püspök atyához. Apja jó ismerőséhez. Akihez elég lenne egy telefon. De akihez nem elég egy telefon. Mert hálókocsin csak a nagymama mehet a mennyországba. És ő sem azért, mert valaki (mondjuk egy befolyásos apa) elintézi neki.

            Erre gondolt Kollarik. És nem tett semmit (csak járt a nagymamához, mintha Canossát járna – holott mi sem egyszerűbb, mint mártírarccal, hetente egyszer-kétszer kivillamosozni egy haldokló nagymamához az öregek otthonába). Mert nem Kollarik lett volna, ha tesz valamit. Csak úgy hirtelen. Felindulásból. Vagy legalábbis azonnali döntéshozatallal. (Kollarik egyszer hozott életében azonnali döntést, amikor hirtelen felindulásból megkérte a második felesége kezét. Ám ezt a rendkívüli tettét hét szűk - vagy inkább kínban, de legalábbis önsajnálatban bővelkedő - esztendő előzte meg.) Ő azonban csak várt. Valamire. Ami megoldja a helyzetet. (Mondjuk, meghal a nagymama. Ami eléggé kegyetlen megoldás, de mégis valami. Valami, ami történik. Ha már cselekvésre képtelen az ember. Aki ez esetben Kollarik. De a nagymama nem akart meghalni. Pontosabban akarni talán akart, de valami akaratnál is erősebb az élethez kötötte. Vagy legalábbis az életnek ahhoz a szegletéhez, amit a remetemagdolnai idősek otthonának magánzárkája jelentett.) Miközben persze tudta, hogy a helyzetnek egyetlen megoldása létezik.

            Így telt a május, közeledett a pünkösd, s vele a pünkösdi hosszú hétvége. Amikor Kollarik második feleségének vidéki rokonságához voltak hivatalosak. Mert akkor esküdött a második feleség harmad-unokatestvérének a féltestvére. Kollarik második felesége tudta, hogy Kollarik nem túl jó az ilyen családi programokban, vagyis már megint neki, a gyenge nőnek kell erősnek lennie, ha el akar érni valamit, és ezért jó előre megszervezte az egészet, nem volt semmi kibúvó. Pénteken, tanítás után indulnak nagycsaládilag Kalpézsra. És ott töltik az ünnepeket, meghitt rokoni körben, s hogy ezt a meghitt rokoni kört Kollarik számára is vonzóvá tegye, hozzáfűzte: „Ott lesz Laja bácsi is, tudod, akit valójában Istvánnak hívnak, de mindenki csak Kócinak nevezi, mert amikor még volt haja, örökké kócos volt, de azért te csak szólítsd Pista bátyámnak… - na, ő egy csuda pofa, és nagyokat lehet vele inni.” (Mely érv Kollarik felsége részéről, aki általában elég erős fenntartásokkal kezelte Kollarik italozási hajlandóságát, igencsak meglepő és elég látványosan „a cél szentesíti az eszközt”-jellegű volt.)

            Kollarik ott ült a hatalmas belvárosi lakás falatnyi konyhájában, ahol annak idején annyi nagymama főzte pacalpörköltet meg sztrapacskát megevett a nagypapával, és ahol oly sok liternyi „imrehegyi chablis”-t eltisliztek kettesben, és egyszer csak megszólalt. A felesége éppen az indulás körülményeit ecsetelte számára, ahogy az anyjával telefonon véglegesítették, mert már szerda volt és péntek délután ötkor indult a keletiből a vonat, amikor Kollarik közbeszólt: „Nem megyek veletek. Vásárhelyre megyek.” És aztán elhallgatott, mert várta a felesége előre sejthetően heves reakcióját. Kollarikné azonban (aki nem volt Kollarikné, mert megőrizte a leánykori nevét, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük Kollariknénak) nem kezdett azonnali heves reakcióba. Talán túlságosan meglepődött (ami azonban nem lett volna jellemző rá, mivel általában, még ha meglepődött is, azonnal talált szavakat annak kifejezésére), talán voltak előérzetei (ami az előzményeket figyelembe véve, nem is lett volna annyira különös). Mindenesetre néhány pillanat elteltével csak annyit kérdezett halkan: „És én ne menjek veled?” Aminek viszont Kollarikot kellett volna meglepnie, s talán meg is lepte, annyira hirtelen vágta rá: „Nem, nem! Te csak menj Laja-Pista-Kóci bácsiékhoz. És érezd jól magad. Ez az én dolgom.” Majd annyit fűzött még hozzá: „És ne haragudj…”

            Így került Kollarik a Keleti pályaudvarra, de nem péntek délután a Kalpézsra induló vonatra, hanem a szombat délutáni vásárhelyi gyorsra, mert az édesapja megbeszélte jó ismerősével, a püspök atyával, hogy bár az ünnepi előkészületek alatt temérdek tennivalója van, de a vasárnapi szentmise után már semmi dolga, és szívesen látja Kollarikot ebédre, amely alatt mindent megbeszélhetnek. Így Kollarik apja intézett szállást („úgy fognak kezelni, mintha te lennél díszpolgár…”, hunyorított hozzá), és Kollariknak semmi más dolga nem volt, mint megvenni a vonatjegyet, elmetrózni a Keletibe, és fölszállni a félötös IC-re, amely valamivel nyolc óra után fut be Vásárhelyre.

            Kollarik utazott. Időben utazott és térben, ahogy ez már az utazások sajátja, de belső időben és térben is, mint aki valóban fontos utat tesz meg. Ám ez a belső utazás nem Vásárhely felé közelítette, amely pedig apja városa volt, s így vérségi jogon az övé is (elképzelte, amint az őt váró küldöttségtől bársonypárnán átveszi a város kulcsait), de amelyhez némely zavaros gyermekkori emlékképen túl semmi nem fűzte. Vásárhely nem volt más számára, mint egy poros külvárosi (vagy szimplán falusi) iskolaudvar, ahol néhányszor nyaralt kiskorában, lévén apjának apja (tehát az ő nagyapja) az illető iskola igazgatója. De ez a nagyapa nem volt olyan hosszú életű, mint a hatalmas belvárosi lakás bőbeszédű uralkodója, így Kollarik emlékeiben epizódszerepre ítéltetett. Belső útján (az alatt a három és fél órás vagy inkább három és fél napos, hetes vagy éves zötyögés alatt, amíg a Keletiből a vásárhelyi állomásra ért) sokkal közelebb került ahhoz a kis falusi templomhoz, ahol apai nagybátyja annak idején a feleségével (az elsővel) összekötötte. Nem volt ez rossz utazás, miként igazából jó sem, voltaképpen eléggé semmilyen volt. Azt bizonyította számára, mennyire messze van mindez már tőle, sokkal messzebb, mint amit években lehetne számolni, s ez pusztán azért volt érdekes, mert nem is olyan régen még túlontúl közel volt. Arra a következtetésre jutott, nagyjából addigra, amikor az IC begördült a vásárhelyi állomásra, hogy elintézi ezt a marhaságot a püspökkel, aztán uzsgyi vissza fővárosba, hogy már a hatalmas belvárosi lakásban fogadhassa a Kalpézsról hazatérő feleségét.

            Leszállt a vonatról, és pár pillanatig némiképp zavartan álldogált, mintha tényleg az ünneplő tömeget várná, de nem volt tömeg, sőt meglehetősen kevesen jöttek-mentek a peronon, ami egy ünnep előtti szombatestén talán logikus volt, Kollarikot mégis meglepte.  Nem számított arra, hogy Vásárhely nagyváros, voltak reális elképzelései, de mégiscsak püspöki székhely, meg a határmenti térség egyik központja, valahogy más dimenziókat képzelt hozzá, már a vasútállomásához is. Mert ez a „pályaudvarnak” nevezett megállóhely minden volt, csak nagy nem. Illetve nem a nagyság hiányzott belőle, mert nagyság nélkül is lehetnek valódi dimenziói akár egy kis falusi állomásnak is, ahol nincs más, csak egy sínpár, egy szemafor, egy bakterház, előtte bakter, szájában síppal, kezében tárcsával. Ebből a vásárhelyi pályaudvarból azonban hiányzott mindenfajta dimenzió. Olyan volt, mintha kiesett volna Isten kezéből még félig összegyúrt állapotában, lehuppant oda és ottmaradt ebben az átmeneti semmilyenségben. És ez a benyomás jobban megrendítette Kollarikot, mint az ünneplő tömeg elmaradása.

            Fogalma sem volt, hol kéne keresnie az apja által lefoglalt szállást, mert csak egy papírfecnire lefirkantott cím és apja búcsúszavai („ott majd eligazítanak…”) jelentettek (illetve nem jelentettek) útmutatót, így amikor kilépett az állomásépületből, valamiféle várostérképet keresett, de a nagy üres placcon, ahol már derengett a félhomálynál is sűrűbb alkonyat, egy kiégett szemetesen kívül semmit sem talált. Már éppen vissza akart fordulni, hogy az információnál, esetleg annak híján a jegypénztárnál felvilágosítást kérjen, amikor egyszerre, minden előzetes hangjelzés nélkül, csak úgy a semmiből begördült egy sárgás színű busz. Kollarik elindult felé, és akkor, csodák csodája, talán valamiféle eldugott váróteremből, egyszerre több utas is előtűnt, megelevenedett a nagy üres placc, a busz hívogatóan kitárta első ajtaját. Kollarik fölszállt, jegyet váltott, majd megkérdezte a sofőrt, nem tudja-e véletlenül, merre található a fecnire firkantott cím, és – újfent csodák csodája – azonnal választ kapott, miszerint a városközpontban kell majd leszállnia, onnan két perc, könnyű lesz megtalálni, sőt a buszvezető kérés nélkül megígérte, szól majd neki, amikor célhoz, vagyis Kollarik céljához érnek.

            Valóban nem volt nehéz megtalálni, csak egy járókelőt kellett megkérdeznie, aki máris eligazította (ennyiben apja nem beszélt mellé), s ő pár lépés után már ott is állt egy láthatólag újonnan renovált eklektikus (vagy inkább semmilyen) stílusú épület előtt, amelyre nagy betűkkel ki volt írva: „SZENT IMRE KOLLÉGIUM”. Kollarik, aki annyit tudott, hogy Szent Imrét kell keresnie, némileg meglepődött, mert valamiféle szállodára, de legalábbis vendégszobára számított, s így apja hunyorítását, miszerint úgy fognak vele bánni, mintha ő, vagyis a saját apja lenne, némileg át kellett értékelnie, és immár nem tudta, egy atyai tréfa áldozata-e, vagy apját is ebben a kollégiumban szállásolták el, sőt talán annak menzáján etették (megjelent fantáziájában, amint a fényképeken látható süvegben és palástban, amit a ceremóniára kölcsönbe kapott, egy kockás abroszú asztalnál éppen sárgaborsó főzeléket kanalaz bélszínrolóval).

            Becsöngetett, és várt (mást nem tehetett). Majd jobb ötlete nem lévén újra (és újra) csöngetett. Aztán ismét megnézte a papírfecnit, illetve a ráfirkantott nevet és címet. És fölnézett a kapu fölé mázolt „SZENT IMRE KOLLÉGIUM” elnevezésre is (hátha időközben mondjuk Szent Ferencre módosult, ami némileg megmagyarázná a hosszas s főként terméketlen várakozást). De minden stimmelt (kivéve a kapunyitást). Már azon gondolkodott, előbányássza valahonnét mobilnak nevezett, ám leginkább táskák és zsebek mélyén vagy a lakás legeldugottabb sarkaiban tétlenkedő telefonját, és apai segítséget vesz igénybe (minthogy egyéb lehetőségeit már kimerítette), ám akkor motozást hallott odabentről, zár csikordult, zsanér nyikordult, föltárult a kapu, és a kollégium folyosójáról a sötét utcára vetülő világosságban megjelent előtte Szent Péter.

            Ő volt, semmi kétség. Nagy szakállú, hatalmas kulcscsomójú, terebélyes alak, akinek csontos vállára minden különösebb nehézség nélkül lehet bármit (mondjuk egy kollégium éjszakai kapusszolgálatát) építeni. Ott állt Szent Péter, és meglehetősen álmos szemeket meresztett Kollarikra, mintha a legsötétebb éjszaka mélyén, nem pedig este kilenckor lettek volna.

            Kollarik elmagyarázta, mi járatban van, magyarázatában külön kiemelve édesapja s főként a püspök nevét, és lassan Szent Péter álmos szemébe is értelem költözött, beengedte Kollarikot, majd a portásfülkébe hajolva kulcsot halászott le egy kampóról. Kollarik kezébe nyomta és közben többször, nyomatékosan elismételte: „Hetes szoba, első emelet balra, mosdó a folyosó végén.” Aztán, mint aki jól végezte dolgát (elvégre jól is végezte), bedöcögött a portásfülkébe, és többé pillantásra sem méltatta Kollarikot.

            Hosszan időzhetnénk még azon, miként találta meg Kollarik a szobáját (ami a látszólag pontos utasítás ellenére sem volt egyértelmű), majd utána a mosdót, miként zuhanyozott le (ennek részletezése különösen érdekes elemekkel gazdagíthatná elbeszélésünket), és miként bújt ágyba (egy katonai körletre emlékeztető szoba egyik emeletes ágyának alsó részére), hogy aztán hamarosan zavaros, de reggelre már felidézhetetlen álmokba merüljön – ám mindettől megkíméljük az olvasót. Tesszük mindezt nem annyira udvariasságból, mint inkább praktikus okoktól vezérelve, jól tudván, mennyire elriasztja a huszonegyedik század interneten szocializálódott befogadóját a korábbi irodalmi korszakokra jellemező realista pepecselés. Maradjunk hát annyiban: Kollarik reggelig úgy aludt, mint a bunda (egy olyan bunda, amelyben molyok ütöttek tanyát).

            Korán ébredt. A szoba, az ágy s a hozzá tartozó ágynemű hangulata inkább kivetette az álomból, mintsem benne tartotta volna. Sietve tisztálkodott, majd összeszedte a cuccait, és lement a földszintre, hogy tisztázza a számlát. A portásfülkében Péter helyett már Pál ült, és éppen levelet írt (vagy legalábbis rozoga betűket vésett egy sárgás papirosra). Kollarik kérdésére fölnézett (tekintete a reggeli óra ellenére is emlékeztetett a már este kilenckor álomkóros Péterére), aztán fölfogva a helyzetet, közölte, hogy a számlát már rendezték. Kollarikot ez kellemesen érintette (bár apját ismerve nem lepte meg), és éppen indult volna, amikor Pál, csak úgy ültő helyéből, zavaros történetbe fogott, amiről nem egészen lehetett tudni, milyen összefüggésben van a már rendezett számlával, mindenesetre buzgó zsidózás lett a vége, ami némileg váratlanul érte Kollarikot, bár érezhető volt, hogy ő – legalábbis Pál cinkos utalásai szerint – ennek a zsidózásnak a másik, a védett oldalán helyezkedik el, ami még esetleg megnyugtató is lehetett volna, ha nem hatott volna mélységesen megalázóan. Vett egy nagy levegőt, és egy mondat közepén belefojtva a szót a portásba, elköszönt, és kimenekült a kapun.

            Tett néhány sietős lépést (hátha Pál sértettségében még utánazsidózik egy jó hangosat), és máris a főtéren találta magát. Apja városának főterén. Ott állt a nagytemplom is (monumentális későbarokk, vagy inkább korasemmilyen építmény), ahová majd a szentmisére jönnie kell, de egyelőre még közel két órája volt addig, el kellett ütnie az időt valamivel. Nézte a főteret, és kétségbeesetten állapította meg, hogy körbejárni legfeljebb nyolc-tíz percébe kerül majd, és a környező utcák sem ébresztették föl benne a városnéző hangulatot. Eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg apját, merre keresse a gyermekkori iskolaudvart, de sejtette, hogy egy ilyen sétára nem lenne elég két óra. Így végül úgy döntött, megreggelizik valahol.

            A reggeli-program meglepően jól sikerült (szalonnás tojást evett, narancslevet és teát ivott rá), így olyan hangulatba került, hogy mégiscsak kedve támadt a városnézéshez, és bár látnivaló nemigen akadt, annyira elbámészkodott, hogy mire a harangzúgásra észbe kapott, már jócskán eltávolodott a főtértől, rohanvást indulhatott vissza, nehogy túlságosan elkéssen, mert úgy érezte, azzal a püspökkel való találkozást is veszélybe sodorná.

            Mire odaért, a mise már tartott, s a hívők úgy megtöltötték a templomot, hogy még a főkapu melletti nyitott bejáratot is elállták. Sikerült valahogy befurakodnia, majd közép felé nyomakodva olyan helyre jutnia a templom végében, ahol viszonylag kevesebben álltak. Hátát vetette a bezárt főkapunak, és nézelődni kezdett. Először persze a püspök atyát kereste tekintetével, és megtalálni vélte a távolban, az oltárnál, püspöklila (milyen más?) palástban, amint éppen nyilván a szentmisét celebrálta (szégyen ide, szégyen oda, Kollarik nem sokat konyított a liturgiához), de vagy a hangosítás volt elégtelen, vagy a főpap beszélt a mikrofon mellé, gyakorlatilag semmit nem értett belőle. Így Kollarik a saját környezetében állókat kezdte figyelni, már csak abból a megfontolásból is, ahogy atyai nagybátyja kis falusi templomában, ahová az évi egy disznóölés alkalmával mindig illett elmenniük a vasárnapi misére, a bennfentes falusiakat imitálva vett részt, legalább a látszat szintjén, a szertartáson. Ezt tette most is: állt, keresztet vetett, letérdelt, sőt még a miatyánkot is elmondta félhangosan, ahogy gyermekkorában a nagyanyjától tanulta (az általa ismert, illetve az emlékezet mélyéről előkapart változat helyenként különbözött a tömeg által skandálttól, de Kollarik nem zavartatta magát, sőt időnként mormogással töltötte ki az óhatatlanul adódó hiányokat) – valahogy úgy érezte, miként papnagybátyjának a tisztelet okán tartozik ennyivel, úgy a püspök atya is megérdemli, ha már veszi a fáradságot és közvetíti a kérését a Mindenhatóhoz.

            Aztán elérkezett a szentmise végső fázisa, amikor a hívők éneklése közepette a püspök a menet élén áldást osztva indult el a főkapu irányába, s ahogy a tömeg szétnyílott, Kollarik viszonylag közelről láthatta az arcát (egy pillanatra megfordult a fejében, odaintsen-e neki, de aztán elhessegette ezt az illetlen gondolatot), majd a menet elkanyarodott a templom másik vége felé, és akkor érzékelhető volt, hogy a szentmise véget ért, Istennek hála, mehet mindenki békével, s Kollarik is elindult (békével) abba az irányba, amerre a püspök atyát eltűnni látta.

            A megbeszélés értelmében (ahogy apja a fejébe véste) a sekrestyénél kellett megvárnia az atyát, s föl volt készülve hosszas várakozásra, ám alig hogy odaért (hogy hova, vagyis hogy az a sekrestye, csak ebből vált világossá számára), már meg is pillantotta a püspököt, amint néhány körülötte állóval beszélgetett (vagy autogramgyűjtők, vagy ők is ott lesznek az ebéden, gondolta Kollarik). Pontosabban megpillantott valakit, akinek az arca a püspöké volt (ahogy az imént viszonylag közelről láthatta), ám lejjebb meglepő változáson esett át. Mint a színész, aki két jelenet között villámként kényszerül átöltözni, úgy vedlett át a püspök ünnepi lilából papi civilbe – ám ez a papi civil úgy viszonyult Kollarik falusi nagybácsija hétköznapi viseletéhez, mint egy divatguru ruházata az egyszerű halandóéhoz. Kollarik önkéntelenül is azt nézte, Pierre Cardin-e az ing, Yves Saint-Laurent-e a kardigán, esetleg Gucci-e a cipő, de rögtön eszébe villant, hogy a főpapoknak nyilván saját luxusruházati termékeik vannak. Illendően megállt pár lépés távolságban, de azért óvatosan igyekezett felvenni a szemkontaktust.

            A püspök zavartalanul beszélgetett tovább, ám közben többször is jól megnézte magának a háttérben várakozó alakot. Átható pillantása volt, ami még a templom félhomályában is szinte megütötte az embert. Olyan pillantása volt, amellyel kérdés nélkül is vallatni lehet. Most is vallatott: „Szóval te vagy az.” – mondta, mintsem kérdezte Kollariktól. És Kollarik úgy érezte, le kell sütnie a szemét, ha nem akarja, hogy mást is megtudjon róla. Aztán már csak arra nézett fel, amikor a püspök pár perc múlva búcsúzkodni kezdett híveitől, pontosabban egy nagyúri gesztussal az útjukra bocsátotta őket, és várakozóan tekintett Kollarik felé. „Püspök atyám”, szólalt meg Kollarik és közelebb lépett. Máris utálta magát ezért a megszólításért, de ösztönösen ez jött a szájára. „Püspök atyám”, ismételte és bemutatkozott. A püspök kegyes mozdulattal nyújtott kezet, valahogy úgy, mintha kézcsókra nyújtaná, és Kollarik agyán egy pillanatra átvillant vajon nem tényleg azt várja-e tőle, de aztán sikerült legyőznie a perverz kísértést, és lagymatagon megszorította a püspök ráncos kézfejét. Hideg és nedves volt ez a kéz, jól esett megválni tőle, főleg mivel a püspök hosszasan ottfelejtette, miközben a másik kezével komótosan megigazította a szemüvegét. Kollariknak ismerős volt a mozdulat, de hirtelen nem tudta, filmben látta-e vagy valami népszerű televíziós műsorvezetőtől. „Á, szóval te vagy az”, mondta, mintsem kérdezte a püspök, „édesapád jól van?”. És akkor a vásárhelyi nagytemplom sekrestyéje mellett Kollarik édesapjáról, Vásárhely díszpolgáráról kezdtek el beszélgetni, bár Kollariknak volt egy olyan érzése, hogy valójában nem róla beszélnek, hogy az édesapja lehet bármilyen nagy ember, igazából teljesen másodlagos a püspök számára, vagyis most éppen másodlagos, mert most éppen másról, Kollarikról van szó, akit a püspök a kezei közé kaparintott, és minden udvarias mellébeszélés ellenére is sokkal komolyabb tétje van (már most) a párbeszédnek, s hogy nagyon kell vigyáznia. De ez csak egy pillanatnyi benyomás volt, jött és ment, mint egy kis pillangó (vagy inkább, mint egy ronda molylepke) Kollarik agyában. A püspök olyan szép szavakkal illette Kollarik apját, az ő „régi, kedves barátját”, és közben olyan bensőségesen veregette meg Kollarik vállát, hogy a buta rosszérzés szertefoszlott. Maradt az ünnepi (elvégre pünkösd volt) pillanat: Vásárhely püspöke a barátjának (a barátja fiának, de az egykutya, Kollarik megszokta már, hogy apja barátai – nem egyszer államtitkárok, sőt miniszterek, de legalábbis akadémikusok – a barátjukként kezelik), miként mondta: „ifjú barátjának” tekinti, s hamarosan pazar lakomában lesz része a püspöki palotában. S ez (a jót evés gondolata) lefegyverezte Kollarikot.

            A püspök belékarolt, és elindultak kifelé a templomból. Hívők sorfala közt haladtak el, akikre a főpap már pillantást sem vetett, csak Kollarikra figyelt. Nagyon figyelt. És ez megint lefegyverző volt. Kollarik kezdte tényleg úgy érezni magát, mintha a saját apja volna, a tekintélyes díszpolgár, akinek minden lépésére rajongók sorfala nyílik szét. Közben kiértek a főtérre, és az atya tovább duruzsolva a fülébe kis mellékutcákon kezdte el vezetni. „Hátulról közelítjük meg a lakásomat”, mondta Kollariknak, ami megint nagyon emberien hangzott, mondjuk úgy, mintha egy lakótelepre tartanának. Pár perc múlva nagy kőfalhoz értek, amelyen egyetlen kis ajtó nyílott. A püspök a zsebébe nyúlt, kulcscsomót bányászott elő (Szent Péter egyenes ágú leszármazottja), föltárta a bejáratot, és egy kertbe jutottak. Szabályos franciakert volt, mértani alakzatokra nyírt növényzettel, a kert közepén szökőkúttal, a szökőkúton túl pedig ott magasodott a püspöki palota Végigmentek a kis ösvényeken, és megérkeztek az épülethez, melyen (akárcsak imént a falon) egyetlen kis ajtó nyílott. „Biztos így cselezi ki a rajongókat”, gondolta Kollarik, és látta maga előtt, amint az esztergomi érseket, vagy akár a Szentatyát is így csempészik be egy-egy nem hivatalos villámlátogatás során. Beléptek, és az előszobában, amely tényleg olyan volt, mint egy előszoba, a püspök így szólt: „Itthon vagyunk. Előbb megmutatom neked a palotát, majd elvonulunk a lakrészembe, és akkor beszélhetünk.”

            Kollarik jócskán meg volt lepve. Azt képzelte, hogy majd ajtónállók, cselédség, de legalábbis egy titkár várja őket, és biztos volt benne, hogy a pünkösdi ebéd egy püspöknél hatalmas fényűzéssel, meghívottak sokaságával zajlik, amitől egyébként ódzkodott, de azért kíváncsi is volt rá - és erre úgy érkeznek meg a palotába, mintha egy egyszerű agglegény ismerőse (bár egy pap végül is az: Isten agglegénye) hívta volna meg magához baráti csevejre. A püspök mintha kitalálta volna a gondolatait, rögtön magyarázatba fogott: „Szabadságoltam a személyzetemet. Hadd legyen nekik is ünnepük. Jól megvagyok én egyedül is egy-két napig. Illetve most kettesben.” És elmosolyodott.

            A kis előszobából aztán különböző folyosókon egyre tágasabb helyiségekbe, majd egy lépcsőházba értek. „Itt kezdődik a palota nyilvános része”, magyarázta a főpap. Lépcsőkön mentek le és föl, Kollarik csodálkozott, hogy vendéglátója a kora ellenére (bár nem tudta pontosan megsaccolni: tőle hetven épp úgy lehetett, mint nyolcvan) milyen könnyedén mozog, láthatólag meg sem kottyant neki a lépcsőmászás okozta erőfeszítés. Eljutottak a hivatalos palotarészbe, és bementek a püspök fogadó-, illetve dolgozószobájába. A falakat arcképek, az elődök portréi borították. Az atya magyarázatba fogott, a püspökség történetét kezdte föltárni Kollarik előtt, majd mintha maga is elunta volna, hirtelen azt mondta: „Mutatok valamit”, és egy ajtó felé vonta Kollarikot. Az ajtó mögött kis, már-már kamraszerű helyiség bújt meg, amelynek falait zsúfolásig borították keresztek. A püspök alig leplezett büszkeséggel tárta szét a karját: „Ez az én feszületkollekcióm. Mindenhonnan vannak benne darabok, mindenhonnan és minden korból.” És újra magyarázni kezdett, de immár sokkal több beleéléssel. Volt ott tényleg minden: egyszerű kőből, fából és fémből készülttől kezdve különböző nemesfémekig és elefántcsontig bezárólag, származási helyüket tekintve pedig Magyarország és Európa már-már összes pontjáról, sőt még egzotikus világrészekről is. Egy ideig elidőztek ennél a sajátos látványosságnál, a főpap a gyűjtemény több darabját is részletesen elemezte, majd hirtelen cinkos hunyorítással fordult Kollarikhoz: „Tudod, fiam, mindenkinek megvan a maga gyengéje. De most menjünk inkább ebédelni. Gondolom, éhes vagy már.”

            Újra átszelték a hivatali szobákat, majd megint lépcsősorok következetek, melyek egy távoli palotaszárnyba vezettek, a püspök magánlakrészébe. Megálltak egy barna ajtó előtt, a főpap újabb kulcsokat varázsolt elő, és beléptek egy előszobába. Olyan volt az egész, mintha egy társasház lépcsőházából egy magánlakásba, mondjuk Bódi Jenő lakásába léptek volna, aki targoncás a vágóhídon és szabadidejében szívesen néz skandináv művészfilmeket – csak éppen ez a vásárhelyi püspök lakása volt a püspöki palotában, a vásárhelyi püspöké, aki főállásban szentmiséket mond és Isten felé közvetít olyan kéréseket, amilyen Kollariké, hivatali óráin kívül pedig feszületgyűjteményét bővíti. „Isten hozott, fiam, szerény hajlékomban”, mondta a püspök, és papi nyakravalóját lekapcsolva a fogasra akasztotta, akár egy kalapot.

            Leültette Kollarikot a nappaliban, amely nevéhez illően tündöklően világos volt, a hatalmas ablakokon akadálytalanul áradt be a májusvégi verőfény. A falakat itt is képek borították, de immár nem hivatali elődök portréi, hanem mindenféle témájú és stílusú alkotások (Kollarik még egy-két non-figuratív kortárs művet is fölfedezett), mintha csak egy, tulajdonosa meglehetősen eklektikus ízlését tükröző, galériába érkeztek volna. „A másik gyengém,”, kommentálta a püspök Kollarik tekintetét követve, „a festészet. Bevallom, szabadidőmben én is festegetek. Persze kizárólag műkedvelő alapon”, tette gyorsan hozzá, „Tájképeket. Szép tájakat. De persze azokat nem rakom ki…”, és szerényen elmosolyodott. „Elnézésedet kell kérnem: valami aperitif után nézek.”

            Kollarik belesüppedt a hatalmas, puha kanapéba (szinte eltűnt benne, akár ez a lakrész a püspöki palotában), és az jutott eszébe, vajon mennyi szabadideje lehet egy püspöknek. De nem sokáig tűnődhetett, mert házigazdája máris visszatért. „Ezt találtam a hűtőben. Remélem, megfelel. Ha jól tudom, francia. A lille-i érsektől kaptam ajándékba. Ha megkérhetlek, kibontanád?” És Kollarik kezébe nyomott egy üveg pezsgőt.

            Pezsgőt ittak, sós mogyorót rágtak hozzá. Közben a püspök kérdezgette Kollarikot. Jelentéktelen apróságokra volt kíváncsi, mintha még nem látta volna elérkezni az időt együttlétük témájának kiteregetésére. „Talán az előételre vár, vagy még inkább a főételre”, gondolta Kollarik, „ahhoz illik a válásról beszélni. De az is lehet, hogy csak a kávéhoz.” Ám közben megint elfogta a már ismert érzés, hogy a püspök valójában nem arra kíváncsi, amit konkrétan kérdez. Hogy az ő válaszaira kíváncsi, de nem elsősorban a szavak szintjén. Hogy a püspökben van valami rendkívül finom szerkezet, amely sokkal többet  előhív és rögzít az emberből, mint ami tárgyszerűen elhangzik. És ezért bármennyire ellazult is a pezsgőtől és a puha ülőhelytől, próbált úgy válaszolgatni, hogy még az igenjei és nemjei se legyenek teljesen egyértelműek. Mint annak idején, a seregben, amikor Bodor (vagy Bokor?) főhadnagy, a politikai tiszt magához hívatta egy rövid beszélgetésre, és tulajdonképpen semmi másról nem esett szó, mint a családi hátteréről meg őróla, az ő egyetemi jövőjéről, és nem hangzott el semmi kérés, pláne utasítás, de valahányszor kimondott valamit, mégis úgy érezte, hogy az egész családját, sőt önmagát is kiadja. Csak azt nem értette, most honnan ez az érzés. Hiszen a püspök a barátja (apja barátja, tehát az övé). És nincs mit kiadni, hiszen segíteni akar neki. Elválasztani valakitől, aki nem érdemli meg, hogy Isten előtt hozzátartozzon. És ahogy ezt végiggondolta, megnyugodott. A pezsgő is kellemesen elbágyasztotta, a püspök balzsamos hangszíne is, egyre határozottabb igenekkel felelt. Mert mintha a püspök mindent tudott volna, Kollariknak szinte csak helyeselnie kellett. Így beszélgettek úgy egy félórácskát.

            „Bocsáss meg, fiam. Hozom az előételt”, állt fel egyszeriben a főpap, és az ajtó felé indult. „Segíthetek…- atyám?”, pattant fel Kollarik is, akiben jó mélyre ültette el anyja annak idején az udvariasság magvait. „Szólíts csak Lóránt bátyádnak”, mondta a püspök, és kilépett az előszobába. A konyha jobb kéz felől bújt meg, szabályos kis modern konyha volt, hűtővel, gáztűzhellyel, mosogatóval és mikrohullámú sütővel (legalábbis ezeket rögzítette hirtelenjében Kollarik agya). Az atya a frizsiderhez lépett, kinyitotta és lefóliázott tálakat vett elő. „Nem tudom, mit készítettek nekünk. Tegnap adtam ki az utasítást, hogy mielőtt szabadnapra mennek, csináljanak ebédet két személyre. Általában jó szokott lenni.” Kollarik valamit hebegett arról, hogy minden bizonnyal most is jó lesz, majd elvett két tálat a főpaptól, és visszaindult a szobába. A püspök a kenyeres kosárral követte. Olyanok voltak, mint két gyakorlott felszolgáló, akiket odabent az előkelő házigazda és vendége vár.

            Leültek a már megterített asztalhoz, és a püspök föltárta a tányérokat. Az egyiken füstölt lazacszeletek voltak citromkarikákkal díszítve, a másikon mozzarellás paradicsomsaláta. „Remélem, szereted a halat. Én szinte csak azzal élek, böjtön kívül is.” Majd meg sem várva Kollarik válaszát, folytatta: „Hát nem kint felejtettük a bort? Behoznád, kérlek, a hűtőből? Meg fogod találni.” Kollarik pedig készségesen fölállt, és kiment újra a konyhába. Mire visszatért a borral, a püspök már tálalt. Kollarik is leült, és éppen hozzálátott volna, amikor – atyai nagybátyja parókiáján megszokott reflexszel - eszébe villant, hogy még nem hangzott el az asztali áldás, és ijedten tette le a villát. De a püspök már evett, mint akinek egyéb gondja sincs a világon.

            Kollarik az elő- és a főétel alatt (ami szintén valamilyen hal volt, és a mikrohullámú sütőben melegítette meg az atya) egyfolytában arra várt, mikor kerül végre terítékre jövetelének oka. Jó volt az ebéd, kellemes volt a hangulat, ám egyre jobban feszélyezte, hogy délután, de legkésőbb koraeste vissza kell utaznia, és még azt sem tudja, mikor mennek vonatok. Az atya minden megszólalásánál azt hitte, eljött a pillanat, elmondhatja a mondókáját, amelyet annyiszor végiggondolt ideutaztában és ittléte alatt, és amely szigorúan csak a lényeget tartalmazta, minthogy az egész történet már voltaképpen a lényegre zsugorodott számára is. Eltűntek az egykori részletek, vagy legalábbis átalakultak. Éveken keresztül ezzel kelt és feküdt, de leginkább le sem feküdt, volt egy hosszú időszak, amikor alig tudott aludni. Aztán valahogy hígulni kezdett az egész, mintha apránként felvizezték volna, de még sokáig bódító maradt. Végül jött a második felesége (pontosabban jött egy nő, akiből második felesége válhatott), és akkor végleg átöltözött a valóság. Nem azonnal, inkább csak ruhadarabonként, mint akinek nem sürgős, illegeti még magát egy kicsit a tükör előtt - de megállíthatatlanul. Az első időben még voltak kényes pillanatok, amikor második feleségét az első nevén szólította, de aztán eljött az is (méghozzá gyorsabban, mint félte – eleinte voltak olyan rémképei, hogy még a halálos ágyán is megeshet vele ez a baleset, amikor az aggódó asszony föléje hajol, és akkor aztán biztos a kárhozat), hogy valami emlék felidézése közben a fordítottja történt ennek, és ebben – a komikum mellett, amelyet immár házastársi egyetértésben lehetett élvezni – volt valami megnyugtató. Ez az élet rendje. Az idő minden sebet begyógyít. Idővel minden seb begyógyul. Vagy ha nem, ott a szent Grál. Amelyet a második feleség szolgál fel a vacsoránál a pacalpörkölt mellé. És attól kezdve minden szép és jó. És ennyi az egész. Ennyi az egész? Na, ezt volt nehéz megszokni. Mert az rendben, hogy telik az idő (sőt múlik), de akkor mi marad? Persze a második feleségen és az árukapcsolással járó boldogságon kívül. Amikor már csak hanyatt kell dőlni és nézni a tájat, mert ennyi az élet. Ilyeneken gondolkodott néha Kollarik. Mert veszedelmes nagyúr az egykori szenvedés nosztalgiája.

             Ám az atya nem szólt semmit. Pontosabban szólt, de semmit mondott, semmit kérdezett. Sőt már-már semmit sem. Még csak olyanokat sem, amelyek miatt készenlétben kellett volna lenni. Vagy talán a bor volt túl jó, túl bódító. És elkelt volna a kávé, most igazán elkelt volna, bár Kollarik ritkán élt vele. Ám kávé nem volt. Helyette volt a semmitmondás. A már-már elhallgatás. Amely mögött a püspök mintha el-elbóbiskolt volna. És ezért Kollarik is le-lehunyta a szemét. Amikor hirtelen meghallotta:

            „Mesélj arról a nőről.”

            Mintha álomból jött volna a hang, vagy mintha ő ugrott volna elő álomból. Mert előugrott. Mint akit kígyó csípett. (Egyszer azt álmodta egy éjjel, hogy kígyó veti rá magát a falból. Akkor ugrott ekkorát. Ki az ágyból, a szoba közepére.) Azonnal fölpattant a szeme, és jobb kezének önkéntelen mozdulatával földöntötte a poharát. A bor a terítőre ömlött. „Jesszus…- elnézést, atyám!”, bukott ki Kollarikból, és zavartan törölgetni kezdte az abroszt a szalvétájával. „Hagyd csak, fiam. Majd megszárad. Mesélj inkább arról a nőről.”

            Kollarik első gondolata a pániké volt. Hogy ezt is tudja. Hogy mindent tud. Biztosan konzultált az Úristennel, aki előtt nagyanyja csak így hívja az elvált (de nem eléggé elvált) feleségét. Hogy akkor nincs titok. Isten szeme mindent lát, füle nyilván mindent hall, s akkor a püspöké is. Hogy akkor nem elég a lényeget mondania, pontosabban akkor már más a lényeg. De aztán ahogy jött, már ment is az első ijedtség. Nyilván az apjával beszélt. S akkor csak szóhasználat az egész, semmi más. A püspök számára ő egy senki (egy ismerőse fiacskája), s még inkább senki az ő egykori felesége. Vagyis aki Isten (de legalábbis az egyház, s így a püspök) előtt még mindig az.

            Ezért aztán teljes általánosságban, vagy még inkább személytelenségben kezdett el beszélni. Egy arctalan fiatalemberről beszélt, akit elhagy a felesége alig néhány héttel az egyházi esküvő után, mert azt mondja (ezt a nagyanyjától kölcsönözte, ő nem emlékezett ilyenre, ami nem jelentett semmit, mert sok mindenre nem emlékezett, de valamit sem, mert a nagymama viszont néha túl sok mindenre emlékezett, ám jól illett az elmondandó érvelő szövegbe), hogy ő – mármint a feleség – hiába esküdött örök hűséget az oltár előtt, nem gondolta komolyan. Ezt a mondatot Kollarik afféle mindent elsöprő érvnek tekintette, ezért elismételte még egyszer. Ám akkor elakadt. Hirtelen annyira arctalannak tűnt ez a fiatalember, és annyira általánosnak a történet, hogy az egyes szám első személy ellenére sem ismert magára. Egy pillanatra zavarba jött, ám erőt vett magán és éppen folytatni akarta, amikor ezt hallotta:

            „Az igazat mondd, fiam.”

            Kollarik felriadt, mint aki álomból ébred, rossz álomból, ami (hál’istennek) nem a valóság. Megrázta a fejét, mintha valamit kirázna belőle, és újra beszélni kezdett. Halkan, de határozottan. És akkor – mint aki megint (de ezúttal jó) álomba merül, valamiféle kezdődő transzba, ami az igazság, legalábbis egyféle igazság felé vezet - újraformálta a történetet. Vagyis kezdte végre megformálni. Formát adni valaminek, ami már végérvényesen formátlannak tűnt számára, beleveszett valamiféle legendás ködbe, amely már csak kísérteties körvonalakat őriz magában. De most kezdtek előtűnni a valóságos, vagy inkább valóságosnak tűnő részletek.

            Ez a történet is egy fiatalemberről szólt, de ez a fiatalember immár első osztályú regényhős volt, nem pedig egy tanmese papírmasé figurája. Első osztályú regényhős, aki a sötét utcán indul útnak, feltűrt gallérral (miközben otthon tisztességben megőszült szülők, nagyszülők, valamint frissen szerzett feleség várja) és nyugodt léptekkel a gondosan kikövezett, vagy még inkább aszfaltozott járdán, és találkozik az… - ördöggel. Itt egy pillanatra megint elbizonytalanodott, és ránézett az őt újfent átható pillantással figyelő püspökre: „Ugye van ördög, atyám?” „Természetesen van ördög, csak a formája változó, és nem mindig könnyű felismerni. Folytasd csak nyugodtan, fiam”, válaszolta a főpap. Kollariknak pedig hirtelen az első napok jutottak eszébe, amikor mindenkinek (de legalábbis többeknek) úgy mesélt a feleségét elcsábító ügyvédről, mint magáról az ördögről, és akkor – még a hümmögő válaszok vagy zavart csöndek ellenére is – ez teljesen reálisnak tűnt számára. Belzebub bevette magát a családjába és mindenkit lefektetett, leginkább persze őt magát, Kollarikot, s a legkevésbé pont az asszonykáját, aki valójában nem volt más, mint egyszerű csali. Az első napoknak ez a mágikus realista hangulata kerítette most ismét hatalmába, és teljes beleéléssel tudta továbbmesélni ezt a posztmodern Faust-parafrázist, amelyben a fiatalember úgy köti meg a szerződését, hogy nem tud, mert nem akar tudni róla. Ő csak elfogadni akar mindent, ami neki – felfogása szerint – jár, mert hiszen addig is – az idők, legalábbis a saját ideje kezdetétől - annyi minden járt neki. S az ördög adta is bőkezűen: ingyen utazások, potyaebédek és vacsorák (a legjobb éttermekben!), és főként megoldott problémák formájában (mert a fiatalember előszeretettel hárította át másra megoldandó problémáit).

            A püspök hallgatott, figyelt és bólogatott. Úgy bólogatott, mint aki ismerős történetet hall, és Kollarik nem tudta eldönteni, vajon ennyire jól van-e informálva, vagy a történet jellege olyan, hogy minden előre tudható belőle. Mert miközben beszélt, és szemei előtt mind kristálytisztábban rajzolódtak ki a már-már elfeledettnek vélt részletek, egyre erősödött benne a kísérteties érzés, hogy amit mesél, az voltaképpen áporodottan hétköznapi. Ez meglepte, méghozzá meglehetősen komiszul lepte meg. Annak idején úgy élte meg ezt a szerelmi drámát (a családba beépülő ördögügyvéddel, aki egy kimondatlan, de annál valóságosabb alku eredményeként pokolra vitte a feleségét, őt magát pedig szépen itt felejtette az evilági pokolban), akár  egy egzotikusan különleges históriát, amelyet hazahoz a merész utazó egy távoli és az átlagember számára ismeretlen szigetvilágból, és aztán teli szájjal mesél mindenkinek, s mindenki elkerekedett szemmel hallgatja, lenyűgözve és elborzadva a valóság rejtekajtós titokkamráitól. És ez így is volt. Kollarik színtisztán emlékezett az elkerekedett szemekre, amelyekről bizton hitte, hogy meséje rendkívüliségének szólnak. De most valami történt. Már ezer éve nem adta elő szerelmi tragédiáját, amely – legalábbis most úgy tűnt – szépen lassan tragikomédiává, vagy még inkább banális vígjátékká vedlett át. Címszerepben ezzel az idegesítően naiv és elkényeztetett fiatalemberrel, valamint annak kikapós feleségével és azzal a ma már röhejesen kiszámíthatónak tetsző, öregedő ügyvéddel, aki a kapuzárási pániktól vezérelve nem tud mást kitalálni, mint egy ilyen piti kis szöktetést a belvárosi ócska szerájból. Szánalmas, gondolta Kollarik és újfent – immár ki tudja, hányadszor – zavarba jött. Még hogy az ördög… Egy rossz ripacs, semmi több. És elhallgatott.

            A püspök is hallgatott, de azzal az arckifejezéssel, mint aki már mindent hallott (és talán nem is először). Mindent hallott és tud, nincs szüksége további információkra, az ítélet készen áll a fejében. Aztán mégis megszólalt: „Szóval két héttel az egyházi esküvő után hagyott el? Az valóban csekély idő. Még talán az Úr szemében is, hát még a mi földi időszámításunk szerint. Tudod, fiam, kellenek szabályok, de kellenek kiskapuk is, különben nem működne a rendszer. Az Úr adja a törvényt, de a rendszert nekünk kell működtetnünk. S ez gyakran nem könnyű. De a te eseted egyértelmű, ráadásul édesapádon kívül János bátyádat is jól ismerem. Ugye beszéltél már erről János bátyáddal?”

            Kollarik meghökkent. Ez eddig eszébe sem jutott. Hogy atyai nagybátyjával, János bácsival, aki összeadta őket, is beszélnie kellene. Ez az egész számára csupán adminisztratív formalitásnak tűnt. Ebbe nem kell, nem szabad belekeverni János bácsit, aki talán nem is tud az egészről. Persze nyilván tud, nem lehet, hogy ne tudjon. De ezt Kollarik apja minden bizonnyal rendezte vele, ahogy annak idején a botrányt is. Kollariknak akkoriban más dolga volt, ráadásul rém kellemetlenül érezte volna magát. Nem tudta elképzelni, hogy János bácsi előtt ilyesmit szóba hozzon. Mintha nemi betegséggel kapcsolatban kérne tőle tanácsot. De most, ahogy a püspök kiejtette a nevét, egyszerre rádöbbent, hogy őrá tartozik elsősorban. Ezt az ügyet csak János bácsival lehet, vele kell elintézni. Ha egyáltalán. És nem az egyházi válás névre hallgató vásári komédia miatt.

            A főpap félreértette Kollarik hallgatását. „Ne aggódj János bátyád miatt. Vele rendezzük a dolgot. Régi barátok vagyunk, még azokból a zavaros időkből. Tudod, egyszerre vittek be mindkettőnket. Aztán engem kiengedtek, ki tudja, miért, őt pedig bezárták. Rém zavaros idők voltak. Próbáltam rajta segíteni, később is. Csak nekem köszönhető, hogy egyáltalán Salamonhegyre helyezték. Egyszóval van közös múltunk. Ne aggódj miatta.”

            Kollarik nem aggódott, csak egyszerre világossá vált számára, világosabbá, mint az egész napsütötte püspöki nappali, hogy mit kell csinálnia. Hogy ezzel kellett volna kezdenie. „Atyám”, mondta, „köszönöm a fáradozását, köszönöm az ebédet és a jóindulatát, de nekem el kell mennem Salamonhegyre. Beszélnem kell János bátyámmal.”

            A püspök megint azzal a lézersugár pillantással nézett rá, de most Kollarik úgy érezte, fel van vértezve ellene. Van lelkiállapot, amelyen nem hatol át a lézersugár. „Ugyan már, mért kéne, fiam.”, mondta a főpap, „Semmi szükség rá. Ez tényleg az én dolgom. Szólok a titkáromnak…” De Kollarik közbevágott: „Köszönöm, atyám, de nem fogadhatom el. Ezt nekem kell elintéznem. Esetleg később, ha szükség lesz rá, kérem majd a segítségét. Nem tudná megmondani, mikor megy vonat Salamonhegyre?”

            A püspök némileg meglepettnek tűnt, nyilván ritkán volt dolga a vasúti menetrenddel. „Sajnos nem, fiam. Kimész az állomásra, ott majd megmondják. Ha már így döntöttél…”, és enyhe rosszallással húzta össze a szemöldökét. „Akkor viszont elnézését kell kérnem, atyám, de indulok. Ki tudja, mikorra érek oda, és nem is számítanak rám.” Fölállt, és várta, hogy házigazdája kezet nyújtson neki. A főpap azonban ülve maradt, csak intett a kezével. „Eridj. A kaput csak csapd be magad mögött, majd bezárom. És add át üdvözletemet János bátyádnak.” Bosszúsnak tűnt, kicsit olyannak, mint egy horgász, akinek méretes hal szakad le a horgáról. De Kollarik nem foglalkozott vele. „Viszontlátásra, atyám. Köszönöm a meghívást.” És sietve indult, mert mielőbb az állomásra akart érni.

51.

- Hm, vicces, hogy learatsz már az első éjjel. Jót tesz az önbizalmadnak?

- Semmi köze az önbizalmamhoz. A történetmesélés belső logikájához van köze, már ha ragaszkodsz hozzá, hogy bármihez is legyen.

- Tipikus hímsoviniszta történetmesélés. Én meg tündököljek a kikapós menyecske képében, aki alighogy szakított a pasijával, már egy másik ágyában találja magát.

- Egy szót sem ejtettem ágyról. Lehet, hogy a szőnyegen aludtunk.

- Ühüm. Ahol a nagymama összetörte magát.

- Mintha nem ismernéd a lakást. A nagymamát kizártuk a saját szobájába.

- Hogy aztán kopogtasson, mi? Ránk nyisson, amikor… Jobb nem is gondolni rá.

- A nagymama nincs ott. Anyáméknál nyomja az ágyat.

- Mint a valóságban?

- Mint ebben a történetben.

- Eldöntenéd végre, mi valódi és mi nem ebben a történetben?

- Semmi sem valódi. Viszont minden igaz.

- Nagyon frappáns.

- Nem tagadhatom meg magamat.

- Szóval a tiéd leszek már az első éjjel. Mire ez a nagy sietség?

- Hát, a dolgok alakulását figyelembe véve nem is olyan nagy ez a sietség.

- Ez most célzás?

- Nem. Ez tény.

- Értem. Szóval meg kell dugnod, hogy időt nyerjél.

- Ha ilyen nyersen akarsz fogalmazni. Bár hozzátenném: ha ezen lenne a hangsúly, nem takarnám el a sötétséggel.

- Akkor min van a hangsúly?

- Ezt nem nekem kell tudni. Én csak elmondom, hogyan történt.

- De nem így történt.

- Igazad van. Azt mondom el, hogyan történik. Most.

magadat keresed másokban

magadat veszíted el bennük

nem én vagyok, akit keresel

akit keresel, nincs másutt, mint magadban

ott kellene megtalálnod, és tudni, hogy

nem nyugvópont a megtalálás sem

lehetőség csupán, hogy ne keress tovább

tudj túllépni magadon, túllépni a keresésen

lenni úgy, hogy ez csak a kezdet legyen

az igazi kezdet, ahonnét nem vezet tovább út

bárcsak ezek a szavak segítenének nekem

megtalálni a magamon túli önmagam

elindulni az úton, mely már nem út

Krúdy  emlékének

Maradj velem, maradj tavaszig

vagy akár egy esztendeig,

maradj velem, szerencsétlen lány,

amíg a Bujdos megsegít.

Nem is kérdezem, hogy mi történt,

nyomja bármi a lelkedet,

minden bizonnyal megbántottak,

ha télen otthagytad Pestet.

De kérlek, nem vagyok kíváncsi

én semmiféle úrfira,

nem engedlek, míg meg nem gyógyulsz,

hívjon bármilyen trombita.

 A nagyváros zengése hangos,

csábítóak a kürtjelek,

de nem mehetsz, míg erős nem vagy,

addig én el nem engedlek.

Férfi vagyok, kissé magányos,

a negyven év teher nekem,

de fogadd el a bölcsességem,

ez az egyetlen fegyverem.

A telet majd itt együtt töltjük,

disznót ölünk és bort iszunk,

a fagyott tavon korcsolyázunk,

hószagú könyvet olvasunk.

 Nem törődünk semmit a múlttal,

ha kísértet jön, meglövöm,

nem élünk majd, csupán a mának,

s a bánat tőlünk elköszön.

Nem lesz társunk, csak a hóember,

ki álldogál az udvaron,

de nem kell neked más semmiképpen,

hidd el nekem, én jól tudom.

Úgy fogunk mi kettesben élni,

mint apa és a gyermeke,

s ha jő az est, ha jő az éjjel,

olyan lesz, mint egy szép mese.

Sosem hallod majd, hogy szeretlek,

mert olyan ez, akár a szél,

mely folyton fúj itt kint a pusztán,

és szavak nélkül is beszél.

S ha múl a tél és jön leánya,

a fodros ruhájú tavasz,

erős leszel és útnak indulsz,

s jelenlétem már nem maraszt:

hát menj csak bátran, ne ints búcsút,

tedd csak be majd a kertkaput,

és azt hogy mit tész Álmos Andor,

jaj, a világért meg ne tudd!

50.

Amikor másodszor találkoztak, nem az iskolában, hanem azon kívül, valódi találkozón, már nem a kávéháznál, nem is esőben, és nem októberben (hogy lehet? úgy, hogy sok minden lehetséges, lehet márciusból október, s lehet az októberből egyszerre, mi is?, egy megnevezhetetlen másik hónap, olyan hónap, aminek nincs neve, még nincs, van ilyen, majd lesz neve ennek is, ahogy nevet kap egyszer minden), rögtön fölvitte magához. Hétfő reggel az iskolában még csak egy pillantás volt, kicsit olyan, mint az első egymásba botlás, a tikárság ajtajában, csak most a tanáriban, egymásra néztek, konstatálták, hogy létezik a másik, nem vált köddé, nem volt eleve is emberformát öltött köd, van, s talán lesz még este is, amikor majd találkoznak. Ennyit rögzítettek, s ment ki-ki a maga dolgára, de persze úgy, hogy a másik, köd formájában, elkísérte. Ha a tanár úr magyarázatai aznap a szimbolista költőkről a megszokottnál is ködösebbre sikerültek, ennek volt köszönhető. Paul Verlaine álma árnyalakot öltött, s ott gomolygott a dagadó bicepsszel s még dagadóbb intellektussal verset olvasó figura mellett a katedrán. Így telt a nap.

            Így telt estig. Aztán találkoztak az alkonyatban (most ne legyen eső, nincs szükség ernyőre, másra van szükség, alkonyati fényekre, szép szeptemberi alkonyat, hogy nevet adjunk neki, s jelezzük: egy történetben lehetőség van arra is, hogy visszafelé haladjunk az időben), s nem volt kérdés, mentek föl a nagy belvárosi lakásba, hogy Álomkórász eldicsekedhessen a nagyszülei előtt az új hódításával, amelyre röpke, mesebeli hét évet kellett csak várni. Ott töltötték az éjszakát, a nagyszülőket persze a saját lakrészükbe zárva, ott töltötték kettesben, s talán minden megtörtént közöttük, amiről egy ilyen éjszakának szólnia kell, de amire a sötétség jótékonyan fekete fátylat borít.

kell a lélek higiéniája

kell a vers, mint víznek kell a hal

kell az álom és kell a varázslat

kell a csend, mint fülnek kell a dal

kell a testnek mámor, ámor kell a

szívnek, mint kell résznek az egész

kell a kellem, mint a testnek kéj kell

kell, mi éled, kell, mi elenyész

kell, mi kell, mert kell-ből lesz a vágyad

s vágy nélkül a test csak néma sír

de kell a nem-kell is, mert a lélek

akkor teljes, hogyha néha sír

„Többé már nem látlak”, írtam akkor,

egy éve, az örsi augusztusban.

S talán-talán tényleg hittem abban,

hogy vége van. És ha jő az aggkor,

ott lel engem majd vígan és bölcsen,

orromon egy vastag pápaszemmel,

mint békében megőszült vénember,

aki immár nem lát más a kertben:

füttyös sárgarigót, oleandert,

hullott szilvát, csíkos kempingszéket,

képeket a múltból, de csak szépet,

mint akit az élet rosszal nem vert.

Talán így lesz, ámde most még nem megy.

Isten adjon erőt két szememnek.